Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Gyakorlatilag azt csinálnak velem, amit akarnak, talán az elmúlt napok folyamatos feszültsége is hozzájárult ahhoz, hogy végül elájultam. Nem tudom, nem vagyok orvos. Azonban a bokámra kifejtett nyomás, majd az istenes kis esés nem segített azon, hogy ébren kívánjak maradni. A fájdalmat nem szeretem, viszonylag ritkán van benne részem, és őszintén, nem is hiányzik a folyamatos lelki önmarcangolásom közepette. Eme állapotomból talán pont Nique hangja az, ami kirángat, ám lehetséges, hogy akkor is kinyitnám a szemeimet, ha nem szólongatna. Pár kurta pillanat erejéig fogalmam sincs róla, hogy hol vagyok, hogy kerültem ide, vagy mi is történt az elmúlt időszakban. Csak felpislogok Niquera, majd az arcáról az égre, és elkerekednek a szemeim, majd lassan kezdek ráeszmélni, hogy mi is a helyzet. - Ja… a sziget. És hallak, miért ne hallanának? Nem vagyok süket. Említem meg, láthatóan a komor hangulatom nem suhant tova az ájulásomat követően. Felsóhajtok, de még erre is úgy érzem, hogy fel akar robbanni a fejem. - Mondd meg nekem, miért vagyok ennyire szerencsétlen? Talán kihallhatja a hanghordozásomból, hogy nem csak fizikailag értem, hanem van itt valami más is, amit persze ennyire nyíltan nem fogok kimondani, egyelőre legalábbis… - Ránéznél a lábamra is? Felakadtam egy kurva csapdában, valószínűleg kificamodott… Említem meg még ezt is, miután lecsekkoltam a csini kis kötést a fejemen. Nagyon rég nem éreztem magam ekkora rakás trágyának, az egyszer biztos. Sírni akarok… megölelni Niquet, és elpanaszolni, hogy engem mindenki egy címeres ribancnak néz, csak mert jól nézek ki, és nagy a pofám. Elegem van ebből, nem, abszolút nem vagyok tapasztalt ilyen téren, és valahol a lelkem mélyén igenis rohadtul vágyom arra, hogy szeressek valakit, hogy merjek szeretni, és képes legyek elhinni, hogy az illető is szeret, nem pedig én befolyásolom. Olyan nagy kérés? Hogy valaki féltsen? Óvjon? Még, ha nem is a maga nyálas valójában, de tudjam, hogy bármi történik velem, ő ott lesz… Mérhetetlenül elegem van most a világból. Mégsem kezdek el sírni, túl sokan vannak itt, lenyelem a könnyeimet, a keserű csalódottságomat, mely kaparja a torkomat, és igyekszem együttműködni, hogy mihamarabb helyrejöjjek. Legalább testileg.
Őszintén? Nem tudom, hogy miképpen vagyok arra képes, hogy ezt nap, mint nap csináljam. Úgy teszek, mintha erős lennék, mintha minden rendben lenne, de közben összefolynak a percek, az órák, nem tudom, hogy mennyi ideje indultunk el a hajóval és lassan abban sem hiszek, hogy valaha is hazaérünk. Mindig történik valami, amiért érdemes megmozdulni, ami miatt cselekedni kell, de néha jön az a pont, amikor semmi másra nem vágyom csak arra, hogy arrébb sántikáljak, egyedül legyek, gubbasszak egy parti szikla takarásában és a térdeimet átkarolva a nyakamban függő medállal játszva úgy istenigazából kibőgjem magam. Ma ez már megvolt, így indult a reggel közvetlenül azután, hogy állandó páciensem – de rossz ezt így végiggondolni, de tényleg, az a combsérülés folyamatos felügyeletet igényel, szóval sajnos a helyzet állandóságát nem tudom letagadni – állapotát ellenőriztem, szóval most már fitt vagyok és maga a pozitívság. Körülbelül addig a pillanatig, amíg meg nem látom barátnőm ernyedt, félreismerhetetlenül ájult testét egy srác karjaiban. - Ide fektesd, ha kérhetem! – kezdem ezzel, s nem vágok semmit a segítő fél képébe, bár azért lennének kérdéseim, de momentán a fejsérülés sokkal jobban érdekel. Annyi ideje már vagyunk itt, hogy a partra vetődött ajtókat és egyebeket összeszedtük, kialakítva a holmikból egy egész korrekt, hevenyészett kis táborszerűséget, szóval az „orvosi szoba” - de vicces is ez, csak tudnám hol van ilyenkor egy olyan felnőtt, akinek tényleg vannak ilyen tanulmányai és tudása – sem olyan a'la nature, mint első nap. Vendégmarasztalónak bizonyulnék, ha nem lenne más segítségem, de mivel azért elegen összejöttünk erre a környékre, felőlem Scott oda megy, ahová akar, meg tudok kérni valakit arra, hogy emeljük Sylviet ülő helyzetbe, mert amíg a hátán fekszik, nyilván nem tudom megnézni a fejsebét, de egyedül meg nem tudom felültetni, tartani és még sebellátni is. Továbbra sem vagyok a pofozzuk fel az ájultat dolognak a híve, így azzal foglalkozom, hogy a barna tincsek takarásában megleljem a sebet. Annyira nem vészes, a fejsebek sokkal durvábban véreznek annál, mint amilyen súlyosak, ám attól, hogy nem kell varrni, még én egy kicsit aggódom emiatt az eszméletvesztés miatt. Kerítek egy gézlapot a készletből – elég szűkös, szóval a nagyobb felületek kötözéséhez az átvehetőt még mindig ruhaneműkből produkálom – és megáztatom némi fertőtlenítővel. Egyelőre ez még rendes jód, olyan, ami az elsősegélyes leleményünkben volt, de ha kifogyunk, úgy láttam a felfedezők találtak alkoholt, jó lesz a szesz is erre a célra, bár nem tökéletes. Félrelökdösöm a hajat, amennyire tudom, ráhelyezem a sebre a gézt, majd fejpántszerűen egy anyagcsíkkal rögzítem. Csak akkor engedtetem vissza fekvésbe Sílviet, hogyha ezzel megvagyunk, s így szabadjára engedem a segítőmet is. - Hé, csaj! Hallasz engem? – térdelek mellé, hogyha eddig sem ébredt fel, akkor most megpróbáljam magához téríteni. Nem éppen őszinte a mosolyom, de nem szeretném, hogyha kiakadottságomat látná elsőnek, amint kinyitja a szemét.
Talán egyszer máshogyan alakul. Ezek voltak az utolsó szavak, amik eljutottak hozzám, mielőtt minden elsötétült. Szerencsére már nem sajgott a fejem, s már nem voltam képes arra sem, hogy olykor tán meggondolatlan szavaimmal, tetteimmel az őrületbe kergessem Scottot. Sajnos, nem sajnos, közel sem vagyok könnyű eset, és ha nem úgy közelítenek hozzám, hogy az nekem tetsző legyen, hajlamos vagyok elvadulni. Fogalmam sincs azonban, hogy ez a dolog hol siklott ennyire félre az esetünkben. Nem érzem, ahogy felnyalábol, aztán azt sem, hogy elindul velem, tehetetlenül hanyatlik hátra a nyakam és lógnak le a végtagjaim. Azt sem látom, hogy a táborba érünk, és ugyancsak rejtély előttem, hogy vajon barátnőm miként fog reagálni a látványomra, mert addigra már biztos elmaszatolódik a vérem Scott karján. Nem folyik olyan intenzíven, de annyira elég, hogy meglegyen a nyoma, talán ijesztő lehet. Szerencsére lélegzem, egyéb bajom látszólag nincs, talán csak a fejsérülés ténye miatt ájultam el, fene tudja. Scott bizonyára lepakol oda, ahová Nique mondja neki, aztán vélhetőleg már távozik is, nem valószínű, hogy kiselőadást fog tartani a történtekről, és talán a szobatársam első kérdésem sem az lesz, hogy is történt ez az egész, inkább a sérülés milyenségére lesz kíváncsi. Azt meg látja rajtam is…
Kezdőlap 
by 
