Tara S. Moore

"Sokan csak azért beszélnek, mert az hiszik, a hanggal könnyebb bánni, mint a csenddel. (Margaret Halsey)"

Userinfó: Főkarakter

Név: Tara S. Moore
Mutáns név: Sikoly (magyarul)
Születési dátum: 1968. május 15. Meridian-Georgia-USA
Besorolás: Diák
Képességek: Hanghullám-manipuláció és hangutánzás

Elsődleges képesség: Hanghullám-manipuláció és hangutánzás
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 12 éves kor (Jelenleg 18 éves)
Képesség jelenlegi szintje: Nagyon magas és nagyon mély hangok kibocsátása. A hallható hangtartományon túl is. Félelem, ijedtség, rettegés hatására nem tudja szabályozni az erejét, nem képes uralni a képességét. A hangutánzás terén nincsenek korlátai, tökéletesen képes leutánozni bármilyen hangot.
Képesség távlatai: Finomhangolás. Idővel képessé válhat arra, hogy egészen apró eltérésekkel emeljen, vagy mélyítsen a hangokon. A hallható tartományon belül, a hang erején.

Jellem: Csendes, általában visszahúzódó. Megfigyel, és csak akkor lép, amikor már mindent megfelelően ért, tud. Azonban, ha úgy hozza a helyzet, tud heves is lenni, kissé akaratos. Nagyon ritkán agresszív, bár ezt is inkább a sarokba-szorítottság érzése váltja ki.

Külső: 162 cm magas, vékony testalkatú lány. Vörös haj, nagy szürkés-kék szemek, kissé sápadtnak ható bőr. Öltözéke mindig egyszerű, ebben sem hivalkodó. Kedves, nyugalmat sugároz magából. Vidám, mosolygós.

Előtörténet: Anya azt mondta, hogy azon napon olyan meleg volt, mint a purgatóriumban se. Délben úgy szikrázott a nap, hogy a kék eget sem lehetett látni tőle. Ő kint ült a ház teraszán, a hintaágyon, szétvetett lábakkal, és tátott szájjal kapkodta a levegőt, mely szinte égette a tüdejét. A házban még elviselhetetlenebb volt a hőség. A teraszra legalább árnyékot vetett a vén diófa lombja. Éjjel nem lehetett aludni a melegtől, így akarva-akaratlan elszunnyadt. Végre tudott valamelyest pihenni. Olyan fáradtnak érezte magát, hogy arra sem ébredt fel, hogy elfolyt a magzatvíz. Csak a csobogásra, és az első igazán erős görcsre riadt fel. Jonass, a házi szolga nem messze a kertben tevékenykedett. Őt kiabálta oda, ő ült a kocsi volánja mögé, és fuvarozta be anyámat a város kórházába. Délután három óra öt perckor láttam meg a napvilágot.
Milyen hülyeség is ez. Hiszen a szemem is csukva volt, ráadásul a kórház szülőszobájának mennyezetét csodálhattam volna meg. De hát így születtem, egy őrülten forró napon. Állítólag olyan magas hangon sikítottam, hogy még a dokik is befogták a fülüket. Anyám azt mondja, mindig is sikítva sírtam. Mindazonáltal a képességem sok évig rejtve maradt előttem, és mindenki más előtt is.
Kislányként igen csak eleven gyerkőc voltam. Az öreg Jonasst a sírba tehettem volna, annyi csíntalanságot követtem el. Szerencsére ő is imádott, mint mindenki más. Egyke gyerek vagyok, anyám utánam nem vállalt be még egy szülést. „Így is sok vagy.” Mondogatta néha. Pár évvel később aztán apám elhagyta őt. Lelépett a városból valami „kamionos k…vával”. A cím persze anyám szava járása volt. Ettől persze, nem lett nehezebb az életünk, hiszen a családom, ha nem is dúsgazdag, és nem él kimagaslóan jó módban, de azért van mit a tejbe aprítani. Az iskolát Meridianban kezdtem. Véznalábú, sápadt bőrű, lángvörös hajú lány voltam, aki hatalmas szürke szemekkel bámulta a világ csodáit. Az elevenségem persze a suliban is megmaradt, így elkerülhetetlenek voltak az összecsapások. „Ez a lány egy kész ördögfióka.” Mondta egyszer Mrs. Donahew az anyámnak. Igen, akkor még olyan voltam. Egészen addig, míg be nem töltve a 12 évet, nyári táborba nem kerültem.
Az első napokban nem is történt semmi különös. Ismerkedtünk egymással, a környékkel, és a nevelőkkel. A baj a második hét vége tájékában történt. A táboron kívül túráztunk éppen, sziklás terepen másztunk felfelé. Volt egy kövér fiú közöttünk, nálam két évvel fiatalabb, Josh névre hallgatott. Sajnáltam szegényt, hiszen látszódott, mennyire nehezen megy neki ez az egész. A többiek csúfolták is. Ő pedig, erre úgy reagált, hogy félrehúzódott, nem beszélt senkihez. Eleven és csintalan voltam, de gonosz soha, és tényleg sajnáltam őt. A lényeg, hogy lemaradozott állandóan a csoporttól, én pedig, rendszeresen bevártam. Végül mind a ketten elmaradtunk, és egy elágazásnál másik irányba kanyarodtunk el. Eltévedtünk. Egy ideig észre sem vettük a dolgot, de aztán feltűnt, hogy nem hallunk más zajt csak a saját neszeinket, és lihegésünket. Felértünk egy sziklás síkra, ahonnan messzebbre elláttunk. Josh állt ki egy perem szélére, és vette észre messziről a csapatunkat, ahogy épp felérnek egy távoli csúcsra. Nagyon kicsik voltak onnan, így sejtettük, igen messzire tévedtünk tőlük. Kiabálni kezdtünk, és ugrálni. Josh az ingét is levette és azzal integetett neki, de nem láttak meg minket, és nem hallottak, vagy csak nem akartak. A nagy hevességben aztán Josh megcsúszott, és csúszni kezdett lefelé a meredek köves lejtőn. Én utána kaptam, ő magával rántott. Így aztán már ketten, összekapaszkodva hömpölyögtünk lefelé. Mire leértünk, tele voltunk horzsolással, csúnya zúzódásokkal, és bizony törésekkel is. Josh üvöltött, hát üvölteni kezdtem én is. Ahogy csak a torkomon kifért. Ettől Josh még jobban üvöltött, még a füleit is befogta. Percek teltek el, míg végre eljutott hozzám a „hagyd abba” kérlelő nyöszörgés. De eddigre már vér szivárgott a füléből, az ujjai közül. Órákba telt, míg ránk akadtak, és a hegyi mentők összeszedtek minket. Kórházba kerültünk. Josh a bal lábát törte el, én a jobb karomat szilánkosra. De ennél sokkal nagyobb baj volt az, hogy a sikításommal felszaggattam a dobhártyáit. Az orvosok furán néztek rám, senki nem akart velem beszélgetni. Úgy kezeltek, mint valami gonosz csodalényt. Alig vártam, hogy haza vigyen anya. Meg tanultam bal kézzel írni, és igen tehetségessé váltam a rajzolás terén is.
Mégis, gyökeresen megváltozott az életem. Magam is visszahúzódó lettem, keveset beszélgettem másokkal. A régi barátok elmaradtak tőlem, újak nem akadtak. Csak anya volt nekem, aki megértett, és mindenben segíteni igyekezett. Aztán egyszer csak megállt egy autó a házunk előtt. Így kerültem „Az Iskolába”.