Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Nem lepődöm meg igazán, hogy végül nem kapok rendes választ, hogy nem érdekli a dolog, pedig addig arról volt szó, hogy így meg úgy utálja az embereket, akkor így mi oka van rá? Kettő miatt utálja az összeset? Vagyis három miatt? Semmi logikája nincs, de végül egyszerűen csak megvonom a vállam. Nincs értelme még fenyegetést utána kiabálni, tökéletesen felesleges lenne. Tisztában van azzal, hogy ha bármi olyat csinál, amivel okot ad rá, hogy elkapjam, akkor meg fogom tenni, mert azt nem fogom nézni, hogy bosszú hadjáratba kezd, és ha élte végéig ketrecben akar ülni, mint valami veszett kutya, hát akkor tegye nyugodtan. Hidegen hagy az, hogy fenyegetőzik, a túlzott magabiztosság is könnyedén a vesztét okozhatja még ha ezt nem is hiszi. Nem állítom meg tehát, most nem látom értelmét, elmondtam amit akartam, figyelmeztettem, hogy mi lesz a vége, ha nem fogja vissza magát és ennyi.
Nem tudja igazán, hogy mire számított, mit hall azokról az emberekről..de aztán rá kell jönnie, miután végighallgatta a férfit, hogy tulajdonképpen nem is érdekli. Azok az emberek lélegző halottak... idő kérdése csupán, hogy elérje őket a lány bosszúja. Indulásra készen megtáncoltatja lovát Evan kérdései után, ám mielőtt elnyargalna, még odaveti a férfinak a választ: - Nem érdekel, hogy kicsodák. Megvették a húgomat, hogy legyen játékszere annak a féregnek... teljesen mindegy így nekem, hogy emberek ők, vagy magamfajták. Ezzel a ló véknyába vágja sarkait, hogy az állat horkanva ugrik meg. Megeresztett kantárszárral hajszolja a lovat mind vadabb vágtába vissza arra, amerről jött, s bizony rohamosan távolodik így a férfitól is.
Nagyon jól sejti, nem vagyok az az ijedős típus. Ha az lennék, akkor nem ezt a melót választottam volna, ha nem ülnék egy irodában, amíg el nem unom az életem, vagy... pizzát hordanék ki, tudom is én. De szeretem a pezsgést és egy kis fenyegetéstől nem fogok halálra rémülni, főleg mert azért számomra nem evidens, hogy olyan könnyen le tudna nyomni. Oké-oké, mutáns és nagyot harap, aláírom, de attól még ő sem olyan mindenható, mint aminek hiszi magát. Csak magamban mosolyodom el, nem láthatóan, amikor végül megáll. Nem kell még jobban felhúzni a kislányt, ezzel én is tisztában vagyok, így is látom épp eléggé rajta, hogy mennyire kemény lett a tekintete. Szükségtelen, hogy jobban kiakasszam, mint amennyire már amúgy is van. Elrontottam a csodás kis napját, a lovaglást az erdőben, ami minden bizonnyal baromi idillikus lett volna most legalább egy órán keresztül, aztán úgyis újra visszamegy vicsorgósba, szóval majdnem mindegy nem? De a célt elértem, megfordul szépen és rám figyel. Ennyi nekem elég. Igazság szerint csak annyi a lényeg, hogy fel kéne fognia, azért mert valaki ember még nem az ősellensége csak azért mert egy ember volt, aki a húgával végzett, legalábbis ő így tudja, de én ebben már koránt sem vagyok annyira biztos. - Mi van, ha a húgod mostohatestvérének a szülei és talán az a kölyök is éppenséggel nem emberek? Akkor kit fogsz gyűlölni? Vagy mindegy, mert az egész világ ellenség így is úgyis? - csak kíváncsi vagyok, talán csak ennyi, no meg azért érdekel, hogy vajon felkeltem-e az érdeklődését. Nem az én dolgom megváltoztatni őt, meg a hozzáállását, az tuti nem. Én maximum elkapom, ha egy kis ráhatás nem elég, hogy normálisra váltson, de az tuti, hogy azt senki sem fogja hagyni, hogy veszett ámokfutásba kezdjen, ha végképp elpattan nála valami, netán olyat lát, amitől elborul az agya, mint a kölyök esetében.
Szörnyű az elhatározás, amit tett... de ahogy kimondta és biztosította magában fogadalmát, mégis megnyugvás önti el szívét. Már rég érett e döntés... pusztán csak a benne dacoló kamaszlány gyengesége fogta vissza eddig. Evan folyamatos kellemetlenkedése, s arroganciája segítségével azonban megkérgesítette a férfi irányában lelkét. A férfi nem lő rá... de egy sokkal erősebb fegyverrel készteti a lányt ismét megálljra. Lova idegesen kaparja a földet sörényét rázva, ahogy ismét megtorpanásra kényszerül, ám a lány néhány finom, ámde határozott mozdulattal lecsitítja. Az állat idegesen táncol ugyan, de veszteg marad, s füleit okosan hátrafordítva igyekszik kifigyelni, mit akarhat tőle legközelebb lovasa. Immár bármire kész - a határozott lovas elérte célját. Evelyn néhány pillanatig maga elé mered, majd hűvös pillantást vet Evanre, miután keresztbe fordította a lovat - ne kelljen kitekernie a nyakát. Igen... a férfi láthatóan nem fél, nem ideges... és ez így van jól. Talán a jelleme is rátesz egy lapáttal - elvégre e szakmát nem gyenge szívű embernek találták ki. Bizonnyal akadnak ellenségei szép számmal, és lám, még mindig itt áll, életben van. Talán nem is hiszi, hogy valaha is elérhetik őt a fejére szórt átkok és fogadalmak... Ám de legyen. Kétségkívül meg kell őriznie a munkája mellett a józan eszét, s ezt nem lehet rettegésben töltött élet mellett. Mindeddig a lány haragudott rá, gyűlölte őt - s maga is meglepődött rajta, amikor rájött, miért volt ez. Nem a férfi miatt fakadt haragvása... maga miatt tombolt így. Nem akarta meghozni ezt a döntést. Újabb határvonalon lépett át, s ezáltal falat emelt maga köré, amelyen többé nem térhet vissza. Csendes, lemondó megnyugvással konstatálja a helyzetet: neki Evan többet már nem árthat... mert amit megtehetett, azt már elkövette. Tudja, ha a férfi csak egyszer is nyíltan fellép ellene, azzal megkezdi a táncot, amelyet már sokan eljártak...és valaki örökre elnyugodott a végére. Hosszú sóhajjal ereszti el emberségének újabb kihúnyó szikráit, majd biccent a férfinak. - Mondd hát, ha mondani akarod.
Ha az a típus lennék, aki megijed akár a burkolt, akár a nyílt fenyegetésektől, akkor már rég nem dolgoznék zsaruként, de mivel nem erről van szó, most sem különösebben zavar a nagyon komoly tekintet, meg az, amit sugárzik róla, a szavai pedig főleg nem hatnak meg. Csak elmosolyodom és egyszerűen meg vonom a vállam, ahogy figyelem a lovon ücsörgő leányzót. Persze egy átlag ember azt hinné, hogy nem valami nagy szám egy kis csaj, aki fenyegetően beszél, de nem nézni ki belőle semmit, viszont... én tudom, hogy mire képes, nagyon is, de ettől még eszem ágában sincs meghátrálni. - Oké, halálos fenyegetés jegyezve, lépjünk tovább. - nem veszem komolyan, vagyis... komolyan veszem, de nem fogok megijedni tőle. Lehet, hogy ilyen-olyan ereje van, de attól még nem tud ő sem mindent megoldani, vagy kikerülni. Nem mindenható, egyáltalán nem az, nekem is sikerült őt leszedni, csak elegendő altató kell hozzá, vagy végső soron... durvább mód, de nem adom én se könnyen az irhámat, annyi biztos. Figyelem, ahogy fordul a lóval, és csak nézek utána pár pillanatig. Nem mozdul a kezem, nem úgy fest, mintha lőni akarnék, vagy bármivel is ártani neki. Nem kerül elő fegyver, nem is tűnik úgy, mintha ilyesmit fontolgatnék, egyszerűen csak kissé megköszörülöm a torkom és végül megszólalok. Nem túl hangosan, de épp úgy, hogy hallja, biztosan hallja. - Akkor gondolom arra sem vagy kíváncsi, amit kiderítettem a húgod nevelő szüleiről... igaz? - érdeklődve döntöm oldalra a fejem, ahogy lazán a legközelebbi fának döntöm a vállam és egyszerűen csak várok. Várom a reakciót, várom, hogy megforduljon, mert biztos vagyok benne, hogy meg fog... mert a húgáról van szó, pont arról, aki miatt ilyen szépen átcsapott végletesbe, meg embergyűlölőbe.
A férfi bosszantására és feltételezgetéseire csak összehúzza kissé a szemeit, ámde ha van is hozzáfűzni valója, láthatóan inkább megtartja magának. Mi értelme vitázni? Vannak pillanatok, amikor jól esik gyerekesen visszamondogatni... de ez most nem az a pillanat. Sokadik alkalommal kerül az útjába ez a férfi... és mindannyiszor fenyegetést jelent rá. A szavai finomak, burkoltak... még a fenyegetését sem mondja ki teljes valójában. Hogy ez gyávaságból, vagy a szakmájából adódóan van így, nem tudja... az azonban nagyon is világos a számára, hogy bár a férfi nem beszél nyíltan, a szavak mögött igenis komoly elhatározás rejlik. Hosszan figyeli az ügynököt. Ízlelgeti a helyzetet, pillantása rezzenéstelen, fakó tükrén át latolgatja kettejük jövőjét. Döntött... döntenie kellett. - Jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el. Megpróbálhatsz az utamba állni... lelőhetsz, talán még bezárnod is sikerül egy időre. De ha nem ölsz meg.. az a halálodat fogja jelenteni, ember. Megkereslek... vadászni fogok rád, és a végén kioltom az életedet. Na EZ... ez viszont egy fikarcnyit sem burkolt, komoly fenyegetés. Fenyegette már őt a lány korábban is... ám a mögött nem húzódott kimért számítás, megfontoltság. Ez más: ahogy kimondta, tudja, hogy így is lesz...Kimutatta a foga fehérét. - És most döntsd el... hogy aláírod-e magadnak ezt a paktumot! Sziszegi alja gyűlölettel a férfinak, majd kiveszi gyorsan lábait a kengyelekből, hogy ha kell, csak le kelljen huppannia a nyeregből, egyúttal megrántja lova kantárát, és sarkait az állat véknyába vágja, hogy az nyerítve ágaskodik fel. Pár pillanat erejéig kitakarja így a lányt Evan látóköréből, de már perdül is két hátsó lábán a ló, vissza arra, amerről jött... Nagyon úgy fest, hogy lovasa megfutamodni készül, ám éber pillantása még fordultában is Evanre szegeződik... aligha akarja tétlenül várni, hogy hátba lőjék.
No igen, határozottan meg is lep az a béke és nyugalom, amit az arcán látok. Ha nem tudnám, hogy lát, akkor most azon gondolkodnék, hogy talán... egyszerűen csak megjátssza magát, vagy ez nem is ő, de előbbire nem sok esélyt látok, utóbbi pedig az esély tűnik esélytelennek, mert hát elég jó az arcmemóriám, arról pedig nem sokat tudok, hogy esetleg lenne valami ikertestvére, vagy ilyesmi. Az persze nem lep meg, hogy elég hirtelen... fékez, ha így mondják ezt a lovaknál. Még egy adag felcsapott föld is lehullik a lábam elé, de nem ütközöm meg rajta különösebben. Esetében azt hiszem annak kell örülni, hogy nem engedte rám a lovat, hogy megegyengesse egy kicsit az arcomat. Egy szavam sem lehet tehát. A szavaira enyhén elmosolyodom. - Olyan jó, ha örülnek az embernek! - bosszantom, hát persze, de különösebben nem érdekel, ő jobban bosszant másokat, sőt veszélyesnek mondanám inkább, szóval... tényleg jobban jár, ha meghallgatja, hogy mit is akarok. Úgy látom, hogy ez úttal legalább hajlik rá, mert bár persze azonnal meg van a jól megszokott visszavágás, meg a nem érdekli őt semmi sem, meg az ideges pillantások, de ez rólam lepereg. Eltűnt volna azonnal, ha tényleg nem érdekelné, hogy mit is akarok mondani neki. - Akkor már tovább vágtattál volna, vagy... úgy mondom inkább, hogy megpróbálnád. - a mosoly nem tűnik el az arcomról, de azért nem az a bájos kedves fajta, inkább az, amin látszik, hogy tudom érdekli, hogy e miatt az enyém a helyzeti előny, szóval jobb, ha nyugton marad, legalább egy kicsit. - Úgy tudom, hogy meglátogattad a húgod volt nevelőszüleit és ennek én igazán nem örülök. Tudod, hogy említettem, ha veszélyt jelentesz, annak rossz vége lehet. - nem fenyegetek, még ha ez annak is tűnik. Inkább csak szimpla tényközlésről van szó. Jobb lenne, ha tényleg tisztában lenne magával és elfogadná a tényt, hogy bármennyire erős, bármilyen nagy is a magába vetett hite, attól még tudok tenni ellene, vagy tudunk, ha többen jövünk, szóval nem kéne magára haragítania a hatóságokat, engem, és most nincs itt Moira, hogy megvédje.
Ha van Isten, biztosan jól szórakozik most odafönn... legalábbis nem tud másra gondolni, minthogy valaki igencsak örömét leli abban, ha az ő pillanatnyi megnyugvását is felrúghatja. Mindazonáltal egyvalami feltűnhet Evannek: hogy amíg a lány észre nem veszi őt, az arcán olyan béke és derű honol, amilyet még soha nem láthatott rajta. Persze... a mélyén ott húzódik az az üres fájdalom, amitől talán soha nem fog tudni megszabadulni.. ám most egészen boldognak és nyugodtnak tűnik, ahogy megsimogatja a lassú vágtában fújtató sárga herélt izmos nyakát. Annak tűnik... amíg meg nem pillantja a férfit. Akárha illúzió, délibáb illanna, úgy tűnik el vonásairól mindennemű derű egy csapásra. Ingerülten rántja meg a kantárszárat, jó pár méterre Evan előtt, s még azzal sem törődik, hogy alatta meglepett horkanással kapja fel fejét a hirtelen megtorpanásra késztetett hátas - aligha szokhatott ilyen határozott, ha nem egyenesen durva segítségadáshoz. - Már megint te? Neked aztán van érzéked hozzá, mikor kell elrontani az ember kedvét! Fortyan fel a lány, majd egy újabb apró szármozdulattal hamar pontot tesz a ló legelési kísérletére. ~Ide figyelj nekem, te! Most ne az evésen járjon az eszed!~ Bár érzi, hogy lassan, de biztosan a lóra is átragad saját feszültsége, nem próbálja megnyugtatni az állatot, még csak meg sem simítja. Jobban jár vele, ha inkább ideges és élénk most a hátasa, mintha álmos lustaságba süppedne alatta. Megfordul a fejében, hogy egyszerűen letér az ösvényről, és elvágtat a fák között, újabb útvonalat keresni.. de van valami a férfi tekintetében, ami megállítja, és óvatosságra inti. - ... S ha még mindig nem érdekel a mondandód? Kérdése ezúttal se nem arrogáns, se nem provokatív... olybá fest, a lány megsejthetett valamit, s most inkább az időt húzza óvatos puhatolózással. Talán természetes ösztönei súgtak neki... ám hogy ez jót vagy rosszat jelent Evan terveinek? Alighanem hamarosan kiderül..
Fenyegető farkas morog meg egy házaspárt az utcán és pont ezt? Hát persze, hogy az ilyen akták hozzánk kerülnek, amire nincs magyarázat, amivel senki sem tud mit kezdeni, aminek... nincs is igazából értelme. De számomra van, hiszen már kétszer találkoztam ezzel a lánnyal és hogy most miért álltam rá megint... Kérdéses, talán csak a logika vezérel, hiszen ha fenyegeti őket, akkor tenni kell ellene. Megmondtam neki, hogy ha bajt csinál, ha már egyértelműen veszélyt jelent, akkor nem fogom csak úgy annyiban hagyni a dolgot, akkor már lépéseket kell tennem. Amíg csak önmagát kínozza - mert hát ezt teszi -, addig azt tesz, amit akar, de ha mások is veszélybe kerülnek e miatt... Bőven elég az, amit a húga mostoha bátyjával tett, még ha az a kölyök talán meg is érdemelte. De mi nem így működünk és nekem az a dolgom, bármennyire is megértő nővérem van, hogy ha valaki veszélyessé válik, akkor tegyek ellene. Ezért járok már napok óta a nyomában. Nem egyszerű olyan valakit követni, aki könnyedén el tud tűnni a szemek elől, de ha elég szemfüles vagy... Ezért jutottam el az istállóig. Lehet, hogy meg kéne őt menteni, de az a baj, hogy még mindig nem a durva empátiámról vagyok híres. Azért biztos, ami tuti felszerelkeztem nyugtatóval, mint legutóbb is, bár akkor persze Moira nem hagyta, hogy bármivel is fenyegessem szegényt lányt. Jah... szegény, majdnem leharapta a fél lábam, marhára tudom sajnálni. Rossz élete van, de hát kinek nem? Attól még nem kell támadni, vagy lehet segítséget kérni. Mindegy, meglátjuk. Lassú léptekkel haladok végig a parkon, amíg végül meg nem hallom a közeledő lódobogást. Az sem lepne meg, ha... de nem, úgy fest, hogy ló hátán ül az ismerős lány, még hozzá most ruhában hál' istennek! Lazán nekivetem a vállam a legközelebbi fának. Megteheti persze, hogy elvágtat mellettem, nem hiszem, hogy olyan nagyon nehezére esne, de... - Szervusz Evelyn! Mit szólnál, ha beszélgetnénk egy kicsit? Fontos dolgokról. - látszik nagyon jól a tekintetemen, hogy ha arról van szó gondolkodás nélkül kapom elő a fegyvert. Elvágtathat mellettem... megpróbálhat tőlem elrepülni is, de talán egy kis gyermeki kíváncsiság még szorult belé.
Kora őszi szél kergeti az első aláhullott leveleket New York egyik tágas parkjának döngölt ösvényein. Szereti ezt a helyet. Gyakran járt ide... emlékszik rá, Ginát is el akarta hozni, amikor megtudta, hogy béristálló nyílt a park közepén. Bárki kikölcsönözhetett egy birkanyugalmú lovat egy órára - hogy kuporgatták kevés pénzüket rá, hogy majd egyszer eljöhessenek egyet lovagolni, a régi szép emlékek öröméért... Az régen volt. Soha nem jönnek már el ide ketten... mégis, amikor kezével a kivezetett ló dús sörényébe túr, szomorkás mosolyra rándulnak ajkai. Most mintha közelebb lenne hozzá... ~Látod, Gina? Elhoztalak... elhoztalak ide a szívemben.~ A gondolat, nem tudja miért, de melegen simogatja. Talán, ha véghezvinné mindazt, amit eltervezett... akkor? Akkor mi lenne? Ha volna is tanyája, ha volna is otthona, ha vissza is illeszkedne ennek a féreg világnak a posványos rendszerébe... Ginát akkor se vehetné már magához. Felsóhajt, majd összefogja a szárakat, megkapaszkodik a ló marjában, és könnyedén nyeregbe lendül. De rég ült utoljára lovon! Érdekes, amióta ő maga is képes volt felvenni ezeknek a szép állatoknak az alakját, nem is gondolt a lovaglással... hiba volt. - Gyere, fiú, tegyünk egy kört! Hangosan csattognak az állat patkói, míg az aszfaltozott úton kiüget az istálló területéről, majd tompa puffanásokká csitul a léptek hangzavara, amint az egyik döngölt ösvényre fordítja az állatot. Nem számít most, mi mindent szeretett volna... csak ki akar kapcsolni egy kicsit. Elfelejteni mindent egy kicsit. Más ilyenkor az asztal alá issza magát... de úgy tűnik, neki most elég lesz egy óra lovaglás. Hogy aztán mennyire fog majd vérezni a szíve... azzal ráér törődni majd, miután lejárt az az óra.
Kezdőlap 
by 
