„Delfinház – Keisuke-öböl” – Long Island Sound – valahol, egy eléggé rejtett öbölben

Aurora & 恵介

Ahogy kilesek, miközben a szívem hevesen kalapál, látom, hogy nem szaladt el. Akkor bajban vagyok. El kéne tűnni a víz alatt, csak lebukni és kész. De ha maradt, akkor biztos, és képes kerestetni. Cikáznak a fejemben a gondolatok.
Visszapislogok, miközben ismét letörlöm a kezemmel az arcomról a vizet.
-Neeeem… csak meglepett, hogy van itt valaki. Nem szoktak ide lejönni az emberek.
Csak delfinek. A víz felől.
Kutatom a tekintetét, az arcát, mennyire jelent veszélyt, mennyit láthatott. Hogy aztán magamban ledöbbenjek és az arcomon is átsuhanjon. Mintha a gondolataimba látna.
-Ömmm… mit? – elvörösödöm. – Az úszónadrágom eltűnt a vízben… - igyekszek tusolni az ügyön, hátha mégsem látta, amit látott.
Még mindig nem kúsztam előrébb a vízben, zavartan tekintek fölfelé. Viszont ismerős érzések töltenek be. Delfinként sokkal nagyobb az agykapacitásom, de más a látásom és az érzékelésem is. Most viszont félig vagyok az és csak most érzékelem, hogy mintha már találkoztunk volna és nem emberként, mert akkor tudnám, ki is ő.
Az ijedtség azonban nagyobb. Mindig is tartottam attól, hogy nyíltan lebukok.
-Mennem kell, szia! - pillanatok alatt lebukok a vízbe, nem hagyom, hogy az uszonyom felbukkanjon a víz felszínére és cikázva szélsebesen a messzeségbe úszok.

//köszönöm, élveztem a játékot! Smile

//

Kei & Rori

Az ordítására összerezzenek, és hátrébb lépek, de hamar rájövök, hogy ő valószínűleg sokkal jobban megijedt, mint én. El is tűnik a vízben, én pedig kicsit szidom magam gondolatban, hogy nem voltam óvatosabb. Nincs mit tenni… Azért közelebb lépkedek a vízhez, és pislogok utána, remélem, visszajön, nagyon kíváncsi vagyok rá.
Amikor kisvártatva meglátom kilesni a szikla mögül, már én is közelebb vagyok, jobban látom, vélhetőleg ő is engem. Nem szaladtam el, annyira azért nem ijedtem meg, bár tény, hogy nagyon különös ez a helyzet, de ez nem jelenti azt, hogy a kíváncsiságom megszűnne létezni. Az meg, mint tudjuk, túlságosan nagy úr tud lenni.
- Szia! Miért félsz tőlem? Ennyire ijesztő vagyok?
Kérdezem halkan, őszinte érdeklődéssel, és tényleg fogalmam sincs róla, mi az, ami ezt hozta ki belőle. Attól eltekintve, hogy nem épp szokványos ez a megjelenési forma, nincs bajom vele, talán ha egyszerű ember lennék, akkor nem így reagálnék, ám mutánsként ez nekem nem fura, sőt, inkább tetszik.
- Nem kell elbújnod… már láttam.
Az uszonyára célzok, ám a béke megőrzésének érdekében nem mondom ki, hogy az uszonyát, a falnak is füle van, jó, jelen esetben víznek, fának, bokornak, kavicsnak, kagylónak. Jobb nem kimondani mindent.

Aurora & 恵介

A nagy hátsüttetésben nem veszem észre, hogy mások is vannak. Vagy más. Pontosabban egy valaki. A meleg és a teli has, a sok mozgás most a kényelmes lustálkodásba hajlik át.
A hangra felkapom a fejem és végre a másik irányba is fordítom. Azonnal kinyílik jobban a szemem és felordítok és elrugaszkodom a kezemmel a vízbe, ami átcsap a fejem felett és a víz alá bukom. Megmarad ez a formám, de nem merek feljönni a víz felszínére. Végül a szikla mögé kúszok, mert nem merek teljesen delfinné változni. Hátha nem látta az uszonyomat, amivel még mindig fenn tartom magam a vízben.
Ahogy felbukkan a fejem a vízben, kisimítom a vizet az arcomból és a hajamból. Egy rövid időre hallgatózok, figyelek, majd kikukkantok a szikla mögül. Remélem, hogy megijedt és elszaladt, mert … nagy bajban vagyok. Ha delfinné változom azért, ha teljesen emberré, akkor azért. A ruháim felé pillantok a part felé. Ha ott van még, akkor egy bátortalan hang hagy el.
-Szi.. szia… - kapaszkodok egyik kezemmel a sziklába, a másikkal evezve tartom fenn magam.

Kei & Rori

Szeretem ezt a csöndet, hagyom, hogy beburkoljon, simogasson, jól érzem magam. Eljátszogatok a kövekkel és a kagylókkal, nekem nem kell több. A zárdában sem volt semmi, amivel egy fiatal lány elüthetné az idejét, csak könyvek, kertészkedés, főzés, takarítás… Egyszer majd jó feleség leszek, már ha lesz olyan, aki elvesz a defektusommal együtt. Félreértés ne essék, szeretem önmagam, de a képességem nélkül valahogy békésebbnek ítélném az életet.
Egészen addig meg sem moccanok, amíg nem hallom meg a csobbanást, akkor aztán felpattanok, és körülnézek, de beletelik pár pillanatba, míg meglátom. Jobban mondva, inkább az, hogy az agyam fel is fogja a látványt. Ez… ilyen… létezik? Közelebb lépkedek, meg szeretnék győződni arról, hogy nem csapnak be a saját szemeim, és valóban jól látom.
Amint közelebb érek, megbizonyosodom arról, hogy ez nem valami fura képzelgés, mármint, még mindig ott van, megfogdosni nyilvánvalóan nem fogom az uszonyát, de épp elég az is, hogy látom. Én nem vagyok az a fajta, akinek a mindent eldöntő bizonyosságra van szüksége. Eltátom a számat csodálkozásom jeleként, pont akkor szólal meg. Nem értem. Csak nézem egy darabig, és az el sem jut a tudatomig, hogy a felsőteste tulajdonképpen fedetlen, túlságosan is meglepő ez az egész nekem ahhoz, hogy ilyesmivel törődjek.
- Ez… hogy lehet?
Suttogom végül egész halkan, szinte alig hallani, vagyis, én így érzem, valószínűleg azért annyira vagyok közel, hogy értse, mit kérdezek. Már, ha tud angolul, ha nem, akkor teljesen mindegy, miféle szavak tolulnak ajkaimra. Nem ismerem fel benne a delfint pár nappal ez előttről, ilyen formájában legalábbis semmiképp, állati alakban is csak akkor, ha megcsiklandozom azon a ponton, ahol annyira tetszett neki a minap. Ám ez most eszembe sem jut, teljességgel mozdulatlanságra késztet a csodálkozásom.

Aurora & 恵介

Annyit úszkáltam meg viháncoltam ma a többiekkel, hogy az utolsónak szánt kört evéssel akartam eltölteni. Nem voltam ezzel egyedül, elég szépen beúsztunk a tengerbe, hogy jól teletömjük magunkat. Imádom a hasam, így szinte úgymond pukkadásig ettem magam és jó szokásom szerint az időről is elfeledkeztem. Annyira azonban nem siettem, mégis, körbekörözni már nem volt időm, csupán egyszer dugtam ki az orrom, delfinorrom a vízből, hogy aztán a többiek inkább arra segítsenek, hogy a vízben lévő, de a parthoz nagyon is közel lévő lapos, nagyobb szikláig eljussak és ott elterüljek, félig kiemelkedve a vízből.
Kellemes meleg a mai nap, a sziklát is kellően felmelegítette. Teli has, meleg levegő, kiadós játék után egy hatéves elégedettségével bukok a felszínre, immár félig ember, deréktól lefelé félig delfin testtel. Sokszor szoktam így pihenni, lusta vagyok teljesen átalakulni, annyira jó így az uszonyommal közben kavarni a vizet, míg a sziklán, hason fekve, széttárt karokkal napozok.
Most is így teszek, fellököm maga a víz felszínére és hasmánt terülve széttárom a karom a meleg sziklán. A delfintest egy része is eléggé látszik, úgy előzöm meg, hogy kiszáradjon, hogy időnként megkavarom a vizet az uszonyommal és így beteríti vízzel a hullám azt a részt is.
-Weeeehhhhh…. sugoi… - dorombolom elégedetten, becsukott szemmel.
A többiek csak egy részig kísértek el, indulnak a pihenő helyükre, nekem meg lassan hazafelé kéne venni az irányt, így is a szőnyeg szélére leszek állítva, ha visszaérek.

Kei & Rori

~Pár nap múlva~

Ahogy elterveztem a delfines kalandom alkalmával, fel is kerekedtem, hogy megnézzem magamnak azt a területet, ahol úszkáltam azokkal a csodás állatokkal. Nem tudnám megmondani, miért nem megy ki a fejemből a dolog. Csodás élmény volt, persze, s egyúttal elég furcsa is, már a vége, hiszen a megmentő delfinem csak úgy elúszott a többiektől, és nem is tért vissza. Remélem, nem esett valami baja, bár ezt igazából nem feltételezném. Ettől függetlenül azonban meg szeretném találni azt a területet a szárazföldről megközelítve is.
Beletelik egy időbe, míg elkeveredek az ominózus öbölbe, legalábbis a parton azt mondták, hogy errefelé szokott járni a turistahajó, és többnyire a delfinek kísérik őket. Sokat csak nem tévedhetek, bár nem igazán tudom, mit remélek ettől az egésztől. Nem hiszem, hogy kijönnek ilyen közel a parthoz, egyszerűen csak követem a megérzéseimet. Valamiért úgy éreztem, muszáj eljönnöm ide.
Mostanra már a parton lépkedve, hallgatva, ahogy a hatalmas víztömeg morajlik, de úgy tűnik, hiába jöttem ki, nem látok delfineket. Fel-le járkálok jó ideig, már egészen késő délután van, talán vissza kellene mennem a birtokra. Mondjuk, ha már itt vagyok, akkor esetleg megnézhetném a naplementét, biztos, hogy nagyon szép innen.
Végül úgy döntök, hogy még maradok egy kicsit, így hát leülök egy nagyobbacska kőre, és le-lehajolgatva turkálok a földön. Egy-egy kagylódarab megakad a kezemben, de nem teszem zsebre őket, csak mindet megszemlélem elég aprólékosan, szeretem őket, szépek, érdekesek, a legtöbb teljesen más színű. Jól érzem magam itt kinn, csendben, nyugiban, nem zavar semmi, és csak nézem, ahogy a nap egyre lejjebb siklik az égen. Kicsit úgy érzem magam, mint a zárdában, végre megint csöndes a kis világom. A suliban néha nem bírom azt a nagy zsivajt, túl hangos, túl sokan vannak, néha kicsit megijeszt, ha nem lenne ott Bellsie, szerintem nem akarnék oda járni.

Aurora & 恵介

A megcsikizésre újból kerregek párat és meg is billegetem magam. Nem tehetek róla, ott tényleg csikis vagyok.
Nem tudom, hogy éppen az integetéssel keltem fel még inkább a figyelmét a lánynak. Delfin vagyok delfin ösztönökkel, de egyben ember is, hiszen vannak nekem is berögződéseim és csikis is vagyok.
Félúton érzem, hogy nem fog sikerülni, át fogok változni, hiába siklok nyílsebesen a víz felszíne alatt. Ekkor megérzem két társamat, akik utánam jöttek, láthatóan érezték, hogy baj van, vagy lesz.
A már átalakult kezem közé kúszik egyikük, hogy bele tudjak kapaszkodni, a testem többi része még delfin. Végül levegő után kapkodva evickélek ki a partra, ezúttal már emberként. Hassal dőlök bele a kavicsos homokos részbe, nem fog senki sem meglátni, nem láttam embereket a parton. Mielőtt kiértem volna a partra, megköszönöm kettejüknek a segítséget, ők pedig addig várnak, míg fel nem kelek a parton és el nem kezdek nekik integetni, akkor egy hangos kerregéssel hanyatt vágódnak a vízben és elindulnak vissza.
Ezt majdnem elszúrtam, de akkor is nagyon jól éreztem magam.

***

Máskor, a part közelében

Nem bírtam, csak eljöttem ismét. Elég sokszor eljövök, legszívesebben ideköltöznék. Nem azért, mert utálok a suliban lenni, hiszen ott van a nővérem, akit nagyon sokáig, nagyon hiányoltam, de delfin énem nagyon vágyik arra, hogy megnyilvánuljon. Nem tudom, mitől van ez, azt hittem, hogy megfelel ez így neki, de rá kellett jönnöm, hogy egyelőre igényli.
Így hát fogtam a cuccomat és lecsattogtam a partra.
Nem tudom, hogy miért, de addigra mindig vártak a többiek, mire kiértem. Pedig ritkán mentem mindig ugyanabban az időben. Boldogan vágódtam a vízbe és hancúroztam velük. Új helyre is mentünk, sosem gondoltam volna, hogy annyi helyre el tudnak menni és ismerni.
Egyre hosszabb ideig tudok már delfin alakban lenni, így az idő sem sürget mindig. Viszont mivel az egész napomat erre szántam, ezért a határidő utáni pihenés idejének lejárta után újra visszatérek a vízbe.

Kei & Rori

Kicsit olyan érzés ez nekem, mintha egy álmom teljesülne, sosem hittem volna, hogy valaha lesz esélyem delfinekkel úszni, még azt sem, hogy egyel, hiszen nekem nincs pénzem az olyan francos delfinúszásokra. Meg aztán, szerintem azok a példányok, akik nem szabadon élnek, nem is viselkednek ugyanúgy. Vagy nem is tudom, nem vagyok nagy delfinszakértő. Egyszerűen túlcsordulok az érzelmektől, szerencsére annyi a víz körülöttem, hogy a kutya nem venné észre az örömkönnyektől fátyolos tekintetemet. Alig várom, hogy elregéljem Bellsienek. Ha tehetném, mindennap kijönnék ide, hogy ilyesmiben lehessen részem.
Kicsit szomorú leszek, mikor látom, hogy ismét a hajó felé közeledünk, valahogy nem szeretnék visszatérni az emberek közé, egyszerűen túl jó itt. Ennek ellenére értek én a szép szóból, felfogom, hogy azért hozott vissza a hajóhoz, hogy felkapaszkodjak, odafentről meg már nyúlnak is értem, hogy kisegítsenek.
- Köszönöm!
Nem a fentieknek szól egyelőre, hanem a delfinnek, és búcsúzóul megcsikizem ott, ahol észleltem nála azt az aranyos kerregő hangot. Végül a hajón állok ismét, ahol elmormolok egy köszit a segítő kéznek is, de továbbra is a delfinekre figyelek, némileg szomorkásan tekintve utánuk. Miért nem vagyok én is delfin? Vagy legalább sellő? Mennyire jó lenne már? Mindegy, ez van, nekem nem jutott ilyesmi képesség.
Végül, mikor elkezdenek forogni, elnevetem magam, és jobb híján csak integetni tudok nekik. Tetszik, ahogy produkálják magukat, és talán pont az a delfin kezdte el, aki kisegített a vízből.
Pillanatok múlva elég fura jelenségre figyelek fel, olyan, mintha integetne. Érdekes. Talán idomított delfin, s valaha fogságban élt? Más választ nem nagyon találnék eme kérdésre. Szomorú vagyok, amiért elmegy, de én is búcsúzó mozdulattal intek felé, majd amíg látom, utána nézek. Nem értem, hová megy, a többek nem kísérik el. Miért szakad le tőlük? Nagyon különös, biztos, hogy utána fogok olvasni a delfinek viselkedésének a napokban, nagyon elkezdett érdekelni a téma.
Hamarosan kapom a hírt, hogy fordulunk vissza, így még megpróbálom megcsodálni a többi delfint, ameddig még van esélyem látni őket. Közben azon gondolkodom, hogy vajon a partról miként lehet a legközelebb kerülni ehhez a helyhez? Valamikor körül kellene néznem ott, hátha meglelhetem az én kis hős delfinemet onnan is.

Aurora & 恵介

Ready! Go!

A szavakat delfinként nem értem, de ahogy újra hozzáér ott, ahová az előbb a puszit kaptam, ismét megrázkódom és boldog, kerregő hangot adok ki.
Amikor lebukok, lecsúszok alóla, hogy más vegye át. Ezzel is szoktunk játszani, általában szeretik. Izgulok, ilyet még nem csináltam. Sikerül átveszi az egyikünk, majd a harmadik lebukás után ismét én jövök vissza alá. Kerregve üdvözlöm.
Viszont ideje visszaindulni a hajó felé. Sosem távolodunk el nagyon, de a propeller miatt félünk, hogy közé jutunk véletlenül. A felmászó lépcső pedig nagyon közel van hozzá. Óvatosan kormányzom magam a lépcsőhöz és úgy úszok a hajó mellett, hogy meg tudjon kapaszkodni és felmászni, ha szeretne.
Ha megteszi és biztonságban tudom, a hajó mellett kezdünk menni, ha felbukkanunk, kerregünk ismét. Csudakalssz! Tekintetemmel mindig keresem a lányt, és ha idefigyel, akkor megfordulok a vízben félig, a tengelyem körül. Ezt többen is utánozzák, végül egyszerre tesszük páran.
Viszont most már érzem, hogy vissza kell fordulnom, mert az időmből már csak pár perc van hátra, míg delfin alakban tudok létezni. Oldalt fordulok és integetek párat a mellső uszonyommal a hajó felé, mint aki búcsúzik.

//Nem gond! Wink

//

Hangot ad ki a delfin, bár ötletem sincs, miért, persze nem riaszt meg, nem félek tőlük egyáltalán. Mindig is nagyon szerettem a delfineket, egyszerűen csodálatos lényeknek tartom őket, pedig a vízhez sosem volt túl sok közöm. Biztos Bellsie miatt éreztem magam mindig közelebb az állatokhoz, vagyis, inkább a természethez, így közvetve a bennük élőkhöz is.
Valóban mérhetetlenül örülök, bár az is igaz, hogy az én romlatlan kis lelkem nem képes semmire haraggal tekinteni. Először és utoljára három éve volt rá példa, hogy ilyesmi mérgezte a lelkem, azt is megbántam. Ám most semmi rosszra nem gondolok, csak mosolygok, mint aki nem is tud más ábrázattal tekinteni a világra.
El sem hiszem, hogy ilyen szerencse ért, mármint, az persze szerencsétlenség, hogy beleestem a vízbe, az viszont már közel sem, hogy így egy delfinnel úszhatok, vagyis többel, meg sem tudom számolni. Bellsie el fog ájulni, ha ezt meghallja. Nekem sem kellene sok, annyira izgatott vagyok.
- Hát ez jó, te csikis vagy?
Kérdezem kacagva, és ott megsimogatom kicsit, ahová a puszit adtam, hogy megbizonyosodjak eme feltevésemről. Fogalmam sem volt róla, hogy a delfinek csikisek, de te jó ég, hát ez nagyon édes dolog.
A hajóról persze kiabálnak nekem, de abszolút nem érdekel, majd pont visszamegyek, mikor delfinekkel úszhatok, mi? Hát persze, hogy nem. Elképesztő érzés, amint megindulnak velem, és úgy mozognak, mintha egy test és lélek lennének. Csodálatos. Nem is tudnám szavakba önteni, ám talán nem is kell, a szívem úgyis túlcsordul az érzéstől, a beszédet pedig nem hinném, hogy értik.
Mikor lebukunk, mindig igyekszem nagy levegőt venni, mert nem tudom, meddig tart, de szerencsére nem kell aggódnom, figyelnek rám. Hihetetlenül okosak, persze, elengedném én, ha érezném, hogy baj van, ám szóba sem kerül ilyesmi. Soha az életben nem éreztem még ennyire szabadnak magam, és még azt is megkockáztatnám, hogy ilyen fantasztikusan sem éreztem még magam egyszer sem. Mondjuk, ha fel akarna ugrani, attól lehet, rám jönne a frász, mert akkor tuti belepottyannék a vízbe, bár bajom nem lenne tőle. Igaz, szerintem egyébként sem bírna velem ugrani. Nem vagyok egy nehéz teremtés, de kétlem, hogy elbírna a levegőben is.

//Bocsánat! Sad

Eskü, gyorsabb leszek eztán!//

Aurora & 恵介

Sky!Sky!Sky!

Megfogta az uszonyomat, tehát él! Nem esett baja! Ezt azonnal szétkürtölöm a többieknek, bár ők is érzik. Furcsa lény a delfin, nekem most ez természetes, de emberként fejet hajtanék előttük, ahogy érzékelik a világot és a másikat. Már értem, honnan tudják, ha valaki szomorú, vagy boldog vagy beteg. Másként dalol a lelke, ahogy ők mondják. És milyen igazuk van!
Vidáman felkerregek és a közelemben lévők is, amikor felsóhajt Aurora. Szinte dagad a mellkasom a büszkeségtől. Amikor delfin vagyok sosem érzem kívülállónak magam a delfinek között. Így most is magunkra vagyok büszke, hogy örömet okozhattunk valakinek.
A víz felszínén feszítve a csíkot, megyek egy kis kört, hogy élvezhesse még.
Közben ér a puszi és a köszönöm. A köszönömöt nem tudom lefordítani teljesen, de van annyira intelligens a delfin faj, hogy megértsem a hálát. A puszi furcsán esik, mintha csikizni akarna, ficánkolni is kezdek, és a kerregésem a boldogságé.
A nagy örömre gondolok egyet. A delfinek néha önfejűek is ám! Eliramodik a kis csoport, kicsit távolabb a hajótól és vízi vágtába kezdünk. Aurorára szinte mindenki figyel, de játékos úszásba kezdünk. Lebukunk a víz alá, majd a kellő időben fel és újra. Erősen hasítjuk a vizet, de ha csak egy pillanatra is érzem, hogy a fogás enyhül a hátuszonyomon, azonnal mozdul az egész csapat, miközben lassítunk.
Visongás, kerregés és vízből felugrások mozzanatai verik fel a hajó zaja mellett a csendet. Közben teljesen elfeledkezem az időről, amelyet delfinként tudok tölteni, annyira élvezem.

Ahogy összezáródik felettem a vízfelszín, pár pillanatig csak figyelem, miként hasítanak át rajta a napsugarak. Nagyon szép, el tudnám nézni még egy ideig, mit tagadjam, elvarázsol. Engem nem nehéz, sok mindenért rajongok, könnyű eset vagyok, a végtelenségig pozitív személyiség, egyszerűen mindenben látom a szépet, következésképp jelen helyzetben is.
Hallom a delfinek visongását is, bár azt nem feltételezem, hogy miattam van, talán csak játszanak, vagy megijedtek valamitől. Vajon erre vannak cápák? Nagyon remélem, hogy nincsenek, az roppant kellemetlen lenne.
Tétován suhannak a pillanatok, mintha minden lassított felvételben menne, szívem dobbanásait is alig hallom. Fel sem ismerem a légszomj okozta tompaságot, pilláim nehezedését, hiába moccannak a tagjaim, nem bírok elindulni felfelé.
Ujjaim valami puha, gumiszerűt érintenek, legalábbis én ahhoz tudom a leginkább hasonlítani, s ahogy elúszik alattam, meg tudom fogni a hátuszonyát. Mikor végül felhúz a felszínre, veszek egy óriási levegőt, de tovább kapaszkodom, valahogy túlságosan riadtnak érzem magam ahhoz, hogy nyugodtan eltempózgassak, vagy egyáltalán visszamenjek a hajóhoz.
- Istenem… ez fantasztikus!
Nézek végig az állaton, és esetemben az istenem is meglehetősen őszinte, hiszen hiszek az említettben, bőven elég volt hozzá három áhítattal töltött év.
Hihetetlen, hogy egy delfin mentett meg, ó, ha én ezt elmesélem Bellsienek, oda meg vissza lesz, tutira el akar majd jönni ide. Meg is érteném.
- Köszönöm szépen!
Úgysem érti, de azért illik megköszönni, nemde? Emellé még egy puszit is kap a hátuszonya elé, és persze megsimogatom, már ha úgy érzem, hogy nem zavarja a dolog.
Mikor a többiek is megérkeznek, egyszerűen nem hiszek a szememnek, egy rakás delfin vesz körbe. Kétségtelenül ez eddigi életem egyik legcsodásabb napja, fülig ér a vigyor az ajkaimon, nem tudok betelni a látvánnyal, és ha egy-egy példány közelebb jön, hát őket is megpróbálom megérinteni, megsimogatni.
- Gyönyörűek vagytok!
Lelkendezek, és komolyan is gondolom, szerintem náluk szebb állat nincs a földön, bár a kedvencével kapcsolatban szerintem mindenki így gondolkodik.

Ke & 恵介

A csapat először kíváncsi távolságból veti pillantásait ki a vízből. Voltak már rossz élményeik, a csapat egy-egy tagját örökre elveszítették, óvatosabbak lettek. De ahogy észreveszik, veszély nincs, teljes erővel és kattogó cserregéssel vesszük körbe a hajót. Nagyon szuper suhanni a hajóval!
Egy ideig a hajóval együtt haladunk, ki-ki bukkan a fejünk a vízből. Nem túlzottan érdekelnek az emberek, ilyenkor mivel delfinné válok, a gondolkodásom is azzá válik, még ha időbe is telt, mégis, gyorsan megszoktam. Nem értem az emberi beszédet, bár itt ez nem zavar. Az angolt sem értem. De a delfinekét igen.
Egyszerre visongunk fel, ahogy beleesik valaki a vízbe. Először azt hisszük, hogy direkt, de megérezzük, hogy ez nem így történt. Talán én vagyok a legközelebb, máris gyors mozgással ott termek, alákúszok és hagyom, hogy ösztönösen belém kapaszkodjon, legalábbis az uszonyomba. Felviszem a víz színe fölé, hogy kapjon levegőt. A hajóval óvatosak vagyunk, mert a hajó alatti zajos rész csúnyán megsebezhet bennünket. Én csendben maradok, figyelek arra, hogy ne tudjon rólam lecsúszni, a többiek azonban biztató kerregéseket hallatnak, mintegy biztatva a lányt, hogy nem lesz baja, segítünk. Játszani jöttünk, de mindig segítünk azoknak, akik bajba jutottak.

Kei és Rori

Kicsit új most nekem minden, és nem is nagyon van ismerősöm Bellsien kívül egyelőre az iskolában, de persze feladni nem fogom, csak nosztalgiázok kicsit. Régen, amikor még New Yorkban éltem, sokszor hajókáztam, szerettem, és olykor csak úgy szórakozásból szálltam fel egyre, hogy élvezzem, ahogy a szél játszik a tincseimmel, és feltöltődjek kicsit.
Most is ezt teszem, bár összekuporgatott kis pénzemet most egy komolyabb projektbe fektetem. Nem emlékszem, hogy korábban lett volna olyan hajó, amivel bevittek egy öbölbe, ahol sokszor fordulnak meg delfinek, és lehetőség lett volna arra, hogy bemerészkedjünk közéjük. Mit merészkedni, én imádtam a delfineket, csodás élőlényeknek tartottam őket, és mindig is nagyon szerettem volna megérinteni egyet, de sosem volt rá lehetőségem. Sőt, az utóbbi három évben még csak képen sem láttam őket, szóval most elmélázva nézegetem a prospektust, miközben a hajó korlátjának dőlve figyelem, miként fodrozódik a víz.
Mit tagadjam? Teljesen be vagyok zsongva, remélem, szerencsénk lesz. Nem tudom még, hogy bemerészkedjek-e a vízbe hozzájuk, szeretnék, nagyon, de ez a mentőmellényes túlbiztosított akármi tökre frusztrál. Azt hiszem, ez az a pont, amikor is eldöntöm, hogy egyszer majd delfinidomár leszek. Kíváncsi lennék, Bellsie mit szólna hozzá, meg hogy egyáltalán mi kell hozzá. Bár a zárdában volt magántanárom, és le is érettségiztem, de fogalmam sincs, hogy hogyan tovább. Ebben a mutáns suliba is csak Bellsie miatt jöttem. Tanítani már szerintem nem sok mindent tudnak nekem…
- Kedves utasaink, a hajó bal oldalánál a szemfülesebbek már láthatják, hogy vendégeink érkeznek!
Mondja be a csinos utaskísérő a hangosbemondóba, én pedig már sietek is a hajó tatjához, ahol le lehet mászni egy olyan stégszerű izére, ami épp hogy víz felett van. Nem tudom, hogy hívják, de a filmekben általában ilyenekről indulnak el búvárkodni. Szóval, onnan pislogok a delfinek felé, és várom, hogy közelebb érjenek.
Alig vagyunk páran a hajón, de nem is túl nagy jármű, szóval nem csodálom, mégis, van annyira szerencsétlen az egyik nőszemély, hogy a kis létrán megcsúszik a magassarkús lába, és hála neki, úgy, ahogy vagyok, belezúgok a vízbe. Ő persze megússza, viszont nekem rögtön összecsapnak a fejem fölött a hullámok, és a lendülettől elmerülök. Tudok én úszni, csak épp most a frász jött rám.

Ke & 恵介

A mutáns létem egyik nagy problémája, hogy szükségem van sós vízre. Ha nem lehetek bizonyos időnként delfin, minden bajom van. Ha sokáig nem, akkor beteg leszek. Ez pedig azt jelenti, hogy elég sűrűn látogatni kezdtem Long Island Soundot. Nagyon csúcs király hely! A vize ugyan másként szennyezettebb, mint a nénikémnél, amennyit voltam ott, de sós víz! Áramlatok, hullámok, hegyek, napfény, csillámok, minden!
Hamar szert tettem egy négykerekűre, hogy a szörfdeszkát is vigyem, igaz, csak dísz lett, mert itt rájöttem, hogy nincsenek olyan hullámok. Jövő hónapban viszont Ausztráliát vettem célba, és bár a szüleimtől kell engedélyt kérnem rá, nem fogok.
Eldobtak maguktól, enyém a világ, és úgy döntöttem, hogy nem kérek engedélyt. Nem mondtam le a kutató bázist és ott annyit szörfözök, amennyi a torkomon kifér. Nem is beszélve a szörf versenyről.
Találtam egy nagyon jó öblöt. Kifigyeltem és nagyon kevesen vannak arrafelé, észrevétlenül merülhetek a vízbe és tűnhetek el benne, hogy aztán már delfinként dugjam ki az orrom. Már annyira sikerült uralnom a képességet, hogy ha tenger vagy óceán víz ér, nem változok át egyből. A téltől viszont előre félek, mert ahogy olvastam, befagy a víz. De most nem akarok gondolni rá.
Egy szál fürdőgatyában csattogok le a partra, miután leparkoltam a kocsit olyan helyre, ahol nem látni. Nem akarom, hogy embervonzó legyen. Az egyik szikláról ugrok fejest és a következő másodpercben már delfin vagyok. Nekiiramodok és már csak jó mélyen bent bukkanok a felszínre. Élvezem a mozgást, a víz nyújtotta szabadságot.
Nem tudtam, hogy vannak itt delfinek. Hamar befogadtak és nagyon jókat játszunk. Nem is gondoltam, hogy ennyire szeretnek játszani. Számukra ez a kötődés kifejezése. De tudod mit szeretek a legjobban? A félig alvást. Nekik az a legveszélyesebb, nem is szeretik, de én oda meg vissza vagyok érte.
Izgatott suttogás morajlik végig a csapaton. Emberek! A kis csoport nekiindul, én is velük. Szeretik az embereket és sokszor kísérik a hajóikat, játszanak, akik beugranak vízbe. Totál imádom!

„Delfinház – Keisuke-öböl” – Long Island Sound – valahol, egy eléggé rejtett öbölben Barryl-albums-dolphns-picture90-dolphins-long-island-sound-aug-2009

Nevezhetjük az én kis otthonomnak, és ha tüzetesebben szétnézel, akkor sok furcsaságot találsz: kagylóhéjakat, eldugott kis dobozkákat és mindent ami jelzi, hogy azért itt nem csak a természet van jelen. A szemfülesebbek pedig rájöhetnek, hogy ide rendszeresen jár valaki, aki ráadásul szeret egy helyen elrejtőzni.
Nem véletlen, én mondom!

» Ruby & Ryan - Valahol útközben
» Asha & Gabriel - Valahol Venezuelában
» Nikola & Jill - Valahol messze...
» Valahol Weschester megyében
» Soord Island