Üvegház

Atlasz türelme egyre fogy. Kaját ígértek neki, meg fűt-fát, de egyenlőre ebből semmi sem lett. Ösztönös nyáladzása már rég abbamaradt. Szomorú jele csalódottságának.
”Gazdim itty jákik. Mög túdód keresznyi. Á nyeve Oci.” Nagyot ásítva nyújtózkodik.
”Gye moszt tú szokát vájtam. Menyek a dógomra.” Csóválja meg farkát és magabiztos léptekkel indul kifele az üvegházból. A kilincset biztos telekinetikus mozdulattal nyitja ki. Aztán szalad, a nem oly messzi fák közé.
//Köszi a játékot!//

Nincs is jobb hely ennél a birtoknál. Vannak fák, madarak, patakok, tavak, játék. Csupa móka és kacagás. Meg persze kaja és segítő kéz, aki megvakarja viszkető kutyafül tövét. S ezért csak illedelmes ebként kell viselkednie. Nincs ebben semmi nehézség. És még a kaja is finom!
A srác egyre furábban viselkedik. Nem elég, hogy nem hozz finom marhalábszárcsontot, de még itt okvetetlenkedik egy sort. Sok baja lesz még vele.
”Ázs ény gázsdim… Á hercegnő!” – csóválja farkát hevesen és gazdija képét vetíti Arthur elméjébe.
”Ő hozsnyi át enygem ide. Gyüni rá, lennyi ény embör. Csák nyem nórmálisz. Mutykánsz. Ákárni megtánúni átyvátózni. Tudni nyeköm szegíteni?” – pislog szomorkás szemekkel Arthurra.

Egy házőrző kutya élete nem túlságosan izgalmas. Mikor éppen nincs ember kivel foglalkoznia kellene, önmagával teszi ezt. Illetve kéretlen bentlakóival, azaz a bolhákkal. Most is fülvakarásra emeli fel hátsó lábát. Kellemetlen amint saját körmei vájják bőrét a szőrök közé búj károkozók után, de megéri. A rossz érzés mit eme kórokozók hoztak számára hamarost elmúlik.
Ezen intermezzo után végre újra a srácra koncentrálhat, ki felől zavart érez. Okát nem érti, de hát ő már csak ilyen kutya, akinek az emberi gondolatok furcsák. Aztán meg ez az undor… Rég érzett már ilyet.
Újból a srác gondolatait hallhatja fejében.
”Szegítyeni nyekem? Ázs jó lenne. Nyem ákárok kútyáh lenni! Ákár lennyi medzsint embör. Hódzs Gazdi szeressen. Ő ákárnyi ezstet. Ész ény isz. Ennyi isz jó wáóna, dzse, embörnyek lennyi inykább.” – a rabszolgaságról szóló szövegen értetlenkedve húzza össze kutyaszemeit.
”Nyem vádzsok ákárátóm ellyenyére itt. Gazdival gyüttem Zújvirágba. Jáó itty lennyi. Megtyudni ény lennyi mutáns. Áki tyúdni lennyi kútyáh. Dzsák nyem tyudni újráh embör lennyi.” – enyhe szomorúsággal társulnak gondolatai. Mióta tudja kiféle, önmaga akar lenni. De eddig még senki sem tudta megtanítani emberré való alakváltásra.

Sajnos a finom cupákra még kénytelen válni. A fiú figyelmét sokkal jobban leköti ama csoda, miszerint nem kutya módon viselkedik eme eb. És még ezen csodálkozik is! Ebben a házban. Nem lehet valami észlény a kölyök.
Nagyokat pislogva tekint fel Arthurra, mikor visszahőköl szaglása nyomán. Nem érti miért ijedt meg tőle. Nem harap, csak szaglászik. Jó kutya módjára a finomságokat keresi, mihez illat vezet. Persze nem jár sikerrel, nincs semmi érdekesség.
”Ény lenni Ali. Gázdi hózni engem messzi. Ott hol á pirámiszok vánnák. Születni arra. Lenni szöleim. Nádzs bómbázáskór sújta Allah átka és lennyi ény kutyá. Ázsóta lennyi ény Atlasz.” – üzeni telepatikusan válaszát a fiú kérdésére. Gondolatait is hallja.
”Nyem éjtyeni, mijaz á rábszógá?” – pislog kérdőn Arthurra.

Mióta eljutott az Újvilágba, élete teljesen megváltozott. Kiderült kutya létének oka, mit még mindig nem ért. Gazdija is csodálatra méltó. És az a sok kölyök is, aki itt lakik ebben a suliban. Neki mégis nehezére esik barátkozni. Már mint nem kutyaként, úgy nagyon is könnyen megy. Emberként nem tudná. Így inkább maradt az ami élete legnagyobb részében volt. Nem ismer mindenkit, ahogy őt sem ismeri mindenki, lévén kiléte félig-meddig rejtély még az itt élő számára is. Bár azért nyakörvén ott a biléta: egyik oldalán egy X van vésve, másikon pedig neve áll: Atlasz, és a suli neve. Ha netalántán elkóborolna.
Szomorúság olvasható le pofázatáról s valóban is az.
”Nyem jáó.” – csóválja meg fejét.
”Mászt szem hóztá? Válámi rágcsányiválót?” – jön közelebb a fiú nadrágjához, hogy megszimatolja zsebeit. Általában oda szoktál elrejteni a neki csempészet finomságokat.
”Hózsni igen. Hózsni finyomat! Ény szejetni birkácomb. Mög márhászögy. Desnyócsülköt nyem szejetni. Azst nyem isz szábád ennyi.” – szimatolgatja tovább a srácot, hogy jól megjegyezze ki is ő.

Ezt a kutyust nagyon furcsának találtam. Egyrészt mivel egy igen bonyolult mondatot volt képes átjuttatni az elmémbe. A legtöbb állat, amellyel eddig találkoztam, gyakorlatilag magának a testnek mondogatta, hogy mit érez, és így, a testnek mit kell tennie. "Éhes," "Fáradt," "Fél," és így tovább. Egyedül a madaram, egy varjú tudott komplexebb gondolatokat kiadni nekem, de ez is azért volt, mert tudni ilik, a varjak a legintelligensebb madarak a Földön. De ez a kutya mnidenféléről mesélt nekem, ráadásul leírta nekem az álmát is! Nem tudtam, hogy az állatok álmodnak-e, mivel ők sohasem említették nekem, nem hallottam, alvás közben esetleg mire gondolhatnak, de ő még le is írta nekem az álmait! És ez csak az egyik ok volt.
A másik ok az volt, hogy megszólított. Mármint, sokkal inkább ő is hozzámszólt, ahogy én is hozzá, és nem csak reagált a számára gondolatok által értelmessé vált mondatra. Ő is továbbküldte nekem a jelet, ami rendkívül furának bizonyult.
Sajnálom, kutyuska... de nincs csont nálam... - mondtam kissé megtorpanva, függetlenül attól, hogy már nem tekintett rám oly agresszív és acsarkodó kifejezéssel. De csak pár hosszú másodperc múlva mertem megkockáztatni, hogy egy kissé remegő kezeimmel végigsimítsam az állat hátát.
De, hozhatok neked... ha nagyon akarod... - nevettem fel kissé a valóságban is, és határozottabban simítgattam meg a kutya fejét.

Atlasz nem egy öleb, aki akár egy bagoly is fel tud kapni. Igaz, bernáthegyinek sem mondható. Kutyában középméret. S ezzel tökéletesen elégedett. Hisz egy kutya sosem depressziós. Csak ha pszichológus a gazdája. Kellőképpen szőrös a világosabb fajtából. Nem is kócos, eléggé rendezett, szagra sem büdös. Van aki ápolja, még ha néha nem is esik neki jól amint a fésű fogai belevájnak szőrszálai közé mély szántást vágva.
A korai ébresztés morcosságán lassan túlteszi magát. A kedves megszólításra a morgással is felhagy. Hirtelen valami nyomást érez a fejében, amitől zavartan rángatni kezdi a fejét. Hallja a fiú gondolatait. Mint Gazdiét legutóbb. De most olyan mintha a fiú szólna hozzá. Ez nagyon fura. Barna kutyaszemeit Arthurra szegezi.
”Nyem félyek.” – küldi Arthur fejébe gondolatait erős akcentussal.
”Tyak nyem szejetem ha mögzávárnyák mikó ászóm. Éppeny nádzson szjépet ámódtám. Nádzs márhálábszárcsontyokrú! Tucc nyekem ólyát hózni? Gazdi csák ilyen bárná bodzsókát hozs mindég. Nyem túl finyom.” – vallja be. Arthur megérezheti, hogy Atlasz telepatikusan szól hozzá, nem az eb gondolatait olvassa.

Ahogy letekintettem, hirtelen megtorpantam, és majdnem el is estem, hogyha nem akpaszkodtam volna meg az egyik levélben. Egy durva morgás hangja zavart meg, és hamarosan észre is vettem az aprócska állatot, ami olyan erőszakosan vicsorított rám. Két méteres magasságomhoz képest olyan volt, mint másoknak a hangya, habár veszélyesnek látszott.
Nekem még sohasem volt kisállatom. A szüleimet mindig is kérleltem arra, hogy adjanak nekem egyet, hogy én ápolgatnám, én etetném, nem is kell ránézniük, csak legyen egy ksi aranyos jószág, amire a hugocskámmal rátekinthettünk, simogathattuk vonla, és elveszhettünk volna dús szörméjében. De sohasem kaptuk meg. Amikor pedig kikerültem az utcára, természetesen sohasem lehettek házi állataim. Ugyan nem egy állat közeledett hozzám, főképp mert valahogy a gondolatolvasó képességem által hallottam tisztán a gondolataikat, és mivel képességem kétirányú, saját gondolataimmal megszólíthattam őket. Sokat etettem és ápolgattam csakis az egyszerű társaságukért. Hiszen, be kellett vallani, az ösztönlények nem túl sokat gondolkodtak. Ez nagyon sokat segített, mivel én nem tudom irányítani a képességemet, és így bárkik a közelembe jöttek, mindegyik embernek hallottam az összes gondolatát egyszerre. Hallottam, mit gondoolnak rólam, és mit másokról. Hogy hogyan hazudnak a szeretteiknek, és csalnak tőrbe másokat azzal, hogy oly nyugodtan jelentik ki, a barátjuk, miközben pedig akár a személy meggyilkolásán is gondolkozhatnak. Szörnyetegek. Az állatok ellenben kevesebbre gondoltak, és kedvesen bántak velem, ételt pedig mnidig tudtam spórolni. De sohasem tarthattam emg őket, hiszen folyamatosan mozognom kellett, hogy megtaláljam a szeretett hugocskámat. Csak egy madár tartott velem több városon keresztül, és nagyon megszerettem, de ő... őt... ő még rosszabbul végezte... mert nem tudtam megvédeni.
- Helló, kutyuska... -szólítottam meg mosolyogva az állatkát, habár az nem tűnt hozzám hasonlóan kedvesnek. Vicsorgása azonban nem rémísztett meg. Rákoncentráltam képességemmel, hogy ő is meghallhassa az én gondolataimat, és ezáltal megérthesse őket, és megszólaltam.
Ne félj! Nem bántalak, senkit sem jöttem bántani! Már jó ideje a helyen élek! - fogalmaztam egyszerűbben, bár ahogy egyre inkább rákoncentráltam az állatra, furcsa érzéseim támadtak. Mintha... lehetett más is éppen az üvegházban, és az ő gondolatait hallhattam?

Álom, álom, édes kutya álom. Nincs is jobb hatalmas birkalábszárcsontokról meg cupákokról álmodni. Csak ez a vézna srác mit keres itt? Nyugtalanság, bizonytalanság, aggodalmaskodás, csupa rossz érzések zavarják meg az idillikus álmát Atlasznak. Így annyi a sok képzelt finomságnak, csak a pálmafa van, hol szendergő ebünk pihent, mostanáig. Orrát megüti egy ismeretlen ember illata, enyhe pacsuli körítéssel. Morcosan és rossz kedvűen bújik elő rejtekéből, megmutatva magát vendégének. A távolból szimatolgat, méri fel Arthurt, kiféle, miféle szerzett. Felismeri benne azt a csontlopó idegent, akit álmában is látott. Ez gyanakvóvá teszi, morgásra készteti. Azért uralkodik magán, de nem mutatja jelét a barátságnak. Barna szemeivel figyeli mire készül a srác. Talán új palántát jött elültetni? Egy rózsát a szerelmének elcsenni? Kutya furán viselkednek egyesek errefelé.

Fel kellett mérnem a terepet, vagyis az iskolát, hogy meg tudjam, hova lehetne menni egy esetleges támadás esetén. Nem bíztam meg egyik tanárban sem, se a Birtok védelmében - és abban sem, hogy egyáltalán a Birtok bezár-e, avagy véd minket. Éppen ezért, a hugocskám érdekében, megvizsgáltam minden szegletét a Birtoknak, miközben keleltlen is megpróbáltam barátkozni az emberekkel. A hugocskám folyton azt mnodogatta nekem, hogy barátkozzak másokkal, mert az annyira jó dolog. Sohasem tudtam a képességemmel több emberhez túl közel menni, mivel a gondolatolvasást nem bírtam kontrollálni. De pár emberrel még fenn tudtam tartani a beszélgetést, és visszafoghattam a képességemet, ami kezdésnek nem is olyan rossz. Azonban, sajnálom hugica, de fontosabb volt kettőnk biztonságát meghatározni, mint a barátok szerzése, kiváltképp ha kettőnk élete a tét. Biztos voltam benne, hogy az iskola igazgatósága nem fogja sokáig tolerálni látogatásunkat.
Beértem tehát az üvegházba, és megpróbáltam kideríteni, hogy itt vajon el lehet-e rejtőzni - abban az esetben, ha X-professzor nem szál szembe velünk, és nem derítheti ki, hogy hol vagyunk a telepátiája segítségével -, illetve, hogy van-e itt egy út, amin gyorsan ki lehet jutni a Birtokról. Fel-alá járkáltam az épületben, hátha találok rejtett ajtókat, vagy egyszerűen hátsó ki-, és bejáratokat. Furcsálkodva vettem azt is észre, hogy suttogó gondolatfoszlányokat hallok annak ellenére, hogy az épület szinte teljesen üres elhetett. De nem törődtem igazán a dologgal, inkább a növényzetet kezdtem el felmérni. Vajon lehettek mutáns növények is az Üvegházba? Olyanok, amik gondolkodni tudtak? Mint itt, ez a különösen suttogó pálmafa...

Lassan közeleg a tél. A sivatagi éghajlathoz hozzá szokott Atlasz számára különösen is kellemetlen a hőmérséklet jelentős csökkenése. Minthogy továbbra sem szeret a nagy házban élni, így az amellett található üvegházat nevezte ki területének, hol kellően meleg van, közel van a természethez és nincs nagy nyüzsgés sem. Játszani vele pedig nem nehéz, hisz napi szinten járnak ide a növényeket gondozni. Gazdija pedig elemózsiát hoz neki. Mégis, gyakran érzi magát magányosan. Nem meglepő, hogy az egész üvegházat körbevizsgálta már, s a jelentősebb pontokat meg is jelölte. Ha nem is vett rész a növények gondozásában, azért az éj leple alatt megjelenő kártevőket gondosan levadászta. Nem volt bogár, ki elbújhatott volna éles szimatja elől. Egyedül talán csak a levéltetvek, kik oly aprók voltak, s mikor nyelvével nyalta le a levelekről, kellemetlen ízüket érezve heves köhögő rohamot kapott. Így csak ezen kártevők élhettek boldogan. Nem is kívánhatott volna jobb életet magának. Leszámítva azt a tényt, hogy még mindig nem sikerült rájönnie arra, hogy válhatna ismét emberré testben is, nem csak elmében, mert gondolkodási képessége egyre inkább emberinek bizonyult, noha ösztönei gyakorta felülírták eszét. Nem is nagyon alkalmazta képességeit, csak azt, amire kutyaként képes. Senki sem késztette fejlődésre, így gondtalanul múltak napjai. Ezen a napon egy pálmafa alatt pihengetet, éjszakai szolgálata után félálomban. Várja mai látogatóját…

A nő nevetése tetszik Atlasz fülének. Valamiféle kutyamosoly jelenik meg arcán. Szimpatikusnak találja a kéretlen betörőt. Kutya létére elég naiv. Vagyis ez már inkább emberi mivoltából fakad. Ösztönei sem jeleztek rosszat, ezért is tud nyugodt és barátságos lenni.
Kaja nincs a tenyéren, csak az elcsent paradicsom szaga. Nem kívánja megnyalni. Mióta ráébredt kicsoda is valójában nem szeret nyelvével másokat megérinteni. Bármilyen hosszú is legyen ezen szerve. Fel sem tűnik neki, hogy az ismeretlen már nem mosolyog. Fenének van kedve állandóan felfelé tekinteni. Így is fájogat tőle a nyaka.
Szerencsére nem kell nyakát megerőltetnie, mert a nő eltűnik. A paradicsom leesik, gurul egy keveset, ami csak arra jó, hogy bepiszkolódjék. Atlasz, bár szemével nem látja, orrával nem érzi, s fülével sem hallja az idegent, mégis érzi, hogy itt van, s barátságosan csóválja farkát. Aztán megint látható, szagolható, nyalható lesz a nő. Atlasz örömtelit vakkant.
Heves bólogatással jelzi, hogy bizony érti Ena szavait. De ha beszélni tudna akkor se tudná elmagyarázni hogyan. Mert ő csak arabul tanult. De Gazdija szerint angolul is tud. Fura, ő nem érez semmi különbséget.
Ena újabb kérdéseire elsőre nem is tudja hogy is válaszoljon. Helyette orrával a nő lábához görgeti az előbb elejtett paradicsomot. Bizonyára éhes még. Pár falat nem elég a bendőnek ezt ő is nagyon jól tudja.
Egyetértőn bólint a mást is tud kérdésre. Csak aztán kapcsol, hogy ezt sokféleképpen értheti. Mondjuk mutatványokat nem tud produkálni. De számolni azt igen. Csak szőreitől nem látszódnak körmei, így bemutatni nem tudja ebbéli tudományát.

Mint valami új paradicsomban, úgy él és mozog az üvegház növényei között, olykor némileg gondoskodva a tápanyagokról is. Most is elkapart néhány kolbászt a narancsfa alatt. Jól nevelt kutya ő, tudja jól nem szabad kint hagyni a dolgokat. Dolga végeztével üti meg fülét valami zaj. Nem kezd el ugatni, mint más ebek, csendben meghúzza magát és szimatol. Emberszag, ráadásul nőé. Sosem értette, hogy tudja megkülönböztetni a két nemet illatuk alapján, de megy. Mellesleg idegen nő illata, nem idevalósi. Atlasz gyanakodva dugja ki fejét rejtekéből, hogy megnézze magának a betörőt. Milyen meglepő, még tolvaj is, a még éppen csak beért paradicsomból majszol. Ahogy még egyet előrébb lép, lába beakad az egyik fa kiálló gyökerébe. Egyensúlyát elveszítve üti magát a fa törzséhez, kisebb zajt csapva. Lebukott, a rabló észrevette. Hirtelen nem is tudja mit is tegyen: morogjon vagy elszaladjon. Mosolygós arc és barátságos érzés fogta el Atlaszt a betörő felől. Nem moccan hát és a felé nyújtott kézre pacsit ad.
A kérdésre elkezd bólogatni. Mint Gazdijának. Egyenlőre bizalmat szavaz az idegennek. Egyébként sem az a bátor, támadó fajta, mióta tudja, hogy ember. A vadászösztön persze benne él, de most háttérbe van húzódva, emberi intelligenciája dolgozik.
Az újabb kérdésre fejével a kastély felé integet. Beszélni nem tud, az ugatást úgy sem értené meg, így marad a testbeszéd. Számára ez már természetes kommunikáció, hiszen Gazdival is így tud kapcsolatot fent tartani, ha az ügyesen kérdez.
A nő keze még mindig ki van nyújtva. Atlasz nem érti miért. Pacsit már adott neki. Közelebb hajtja fejét, megnézi van-e benne valami. Orrát odadugva megszaglássza. Nem érez semmi különöset. A nő megnyugodott.

Kutyának kell a szalonna. Egyedül Atlasznak nem, mióta ráébredt, hogy ő igazából ember. És hogy kicsoda micsoda volt. Azóta nem eszi. Talán ezért is éhes annyira oly gyakran. Persze erről Gazdinak nem kell tudnia. Mióta megtudta az igazságot másképpen bánik vele. Zavarja a változás, mert már nem annyira felhőtlen kapcsolatuk mint volt addig. Számára is megmagyarázhatatlan módon megérzi Gazdija érzéseit, olykor gondolatait is. Nem igazán érti hogyan. Bár magyarázták az itteniek. Valami mutáció történik, ami miatt az emberek megváltoznak, fura dolgokat lesznek képesek csinálni. Atlasz mindezt úgy értelmezi, hogy Allah erőt add az embereknek, hogy dzsinnekké vagy ifritekké váljanak. S ez sokkal megnyugtatóbb számára mint az eredeti elgondolás arról, hogy Allah átka sújtja és ezért változott kutyává. Ugyan okát nem érti, de Allah útjai kifürkészhetetlenek. S ha nem történt volna meg bizonyosan most nem itt lenne, hanem valahol messze otthonában, ahol még ma is lövöldöznek. S bár családjának hiánya ott van lelke mélyén, emlékük oly távoli, hogy már nem is érzi a fájdalmat. Így újvilági otthonában igyekszik feltalálni magát, még ha bujkálnia is kell a kastély falain belül és környékén. Ezért is örül legújabb búvóhelyének az üvegháznak. Ritkán jár erre valaki, a kertészt leszámítva. Nyugodtan megbújhat egyik-másik növény levelet alatt, s ha éppen gyötri az éhség, hát kikapar egy-két krumplit. Nyersen is jó az, foga is erős, meg tudja rágni. Néha feltűnik egy egér. Kutyaösztöne ilyenkor hatalmába keríti és levadássza a négylábú állatot húsos falatokkal ajándékozva meg magát. A környék macskái is megtanulták már, hogy ki az úr az üvegházban. Mert az egereknél csak eme szőrös tejlefetyelőket rühelli jobban, s addig kergeti őket, míg el nem hagyják a birtokon. A fára menekülés sem jelent számukra biztonságot, mert Atlasz számára is megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy tudja megrázni a fát, hogy mancsával hozzá sem ér. Ez is Allah adománya lesz. S állítólag ebben a suliban meg tudják tanítani, hogy használja ezeket a képességeket. Ha végre egyszer sikerül begyakoroltatni vele az emberré változás módját, akkor szívesen meg is tanulná. Ám addig is jól érzi magát kutyabőrben.