Minden kezdet nehéz...

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Kedd 12 Aug. - 12:02

Mondhatni már-már örömmel nyugtázom, hogy láthatóan egy húron pendülünk Williammel a kezdeti nézeteltérések és erőfitogtatás ellenére is. Tetszik, ha valaki megüti a mércét, már pedig ő nagyon hajaz rá. Válaszai tetszetősek, még az apró piszkálódások is, hisz mindez azt tükrözi, nem borul a földre személyemtől. Noha többnyire élvezem az alázatot, vannak azok a mutánsok, akiknek az erős jellem jobban áll és hasznosabbak is lesznek tőle.
- Mindennek megvan és megvolt a maga ideje. Még nekem is tanulnom kellett - adok újfent felemás választ kérdésére. A múlt elmúlt kár rajta rágódni. Lehet, valóban felléphettem volna Shaw ellen, irányíthattam volna én. Ám ő ügyesen irányította az embereit, ahogy engem is. Bár legalább jó tanár volt.
- Vannak olyanok, akik hiszik, hogy az emberek alapjában véve jók és megbocsájtók. Egy csoport, akik maguk köré gyűjtik a mutánsokat, azt hitetve el velük, hogy élhetünk békében. Persze mindehhez elvonulnak, elbújnak a világ elől, rejtik képességeik és úgy hiszik, ez a végletekig működhet. Ostobák - legyintek kezemmel, egyben jelezve is, ez a hely nem alkalmas a dolog kitárgyalására. Talán majd legközelebb, valami nyugodtabb helyen.
A hatalommal kapcsolatos válaszai viszont újfent korábbi gondolataim támasztják alá. Will értelmes és hasonlóan gondolkodik, mint mi. Tökéletes fogás.
- Időigényes, viszont hatásos - a módszerkérdést nem vele vitatom meg, ehhez alapjában véve semmi köze. A Belső kör vezetői nem arra törekednek, hogy szembemenjünk az emberek fegyvereivel, a melléjük álló mutánsokkal. A jó vért óvni kell, bár olykor szükséges áldozatot is hozni.
- Gondolod, hogy az örök élet irigyelni való? Szeretnél te is örökké élni? Látni, ahogy te fiatal maradsz, míg az a lány megküzd az öregedéssel, már ha megéri, és aztán szenvedve elhagy téged és az életet is? Szerinted ez tényleg csodás? - kérdem, bár inkább csak költői mód. Az öröklét csak akkor tökéletes, ha nem érzünk, ha nem táplálunk senki és semmi iránt erős érzelmeket. Vagy ha mindezek a múlandó dolgok és személyek szintén örök-életűvé válnak. Máskülönben csak keserédes a dolog.
- Remek - bólintok elégedett mosollyal képességét hallgatva. Tehát elmére ható, és még ha igen erős és durva is, akkor is blokkolható általam. Probléma megoldva.
- Tettekkel, Will. Nem a szavak és az ígéretek számítanak, hisz azok emberi találmányok, tehát nem feltétlen igazak. A tettek ezerszer beszédesebbek.
Igen, nem kellenek ide évek, ha úgy viselkedik, hogy elismerjem őt. A tettek a fontosak és a hűség, mit irányomba, mit a közösségünk irányába mutat.
- Mindenképp szívesen segítek. Igen érdekes lenne az önuralmad tesztelni - vigyorodom el. Nehogy azt higgye, tartok tőle, így már főképp nem.
- Reméljük, valóban törzsvendég leszel - kacsintok rá mosolyogva, majd csak bólintok az újabb szavakra. Valóban meg tudom találni, ha akarom, bár a tévhitekkel és első elképzelésekkel ellentétben nem mászkálok állandóan mások fejébe.
- Igen, valami itteni tagnak - bólintok újfent. Tudom, hogy tetszeni fog Zane-nek, már ami a képességét és elhatározottságát illeti. A stílusa már más kérdés.
- Az öröm kölcsönös Will. A találkozást pedig nagyon várom - nyújtom kezem egy határozott kézfogásra, majd tekintetem követi, míg el nem hagyja az épületet. Aztán magam is visszatérek az irodámba. Ez a nap már így is roppant hasznos volt.

//Én is köszönöm, öröm volt a játék Smile

//

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Kedd 5 Aug. - 15:11

Emma & Will

Ha felületes lennék, akkor bizony rosszul érintene az, hogy férfiként nem ütöm meg a mércét. Azonban nem vagyok az, és nem is igazán érdekel engem Emma, úgyhogy azt hiszem kvittek vagyunk ezzel, egyikünket sem érdekli a másik, tökéletesen jó is ez így.
-Igen, valaki megelőzött téged. – mondom kedvesen mosolyogva, mert hiába nem akarok, nem tudok azért finoman nem oda szúrni. Ez nem ellene szól egyszerűen csak… nem is tudom, ilyen kedvem van. – De biztos van olyan, akinek meg te kötöd le a gondolatait. – a képességével ezt meg is oldhatná, nem? Bár mondjuk nem igazán tudok olyan embert elképzelni aki erre a sajátos stílusára bukna… mindegy, valójában annyira azért nem érdekel a dolog.
- Kivételesen nem is akartam odaszúrni ezzel. Jó az, ha van önbizalmad, mindenki szereti a magabiztos nőket, de néha már idegesítően túlcsorog ez a magabiztosság. – legalábbis nekem, másnak lehet, hogy ez a normális, viszont akkor a tag csakis kattant lehet, mert azt, amit letud itt néha rendezni az valami iszonyat idegesítő tud lenni. – De csak nyugodtan, engem nem érdekel kin gázolsz át, amíg az nem én vagyok. – mondom egy féloldalas mosollyal megtoldva szavaimat. Azt azért sikerült leszűrnöm a szavaiból, hogy tudja milyen mások talpa alatt lenni, és egy élet tapasztalt nő igen sokat tud érni. Engem meg nem érdekel, hogy kinek a hátán viszi előre ezt a mutáns ügyet, legalábbis addig amíg ez a valaki nem én vagyok. Tudok én igazán hű barát is lenni, de azt nagyon nem szeretem, ha kihasználnak.
- Ugyan már, meg sem fordult a fejemben, hogy ti ketten… - mondom vigyorogva. Naná, hogy megfordult a fejemben, és ha ő mondja, akkor elhiszem, annyira azért nem érdekel, hogy ágybújt-e a mentorával, bár azt nehezen hiszem, hogy a pasi ne akart volna többet, de komolyan nem olyan fontos ez az egész. A mentora halott, szóval kár a szó is miatta. Ha kihasználta, hát kihasználta, nem különösebben érdekel a fickó, az viszont már annál jobban, hogy engem ne használjon ki. Annyi esze azért csak van, hogy nem akar magára haragítani, még ha az a bolygó méretű egója ott is munkál a fejében.
- Érdekes képesség, bár… miért nem léptél előbb, ha kihasznált? Miért nem vetetted be ezt a telepátia dolgot, hogy irányítsad? – érdekes egy képesség az, hogy valaki minden energiát elnyel, bár azért én nem tartom ezt olyan elképesztően erősnek, bár kitudja, hogy mire volt képes vele. Gondolom nem volt gyenge, ha Emma előtt ezt mind ő irányította.
- Ha te mondod, én nem ismertem a tagot. – rántom meg a vállamat. Ha nem, hát nem, nem is nagyon harcolnék valaki olyan miatt, akit még csak nem is ismertem. A kíváncsiság hajtott, de akkor ezek szerint ez a bizonyos férfi valóban nem volt szoros kötöttségben Emmával, hiszen akkor a tettesek lógnának felakasztva itt, nem igaz? Én szeretem a bosszút, persze csakis akkor, ha jogos. A bosszú egy nagyszerű ösztönző erő, csak ezt néhányan nem látják be.
- Mégis kik ezek a mutánsok akikről beszélsz? Komolyan azt hiszed, hogy vannak olyanok, akik képesek lennének az emberekért harcolni? – mert gondolom erre a akart célozni, és nagyon úgy néz ki, hogy van konkrét tippje is arról, hogy hol vannak ezek a mutánsok. Mégis mi vinne rá egy fajtánk bélit arra, hogy az ellenséggel szövetkezzen? – A pénz, a politikusok, meg a többi nagyobb hatalmú fickó, nem? – legalábbis én erre gondolok, ha arról van szó, hogy mi mozgat egy országot. A pénz mindent mozgat, azok az emberek akiknek hatalom van a kezükben, pedig más embereket irányítanak… a hatalom sebezhetővé tesz egy embert, mert az ember alapból nem érdemes a hatalomra, azért vagyunk mi mutánsok.
- Szóval beássátok magatokat az ellenség sorai közé… ez okos, azonban valami iszonyatosan lassú folyamat is, nem? – csak mert akkor mi a garancia arra, hogy ez a mutáns-ember árnyékháború még a kezdet előtt véget érjen, és én láthassam ezt? Nem fogok örökké várni, én igenis látni akarom azt, ahogy a világ lángokban áll. És Emma meg miért nem veszi egyszerűen át a hatalmat mondjuk az elnök felett? Megtehetné, nem?
- Szóval, ezek szerint a mi apánk, vagy anyánk az atom? És vannak olyanok, akik örökké élnek? Kicsit irigylem őket. – jegyzem meg csak úgy mellékesen. Az elején nagyon zavart az, hogy egy hülye gén miatt vagyok ilyen, és nem azért, mert valami az univerzumtól kapott adottság ez, de ma már nem érdekel egyáltalán az, hogy miért vagyok ilyen. Nem számít, csak az, hogy ilyen vagyok, az ok lényegtelen. – Az egyik, de amúgy igen, elhitettem a célponttal fájdalmat, és szétzúzom vele az elméjét, míg nem marad belőle más, csak egy üres, tudat nélküli báb. Nem érez, nem gondolkodik, nem csinál semmit, csak létezik és parancsot teljesít, ha azt sulykolom belé. – fogalmam sincs, hogy tisztában van-e azzal, hogy van egy második képességem, de mindegy is. A sulykolás meg nem éppen úgy működik, mint valami képesség. Egyszerűen csak addig tömöm a fejét az én gondolataimmal, míg végül nem marad neki más, mint az én gondolataim. Konkrétan a halálba beszélem őt, bár azért ez nem éppen egy pontos megfogalmazása a dolognak.
- Hát persze, megértem, de nem fogok örökké paraszt maradni ebben a játszmában. – ezt azért nem árt leszögezni, mert eszem ágában sincs örökké valami gyalogként funkcionálni azon a képzeletbeli sakktábláján. – Na és, mivel lehet ezt bizonyítani? – ha idő kérdése a dolog, az nem lesz éppen a kedvemre, de talán elég annyi is, ha elteszem azokat láb alól, akiket el kell. Azért meg nem nagyon kell aggódnia, hogy én majd világuralomra török, meg letaszítom őt a helyéről. Nem vagyok hataloméhes, semmi kedvem nincsen ezt az egészet irányítani. Maximum nekimegyek, ha nagyon kihúzza a gyufát, de semmiképpen sem azért, mert a helyére törnék. Viszont jobb mindkettőnknek, ha együtt tudunk működni, igaz?
A szavaira csak mosolyogva bólintok egyet. Való igaz, hogy nekem is kedvesebbé kell válnom, azonban van egy olyan érzésem, hogy menni fog ez. Persze ez rajta is múlik. Én nem az a fajta vagyok, akit lekicsinylő pillantásokkal mustrálhat folyamatosan, mert nagyon nem szeretem, ha valaki lenéz és alábecsül. Ha akar engem, akkor kénytelen lesz kicsit változtatni a stílusán, és cserébe kap egy kedves, és sokkal lojálisabb Willt, mint aki most ül itt vele szemben.
-És gondolom ebben szívest-örömest segítesz is, igaz? – csak a miheztartás véget, mert neki azért nem teljesen ügye az, hogy én minél erősebb legyek, igaz? Hiszen akkor talán úgy érezhetném, hogy már kész vagyok ellene. Persze ő nem tudhatja azt, hogy nem érdekel ennek a helynek a vezetése, csak ha belenézne a fejembe. Azonban ahogy mindenki bizalmát, az enyémet is elnyerheti, és ha én bízok valakiben, akkor nem fogok kést szúrni a hátába az illetőnek. A bizalom egy fontos dolog a számomra, azt ki kell érdemelni, és ha kiérdemli azzal mindketten jól járunk.
- Én meg csak egy gyakran idejáró törzsvendég? – tökéletes az, ha nincs semmiféle megnevezés, mert azokat nagyon is utálom. Én senkit nem fogok főnöknek, vagy uramnak szólítani, és engem sem kell, tökéletesen megteszi a Will is, én aztán nem vágyom arra, hogy mindenki segget nyaljon a folyamatos magázódásával meg udvariasságával.
- Hát ez megnyugtató. – igazából annyira nem érdekel, hogy mikor turkál a fejemben, mert mégis mit találhat ott, ami olyan hatalmas gond lenne? Semmit, ugye? A bizalmamat pedig ki kell érdemelni, mert az senkinek nem jó, ha csak félig állok ki az ügy mellett igaz? A bizalmamat pedig nehéz úgy elnyerni, ha folyamatosan a fejemben nyaral, szóval hátha nem teszi azt folyamatosan.
- Megtalálsz, ha megkell, amúgy is nehezen hiszem, hogy csak az én kedvemért távol tartanád magad a fejemtől. – nézze el nekem, de nem hinném, hogy ő olyan jólelkű valaki lenne, aki engedély nélkül nem mászik bele a másik fejébe. Ő inkább az, aki folyamatosan a fejedben turkál, miközben mosolyával próbálja a másiknak lekötni a figyelmét.
- Valami itteni tagnak, vagy kinek? – mert azért érdekelhet, hogy mégis kinek akar bemutatni, igaz? Remélhetőleg nem lesz olyan, mint az utálatos Emma, mert félő, hogy egyből leütöm. Emmával is végre meglehet férni, hogy arrébb tette azt a fölényes stílusát. Mindjárt jobban kedvelem. – Kár, már azt hittem alakult valami köztünk. – mondom játékosan mosolyogva, hiszen tökéletesen tisztában vagyok, hogy semmi ilyen nem volt, ahogy ő is tisztában van azzal a ténnyel, hogy nekem ott van Violet. Már ha még ott van egyáltalán.
- Jól van, akkor keress fel, ha kellek. – mondom a homlokomra helyezve a mutató ujjamat egy pillanatra. – De majd úgyis benézek pár nap múlva. Örülök, hogy megismertelek Emma, remélhetőleg ez egy hosszú távú ismeretség és egy, gyümölcsöző ismeretség kezdete. – mondom kedvesen mosolyogva, majd fizetek az italomért és elindulok a tömegben. Fura ez az egész… nagyon fura, de valami nagyra vágytam. Hát most megkaptam.

//Köszönöm a játékot, nagyon jó volt, élveztem Smile

//

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Hétf. 4 Aug. - 16:38

Ahogy ő rám hagyja a dolgot, úgy én is hagyom elcsillapodni a kényesnek tűnő témát. Első az egyelnők között? Igen, meglehet valóban ez a helyzet áll fenn. De rá kell majd idővel jönnie, mutánsok között is nagy az eltérés, és nem feltétlen a képességbeli különbségek okán. van, aki nem képes felnőni a feladathoz, a mutáns léthez, van, aki ne képes elfogadni, hogy ezáltal többek vagyunk a puszta embereknél. És van, aki sose jut el odáig, hogy képességét teljes mértékben birtokolja, feszegesse a lehetetlenség határait, ahogy tette Shaw, ahogy teszi Zane és teszem magam is.
- Nem is kell, hogy neked annak tűnjek - mosolyodom el az apró visszaszúrás okán. Nem, továbbra se veszem sértésnek, Will nem üti azt a mércét, ahol érdeklődésem szemszögébe kerülne. Legalább is ami férfi mivoltát illeti.
- Amúgy se próbálnék effélét, hisz láthattam, van, aki lefoglalja a gondolataid - vágok vissza egy már-már barátságosnak tűnő mosollyal. Inkább olyan ez, mint a régi barátok közötti szurkálódás. Ha már a fennkölt énemet nem csípi.
- Viszont le kell ismerned, önbizalom nélkül messze nem lehetnék most ott, ahol vagyok. Kell az ego és az erős hit, hogy másokon keresztül tudj taposni a kitűzött cél miatt - vonom meg a vállam szavaim mellé, hisz egyáltalán nem érdekel, hány élőlényen gázolok át. Rajtam is átgázoltak páran, engem is összetörtek, és nem fizikailag. Rajtam is másztak feljebb, ahogy tette Shaw is. Hisz valamilyen szinten engem használt sámlinak, hogy a felső polcra dugott édes lekvárba márthassa ujját.
- Férfi volt, igen. De nehogy azt hidd, bármiféle érzelmi kötődés volt közöttünk. Csak a puszta érdek.
Nem, Shaw valóban nem környékezett úgy, mint Zane, azt hiszem, nem is érte volna el, amit ő. Talán pont azért a stílusért, mait én is mutattam most Will felé. A felsőbbrendűség, a másik lenézése. Hisz akármennyire társnak tűntem, Shaw csak kihasznált.
- Képes volt bármilyen energiát elnyelni és mások ellen fordítani. Akár egy bomba, akár a sugárzás. Elpusztíthatatlannak hitte magát. És látod.. mégis elbukott - tárom szét picit karjaimat, mintegy a tehetetlenséget vagy inkább az elmúlással kapcsolatos érzéseimet sugallva.
- Tudom, hogy kik ölték meg, ám veszett ügyért nem indítok bosszúhadjáratot. Nem függtünk egymástól, nem volt jelentősége. Gyenge vezető volt rosszul megválasztott stratégiával. Felesleges lenne erőinket erre pazarolni - jegyzem meg, kissé talán szigorúbban, mintha csak inteném, ebbe ne másszon bele, nem rá tartozik. Ugyanakkor ne higgye, hogy a gyávaság vagy a félelem tartott vissza a bosszútól.
Inkább a szervezetre, ránk terelem a szót, hisz ez sokkal érdekesebb téma. A múltba ilyen téren kár időt feccölni, hisz Will bevonásának nem eszköze.
- Igen, világméretű - bólintok, lekicsinylő, vagy tán épp kötekedő szavaira viszont csak mosolyogni tudok.
- Ismered a gerilla-harcmodort? A nyílt támadás halva született ötlet Will, csak magunkra vonnánk a figyelmet. És egyenlőre még túl sok az olyan mutáns, akik azt hiszik, az emberek elfogadnak minket, és nem mellénk állnának egy kirobbanó háborúban. Ám ha elég mélyen beleásod magad a szükséges helyekre, olyan észrevétlen veszed kézbe a hatalmat, hogy szinte önként ajánlják fel neked. Mi mozgatja az országokat , Will? -teszek fel egy aprócska kérdést, inkább csak kíváncsiságból. vajon ő is úgy látja? Vajon elég okos ahhoz, hogy egyszerű gyalognál magasabb rangra érdemesüljön?
- A szervezet magja több évtizede él, apránként terjesztve ki kezeit az összes kontinensre. Ám eleinte megnehezítette a helyzetet, hogy igen kevés mutánst lehetett fellelni, hisz még a mainál is jobban takargatták magukat, a technika pedig még messze nem volt azon a szinten, mi segíthette volna a kutatást - felelem, némi időt hagyva neki, hogy korábbi kérdésem jól megrágja, értelmezze, netán választ is leljen rá, ha akar. Mert nem iskola ez, nem muszáj felelni, vagy épp hibás feleletért nem jár feketepont.
- Egyébként feljegyzések szerint mutánsok több évszázada élnek közöttünk. Sokan az atomfegyverek feltűnésének tulajdonítják a mutációt, ám ez téves. A sugárzás pusztán elősegítette a folyamat felgyorsulását, és némiképp löketet adott a mutálódó géneknek. Vannak közöttünk olyanok, akik már rég túlmutatnak azon a koron, amit csak el tudsz képzelni. Nem képesek meghalni, vagy épp testük olyan gyors és magas fokú regenerációra képesek, hogy szinte lehetetlen elpusztítani őket. Mármint fizikailag, hisz a te képességed alapjában véve az elmére hat, nem? - kérdem, hisz őt is szóhoz kell hagynom jutni. Ugyanakkor nagyon fontos kérdés ez is, hisz tudnom kell, pontosan milyen távlatok adottak számára és legfőképp, miképp védekezhetek én ellene. Hisz a bizalom nem alakul ki két mosoly hatására. Mert bármikor megeshet, hogy ellenem fordul, hogy úgy képzeli, neki több jár. És akkor tudnom kell, miképp iktathatom ki.
- Elhiszem - biccentek az alárendeltséggel kapcsolatban. Erős mutáns, egyértelmű, hogy nem szereti, ha mások dirigálnak neki - Ugyanakkor gondolom megérted, hogy nem lehet mindenki vezető, és főképp, nem emelhetek fel bárkit magam mellé. Ahhoz előbb bizonyítani kell a hűséget és a rátermettséget. Mindazok mellett, nem kizárt, hogy magad is felkerülhetsz egy olyan körbe, amiről most még csak elképzeléseid lehetnek - pendítek meg neki talán egy apró mézesmadzagot. Nálunk nem lehetetlen az előrelépés, hamar lehet gyalogból akár bástya is. Hisz annyi bábu van még a sakktáblán, és a hasznosabbakat jobb teljességgel elkötelezni magunk felé. Amilyen elkötelezett Zane is.
- Mondanám, hogy légy türelemmel, de tudom, nem az erősséged - nevetek rá kedvesen, immár elhagyva a kezdetekkor használt fensőbbséges felhangot és gúnyt.
- Dolgozzunk az ügyön Will, hisz neked is kedvesebbé kell válnod - mosolyodom el, újfent magamhoz emelve a telített poharat. Sokat beszélek, tudom, lassan sivataggá szárad a szám. Ám William igen hajlónak tűnik, mármint felénk hajlónak, így megéri minden szó. Igen jó képességű mutáns, jó felfogással. Márpedig szervezetünknek határozott, kemény alappillérekre van szüksége, és ő igen alkalmas alany hozzá.
- Tanfolyamok? Nem, nehéz is lenne, hisz mindenki más - rázom meg mosolyogva a fejem, bár az alapelképzelés nem olyan rossz. Hasonlóról beszélgettünk a dokival is a szigetvásárlás kapcsán. Egy olyan hely, ahol kedvünkre gyakorolhatnánk, ahol az ifjú tagok kiélhetnék magukat, elérve képességeik végső szintjét.
- Ám biztos találunk neked egy gyakorlótársat. Akár egy regenerálót, aki nem pusztul bele, ha megpróbálod laposra verni. Talán rajta gyakorolhatod az önuralmad. Vagy épp egy olyat, aki képes ellenállni a támadásaidnak. Az erő megvan benned Will, neked főképp az önuralmad kell fejleszteni - sorolom a potenciálokat. Igen, ha képessége mentális, ha blokkolni tudom, akár még velem is gyakorolhat. Ütéseitől nem tartok,a gyémántalakomba legfeljebb az ő csontja törik el. De persze megannyi lehetőség van még, csak meg kell találni a neki legmegfelelőbbet.
- Eddig elvártam volna tán? - kérdem mosolyodva, és rázom is újfent fejem, mintegy erősítve a szavakat.
- Nem követelem meg a magázást, ahogy a rangmegnevezéseket sem. Mint látod Will, ez csak egy egyszerű bordélyház és én csak a vezetője vagyok - intek szabad kezemmel a táncparkett felé. Bár megvan a magam rangja, azt csak a Belső kör tagjai ismerik. Itt én se vagyok több, mint Emma Frost.
És úgy tűnik, ez az aprócska lazaság, a közvetlenség segíti végképp megdönteni a mérleg nyelvét. Szavaira elégedett mosoly ül arcomra, miközben fejembe kattognak a gondolatok. Szívesen megmutatnám Zane-nek az új szerzeményem, bár kérdés, két ennyire különböző ember miképp viselné el egymás társaságát, akár csak rövid időre is.
- Semmi ilyesmi, kártya végképp nem. Semmi, mi kézzel fogható bizonyíték lenne. Én már tudok rólad, te tudsz rólam. Ha keresni akarsz, itt meglelsz, vagy útba igazítanak. Ha én akarlak keresni, immár meglellek - mosolyodom el bizalmasan, finoman lehunyva a szemem. Már tudom, miféle gondolatokat keressek, ha a nyomára akarok akadni.
- Bár azért persze nem hátrány, ha közölsz holmi elérhetőséget - nevetek rá kíséretként. Mindenki jobban érzi magát, ha elhiszi, nem kutakodom állandóan a fejében. És persze meg is értem, hisz amint megtudják, hogy képes vagyok erre, rögtön féltik a legbizalmasabb gondolataikat. Pedig annyira felesleges...
- A napokban szeretnélek majd bemutatni valakinek. Egyébiránt ugyanúgy élheted az életed, mint eddig, csupán arra kell ügyelned, hogy ne kotyogj el semmit. Ha kedved úgy hozza, bármikor betérhetsz ide, biztos vagyok benne, hogy a lányok örömmel fogadnak. Ha pedig úgy érzed, rám van szükséged, csak keress meg. Már ami a képességem által nyújtotta lehetőségeket illeti - teszem még hozzá egy pajkos mosoly kíséretében. Nem, nem az ágyamba invitáltam, ez a kör itt nem opció. Ám ha úgy érzi, segíthetek neki bármiben, ha ezzel még inkább lekötelezhetem magam felé, hát csak hajrá.

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Kedd 29 Júl. - 19:23

Emma & Will

- Az csak egy jelentéktelen ember volt, aki azt hitte, hogy jó emberbe kötött bele. – rántom meg a vállamat egyszerűen. Persze, tudom, hogy nem is a tettet vonta kétségbe, hanem az ölés mibenlétét, de úgy őszintén szólva a fickó megérdemelte amit kapott amúgy is. Nem igazán kezelem jól azt, ha valaki folyamatosan csak piszkál, ez a fickó meg… jó oké, nem csinált valami sokat, de pont rosszkor volt rossz helyen. Az ösztöneim mindig is a jót súgják, ahogyan az érzelmeim is csak fokozzák az elszántságomat, az pedig, hogy nem mindig tudom ezt korlátolni… hát nem ez éppen az egyik nagy erősségem? Aki nem mérlegel, az kiszámíthatatlan, és megtudja lepni az ellenségeit.
- Ez akkor is olyan… első az egyenlők között típusú dolog, teljesen mindegy hogyan magyarázod. – hagyom rá végül a dolgot, mert nem fogok most arról vitatkozni, hogy valójában nem is olyan különleges ő. Felőlem aztán azt hiszi, amit akar. Zavar az, hogy folyamatosan itt a magasabbrendűségét bizonygatja, és szívesen elbeszélgetnék vele a dologról, de jelen pillanatban tökéletesen feleslegesnek érzem, hogy erről társalogjak vele. A felsőbbrendűségét majd bizonygathatja másoknak, engem nem igazán érdekel a dolog, és nem is nagyon fér a fejembe, hogy mások miként képesek ezt hosszabb ideig hallgatni egyhuzamban. Nekem belefájdulna a fejem az biztos. Bár lehet, hogy már hozzászoktak és szinte az fájna nekik, ha nem hallanák… kitudja, bármi megtörténhet, de ha én ebbe a… valamibe fogok tartozni, akkor jó lenne, ha valahova száműzné az egóját néha.
- Tetszetős, én nem mondtam olyat, hogy tökéletes lenne a külsőd. – csakhogy érezze a törődést. - De legalább nem kell elmenned a szomszédba önbizalomért. – jó az, ha valaki magabiztos, bár… bár van, hogy nem, van hogy inkább irritáló, mint az esetében a legtöbbször, mert ahogy hallom és elnézem elégé úgy van magával, mintha ő lenne Isten földi megtestesülése. De a romlott belső az megvolt, bár én nem is romlottnak mondanám, hisz nem ismerem, csak simán idegesítőnek, és ezt is csak amiatt a hatalmas egója miatt érdemli ki, amúgy meg… amúgy meg elmegy.
- Akkor meglátta benned a lehetőséget. – javítom ki magam, csakhogy a beszélgetésünk során egyszer a kedvére tegyek, még ha ez nem is valami nagy dolog. Felemelte őt valaki, és ez a lényeg, a körítés már teljesen jelentéktelen. – Gondolom férfi volt, igaz? Mi volt a képessége? – a hangomban kíváncsiság bujdos. Megteheti, hogy nem válaszol, maximum felírom a kiderítendő dolgok listájára, de azért csak nem olyan titkos a jótevőjének a képessége igaz?
- És te, hogyhogy nem követted őt? – elvégre ha felemelte – meglátta benne a lehetőséget – akkor biztos volt köztük valamiféle viszony, de úgy tűnik a végső pillanatokban Emma inkább elhagyta a süllyedő hajót. Gyáva dolog, bár él, úgyhogy őt igazolja az élet. – És tudod, hogy ki ölte meg? Vagy már bosszút álltál érte? – persze, csak ha bosszút akar állni. Azt meg valahogy nem igazán tudom elhinni, hogy ő ölte volna meg a fickót. Akármilyen hatalommániás és egoista is ez a nő, azért annyi benne is van, hogy ne ölje meg azt, aki egészen idáig repítette őt. Aztán persze lehet, hogy rosszul látom a dolgokat, de … de nem, az ösztöneim nem igazán szoktak hazudni nekem, márpedig most ezt súgják. Volt már időm kitanulni az emberek gondolkodásmódját, és sikerült a lelkivilágukat is feltérképeznem.
- Tehát ez a dolog, akkor világméretű? Nem semmi, bár eddig nem igazán sikerült semmit elérnetek, nem? Mióta működtök? Mióta vannak egyáltalán mutánsok? – ha már ilyen nagy vezető, akkor hátha tud erre a kérdésre válaszolni. Azt már tudom, hogy valamiféle gén tesz minket ilyenné, de az, hogy mióta vannak olyanok, mint mi… kicsit utána olvastam a dolognak, és sokak szerint az atomfegyverkezés volt az, ami felgyorsította a folyamatot. Nem konkrétan azt írta, hogy különleges képességű emberek születtek ezáltal, hanem azt, hogy mutáció felgyorsult és ezáltal ennek a génnek is a mutációja, nem? Nem vagyok valami nagy tudományos zseni, szóval nem is rágom magam tovább ezen a kérdésen, majd ő válaszol nekem, ha tud.
- Nagyon jól magyarázod úgy a dolgokat, hogy próbálod minél messzebb tartani az igazságot, noha azt mondod, legalábbis egy változatát. – mondom mosolyogva, és ezt most nyugodtan veheti bóknak, még csak tudat alatt sem szántam sértésnek előző szavaimat. – A szálakat te mozgatod nem igaz? Ezek szerint te is irányítasz, ami… nem valami szívmelengető gondolat. Sokkal jobb szeretek társ lenni, mint alárendelt, de gondolom ezt megérted. – elvégre ki szereti rabszolgát játszani? Ki szereti, ha valaki megpróbálja őt irányítani? A gyengeakaratú, könnyedén befolyásolható emberek. Ők pedig még csak az életet sem érdemlik meg, bár ahogy az utóbbi percekben elmesélte a dolgokat úgy tűnt, hogy ezeket az embereket használja robotoknak. Ami ötletes, de ettől még halált érdemelnek.
- Hát persze, de azért reméltem, hogy velem kivételt teszel. – mondom mosolyogva, ahogy eltüntetem a poharamban maradt utolsó kortyokat. – És mikor láthatom én ezt a kedves és közvetlen Emmát? – mert minél gyakrabban előbújik annál jobb, nem fogom megvárni, hogy teljesen kihozzon a sodromból a folyamatos lenéző megjegyzéseivel.
- Örülök, hogy ebben egyetértünk. – mondom mosollyal nyugtázva a szavait. Való igaz, én sem érzem úgy, hogy sok hasznomat venné egy ablaktalan szobában, ahogy papírmunkát végzek. Két perc elég lenne, hogy máris tomboljak, márpedig, ilyenkor igencsak nehéz megállítani.
- És hogy gondoltad? Gondolom nincsenek mutáns tanfolyamok, hogy a képességünket… teljesen uralhassuk. – a vallatós ötlet még tetszik is, elvégre imádok embereket kínozni és ölni, de… de úgy bántani valakit, hogy nem ölheted meg, mert kell az információ… az kevésbé szórakoztató, akkor már inkább vadászok le mutánsokat, azokkal egyből és úgy végezhetek, ahogy akarok.
- A kiiktatásban vagyok a legjobb, nem lesz gond azzal. – mosolygok vissza rá, és pár másodpercig még csendben is maradok és mérlegelek. – Ugye nem várod el, hogy magázzalak, vagy hasonló? Baráti hangsúlyról volt szó. – ha erre rábólint, akkor… akkor én is rábólintok a dologra. – És van valami beavatás itt? Tagsági kártya, vagy feladat… esetleg csak körbevezetsz?

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Kedd 29 Júl. - 11:12

- Az ösztönök jók, ők többnyire nem csapnak be. Az érzelmek pedig igen erős indíttatást tudnak adni - bólintok, mintegy elismerve kifejtésének valóságalapját. Ugyanakkor mindig mindenben van egy kis "de".
- Viszont tudnok kell kontrollálni, tudnok kell, mikor ragadnak el az érzelmeid olyan szinten, mikor már nem vagy képes tudatosan lépni. Nem kell folyton megtervezni mindent, viszont mint azt a mosdóbeli affér is jelzi, olykor nem vagy képes józanul mérlegelni. És ez néha nagy hátrány - jegyzem meg, de nem kioktatom, csak feltárom azt, amit én látok. Egy kezdeti bepillantás, néhány szóváltás, és lassan feltérképeződik előttem a jelleme és az, ahogy elvárja a hozzá való viszonyulást. Ha most elkezdeném kioktatni csak még jobban felpaprikázná magát, noha nem épp könnyű lecsillapítani sem.
- Nem igazán a különleges a megfelelő szó, pusztán azért használtam ezt, mert te hozakodtál elő vele. A jobb megfogalmazás az talán, hogy sok mutáns felett állok, főképp az olyanok felett, akiknek képessége passzív, vagy épp nem elég fejlettek ahhoz, hogy teljesen kihasználhasság. Ennek oka lehet a fiatalság vagy pusztán a képzetlenség is. De ez most annyira jelentéktelen része társalgásunknak. Talán idővel majd te is jobban belelátsza bugyrokba, talán akkor megérted majd, mit takarnak most számodra fennhéjázó szavaim. Vagy nem, de nem is lényeges - vonom meg a vállam zavartalan. Nem érdekel, hogy mások elhiszik vagy elismerik-e magasabb szintűségem. Én tudom, amit tudok és tudnom kell.
A külsőmre vonatkozó apró bók, mert végül is elkönyvelhetem annak, mosolyt csal ajkamra, halk nevetéssel kísérve az utána érkező szavakat.
- A tökéletes külső többnyire romlott belsőt takar - teszem hozzá szintén mosolyogva. Továbbra sem sértődöm, számomra Will ilyen téren senki, szavai nme bántóak, nem úgy, ahogy egy szeretett lénytől lenne bántó. Csak mulattató számomra.
- Felemelt.. nem szeretem ezt a szót. Inkább úgy fogalmaznék, meglátta bennem a lehetőséget - javítom ki cseppet sem hízelgő szavait. Bár mondhatjuk így is, Shaw felemelt maga mellé. Bár így, a múlt ködeit elseperve nem is tudnám igazán megmondani, nem-e én kellettem neki, hogy odáig is eljuthasson, ameddig eljutott. Hisz nélkülem talán sokkal hamarabb lelepleződik, vagy épp jóval kevesebb eredményt ér el. De ez már mindegy is.
- Aztán rossz lépéseket választott, olyan utat, mely nem volt épp jó meggondolás. Meghalt - szegem fel egy leheletnyit az állam, mintha csak én tettem volna. Pedig nem, Shaw halála nem az én kezemen szárad, legalább is nem közvetlen. És újfent felmerül a kérdés, vajon ha akkor ott agyok vele, akkor is így végződik a dolog.
- Ugyanakkor csak hogy tisztuljon és bővüljön számodra a kép. Ez a szervezet nem csak ránk korlátozódik. Mindenhol vannak kisebb alrészek, elérve több kontinensnyi befolyást. Ez a kör, ahova hívlak erre a kontinensre korlátozódik, és ennek vagyok én a vezetője. Ugyanakkor női mivoltom ellenére is elismerik a helyem, mintegy romba döntve a következtetésed. Nálunk nem az a fontos, milyen neműnek születtél, hanem hogy mit tudsz felmutatni. És csak is így lehet stabil és hatásos valami. Ha a vezetőket nem aszerint választjuk, hogy milyen háttér tolta őt előre, hanem hogy ő maga mit mutat fel és hogy az elért eredményekbe ne tespedjen bele, hanem megtartsa, erős kézzel birtokolva a hatalmat.
Talán kicsit bő levű lett, talán becsúszott némi történelem és állampolgári ismeretek óra, ám nem tanárnénis hangsúlyban. Arra továbbra is ügyelek, hogy szavaim ne érezze kioktatónak, hisz olyan szépen haladunk, immár legfeljebb csak egy picit akarja kitekerni a nyakam a kezdeti szenvedélyes düh-höz képest.
- Irányítani? Nem - rázom a fejem mosolyogva, noha talán van egy csepp igazság szavaiban. De mégsem úgy, ahogy ő gondolja.
- Ha valakit irányítani akarok megteszem - bökök a halántékomra beszédesen - de nem üresfejű robotokat akarok magam köré gyűjteni. Erős mutánsokat, akik egyetértenek nézeteinkkel, akik hajlandóan tenni is azért, hogy elérjük a célt. Én legfeljebb az összefogó pont vagyok, aki ügyel arra, hogy ne mindenki a maga feje után menjen. És tartom a szálakat, olykor meg-megpendítve azt, amelyiket szükséges.
Igen, én vagyok a pók a közepén, aki ügyel arra, hogy ragad bele egy-egy légy a hálóba, vagy épp hol szakította át és szorul javításra a remek kis kelepce.
Az elővigyázatossággal kapcsolatban már csak elégedetten bólintok, mintegy jelezve valóban erről van szó. Bár elég szerteágazó már a szervezet, és igen erősek is vagyunk, még nem szeretnék minden figyelmet magunkra irányítani, kémeket, kutakodó egyedeket közöttünk.
És úgy tűnik, megvan a gócpont, ami talán átlendíti Will-t a döntéshatáron. Tény, kevesen szeretik a stílusom, ám senki kedvéért nem kívánok kibújni a bőrömből.
- Ó, ha úgy alakul, tudok én roppant kedves és közvetlen is lenni. Ám megértheted, nem állok le mindenkivel rögtön puszipajtáskodni - nevetek rá vidáman. Zane például sose panaszkodott a dologra, igaz, vele jóval meghittebb a viszonyunk.
- A te képességed túl aktív ahhoz, hogy bezárjunk egy ablaktalan zugba. Ott semmi hasznod nem lenne, legfeljebb az, hogy dühödben összetépdesnéd az összes papírt - mosolyodom el, majd eltüntetem az utolsó korty italt is a poharamból és újfent intek a pultosnak, bár az már külön jelzés nélkül is légteleníti a csiszolt üveget.
- Nincsenek pontosan körülhatárolt beosztások, hisz nem egy vállalat vagyunk. De tekintetbe véve az erődet kitűnő vallató lennél, amennyiben megtanulod uralni az érzelmeid. Mert ha az információ kinyerése előtt ölöd meg az alanyt, akkor munkád nemhogy hasznos inkább csak kártékony - jegyzem meg, mintegy utalva korábbi szavaimra. Nem azt akarom, hogy olyan megfontolt legyen, mint a drága Futóm. De képesnek kell lennie uralkodni az ösztönein, különben nem több, mint bármely kivert és elvadult kutya.
- Emellett a beszervezés folyamatos és nem egy személyre korlátozott. Ha olyan alannyal találkozol, aki szerinted alkalmas, akár magasabb posztra, akárcsak feláldozható helyre, elhozhatod ide. Idővel talán magad is teljességgel beavathatod. Ugyanakkor az általad behozott árulók kiiktatása rád vár. De gondolom ez nem probléma - villantom rá nevetős tekintetem. Talán ez a legkevésbé problémás rész számára. És persze akadnak még bőven feladatok, ám talán ő is rájön, nem engedhetem, hogy azonnal teljes mélységben átlássa a dolgot. Idő kell, elnyeri ezt a helyzetet.

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Kedd 29 Júl. - 0:26

Emma & Will

Nagyon is jól látja azt, hogy szeretem, ha az enyém az utolsó szó. Főleg ilyenkor, mikor valaki ennyire lekezelően viselkedik velem. Ha már nem ölöm meg, akkor legalább az utolsó szó az enyém legyen, amit szerencsére hagy is, nem kontráz vissza, ami külön öröm, mert nem igazán lenne kedvem minden kis szúrás és megjegyzés miatt veszekedni. Legalább tudja azt, hogy mit kell tennie, ha előre akarja vinni a beszélgetést. Egy piros pontot azért kap a száz fekete mellé ezért a nagyon elmés meglátásáért, ugyanis, ha rajtam múlik, akkor ilyen kis hülyeségeken vitatkoznánk egész nap.
-Talán, de eddig mindig pont ez volt az előnyöm. Az érzések és az ösztönök, a meggondolatlanság, a kiszámíthatatlanság… az érzések nem ellenem vannak, hanem velem, erősítenek engem, fegyvert kovácsolok belőlük. – nem igazán tudom magamat úgy elképzelni, mint valami folyamatosan gondolkodó és mérlegelő ember. Én nem ilyen vagyok. Vannak azok, akik számba veszik a lehetőségeiket és vannak, akik az ösztöneik után mennek a logika helyett. Én az utóbbi vagyok, és nagyon utálom, mikor valaki folyamatosan csak mérlegel és nem képes az ösztöneit használni. Éppen ezért vagyok vadász alkat, egy ragadozó. Az érzések és ösztönök hajtanak előre, ezekben bízok, csakis ezekben, mert még soha nem hagytak cserben, erőt tudtam meríteni belőlük. Nem hinném, hogy a.., szabályzásommal olyan nagy eredményeket lehet felmutatni. Eddig senki nem győzött le, akkor meg minek kéne változtatnom? Ha nem a képességemmel, akkor a két kezemmel ölöm meg az ellenfelem, nekem aztán édesmindegy miként is történik,csak haljon meg és kész.
- Hát persze! – mondom mosolyogva, és most már komolyan semmi kedvem ahhoz, hogy elmondjam neki: közel sem olyan különleges, mint amilyennek hiszi magát. Mindegy, úgysem lehet róla meggyőzni, szóval hagyom is a dolgot rá, az ő dolga, hogy mennyire bízza el magát, de akkor ne csodálkozzon mikor jön valaki, aki sokkal erősebb telepata, mint ő. Violet szerint a legerősebb telepata a birtokon van, ahol suliba jár. Kötve hiszem, hogy pont egy másik telepatáról ne tudna Emma, és nem is értem, hogy nem akarta még megölni őt. – Bár tudod kicsit fura, hogy a különlegesek közt is különlegesnek tartod magadat. Nem is fura, inkább baromság, de a te dolgod, annyira bízod el magad, amennyire csak kedved tartja. – csak kicsúszott a számon, képtelen voltam megállni a dolgot. Talán még örülnék is annak, ha az a másik telepata jól elintézné ezt a borzasztóan nagyképű nőszemélyt. De csak talán. Nem is lenne olyan rossz, ha elkezdenék ölni egymást és egymás torkának esnének, bár Violet szerint a másik telepata pont arról híres, hogy előbb gondolkodik, mint üt. Violet azt mondta, hogy jó ember, és már csak ezért sem lennék mellette. A jó emberek nem alkalmasak arra, hogy megtegyék a szükséges rosszat.
- Gondoltam, hogy nem a két szép szemed és a tested repített el egészen idáig. Kár, pedig a tetszetős a külsőd, de ami belül van… az már kevésbé. – mondom mosolyogva, és semmi féle él nincsen a hangomban. - Téged valaki felemelt, nem? Mármint… egy nő képtelen lenne mindezt létrehozni. Ez nem ellened szól, hanem a világ ellen, a nőket nem szeretik érvényesülni hagyni. Mi történt azzal, akitől átvetted az irányítást? – nem valami nagy ördöngösség kitalálni, hogy nem ő ennek a helynek az alapítója. Az olyan nőket, akik hatalommal bírnak, nem tűrik meg a legtöbben, így hát képtelenségnek tartom, hogy mindezt ő hozta volna létre. Azonban az érdekel, hogy mi lett az előző vezetővel. Megölte volna a pozíciójáért?
- Túl szélsőséges… mi ebben olyan nagy baj? Elvégre irányítani akarsz engem, nem? – csak a nyilvánvalóra kérdezek rá, hiszen minden bizonnyal azt akarja, ha már ő itt a főnök. Az pedig, hogy szélsőséges vagyok… én inkább bókként veszem, mint sértésként, vagy egyéb szúrós megjegyzésként.
- Igen, ezt megértem, fő az elővigyázatosság, nem igaz? – tökéletesen megértem, hogy nem osztogatnak ajándék tagságot, az ő helyzetükben ez teljesen érthető. És hogy miért nem a mi helyzetünkben? Mert még mindig komoly aggályaim vannak azzal kapcsolatban,hogy akarom én ezt. A célok és nézeteik tetszenek, de Emma… mondta, hogy a stílusa nem számít, de számomra igenis fontos az, hogy jól tudja szórakozni, ezt pedig nem segíti az ő folytonos uralkodáskényszere.
- Baráti hangsúlyt… eddig csak hallgattalak, most már figyelek is rád. – mondom mosolyogva, ahogyan az italomba iszok. Ez ő személye és a stílusa volt az egyik legnagyobb hátulütő ebben a dologban, de… de a baráti hangsúly igazán jól hangzik. Viszont még mindig ott a kérdés, hogy mennyire hihetek a szavának?
- Tegyük fel, hogy elfogadom. Persze csak a baráti hangsúly mellett. Mégis mi lenne nekem a dolgom ebben a szervezetben? Gondolom nem papírmunkával akartok fárasztani engem. – talán nem mondja el, de talán egy kicsit segít abban, hogy könnyebb legyen ez a kérdés, és ezáltal a döntés is egyértelmű lehessen.

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Hétf. 28 Júl. - 10:46

Kedvenc? Csak mosolyogni tudok a felvetésen, ugyanakkor rátudva a dolgot arra, hogy William még valóban nem ismer. Ahhoz, hogy kedvencünk legyen, hogy valakit szeressünk bohó szívnek is lennie kell. Ám az enyémet annyiszor összetörték már, hogy effélére nem képes. Persze tudok különbséget tenni, Zane-t kifejezetten kedvelem, társaságát élvezem. Ám ha a szükség úgy hozná, könnycsepp nélkül áldoznám fel. És úgy hiszem, ezt ő is sejti.
A további rákontrázásokat viszont csak egy apró mosollyal hallgatom, és mindig csendesen megvárom, hogy Will hozzátegye saját véleményét. Mert már most látom, ő az a fajta alfahím alkat, akinek zárnia kell a sort, aki azt szereti, ha ő dominál, ha övé lehet az utolsó szó. Hát csak tessék, legyen boldog, mondhassa oda a végére frappánsnak érzett kontráit, engem nem zavar, hiába provokálnak, még senki nem érte el azt a határt, ahol igazán kifakaszthattak volna.
Ám annyiban igazat adok neki, felesleges szavakkal hadakoznunk arról, ki az erősebb és ki tudna nagyobb kárt tenni a másikban. Talán ha valóban szándékunkban állna lemérni..á m efféle gyermeteg játszadozásra nem pocsékolom az időm.
- Tudod Will, ha elég sokat mozogsz mutánsok között rájössz, attól, hogy te is az vagy még nem vagy különleges. Hisz mindenki az. Attól válsz különlegessé, hogy erősebb vagy náluk, jobban uralod, kontrollálod a képességed és nem csak az ösztön irányít. Lehet, hogy ez neked eddig bevált, de talán egyszer összefutsz valakivel, akinek ha nem is azonos a képessége, elég hasonló, ám nálad sokkal jobban tudja uralni és végül te leszel a leütött bábu.
Akárcsak Astrid. Olyan heves, olyan ösztönös, és olyan makacs. Pedig sokra vihetné, ha hajlandó lenne engedni, ha végre rájönne, ő sem legyőzhetetlen, ő sem uralkodhat mindenkin.
- Én attól vagyok különlegesebb Will, hogy olyan magas szinten uralom az erőm, mint igen kevesen. Sőt, erősebb telepata talán nincs is - vágom ki egy kissé talán elégedettebb vigyorral ugyanakkor annyi közönnyel a hangomban, mi tán csodálkozásra késztetne másokat. Hisz kinőttem már abból a korból, mikor még szükségem vana dicsekvésre és a megerősítésre. Persze ez így nem teljesen igaz, hisz Xavier talán egy szemernyit erősebb nálam. Már ha összeszedi magát, ám a páncélom még neki is feladja a leckét.
Az elveink viszont úgy tűnik,legalább tetszetősek számára, valami olyat mondhattam, mutathattam neki, mi arra készteti, hogy kezdeti ellenségeskedése ellenére maradjon. Az apró morzsák elszóródtak...
Köszöntőjére emelem magam is poharam, ám a rákövetkező szavak megakasztanak a mozdulatban. Igaz, a várthoz képest nem sértődöm, nem kezdek el fújni, mint egy zavart macska. Csak elmosolyodom, mintha épp bókoltak volna, noha ha szándéktalan is, sértés volt az egész.
- Mint említettem Will, nem kell szeretni. De nehogy azt hidd, hogy a mosolyom miatt vagyok ott, ahol. A stílusom, a nemem ne tévesszen meg - intem, viszont tovább mosolygok. Ha egy külső szemlélő most idepillantana azt hihetné, egy régi baráttal társalgom, vagy legalább egy udvarias úriember bókjait fogadom örömmel.
- Ugyanakkor megint túlgondolod a dolgot, túl szélsőséges vagy. Nem vagyok mániákus, és az agyatlan katonákat nem a saját fajunkból termelem ki, legalább is nem azon egyedekből, kik elég erősek ahhoz, hogy gondolkodni tudjanak és elég okosak ahhoz, hogy belássák terveink pozitívumát.
És újfent megemelem kissé poharam, mintha ez lett volna az én tósztom, majd bele is kortyolok a kellemes italba. És hallgatom Will nézetét, világmeglátását, mi egyre inkább megerősít abban, hogy helye van a mi köreinkben. Már csak ezt a fene nagy makacsságot és önfejűséget kéne kiverni belőle.
- A hozzáállásod roppant szimpatikus. És mondhatjuk így is.. tagság ebben a csoportban. Része egy olyan szervezetnek, mi valóban erre törekszik. Az emberek gyengék, és mint olyan, félnek a mástól, tehát pusztítandónak titulálják. Ám nekünk nem áll szándékunkban megvárni, míg ezt végigjátszák. A természet azért tett minket mássá, mert ideje felfrissíteni a táplálékláncot, ideje, hogy az erősebb faj kerüljön a csúcsra. Ám azt tudnod kell Will, hogy nem olyanok vagyunk, mint az itteni lányok, a rendszer nem átjáróház. Ha elkötelezed magad mellettünk, akkor vállalnod kell az ezzel járó következményeket is. Nem engedhetjük meg a rést a pajzson.
Nem hiszem, hogy ezt túl kell magyarázni. Az a rendszer, ahol az emberek kedvük szerint lépkedhetnek ki-be, magukkal hurcolva az információkat alapból halálra van ítélve. Az ittlét halálig szól, vagy legalább is emléktörlésig. Ám ezt nem ajánlhatom fel minden esetnél, hisz akkor az egész komolytalanná válna.
- Elvárjuk a hűséget és az együttműködést. Ám ne úgy képzeld el, mint a kötelező katonaságot. Nem fogok csettintgetni neked, főképp, mert tudom, nem is viselnéd el. Megüthetünk baráti hangsúlyt is - nevetem el magam, újabb korty itallal hűtve le jókedvem.
- A szervezet neve Pokoltűz klub, és én vagyok a vezetője. Ha valóban úgy döntesz, hogy elfogadod a lehetőséget, majd megismered a többieket is, legalább is egy részét. Mert nem tartunk zsúrokat, nincs farsangi buli - teszem még hozzá mosolyogva. Nincs névsor, mit közzéteszünk, így talán az összes tagot csak igen kevesen ismerhetik.

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Szomb. 26 Júl. - 16:22

Emma & Will

- És mi van a kedvenccel? Mert biztos van egy kedvenced, akivel kivételeznél, ha arról lenne szó, nem igaz? – hogy őszinte legyek, a legkevésbé sem érdekel eddig, az amit mutatni akar nekem. Ahhoz nem így kéne hozzám állnia, és ahhoz nem kéne ennyire…uralkodóan beszélnie. Az ilyen emberekben, mint ő, nem szabad megbízni, még akkor sem, ha egy csapatban játszol vele. Az ilyenek elárulnak, feláldoznak a saját érdekeikért, semmi és senki nem szent nekik, de mindig van egy kedvenc, aki több, mint mások. Nem kell különlegesnek lennie, elég ha csak neki különleges. Őt is minden bizonnyal feláldozná, de csak utoljára.
- Tudod, a tiszteletet nem osztogatják, ahogy bizalmat sem. Azt akarod, hogy tiszteljelek? Adj rá okot! – komolyan elégé idegesítő az, ahogy magát Isten színében tünteti fel. Elvárja a tiszteletet… jó vicc. A tiszteletet ki kell érdemelni, ő pedig nemhogy kiérdemelte volna eddig, hanem inkább csak még távolabb került tőle. Talán másoknak bejön ez az uralkodó stílus, de nekem nem, utálom, ha valaki ilyen lenézően kezel engem. Másokat kezelhet így, de engem… én utálom az ilyen stílust, és ezzel , ahogy hozzám áll, elég messze kerül attól, hogy én a tiszteletemet mutassam ki az irányába. Ahhoz nem így kéne beszélnie és viselkednie, ezt ő is tudhatná, ha már ilyen okosnak tartja magát.
- Kéne valaki, akivel össze is mérhetem. – mosolyogva mondom, bár szerintem láthatja rajtam, hogy jobb dolgom is van, mint összeméregetni másokkal a férfiasságom, de egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne enyém legyen az utolsó szó. Elképesztően idegesítő és irritáló az, ahogy beszél, főleg a stílusa és legalább akkor annyit megadok magamnak, hogy mindenre mondjak valamit. Ilyen vagyok és kész, utálom az olyanokat, mint ő. Már ha ilyen, kitudja, talán ez csak egy szerep, nem tudhatom, de ha igen, akkor remekül tudja ellenszenvessé tenni magát másokkal, amit mondjuk én kifejezetten utálok és így elég nehéz egyességre jutni.
- Őszinte választ vársz igaz? Tökéletesen megéri ezt a hülyeséget elkövetni, ha velem halsz meg. – mondom kedélyesen mosolyogva. Ha nagyon felidegesít, akkor én képes vagyok arra, hogy ennyi ember előtt öljem meg. Mint mondtam, az érzéseim irányítanak, így hát ha kellőképpen dühös vagyok és kellő mennyiségű gyűlöletet táplálok az irányába, akkor megéri ezt megtenni. Ragadozó vagyok, vadász, megtalálok én akárkit, akit megakarok ölni, de mi értelme lenne végezni a rokonaival? Még nagyobb fájdalom az nekik, ha úgy élnek, hogy egy rokonukat öltem meg. Már, ha jóban vannak. Ha nem, akkor tökmindegy. És valamilyen oknál fogva úgy érzem, hogy igenis van testvére. Méghozzá idősebb. Ha ennyire hatalommániás, akkor ez… szinte alapkövetelmény, nem? Lehet, hogy tévedek, annyira azért nem érdekel, hogy a családjával is foglalkozzak. A család csak felnevel, amíg nem tudsz elkezdeni élni. Semmi hasznuk sincsen. – Nem a gyengék takarója az üres fenyegetés? Azt hiszed tényleg, hogy érdekel mit tennél? Újra és újra ilyen lennék, talán rosszabb. Te eltudsz felejtetni dolgokat, én pedig rátudlak bírni, hogy a fájdalom helyett inkább saját magad vess véget az életednek. Hagyjuk is, felesleges szópocsékolás ez! – Violet már… már talán is elveszett a számomra, hiszen akármennyire is keresem őt, ő nem kér belőlem. A múltam meg miért érdekelne? Vagy a családom? A képességem pedig ajándék, min átok. Felesleges azon szócsatáznunk, hogy miként vetünk véget a másiknak, mert úgyse jutunk benne dűlőre soha, értelmetlenül meg minek fecséreljem el a szavakat? Üres fülekre találnak ott, és itt is.
- Álljak elő ajánlattal? Miből gondolod, hogy érdekel engem, amiről itt beszélsz? Jelen pillanatban ez olyan, mintha te kerestél volna meg engem. Akkor meg miért én tegyek ajánlatot? – komolyan kész röhej, ahogy ez a nő néha hozzátud állni a dolgokhoz. Egyelőre úgy tűnik, hogy én érdeklem őt, és nem fordítva, akkor meg minek én álljak elő egy ajánlattal? Nem igazán értem azt, ahogy próbál gondolkodni, de az ő dolga, velem másképp kell cselekednie, mint szokott. Az pedig, hogy nem veszem észre mi zajlik körülöttem? Mit kéne észrevennem? Hogy a mutánsok embernek mutatva bujkálnak a világ elől? Látom, hallottam róla.
- Milyen figyelmes gesztus, kész úrinő vagy. – szavaim inkább hatnak gúnyosan,mintsem hogy bókként. Udvariasságból nem túrja fel az elmém. Hm, ez aztán tényleg nagyon kedves, de akár fel is túrhatja, bármikor megteheti, és egyszer talán meg is teszi, nem tökmindegy mikor lesz az?
- Mások az én képességemmel? Akkor most már talán elárulhatnád, hogy te miért vagy olyan különleges? Hiszen vannak még akik az elmét befolyásolják. Telepatáknak hívjátok magatokat ugye? – egy másik telepatáról mindenképpen tudok, aki a birtok falain belül és irányítja azt. Viszont még egy olyanról, mint én nem tudok, bár lehet, hogy van, de kit érdekel? - Egy új faj… ez tetszik. Az első dolog, amiben igazat adok neked. Erre inni kell! – emelem meg a poharam, ahogy mosolyogva nagyot húzok az italból. A következő szavait már csak érdeklődve hallgatom, mosolyogva. Hát persze, egy mutáns mozgalom, miért is lepődtem meg? – Ez jól hangzik. A vezetés. Tudod mi az, ami nagyon nem hangzik ebben jól? Az, hogy ezt te vezeted. Ne sértődj meg, de nem vagy eddig valami szimpatikus ember. Nem akarom, hogy te legyél az én vezetőm. Voltál a fejemben, láthattad, hogy utálom, ha valaki mániákusan irányítani akar engem. – semmi él nincs a hangomban, ez puszta tény közlés.
- Eleinte még megölni akartam minden mutánst, mert fenyegetésnek tartottam őket. Manapság már nem akarom megölni őket. Csak ha nagyon rászolgálnak. Romba akarom dönteni az emberek világát, hogy mi mutánsok egy újat építhessünk rajta. Az erős életben marad, a gyenge elhull. – mondom egyszerűen, dióhéjban összefoglalva azt, hogy mit is akarok most. – És ez lenne az ajánlat? Tagság ebben a… szervezetben? Egyáltalán mi a neve?

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Szomb. 26 Júl. - 9:47

Élvezetesebb lehet, de egyáltalán nem hasznos, hisz a kioltott életek újra már nem felhasználhatók. Márpedig nekünk ne hullákkal kikövezett út kell, hanem segítő tenyerek, hátak és vállak, amin végigtaposva felérhetünk a célul kitűzött csúcsra. Ám ezt egy ösztönlény, egy fizikai képességű mutáns nehezen ért meg, így nem is erőltetem ennek magyarázatát. Talán majd később, majd idővel, ha beidomul szervezetünkbe.
- Pincsikutya.. nem.. - rázom a fejem nevetve a szóhasználaton.
- A kutyák ölebet, cirógatni, kényeztetni kell őket, olykor ha rosszat tesznek finoman fenéken billenteni. Nekem olyan embereim vannak, akik hasznosak, akik ha kell, megtesznek ezt-azt a kedvemért, mert tudják, a haszonból nekik is jut majd - magyarázom, bár nem érzem, hogy magyarázkodnom kellene. De kétségtelen, Will keményebb dió, így olykor szükséges többet láttatni.
- Talán hamarosan megtudod, mi az, mi tetszetőssé teszi számodra is ezt a helyet. De azt előre tudnod kell, nem kell engem szeretni, még a modoromat se, noha többnyire úrinő vagyok. De a tiszteletet elvárom, és cserébe én se nézlek pincsikutyának - ragadom el tőle a szóhasználatot, hátha így érzékletesebbé válik a dolog. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne mindent egyértelműen feltálalni, de nem lehet. Nem mintha nem lenne mindenre megoldás, de nem szeretem rögtön szélesre tárni az ajtókat. Csak egy pici láttatás, hogy ha az elnyeri a másik fél tetszését, hát még egy centit kijjebb tárjak.
- Hát ha ez téged boldoggá tesz, csak hajrá - intek a kezemmel a pult felé. Nem pirulok, nem kezdek dadogni. Nem fogok szégyenlős kislánnyá válni se a szemtelen szavakra, se a látványra, ha mégis efféle hülyeségre ragadtatná el magát. De talán nem, hisz mint elmondta, nem a lányokért van itt, mást pedig nem hinném, hogy érdekel nadrágjának tartalma.
- Tudod, hogy az üres fenyegetőzések a gyengék takarói? Miképp tennél tönkre? Itt és helyben megkínoznál, magadra vonva kitudja hány és miféle képességgel rendelkező mutáns haragját? Megéri egy életért és egy ostobaságért áldozni a sajátod? - vonom fel a szemöldököm, egyben némiképp talán tágabbra nyitva számára azt az ajtót, hisz immár sejtheti, nem csak mi ketten vagyunk itt mások.
- Vagy tán a szeretteim akarod bántani? Gondolod vannak? Vagy meglelheted őket? És hogy van esélyed? Ha akarom Will, nemcsak azt a lányt feledtetem el veled, nemcsak a múltad, de még azt is, hogy miféle erővel bírsz. Akarsz újra átlagos lenni? Akarod újra felfedezni a képességed, megkínlódva a következményeivel? - kérdem, ám hangom nem másul, nem haragos, nem fenyegető. Mintha épp csak az időjárást ecsetelném neki, ugyanakkor mégis tán intő. Ne lássa csak azt, miről eddig tud, hisz képességem nem merül ki abban, hogy belenézek a fejébe, sokkal de sokkal többről van itt szó.
- Tárgyalásokkor mindig a kisebb fél áll elő az ajánlattal, hogy a nagyobb hal lássa, megéri-e a küzdelem. De úgy látom, te elhiszed magadról, hogy te vagy a nagyobb fél, pedig észre sem veszed, miféle dolgok zajlanak körülötted - vonom meg kecsesen fedetlen vállam, és ujjaim közé fogva a poharat emelem ajkamhoz, némi időt hagyva neki a szavak emésztgetésére, és egy csipetnyi időt, hogy magam is rendszerezzem sajátom. tetszik az ereje, a fizikai érintés nélküli fájdalom. Ám ösztönszerűsége, vadsága még sok problémát okozhat, ha nem tanulja meg uralni.
- Ha akarnám, a megkérdezésed nélkül túrhatnám fel minden emléked, megismerve életed azon legkisebb intim képeit is, amit nem óhajtanál elém tárni. Puszta udvariasságból adom meg neked a jogot, hogy megválogasd múltad azon részeit, mit feltárnál nekem. De hogy lásd.. nem vagyok hálátlan, hát kezdek én, hogy megnyugodhass, nem maradsz üres kézzel - mosolyodok el, letéve a poharam a pultra, egy röpke pillanat alatt ellenőrizve, kik akadnak hallótávolságon belül. Ám szerencsére rajtunk kívül minden vendég a lányok műsorával van elfoglalva, így hát nem kell külön vonulnunk.
- Mint már rájöhettél, nem vagy egyedül, nem vagy kivételes. Tán még az erőd sem kivételes, nem biztos, hogy csak te birtoklod ezt a fajta képességet. Legtöbbünk viszont elrejti magát, hibásnak, torzszülöttnek titulálva magát, és ezt olykor a saját környezete is megerősíti. Ám vagyunk, akik nem óhajtunk örökké bujdokolva élni, hisz az okosabbja már tudja, nem selejt vagyunk, hanem új faj, az erősebb. És mint ösztönlény - bökök állammal felé - tudnod kell a természet törvényét. Egy szervezet vezetője vagyok, ahol az olyan mutánsok csoportosulnak, kik nem kérnek az elnyomásból, akik tudják, hogy a mi dolgunk nem a bujkálás és a beolvadás, hanem a vezetés.
Kezdő bevezetés, első és talán mégis elég érdekes információ. Ám egyenlőre ennyi, immár mondhatni várakozón pislantok Willre. Mintha csak azt mondanám, én kezdtem, te jössz.

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Pént. 25 Júl. - 22:24

Emma & Will

- Jobb szeretem a másik vérét ontani. Sokkal élvezetesebb. – talán nem gondolja úgy, hogy vetélytársa lehetnék, de akkor téved. Méghozzá nagyot. Nem akarom fényezni magamat, de azt hiszem nem szívesen kívánnának engem ellenségüknek az emberek. Az pedig, hogy gondolatokban olvas, és talán befolyásol… nem nagyon érdekel. Egy gondolatomba kerül megölni őt, vagy ha képes valahogy ellenállni, akkor szimplán csak agyonverem. Ezen ne múljon semmi. A halál az halál, mindegy miként következik be. És bármennyire is nagyra van magával, ő sem halhatatlan. Én sem, de rajtam nem fog semmiféle fegyver, nem tudok megsérülni, azt hiszem ezáltal előnyből indulok . – Ezek szerint sok pincsikutyád van mi? – úgy beszél, mintha a világ az övé lenne, tehát gondolom vannak… emberei, vagy hasonlók, akiket kedvére ugráltathat. Ezeket a rabszolgákat pedig én inkább kutyának hívnám, mert nem tudom, hogy tudják megállni azt, hogy ne akarják megölni ezt a nőt. Elégé idegesítő egy stílusa van ezekkel a folyamatos megjegyzésekkel.
- Valóban? És mond, mi az, ami engem ide csábítana? Mert biztos nem a te fergeteges modorod lesz az. – mondom egy apró mosollyal nyugtázva a szavaimat. Fogalmam sincsen, hogy mire célozgat ezzel, és mit akar tőlem, de én nem fogok lefeküdni és rabszolgaként téblábolni neki az biztos. Nem. Adni kell előbb ahhoz, hogy kapjon, és ha nem látta volna a fejemben, akkor most elárulom: rühellem, ha valaki ugráltat és parancsolgat folyamatosan, úgyhogy úgy érzem kicsit nehezen tudnánk megérteni egymást bármiféle partneri kapcsolatban, bár… fogalmam sincs, hogy milyen ajánlatot adna. Dolgozzak itt? Kösz, inkább nem.
- Én viszont hímnemű vagyok, kirakom az asztalra, ha kell. – nagyon nem veszem jó néven a szavait. Egyszerűen idegesítő az, hogy ennyire lenéző, úgyhogy talán komolyabban el kéne játszadoznom azzal a gondolattal, hogy mészárszéket csinálok ebből a helyből. Viszont végül csak mosoly ül ki az arcomra. – Nem fogsz félni soha tőlem? Ezt kipróbálhatjuk, ha akarod, ezer örömmel teszlek tönkre. – utálom, ha valaki így beszél velem, úgyhogy azt hiszem nem igazán fogjuk jól megérteni egymást, ha tovább folytatja azt, amit elkezdett. Mondtam, hogy ösztönlény vagyok, nem gondolkodom előre el a tetteimen, szóval ha felidegesít, akkor könnyedén neki állhatok akár egyesével megölni itt mindenkit, kezdve a kedvenc kutyájával, mert kell, hogy legyen neki, igaz?
- Azt várod tőlem, hogy beavassalak a múltamba? Miért tenném? Mit kapok cserébe, mi hasznom abból, ha mesélek magamról? – döntöm kíváncsian oldalra a fejemet. Komolyan kíváncsi vagyok arra, hogy mindig ilyen-e, vagy csak velem beszél így. Mintha valamiféle királynő lenne, én pedig egy paraszt. Mások talán csak úgy kötélnek állnak és kiöntik a kis szívük minden titkát egy ennyire ellenszenves nőnek? Kitudja, talán megkedvelem egyszer majd, de ahhoz aztán tényleg változtatnia kéne.
- Miért még mit vezetsz? – kérdezem érdeklődő mosollyal, ahogy elveszem az italom és a számhoz emelem. Kíváncsi vagyok, hogy mire ez a sok célozgatás.
- Ragadozó vagyok. Az ösztöneim irányítanak és az érzéseim. – jegyzem meg azért, hiszen nehogy már ott tartsunk, hogy akkor én majd minden jó alaposan átgondolok és úgy használom a képességem… nem, nagyon nem. A fickó a mosdóban erről beszélhetne, ha lenne még feje. Nem a képességemmel öltem meg ez igaz,de ugyanúgy használnám azt felindulásból. Emma egy rideg és számító nő, legalábbis ez jön így elsőre le róla. Én nem vagyok számító, hanem sokkal inkább ösztönös. És talán pont ez a legnagyobb erényem. – Áruld el nekem... mindig így csinálod? Mindig megkéred őket, hogy beszéljenek magukról? Miért beszéljek magamról, mikor én semmit nem tudok rólad? Ha kérsz valamit, azért adnod is kell.

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Pént. 25 Júl. - 17:28

- Ritka alkalom, mikor két igazán nagykutya találkozik. Ám akkor se kell feltétlen egymás vérét ontani, a dominancia másként is eldönthető - felelem továbbra is mosolyogva. Nem, semmilyen tekintetben nem érzem veszélyeztetve helyzetem, őt pedig semmiképp sem érzem "vetélytársnak".
És mindez a magabiztosság, nyugalom sugárzik belőlem a társalgásunk további szakaszaiban is. Egy-egy mosoly a maximum, mit engedek. Hisz magam is igazán mélyen ismerem az embereket belülről.
Ám a hold felemlegetésekor már egy leheletnyi szájhúzás társul a dologhoz. Nem mintha annyira kötődnék eme égitesthez vagy ne tetszene a hasonlat. Pusztán olyan dolgokat villant fel bennem, mikre nem óhajtok emlékezni.
De mint oly sok minden nem szükséges vagy épp nem a megfelelő időben előtörő emléket, ezt is oldalra söpröm, agyam azon sötét zugába, ahová való. Helyette inkább új ismerősöm fejében mélyedek el, igaz, csak egy röpke pillanatra, hisz az épp elég, hogy a számomra szükséges alapinformációkat kinyerjem.
- Legközelebb... Mert van egy olyan érzésem, visszajössz még ide, de nem a lányokon kéjelegni - felelem magabiztosan, majd dolgára legyintem az őrt. Csak aztán fordítom újfent figyelmem a srácra, szavaira, mikre egyre szélesebb és szélesebb lesz a mosolyom, mi végül halk, elégedett, kissé talán gúnyos kacagásba nem török ki. Mert megtehetem, mert valóban nem tartok tőle. Az élet múlandó dolog, bár épp elég védelemmel rendelkezem. Ugyanakkor megvan az a gőgös hátterem, mi tudja, ha bajom esne, nem csal egy személy lenne, ki levadászni óhajtaná gyilkosom.
- Csak hogy tisztázzunk néhány félreértést és ne maradjak adósod, ugyanakkor nehogy sértve érezd magad... - sóhajtok fel, alábbhagyva nevetésemmel.
- Nem félek tőled, és soha nem is fogod. És nem azért, mert nem tudom, mire lennél képes. Hanem azért mert te nem tudod, én mire vagyok. De nem hiszem, hogy vissza kellene térnünk az óvodába, felmutogatni, kinek erősebb és okosabb a papája. Ugyanakkor hímnemű sem vagyok, hogy kicsapjuk az asztalra a megmérnivalót. Egyszerűbb, ha elfogadod, nem egy vagyok az utcán tekeregő, önmagát leplező fajtánkbeli közül.
Jobb, már az első sorokban helyrerakni az új fiút. Mindenki, aki ismer, aki csatlakozik hozzánk, és ennek lehetőségét látom benne is, tudnia kell, ki áll a táplálékláncunk csúcsán, és aszerint viselkednie.
- Másrészt egy emlékekkel és gondolatokkal teli múlt sokkal szövevényesebb ahhoz, hogy egyetlen pillantásra felmérhessünk és megérthessünk mindent. Szóval hagyom, hogy múltadba magad avass be, én csupán a felszínt kapargattam meg, hogy gyorsabban haladjunk az ismerkedésben - vonom meg a vállam, és egyetlen kézmozdulattal intem magunkra a pultos figyelmét, majd poharainkra mutatva adom le az újabb rendelést. És már újra az újon a tekintetem, ám amíg nem érkezik az ital nem szólalok, csak figyelem. Keresem vonásaiban az érzéseket, a gondolatokat, egyenlőre bepillantás nélkül. Olyan unalmas lenne mindig mindent játék nélkül megtudni. Az érkező italokat egy biccentéssel köszönöm, ám le sem veszem a tekintetem róla.
- A nevem Emma Frost és én vagyok ennek a klubnak is a vezetője - fogadom el immár a kezét egy leheletnyi fogásra. Nem kapom marokra, nem hencegek erővel, ahogy a férfiak tennék. Sokkal inkább határozott a kézfogásom, amilyen egy igazi üzletasszonyé.
- És most mesélj nekem William, mi volt az a nagy megvilágosodás, ami arra késztetett, hogy józanul uralkodj az erődön és ne az ösztöneid irányítsanak?

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Csüt. 24 Júl. - 16:06

Emma & Will

- És gondolom te lennél az egyik vezetőkutya, nem? És mi van akkor, ha a két vezetőkutya találkozik? Megtudnak lenni anélkül, hogy egymás torkának ne essenek? – kérdezem kíváncsian, ahogy enyhén oldalra döntöm a fejemet és elmosolyodom. Úgy beszél, mint valami nagykutya, úgyhogy most már biztos vagyok benne, hogy ő itt a főnök, de ez annyira nem is érdekel. Annál inkább a szóhasználata. Beolvadni… mintha csak magamat hallanám. A birkák helyett pedig inkább az ”emberek” kifejezést használnám. Mióta tudok arról, hogy vannak rajtam kívül mutánsok, kicsit a kelleténél is jobban odafigyelek arra, hogy minél előbb kiszűrjem őket. Ami elvben lehetetlen, hiszen olyanok, mint én, normális, átlag embernek tűnnek, de egyetlen elszólás, egy hiba… és már tudom is a titkot. Ő pedig felettébb gyanús nekem, mert egy átlagos ember nem így beszélne, nem menne bele ennyire abba a kérdésbe, hogy miért tartjuk fent a látszatot.
- Nem ismerem, nem tudhatom, de ismerem az embereket. Kívülről-belülről. – mondom mosolyogva. A mutáns is ember, legalábbis egy részben biztosan. Sok időt töltött emberekkel, akiket aztán megölök, szóval azt hiszem nyugodtan kijelenthettem, hogy értek az emberi gondolkodás módhoz, kitudom ismerni az embereket, megtudom fejteni a vágyaikat és gondolataikat. Nem szokásom magamat elárulni, bolond is lennék, általában hazudozok magamról mindenfélét. Vagy, ha nincs kedvem hazudni akkor megölöm őket. Nem véletlen mondtam, hogy ismerem az embert kívülről-belülről, bár belülről nem valami szép látvány azt elhihetitek nekem.
- Persze, jó üzlet. – adok igazat, elvégre mások gyengeségét a legokosabb dolog kihasználni, és az még okosabb lépés,ha ezt a gyengeséget képesek vagyunk pénz formájában a magunkévá tenni. Persze, hogy szórakoztató, hiszen az ő java az, hogy ez jól működjön, ezt megtudom érteni. – Kirívó… így is mondhatjuk. – engedek meg egy halvány mosolyt, ahogy kiiszom az italomat és végre minden figyelmemet a nőre fordíthassam. Nem azért jöttem ide, hogy ilyen nőkkel vegyem magam körül. Persze, hogy tisztában vagyok az adottságaimmal, de nem szokta visszaélni vele. Nem voltam soha valami nagy nőcsábász, még ha valaki ezt is hinné rólam.
- Minden és mindenki hordozz magában titkokat, ki nagyobbat, ki kisebbet, de attól még van. Az ember olyan, mint a Hold. Sose mutatja meg a sötét oldalát. – mondom egyszerűen, ahogy megrántom a vállamat. Rendben, van, hogy néha gonosz az ember, de az igazi ösztönlény, az igazi ragadozó, ami benne szunnyad, azt soha nem mutatja meg. Talán egyszer előfog belőle bújni, de önként nem mutatja meg senkinek sem. Én sem akkor vagyok a legrosszabb, mikor megölök valakit. Nem, tudok én sokkal rosszabb is lenni, mint egy átlagos gyilkos. Csak a megfelelő ráhatás kell, egy cél, amiben hiszek, és persze, hogy az ügy a javam szolgálja. Meg persze az sem árt, ha kapok valami cserébe érte. Tudok én ennél sokkal rosszabb is lenni, nem kell félteni engem.
Meglepetten, de mosolyogva hallgatom, ahogy odaszól a biztonsági őrnek. Oh, igen, ezek szerint tényleg mutáns, hiszen honnan tudhatná, hogy kinyírtam ott valakit? Bár… talán valami rejtett kamera is lehetett ott.
A szavaira gúnyos mosoly telepszik az arcomra. Mégis mit érdekel engem az, hogy ő mit szeret és mit nem? – Legközelebb? – húzom fel a szemöldökömet kíváncsian. Mit jönnék én ide újra? Semmi keresnivalóm ezen a helyen amúgy sem, hiszen nem szeretem az örömlányokat, legszívesebben a fejét venném mindnek.
Csak az újabb szavai azok, amik végül meggyőznek. Igen, ő mutáns, elvégre honnan tudna Violetről, ha nem így lenne? De vajon mi a képessége? Violet egyszer mondta, hogy vannak akik képesek mások fejében olvasni. Hát az ő képessége ez lenne? Hasznos, igazán hasznos. – Ügyes. – mondom egy kedves mosoly kíséretében. – Mondanám, hogy most én jövök, de úgy gondolom, hogy pontosan tudod mire vagyok képes. És gondolom azt is láttad, hogy mit akarok. És talán az a kérdés is megfogalmazódott benned, hogy félned kéne-e attól, hogy még nagyobb mocskot csinálok? Ha pár nappal ezelőtt jövök ide, akkor ebben a teremben minden ember meghalt volna, és valószínűleg téged is megakartalak volna ölni. De az a jó hír, hogy megvilágosodtam, és rájöttem néhány nagyon fontos dologra. Úgyhogy nem, nem kell tartanod tőlem, amíg… nem cselekszel ellenem. – mondom féloldalas mosollyal az arcomon, majd a kezemet nyújtom felé. – Te már tudod az én nevemet, de én még mindig nem tudom a tiedet. – és ha azt nézzük, hogy mindketten ugyanazon faj képviselői vagyunk, akkor nem baj az, ha tudni akarom a nevét nem igaz?

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Csüt. 24 Júl. - 10:42

- Ne bánd. Miért kéne mindenhova beolvadnunk, miért kéne igazodnunk a többiekhez? Ez a birkaeffektus csak a birkáknak való, de kellenek olykor vezetőkutyák is - nevetek rá. Nem baj az, ha valaki kitűnik a tömegből, ha más. Végül is, mi mutánsok is mások vagyunk, alkalmasok arra, hogy a birkamód élő embereket irányítsuk. Persze a srác nem biztos, hogy ezért rí ki a tömegből. Lehet egyszerű lázadó is, aki azt hiszi, az állandó kivagyiság teszi őt mássá. Majd kiderül.
- Nem, valóban nem. De ezek szerint én is ilyen könnyen kiismerhető vagyok - sóhajtok fel látszólag kétségbeesetten, ám vigyorom meghazudtol minden efféle hitet. Nem, messze nem vagyok könnyen kiismerhető, hisz talán még a legközelebbi embereim se ismernek igazán. Talán még Zane se mondhatná el magáról, hogy teljesen kiismert, noha őt a szokottnál is közelebb engedtem magamhoz. És egy pillanatát se bántam...
Ám gondolataim nem kalandozhatnak el, most nem, most egészen másra kell figyelnem. Így hát elsöpröm annak az estének a képeit, helyette újfent a velem szemben ülő srácot látom, lefitymáló szavait hallgatok, mik újfent csak mosolyt csalnak arcomra.
- Én roppant szórakoztatónak. Végül is, az én zsebem tömik teli, arról nem is beszélve, hogy milyen szórakoztató látni a sok egyébként véresen tisztességes embert itt kéjelegni. De próbáld csak ki, te más vagy, kirívó. talán valamelyik lánynak annyira bejössz, hogy fizetség nélkül is felhív magához. Vannak egész ügyesek is - teszem még hozzá egy kacér pillantás kíséretében. No, nem magamra gondoltam, kizárt, hogy én minden jöttmenttel összefeküdjek, végül is nem egy vagyok a dolgozó lányok közül. De azért igencsak válogatott személyzetet tartunk fenn, szóval panaszra nem lehet ok.
- Perverz? Végül is egy bordélyban vagy, itt minden sarok rejt valami perverz titkot - nevetek fel, majd a felhívásra elkomolyodik arcom. Nem hókuszpókuszolok, nem eredek a srác arcába. Mintha észre se venném, hogy ott van, mégis, észrevétlen mászok be a fejébe, keresve nhány közeli emléket. És.. hoppá! Arcomra széles vigyor ül a látottaktól. No nem a mocsoktól, amit csinált a klubomba, és ami némi takarítást követel. Hanem a beigazolódó gyanútól.
Apró kézmozdulat, ahogy magamhoz intem az egyik biztonsági embert. Ő szintén mutáns, bár pusztán fizikai erejében, de attól még hasznos. És az ilyen munkákra alkalmas.
- Joe.. a férfi mosdóban akadt némi eltakarítani-való. Diszkréten, és ne maradjon nála semmi nyom, mi ránk utalna - fordítom a kiizmosodott férfira tekintetem, aki csak egy apró bólintással nyugtázza szavaim, és már el is tűnik a tömegben a jelölt irány felé.
- Nem szeretem, ha a saját klubomba mocskolnak. Erre figyelj legközelebb - intem immár az újonnan megismert mutánstársat halkan. Bár könnyű szerrel befolyásolok bárkit, törlök emléket, és hát valljuk be, a helyi yard is kapja a jattot, azért az ilyen eseteknél jobb óvatosnak lenni.
- Még mindig nyűgözzelek? Sajnálom , de _azt_ a lányt nem tudom itt és most előállítani neked. Pedig azzal kétségtelen lenyűgöznélek, ugye? - jegyzem még meg egy kacér és mindenképp elégedett mosoly kíséretében, várva, vajon miképp reagál. Hogy félek-e? Nem mondanám. Bár elég erős és igen hatásos képességgel bír, már amennyit láttam előle. De talán annyira nem ostoba, hogy ekkora tömegre alkalmazza, arra már nem tudja rácsukni az ajtót. És talán nem is olyan hülye.

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Szer. 23 Júl. - 1:32

Emma & Will

A válasza hallatán nem tudom megállni azt, hogy ne nevessek fel. Igen, elég jól látja a dolgokat, valóban inkább a helyi csehókban vagyok, mint bordélyházakban, és abban is igaza van, hogy elég hirtelen haragú vagyok, ha úgy van kedvem, akkor tényleg ölök egyetlen szó miatt. – Szép volt, telitalálat! Azért kicsit bánt, hogy ennyire látszik rajtam mennyire is nem vagyok idevaló! – mondom egy kedvesebb mosoly kíséretében. Igazándiból a legkevésbé sem zavar az, hogy mit gondolnak mások rólam. Ez a nő is azt hisz rólam, amit akar, viszont az érdekes, hogy ennyire tisztán látja a dolgokat. Más nők nem ezt látják bennem, úgyhogy mindenképp megérdemel egy esélyt, hogy ne öljem meg az este végén, ha úgy alakulnának a dolgok.
-Nem hinném, nem tűnsz olyan nőnek, aki megsértődik minden kis apróságon. – nem nagyon foglalkozok azzal, hogy ki is ő ezen a helyen,bár a célozgatásai meg a megjegyzései most már kezdik az sejtetni velem, hogy nem kizárt az, miszerint ő valamiféle tulajdonos itt. Ha így is van, akkor se érdekel az, hogy leszóltam a helyet. Nem tetszik és kész, ez ilyen egyszerű, ha baja van ezzel akkor nyugodtan felvághatja az ereit, még szívesen végig is nézném, ahogy elvérzik, de nem tűnik sajnos olyan nőnek, aki egy ilyen apróságon fennakadna, és ez azért jó jel, mert semmi kedvem ilyen baromságok miatt vitázni.
- Te azt szórakoztatónak véled? A sok elkényeztetett pénzes barmot talán ez szórakoztatja, de engem a legkevésbé sem izgat az fel, ha fizetnem kell valaki társaságáért. – mondom nemes egyszerűséggel nem is foglalkozva azzal a gúnyos mozzanattal. Azok az emberek, akik a bevételét jelentik ennek a helynek, mind azért jönnek ide, mert soha nem tudnának levenni a lábukról egy nőt, így ahhoz folyamodnak, hogy fizethessenek pár óra élvezetért. Elég szánalmas egy dolog, de az ügyes húzás, hogy mások gyengeségéből szerzik a pénzt.
- Ez valami beteges perverz játék akarna lenni? Mindegy, tudod mit? Nyűgőz le, mond el mire vágyom! – komolyan, kíváncsi vagyok arra, hogy mit akar ezzel az egésszel, mert úgy, hogy tudom nem vagyok egyedül a szavai nagyon is… gyanúsan hangzanak.

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Kedd 22 Júl. - 17:00

- Őszintén? Olyannak, aki hamarabb megjelenik valami városi csehóban, ahol aztán egyetlen rossz szó hallatán összeborogatja a berendezést és a bent lévőket is - felelem minden rémület vagy tartózkodás nélkül. Nem vitás, ez a srác inkább néz ki kocsmai verekedőnek, mint a bordélyház kuncsaftjának. De ez persze nem kitiltó tényező. Bárki részesülhet az itteni örömökből, ha meg tudja fizetni.
- Ezen akár meg is sértődhetnék - nevetem el magam újfent, ahogy a hely iránti utálatát említi, és azt azokot, ami még is idesodorta. Ha azafajta tipikus nő lennék, aki mindent szó szerint magára vesz, valóban megsértődhetnék, hogy ennyire lefikázza a helyet. De ugyan.. én csak legyinteni és nevetni tudok a dolgon. Nem egy ilyen ficsúron múlik a fennmaradásunk, épp elég gazdag és befolyásos ember jár ide, akik több tekintetben is kedveznek nekünk.
- Szórakoztató? Ez egy bordélyház, mit akarsz annál szórakoztatóbbat, mint hogy egy csinos lány félrevonul veled? - kérdezek vissza elsőre, bár szemöldököm szinte már gúnyosan emelkedik meg. Érdekes egy egyed, beül ide, mintha ő lenne a pápa és még fikázza is a helyet. Vagy nagyon tud valamit, vagy csak egy elkényeztetett zsúrpubi, amilyenekkel még apám házában találkoztam. Bár nem az a szellem lengi körül.
- Tehát különlegesnek tartod magad... És egy ilyen különleges fiú mit tartana szórakoztatónak? Gondolod, hogy titkos szerencsebarlangot üzemeltetünk lent vagy esetleg valami ennél is egzotikusabbat? Esetleg arra vársz, hogy belekukkantsak a fejedbe és én magam mondjam meg, amit még te sem tudsz? - kérdem incselkedve, kihívó mosollyal. Talán igen.. talán erre lenne szüksége.

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Kedd 22 Júl. - 13:34

Emma & Will

Kissé meglep az, hogy nevet a szavaimon. Bár nem tudja, de rosszabb kedvemben egy ilyennel akár az élete is eldőlhet. Eddig nem éreztem késztetést arra hogy megöljem, és most sem igazán érzek, de azt már így előre elkönyvelem, hogy van esélye annak, hogy megöljem. Nem mert kinevetett, hanem mert, ahogy nevet. Olyan nagyon fura, uralkodó nevetés ez. Már megtanultam különbséget tenni nevetés és nevetés közt. Vannak a gyengék, és vannak az erősek, mindenki másként nevet, vagy mosolyog. Én az erősek közé tartozom és, ahogy kihallom a hangszínéből ő is. Azonban már azt is megtanultam, hogy mindig én vagyok a legerősebb. Hiába jöttem rá közben, hogy még sokan vannak olyanok, mint én. Nem változtat ez semmit sem azon, hogy erős vagyok, és ugyanúgy tudok mutánst ölni, mint embert, ha kell. Azonban én sokkal jobban örülnék annak, ha mutánsokkal együtt ölhetnék meg másokat. Valahogy annyira azért nem vonz a saját fajtám kiirtása, bár kicsit fenyegetésként látom őket, de amíg engem békén hagynak, addig én sem kezdek bele a kiirtásukba. Korrekt, nem?
- Miért milyennek nézek ki? – nézek rá érdeklődve, halvány mosollyal az arcomon. - Ami azt illeti utálom az ilyen helyeket, de néha muszáj változtatni, mert az unalmat még inkább gyűlölöm. – adok végül választ a szavaira, miközben belekortyolok az italomba és teljes egészében felé fordítom a székemet. – Mondd csak, van itt valami… szórakoztató dolog egy különleges ember számára? – úgy érti, ahogy akarja a szavaimat, de mint ő is mondta elég jól ismert itt, szóval tudnia kell arról, hogy hova menjek, ha valami többre vágyom, mint egy ital. Nem nőkre gondolok, hanem valami még annál is jobbra. Mert azt már megtanultam, hogy a legtöbb szép és sikeres dolog hazugságon alapul, akárcsak én, és akkor ebből csakis arra tudok következtetni, hogy ez a hely is csak álca, egy hazugság, ami valami sokkal többet takar, mint amit látni enged. De vajon mit?

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Kedd 22 Júl. - 10:16

Még csak a nyakam se kell tekerni, hogy lássam, mi zajlik a hátam mögött a teremben, hisz a szemben lévő fal tiszta üveg, és a kilátásban még a polcokra sorjázott italok sem zavarnak be igazán. A félhomályos, hangulatvilágított, zenélt helyiségben megannyi ember álldogál, ül, táncol, ami épp kedévre van. És közöttük ügyesen vegyülve a mi lányaink, ki egy rúdon, ki az egyik vendég ölében. Minden teljesen normális és megszkott. A sok tudatlannak meg sem fordul a fejében, hogy a klub alatt egy titkos társaság tárgyalója van, és az én magánirodám, minta társaság itteni fejének magánbirodalma. Sok, oktalan ember, kik nem is gondolják, hogy hamarosan igába hajtják fejük, ha minden terveink szerint alakul. Alantas, haszontalan lények, csak munkára és termelésre jók, ám a döntéshozásra és vezetésre alkalmatlanok.
Szemem sarkában tűnik fel egy apró mozgás, mi arra késztet, hogy elszakítsam tekintetem a mögöttem zajló eseményekről, és a felém forduló srácra fordítsam. Szavai elsőként meglepnek, majd akaratlan nevetem el magam rajtuk. Hogy gyakran járnék ide? végül is.. Mondhatni enyém a hely, szóval...
- Így is mondhatjuk - biccentek végül egy jókedvű mosoly kíséretében, miközben leutánozva mozdulatát magam is fordítok egyet székemen, hogy ne csak a derekam tekerjem felé.
- Te viszont nem úgy nézel ki, mint aki gyakran megfordul erre - jegyzem meg, azonnal sugallva is, szinte az összes vendéget ismerem. Pedig nincs így, csakhát ő valahogy annyira kirí innen.

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Hétf. 21 Júl. - 20:05

Emma & Will

Őszintén szólva utálom az ilyen helyeket. Nem tudom miért, de nem tartom valami sokra a sztriptíz táncosokat, és még annyira se a csorgó nyálú férfiakat, akik ott nyáladdzanak körülöttük. Mégis itt vagyok, és nem valami sima, átlagos kocsmában. Itt elég hangos a zene és a zsivaj, hogy valamelyest eltudják nyomni az engem kínzó gondolatokat. Senkinek nem jó az, ha emiatt emésztem magam, ezért próbálok is tenni ellene valamit, egyelőre sikertelenül, de hátha meg törik a jég, és találok majd valami kedvemre valót. Az itteni nők nem érdekelnek, egyikük sem érhet Violet közelébe, ebben biztos vagyok. Violet… mi történhetett vele? Már annyiszor próbáltam őt elérni sikertelenül, hogy kezdem azt hinni végzet velem. Hiszen nem emlékszik az arcomra, én csak egy jól ismert név, de ismeretlen arc vagyok számára a tömegben, amit ha akarna se tudna megismerni. Teljesen abnormális, hogy így érzek iránta. Történt valami akkor ott abban a nyaralóban, ami örökre összeláncolt minket. Nemcsak az, hogy megöltem a szüleit… nem, az most egy mellékes dolog. Megölhettem volna őt, mikor megláttam, de képtelen volta megmozdulni, hogy ártsak neki. Valami megfogott benne, és most, hogy találkoztunk, hogy beszélgettem vele… biztos vagyok benne, hogy mit érzek iránta. Azaz nem, nem tudom pontosan, hogy mit érzek, de biztos vagyok a mibenlétében. Nem tudom csak úgy kiverni őt a fejemből, én képtelen vagyok őt elfelejteni, azt csak ő tudja. Röhejes egy helyzet az biztos, de nem szabadna ezen járnia az agyamnak. Nem keresett, és talán tényleg én voltam a hülye, hogy félreértettem a dolgokat, mert azt hittem, hogy legalább egy kicsit vonzódik hozzám, de ezek szerint tévedtem. Békén kéne hagynom őt, hiszen így döntött, de sajnos túlságosan is önző vagyok, hogy átengedjem őt másnak. Nem, megölném azt a valakit, aki elmerné venni tőlem. Őt nekem szánták, nem véletlen öltem meg a szüleit, nem véletlen nem végeztem vele is. Nem, mi összetartozunk, és aki ezt megakarja akadályozni az halott ember.
Érdeklődve sandítok a mellettem ülő nőre, majd egy újabb korty után felé fordulok a székemmel. Abból még nem lehet semmi baj, ha beszélek vele nem? Elég unalmas így egyedül. – Gyakran jár ide? – köszönés helyett megteszi, elvégre nem kell tudnom a nevét feltétlen, az viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy köszönt a csaposnak, és ezek szerint akkor ő itt sűrűn megfordul. Ismeri a járást, biztos tudja ki a leggyengébb láncszem.

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz... Vas. 20 Júl. - 17:35

Olykor milyen nagy dolognak tartják az emberek, hogy eg ymagasabb pozíció elérésével az irodaház parkolójának felsőbb szintjén kapnka névre szóló helyet, mintha ez is csak kiemelné presztizsük. Hülyeség...
Bár tény, megvan az előnye a fix és közeli helynek. Egyrészt teltházas esténél nem kell ekresgetnem egy szabad parkolót, másrészt nem az utca végéről kell becaflatnom. Tehát jó helyem van, azaz van presztizsem. Röhejes...
Rutinosan fordítom Fehér Corvette-em a megszokott helyre, majd az autó alacsony mivoltához képest kecsesen szállok ki belőle. Apró, alig valamit takaró fehér rövidnadrág és egy hozzú passzoló fehér fűző az öltözetem ebben a kellemes melegben. És persze az elhagyhatatlan magassarkú szandál. Hajam kontyba tekertem, fülembe két gyámántcsepp ül. Gyors léptekkel kerülöm meg a kocsit és emelem ki az anyósülésről a táskám és egy vastagabb mappát. Fontos feljegyzések, nevek, képességek, lehetőségek. Egy összefoglaló arról, mi történt, míg távol voltam.
A kulcsot a táskámba ejtem, a fehér mappát hónap alá csapva lépek be a klubba-
Tiszta öröm, a tulajdonos csengő aranyos öröme, ahogy meglátom a tömeget odabent. Remek, így dől a lé, így kerül minél több politikus és befolyásos ember a kezünk alá. Elég egy remek szórakoztató éj az idekapatásra, vagy épp maga az információ, hogy nagytiszteletben álló úriember errefelé múlatja az időt.
- Remek este. Egy pohár bort - bólintok a csaposnak köszönésképp, miközben már lépek is a pult mögé, és takarásban ütöm a belépőkódot, hogy aztán úgy negyedórára el is tűnjek az ajtó mögött.
Amikor visszatérek már nincs nálam a mappa, viszont ott vár a csillogó kristályban a vörösborom. Ujjaim között forgatva csüccsenek fel az egyik szabad székre, épp egy nem éppen idevaló figura mellé, és belekortyolok a kellemes testes italba. Még adok az ittenieknek pár felhőtlen percet, csak aztán kezdek bele megszokott játékomba.

Tárgy: Minden kezdet nehéz... Vas. 20 Júl. - 12:10

Emma & Will

Unalmas. Ezt az egyet tudom elmondani a napjaimról, amiket mostanában vagyok kénytelen megélni, már ha ezt életnek lehet nevezni. Az a vörös csaj a gyártelepen vitt egy kis színt ezekbe a szürke hétköznapokba, de ennyi. Jót szórakoztam rajta, meg azon a mutáns állatkerten, amiről Violet is mesélt nekem. Béke… ki az a bolond, aki hisz még a békében? Félreértés ne essék, annyira azért nem izgat a mutáns-ember harc, de találnom kellett valami új elfoglaltságot, hogy ne unjam magam halálra még ennél is jobban, szóval igen, elhatároztam, hogy valahogy felborítom a világ egyensúlyát. Persze, azért hagytam, hogy meggondoljam magam, de… de senki nem akart megállítani. Legalább hatvanszor kerestem Violetet eddig, de az ő gyönyörű szemei helyett a nénikéje kifejezéstelen és ronda szemei néztek vissza rám. Fogalmam sincs, hogy átadta-e Violetnek az üzenetemet, miszerint találkozunk a pizzériában. Ha nem, akkor majd sort kerítek arra, hogy eltörjem pár csontját, mivel megölni nem ölhetem meg Violet miatt. Ha pedig átadta, akkor… nem, az nem lehet, hogy Violet az arcommal együtt engem is elfelejtsen. Az… az képtelenség!
És éppen emiatt vagyok most itt. Mivel úgy tűnik, hogy a kutyát sem érdeklem, hát úgy döntöttem, hogy kiveszek egy szabadnapot, és mások megölése helyett inkább leiszom magam a földig. Persze, ez sem sikerült, mert egy fickó belém kötött a mosdóban, én pedig véletlen addig vertem a fejét a falba, míg nem maradt feje. Nem hinném, hogy megtalálták volna, mert akkor mindenki össze vissza rohangálna. Az ajtót bezártam, úgyhogy elméletben nem is vehetik észre, de… de úgy őszintén, kit érdekel? Majd maximum azokat is megölöm, akik kíváncsiskodnak, úgyis ehhez értek a legjobban, akkor meg miért ne csináljam? Az is megfordult már a fejemben, hogy Violet rájött a dologra, és ezért nem akar látni, de ez… lehetetlen, mégis hogy jött volna rá, mikor nem hagytam magam után semmiféle nyomott? Oké, egyszer látta, hogy megölök valakit, de azt betudta önvédelemnek, az nem számít.
-Valami ütőset. – nem vagyok valami nagy piás, úgyhogy nem tudom mivel tudnám magam a legjobban kiütni, de ez a fickó ezzel foglalkozik, biztos, hogy tudja mivel lehet a legjobban kiütni magad. Ha meg nem… maximum meghal. Szerencséjére azonban már az első kortytól is megszédülök, úgyhogy kapott egy kis időt, hogy élhesse azt a nyomorultul szánalmas életét, amit eddig. Én pedig… újítani akarok, többet akarok, mint amim van, minden értelemben. Viszont miért pont itt kapnám ezt meg? Egy esélyt kell mindennek adni, nem?

Tárgy: Re: Minden kezdet nehéz...