Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Sosem zavart különösebben a várakozás. Nem az a típus vagyok, aki idegesen nézegeti az óráját, vagy aztán morcos képpel mered a másikra, mert késni merészelt. Ha várnod kell, akkor használd ki jól, csak ez a lényeg, én pedig most ráérek és így átadhatom magamat a cikázó gondolataimnak, azzal pedig mindig jól el tudom foglalni magamat, szóval nincs ezzel gond. Amúgy sem kellett olyan sokat ücsörögnöm a lépcsőn, egyáltalán nem vészes, ezért nem is láthatja rajtam, hogy ez akár csak kicsit is zavart volna. A mosoly amúgy is szinte mindig ott játszik az arcomon, mint valami egészen általános hozzám kapcsolódó jelenség, de ez így a jó nem igaz? Szeretek mosolyogni, attól csak minden szebb és jobb lesz. - Nekem már sikerült, a tetejében... - igen az a típus vagyok, aki már hajlamos előre nevetni azon, ha valami vicces következik és általában a saját viccein sokkal jobban szórakozik, mint az akinek mesélte, ezért is szökik ki egy rövidke kuncogás mielőtt folytatnám a mondatot. -... a saját órámról sikerült. Azért nagy ez a hely és a végén már belezavarodtam, hogy hol az első, meg a második, meg a többi és... néha nem lenne rossz egy térkép. - sok a folyosó ez tény és lássuk be, hogy ahhoz képes a lakáshoz képest, ahol én felnőttem... Hát ott nehéz lett volna eltévedni, mert a legtöbb helyiséget úgy durván két lépés se választotta el, itt viszont jócskán van minden, de persze mint mindent, szép fokozatosan ez is ki lehet ismerni, ha az ember igyekszik. - Neked sose kell éjjel valami? Jó tudom, hogy nem szabad nassolni, de... akkor minek van a hűtőben a villany ugye? De mindenképpen szólok, ha ilyesmi felmerül, maximum ha álmos-morcos képpel nyitsz ajtót, akkor majd futok. - mosolyodom el szélesen. Mondjuk szerencsére ezzel nincs gondom. Engem nagyjából lehetetlen elkapni, ha csak valaki nem blokkolja az erőmet. Az is megoldható lenne, hogy egy szinttel lejjebb találom magam, de jó eséllyel nem kedvelné a bokám, ha átesnék a padlón, ami utána már a plafonnak felelne meg, és akkor máris ugrott a menekülés lehetősége. De csak szimplán átfutva a falon is könnyen lehet időt nyerni másokkal szemben, arról nem is beszélve, hogy nem nagyon lehet teszem azt elkapni a karomat, ha én nem akarok. Szeretem a képességemet, mondtam már? - Így van, igazából nem panaszkodhatok. - mint már mondtam a mosoly nálam alapállapot, szóval most sem tűnik el az arcomról és persze vissza is passzolom automatikusan a kérdést. Az ember nem gondol rá feltétlenül, hogy a másiknak ez gondot jelenthet, ha valamiről az ember nem akar beszélni, hát jelzi, hogy kényes a téma és nem teszi igaz? - Akkor legalább ott van a húgod, ez is valami és miért gondolod, hogy a szüleitek biztosan nem tudnák ez feldolgozni? Mi van, ha mégis, csak nem adtok nekik esélyt? - ez nem naivitás, de sokszor az ember jóval többet bír annál, mint amit mások gondolnak róla és nem jó már előre elvágni a lehetőséget is valakitől, hogy mondjuk pozitívan reagálhasson. Persze lehetséges, hogy komoly oka van annak, hogy ezt mondja, ő ismeri a szüleit, én maximum csak óvatosan kérdezek. - Min múlik, hogy nincs itt? - oh tudom sok mindent kérdezek és nem mindenhez van közöm, de ugye mint említettem maximum nem válaszol, de attól még érdekel. Szeretné, ha itt lenne a húga, de nincs, minden bizonnyal valamiért ez van. Talán félti a helytől, vagy jobb lenne, ha megmaradna a rendes élete? Nem tudhatom igazából, és talán nincs is közöm hozzá. Mondjuk a mai ebédlői jelenet után valahol meg is tudnám érteni, ha esetleg nem akarja, hogy a testvére ilyen érdekes alakok közé keveredjen. - Hűha, hát... bármit! Régen nagyon sokat szórakoztam a srácokkal, tudod gördeszka, meg BMX, minden volt, és persze jó pár csonttörés is. Mostanában már több időt kell szánni a felnőttes dolgokra is, úgyhogy kicsit ez háttéreb szorult, de szívesen társasozom, azt pl. imádom mindenfélét! - a felnőttes dolgoknál két kis macskakörmöt rajzolok az ujjaimmal a levegőbe a fejem felett, mert hát lássuk be azért annyira vészesen komoly a mai napig sem lettem és ez jó eséllyel soha nem is fog bekövetkezni, bár persze soha nem mondd, hogy soha.
Serenának nincs oka azon aggodalmaskodni, hogy vajon a képessége árt-e bárkinek, mert az övé nem olyan romlott, mint az enyém. Igen, félek tőle, olykor még saját magamtól is, de ez vagyok én, mégis, nem árulnám el bárkinek belső érzéseimet. Nem tudom, hogy miért bízom meg a nőben, miért gondolom úgy, hogy felé nem árt, ha egy picit nyitok, de azért oda fogok figyelni a mértékekre, ezt a helyet semmiképpen se szeretném magam mögött hagyni, sőt, ha sikerül, akkor még imádott húgomat is ide hoznám, ebbe az intézménybe. Kis ideig hagyom csak magára, majd amikor visszatérek a megbeszélt helyre, a lépcsőn ülve találom a nőt. Nem túl jó jel, hogyha azóta itt várt rám, de most már nincs mit tenni, csak viszonzom mosolyát, majd segítek neki felkelni, amit láthatóan boldogan el is fogad. - Nem kell azt mondanod. – döntöm oldalra kis időre fejem, majd ha Serena is útra készen áll, akkor együtt hagyjuk el a kastélyt és indulunk meg az erdő felé, hogy tehessünk egy közös kis sétát, de a beszélgetésünk, ismerkedésünk továbbra se áll meg. - Igen, még nekem is eléggé új ez a hely, de szerencsére eltévedni nem szoktam. – gondolok bele a nő helyébe, majd amikor a meleg tejet hozza szóba, kissé felnevetek, majd fejet csóválva pillantok rá. – Mik rád nem jönnek az éjszaka közepén. Hát igen, akkor könnyedén felébredsz, de ha ilyen terved van, menet közben kopogj le hozzám és akkor egy kakaóra én is lefutok a konyhába. – kacsintok rá játékosan, jelezve felé, hogy szívesen lekísérem és ha már úgyis picit felébredünk, max váltunk pár szót. Biztosan furcsán néznének ránk a diákok, hogyha olyankor látnának meg minket, nem értenék, hogy két tanár mit is keres ott, mert aki tanár, az már néha nem is ember egyesek elképzelése szerint, pedig mi is ugyanúgy viselkedünk olykor, mint bárki más. - Ezek szerint bár apukád halála sajnálatos, de kellemes életed volt. Jó, hogy az anyukád így megért és számíthatsz rá. – biccentek felé a válaszra, de sajnos a kérdést sikeresen visszapasszolja, ami annyira nem jó ötlet, de mégse bújok ki előle. - Az én családomnál kicsit másabb a helyzet. Bár élnek a szüleim, mégse tudnak a képességemről, ahogy a húgoméról se, mivel nem hiszem, hogy fel tudnák dolgozni, hogy mások vagyunk. De a kishúgom mindig mellettem volt, neki elmondhattam a titkomat és segített is nekem. Alina egy igazi angyal. – szeretetteljesen beszélek róla, mivel ő a legfontosabb számomra az egész világon. Hiányzik, rettenetesen, de egyelőre még nem mertem elmondani neki azt, hogy jöjjön ide, hiszen tudom, hogy egy szavamba kerül és már meg is jelenik. De a szüleimnek akkor mit mondunk? Hova jött? Túl nehéz most egyelőre minden. - Remélem, hogy egyszer Alina is itt lesz, biztosan neki is tetszene ez a hely és sok barátot szerezne. – az út felé nézek, miközben e szavakat kiejtem, majd végül némileg vállat vonok. Ez még tényleg a jövő zenéje, de ameddig jól érzi magát otthon, addig nem hoznám el máshová, nem akarok neki rosszat. - Mindegy is, beszéljünk valami kellemesebb témáról. Mi mindent szeretsz csinálni szabadidődben? – bár néhány dologról már szó volt és vannak olyanok is, amelyeket magamtól is észrevettem, azért még közel se tudok mindent erről a nőről. El kell terelnem a családomról a gondolataimat, így hát szívesen hallgatnám tovább édes csacsogását.
Igazság szerint valahogy mindig is inkább kerültem a komoly témákat, azokat, amik veszélyesnek tűnhetnek, mert... mert egyszerűen nem érdekelnek. Tudom, hogy ez afféle menekülés, de az az igazság, hogy nekem így jó, én így élek könnyebben. Nem kell semmit sem túlrágnom. Majd ha jön a baj, akkor megpróbálok kitalálni, hogyan oldjam meg, addig pedig nem foglalkozom vele különösebben és akkor nyugis az életem. Persze ezt nem teheti meg mindenki, mint ő, akinek eleve veszélyes képessége van. Nem vonatkoztathat el csak úgy tőle és tehet úgy, mintha nem is lenne. Ő sajnos kénytelen gondolkodni a jövőn, főleg ha egyszer veszélyes is a képessége és még tart is tőle. Én valahogy inkább úgy vagyok az enyémmel, hogy van és kész, nem fogok folyton azon agyalni, hogy mennyire rossz. Az már régen rossz, ha egy tanár is bizonytalan magában, mert akkor hogy várja el a diákoktól, hogy elfogadják a tényt, hogy az életükre nem sok befolyásuk van? - Akkor azt mondom, hogy nem, ha ettől megnyugszik a lelked. - mosolyodom el, aztán elkapom szépen a kezét és fel is állok. Nem nagy cucc, hogy várok egy kicsit valakire, meg amúgy is nekem nem kellett átvedleni, szóval miért is ne? Nem kellett itt ücsörögnöm egy fél órát, ez a tíz perc, talán negyed óra meg lazán elviselhető volt. Amúgy is szép az idő és szimplán csak elnézelődtem addig. - Én is örülök nekik, csak tudod... akkora a hely, hogy... huh! Én el se tudom képzelni, hogy milyen lehet egy ekkora épületben élni, szerintem folyton eltévednék. Meg mi van, ha éjjel kell egy kis meleg tej? Felébredsz mire eljutsz a konyháig. - vigyorodom el. Tudom-tudom, néha kissé sokat beszélek, de ő vállalta, én szóltam előre, hogy gyakorta nehéz eset vagyok és ezt nem viseli mindenki ugyanolyan jól. De ő önként vállalta, szóval... egy szava sem lehet így utólag. Az viszont tuti, hogy nem választanék egy ekkora kúriát a saját lakásunk helyett. Sosem éltem anyuval olyan nagy fényűzésben, de attól még tökéletes volt így, sosem vártam sokkal többre. A szavaira csak bólintok lassan, ahogy elindulunk. Nem is kell minden sztorinak izgalmasnak lennie igazából, az a jó, ha valami jól végződik és neki jól végződött az élete, ha ide került és szeret is itt lenni, ez a lényeg. - Ez sem valami érdekes sztori, csak ketten vagyunk anyuval. Az apám kiskoromban meg halt, nem is emlékszem rá, de jól el voltunk mindig így kettesben. A képességemről is tud, valahogy fel sem merült, hogy titkoljam. És nálad? - család, na igen, sosem volt olyan tipikus családom. Anyuval inkább, mint két barátnő voltunk meg, ezért is viselte jobban a kis stiklijeimet, amikből azért fiatal koromban volt éppen elég. Nem könnyen kezelhető valaki, ha nincs apja, aki a szigort hozná a családba, és még nem is kifejezetten átlagos, de szerencsére soha sem volt durván komoly gondom ebből.
Nekem tényleg szükségem van arra, hogy normálisan étkezzem és ahhoz a hús is hozzátartozik. Egy gyümölcslevessel nem laknék jól, nem adna elég energiát, de persze azt se mondom, hogy nincs olyasmire szükségem, hiszen a zöldségek és a gyümölcsök is elengedhetetlenek a szervezet normális működéséhez. - Bizony. – de elég csak rám néznie, szóval nem volt nehéz kitalálni. El is mosolyodom ezen, de nincs mit hozzáfűznöm, inkább Serena képességére térek rá. Nem szeretném megijeszteni, egyáltalán nem áll ilyesmi szándékomban, hiszen kedves nő és barátságos, na meg, bizonyára ő is tökéletesen tisztában van mindazzal, amit mondok neki. Értem a célzást, így rázom meg fejem és túrok bele kissé hajamba is. - Bocs, nem akartam belemenni, tudom, hogy te is tudod. – és lehet, hogy rejtett félelme is ez. Jobb tehát kerülni a témát, így saját képességemről mesélek neki, vagyis pontosabban a képességem negatívságáról, mivel akad valami, ami velem jár, az pedig nem más, mint a vérszomj. Mint hallom, ezt eddig nem tudta, de mintha nem is lepődne meg rajta. Nem firtatja, nem kérdez, én pedig örülök ennek a dolognak, tehát hagyom elillanni a témát és inkább egy közös programot próbálok meg kitalálni a nővel együtt. Sok minden eszembe jut hirtelen, még akár egy vidámpark is, hiszen egy ilyen kellemes társasággal biztosan jól érezném magam, talán jót is tenne, de Serena most inkább az erdei séta mellett dönt. Nekem még le kéne tusolnom gyorsan, így kis időre magára hagyom, majd nagyjából negyed óra múlva – ahogy azt ígérem -, meg is érkezem, őt pedig a lépcsőn találom. - Ugye nem azóta is itt vársz rám? Mert akkor eléggé gáz, hogy egy nőnek kell egy férfira várnia. – pislogok le rá, majd kezemet felé nyújtom, így jelezve, hogy szívesen felsegítem, ha él a lehetőséggel, majd nemsokára már elhagyjuk együtt az épületet, hogy az erdő felé tartva folytassuk félbehagyott beszélgetésünket. - Én se éltem még soha ez előtt ilyen helyen, itt se vagyok túl régóta, de nagyon tetszik a hely, a környezet és a munka is. Tényleg örülök, hogy itt lehetek. – remélem, hogy sokáig maradhatok is és nem követek el olyan hülyeséget, ami miatt eltanácsolnának. Nem akarok senkinek se ártan, egy diáknak sem, mégis, néha nehéz visszatartanom magam. Próbálom kiverni ezeket a gondolatokat a fejemből, majd a nő felé tekintek, amikor érdeklődni kezd. - Egyszer csak rám találtak Charles-ék. Gondolom ismét a mutánsok után nézett,én pedig örültem a lehetőségnek és velük tartottam. Tehát nem túl izgalmas történet… - de remélem, hogy megfelelek nekik, ahogy tanítok. Több diák mondta már, hogy örült annak, hogy segítettem neki, szóval egyelőre még talán hasznos vagyok. - Neked milyen a családod? Jóban vagy a szüleiddel, vannak testvéreid? És ők… tudják, hogy mutáns vagy? – ezek eléggé személyes kérdések, ezzel én is tisztában vagyok, de még nem igazán nyertem betekintést mások családi életébe és érdekel, hogy Serenáéknál hogy van ez az egész, hogy vajon őt elfogadták-e olyannak, amilyen valójában, már ha egyáltalán tudnak róla.
Igazság szerint engem aztán kicsit se zavarna, ha gyerekesen viselkedne és megkóstolná az ebédemet, én pont azért nem merem csak úgy megkínálni, mert esetleg még zokon venné, vagy rossz néven, hogy túlzásba viszem, amikor pont arról volt szó, hogy egy kicsit komolyabbnak kéne lennem... bár aztán mintha visszakozott volna, szóval már nem vagyok benne teljesen biztos. - Persze, világos, gondolom most is valami edzésről jöttél. - mosolyodom el, bár ez most nem annyira őszinte. Az az igazság, hogy kissé... hát hogy is mondjam ijesztő azért ez az egész, hogy itt mindenféle harci órák is vannak, ahol a gyerekek megtanulják megvédeni magukat, vagy inkább harcolni, ez a rosszabb része. Nehéz azért azt a tényt elfogadni, hogy egyszer tényleg eljöhet az az idő, amikor meg kell küzdenünk azért, hogy mi is itt lehessünk ezen a Földön. Igazság szerint nem szeretek ezen még csak gondolkodni sem, bármennyire is gyávaságnak tűnik. - Tudom, persze... csak... - megrázom a fejem, aztán csak legyintek. Na igen, ez az téma, amiről nem szívesen beszélek, vagy inkább lehetőség szerint teljesen kerülöm is. Nem jó dolog azon agyalni, hogy én, vagy bárki más is veszélyben lehet csak azért, ami. Tudom én, hogy attól, hogy nem foglalkozom vele, még létező téma, de hát... ez van, ilyen vagyok. - Nem mondhatnám. Kissé... elkalandoztam az első mesedélutánon, meg amúgy is annyi itt a tanár, meg fontos ember, hogy ihaj! - mondhatnám, hogy nem figyeltem eléggé, és ez igaz is lenne, de így egy kicsit mégis csak szebb előadni nem? Mondjuk amúgy sem hiszem, hogy minden nevet és képességet meg lehetne jegyezni elsőre, úgy hogy valaki még új a suliban, hiába van kis bemutató, meg magyarázat az elején. Inkább szép sorban ismerkedik az ember. Gondolom ő sem volt alapból tisztában a képességeimmel, bár lehet, hogy igen. Van, akinek jobb a memóriája, vagy ha már régebb óta itt van, akkor elég csak egy-egy pluszt megjegyezni és nem egyszerre kell sokat. A szavaira csak elmosolyodom. Persze-persze, nem is azt mondom, hogy olyan nagyon komoly pasas lenne, mint amilyennek elsőre tűnt, csak hát... Jó-jó, nem ítélek elsőre, aztán meglátjuk, ha még sem bír már elviselni, majd maximum szól. - Persze, én is... hát... elfoglalom magam. - mosolyodom el végül, mert zuhanyoznom nem kell, úgyhogy végül az lesz a dologból, hogy szépen lemegyek a bejárathoz és ledobom magam a lépcsőre. Ennyi idő alatt nem fog megfájdulni a hátsóm, ettől azért nem félek. Kicsit nézelődöm, és nem sokára meg is jön a kolléga, akkor állok csak fel és porolom le kicsit a hátsómat, hogy aztán az erdő felé vegyük az irányt. - Még annyira nem fedeztem fel, valahogy... túl nagynak tűn így hirtelen. Fogalmam sincs, milyen lehet egy ilyen helyen élni. - vagy inkább felnőni, mert ehhez képes a mi kis lakásunk anyuval... hát elférne valahol mondjuk az egyik nagyobb tanteremben az egész. - No és honnan keveredtél ide a suliba? - ismerkedésről volt szó, akkor hát jönnek a kérdéseim és majd szól, ha már kezdem túlzásba vinni, vagy ilyesmi.
Kezdőlap 
by 
