Elisabeth Anderson

"Derűt és a nyugalmat kérek, hogy tudomásul vegyem mindazt, amin úgysem változtathatok, bátorságot, hogy változtassak azon, aminek megváltoztatására képes vagyok, és bölcsességet, hogy mindig megmondhassam, mi a különbség a kettő között."

Userinfó: Titkos karakter

Név: Elisabeth Jane Anderson
Születési dátum: London, 1872. szeptember 9.
Besorolás: Múltbéli

Jellem: Nyugodt és kiegyensúlyozott vagyok. Nem érzem magam kevesebbnek vagy megsebzettnek, mert édesanyám meghalt születésemkor. Édesapám annyi szeretettel vett körül, hogy ha lett volna testvérem, neki is elég lett volna ennyi szeretet. Vannak dolgok, amik bosszantanak. Ha erőmből telik, igyekszek változtatni a dolgon, viszont ha elérhetetlen, akkor igyekszek nem sokat lamentálni a dolgon.

Külső: Néha meghökkentően egyhangúnak ítélem tükörképemet. Hajam ugyanis épp olyan sötétbarna, mint szemeim. Épp ezért kerülöm a teljesen barna ruhákat, azzal olyan eltéveszthetetlenül unalmas lennék, talán még el is aludnék, ha magamra pillantanék. Pedig egyébként különösebben nem izgatnak a ruhák, szeretem az egyszerű,visszafogottan díszített ruhákat és köpenyeket. Gyakran gondolkodok el, így arckifejezésem ábrándossá válik. Hacsak nem valamelyik gazdasági tételt boncolgatom gondolatban, hanem valamelyik kedves regényen elmélkedek, megjelenik kedves mosolyom is.  

Előtörténet: Mr. Frederick Andersonról általában azt mondják, hogy igazi úriember, jó kiállású férfiú, akinek a lassan őszbe forduló haj különösen jól áll. Azt is mondják róla, hogy tisztességes és jó üzleti érzékkel rendelkezik – egyébként ennek is köszönhető, hogy az Anderson és Shelby Hajózási Ügynökség, melyben társtulajdonos, remek profittal működik – , meg hogy kiváló tengerész, ami nem is csoda, a Királyi Haditengerészetnél szolgált kamaszkorától kezdve, katonai karrierje csúcsán az HMS Neptune fregatt kapitánya volt. Ha azt hiszik, nem hallom, még azt is hozzáteszik, nem is értik, hogy nem nősült újra első felesége korai halála után. Mivel a társaság nem ismerte édesanyámat, így világhírű szépségnek képzelik, aki egyúttal további számtalan csodás képesség birtokosa volt, jó táncos, kiváló zongorista, kész festőművész, a világban jártas társalgó, akinek a ház vezetése is természetesen gyerekjáték volt. Így máris megmagyarázottnak érzik apám furcsa hűségét anyám iránt.
Én sem ismertem náluk jobban a néhai Mrs. Andersont, született Maybell Charringtont. Édesapám mesélt róla, ha kértem, így kislány koromban esti meséim rendszeres szereplője volt. Mostanra már rég kinőttem a meséket (habár még mindig szeretem az egzotikus regényeket), az édesanyámról szóló történeteket azonban nem untam meg azóta sem. A mesékhez képest a mostani történeteket nem kérem, édesapám meséli el őket, apránként, és én nem bánom, hogy a szőke hajú, világos bőrű, szürke szemű igazi angol szépség Maybell nem tündérhercegnő, hanem egy bájos elsőbálozó, akibe édesapám azonnal és visszavonhatatlanul beleszeretett. A portréja előtti szőnyegre egyszer kiborítottam a borsmenta balzsamot, amivel régen a kezét ápolta. Szerettem azon a szőnyegen játszani, a jól sikerült festmény és az illat olyan közel hozta hozzám, amennyire csak lehetett. A zongoráján álló fotográfiája sokkal élethűbb, ó igen, az ő zongorája. Ezt sikeresen eltalálták, kiváló zongorajátékos volt, táncolás helyett azonban inkább lovagolt, rajzolni nem szeretett, a költészetet azonban viharosan szerette, szenvedélyes felolvasó volt.
Engem próbálnak hozzá hasonlítani, ami igen nehéz lehet, hisz, mint mondtam, nem ismerték édesanyámat. Három évvel halála után költöztünk csak Twickenhambe. Én nem hasonlítom magam őhozzá, habár gyakran keresem magamban a hasonlóságot vele. Külsőre ugyanis egyáltalán nem hasonlítunk, színeimet édesapámtól örököltem, hajam, s szemeim sötétbarnák, bőröm sem hamvas hófehér, és nem vagyok éppen apró termetű sem. A líra helyett jobban kedvelem a prózát, zongorázni egy keveset tanultam, de két év klimpírozás után közös megegyezéssel arra jutottunk édesapámmal, hogy mindkettőnk hallása érdekében ennyi elég lesz. Talán egyedül a lovaglás az, ami közös pont lehet. Szeretek lovagolni, kellemes időtöltés, a testmozgás egyik legjobb formája szerintem.
Nem csak külcsínben ütöttem édesapámra. Szeretem a tengert, nagy vágyam egyszer újra elkísérni őt valamelyik útjára. Hét éves koromban magával vitt New Yorkba, régi professzor barátja családjánál, Swamptonéknál laktunk. Már akkor kedveltem az amerikaiak élénkségét. Érdekelnek a nyelvek, de nem a hölgyek körében divatos franciát tanultam, hanem németül és magyarul, édesapám tanított rá. Lőni is megtanultam tőle, tizennyolcadik születésnapomra csinos csontberakásos pisztolyt kaptam, amit gyakran hordok magamnál, különösen, amikor Londonba kirándulok.
Talán ha a fővárosban nőttem volna fel, nem tartanék így tőle (persze ez nem akadályoz meg abban, hogy hetente többször is a városban töltsem délutánjaimat). Nem sokra emlékszek akkori életünkből, hogyan is emlékeznék, alig múltam három éves, amikor édesapám meghozta döntését, eladta a Lonsdale Road-i házat és megvette mostani otthonunkat. A tágas, regency stílusban épült házhoz kovácsoltvas erkély és egy üvegtetős veranda tartozik. Amit azonban a legjobban szeretek otthonunkban, az a hatalmas kert, amit erős téglakerítés szegélyezi. A széles napsütötte gyepet virágágyások tarkítják, szőlő és málna kúszik a fal egyik oldalához, míg a kert mélyén öreg alma- és szilvafák rejtőznek.
Szeretek itt élni, szeretem nyugalmát. Mióta betöltöttem a tizennyolcadik életévemet, ha édesapámnak el is kell utaznia, nem kell hosszasan vendégeskednem nagyszüleimnél. Különböző fontoskodó vélemények szerint helytelen, hogy hajadon leány létemre egyedül éljek ezekben a hetekben, pedig hát nem vagyok egyedül. Ellie, a szobalány, Mrs. Bates a szakácsnő-házvezetőnő és Thomas, aki a kertet és a lovakat gondozza, itt vannak velem.
Napjaim kiszámítható nyugalommal telnek, akár egyedül, akár édesapámmal együtt fogyasztom el a reggelit. Tanítókisasszonyom ugyan már három éve befejezte oktatásomat és most máshol oktat, ettől függetlenül képzem magam. Földrajz, világpolitika, gazdasági ismeretek, nem épp szokványos ismeretek egy kisasszonynak, megjegyzem meglehetősen bosszant ez a hozzáállás. Miért is ne tanulhatnám ugyanazt, amit egy korombéli fiú?
Furcsának tűnő tanulmányaim és a tengeri utakról szőtt álmok mellett -vagy ellenére- vágyom a saját családra, csak egyesek legnagyobb megrökönyödésére, még nem most rögtön. Már csak azért sem most, mert egy olyan vőlegény-jelölt, aki köszönte szépen a lehetőséget, de nem akarna elvenni… gondolom nem kell ecsetelnem mennyire vetette vissza romantikus ábrándjaimat. Mert ha egy ismeretlen férfi lett volna, de pont Harry?! Erről nem beszélek apámnak, nem akarom, hogy elszomorodjon, jobb ha azt tudja, hogy nem kavart fel a dolog. Elég ha azzal riogatom, hogy a fűző szerintem égetni való ruhadarab, persze máshol nem hangoztatom véleményemet, még a végén boszorkányságért lecsukatnának.