Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Nem tehetek róla, tényleg nem gondoltam volna, hogy így érez, hogy így gondolja, mert... tényleg olyan laza és könnyedén kezel mindent. Az érzések, a szerelem pedig egy nagyon is komoly dolog, számomra pedig tényleg meglepő, hogy így érez, miközben most is csak úgy sután ölelt meg, amikor bejött. Tudom, hogy talán én vagyok önző, én vagyok az, aki túlságosan sokat akar, de most nem akarok az lenni, ezért vállalom önként, hogy elengedem őt, hogy legyen a barátaival, ha szeretne, mert nekem ugyan fontos, tényleg az, de nem akarom ráerőltetni magamat, arról már nem is beszélve, hogy mi van akkor, ha majd jön egy újabb látomás, egy újabb kép, amit róla látok, és amiben majd ott lesz, meghal és... elveszítem, mint mindenki mást. Félek tőle, szó szerint rettegek és most, hogy itt van, hogy ezt mondta csak még jobban, mert ha elmerülök valami jóban, akkor mindig jön a hullámvölgy, jön a lefelé és... mindig durva következményekkel jár. - Igazad van, az már amúgy is túl nyálas lenne, ha azt dicsérnéd közben, milyen szép a szemem. - nevetés... tényleg rég volt részem benne úgy igazán, de mellette megy, mellette tudom jól érezni magam és pont ezért lett volna rossz elengedni, nézni, ahogy kisétál azon az ajtón, hogy aztán jól elszórakozzon a barátaival. Nem kellett volna elvárnom tőle, hogy értse a lényegét annak, amit akarok, de azért... mégis csak örülök neki, hogy itt maradt, és táncol velem. Nem igazán vagyok benne jó, nem volt kivel gyakorolni. Túlságosan zaklatott volt az életem, csak a vad bulik világát ismerem, amikor benyomva valami discoban lötyögsz és persze utólag már arra sem emlékszel, hogy pontosan mi ért is voltál ott, arra meg végképp nem, hogy kivel. De most tökéletesen tudom, hogy kivel vagyok és azt is, hogy miért, és tudom, hogy nem akarom elengedni a kezét, hogy nem akarom, hogy véget érjen ez a szám, még ha majd kilyukasztom is a dobhártyáját a magas hangerővel, amit sikerült produkálni, mikor a fülemre kerül a fülhallgató. Az pedig kicsit sem zavar,hogy ez most "csak" ennyi, hogy nem tudja, hogy mit tegyen. Azt hiszem majd minden jön magától és mégis hová kéne sietnünk? Pont úgy szép az élet, ha magától történnek a dolgok, és én is próbálok nem előre gondolni és nem rettegni minden nap, hogy mi jöhet még. - Steak? Persze! Annyi steaket eszünk, amennyit szeretnél! - mosolyodom el, és még kicsit előre hajolok, hogy egy puszit adjak most csak az arcára. Mint a tinik, bár szinte még azok vagyunk, hiába már egy kicsit talán idősebbek, de ez most igazán nem számít. Akkor hát irány az a steak, gondolom North Salemben, de igazából édes mindegy, csak az a lényeg, hogy vele.
Nem akarok elmenni. Ha a fél suli a barátaim közé tartoznak, nála jobb barátot nem találhatnék. Barátot? Nem is tudom, egy barátnak nem mereng el az ember a mosolyán, nem halmozná el puszikkal, még ha ez elrettentő is lehet nagyon. Az valahol túlmegy a barátság határain, ha úgy érzem, hogy meghalnék érte, annyira jó vele, és szúr a mellkasom, ha azt látom, hogy maga alatt van. Furcsa, hiszen számomra nem nehéz szeretet adni, de mintha ő mindezt oly módon követelné, venné el tőlem, hogy szó szerint szétszakadok, annyira akarom adni. Nem szó szerintm, mert nem kell követelnie, magamtól teszek így. A szigeten is ismerkedhettem volna, biztosan nem rugdostak le magukról, ha általánosságban ugrálok körülöttük, hiszen azért odamentem hogy mit segíthetek, de gyorsan letudtam a feladatokat, és rohantam vissza hozzá. Ő az, aki érdekel. Nagy Ő-vel ha már írjuk. És abból hogy azt mondja, nem akar magához láncolni, tudom, hogy.. én azt akarom, hogy megtegye, bármennyire is Jane Austen-esen is hangzik. Ha elmegyek, akkor csakis vele teszem. Ha marad, vele maradok. Ilyen egyszerű. - Hát... jobb nem jutott eszembe. Minden mást már tudsz, nem? Nem hagyom, hogy bajod essen, mit bókolgassak? – Nevetek vissza, egy bizonyos szintnél nem számítanak a kimondott szavak, minek kell mindent tisztázni? Itt vagyok, tördelem nem csak a saját ujjaim, az ő kezét is maszírozom, mert nehéz mit kezdeni a helyzettel, hogy így kitárulkoztam, de ahogyan elnézem, amilyen zaklatott életet élt, mintha mindez távol állna tőle is. Fura páros vagyunk, vagy tökéletesek? Miután végignéztem a füzetkéjét váltunk egy finom puszi-csók keveréket, és nem az lényeg, hogy ő nem megy tovább, én nem tudnék. Egyszerűen.. elég nekem most ez is, és bármilyen hihetetlen, nem akarnám elbénázni, mert még sosem volt ilyesmire példa. Már azt hiszem ez is több, mint hatalmas számú kapcsolataimban amit tudtam adni. Ez itt most máshogy esik, mint azzal a két lánnyal, akikkel inkább barátok voltunk. Érzem a bizsergést. Legszívesebben megtörölném a számat, olyan fura, de az végképp megölné a romantikát. Még szoknom kell. A jó dolgok is lehetnek furák, na. - Semmi baj... – Rezzenek meg, amikor sikeresen kiszakítja a dobhártyám. Megsimogatom a hátát, amit éppen átkarolok, és lassan, lágyan mozgok vele. A zene tényleg kifejező, és most életemben először a megszokott vidulásaimon túl... valami meleget érzek belül. És nem azért mert forralt bort ittam, nem, ezúttal tényleg valami olyasmi, ami szétárad a végtagjaimban. Viszont tényleg nem tudom, hogy mit vár tőlem, nekem nem szoktak... kapcsolataim lenni. Tudom, hogy ez nem olyan, hogy kell, de valamit akkor is...illik. - Akkor áll a steak? – kérdezek rá, nagyon érdekel hogy még képben van-e. Amikor erről beszéltünk, tökéletesen józan volt, ebben biztos vagyok. De napok teltek el, simán kimehetett a fejéből.
Nem akarom, hogy elmenjen. Lehet, hogy ezt hiszi, mert... mert tényleg ezt mondtam, de pont azért gondolom, hogy neki így jobb, mert meg vannak a barátai, mert ő az a típus, aki képes csak úgy szállni gondtalanul, én pedig azt hiszem visszarántanám a földre, de ha valakit kedvelsz, akkor nincs jogod visszarántani, akkor egyszerűen nem teheted meg, mert... nem fair. Ő pont úgy jó, ahogy van, épp azért tudott nekem segíteni, mert kitartó és képes volt elviselni a hülyeségeimet, amit más eddig nem, épp e miatt nem akarok rosszt neki. Nem akarom, hogy akár csak kicsit is el kelljen szakadnia az életétől és hogy én láncoljam valami rosszhoz, ami nem illik hozzá. Tudjátok mondják, hogy ha szeretsz valakit, akkor elengeded és ha visszajön... Ezért talán remélem én is valahol mélyen, hogy nem akar majd menni, amikor pedig még is úgy tűnik, az persze, hogy rémesen érint. Rosszul érzem magam miatta, hiába mondtam én, hogy menjen, de azt reméltem, hogy majd nem akar, hogy nem csak azért segített, mert megtette volna bárkivel. Én nem akarok, hogy csak egy lenni, az... nem elég, arra ott van az összes többi barátja. - Eszméletlenül tudsz bókolni. - nem tehetek róla, de nevetek, vele, azon, amit mond és azon, hogy mégis maradt. Megkönnyebbültem, hogy tényleg miattam van itt, hogy kedvel, hogy... szeret? Ez az, amit nehezebb feldolgozni, de ha ki sem mondtam eddig, én is így érzem, még ha most sem megy, hogy szavakba öntsem, amit érzek, de a rajzaim talán többet mondanak, mint az egyszerű szavak. Talán azok tényleg megmutatják neki, hogy mit érzek, hogy az bőven több, mint egyszerű kedvelés. Nem rajzoltam volna le őt ennyi helyzetben és ennyiszer, ha nem így lenne. Csak figyelem csendben a reakcióját, ahogy lassan lapozgat, és végül elmosolyodom óvatosan, bizonytalanul, amikor az ujjai az enyémekre fonódnak. Nem tudom még, hogy ez mit jelent pontosan, de remélem, hogy csak jó. Akkor váltok csak vissza komolyabbra, de most is jó értelemben, amikor megcsókol, vagy inkább megpuszil csak úgy finoman, tapogatózva. Nem megyek bele jobban én sem, ezúttal nem, mert úgy érzem... nem kellene. Nem kell mindig minden elvinni túlzó irányba, főleg akkor, ha már önmagában is elég meghitt egy helyzet. Nem tudom eltüntetni az arcomról a mosolyt, amikor a fülhallgató a fülemre kerül és lassan táncolni kezdünk. - Én még sose... - leesik, hogy minden bizonnyal kissé hangos vagyok első körben, így halkítom a hangom, legalábbis próbálom. -... táncoltam, szóval... bocs. - arra értem persze, ha rálépnék a lábára, de azért igyekszem oda figyelni. Közelebb simulok hozzá egy kicsit, de tényleg nem teszek mást. Ez most így jó, így meghitt az egész és... kész. Remélem, hogy most nem fog belépni senki sem azon az ajtón, mert nem szeretném, ki akarom élvezni ezt a számot vele és egyszerűen csak örülni neki, hogy így alakult és nem akarok most legalább egy kis ideig attól rettegni, hogy hogyan romolhat el... hogy mikor jön pár villanás a jövőből, ami mindent tönkretesz.
Azért, mert az ember lazán, mosolygósan reagál a váratlan nehézségekre, az oda vezető út még lehet küzdelmes. Ilyen vagyok, megindítom belül lelkem folyóit, gát nélkül ki adom magamból a szeretetet, a pozitív érzéseket, mert úgy érzem, csak így lehet győzni, erősnek maradni. Vannak félelmeim, gyengének is érzem olykor azt, ahogyan viselkedem, mégis sokan tőlem szokták várni a megoldásokat, mert erősnek mutatni magad akkor is, amikor mindenki sír... ritka dolog. Ezért akár vállon is veregethetném magamat, mégsem teszem, mert a többiek pedig másban jók. Ha ezzel segíthetek, hát miért ne tenném? Itt van ez a lány, aki annyira össze van törve, saját magától is fél, dacol a világgal. Aztán elmosolyodik, és minden megváltozik. Jó őt boldoggá tenni. Ha nem sikerül, akkor sem esem kétségbe. Akkor ott vagyok, hogy ne legyen egyedül. Hogy tudja, nem nélkülözhető porszem. Hogy tudja, van, akinek a világának középpontjában ő áll. Hogy van, akiben olyan mély nyomot hagyott, mint még senki. Ha sír, ha nevet, bárhogyan. Tudom, hogy most bántom azzal, hogy nem tudok határozottságot erőltetni magamra, és ebben is alárendelem magam az akaratának, de a fenébe is, a barátság, vagy szeretet, vagy mi lenne ez, hogyan lehetne erős, ha most az egyszer azt mondanám, hogy nem?! Mint ahogyan megtiltottam neki a drogok szedését. Kellenek olykor áldozatok, akkor is tudom, hogy gyűlölt egy darabig, de ha szeretünk valakit, ezt is elviseljük? Igen, hát erről van szó. Szeretem eléggé ahhoz, hogy gyűlölhessen. - Fülsértő... de édes... – Nevetem el magam, nem tehetek róla, és vele kapcsolatban nem általánosságban vagyok optimista, hogy még egy veszekedésben is viccet látok, ő mégis más. Tudunk vitatkozni, de mégis tudom vele éreztetni, hogy nem ellene, érte teszem. Folytatja azt, hogy fél, félt engem, de mégis kellenék neki, ha erősebb lenne. Erősnek kell lennem, kettőnk helyett is. Ez már csak azért is problématikus, mert eddig soha senkire nem gondoltam úgy, hogy kettőnk. Felvállalom azt, amit érzek. Ez nem barátság, de most mondjam ki, hogy ez szerelem? Ez nem lehet az. Nem lehetne. Mégis megtörtént. A válsághelyzetek talán ilyesmit is eredményeznek, de akkor is megmaradt mindez, amikor napokig nem láttam. Kártyázás közben is kipirultam, ha eszembe jutott az, ahogyan majdnem felképelt. Baromság, ugye? Átveszem a füzetet, és elkezdem lapozgatni. Ezek szerint tényleg én járok a gondolataiban. A végére érve nagyot fújtatok. Leteszem a füzetkét ezúttal és rákulcsolom ujjaimat az övére. Tökéletesen tapasztalatlannak érzem magam, mit is veszíthetnék? Odahajolok, és a szájára tapasztom a sajátomat. Nem több ez, mint egy ügyetlen puszi, tovább nem megyek, na nem mintha tudnám, hogyan érdemes. Aztán a walmenen tekerek valamennyit, és a fülhallgatót a fejére téve elindítom a számot. Átkarolom a derekát, a másikkal a kezét fogom meg, és odahajolok hozzá, hogy én is halljam a zenét finoman táncolni kezdek vele.
Ha tudnám, hogy mik járnak a fejében... Azt hinné róla az ember, hogy komolytalan típus, hogy mindent könnyen vesz, hogy számára tényleg csak szórakozás és játék az élet. De nem erről van szó, sokkal mélyebben érez, mint ahogy az ember hinné és furcsa, hogy miközben elvileg én vagyok a bizonytalan, én vagyok az, aki nem tudja normálisan kezelni az életét, mégis ő az, aki ebben a helyzetben tétovázik és nem tudja, hogy mit tegyen. Persze én sem tudom, maximum halvány sejtésem van róla, vagy talán reményem, amit nem igazán merek magamtól valóra váltani. De majd valahogy lesz, talán jobb is ha elválnak útjaink, akkor legalább nem kell végignéznem az ő halálát is, mert ez jönne, mindig ez jön a végén. Mindenki eltűnik, elhagy, vagy meghal... és a tetejében mindig tudom előre, mindig lefestem és nem tehetek ellene semmit. Félek ettől, főleg hogy azóta, hogy visszatértünk őt rajzolgatom. Mi lesz ha az egyik rajz majd véletlenül más lesz... nem emlék, hanem az villanás a jövőből? Mi lesz, ha látom, ahogy baja esik? Nem tudom, hogy képes lennék-e elviselni ezt újra, nem tudom, hogy képes lennék-e tovább élni normálisan, ha egy újabb számomra fontos személyt kéne elveszítenem. - Aranyosan kiabálok? - tudom, hogy nem ez a lényeg, de mégis ez ragad meg bennem és nem tehetek róla, de mosolyt csak az arcomra. - Tudod én szeretnék veled lenni, de attól még... ugyanúgy félek azt hiszem. Félek, hogy bajod esik, pont azért, mert... mert én is így érzem. Megnyugszom, ha átölelsz. Sikerült elérned, hogy megpróbáljak küzdeni valamiért. - nem tudom, hogy vagyok-e elég erős ahhoz, hogy ha tényleg újra bejön valami durva, akkor is talpra tudjak állni. Az a baj, hogy félek nem is lennék rá képes, nem menne. Nem akarom őt megszeretni, hogy aztán el kelljen engednem, túlságosan fájna. Fogalmam sincs, hogy mit is mondhatnék a szavaira, csak némán figyelem őt, csak némán próbálok napirendre térni e felett, hogy nem csak kedvel, szereti azt, ami vagyok, vagy inkább aki vagyok, pedig kapott már tőlem minden, hideget és meleget is. Ordítottam vele, undok voltak és látott olyan állapotban is, amikor nem számított semmi, és mégis elúszott velem a szigetig a kicsiről és... nem is tudom, hogy ezeket hogyan tudnám meghálálni neki. Ezek után az, amit mond kissé belém folytja a szót. Fogalmam sincs, hogy mégis mit mondhatnék, végül inkább csak lehajolok, hogy felvegyem a vázlatfüzetet és azt nyomom a kezébe. - Szerintem meg kellene nézned, most úgy tényleg. - bátortalan mosoly jelenik meg az arcomon. Nem a többi kép számít, nem azok, hanem az, hogy a többségén ő van rajta, és ez csak pár nap termése, azóta készültek, hogy visszajöttünk. Sok emlékem van arról a másfél hónapról, sokszor láttam őt a szigeten, gitározni a többiekkel, vagy csak ülni a parton, vagy csak mosolyogni rám, amikor segíteni próbált. Sok minden meg van ebből örökítve, és miért rajzolgatnék le valakit, ha ne érezném én is ugyanazt, amit ő? Fontos lett nekem, még ha nem is merem most még kimondani azt, hogy megszerettem. Félek tőle, hogy az következményekkel járna, mintha az élet csak arra várna, hogy beismerjem, hogy akkor csapjon le, ha már biztos vagyok magamban, mert akkor már jobban fog fájni.
Azért néztem félre, mert úgy éreztem, hogy ez az egész neki nagyon sok. Olyan savanyúan indult, és időmben telt lehántani a lelke burkait, most pedig mintha kezdhetném előlről. Ha elutaznánk valahova megint ez lenne? Na ne... Mindennel együtt kedveltem meg, akkor amikor rossz kedvű volt, azt sem bántam, hogy jól beleállt a kezembe az a kés, vagy hogy vele kellett virrasztanom. Lehet, hogy az a típus vagyok, aki mindenkiben meglátja a jót, és talán ez túl nagy általánosság, vele viszont én is jól éreztem magam. Hátralép, és teljesen úgy tűnik, mintha zárta volna a dolgokat, részéről ennyi volt, mintha ott csak arra kellettem volna, hogy ne legyen rosszul. Nem, nem nézhetek ki belőle ilyen galádságot. Talán csak nekem akar jót, de ha én meg neki, miért kell ezt túlbonyolítani? Szótlanul hallgatom, és szívem szerint azt mondanám elsőre, hogy akkor legyen, hagyjuk is annyiban, és amikor megteszem, akkor látom, hogy csak tisztességgel akart velem bánni, nem is így gondolja. Nem jó színész, ez már látszik. Ahogyan én sem vagyok az. Már a saját szavaim sem voltak meggyőzőek, lemondanék róla, mint barátról, és még akár többről is, csak mert túlságosan komolyan vettük, hogy ilyen gyorsan kötődni kezdtünk egymáshoz? Az életben egyszer harcolhatnék valakiért, ne csak a lelki üdvéért. Még akkor is, ha ő feladja, és meghátrál. Kimondom mégis, amit gondolok, amit érzek, ezzel azt hiszem sikerül is meglepnem. Úgy tűnik mintha mégis valami ilyesmiben reménykedett volna, de az is világos, hogy nem akarja ezt megérdemelni. Mintha én valami főnyeremény lennék. Megrázom a fejemet, és igyekszem nyugalmat erőltetni magamra, mert már az előbb is majdnem elcsuklott a hangom. - Teljesen új vagyok az iskolában, de már a hajóúton, a szigeten is ismerkedhettem volna, ha akarok. A régi iskolámban sok barátom volt, ez igaz, de rájöttem, hogy más vagyok mint ők, még ha rengeteget is lógtunk együtt. Amikor eljöttem, úgy éreztem, hogy tényleg azzal akarok együtt lenni, akivel hasonlítunk... – Most biztos nevet, vagy legalábbis furcsálkodik, mert vannak bennünk bőven különbözőségek, de minden cinizmusa ellenére nagyon is rokonléleknek gondolom. – Nem érdekel, hogy itt kinek kellenék, veled érzem magam jól. Megfogott, hogy olyan aranyos vagy ha kiabálsz, és az, olyan szívszaggatóan tudsz sírni, de mégis megnyugszol, ha átölellek. Tudom... ezek mind fura dolgok, de... Ezt nem tudom megmmagyarázni. – Rengetegszer komolytalan vagyok, ez tény, de azt nem veszi észre, hogy mellette milyen elhivatott. Az, hogy szembemegyek a problémákkal, és nevetve kezelem őket, nem azt jelenti, hogy félválról veszem őket. Láthatja, hogy énekelek, rajzolok, és nem számít, hogy ki hogy kezeli őket. A legvadabb dzsungelben is túrát szerveznék, mert úgy érzem, hogy más így élné túl. Ha kell, vele is szembeszállok, hogy ne szálljon el, és elsírom magam, ha belehalni akarna. - Nem azt mondtam, hogy kedvellek. Szeretem azt, ami vagy, és ne tudd meg, hogy milyen nehéz volt ezt kimondani. Olyan összetört voltál akkor, azt hittem, hogy a barátság is sok lenne neked, de azt meg úgy kezeled, hogy én mindenkinek megadom, akkor nincsen is értéke. – Sütöm le zavartan a szemem, és beharapom a felső ajkamat, igazából az előző kapcsolataimban is csak azért voltam jelen, hogy a másik ne legyen egyedül. Mintha valami ügyeletes megmentő lennék. Csak az a különbség, hogy őket tényleg barátként szerettem, és még egy csók sem csattant el. A szájrapuszi azt hiszem nem tekinthető annak. Megfogja a kezem, én pedig bólintok, egy pillanatra be is hunyom a szemem, felsóhajtok, mielőtt kimondanám. - Igen, ez nem is kétséges, belédszerettem... De nem tudom, hogy mit is adhatnék. Nekem még nem volt senkim... Úgy igazán. Félek, hogy neked valaki erős kell, valami igazi jó pasi.. Nem ilyen lökött, mint én. Azt sem tudom, hogy mire is vágyik egy nő. Vagy te. – Boxolok bele a vállába játékosan, itt nagyjából be is fejeztem, mert zavarban vagyok, nem gondoltam, hogy kihúzza belőlem, igazán szemétség volt.
Talán én bonyolítom túl a dolgokat, az is lehet, könnyen lehet. De tényleg nem akarok ráakaszkodni, egyszerűen nincs jogom hozzá és nem is lenne fair a részemről. Segített nekem a szigeten, de itt neki meg van mindenkije már. Barátok, család, és egyáltalán nem biztos, hogy ebbe én még beleférek, hogy itt szükség van rám, hogy zaklassam a köreit. Nagyon jól meg vagyok én a rajzaimmal, és talán a professzorék majd segítenek tovább lépni, majd ők valahogy segítenek, hogy kezelni tudjam a képességemet és ne emésszen fel újra. Nem akarok visszaesni, nem akarom, hogy minden eddigi küzdelem felesleges legyen és hiába való, már csak Carol miatt is. Tartozom neki annyival, hogy igyekszem és Jacknek is. Ezért lépek el tőle, mert igazán nem akarok belezavarni az életébe. Neki tökéletes úgy, ahogy van, én pedig azt hiszem túlságosan is ragaszkodnék hozzá, ha hagyná, ha én hagynám magamnak. Nincs senkim és ezt értsd szó szerint, de ez nem jelenti azt, hogy az első embertől, aki figyel rám el kell várnom, hogy csapot-papot hátrahagyjon és mindent eldobjon. Ez... nem így működik, tisztában vagyok vele, vagy legalábbis tisztában kell lennem vele, ha nem is most azonnal, hát majd... idővel elfogadom. A szavaira mégis összeszorul a szívem. Talán valahol mélyen vártam, hogy majd hátha... hátha nem így áll hozzám, hátha azt mondja majd, hogy mégis szeretne velem legalább időnként beszélgetni, találkozni, ennek ellenére pedig most... úgy fest, hogy simán elhiszi azt, hogy ez lesz a legjobb. akkor talán tényleg így van, talán tényleg ez a jó megoldás, és nem kell erőltetni azt, ami nem megy. Nagyon mások vagyunk és nagyon más életet éltünk eddig, ez a nagy helyzet. Aztán újra megszólal, én pedig csak bizonytalanul pillantok fel rá. Mi hittem? Én magam sem tudom, hogy pontosan mit is hittem. Majd egyszer talán rájövök, de hogy az mikor lesz... talán soha, talán majd most elmagyarázza, hogy mit is szeretne. Aztán már nem marad más mint a nagy pislogás. Nem tudom, hogy mit mondjak, először nem. - Oh... de én azt hittem, hogy kedvelnek, sokan vártak és... - értetlenül jár a szemem ide-oda. Tényleg azt mondta, amit hallottam, hogy mondott? De vajon hogyan értette ezt pontosan. - Mármint úgy érted, hogy kedvelsz? Azért segítettél a szigeten. - kijelentés, vagy kérdés, igazából már magam sem tudom, tényleg nem. Én nem gondoltam, hogy ő tényleg szó szerint értve szeret, meg hát nehéz is elhinni, ha egyszer... Ő nem az a típus, vagy nehéz róla elképzelni, hogy ennyire komolyan gondolna valamit. Tényleg nagyon nehéz, hiába szeretném. Jól esne? Hát persze... életemben nem szeretett még senki, legalábbis úgy nem. És persze félnék is tőle, mert mindenki, aki igazán közel állt hozzám eddig az végül eltűnt, meghalt, vége lett. Nem akarom, hogy ő is erre a sorsra jusson. Kissé bizonytalanul, de megfogom a kezét, nem akarom, hogy elmenjen, de látom rajta, hogy azt fontolgatja. Szeretném, ha válaszolna, ha nem szaladna el, mert érdekel, hogy amit mondott mennyire komoly.
Tényleg nem értem. Ott a szigeten olyan jóba lettünk. Nehezen indult, tudom, hogy nehezen viselte, hogy még a háborús helyzet ellenére is zenéltem, énekeltem, vagy éppen a túrázásról beszéltem. Tudtunk komoly dolgokról is diskurálni, és nem veregetem a saját vállamat, hogy kitartottam mellett a drogozás ellenére is, ez így volt természetes. Értékes ember, akiért megérte küzdeni, és most teljesen felrúg mindent. Megjöttünk, azt hittem, hogy végre egy kicsit jó kedve lesz, erre teljesen úgy csinál, mintha még mindig fogságban lennénk, mintha még mindig béklyóba szorítana valami ismeretlen hatalom. A képessége visszatérésvel ismét látja a rémeket, ebben biztos vagyok, és talán ismét szüksége lenne arra, hogy elszálljon, az enyhítené a kínt. Ebben csak az a rossz, hogy ha megteszi, akkor már nem tud majd leállni, bele is halhat, én pedig nem fogok tudni tenni semmi. Ha máshogyan alakult volna, és már én is úgy indulok el velük, hogy már mindenkit ismerek, a társaság része vagyok, akkor is felfedeztem volna őt magamnak, ez nem is lehet kérdés. A távolságtartásából viszont most azt érzem, hogy valamit nagyon félreérthettem. Ha arra kellettem neki, hogy ne unatkozzon, vagy hogy legyen valaki, aki a fejét fogja, vagy segítsen leszokni, én megértem. Most, hogy jobban van, a leglogikusabb, hogy félreállok, és hagyom, hogy élje az életét tovább. Annyira meg vagyok döbbenve, hogy a rajzfüzetről teljesen el is feledkezem, nem nyúlok utána. Elengedem az ölelésből is, ahogyan hátralép. Hát így állunk. Bólintok. - Sajnálom, hogy ha félreérthető voltam. Minden úgy lesz, ahogyan te szeretnéd. – Nézek félre, olyan nehéz ez most, egyátalán nincsen kedvem viccelni, mosolyogni. Megkedveltem, de a túlzott komolytalanságom miatt, az optimizmusom miatt azt hiszi, hogy nekem csak az a jó, ha mindenki vidám, vagy ha nagy társaság vesz körül. Bizonytalanul remeg meg a szám, nem, nem fogom elsírni magam, de valahol mélyen furcsán fáj valami. Nagyon megkedveltem, megszerettem őt, és most közli, hogy lépjek tovább, mert ő megtette azzal, hogy nem fűzi velem össze a sorsát még barátként sem, mert visszafogna. - Te komolyan azt hitted, hogy én.. – Kezdek bele, aztán elfullad a hangom, meg kell emberelnem magam, ahogyan mégis visszanézek rá. Nem lépek közelebb, már elvágta a köztünk lévő távolságot, immár döntött mindenről. Aztán kimondom zárásként, pedig nem kéne. Egyszerűbb lenne, ha zárnánk így, akkor övé lenne a végső szó. – Azért jöttem ide, mert úgy éreztem, hogy itt teljesebb életetet élhetek. Nekem nem kellenek a felszínes hülyülések. Megteszem, ha olyan a társaság, de mindig magam voltam, a saját örömömre írtam verset. Azért szerveztem túrákat, mert én akartam túrázni, és gondoltam, egyszerűbb, ha nem vagyok egyedül. Szeretnék barátokat, de... nincsenek. Azt hittem, hogy neked fontos vagyok, mert nekem az voltál. És azt hittem tudod, hogy mennyire szeretlek. – Mégis kimondtam, amit még az eddigi két, komolynak nevezhető kapcsolatomban sem sikerült. Miután már döntött a sorsunkról, most még nagyobb súlyt helyeztem a nyakába, talán most lenne ildomosabb távozni, mielőtt még tényleg belemászok a lelkébe. Elnémulok, legalább mondhatna valamit.
Az élet viszonylag egyszerű, bár sokan hajlamosak túlbonyolítani. Igenekből és nemekből áll, de vannak akik ezt nem akarják elfogadni és maradnak a talánok mellett, mert úgy könnyebb. Butaság, csak tudni kell, hogy mi jelent igent és mi jelet nemet. Sosem gondoltam, hogy én sokkal jobb lennék, mint bárki más ebben, csak már megtanultam, hogy az életben tényleg sok minden van, amit nem kell túlgondolni. Jack kedves fiú, de attól még meg van a maga varázslatos kis világba, amiben van egy kazal barátja, amiben mindenki szereti, és én is csak egy vagyok közülük, vagy talán még az sem. Nem tudom, hogy a barátjának tekint-e, vagy csak egy megmentendő léleknek, akinek miután segített tovább lép. Nem számít, nincs is jogom kisajátítani valakit és azt hiszem nem is kell minden áron megértetni vele azt, hogy ami a szigeten történt mi is volt pontosan. Ha jól sejtem nincs róla sok fogalma, neki csak egy játék volt. Nekem nem, a többieknek nem. Én láttam, hogy Liam majdnem meghalt ott annál a fura szamurájnál, én láttam, hogy a többieknek nekitámadtak valakik és nem csak valami ártatlan kis csihi-puhi volt az, inkább kivégzés. És én fulladtam meg majdnem odalent... de ez nem olyasmi, amit ő értene, talán nem is kell értenie. Pont attól ilyen kedves és tiszta, hogy olyan az élete, amilyen, remélem ilyen is marad, de én nem tudom elfelejteni azokat, amik történtek. Lepillantok a füzetre, ahonnan az ő arca tekint vissza, persze csak készülőben van még. Legszívesebben összecsapnám, hogy ne lássa, de már így is késő. - Nem tudom, lehet hogy a miatt van tehetségem a rajzoláshoz, vagy csak alapból... fogalmam sincs. - vonom meg finoman a vállam, aztán végül lehajolok és átnyújtom neki a füzetet. Ha akarja, akkor belelapozgathat, bár nem túl kellemes látvány. Igazság szerint a legtöbb rajt régi és sok nem túl kellemes van köztük, amiket már ki kellett volna dobnom a fenébe, de vannak olyanok is, amik emlékek a szigetről. Elég csendben jártam a többiek között, azt hiszem nem tudják, hogy mennyit láttam, vagy, hogy mennyire jártam a közelükben, de van minden, csak a part, vagy az az izé, ahol Liammel jártunk. Még egy olyan rajzom is van, ahol Leah ül a parton és sír. Nem éreztem úgy, hogy segíthetnék bárkinek is, de attól még megmaradtak ezek bennem. A kérdésére csak megrázom a fejem, de ha nem hagyja, hát egyelőre nem ülök vissza. - Nincs baj Jack, tényleg. - egy gyenge mosolyt is megejtek. Nem tudok olyan lenni, mint ő, nem tudok csak úgy túllendülni mindenen, mintha mi sem történt volna, bármennyire is jó lenne, vagy bármennyire is igyekszem. Ez... ez egyszerűen nem ilyen egyszerű, számomra legalábbis nem. Engedem, hogy megöleljen, de aztán mégis kicsit hátrébb lépek tőle, maximum nem túl távol, mert azt gondolom úgy sem engedné, meg hát a mögöttem lévő fotel is nagyban akadályozna benne. - Dehogy nem változott. Én nem fogok rád akaszkodni, és te... Meg vannak a barátaid, én pedig nem akarlak visszafogni. Jó életed van, örülj neki és éld, nem kell az enyémmel foglalkoznod. - tudom, hogy úgy sem olyan egyszerű ez, nem fogom tudni neki csak úgy elmagyarázni és nem fogja megérteni, de talán nem is kell. Egyszerűbb lenne, ha inkább elfogadná és kész. Szép élete van és élje így, ahogy. Sokaknak fontos, sokan szeretik és ezzel nincs is baj, de én nem tudok csak úgy tovább lépni, én nem tudok csak úgy tenni, mintha mi se történt volna, mintha az életem innentől szép és jó lenne, csak meg lejöttem a drogokról, amúgy se tudhatom, hogy ez meddig tart.
Egyátalán nem érzem ellentétesnek magunkat. És mindez csak elméleti fejtegetés, hiszen nem látok a fejébe. A lényeg, hogy egy nagyon jólelkű lányról van szó, aki még saját magával sincsen tisztában, mint amilyen én is vagyok, csak más témákban. Mindketten képesek vagyunk indulatokra, de azt elismerem, hogy pocsék múltja van, de hát az okosok azt mondják erre, hogy ebből lehet épitkezni. Hát ezt vétóznám, hogy azért kell rossz emlék, hogy egyre jobb legyen minden, mert már rengetegen vannak, akik nem tudják mindezt feldolgozni, hiszen a leányzót az sem érdekelte volna, ha mondjuk belehal a túlfeszítésbe. Engem nagyon is, komolyan gondoltam, hogy meghasadt volna a szívem, és nem csak azért, mert másnak már nem tudtam segíteni, minden élet fontos, főleg az övé, akinél még látom is az utat, hogy mennyire rendben lehet minden. Egy pillanatra rásandítok a rajzra, és már csúszik is ki számon a következő bók. - Nahát, milyen szépen rajzolsz. Azzal a jövőlefestős dologgal van kapcsolatban, vagy csak zsigerből jön? Mutatsz még ilyeneket? – Természetesen fogalmam sincs róla, hogy Liam mit akart elmagyarázni, vagy csak túl felületes tudok lenni néha, és egészen egyszerűen nem értettem, nem kérdeztem vissza. Valahol a föld felett lebegek centikkel, és a körülmények nem jutnak el a tudatomig, az viszont igen, hogy ő most milyen komor. Mosolyog, de pontosan tudom, hogy milyen az, amikor az ember felhőtlenül boldog. Tudom, pontosan tudom, hogy mások nem lettek volna képesek ilyesmire a tengeralattjáróban, még maguk az elrablóim is a fejüket csóválták, amikor gitárt kértek, vagy a túrás élményeimről meséltem nekik, a végén már tegeződtünk, és oda-vissza mentek a viccek. Én... egyszerűen ilyen vagyok, és nem a komolytalanság miatt. Nagyon is érzem mindennek a súlyát, de ösztönösen nyúlok az empatikus megoldáshoz, mert hiszem, hogy mindenkinek van szíve, mindenkit meg lehet hatni, és az már fél győzelem. A világot igenis jobbá lehet tenni, ha mosolyogsz. Itt és most azt érzem, hogy ismét valami falat emelt maga köré, amit muszáj vagyok bontogatni. Természetemből fakadóan. Mielőtt leülne, megfogom a kezét, és letörölve a mosolyt, komolyabbra váltok. - Mi a baj? Megbántottalak? – Nagyot nyelek, biztosan figyelmetlen voltam, vagy túl vidám, nem vettem elég komolyan, hogy törték magukat, hiszen főleg engem akartak megmenteni. Néha átkozni tudom magam, hogy a túlzott empátiám olykor ilyen fájdalmas félreértésekbe megy át. - Köszönöm. Fontos voltál a szigeten is, és azóta is. Nem változott semmi. – Nem hagyom, hogy leüljön, amikor hátralép, és a kéz fogást most mellőzve előrehajolok, megölelem. Sután megpaskolom a hátát, de nem amolyan apai jelleggel, csak úgy köszönetképpen. Természetesen csak akkor, ha hagyja. A képességet érintő kérdésre ezúttal nem is válaszolok, és hogy minden rendben van-e velem. Sokkal fontosabb, hogy elmondja, mik az érzései. Igen, őt nem várták a parton, én meg gyorsan lerendeztem a saját szüleimmal, hogy minden oké, ne aggódjanak, nekik nem is dramatizáltam túl a dolgot, nyugodtan fordultak vissza. A lánynak viszont úgy tűnik tényleg nincsen senkije. Rajtam kívül, mert engem számon tarthat.
Már, amikor messziről meghallom a hangját, meg a léptek zaját, akkor elmosolyodom. Örülök neki, hogy visszakerültünk, hogy nem lett semmi baja és igazából nem lep meg, hogy így kezeli ezt az egész helyzet. Csak úgy lazán, hogy arról beszél kártyázott azokkal, akik elkapták. Ember nincs aki így áll hozzá az élethez, de ő azt hiszem pont e miatt különleges. Olyan könnyen és lazán kezel mindent, pont az ellentétem. Amikor már elég közel van fel is nézek a füzetből és automatikusan teszem le magam mellé, amikor felhúz a fotelből, hogy megöleljen. Visszaölelek, ha nem is olyan vehemensen és észre sem veszem, hogy amúgy sikerül a füzetet úgy letenni, hogy pont látszik, hogy milyen rajz is van ott a tetején, hogy az ő... felismerhető, még ha amúgy félkész is. Amikor elenged és megszólal kissé azt hiszem zavartan vakarom meg a tarkómat. Jó-jó esélyes volt, hogy Liam elmondja mi is történt, főleg ha beszéltek azóta, bár ezek szerint nem mondott el mindent, vagy csak Jack ezt is, mint mindent könnyedén kezel. Majdnem megfulladtam ott, igazából nem sokon múlt, bár gondolom számára a majdnem az nemmel egyenértékű és utólag nincs már értelme aggódni ilyesmi miatt. Végül is ez is egy hozzáállás, de e miatt azt hiszem a mosolyom talán egy kicsit visszafogottabb. - Szia Jack! - ennyit sikerül először válaszként kinyögni. Adok magamnak azt hiszem egy kis gondolkodási időt, mert... hát az is kell időnként, hogy az ember rendben legyen a gondolataival. - Nem volt nagy ügy, csak aggódtam, hiszen eltűntél. Mindenki aggódott, miután többen is felszívódtak és... amúgy is elég nagy volt már a feszültség és még se maradhattunk ott a szigeten a végtelenségig, sokakat vártak vissza. - sokakat igen, engem nem. Nem érdekes, nem is számítottam ilyesmire. El vagyok én így ahogy vagyok magamban. Végül kicsit távolabb is lépek tőle és visszaülök szépen a fotelbe. Felhúzom a lábam, mivel most csak zokni van rajtam, a papucsot letettem a fotel mellé, amikor felhúzott akkor pedig nem bújtam megint bele. - És te hogy vagy azóta? Sikerült már mindennek visszaállnia a régi kerékvágásba? És a... képességed? - mondta a szigeten, a végén emlékszem, hogy már van neki, bár nem is tudom, hogy egyáltalán azt mondta-e, hogy micsoda pontosan. Abban viszont igazából biztos vagyok, hogy ő tényleg úgy éli tovább az életét, mintha mi se történt volna, mintha az a szigeten töltött idő csak egy kis játék és szórakozás lett volna... apró kis semmiség.
Egy kicsit dobálgattuk a lasztit a srácokkal a tóparton, aztán úgy éreztem, hogy a leányzó pihent egy nagyobbat, akkor döntök úgy, hogy ideje őt felkeresni, hogy hálálkodjak ahogyan csak tudok. Nem érzem úgy, hogy nagyon domborodnának az izmaim, amióta visszajöttünk, pedig a többiek bizonygatták, hogy emberfeletti erőm van. Mármint az elrablóink, de hogyan kellett volna tesztelnem? Sziklákat dobálok rájuk? A fizikumom maradt a régiben, majd egyszer kipróbálom, ha nagyon olyan kedvem lesz, nincsen jelentősége, emberként maradok, aki voltam. Nem sokat tudtam tenni annak érdekében, hogy a társaim jobb kedvre derüljenek, sokszor komolytalannak tartanak, és miután kutya bajom nincsen, azt hihetik, hogy lepaktáltam azokkal, akik miatt nekik is szenvedniük kellett. Álneveket használtak, a főnökasszonyt pedig egyátalán nem láttam, azt sem tudtam, hogy nő, csak a diákok utólagos elmeséléséből. Hát igen, Angel néven bármi lehetett volna... Rápillantok az órámra, pár óra már eltelt, halkan fogok kopogtatni, és ha még alszik, akkor megvárom az ajtó előtt, írok neki egy szép dalt, pihenjen nyugodtan. A labdát odadobom a srácoknak, bár az enyém, miért ne használják ők, amíg távol vagyok. Felsétálok a lépcsőkön, már jó előre megkérdeztem, hogy melyik az ő szobája. Résnyire nyitva, lányhangok szűrödnek ki, nem az övé, ezért beköszönök, hogy nem akarok rányitni senkire. Egy nyulánk barna hajú leányzó jön ki, akit még arcról sem ismerek, szenvetlen stílusban igazít útba, Josephine a nappaliban van, mintha valami rajzcuccot vitt volna magával. Tudtam én hogy le tudja festeni a jövőt, de félt a dologtól, ám beszélgettünk erről, hogy megpróbálhatná drogok nélkül, a saját javára fordítani, hátha kisülhet belőle valami, a jövő mindig mozgásban van. Kantáros rövidnadrágban jövök fel, mintha valami bajor lennék, fehér póló van rajtam, amiről C.C. Catch néz rád vissza, bombasztikus énekesnő, órákig álltam sorba ezért, de megérte. Az derekamon egy öv, ami kicsit furán nézhet ki a kantárral együtt, de nem divatozásból, ebbe van beleakasztva a walkman, és miután amúgy is sokat énekelek, egyátalán nem fülsértő hogy a saját hangszínemben énekelem az egyik számot. Egy kicsit be is mozgok hozzá, mintha helyben futnék, de olyan jó pörgősek. Ez az oka, hogy a lányka talán már messziről hallhatja, hogy jövök. Amikor beérek, még végigénekelem a sort, és a levegőbe ütök, aztán kattan a magnó, és a vállamra húzom a füllhallgatót. Széles mosollyal húzom fel a fel a székről, hogy egy hatalmas medveszerű öleléssel nyaláboljam fel, és emeljem a magasba. - Sziaaa! Miket hallok rólad Josephine? Te engem mentél megmenteni? Ne már... Annyira aranyos tőled, elsőre el sem akartam hinni Liamnek. Többet valamiért nem tudtam kihúzni belőle, csak hogy engem emlegettél egyszer, hogy miattam meg kell próbálni. Egy puszi, két puszi. – Le is követem a szavaimat, megkapja a jutalmakat, még ha tudom, hogy apróság is a szememben. Nem is tudom, hogy köszönjem meg neki, a rajzot pedig végképp nem látom. Csak állok vele szemben, és megszólalni sem tudok. Lehet, hogy csinálok neki egy válogatáskazit, ha kivallatom a szobatársait, hogy miket szeret.
El sem hiszem, hogy visszatértünk, azt pedig még nehezebb, hogy az utóbbi pár napot sikerült normálisan átvészelnem. Egyszerűen próbálok nem foglalkozni a ténnyel, hogy a képességem... szóval hogy van. Szerencsére alap állapotban csak ritkán jön elő és még az álmok sem tértek vissza, olyankor ugyanis gyakrabban aktív, de így is épp annyira rettegek, mint eddig, hogy újra meg fognak majd rohanni a jövő rémes képei. Szó szerint rettegek tőle, hogy mi várhat rám, mivel tudom, hogy semmi jó. Az a baj, ha az ember látja a jövőt, akkor szinte biztos, hogy mindig jön majd valami rossz, olyan nincs, hogy minden rendben menjen és ha jön, akkor arról tudni fogok. De eddig talán azért úsztam meg a dolgot, mert elég kimerült voltam a szigeten lezajlott események miatt, hogy ne legyen a szervezetemnek ereje az álmokkal szórakozni, de az esély bőven meg van rá, hogy amint kicsit is jobban leszek, akkor majd sor kerül rá. Ettől függetlenül persze azt mondták az alapítók, hogy próbálkozzam, mert a képességem egyáltalán nem olyan rossz, mint ahogy hiszem. Felkészíthet arra, ami vár rám, vagy másokra, tehát mégis csak van valami értelme talán. Nem tudom... tényleg nehezen tudok ebben hinni, de nincs értelme itt lennem, ha egyáltalán nem próbálkozom és nincs értelme akkor annak sem, amin a szigeten mentem keresztül, hogy Jack segített. Ezzel őt is elárulnám, ha feladnám azt hiszem. Amúgy sem mehetek sehová, a szüleim sosem hittek nekem, és végül meghaltak, pedig talán figyelmeztethettem volna őket. Még mindig nem tudom, hogy Jacknek igaza van-e, vajon változtatni lehet-e a jövő szálain, vagy sem, vajon az, amit lerajzolok mindenképpen úgy történik, vagy... nem. Sejtelmem sincs, jó lenne tudni, de nem hiszem, hogy erre rájövök akkor, ha nem próbálom meg. Ezért vagyok most a nappaliban, immár normális külsővel, sikerült rendbe szedni magam. Az ember csak akkor jön rá, hogy milyen nagy luxus a fürdés, a tiszta ruha, amikor egy ideig le kell mondania róla. A hajmosás... na az valami mesés volt! És végre nem megy mindenembe bele a homok és nincs az a rémes pára, ami esetemben duplán rossz volt, hiszen a láz az elvonás miatt még meg is duplázta. De már jól vagyok mondjuk és egy kis vázlatfüzettel az ölemben nézek ki épp az ablakon. Mellettem az asztalon egy bögre már félig kihűlt kakaó, a kezemben pedig ceruza. Egyelőre csak firkálgatok, mert amúgy is van tehetségem a rajzoláshoz, ami nem tudom, hogy összefügg-e egyáltalán a képességemmel, de nem is számít. Egy arc alakul ki szép lassan a papíron, bár nem nehéz kitalálni, hogy fiúról van szó, csak lassan haladok. Rövid haj, csibészes mosoly... hát ki mást vetnék papírra, ha nem azt, aki azt hiszem minden erejével azon volt, hogy visszahozzon az életbe?
Kezdőlap 
by 
