Sebastian & Scarlett - Mentőakció 2.0

Sebastian & Scarlett

♪ I hope I will see you again ♪
Azért talán az is számít, hogy ki kit veszített el, mert teszem azt mi nagyon fontos személyeket és nem csoda, ha nem tudunk csak úgy a hátsónkon ülni, amíg semmi sem történik. Az a baj, hogy a felnőttek sokszor rosszul gondolkodnak, inkább a fiatalabbakat a háttérbe tolják, hogy ne legyen bajuk, de pont ezzel okozzák a gondot, hiszen pont e miatt kerülünk bajba, mert nem tudunk csak úgy ülni a hátsónkon és várni a csodát, az most is kizárt lett volna. Jó eséllyel addig szenvedtem volna a térképemmel, amíg aztán valami komolyabb bajom nem lesz, bevérzik a szemem, vagy valami az erőlködés miatt. Simán benne lett volna a pakliban, mert nem megy, hogy csak úgy várjak, hátha majd történik valami.
- Ez... elég bonyolult. Én eddig egy... szóval nem épp kedves embereknél voltam éveket, akik elvittek otthonról, hogy azt tegyem, ami nekik jó. - bököm ki végül persze csak elég felületesen. Na igen a képességem, de ez még viszonylag új, hogy meg tudok találni másokat, a másik miatt voltam ott náluk, hogy feltalálok ezt azt és nekik kellett ez a tehetség, vagy hogyan fogalmazzak, csak képtelenek voltak elfogadni, hogy ez nem valami irányítható dolog sajnos. - Biztosan ettől is ugyanúgy tudja és nem tudhattad, hogy ez lesz a vége. - koncert, megértem, hogy rémesen érzi magát, hogy e miatt nem ment el vele a hajóútra, de megtaláljuk őket, mert egyszerűen muszáj és kész, aztán már eszünk ágában sem lesz elengedni őket soha többé. A rádió viszont mégis életre kel közben és én csak meredten bámulom, amikor megszólal és ismerős arcot látok ott. Sejtelmem sincs, hogy hol lehetnek, de az alapján, amit mond... Aztán az egész megszakad, én pedig csak pislogni vagyok képes, mert mintha a háttérben egy pillanatra láttam volna őt, és élt és... a szívem szakad meg, hogy nem lehetek ott vele, akárhol is van.
- Élnek... ez biztos. Az a lány azt mondta, hogy látnak egy hajót, de az nem a miénk, mert itt csak a víz van, aztán megszakadt és... és láttam Őt is egy pillanatra, azt hiszem láttam Liamet. - nem tehetek róla, de már csak ettől is újra könny szökik a szemembe. Ott volt, tuti, hogy ő volt az és... oda fogunk érni és megmentjük őket, mert muszáj, tudom, hogy sikerül! Olyan rohadt nehéz ezek után feladni, de a végtelenségig nem keringhetünk itt a vízen, de él és ez a legfontosabb, és talán ő is látott engem és tudja, hogy keresem, tudja, hogy... nem direkt nem mentem el vele, tudnia kell!

Scar & Seb

Tényleg az a jobb, ha nem kezdek fejtegetésekbe, mert míg én a logikát is próbálom követni, a lányok sokkal érzelmesebbek, és a legrosszabbra gondolna a barna kislány itt mellettem. A legtöbb amit tehetek, hogy megyünk, körülnézünk, és bízunk a vakszerencsében, még ha erre tényleg nem sok esély is van. Ha semmi nyomuk, akkor igen kicsi a valószinűsége, hogy két diák talál rájuk. Elég epikus lenne, de inkább csak a saját megnyugtatásunkra megyünk, hogy legalább megpróbáltuk. A gyűrűt illetően nem kérdezek bele, az ő dolguk, nekem a gyűrű mást jelent, de hát ahány gyűrű, annyit jelenthet. Nekem a medál amolyan gyűrűszerű, ha végre megtalálom a szőkét, akkor bizonyos, hogy másra cseréljük, mert részemről bebizonyodott, hogy nem tudok nélküle élni. Ahogy sejtem, most is próbál erős lenni, másokban tartani a lelket, mert ilyen ő, a rosszból is kihozza a jót, ahogyan velem is tette. És ami a legfontosabb, soha nem adja fel, én sem tehetem. Legalább Scarlett egy kicsit összeszedte magát, hogy van kivel beszélgetnie, és hogy látja, nem csak ő jár ebben a cipőben. Valójában igen sokan lehetünk, akiknek valaki más is fontos a hajóról, mégsem indultak sokan mentőakciózni, de nem baj, nálunk is csupán pótcselekvés, illetve a többiek tiszteletben tartották a professzor kérését, hogy nyugalom, intézik. Bár úgy lenne.
- Felfogatták a szobádat? Miért...? – Kérdezem furcsálkodva, csak az tud az eszembe jutni, hogy Scarlett a képessége miatt igazi fegyver a mutánsok ellen, vagy bárki felhasználhatja, hiszen egy élő navigációs rendszer, amellyel bárkit meg lehet találni, nem csoda, ha féltik őt a tanárok. Ellenben megértem, hogy ez a dolog most szétszakította őket, így csak bólintok, hogy sajnálom. – Nálunk ennél butább a helyzet. Már előtte volt koncertjegyem, mielőtt megismertem volna. Egy rohadt szórakozás miatt nem mentem vele, amely nélküle már amúgy is értelmetlen volt. A hülye elveim, hogy féltem máris kimondani, hogy mindennél fontosabb. Hát most ki fogom, erre mérget vehet mindenki. – Mondom ki indulatból, ezzel nem Scart akarom bántani, valahogy már kikivánkozott belőlem, hogy a szélbe kiáltom, hogy szeretlek Dominique R. Beaulieu! Na nem mintha nem tudná a közvetlen környezetem, de tudják meg azok is, akik azt hiszik, hogy a régi életem érdekel. A kormánynál vagyok, így nem tudom, hogy mi történik, csak azt hallom hogy a lány beszél valakihez, de mire leérek, már megszűnik az adás, és csak kérdezgetni tudom.
- Ki volt az...? Mi történt? Mondd már! – Nem kiabálok vele, de igenis izgatottá tesz a dolog. Végül az adás már nem jön vissza, és hiába is próbálnánk keresgélni, mert nem sok értelme lenne. Egy idő után úgy érezzük, hiába is keringünk a semmi közepén, jobbnak látjuk visszatérni a birtokra, és reménykedni.

Sebastian & Scarlett

♪ I hope I will see you again ♪
Talán tényleg pont a miatt viselem sokkal nehezebben a dolgot, mint ő, vagy legalábbis ránézésre, mert amúgy is elég nehéz életem volt eddig. Túl sok rossz történt és így is túl sok fájdalom ért már, nem akarok többet. Olyan rövid időre kaptam egy kis jót, hogy ez már igazán nem fair az élettől. Az pedig biztos nem lenne hasznos, ha kifejtené, hogy elrabolták őket esetleg. Akkor aztán végképp kiakadnék, bármennyire is épp azon vagyok, hogy felszívjam magam. Jó-jó talán valahol mélyen én is sejtem, hogy erről van szó, de nem feltétlenül ez az első gondolatom, mert akkor végképp csak a pánik lenne, ami elhatalmasodik rajtam a helyett, hogy megpróbálnám végre valahogy összeszedni magam. Nem egyszerű ez az egész, nagyon-nagyon nem. A gyűrű pedig, bár ezt gondolhatja nem ilyesmit jelent, csak ez maradt nálam, ezt adta először, az anyjáé, ez alapján kerestem meg neki őt, és valahogy nálam is maradt. Fontos nekem, mert hozzá köthető, ezért bújtam bele a pólójába is, mert legalább valami van rajtam, ami az övé és e nélkül végképp nem bírnám ki ezt az egészet. Félek, rettenetesen, és csak remélhetem, hogy küzd még, hogy ő is reménykedik, hogy meg van a karkötő, amit tőlem kapott, hogy... hogy tudja, hogy meg akarom találni, hogy várom vissza, hogy nem azért nem mentem arra az útra, mert nem akartam.
- Jó, így lesz! - az utolsó cseppnyi határozottságomat is próbálom ebbe a pár szóba belesűríteni, amennyire csak lehet. Persze attól még nem érzem jól magam, de legalább igyekszem miatta, mert tartanom kell magam, hogy megtaláljuk. Talán van valami határ, amit ha átlépünk, akkor a képességem már működni fog, akkor az a valami, ami akadályoz már nem jelent többé gondot. Muszáj... muszáj, hogy így legyen.
- Tudod az a legrosszabb, hogy... hogy ő még csak azt sem tudja, hogy miért nem mentem vele. Úgy volt, hogy megyek, de felforgatták a szobámat előző este és a professzorék azt mondták, hogy nem lehet és... és csak egy hét és veszélyes lehet szólni neki és erre... - nagyot nyelek, amikor elcsuklik a hangom, miután sikerül kiböknöm azt, ami amúgy annyira mar belülről. Muszáj kimondanom, mert ha csak bennem van meg, akkor csak emészt a végtelenségig. Tudom, hogy Liam szeret, tudom, hogy... hogy nem feltételezné, hogy én direkt nem mentem, hogy nem tettem volna ilyet, de mi van akkor, ha csak egy egész kis szikrája ott van benne a kételynek? Mi van akkor, ha csak egy pillanatra is felmerül benne, hogy direkt nem vagyok ott vele? Nem akarom, hogy miközben egyébként is bajban van, veszélyben még azon is aggódjon, hogy nekem nem pont annyira pontos, mint fordítva.
Aztán a rádió működésbe lép és nekem már csak attól könny szökik a szemembe, hogy ismerős arcot látok. Nem vagyok biztos a nevében, de... tudom, hogy a suliban láttam, ő is egy diák és valahonnan bejön ez az adás. Legszívesebben persze az önző kérdés csúszna ki a számon, hogy hol van Ő, hol van Liam, hogy van a húgom, de ki tudja, hogy mikor szakad meg az adás.
- Nem... mi nem látunk semmit, csak a nyílt víz, nincs sziget és semmi a környéken. Hol vagytok egyáltalán? - bár kétlem, hogy be tudná határolni a helyet, koordinátákkal, vagy valami, bár ki tudja. Azt már észre sem veszem, hogy a hír hatására szinte már elfehéredő ujjakkal szorítom a rádió oldalát. Ha durva erő lenne a képességem jó eséllyel már sikerült volna szétroppantani, így csak az ujjaimnak ártalmas ez a művelet.

Scar & Seb

♪ Midnight rider ♪

Így van, egészen jó életem volt, ahogyan már Nique-nek is elmondtam, hogy amikor Alice-szel voltam, egészen jónak tűnt, hogy mindent megkaptam, volt pénzem, a nők pedig a lábaim előtt. Legalábbis ez bizonyos tipus, ahogyan az én drágám célzatosan kifejtette ezt. Nos igen, nem lehet általánosítani, ha az ember ugyanazt a forgatókönyvet követi, nem csodálkozzon rajta, ha nagyrészt ugyanaz történik. A szórakozóhelyeken ritkán akadtam össze könyvmoly egyetemistákkal. Most viszont ahogyan Kátya mondta, némi picsogás után itt az ideje a tettek mezejére lépni, a tanárral pedig ha majd minden rendben lesz, legalább leülök, hogy tisztázzuk, ami történt, mindenki ki volt borulva, így kezeltük, ez van, viszont haragban sem akarok lenni vele. A fegyelmitől, kicsapástól nem félek, nyalós tipus sem vagyok, de ne így emlékezzünk a történtekre. Nem vagyok úgy az egész dologgal, hogy de jó, megvan életem szerelme, felejtsünk el minden rosszat. Felejtsük el, a tisztázás után. Észreveszem a mozdulatát, valami gyűrűt morzsolgat, azt hiszem nála jobb szövetségest nem is találhattam volna, ha már ennyire komolyra fűzik a dolgokat. Én ugyan még nem kértem meg Nique kezét, pedig már esett szó róla, gondolkozás nélkül igent mondott volna, mégis, féltem letámadni, hiszen a nőcsábász múltam után vicc tárgya lehetnék azzal, hogy ennyire szembefordultam a világnézetemmel, ám mielőtt eltűnt volna, már akkor úgy éreztem, hogy köpök mindenki véleményére, és ő kell nekem. Nem tűnt el, ez rossz szó, elrabolták, ez most már biztos. Kétlem, hogy a professzor, vagy akár Scar nem tudná megtalálni, ha valami busmanok lakta gettóban csücsülne. Akkor még Gabriel is hazateleportált volna. Nem, itt egyértelműen tömeges elrablásról van szó, ezt már nem is merem említeni a vöcsök kislánynak. Valami szekta, aki ránk utazik. Talán már régóta tudták, tervezték az akciót, halhattak az iskoláról, és jól megalapozták a dolgot. Nem tudom, hogy mi esélyünk van így, de ha csak arra leszünk jók, hogy felfedjük a helyet, már az is elég lehet... Kiindulásnak. A táskámban van kötéltől kezdve mászófelszerelésig, igen mozgékony gyerek vagyok. A képességem még támadásra nem igazán alkalmas, a franciaboxban ellenben igen ügyes vagyok, az orromat is csak egyszer törték be.
- Ez a beszéd. Mint a trójai faló, alattomban találjuk meg azt, ahova kerültek, és belülről bontjuk majd a rendszert. – A határozottság végre rá is átragad. Talán ez az a pont, ahol fel kell nőnünk. Itt az ideje, hogy ne csak diákként gondoljunk magunkra, hiszen egyszer majd mi is az X-Men részei leszünk, ha úgy hozza a sors. Nem kell ahhoz egyenruha, meg semmi. Egy rendőr jelvény nélkül is rendőr, ahogyan egyszer egy elég okos, idősebb játszótársam mondta. Kisiklunk a nyílt vízre, ott beállítok egy automatább navigációt, hogy egy kicsit rá is tudjak figyelni, és legnagyobb meglepetésemre a rádió melletti monitoron Josephine arca jelenik meg, aki valamit mond ugyan, de csak az jön át belőle, hogy minket kérdezget, hogy a mi hajónk látszik-e a parton. Scarlett-re nézek, értetlenül, aztán ki a hajóból, én aztán semmilyen partot nem látok azon túl, ahonnan jövünk, azt is elhagytuk egy ideje, a nyílt vizen vagyunk.
- Nem, mondd neki, hogy nem minket lát. Hol vannak? – Kérdezem lelkesen Scarlettől, aki remélem tolmácsolja a másik barnahajú lánynak. Egyrészt örömteli, hogy valami nyom, de riasztó, hogy összekevernek minket valaki mással. De akkor... ki az másik hajóval? Kátyáék...? Vagy még rosszabb...az elrablók?

Sebastian & Scarlett

♪ Lost ♪
Talán azért az egy fokkal jobb, ha nem tudod, hogy az életed rossz. Nem azt mondom, hogy neki akkor már egyből minden sokkal kellemesebb volt, mert ilyet nem állíthatok senkiről sem, csak talán... talán mondjuk úgy, hogy más. Az én utóbbi kilenc évem olyasmi, amit kész csoda, hogy kibírtam, de már nem viselek el többet, nem így, ahogy eddig. Elveszítettem a szüleimet, a húgomat, aki most került meg nem akarom újra elveszíteni, a szerelmet pedig főleg nem. Túl nagy kérés, ha szeretnék végre tényleg egy kicsit boldog lenni? Nem kérek én mindent, nem azt mondom, hogy legyen innentől tökéletes az életem, de nem lehet a sors olyan kegyetlen, hogy elvegye tőlem Őt, az egyszerűen nem lehet.
- Vissza igen, így lesz. - bólintok és megpróbálom ebbe az egy mozdulatba minden létező határozottságomat belesűríteni. Nem mondom, hogy egyszerű, sőt határozottan nehéz, de hinni akarok benne, hogy sikerülni fog, hinnem kell benne, hogy megtaláljuk és visszakapjuk őket, mert egyszerűen muszáj és kész. Túlságosan elviselhetetlenül fájna, ha nem így lenne, és azt hiszem azt tényleg nem bírnám már ki. Azt mondják, hogy az ember erős, de minden alkalommal nem lehet felállni. Persze mindenkinek máshol van a határ, de senki sem bírja örökké a súlyokat, senki sem tartja magát a végtelenségig, ha újabb és újabb pofonokat kell elszenvednie.
A szavaira csak halkan sóhajtok egyet. Tervek, igen, nagyon is sok van. Nem arról van szó, nem azért szorongatom a gyűrűjét, mert mit tudom én eljegyzésről lenne szó, ez fel sem merült, nem is gondolom, hogy mindig mindent ki kell fejezni ilyen módon, vagy nem azonnal, de attól még beszéltünk arról a tengerparti házról, meg a közös jövőről, meg... családról. Nem akarom ezt elveszíteni, nem akarom, hogy hirtelen minden semmivé váljon. Vissza kell őt kapnom!
- Meglesznek, valahogy meg lesznek és... és megint velük lehetünk. - próbálok én határozott lenni, de persze inkább csak a remény az, ami szól belőlem, a várakozás. Annyira szeretném átölelni, annyira szeretném magamhoz szorítani. Fogalmam sincs, hogy mindezek után hogyan leszek képes egyáltalán elengedni őt, akár csak rövid időre is. Az biztos, hogy soha többé nem lehet ilyen, nem mehet el nélkülem, nem fogom hagyni, hogy lebeszéljenek róla az alapítók, hogy az esetleges veszély miatt távol legyek tőle. Nem érdekel a veszély, ezek után egyáltalán nem, és... és valahogy ki kell harcolnunk, hogy lehessen közös szobánk, meg tuti, hogy képtelen lennék nélküle aludni, ha végre visszatér.
A rádiót tényleg nem bonyolult összerakni, főleg a képességem segítségével, szóval nem sokára már leülök szépen mellé és csak egy halvány mosolyt erőltetek az arcomra, amikor a partiőrség elsüvít mellettünk. Elég mesze vannak, hogy ne lássák a kisírt szemeket, és hogy nem vagyok épp a legjobb állapotban, de Seb elég jó hozzá a szükséges színjátékot. A szavaira viszont már elhúzom a számat. Reménykedtem az igenben, főleg azért, mert akkor tudnám, hogy nincs baja, de így...
- Persze... értem én. - nem vártam el, hogy csak azért hazudjon, hogy jobban érezzem magam, ez teljesen jogos. Egyszerűen csak tényleg jó lenne hinni abban, hogy ha baja lenne, akkor tudnék róla, de így... csak a képességemre hagyatkozhatok és e szerint életben kell lennie, csak épp így még mindig nem tudom, hogy nincs-e valami komoly baja.

Scar & Seb

Nekem is rossz életem volt, csak éppen én nem tudtam róla, hogy rossz. Alice mellett jókat utazgattam, családom ugyan nem volt, de dőlt a pénz, a nők, csak éppen erkölcsileg volt mindez kifogásolható, egy jóérzésű gyerekgyilkos is forgatná minderre a szemét, és az én drágám Dominique mégis megértő volt, így az a legkevesebb, hogy ha megteszem, amit tudok, hogy ismét lássam. Talán rosszul kezeltem a Kátyás dolgot, talán mindenki maga alatt van, most már nincs visszaút, azt tehetem, ami a helyes, menni, és nem feladni, még ha a vöcsök kislány továbbra is sírós hangulatban van, akkor majd leszek én erős kettőnk helyett is.
- Vagy ha nem, hát megtaláljuk őket, és visszarángatunk mindenkit. – Bólintok, immár teljesen lerázva magamról a megilletődöttséget. Szakítok a fájdalommal, és magamra húzom a királyságot, mintha ez ilyen marha egyszerű lenne. Mégis így teszek, védekezésből, hátha így mindkettőnknek jobb, nekem azért, mert nem kell a dologgal fogalkozni, ő pedig kap maga mellé egy erősnek hitt támogatót. Dupla becsapás, de célravezető. Megölelem őt, amolyan barátságkezdeményként, és elindulunk az autóval a molók felé, lassan nem árt rálépnünk a mentőakció felé vezető úton, mert eddig nem sokat haladtunk.
- Nekünk is nagy terveink vannak. – Morzsolgatom egy pillanatra a medálomat, és felsóhajtok, igen, én már egy életre elköteleztem magam mellette. Sokszor hangoztattuk ugyan, de nem hagyhatom, hogy egy nyüves koncert az utunkba álljon. Felőlem aztán lakhat Sylvie-ékkel, de tudom, hogy egy nap soha többé nem fogom őt elereszteni, a medál pedig ehhez kevés, többet akarok. Egy pillanatra elmerengek, Scar tényleg nagyon romantikusnak tűnik, talán nem tépik annyit egymást, mint mi Nique-kel, külső szemlélőként ezt nem tudhatom, csak amennyit Kátyáéknak mondott, hogy élete szerelme. Én is így érzem a királylánnyal. Az életünk immár nem lehet többé más egymás nélkül.
- A kedvesnél is kedvesebb. Úgy érzek, amit te is mondtál. – Furcsa vallomás ez, hiszen nem Scarlettre értem, hogy úgy érzek, ahogyan ő irántam, hanem úgy, ahogyan ő Liam iránt. Biztosan nem kell megmagyaráznom, kevésbé tűnik dinkának, mint én. Kérdezgetjük egymást, holott magunkat nyugtatgatjuk, csak legalább nem vagyunk egyedül, nem néz senki bolondnak, ha a párunkról beszélünk. Erre szokták azt mondani, hogy egymás cipőjében, nem? Negyedórával később a hajón vagyunk, leküldöm a rádióhoz, nem nehéz tájékozódni rajta, az sos hullámokat az egyik végletes frekvencián, hiszen a morze jelekhez hasonló annak a kódolása, amellyel segítséget tudnak kérni. Én magam a motorokat állítgatom, hamarosan ki is tudni futni a nyílt vízre. Egyenlőre csak szépen siklunk a vízen, magam mellé húzom Scarlettet és a színjáték kedvéért átölelve őt integetek a parti őrséghez, akik csak visszaintenek, mintha holmi sétahajókázásra mennénk a böhöm nagy hajóval. Hamarosan már nincsen is akadály, ekkor elengedem a lányt, és csak kormányzok.
- Nem igazán. Ez a mesékben jó lehet, és hidd el, vagyok elég romantikus, de szerintem ez túlzás. – Mosolygok a lányra, hiszen nem akarom ezzel megbántani, csak őszinte vagyok.

Sebastian & Scarlett

♪ You're the reason ♪
Na igen, tényleg egyértelműen én vagyok ki jobban, de ez azzal magyarázható, hogy kifejezetten pocsék életem volt eddig és most végre kaptam egy kis jót, vagyis nagyon is sokat és nem szeretném elveszíteni semmi pénzért, de nagyon úgy fest, hogy az élet nem akarja nekem megadni azt hosszú távon, ami mondjuk úgy, hogy járna. Szeretnék végre normálisan élni, szeretnék végre csak egyszerűen egy nyugodt életet, amit nem kavar fel folyton valami, valakinek a halála, elrablása, eltűnése, meglelése... csak tényleg ennyit kérek, ez nem olyan sok igaz? Az ölelés épp ezért esik jól. Nincs ebben tényleg semmi, csak a nyugtatás, amit ezzel ad nekem, csak egy halk sóhaj, amit megeresztek, ahogy a vállába fúrom a fejem és próbálok végre megnyugodni. Nem bőghetem végig az utat, azzal nem jutunk semmire.
- Vissza fognak jönni, mert... mert muszáj. - bólintok végül egy aprót már megint könnyes szemmel, de végre csak szipogva. Igazán próbálom megkeményíteni magam, de már csak belegondolni is, hogy soha többé nem láthatom őt és Dorothyt egyszerűen kibírhatatlan fájdalommal jár. És nem tudom, hogy meddig kell még ezt elviselni, már nem bírom túl sokáig, így is sok idő telt el, elviselhetetlenül sok és nem tudni, hogy mi történt velük és... annyira félek! Végül csak eljutok addig, hogy beüljek a kocsiba és nagyon igyekszem nem kifelé bámulni az ablakon, és mindenféle rémképeket elképzelni, mert annak tuti, hogy rossz vége lenne.
- Azt hiszem majd idővel. Sok minden van, amit ki szeretnék próbálni, vagy meg tanulni. Liam... ő mondta, hogy millió dolgot megmutat majd és... - elcsuklik a hangom és inkább lenyelem végül a mondatot. Nem, erről most nem a legjobb megoldás beszélni. Meg fogjuk tenni ezeket, mindent és majd megtanít vezetni is, hiszen ő tud és elmegyünk egy csomó helyre, kipróbálunk mindent, ami eddig kimaradt az életemből. Így lesz, mert... mert nem lehet máshogy. Visszajön, megígérte! Meg ígérte, hogy ha valaha bármi történik, ha eltűnik, akkor mindent megtesz majd azért, hogy újra velem legyen és biztos vagyok benne, hogy így is van. Valahol most is épp ezen dolgozik, tudom, muszáj így gondolnom!
- Biztosan nagyon kedves lány. - halványan elmosolyodom. Nem megy ennél jobban, már ez is valami a jelenlegi helyzetben. Képtelen vagyok kiverni őt a fejemben, ami amúgy is nehéz, hogy épp megmenteni sietünk, hogy épp az ő pólója van rajtam, hogy a gyűrűjét még most is a tenyeremben szorongatom a térképet magamhoz ölelő kezemmel. A mikor elérjük a célt követem arra a hajóra, amit el kell érnünk, aztán a rádióhoz hajolok. Nem értek hozzá, de a képességem sok esetben segít rájönni az összefüggésekre. Leteszem a térképet, a gyűrűt pedig visszasüllyesztem a zsebembe, miközben a rádiót piszkálom meg. Koncentrálok, legalább kis időre próbálok kizárni mindent. Nem csak az a cél, hogy bekapcsoljam, hanem az is, hogy kicsit... tudat alatt, félig tudatosan de alakítsak rajta. Átkötve, kicsit megbonyolítva, hogy nagyobb legyen a hatótáv, az ereje, a sávszélesség. Csak amikor kész és először befut a sercegés és a nagy semmi, akkor ülök le valahol a kormány körül Sebastian közelében. - Te... te hiszel abban, hogy ha valakihez nagyon kötődünk, akkor valahogy érezni tudjuk, ha baja esik? Szerinted ilyen lehet? - szeretném, ha igent mondana, mert akkor ha eddig nem éreztem semmit, akkor jól kell lennie, akkor nem eshetett komolyabb baja.

Nique & Seb

Mielőtt beszállnánk az autóba, látom, hogy legalább valami bíztatás, megerősítés kell a lánynak, mint ahogy nekem is, de most ő van jobban összezuhanva. Én próbálok abban hinni, hogy ha annyi zsákutca után megtaláltam Nique-t, akkor ez most csak kellemetlenség, és nem igazi veszteség. Így csak beteszem a csomagtartóba az élelmet, ölelésre nyújtom a karom, és csak szimplán a karomba zárom. Egy cipőben járunk, csak nem veszi tolakodásnak, ha a bátorításomat fejezem ki annak ellenére, hogy nagyjából nem is ismerjük egymást. A cél, hogy ne legyünk most egyedül, erőt tudjunk meríteni abból, hogy áll mellettünk valaki.
- Nem fogjuk elveszteni őket. Erre nem is gondolj. Nem csak ők ketten, de az egész csapat egy nagy halom mindenre elszánt, összetartó illető. Vannak velük felnőttek is, vissza fognak jönni. Kivétel nélkül. – Engedem most el a lányt, már ha eljutottunk odáig, hogy engedje az ölelést, aztán csak picit lepődöm meg azon, hogy nem tud vezetni. Helyet cserélünk, és én magam ülök be a vezetőülésbe, talán ez a kocsim utolsó útja, mielőtt eladom. Az utolsó szolgálat hogy aztán életemben véglegesen átvegye a helyét Nique. Megvárom, míg ő is bepattan, aztán indulunk el, a saját tempómban viszonylag gyorsan, dinamikusan vezetek, a sebváltó automata, éppenhogy lépek rá a gázra, sportautó lévén már száguldunk is.
- Nagy része. De nem mindenki. Sebaj, lesz még rá időd, ha meg akarod tanulni. – Mosolygok rá, igyekszem egy ideig csendben maradni, még a kérdésem előtt is, hogy kicsit meg tudjon nyugodni, elfogadni, hogy most a legtöbb, amit tehetünk az, hogy kimegyünk a nyílt vízre, és vaktában keresgélünk. A parti őrséget kell csak kicselezni, ha már kint vagyunk, akkor a mi dolgunk, hogy mit is keresünk arrafelé. Remélem nem roncsot. Próbálok vidámságot erőltetni magamra, ahogyan őt hallgatom.
- Romantikus, de tényleg. Azt hiszem az ember a párját pont az ilyen gondoknál tudja megtalálni. Nálunk hasonló, nekem meg ő segített. A családom enyhén szólva nem igazán vágyik rám, a nagynéném pedig egy... Inkább nem mondok rá semmit, jobb így. Nique viszont megmutatta nekem, hogy lehetek értékes, fontos. – Sóhajtok fel, nem tudom, hogyan fogunk beszélgetni, ha mindkettőnket a túlfűtött érzelmeink vezérelnek. Nehéz.. Végül egy szűk negyed óra alatt leérünk a mólóhoz, ahol kifizetem a bérleti díjat, hát a hajó nem egy kis tutaj, az biztos, ha véletlenül rájuk találunk, ezen talán mindenki elférne.
- Próbáld beüzemelni a rádiót, én meg a motorokat, oké? – Kérdezek rá a lánynál, miután egy hűtőládában elhelyeztem a kaját. Ellenőrzöm az elektromos műszereket, aztán irány a kormány. Beindítom a motort, és lassan elkezdünk kifelé siklani a nyílt víz felé.

Sebastian & Scarlett

♪ Előzmény ♪
Már csak elhúzom a szám és picit megrántom a vállam. Tudom én, hogy meg kellett volna próbálni erősnek lenni, nálam ez volt a megpróbálás, többet nem nagyon tehettem. Egyszerűen túlságosan fáj, ami történt. Konkrétan úgy érzem, mintha... mintha a világ összeesküdött volna ellenem, hogy soha nem kaphatok egy kis jót hosszútávon. Nem akarom elveszíteni a most megtalált húgomat, a szerelmet... senkit sem! Szeretnék már végre egy kis jót, normális életet... boldognak lenni úgy, hogy nem húzza keresztbe senki sem a számításomat, az életemet, mert ez így annyira rémes, hogy elmondhatatlan és képtelen vagyok erősebben, jobban viselni. Mintha, amikor a szüleim meghaltak valaki azt akarta volna bemagyarázni, hogy ne sírjak, hanem tartsam magam, mert... mert kell és kész, de ez nem ilyen egyszerű.
- Remélem, én... én képtelen lennék elveszíteni őket, nem bírnám ki. - újra elcsuklik a hangom, de próbálkozom legalább, hogy visszafogjam, mert nem kéne újfent tovább folytatni a bőgést, már sikerült épp eleget. Meg kell tenni, amit csak lehet, hogy megmentsük őket, hogy valahogy sikerüljön előkeríteni őket akárhogy és... és ne legyen aztán már semmi többé, ami elszakíthat azoktól, akik fontosak. Tudok, hogy ez hiú ábránd, az élet mindig görget eléd valami rosszat, de legalább egy ideig lehetne nyugalom. Olyan keveset kaptam belőle, annyira nagyon keveset! Vezetni viszont sajnos tényleg nem tudok, de hamarosan már az anyósülésen feszítek, még mindig a térképemmel. Tudom, hogy pocsék látvány lehetek, bár legalább nincs elkenődött sminkem, mert ilyesmivel végképp nem foglalkoztam mostanában, de eleve Liam pólója van rajtam, plusz a kisírt szeme, az elgyötört arc, nem festhetek épp a legjobban, bár most aztán kicsit se érdekel.
- Semmi baj, nem tudhattad, gondolom a korunkbeliek nagy része már tud vezetni. - rántom meg kicsit a vállam. Tényleg nem nagy ügy, nem is ismerjük igazán egymást, tehát miért is lenne ez olyan nagy bűn? Én se tudok túl sokat róla, teszem azt, hogy honnan van egy ilyen autója, ami azért nem kifejezetten lehet két filléres. Nézem pár pillanatig az utat, és persze az eszem mindenhol jár, csak itt nem, a szavaira sikerül magamhoz térni. Jobb is, ha beszélgetünk, mert már is így túlságosan sok rémes képet hoztam össze fejben, vízre sodródott hullákról, meg társai. - Csak itt a suliban a parkban a szökőkútnál. Ő... eléggé el volt kenődve, én meg csak segíteni akartam és kiderült, hogy az édesanyját keresi, én pedig keresésben elég jó vagyok. Szóval... leléptünk. - nem tehetek róla, de képtelen vagyok elfojtani a mosolyt, amit maga az emlék generál, csak aztán tér vissza a fojtogató érzés, hogy mindez talán el is veszhet örökre. - És ti? - automatikus visszakérdezés és jobb is ez, mert ha elkezdem kifejteni mennyire szeretem, hogy milyen hamar belegabalyodtam, akkor jön egy újabb fél órás zokogó roham

Tárgy: Re: Sebastian & Scarlett - Mentőakció 2.0

» Mentőakció - Chris, Kátya, Sebastian és Scarlett
» Sebastian & Scarlett - A bad... bad day
» Lya&Sebastian
» Sebastian & Jake
» Dorothy & Sebastian