Warren & Yetta - New York felé félúton

Warren & Yetta

Nem lep meg, hogy nem kapok választ. Ha nagyon akarnám, akkor megtudhatnám a nevét, teszem azt ott van a jelvénye, amit nem rég mutogatott, csak szépen le kell nyúlni tőle, de annyira nem érdekel a dolog, annyira meg nem meghitt a helyzet, hogy kézfogással üdvözöljük egymást teszem azt. Ha kézfogásra sor kerül akkor az csak azért lehet, mert épp egyikünk le akarja fogni a másikat, hogy ne törje el valamelyik csontját. Amúgy sem vagyok kifejezetten jóban a zsarukkal, ami azt hiszem érthető, aztán az emberekkel sem, úgyhogy e téren ő máris két fekete ponttal gazdagodott, és erre még rájön ez a kis apróság is, hogy duplán sikerült előidéznie, hogy elköszönjön a vérem. Nem, nem leszünk jó barátok, bár az is látszik, hogy nem pont arra gyúr, hogy azok legyünk, de mindegy is. Nem fogok itt nagyban rossz érzésekkel küzdeni, mert megöltem valakijét. Sokakat tettem már el láb alól, szóval nem nagyon hat meg a dolog. Csak az a biztos, hogy érdemes lenne most már minél előbb lelépni. Kezdem unni ezt a kis csevegést az a nagy helyzet, és amúgy sem akarok túl későn odaérni abba az átkozott nagy városba. Jó lenne minél előbb letudni az utat, és letudni azt a találkozót. Nem szeretek nyíltan összefutni azokkal, akik felbérelnek, nem vagyok egy közösségi alkat, aki szeret társalogni, bár azt hiszem ez most is jól látszik.
- Mindenre van ok... csak meg kell találni. - rántom meg még a vállam. Én amúgy sem az okokat nézem, csak teszem a dolgomat és kész. Nem érdekel, hogy kit miért kell megölni, egyébként is... attól hogy valaki gyerek fel fog nőni. Én is gyerek voltam még, amikor úgy istenesen ellátták a bajomat, csak azért, mert a külsőm nem átlagos. Én is csak egy csecsemő voltam, akit eldobott az apja, pedig nem tettem semmi rosszat. Nem nagyon tud meghatni más nyafogása, hogy neki most miért olyan rossz. Az élet igazságtalan... ez ennyire egyszerű és nem fogja azt nézni, hogy ki érdemli meg a halált és ki nem. Igazából senki se érdemelné meg, de nem így működnek a dolgok, mindenki megkapja, aki rossz körülmények közé kerül. Minden bizonnyal a pasas rossz fát tett a tűzre, keresztbe tett valakinek, szóval elsősorban saját magát okolhatja azért, hogy a családjának annyi lett... én már csak a fegyver vagyok, amivel elsújtottak, de a kiváltó ok az ő volt. A felesége és a gyereke, mert gondolom erről lehet szó, mindenképpen meghaltak volna, maximum más keze által, akkor meg nem teljesen mindegy, hogy ki az, aki elvégez egy munkát?
- Micsoda hangzatos szavak! - komolyan elnevetném magam, ha nem a mozdulatsorra kéne koncentrálni, de inkább azt teszem és hamarosan már a kocsimban vagyok. Ajtó nyitás meg ilyesmi, nem kell nekem, az ablak le volt húzva és vagyok olyan ügyes, hogy simán a helyemre kerüljek így is. Egy pillanat múlva már indul is a kocsi. Még a nyakamat sem húzom be igazán, amikor tüzel, csak tövig nyomom a pedált, hogy elhúzzak előle. Neki tovább tart, amíg eléri a kocsiját és amíg még közben be is jelentkezik, amit persze nem hallok. Óvatosabbnak kell majd lennem a következő napokban, mert túlságosan egyértelmű, hogy hova tartok és már nem fordulok vissza, de majd autót cserélek, vagy... megoldom. Nem nagyon hat meg, hogy zsarukám rám állt. El tudok én tűnni, ha akarok.

//Köszi a játékot, kár mondani, hogy jó volt, mint mindig. ^^//

Yetta & Warren

- Az mindegy, csak az számít, amit akarok. – rohadtul esélytelen, hogy én most itt helyben bemutatkozzak neki, és szerintem ő sem igazán hitt abban, hogy elfogom árulni a nevemet neki. Főleg mert én sem tudom az övét, és valamiként muszáj lenne megtudnom, hogy mi a neve, mert akkor sokkal könnyebben lehet utána kérdezősködni. Persze, már az is megteszi, hogy keresek egy zöld bőrű nőt, de ha van nevem is, akkor már biztosak lehetnek abban, hogy tudok eleget ahhoz, hogy gond nélkül állíthassam félre őket, ha úgy hozza a sors. Nem fogom tűrni, hogy bárki is az utamba álljon, senki sem szólhat ebbe bele. Ez az én ügyem, az én bosszúm, é senki nem várhatja el tőlem azt, hogy tétlenül üljek és próbáljak úgy tenni, mintha semmi nem történt volna. A főnököm azt mondta, hogy megért engem, de valójában rohadtul nem tud semmit sem, az ő családja él, az ő lánya érettségizett, az enyém pedig éppen, hogy csak elkezdhette az iskolát. Az az űr, amit a haláluk okozott, örökre ott lesz, ugyanúgy fog fájni minden nap a hiányuk, mikor felkelek reggel és körülnézek. Ezt a fájdalmat nem lehet eltüntetni, nem lehet továbblépni, csak együtt élni vele. Ez az első gondolatom minden egyes nap, és az a pillanat, mikor ez nem így lesz, soha nem fog eljönni. Az előbbiért elégtételnek érzem azt, hogy sikerül bevinnem egy normális találatot a gyomorszájába. Legszívesebben az ájulásig verném ezt a nőt, de nincsen olyan könnyű dolgom, hogy ezt csak úgy minden gond nélkül tegyem meg. – Nincs arra ok, hogy végezzen valaki egy asszonnyal és gyermekével. – szinte kipréselem magamból a szavakat, és ha szemmel ölni lehetne, akkor ő most keserves kínok között halna meg. Gondoltam már arra, hogy az én ellenségeim bérelték őt fel, de attól még ez nem indok arra, hogy valaki pénzért végezzen egy ártatlan nővel, és a kislányával. Akárki, vagy akárkik bérelték fel, nem fogják túlélni, megölöm mindegyiket. Egyenként fogom őket levadászni, magasból teszek arra, hogy milyen nagykutyákkal van dolgom. És éppen ezért nem ölhetem meg most egyből ezt a ribancot. Szükségem van a megbízó nevére, tudnom kell, hogy kinek állt érdekében eltenni láb alól őket, csakhogy ezzel álljon bosszút rajtam. Ettől még ugyanúgy gyűlölni fogom ezt a nőt, elvégre ő húzta meg a ravaszt, de a megbízója és éppúgy szenvedni fog, mint ő, ezt garantálom. Talán még jobban is, kitudja, elég kiszámíthatatlan tudok lenni, ha elborul az agyam, és most még próbálom magamat visszafogni. – Az vagyok, akinek lennem kell! – akármilyen ember leszek, hogy elérjem a célomat, és magasból teszek arra, hogy ki mennyire lát romlottnak, vagy rossz embernek. Nem izgat senki véleménye, pont az övé nem. Pont az mondja nekem, hogy nem vagyok jó ember, aki megölte őket?Öltem már embert, többet, mint egy átlagos zsaru. A legtöbb kollégának még csak el sem kellett sütnie a fegyverét, de én nemcsak elsütöttem, hanem öltem is már vele, és megteszem újra és újra, amíg nem látom vérbe fagyva azokat, akik felelősek a családom haláláért. Nem érdekel milyen ember voltam, vagyok és leszek, csak az számít, hogy hullazsákban lássam a felelőseket. Érzem, hogy mozdulni fog, és már készülök is arra, hogy támad, de meglep azzal, hogy a kocsi felé lendül és sikerül is úgy megrúgnia a hátamat, hogy kibillenjek az egyensúlyomból, de nem hasalok el, sikerül egy bukfenccel megúszni a dolgot, és már a kezemben is van a Glock, amivel az autóra tüzelek, majd bepattanok az autómba, és akármilyen nagy előnye is legyen a nőnek, utána indulok. Lesz előnye még pluszban, mert a kocsival keresztben álltam, de nem érdekel, tövig nyomom a gázt, hogy megpróbáljak lefaragni a hátamról, majd az autóban lévő rádióval hívom is a helyi zsarukat. Még szerencse, hogy beállítottam a frekvenciájukat, mielőtt idejöttem. – David Keane járőr, az azonosító számom 19712, egy terrorista közelít New York felé! – még az a autó kinézetét és rendszámát bediktálom, majd bontom is a kapcsolatot. Még szerencse, hogy vannak ismerőseim a New York-i rendőrségben, bár David minden bizonnyal utálni fog emiatt, de teszek rá. Jól tudom, hogy nem terrorista a nő, és azt is, hogy nem fogják elkapni, de a dolgát megnehezíthetem a ribancnak. A terroristákkal kapcsolatos ügyeket általában az FBI-hoz küldik, előlük meg nehezebb meglógni, mint a fákon élő New Yorki seggfejektől.

Warren & Yetta

Bérgyilkos vagyok pontosan, és épp ezért nem emlékszem minden egyes áldozatra, indítékra... nem ez így nem teljesen igaz. Emlékszem mindenre, csak épp soha sem szokott érdekelni, hogy kit miért öletnek meg. Nem az én dolgom, egyszerűen csak ennyiről van szó, nem az én ügyem, hogy ki miért hal meg, kit miért öletnek meg. Van amikor csak szimpla bosszú, esetleg figyelmeztetés valaki számára, nagyon változóak az okok. Olyan is volt már, amikor valaki utólag meggondolta magát és tökéletesen összetört, hogy megtettem, vagy még épp időben szólt, hogy leálljak. Na az azért nagyon kellemetlen dolog tud lenni, szinte már fájdalmas, mintha félúton abba kellene hagynod egy mozdulatot és szinte már kínzó az, hogy még sem teheted meg. Nem szeretek munkákat félbehagyni, frusztráló, de azt teszem, amit a megrendelő kér, főleg ha már amúgy is fizetett, akkor neki kell eldöntenie, hogy az illető éljen, vagy haljon, nem az én dolgom az, hogy döntsek helyette. Nem ölök hobbiból. Jó, néha eldurran a fejem, néha kiakadok úgy istenesen és elpáholok egy-egy nyamvadt kis embert, de szerintem ez sokakkal előfordul, főleg ha kissé agresszívabb életet éltek, mint az átlag, de olyankor sem szoktam ölni. Ok nélkül nem, igazi ok, vagy pénz nélkül nem.
Most viszont elég jó okom van, hogy rendesen elpáholjam ezt a pasast, hogy úgy istenesen ellássam baját, és ha kell... ha valaki utánam küldte, akkor igenis kicsináljam úgy, hogy a végén már ő kérje, hogy fejezzük be végre, hogy küldjem a szerettei után, mármint úgy értem, hogy biztos van olyan szerette, aki már nem él, mert az szinte mindenkinek akad egy ilyen átkozott világban, nem kifejezetten a családjára gondolok, róluk jelenleg még nem tudok semmit sem. Hamar földre kerül és végül én is, de nem nagyon hat meg. Kiképeztek erre, a fájdalom nem más, mint jó barát, egy közeli ismerős, akit már úgy üdvözölhetek, mint más mindenféle jó érzést. Megkapja a következő rúgást, mert nem igazán vagyok az a típus, aki csak úgy lazán beszélget és közben támadási felületet hagy magán. - Ki a jó franc vagy egyáltalán? - magázódik még mindig, de engem aztán nem izgat, nem fogom ezt tartani. Ha valakitől kiserkent a vérem, akkor már igazán nem foglalkozom olyasmivel, mint az illem, meg az etikett. Na nem mintha máskor foglalkoznék vele. Aztán elhangzik a joker kérdés, amire már talán egy pillanatra elgondolkodom, pont addig, amíg ki tudja használni a lehetőséget és ő támad. Igen, szó se róla, tényleg erős, én inkább gyorsabb vagyok, mint erős, így meg is görnyedek egy pillanatra, amikor gyomorszájon talál. - Sejtelem sincs, hogy kiről beszélsz, de... ha eltettem láb alól valakidet, akkor annak biztosan jó oka volt, és biztosan rossz fát tettél a tűzre, amiért felbéreltek. - fáj, hát persze rohadtul, de hidegen hagy. A rossz az, hogy a cuccaim még így is nála vannak és azok nélkül lelépni igazán kellemetlen lenne, nem szeretnék, de a pasas totál be van gőzölve és ez soha sem jó. - Ahogy elnézem... nem vagy jó ember, magadat kéne hibáztatnod a haláluk miatt. - vetem még oda, és már mozdulok is, de nem felé, nem vagy egy unalmas boxoló típus, hogy csak üssek. A kocsim felé lendülök, és ha sikerül elérni, akkor onnan rugaszkodom el, hogy úgy jól istenesen telibe kapjam a hátát. Csak egy gyors rúgás, hogy minimum elnyaljon a betonon, hogy aztán bepattanhassak a kocsimba. Nem vagyok az a típus, akinek szokása elmenekülni, de őszintén szólva nincs kedvem a pasassal csevegni. Két opció lehetne csak, vagy ő hal meg, vagy én, én pedig nem szoktam elhullani és most nincs kedvem hozzá, hogy itt hagyjam egy zsaru hulláját az út közepén.

Yetta & Warren

Nem amiatt ítélem el, mert zöld. Persze, elégé meglep , mert életemben nem láttam még ilyet, de nem amiatt ítélem e, ahogy kinéz. Felőlem aztán rózsaszín is lehetne, leszarom, amit ítélem el, amit tett, amit a családommal tett. Megölte őket, és még csak azt sem tudom miért. A lányom és a feleségem ártatlan volt, nem tettek soha semmit rosszat életükben. Én pedig még azelőtt soha nem találkoztam ezzel a nővel, tehát a bosszú kizárva. Persze, elgondolkodtam én már azon is, hogy talán nem is volt ok. Nincsen összefüggés az elkövetett gyilkosságokban, nem sorozatgyilkos, nem minta szerint dolgozik. Összefüggéstelenül pedig egy fajta ember öl meg egy másikat. Bérgyilkos. Egy rohadt bérgyilkos, aki pénzért ölte meg a lányomat és a feleségemet! Viszont… még így sem lett volna senkinek sem oka erre. Átnéztem a feleségem életét, mellette éltem, láttam volna azt, ha olyasvalakivel kezd, aki képes arra, hogy felbéreljen valakit a megölésükre. Talán… talán nem is ők voltak az igazi célpont. Mi van, ha az én ellenségem ez a valaki, és így próbált meg visszavágni? Nem lenne meglepő, sok embert tartóztattam le, és elég sokat is öltem meg, míg Texasban voltam Ranger. Az nem egy olyan munkakör, ahol minden ügy halál nélkül fejeződik be. Épp ellenkezőleg, szinte minden ügynél kellett ölni, csak a mennyiség változott folyamatosan. Próbáltam úgy végezni a dolgomat, hogy ne legyen abból a családomnak baja, de… de nem sikerült. Az esküvőm napján lelőttek, a műtőből kijőve, a kórházban, a betegágyon fekve vettem Amandát feleségül. Aztán meg elrabolták Kate-t, és ez volt az, ami meggyőzött arról, hogy el kell innen mennünk, túlságosan is sok ellenséget szereztem. Aztán persze ott volt az is, hogy a főnökömet kis híján megöltem, amiért leakart engem cseszni. Mégis hogy volt hozzá mersze? A társaim se segítettek, pedig azt hittem, hogy hét év alatt nemcsak barátok, hanem testvérek lettünk. Ha engem megkérnek, hogy segítsek előkeríteni a lányukat, akkor megtettem volna, de mikor én kértem akkor csak bocsánatkérő pillantásokat kaptam és lesütött szemeket. Csoda, hogy dühös voltam és saját magam mentettem meg a lányom, ha a rendőrség képtelen volt rá? Még azt sem engedték, hogy nyomozzak, mert túlságosan személyes az ügy. Éppen ez volt az, ami segített! Öt embert öltem meg, hogy megtudjam hol van a lányom. Kihallgatással ez nem ment volna, ha a többi rendőrön múlik, akkor a lányomat felgyújtotta volna egy pszichopata. Az is kérdéses volt, hogy mit dolgozzak. Nyomozó akartam lenni, haláleseteket felgöngyölíteni, mert a halottak már nem árthatnak a családomnak, de az FBI nem kért belőlem, a rendőrség pedig a történtek után túl sokat vár. Nem fogok egyszerű, engem nem érdeklő gyilkosságok után nyomozni. Nem, én azt akarom kideríteni, ami engem érint.
Még inkább megerősödik a gyanúm, hogy egy bérgyilkossal van dolgom, ahogy meghallom a szavait, amire már választ sem adok, csak cselekszem. A válasszal szerencsére sikerül meglepni annyira, hogy közelebb ránthassam magamat és úgy megfejeljem, ahogy csak tudom, és még az ütés is célt talál, még akkor is, ha sikerül valamelyest arrébb rántania a fejét. Az viszont meglep, hogy milyen gyorsan állt fel. Mégis melyik kicseszett bolygóról jött ez? Ennyire nem lehet gyors senki sem, és nem létezik, hogy valakinek a vére ezüstös színű legyen. Ez rohadtul nem normális!
A támadása nem ér váratlanul, éppen csak a sebessége az, ami megdöbbent, de még így is sikerül a kezemet az oldalamhoz süllyesztenem, és blokkolnom, de a rúgás ereje még így is kicsit oldalra visz. Megrázom a kezemet kissé, hogy valamelyest tompuljon benne a fájdalom. Ebben a nőben több van, mint azt első látásra hinné az ember. – Engem is érdekelne, hogy ki küldte. – mondom, miközben a mozdulatait lesem, hogy mikor akar megint támadásba lendülni. – Maga küldött. Maga miatt vagyok itt. – nem bérelt fel senki, de azért vagyok itt, mert megölte a családomat. Az pedig biztos, hogy nem fogom elkezdeni őt tegezni. Talán majd akkor, ha végre a sírjával nézhetek farkasszemet. – Miért ölte meg őket? – most rajtam a kérdezés sora, de csak miután most én támadok. Inkább erős vagyok, mint akrobatikus, így hát az öklömmel az oldalát veszem célba, míg a másik kezemmel a gyomorszája felé vágok. Talán erős és gyors, de… én sem vagyok gyenge.

Warren & Yetta

Oh, hát nem gondolom, hogy csak az számít, hogy kivé válunk, nagyban fontos, hogy ezt milyen úton érjük el, vagy milyen úton hozzák ki belőlünk a rossz oldalt. Mindenki megtörhető, ez nem kérdés, bárkinél elérhető, hogy rossz legyen végül, hogy olyat tegyen, amit alapjáraton soha nem tenne meg, de aztán kénytelen, mert megmutatják neki, hogy a világ rossz és veszélye, hogy az emberek úgyis minden körülmények között gyűlölni fogják, így nem lehet... nem lehet emberségesnek maradni, képtelenség. De hol érdekel engem amúgy is más véleménye? Nem tartozom számadással sem neki, sem senki másnak, nem fogom neki elmagyarázni az életem, amúgy is számomra ez a normális, ez az amit ismerek... csak ezt ismerem, semmi mást. A gyerekkori emlékeim, az a néhány jó, ami volt már túlságosan régi, már nem igazán emlékszem rájuk, nem is akarok, könnyebb a nélkül. A megjegyzésére csak felszökik kissé a szemöldököm, de nem reagálok rá semmi mást. Igen, zöld, de hidegen hagy a véleménye. van akinek kék a szeme, másnak barna, mindenki eltérő, az én bőröm zöld, de attól még nem vagyok rosszabb másoknál. Rosszul fogalmaztam, nem ettől leszek rosszabb, sőt ők tettek ilyennél, a hozzá hasonlók, akik lenéznek csak azért, aki, vagy ami vagyok. Nem fogok behódolni a nálam gyengébbeknek és főleg nem fogok tartani tőlük, mert erősebb vagyok, mert... több vagyok náluk! Ő is csak azért teheti el a fegyvereimet, csak azért motozhat meg, mert én hagyom. Ha nem akarnám, akkor nem tehetné, akkor már rég kifeküdt volna az asztagon, vagy beleékeltem volna az orrá a műszerfalába, hogy végre arrébb álljon a kocsijával. Így jobban belegondolva lehet, hogy tényleg ez lett volna a jobb megoldás.
Pillanatok múlva már a földön vagyunk, azaz én felette, ahogy a betonhoz préselem. Tényleg azt hitte, hogy van esélye ellenem? Tényleg azt hitte, hogy hagytam volna, hogy a kocsimhoz állítson, ha nem lennék képes tenni ellene? Az emberek annyira... balgák és naivak és akkor még finoman fogalmaztam. Már csak azt az egyet nem tudom, hogy mit akar, vagy hogy ki küldte. Nem meglepő, ha vannak haragosaim, ez nem egy olyan munkakör, amiben békésen meg lehet öregedni, de őszintén nem is akarok. Nincs rá szükség, az öregség nem olyasmi, amire vágom, inkább hulljak el még erőm teljében, egyébként sincs miért hosszú életet leélnem.
- Sors... inkább valaki, aki küldte. Ki az? - meglep talán, bár nem csoda, hogy nem mondja ki csak úgy gond nélkül, hogy mit is akar, hogy ki küldte. Az emberek nem szoktak könnyen kotyogni, de attól még el lehet érni náluk. Talán csak egy pillanatig gondolkodom el, de ez elég neki arra, hogy közelebb rántson, hogy úgy istenesen megfejeljen, és csak az enyhe szédülés miatt tudja még el is érni az arcomat. Valamelyest el tudom rántani a fejem, de még így is kicsordul a vér az orromon, na nem az a hagyományos vörös, hiszen máshogy működöm, más a testfelépítésem e téren is. Nem esek teljesen hátra, csak a hátsómra kerülök, de egy pillanattal később már lábon is vagyok, amire ő is feltápászkodik. Nem vagyok egy beszélgetős alkat és főleg nem az, aki csak beszélget.
- Egyszerűbb lenne, ha elmondanád... ki küldött, mindkettőnknek. - az első szavaknál csak az orromat törlöm le, szinte figyelemelterelés miatt, a másodiknál viszont már az oldala felé rúgok, és gond nélkül váltok tegezésre, szerintem a nagy tiszteletet elhagyhatjuk immár. Nem foglalkozom a ténnyel, hogy én sérültem jobban, mert én gyógyulok gyorsabban és sokkal durvább fájdalomszintet is kibírtam már, a rúgásom viszont gyors és erős természetesen. Ha eltalálom, akkor a vállnyerge felé ütök, valahova a kulcscsont környékére, az baromira tud fájni, ha eltörik, én pedig nem ütök gyengén.

Yetta & Warren

Komolyan meglepődnék, ha hallanám a gondolatait, de ugye ez lehetetlen, és amúgy se vagyok kíváncsi rájuk. Nem születik senki se gonosznak… talán nem, de ki a szart érdekel, hogy ki minek születik? Csakis az számít, akik vagyunk, akivé válni fogunk, és az, amit ennek érdekében teszünk. Egy gyilkos abban a pillanatban veszti el az emberségét, amint megfogalmazódik az agyában a gondolat a gyilkosságról. Nem érdekel, hogy gonosznak született-e vagy sem, az sem érdekel, ha van valami gyerek, vagy férje. Nekem is volt családom, de elvette tőlem. Akkor én miért ne tehetném ezt meg vele? A baj csak az, hogy túlságosan szép ez ahhoz, hogy igaz legyen. Vagy inkább ronda. Tökmindegy, úgy nevezed, ahogy akarod, de kötve hiszem, hogy pont neki lenne családja, szerintem még csak soha nem is volt senkije. Az hozzá hasonlók azért lesznek ilyenek, mert traumák érik őket kiskorukban. Ez akármi lehet, akármilyen intenzitású, mert még a legkisebb hatással is komolyan lehet egy gyerek fejlődését befolyásolni. Jártam akadémiára, tanultam ott, és… volt egy lányom is. Pontosan tudom, hogy a gyerekeknél mennyit számítanak az átélt események, ekkor rakják le a személyiségük építőköveit. Eleinte még mi formáljuk őket, fogjuk a kezüket és vezetjük őket, majd ha felnőnek, akkor már csak tisztes távolból figyeljük, ahogy az életükkel bánnak. Figyeltem én is, egy darabig, miután már nem volt mit figyelni. Velük együtt haltam meg én is, a lényem egy része. Teret engedtem a rosszabbik énemnek, a megtorlónak, és nem fogom visszafogni. Szükségem van arra, hogy ilyen legyek, ha bosszút akarok állni. És én bosszút akarok állni. Mindennél jobban. És az a sok doktor hiába mondja, hogy a legjobb bosszú a továbblépés. Mondani könnyű, főleg ha csak ömlik a hazugság belőlük. Az egyetlen megoldás a vérbosszú. A végső feloldozás, a végső megoldás. Nem tudok együtt élni egy világban azzal, aki megölte őket.
-Inkább zöld. – nem hinném, hogy elvárná tőlem azt, hogy én majd itt jópofizzak neki. Nem emlékszik rám, ez már lejött, de én pontosan tudom, hogy ki ő, csak azt nem, hogy mi. De ez nem is fontos. Vele is éppúgy végez egy golyó, mint másokkal, akkor meg leszarom milyen színű a bőre. Kitudja, talán Csernobilban született, vagy valami más hasonló helyen és azért néz ki így. Nem ez érdekel elsősorban. Sokkal inkább az, hogy itt van, előttem, és most végre nyeregben érzem magam. Történjen bármi is, mostantól űzött vad lesz, egy senki, akinek a haláláért én a világot is elpusztítom, ha arra van szükség. – Ahogy mondja. – igen, veszélyesek az utak ez biztos. A mai világban nem attól kell félned, hogy megcsúszik az autó, vagy beléd jön valaki a sötétben, mert hülye ahhoz, hogy felkapcsolja az autója lámpáit. Nem, attól kell tartani ebben a világban, hogy bármikor és bárki lelőhet téged akár a nyílt utcán is. Texasban az ilyen gyakori volt, már hozzászoktam ahhoz, hogy mindenkiben elsőre az ellenséget lássam. Másodjára is. Harmadjára pedig ellenfelet. Hogy mi a különbség? Az ellenfeleddel nem akarjátok megölni egymást, de az ellenségeddel… egy országot kiirtanék, hogy megölhessem ezt a nőt. Mindent alárendelek a bosszúnak. Mindent. Nem fog bekavarni a lelkiismeret, vagy a becsület. Nem, csak én és ő vagyunk, senki más, aki beleszólhatna ebbe. Ha mégis…végzek vele. Végzek mindenkivel, aki a bosszúm útjába áll. Ez a világ egyik legősibb törvénye. A bosszú.
Csak elhúzom a számat a szavaira. Kedves… és figyelmes voltam. Egészen addig míg nem jött ő. Mostantól minden, ami történik az ő hibája lesz. Az én tetteim és az ő tettei, de ő indította el ezt a lavinát, ami alá befogom temetni. Nincs már vesztenivalóm, nincsen félnivalóm. Mindent, ami vagyok, és mindent, amit hittem félretettem már, hogy bevégezhessem a bosszúm. Nem érdekel, ha nincsenek szülei, családja és barátai, akkor is elfogok tőle venni mindent. Hiába vagyok gyors és erős, ha úgy tűnik, hogy számít arra, ami következik. Sikerül úgy rúgnia, hogy kibillentsen az egyensúlyomból és sikerül is lenyomnia a földre. A rohadt életbe! Az a baj, hogy túl gyors ez a nő. Túlságosan is, és hiába vagyok erősebb, ha gyorsabban tud cselekedni, mint én. – Egy próbát megért. – mondom dühösen, szinte a fogaim közt szűrve ki a szavakat. – A sors. – vagy a bosszú, nevezhetjük akárhogy, jelen pillanatban ugyanazt jelenti. Remélem, hogy legalább sikerül valahogy a válasszal meglepni, mert ez a helyzet nem kedvez. A lábammal átkulcsolom a derekát és közelebb rántom magamhoz, hogy úgy istenesen megfejelhessem, nem törődve azzal, hogy milyen fájdalom hasít belém, és még csak a biztonság kedvéért ököllel arcon vágom, hogy leguruljon rólam, és feltudjak végre állni, felkészülve arra, hogy a következő percek minden bizonnyal a fájdalom jegyében fognak tetszelegni. Nem ugrok neki, ha beszélni akar, hát beszéljen, de kész vagyok arra, hogy védekezésből átmehessek támadásba, ha azt kell.

Warren & Yetta

Nem lep meg az eddigi hozzáállása alapján a gúnyos megjegyzés, egy kicsit sem. Igaza van, nem tennék panaszt, nem szúrom el ilyesmivel az időmet, nincs értelme. Ha nagyon felidegesít, akkor belé eresztek egy tárat és akkor még jól járt, mert az viszonylag gyors és könnyű halál tud lenni. Mindegy, majd meglátjuk, hogy mi is lesz ebből, megpróbálkozhat ezzel a közúti ellenőrzés dumával, ha nem lenne kedvem egy kis játékhoz, akkor már rég valahol az aszfalton nyögdécselne és próbálná valahogy összekaparni magát, kevés sikerrel persze. De mondjuk, hogy ma viszonylag jó napom van, szóval nem ezzel indítok. Arra viszont tuti, hogy harsány nevetésben törnék ki, amit gondol. A családom... még hogy a családom, meg hogy elvenne mindent, ami nekem fontos? Röhej, mintha lenne bármi ilyesmim. Már rég elvettek tőlem mindent, a nagy részére még csak nem is emlékszem, a családom pedig a saját, a vér szerinti simán elhajított. Mármint az apám, mert anyám szimplán csak belehalt a szülésbe. Ha nem nevel fel a bába, legalább egy ideig, akkor már vagy nem élnék, vagy ki tudja. De megtette, aztán persze tőle is elvettek és... szépen átalakítottak ilyenné. Nem kell ezen meglepődni, végülis mi más lehetnék ilyen külső adottságokkal? Gyors vagyok, villám gyors, ügyes és... egyszerűen csak egy tökéletes gyilkos. Ragadozónak születtem, talán még anyám is okkal halt meg, minden bizonnyal legalábbis egy átlag ember ezt magyarázná bele, hogy már gonosznak születtem, maga vagyok az ördög, csak a bőröm nem vörös, hanem zöld. Baromság... senki sem születik gonosznak, maximum azzá teszik, esetemben tökéletesen sikerült is.
- Szóval egy ember... világos. - elmosolyodom, mert nem vagyok süket és értem a célzásokat. Nem vagyok az, hát persze, nem vagyok ember, sokkal több vagyok annál, de gondolom egy ilyen begyöpösödött agyú zsaru ezt nehezen fogná fel. De azért csak próbálkozzon. Nem érzek én szégyent, nem érzek én semmilyen rossz érzést csak azért, mert megpróbál gúnyolódni, vagy szavakkal odaszúrni. Nem lehet rám így hatni, de azért csak próbálkozzon bátran, nagyon erősen nem hat meg a dolog, vagy mondhatnám úgy, hogy kicsit sem. - Veszélyesek tudnak lenni éjszaka az utak... - halk megjegyzés a kérdésére, sőt talán érezhető benne a fenyegető él is. Akad persze, hiszen ne vonjon kérdőre, nincs hozzá joga. Annyi fegyvert viselek, amennyihez épp kedvem van. Az persze nem tetszik, hogy nekiáll elpakolni a cuccaimat, és a kérdésre sem válaszolok. Engedély? A torkának szegezek egy kést, az elég jó engedélynek számít? Azok után mondja, hogy nem viselhetem a fegyvereimet. Amiket meg most elpakol.. ha megunom ezt a kis játékos bájcsevejt, akkor nem jelent majd nagy gondot visszaszerezni tőle mindent. A zsaruk... a férfiak mindig olyan nagyon elbizakodottak tudnak lenni, de majd meglátja, hogy ez egyáltalán nem olyan egyszerű. Pedig még talán viccesnek mondható megjegyzései is vannak, mint az a fánkos, de nincs kedvem most adni alá a lovat azzal, hogy még jót is nevetek rajta. Inkább csak essünk túl rajta, nagyon nem izgat a dolog.
- Milyen... kedves és figyelmes... - óvatos, na persze, arra leszek kíváncsi, főleg azok után, hogy az egyik késemet gondosan a dzseki ujjába csúsztatta. Gyerekkoromtól nevelnek ere, gyerekkoromtól tanulom a "szakmát". Amikor ő baseballozott, vagy ki tudja mit csinált, akkor engem már arra tanítottak meg, hogy figyeljek a környezetemben mindenre, hogyan dobjak olyan pontosan, hogy biztosan halálos sérülést okozzak vele, hogyan pörgessek egy kést úgy, hogy engem ne sértsen meg. Gondolhatod drága olvasóm, hogy hány alkalommal vagdostam össze magam gyakorlás közben. De e hiba csak büntetést szült, duplát, hiszen fájtak a sérülések és az is, amit kaptam, mert nem figyeltem eléggé. Azóta már figyelek... jól megtanultam, hogy mindenre figyeljek. Várok, állok egyenesen, amíg szépen elvégzi a dolgát és egészen addig a pillanatig nem mozdulok meg, amíg meg nem érzem, hogy megáll a keze. A kés előcsúsztatásához kell pár pillanat és én szint hallom a jól ismert hangot. Éppen hogy eléri vele csak a ruhám felületét, éppen hogy csak átszúr rajta, éppen hogy csak egy cseppnyi ezüstös vér cseppenhetne ki a sebből, ha nem fordulnék meg azonnal. Mint a villám, úgy rúgok a lába felé és ütöm el a kezét, amiben az én késemet tartja. - Komolyan gondolta... hogy ennyire egyszerű lesz ártania nekem? - érdeklődve döntöm oldalra a fejem. Ha sikerül kigáncsolni és esetleg fölé kerekedni, akkor biztos, hogy lenyomom a földre. Nem szerzem egyelőre vissza a cuccaimat, ráérek még. - Ki küldte utánam? - tudom én, hogy vannak haragosaim, nem lepne meg, ha valaki el akarna tetetni láb alól, de ez nem olyan egyszerű, nagyon nem.

Yetta & Warren

Hogy őszinte legyek rohadtul nem érdekel az, hogy miért zöld a bőre színe. Biztos valami festék, vagy hülye trükk, teszek rá, sokkal jobban érdekel az, hogy mégis ki a franc ő, és miért van nála ennyi fegyver. Komolyan türtőztetnem kell magam, hogy ne akarjam itt helyben fejbe lőni, aminek csak annyi az oka, hogy szenvedni akarom őt látni. Azt akarom, hogy kiabáljon a fájdalomtól, hogy könyörögjön a halálér. Nem vagyok pszichopata, én csak… bosszút akarok. Ez érthető, nem? Mindegy, rohadtul mindegy, hogy ki mit gondol, mert így is megfogom tenni. Nem hagyom, hogy a családom gyilkosa csak úgy szabadlábon sétáljon, ahogy azt sem teszem meg, hogy börtönbe csukom. Megölte őket… rohadtul nem érdemli meg, hogy éljen. Egy golyót érdemel a fejébe, és meg is fogja kapni, ezt garantálom. Nem hagyhatom őt életben, és nem is akarom életben hagyni. Meg kell halnia, és kész, nincsen más opció, ami elfogadható a számomra. Az pedig, hogy csak így kiszáll, ennyi fegyverrel… nem vagyok hülye, jól tudom, hogy profi, de én is az vagyok, szóval nem lesz könnyű dolga, ha elakar engem is intézni, mint azokat akikkel eddig végzett. A megjelölt hullákkal. Nem tudom miért X jelet rak a tarkójukra, de nem is nagyon érdekel. Az egyetlen dolog, ami érdekel az az, hogy megölhessem őt. Már egy éve csak a bosszú mozgatja az életem minden percét, és most már nyomon vagyok, nagyon jó nyomon. Elkaptam, és ha még el is tud menekülni, amit nem hagyok, a nyomára tudok akadni. Ha bedobod a halad a tengerbe, akkor én azt megtalálom, ő sem fog tudni előlem elbújni. Vannak kapcsolataim, és vannak olyan emberek az alvilágban, akiket ismerek. Utálnak persze, némelyikük tisztel, de ettől még nem leszünk legjobb haverok. Jól tudják, hogy milyen ember vagyok, így nem kezdenek ki velem, és jól is teszek. De ez a ribanc átlépte a határt, az egyetlen határt és elvett tőle mindent, ami fontos volt az életemben. Viszonzásul én veszem el az életét. Amúgy se lehet valami jó, ha ilyen torzszülöttként mutogatja magát. Biztos valami perverziója az, hogy ilyennek mutassa magát. A sorozatgyilkosok általában nem százasok, és nehezen hinném, hogy ezzel a nővel minden rendben lenne.
-Tegyen panaszt. – rendezem le egyszerűen ezt a hozzáállás kérdést. Nem fog panaszt tenni ,mert nem hagyom, hogy élve eljusson bármeddig is. Mostantól egy űzött vad lesz, és elfogom kapni. Mert képes vagyok bármit megtenni, bárkin átgázolni azért, hogy elkaphassam ezt a nőt, és megbosszulhassam azt, amit velem tett. Amit Amandával és Kate-tel tett. Megölöm. Amanda biztos azt mondaná, hogy hagyjam, ő utálta a munkám, utálta, hogy embereket kell néha ölnöm, de most nem kell, hanem muszáj! Mégiscsak róla van szó, és a lányunkról! Megölt egy kislányt, és egy védtelen nőt, ezt nem hagyhatom annyiban! Mégis, hogy várhatja bárki is azt el tőlem, hogy nyugton maradjak egy helyben és más ügyeket oldjak meg? Nem, mostantól ez az egyetlen ügyem, leszarom mit mond a főnök, majd valahogy kitalálom miként is tudok hatni rá, hogy hagyjon békén dolgozni, és bosszút állni. Ha kell, akkor a családját veszem célpontba. Majd megtudja milyen érzés elveszteni mindent, amit szeret.
- Az ember soha nem lehet elég óvatos. – az embert talán kicsit jobban megnyomom, mint kellene, de nem baj az, ha érzi, hogy az én szememben ő csak egy szörnyeteg, egy vadállat, aki halállistára került, és addig nem fogok leállni, míg a listáról ki nem húzom a nevét. Ahogy közelebb lépkedek viszont egyre inkább világos az előttem, hogy ez nem valami sima kis test festék. Mégis hogy a francba nézhet így ki valaki? Most már azért kicsit érdekel a dolog, de közel sem annyira, hogy megkérdezzem. Egy szóval sem mondtam, hogy közúti ellenőrzést tartok, szóval nyugodtan kussra intheti a gondolatait. Sokféle rutin ellenőrzés van, miért ne találhatnék ki akkor én is egyet? Főleg, ha egy zöld bőrű nő vezeti az autót, azért azt mindenki megvizsgálná, nem? – Minek ennyi fegyver? – kérdezem még mindig elég kemény hangnemben, aztán csakhogy kicsit zsarus legyek megkérdezek mást is. – A fegyverviselési engedélye? - kötve hiszem, hogy nála van és a ruhája valamelyik kis eldugott szegletéből majd előrántja azt. Nem is nagyon érdekel, hogy van-e, hiszen a családomat nem pisztollyal ölte meg, így nem tudom mivel összevetni az adatokat, de talán a többi ügynél igen, és akkor már sokkal előrébb is leszek, mint most. A nyomában leszek mostantól, és nem fog szabadulni tőlem.
- És a fánk is ingyen van. – nem nagyon fogom magamra venni a kis megjegyzéseit, és végig taperolni sem fogom, nem olyan ember vagyok. Egy kollégám biztos szívesen tüzetesen átvizsgálná, hiába a zöld bőr, egy női fenék az női fenék, és ha jó, akkor más nem számít, igaz? Csak az a hiba, hogy ez a nő végzett a feleségemmel és a lányommal. Mielőtt még neki kezdenék a dolognak, a két pisztolyt elveszem a csomagház tetejéről, hogy eltüntessem a bőrdzseki alatt, majd a késeket és dobócsillagokat is. Egy ilyennel vágta el a torkukat. Ha tiltakozna a fegyver eltevése ellen, akkor simán csak csendre intem, majd mögé lépdelek és szinte csak suttogom a szavakat. – Majd megpróbálok óvatos lenni. – remélhetőleg nem vette észre azt, hogy az egyik kést becsúsztattam a dzseki ujjába, mert nagyon elővigyázatosan csináltam, hogy pont úgy forduljak, hogy ne lássa, de… de kitudja. Mindenesetre a látszatot tartani kell, így a kezeit érintem meg és onnan húzom a kezemet a derekáig, majd onnan le a lábára, és persze ez vissza a látszat kedvéért, de ahogy a kezem a derekánál van az elrejtett kést előrecsúsztatom és erősen, szúrok vele a háta irányába. Gyors vagyok, amennyire csak tudok, egy embert ezzel elintéznék, de ő nem ember. Ha sikerülne cselekednie, akkor… akkor kemény kis harcba fogunk bocsátkozni, mert nem adom olcsón a bőrömet.

Warren & Yetta

Látom ám a döbbent arckifejezést, amikor kiszállok a kocsiból. Érthető, általában így szoktak reagálni a külsőmre. És hogy miért nem mutatom egyszerűen csak az emberibb arcomat? Egyszerű, mert nem akarom, és mert fegyver van nála. Így vagyok erősebb, így van esélyem bárki ellen, az emberi forma erre nem alkalmas. Annak pedig már utólag nincs értelme, hogy akkor vegyem fel, ha végre hajlandó lesz leengedni azt a pisztolyt. Nem is számít, mert határozottan zavar az, hogy akadályoz. Amúgy is még kéne kocsikáznom 2-3 órát és most még meg is akaszt. Rohadtul nem akarok akkor odaérni a városba, amikor már idegesítően nagy a forgalom, amikor már kismillió ember mászkál az utcákon, szóval jó lesz, ha szépen elhúz az utamból, hiszen nem csináltam semmit. Na jó, de... mondjuk akkor úgy, hogy az elmúlt fél napban nem csináltam semmit. Az a baj, hogy így se igaz, fogalmazzunk úgy, hogy az elmúlt fél napban nem öltem meg senkit. Az a pasi, akinek az arcát beleverte a kocsija szélvédőjébe nem számít, hiszen az ő hibája volt. Rohadtul felhúzott, mert képes volt egy tíz percet tökölni azzal, hogy tankoljon. Persze, hogy bepipultam, miután a duda ellenére is tovább trécselt a benzinkutas sráccal és nem volt hajlandó legalább arrébb gurulni. Persze újdonsült ismerőse nem tett semmit a védelme érdekében, miután határozottan csúnyán néztem rá az első "Hé, mit csinál?!" után. Nekem aztán ne szólogasson be valami kis göthös alak, akit még emberi formában is simán lenyomnék, de persze nem abban voltak, szóval már eleve a külsőm kellően sokkolta őket. De a pasi él, csak kissé kellemetlenül festett utána az arca, de én... szóltam, többször is!
- Remek hozzáállás... - húzom el a számat. Oké, szóval két opció van, ha nem áll arrébb, akkor jó fej leszek és kikerülöm, bár erre van a legkisebb esély. A másik, hogy addig nyomom a fejét a műszerfalba, amíg már azt nem érzi, hogy az orra kezd beleékelődni a koponyájába, és akkor talán hajlandó lesz készségesen azt tenni, amit akarok. Persze azt is tehetném, hogy egyszerűen csak leütöm és én állok félre azzal a járgánnyal, de kérem szépen abban mi az élvezet? Annyira azért még nem rozsdásodtam be. A szavakra felszökik kissé a szemöldököm. - Rutin ellenőrzés fegyverrel? - érdeklődve döntöm oldalra a fejem, ahogy közelebb indul hozzám. Komolyan gondolja, hogy eldobom a fegyvereimet, és a kezemet a kocsi oldalára teszem, hogy jöhessen a jól megszokott motozás, meg társai? Nevetséges az egész! Amúgy is már mi a francért kéne közúti ellenőrzést tartania? Ahhoz csak el szokták kérni a személyit, meg ilyen marhaságok és nem járul hozzá eleve motozás is. De miért ne... játszunk! Olyan baromi magabiztosnak tűnik, azt hiszei, hogy ennyi elég arra, hogy széttegyem neki a lábam, na jó persze nem úgy értve, csak a kocsi mellett. Szép lassan, szinte már szórakozottan kezdek el kipakolni a csomagháztetőre. A két pisztolyt, aztán a csizmám oldaláról a két, majd a másik vékonyat, aztán az aprókat a hátamtól az övről. Mondjuk, hogy csak ennyi van, de már ez is kész kis kollekció. A pasasra pillantok egy egészen bájosnak mondható ragadozó mosollyal, aztán szépen a kezeimet az ablak felett a kocsi oldalának teszem, a lábaimat pedig terpeszbe. - Szóval már így megy... ha végig akarnak tapizni valakit, akkor elég megvillantani a jelvényt? - gúnyos megjegyzés, hát persze, semmi több, de ennyi kell, egy kis odaszúrás. Nem fogok némán várni. Persze figyelek, mint a vércse, ha bármi gyanúsat tenne, ha lendülnie a keze, ha le akarna ütni... biztos, hogy azonnal mozdulok. Nem bonyolult, csak le kell húzni a fejem, hogy egy pillanat alatt megforduljak és aztán már majd csak azon kell gondolkodnia, hogy mégis mikor és hogyan kerül közelebbi barátságba az aszfalttal, és mikor csúszott ki a lába alól a talaj.

Yetta & Warrem

Utálom a várakozást. Texasban ilyen nem volt, ott ajtóstul ronthattam másokra, de itt a dolgok nem így működnek. Még azért is büntethető vagyok, ha berúgok egy ajtót, mert úgy érzem, hogy aki bent van az nincs biztonságban. Megesett már, és a nő, akit megmentettem kiakarta velem fizettetni a zár árát. Elküldtem persze a francba, és sikerült a főnöknek beszélnie vele, hogy inkább köszönje meg a dolgot, és ne akadjon ki azért, mert nem akarok kifizetni a tetves zárat. Nyomozó vagyok, általában az emberek halálát nyomozom ki, így sajnos muszáj találkoznom a hozzátartozókkal, muszáj elmennem minden apró kis nyomot kivizsgálni, és ilyenkor persze muszáj az emberekkel beszélnem, akiket egyébként rühellek. Nem azért lettem zsaru, hogy megvédjem őket. Én csak a bűnösöket akartam elkapni, és csak akkor lehet valaki bűnös, ha bánt valakit. Természetesen, ha van lehetőségem, hogy megelőzzek egy bűncselekményt, akkor megteszem, de alapjáraton nagy ívből teszek arra, hogy kivel mi történik. A rendőrség nem lehet mindig mindenhol ott, tanulják meg megvédeni magukat, mert ha nem teszik, akkor meghalnak. Ez ilyen egyszerű. Nem várhatja el mindenki azt, hogy vigyázunk rájuk, főleg nem tőlem. Nyomozóként haláleseteket vizsgálok ki, a bűntény után van csak munkám, tehát számomra fontos, hogy legyenek mindig olyanok, akik megölnek másokat. Persze, volt hogy becsúszott egy-két emberrablás, ezek általában izgalmasabb melók voltak. A hullák nem pofáznak, ami egyszerre áldás és átok. Áldás, mert legalább az ő hangjukat nem kell hallgatnom, és átok, mert sokkal egyszerűbb lenne a munkám, ha elmondanák nekem, hogy ki ölte meg őket. Ezért lett volna jó az, ha megkapom az FBI-os melót. Warren Patel különleges ügynök. Jól hangzik, mi? Így is gyilkosságok után szaladgálhattam volna, de néha biztos becsúszott volna jó pár emberrablás, vagy valami terrorista féle, esetleg áthelyeznek és mint beépített ügynök dolgozok… de nem, mert kezelhetetlen vagyok. Azt mondták, hogy kell egy ajánlás. Valaki olyantól, aki az FBI-nál van, vagy valami nagyobb fejestől, akinek van ráhatása a dolgokra. Bekaphatják, mert senki nem adta meg azt a rohadt ajánlást, pedig tepertem én érte, mint az állat, de azt mondták, hogy ez még kevés. Felfordulhatnak! Az FBI-os fizetésből futotta volna valami sokkal jobb lakásra, jobban élhetünk volna, és sokkal több lehetőségem lenne kutatni a gyilkosuk után. Így meg mindenhol titkosított adatokba botlok. Eddig fenyegetésekkel és néhány kisebb-nagyobb veréssel tudtam rávenni az embereket, hogy beszéljenek nekem. Sokkal egyszerűbb lenne az FBI-nál, ott lenne felhatalmazásom, de így most csak egy kishal vagyok a vízben, egy nyomozó a több ezer közül. Pedig jó vagyok a munkámban, az egyik legjobb, és tapasztalatból mondhatom, hogy az FBI-nál a legtöbben elkényelmesednek az íróasztaluk mögött, ahogy egész nap a seggüket meresztik. Mindegy, így jártam, kár ezen agyalni, mert semmit nem érek vele. Csak az a rohadt idegesítő, hogyha mondjuk a főnökség családját végzik ki, akkor biztos, hogy egy országos hajtóvadászat indulna. És mi van akkor, ha az enyémmel történik ez? Részvétnyilvánítások meg néhány ajándék díszlövés a temetésen. Hagynak egy évig dolgozni a saját ügyemen, aztán levesznek róla, mert bolondnak bélyegeznek. Apám próbálkozott, hogy jön segíteni, ha szükségem van rá, de ő nem segíthet nekem. Nem arról van szó, hogy rossz zsaru lett volna, mielőtt nyugdíjba ment. Egyszerűen csak ez az én ügyem, az én családomat gyilkolták meg, az én kötelességem, hogy elkapjam a tettest és kidekoráljam néhány golyóval a fejét.
A jelvényemet előretartva kifejezéstelen arccal nézem, ahogy a kocsi megáll előttem és pár pillanatig a benne ülő alakkal nézek farkasszemet. Vagyis csak azt hiszem, hogy nézek, mert a rohadt lámpák miatt szart sem látok, de végül nyílik az ajtó, nekem pedig így már mindjárt könnyebb dolgom van. Azt hiszem enyhe kifejezés az, hogy megdöbbenek mikor megpillantom a zöld bőrű nőt. Pár pillanatig csak nézem őt döbbenten, végigmérem fegyverek után keresve, amiből persze találok szinte tonnaszámra. Igazából csak a két combra erősített fegyver az, ami megragadja igazán a figyelmem, hiszen csakis azzal tudna rám támadni ilyen távolságból. Már lendülne a kezem, hogy lövésre emeljem a fegyveremet, de eszembe jut az, amit a házunkban láttam. Ez a nő nagyon gyors, így bármilyen nehéz is, de sikerül nyugalmat erőltetnem magamra, de még így kellőképpen gyűlölettel nézek az.. áldozatomra. Nem nő, nem ember, hanem egy hulla. Egy két lábon járó hulla, pont, mint a fickó, aki elrabolta a lányomat. – Leszarom, majd kikerülnek. – fogalmazok velősen, majd egy fokkal barátságosabb hangnemre váltok, amennyire az megy, de még így is kellőképpen kicseng a hangomból az iránta érzett gyűlöletem. – Csak egy rutin ellenőrzésről lenne szó. – mondom, ahogy óvatosan lépek közelebb, de magabiztosan, hogy bármelyik pillanatban lőni tudjak, ha kell. Direkt nem teszem szóvá azt, hogy miként is néz ki, mert nem akarom megadni neki azt az elégtételt, hogy értetlennek lásson. És amúgy is mindegy, hogy egy halottnak milyen a bőrszíne.– Dobja el a fegyvereket és tegye a kezét a kocsi oldalára! – na igen, most jön a jó öreg motozásos rész, a zsaruk kedvence, ha sikerül lekapcsolniuk egy jó nőt, de én most nem ezért mondom ezt. Nem egyből akarok vele végezni. Azt akarom, hogy szenvedjen, ehhez pedig valamiféleképpen le kell, hogy üssem, már pedig ha hátulról ütöm le az tökéletes megoldásnak tűnik. Nem akarok neki előnyt adni, ha bármivel próbálkozik, akkor arra számítani fogok, és mindent meg is teszek az ellen, hogy harcképtelenné tegyem. Ilyen közel a célhoz… megakarom őt ölni, legszívesebben itt helyben golyót repítenék a fejébe, de még inkább akarom őt szenvedni látni.

Warren & Yetta

Talán csak 2-3 óra, amíg végre elérem a várost. Sokkal kellemesebb az, ha éjszaka érkezem meg, akkor legalább nem kell a város forgalmát is kerülgetni. Őszintén gyűlölöm a dugókat. Lehet, hogy lassan el kéne jutnom arra a szintre, hogy sötétített ablakokkal turbózzam fel a kocsimat, csak mert... ha ülsz a dugóban, baromi fárasztó arra figyelni, hogy tartsd az álcád, hogy ne nézzen át valaki a szomszéd kocsiból és ne nézzen rád úgy, mint valami képtelen rémségre. Volt már rá példa, nem egy élmény. Mármint persze nem nekem, félre ne érts, annak, aki teszi, mert általában minimum egy törött orra a vége annak, ha valaki nyíltan bámul és ha még ezek mellett olyat is látok az arcán, amiről azt látom, hogy problémája van velem. Csak ne legyen, nincs rá joga. Akadnak olyanok, akiknek barna a bőre, más meg szeplős, miért olyan rohadt szörnyűséges az, hogy más meg... zöld? Miért ne lehetne ez is ugyanolyan elviselhető dolog, mint más eltérés az átlagostól? De persze számukra nem így van, szerintük minden, ami nem általános az máris rossz, riasztó és biztos, hogy felettébb kiborító. Hát akkor... kapják be! Úgyis ők szívják meg jobban, nem pedig én.
Mint ahogy majd most is lesz, amikor meglátom már távolról, ahogy a kocsi kanyarodik, keresztbe áll előttem, majd valami pasas kászálódik ki. Oh, de most komolyan miért kell ezt? Finoman forgatom a szemem, ahogy felmérem, hogy konkrétan pisztoly van a kezében. Remek, pedig milyen szép is lett volna gond nélkül elérni a célt... milyen szép... de hát nem történt meg, akármennyire is szerettem volna. Bár ha azt nézem, akkor jó lesz kiszállni és kicsit kinyújtóztatni a tagjaimat. Ha van egy kis esze, akkor már eleve hülyét kap, amikor meglát. Talán valami kis nyeszlett kezdő, akit azért tettek ki ide, hogy elkapja a gyorshajtókat. Ha pedig nem rezel be egyből... hát majd szépen megoldom, hogy eltakarodjon az utamból. Igazán nem akarok ártani annak, aki nem adott rá okot, de aki igen... az meg kapja tőlem azt, ami jár neki, ettől igazán nem kell félnie. Lefékezek tehát, nem is olyan messze tőle, de azért még jó pár méterre. Pár pillanatig várok. Kíváncsi vagyok, hogy jön-e valami nyomorult zsaruszöveg, vagy esetleg még sem rendőr. Tudjátok szokott lenni ez az állj vagy lövök duma, hát mégis mekkora marhaság? Aki meg akar állni nem indul el futva, aki meg nem, azt meg rohadtul nem érdekli az ilyesmi, főleg mert ezeket amúgy is köti egy kiló szabály, aztán ha mégis hátba lőnek egy gyanúsítottat, aki talán nem is bűnös, akkor még baromira meg is szívják. Ez a nagy előnyünk velük szemben és ez is lesz mindig. Őket kötik a szabályok, a magam fajtákat viszont nem.
Végül nyitom az ajtót és kecses mozdulattal szállok ki a kocsiból. Nem megyek túl közel, maradok a járgány mellett, finoman nekidőlve a motorháztető oldalának. Láthatja, hogy rendesen fel vagyok szerelve. Egy fekete bőrnadrág feszül a lábamon, a csizmám oldalán egy kés bújik meg, kisebb, nem jól látható, míg a combok két oldalára egy-egy pisztoly van felerősítve. Felül egy farmerkék, kellően dekoltált ujjatlan felső feszül a testemen. Más most nincs rajtam, legalábbis látható helyen, csak a hátamnál az övembe van befűzve pár apróság, néhány szinte már tűnek ható kisebb dobókés, és két dobócsillag, csak a hecc kedvéért. Szeretem a közelharcot, de néha jó egy kicsit ezekkel is játszani.
- Talán van valami gond uram? Igazán rendkívül hálás lennék, ha arrébb állna azzal a járgánnyal... így kissé akadályozza a forgalmat. - oh, hát most mondd, hogy nem vagyok halálosan udvarias. Az vagyok, kifejezetten kedves és figyelmes, mivel azért érezi lehet a hangomból, hogy igazán szeretném, ha nem kellene balhéba keverednünk. Tényleg... nem lenne rossz, ha egyszerűen csak szépen eltűnne az útból. Nem olyan nagy kérés ez igaz?

Yetta & Warrem

New York. Utálom ezt a várost. Kate nagyon sokat rágta a fülemet, amiatt, hogy egyszer hozzam el ide. Ő imádta. Csak képeken és filmeken láthatta, de attól még imádta New Yorkot, én pedig arra spóroltam, hogy elvigyem őt és Amanda-t egy kiruccanásra. Ami már soha nem fog megtörténni. Nem akartam eljönni ebbe a városba, de nem volt más választásom. Miután a doki engedélyezte a további szolgálatomat a felettesem kiküldött ide. Nincs több kifogás, és kérlelés. Nem kapsz több időt. Ezt mondta nekem. Már egy éve annak, hogy elvesztettem őket, mégis minden napot úgy élek meg, mintha csak tegnap lett volna, hogy meghaltak. Azóta nyomozok a gyilkosuk után. Mikor a eltűnt az a nő nem tudtam megvizsgálni a holttestüket, mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy kisírtam a szememet. Majd jött a hír, hogy találtak valamit a boncnokok. Egy x a tarkójukon. Utánanéztem és sok megoldatlan gyilkosságot találtam, és mindegyiknél kivétel nélkül ott volt ez az x. Egy rohadt sorozatgyilkos. Egy kicseszett pszichopata ölte meg őket. Kerestem az összefüggést az áldozatai között, hogy mi alapján válogatja őket, de egyszerűen nem találok semmi közös kapcsot köztük. Fogalmam sincsen mi alapján választja ki azokat, akiket megöl. Egy sorozatgyilkos mintákat követ, de ő nem. Ő más. Mindegy, elfogom kapni. A kollégáim csak röhögnek rajtam. Egy zöldbőrű nőt üldözök, aki gyorsabban mozog még a golyónál is. Nevetségesen hangzik, de így van, tudom, hogy mit láttam, és bármilyen hihetetlenül is hangzik biztos vagyok magamban. A többiek csak meresztik a seggüket az asztaluk mögött és félnek kijönni az utcára, ahol az igazi bűntények történnek. Én nem. Van irodám, de nem használom, már legalább egy éve nem jártam ott. A lakást eladtam valami cégnek és beköltöztem egy olcsó, lepukkant motelbe. Egyedül vagyok, nincsen sok mindenre szükségem, akkor meg minek költsek egy vagyont házra?
Dühösen megrázom a fejemet, ahogy nekidőlök az autó ajtajának. Keresztbe álltam meg az úton a kocsival, hogy még véletlenül se engedjek át senkit sem. A főnök szerint egy fickó erre fog igyekezni, mert menekülni akar, az én dolgom meg annyi, hogy szerezzek indítékot a letartóztatásához. Ha rajtam múlna, akkor otthon ütöttem volna rajta és kérdés nélkül cibáltam is volna a kihallgató terembe, de ezt az a sok ügyvéd és bíró túlkapásnak mondja. Szerintem meg csak időt nyerünk vele, de ha ez az óhaja a főnöknek, akkor miért ne állhatnék keresztbe meg az úton és idegesíthetném fel a pasast, annyira, hogy megpróbáljon megütni? Az már elég ahhoz, hogy bevigyem, szóval jöjjön csak az a seggfej én azt tudok várni. Éppen sikerül elszívnom a cigarettámat, mikor meghallom a távolban felbőgő autó hangját. Éppen ideje volt már, hogy az a barom ide tolja a pofáját. Minél előbb visszaakarok menni a szállásomra és követni az új nyomot. Nem hagyhatom, hogy kihűljön, addig kell ütni a vasat, amíg meleg, márpedig ez egy nagyon ígéretes nyom, csak az a sok barom képtelen belátni ezt, ezért inkább ideráncigáltak, hogy kierőszakoljak egy letartóztatást. Végül is… nem vagyok valami nagy emberbarát, szóval elég könnyen fog ez menni.
Elővarázsolom a Glock-ot a pisztolytáskából, majd szépen nyugodtan az úttest közepén megállok, miközben másik kezemmel magam elé tartom a jelvényemet. Vagyok elég fürge ahhoz, hogy eltudjak ugorni, ha megpróbálna elütni az a barom, de a keresztben álló autóm még így is megállítaná őt, szóval mindenkinek az a legjobb, ha szépen megáll, kiszáll a kocsijából és csinál valami baromságot, ami miatt letartóztathatom. Már látom közeledni az autót magam felé, és az ujjaim önkéntelenül is szorosabban ráfonódnak a fegyverre, ahogy közeledik a jármű. Itt a vége, ez a végállomás.

Warren & Yetta

Hosszú nap volt, kár lenne tagadni. Fárasztó és hosszú, és ezek után új megbízatás vár. Azt gondolnád, hogy nem, ha túl sokat kell utaznod, de igazából nekem ezzel nincs sok gondom. Egyébként is hol és miért telepednék le hosszabb időre? Értelmetlen lenne, egyrészt azért, mert nincs minek, másrészt van egy pont, amikor már nem válthatsz átlagos életre, és nálam ez a pont a születésem pillanatában jött el. A külsőm nem is engedné, maximum, ha valahol eldugottan élnék, egy szigeten, vagy hegyekben, ahol nem zavarna senkit a külsőm és még akkor is kénytelen lennék elmenni teszem azt vásárolni és kénytelen lennék nem magamat adni, én viszont nem fogok csak úgy meghunyászkodni. Nem fogom magam vissza, nem rejtőzködöm, mert a társadalom ezt várná el tőlem. Nem az én társadalmam... az övék, csak és egyedül az övék. Így hát teszem a dolgom, vadászom azokra, akikre vadásznom kell, és ha már a zsákmány nyomára akadtam, akkor nem engedem. Szorítom erős fogakkal, mint a vadászkutya a kacsát, amit sikerült elejtenie rengeteg futás és kitartó keresés után. Az számít csak, hogy én nyerjek, mert akkor kapom meg a pénzt, ami jár nekem, akkor élhetem az életem tovább szépen, ahogy eddig. Megszoktam már... nem ismerek mást, nem ismertem soha. Az az első három év, ami nekem jutott már túlságosan régen volt, már egyáltalán nem emlékszem rá. Pár éve még fel-, felcsendült valahol a gondolataim mélyén néhány dallam, egy-egy emlékfoszlány, egy ismerős hang. Főleg álmaimban persze, de ez már túlságosan régen volt, és már ezek is elvesztek. Nem is tudom, hogy pontosan ki lehetett, akinek a hangját hallottam. Az anyám? Volt... anyám? Azok alapján, amit belém neveltek erre kevés esély van, azok alapján nem vagyok más csak valamiféle korcs, egy torzszülött, aki jó eséllyel még csak normális családdal sem rendelkezett soha. Nem számít, hiszen most sincs családom, nem olyan hihetetlen az, hogy soha nem is volt.
Tövig nyomom a gázpedált. Nem érdekel, hogy mennyivel léptem már át a sebességkorlátozást. Este van, tizenegy múlt és jó lenne még hajnal előtt elérni a várost, ahhoz viszont nem közlekedhetek úgy, mint egy nyugdíjas és amúgy sem szeretek. Nem igazán a kedvenc szórakozásom a kocsikázás. Fárasztó, de itt legalább magam lehetek, itt nem kell figyelnem másra és rám sem figyel senki. Elég gyakran választom ezt a módon, alszom is a kocsiban, bármennyire kényelmetlen is. Persze időnként akad egy-egy útba ejtett út széli motel, de ez nem túl gyakori, már csak azért sem, mert mint már említettem nem szeretem az álcát, nem szeretem, ha nem magamat adom, ha vissza kell fognom magam. Én, én vagyok, és ilyen vagyok, a világ pedig le van tojva nagy ívben, mert képtelen elfogadni a másságot. Évekkel ezelőtt még jó eséllyel szimplán cirkuszi látványosság lettem volna, ma már jó eséllyel laborokban vizsgálgatnának. Végül is valahol ezt tették velem évekig... ezzel nevelték belém, hogy olyan legyek, amilyen vagyok. Bármennyire is kellemetlenül hangzik, de épp az emberek fordítottak az emberek ellen, ők nevelték belém ezt, ők formáltak ilyenné, ők tettek... egyszerű gyilkossá.

Tárgy: Re: Warren & Yetta - New York felé félúton

» Warren & Yetta - Egy lépéssel közelebb
» Yetta & Warren - Szemtől szemben
» Yetta Marcerez
» Boyd & Yetta - Kanadai kisváros
» Zane & Yetta - Új megbizatás