Scarlett & Liam - Újra együtt

FOLYTATÁS: ITT

Scarlett & Liam

- Akkor jó, ezek után az a legkevesebb, hogy még inkább vigyáznak rád. Nem bocsátottam volna meg magamnak, ha bármi bajod esik. – tudom, hogy nem az én hibám, a hajó elsüllyedése, meg a szigeten rekedés, de attól még ugyanúgy rosszul éreztem volna, ha bármi baja esik, amíg távol vagyok. Elég nyugtalanító az, hogy valaki bejutott a szobájába, azt hittem a professzor egyből képes kiszúrni a betolakodókat, de ezek szerint még őt is átlehet verni, ami nem valami megnyugtató, ezek után ne kérjék tőlem azt, hogy egyedül hagyjam Scarlettet. Akár nappal, akár éjszaka, de vigyázni szeretnék rá, vele lenni újra, mert ez a másfél hónap borzasztó volt nélküle. Próbáltam azért úgy tölteni, hogy segítsek is valamit, de nem értem el nagy sikereket, vegyük például csak Dorothy-t, akivel nem mentek valami fényesen a dolgok, de azért remélem, hogy ha nem is én, de az egész helyzet hatott rá annyit, hogy majd végre valami normálisnak nevezhető kapcsolatba kezdjen a nővérével. Biztos vagyok benne, hogy Scarlett is örülne annak, ha Dorothy kész lenne nyitni felé, alighanem kiugrana a bőréből örömében, és ha ő örül, akkor én is örülök. Ez a másfél hónap elégé meggyötörte szegényt, jó lenne ha legalább a húgát visszaadná neki. De mindegy, majd lesz, ahogy lesz, ez kettőjük dolga.
- Elvégre élek igaz? Van néhány zúzódás meg seb, de semmi komoly, túlélem. – próbálom úgy mondani, hogy az teljesen hihető legyen, de nem tudok olyan jól hazudni, főleg nem neki. Sajnos azért valóban meglátszik rajtam a másfél hónap, úgy is érzem magam, mint valami hetvenéves, de biztos csak pihenésre van szükségem. Néhány zúzódás és seb, semmi komolyabb, bár időnként azért elégé tudnak fájni, de semmik ahhoz képest, ami majdnem történt. Az oldalam szerencsére nem éget meg annyira, hogy komolyabb nyoma legyen, maximum egy nagyon halvány heg maradt ott, de az például nagyon nem hiányzott, mikor a fának csapódtam, még most is fáj tőle néha a hátam. Viszont azt nem szívesen mondanám el, hogy nem sokon múlt, és soha többet nem látott volna. Itt vagyok, élek, és ez a lényeg, igaz? Most már mindegy, csak feleslegesen aggódna, életben vagyok, életben tartottak úgymond. Először Leah, Josie, csak azt a szamurájt nem értettem, hogy miért segített. Talán úgy voltak vele, hogy nem jó az, ha egy kísérleti patkányuk meghal, de nem hinném, hogy jóindulatból segítettek nekem. Mindegy, azért hálás vagyok nekik, mert az vér bármilyen undorító is volt, végül elállította a belső vérzést, szóval egy szavam nem lehet.
- Attól féltem, hogy nem fogod tudni, hogy azt hiszed meghaltunk. De ugye tudod, hogy nem a te hibád? A professzor sem volt képes megtalálni minket, senki nem lett volna képes. – gondolom az a kerék volt, ami kikapcsolta ezt a leárnyékolást, és kicsit idegesítő is a dolog, hiszen, ha az a lánc végig ott volt, akkor már jóval előbb is hazatudtunk volna jutni. Mindegy, most már itt vagyunk és csak ez számít,még soha nem örültem ennyire annak, hogy a birtokon vagyok. Egyrészt, mert itt van Scarlett, másrészről pedig… eddig menedékként tekintettem erre a helyre, de most már inkább az otthonomnak mondanám. A második otthonomnak, mert az első ott van, ahol Scarlett is. – Biztos jó srác lehet, főleg ha Nique-vel van együtt, segített nekem mikor partot értünk. – egyáltalán nincs a hangomban semmi féltékenykedés, még örülök is annak, hogy volt valaki vele, az pedig már csak hab a tortán, hogy minden bizonnyal normális srác lehet, hiszen Nique nem hinném, hogy egy vadbarmot szeretne. A partot érést követően nagyon kedves volt, és nagyon leleményes, neki köszönhetően egész gyorsan rendbejött a fejem, nélküle valószínűleg elég sokáig hasogatott volna még. Persze, nem siránkozhatok, mert vannak, akik nálam ezerszer rosszabbul jártak, remélem jobban vannak már. – Josie… ő egy kicsit fura, de amúgy nagyon kedves. – legalábbis az elején nagyon furcsa volt, életképtelennek tűnt, aztán a végére ő lett a legerősebb köztünk, neki köszönhetően találtuk meg a láncot, aztán ő mentett meg, mikor behúzott arra a helyre, szóval… örülök annak, hogy ott volt, és hogy ilyen sokat változott, amiben gondolom annak a srácnak is igen nagy szerepe volt, aki képtelen volt leállni a gitározással idefele jövet.
Igen, a legkevésbé sem fog zavarni az, ha még a szokottnál is többször csókoljuk meg egymást, mert másfél hónapot bepótolni kemény munka lesz, de sikerülni fog, most, hogy végre minden visszaállt a normális kerékvágásba. A szavaira mosoly ül ki az arcomra, és még gyorsan lopok egy csókot tőle, mielőtt kérdezne. – Hát… nem lenne rossz mondjuk egy zuhany, másfél hónapnyi koszt kéne lemosni magamról. Meg nem ártana megborotválkoznom sem, úgy érzem magam, mint valami ősember. – mondom mosolyogva, ahogyan megfogom a kezét és elindulok vele felfele. Remélem, hogy nem bánja, de nekem most tényleg elégé jólesne az a zuhany, sőt, szükségem van rá. Scarlettel együtt.

Liam & Scarlett

♪ I'm not a girl, not yet a woman ♪
- Nem, semmi baj nem történt. Ők sem tudják, hogy mi történt, hogy jutott be bárki is, és azt mondják, hogy már nincs is esélyük, jobban figyelnek, mint valaha. - rázom meg a fejem az elején. Tényleg nincs bajom, jól vagyok, csak a lelkem fájt, hogy nem mehettem vele, hogy a hiányától kellett szenvednem és attól félnem, hogy rosszat gondol rólam, és hogy még baja is esett. Az volt elviselhetetlen. Minden mást már magamnak okoztam, amikor próbáltam a nyomára bukkanni, amikor próbáltam megkeresni őt, de nem sikerült, csak magamat kínoztam vele, pedig annyira igyekeztem, annyira akartam, hogy sikerüljön, de azon az izén én sem voltam képes áthatolni. Tudom, butaság volt hinni, hogy így lehet, hiszen ha a professzor nem találta mg őket, akkor én ki vagyok, hogy nekem sikerült volna? Senki... az ég világon senki, csak ha az ember már eléggé kétségbeesett, akkor gondol butaságokat, mint hogy esetleg számít a kötődés, hogy szeretem, hogy van nálam valami, ami az övé, de sajnos csak naiv feltételezés volt, mint az, hogy érzed, ha a másiknak komoly baja esik. Ahogy Sebastian mondta az már egyszerűen mesébe illő.
- De ugye... ugye vigyáztál magadra? Nem esett komolyabb bajod? - azt hiszem most először nézek rá tüzetesebben, most először nézem meg őt jobban magamnak. Persze látszik, hogy mennyi idő telt el, amióta nem tudott foglalkozni magával, az arcán látszik a legjobban, a sok nap, a sós víz, a szakáll minden bizonnyal, a ritkásabb evés, a kétségbeesés, de nem tudom, hogy van-e rajta sérülés. Az még rosszabb lenne, pedig esélytelen, hogy ezt az egészet úgy vészelték át, hogy végül nem lett semmi komolyabb baja, de ettől még ugyanúgy folyton csak ölelném, hogy átvehessem a fájdalmát, hogy átvehessek bármit ebből a másfél hónapból, amit szenvednie kellett, amíg nekem volt ágyam és minden... na nem mintha olyan nagyon képes lettem volna élvezni és kihasználni.
- Legalább nem kellett félnem tőle, hogy túlságosan szűk. - mosolyodom el, ahogy lepillantok magamra. Na igen, finoman szólva is nagy rám, de nem érdekel, az utóbbi hetekben sem érdekelt semmi és senkinek sem a véleménye. Csak az volt a fontos, hogy egy kicsit érezzem őt, az illatát, ha más nem, hát a ruháin keresztül. - Próbáltalak, minden nap, de nem ment, viszont azt tudtam, hogy élsz... azt legalább minden nap tudtam, csak nem találtalak. Annyira... rémes volt! - újra megrezzen a szám széle, de aztán csak összeszorítom. Ez most boldog pillanat, nem kéne még többet bőgnöm, amikor végre itt van, butaság lenne. - Kerestünk, elmentünk... Sebastiannal. Az ő párja is ott volt a szigeten, Nique és láttam azt a lányt, Josephine azt hiszem, de rövid volt az adás és... Már csak annak örülök, hogy itt vagy végre! - nem bírom ki, hogy ne öleljem meg megint, hogy ne húzzam szorosan magamhoz. Azt hiszem a következő napokban ezzel nem fogok tudni betelni. Tudom én, hogy vannak, akik nem bírják annyira, hogy valaki rájuk akaszkodik, de én nem akarom őt most elengedni, csak ha muszáj. Kell az embernek a magánszféra, de másfél hónap után nekem aztán nincs rá szükségem, így is túl sokat kaptam belőle.
- Nekem is. Meg se tudom számolni, hányszor álmodtam veled, és mindig reméltem, hogy talán... nem csak álom, aztán felkeltem és... - elhúzom a számat. Igen, felkeltem és újra végigbőgtem a fél napot. Nem tudnám ezt elviselni újra, egyszerűen nem menne, mert nem tudok nélküle létezni, tényleg nem megy. Túlságosan fontossá vált, és pontosan úgy érzem, ahogy ő. Nem is hiszem, hogy mindig szavak kellenek a válaszhoz, ezért most csak szimplán megcsókolom. Hosszan, hiszen sok mindent kellene pótolnunk. - Soha nem agylak el, ezt... ezt remélem, hogy tudod. Te vagy számomra a világon a legfontosabb. - és ez nem kérdés, és remélem, hogy tudja, érzi és mindig is tudni fogja. - Nem szeretnél valamit csinálni? Fürdeni... pihenni, enni? - na persze velem együtt, mert nem engedem egyedül sehova, még csak... fürdeni sem, eszem ágában sincs.

Scarlett & Liam

- Várj, mi? Felforgatták a szobádat? Biztonságban voltál, ugye, nem esett semmi bajod, míg nem voltam itt? – nagyon is aggasztó az, hogy valaki feltúrta a szobáját, és így már megtudom érteni az alapítókat. Nagyon helyes, hogy vigyáznak rá, de azért szólhattak volna nekem is, hogy Scarlett marad, mert nem úgy terveztem, hogy egyedül megyek el a hajóútra, nem volt így semmi értelme. Azt pedig nagyon remélem, hogy biztonságban volt, mert ha bármi baja esett… nem állok jót magamért az biztos. Fogalmam sincsen ki lehetett a szobájában, talán azok, akik fogva tartották őt, de azok hogyan jutottak be hozzá? Komolyan fura az egész, és így már érthető, de…. de attól még borzasztó volt és kész, főleg így, hogy most már tudom: nem voltam itt, pedig itt kellett volna lennem. Persze, nem az én hibám, de itt kellett volna legyek vigyázni rá. Csak remélni tudom , hogy volt valaki, aki szemmel tartotta őt és nem engedte, hogy hülyeséget csináljon. Soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha baja esne . – Én… vagyis mi megpróbáltunk mindent, hogy kijussunk… de szinte minden ellenünk volt. – azt már meg sem merem neki mondani, hogy elég közel álltam néhányszor a halálhoz. Nem szeretném őt megijeszteni, és remélem nem jut a fülébe a dolog, de mégis miért jutna igaz? Nem hiszem, hogy bárki is azzal foglalkozna, hogy velem mi történt azon a szigeten, úgyhogy talán ezt elkerülhetjük. Itt vagyok, élek, nem haltam meg, és csak ez számít, mindegy mi történt azon a szigeten, már nem számít. Mindent megtettünk, hogy kijussunk onnan, de csak mostanra sikerült, és az egész olyan zavaros. A szamuráj maszkos fickó, aztán ott van az Angel nevezetű valaki, akinek a nevéhez az egész fűződik. Komolyan olyan most így visszatekintve, mint valami rossz rémálom, de most, hogy látom Scarlettet, biztos vagyok benne, már ébren vagyok, és még soha nem örültem ennyire az ébredésnek.
- Igen, látom, a kedvenc pólóm. – mondom mosolyogva, ahogyan végignézek rajta. – De rajtad sokkal jobban áll. – képtelen vagyok leállni a mosolygással, amúgy is túl régen csináltam már. – Éreztem, hogy kerestél, mármint… reméltem, és azt hiszem láttalak is néhány pillanatra egy monitoron. – igen, ha akarnám se tudnám elfelejteni azt a pillanatot. Nem azért, mert összeomlott a hely, és nem azért, mert Josie kis híján megfulladt csak azért, hogy engem megmentsen. Hanem azért mert láthatta őt, másfél hónap után először, és azt hiszem akkor mozdult meg bennem valami először, mióta a szigeten voltunk. Remény, vagy… vagy valami más, mindegy, a lényeg, hogy olyan volt, mintha felkapcsolták volna benne a lámpát. Tudtam, hogy visszafogok jutni, és tudtam, hogy mit kell tennem ennek érdekében. Persze, akkor már nem sok tennivaló volt, Josie kihozásán kívül ugye, de az egyértelmű volt, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben az, hogy otthagyjam őt, és szerencsére sikerült kihoznom onnan, még ha a végére el is fogyott a levegője. Eleinte kissé fura volt, amolyan gyenge láncszem, ha szabad ezt mondanom, de a végére elképesztően erős lett, nagyon… nagyon józan, mindannyiunk közül talán ő volt az,aki a legtöbbet fejlődött, akinek jót tett ez a hajóút, bármilyen kegyetlen is ezt így kimondani. Persze, gondolom ennek köze volt a sráchoz is, aki a tengeralattjáróból bukkant elő, de végül is mindegy, jó volt látni, hogy Josie ennyire megemberelte magát. Tényleg sok mindenre képes az ember, ha szorult körülmények között van, ez már biztos, ezt bebizonyította ez a hajóút. Nincsenek lehetetlenek. Nem mondom, hogy olyan elképesztően nagyot változtam volna, mert nincs így, valójában nem változtam fikarcnyit sem, talán csak jobban féltem az életem. Túl sokszor voltam a halál közelében, túlságosan sokszor éreztem úgy, hogy vége, hogy cserbenhagyom Scarlettet. Most már teljesen másként viszonyulok az élethez, miután megtapasztaltam, hogy milyen könnyen is veszthettem el.
- Csak kicsik… végig te jártál az eszemben, mindig te voltál az utolsó gondolatom. – mikor először hittem azt, hogy vége, mikor a hajó elsüllyedt… úgy éreztem, hogy kétszer fogok meghalni. Egyszer a testem, és egyszer a lelkem. A tudat, hogy cserbenhagyom őt, hogy nem láthatom többet az arcát… elviselhetetlen volt, de szerencsére Leah megmentett. Nem állok készen arra, hogy meghaljak, soha nem fogok készen állni erre. Scarlett az, ami az élethez köt, ő az, akiért élek, és ez soha nem fog változni. – Szükségem van rád Scarlett. Ez a másfél hónap… csak még biztosabbá tett. Érzem, tudom, hogy kellesz nekem, jobban, mint bárki más. Nem tudlak nem szeretni. – akármit is csinál. Hihetetlenül szeretem őt, és minden, amit csinál mosolyra fakaszt. Mégis, hogy tudnám őt akárcsak egy percig is nem szeretni?

Liam & Scarlett

♪ Bonny Portmore ♪
Nem is tudom, hogy mi volt ebben az egészben a legrosszabb. Az, hogy nem volt itt? Hogy féltem, hogy baja esett, vagy valami még rosszabb? Hogy meg volt rá az esély, hogy soha nem kerül elő és sosem fogom tudni, hogy mi történt vele? Netán az, hogy rettegtem, azt hiszi nekem már nem olyan fontos, hogy direkt nem mentem el vele? Azt hiszem mind együtt volt, amit rettenetes volt kibírni, elviselni. Egyszerűen csak minden nap szenvedtem. Fájdalmas volt a létezés, minden gondolat. Enni, aludni, csak lenni nélküle. És várni, hogy vajon elmúlik-e ez valaha, hogy mikor jön végre vissza, hogy mikor ölelhetem meg úgy, hogy tudja soha többé nem akarom elengedni. Nem is tudom, hogy mi az a határ, ami után az ember már képtelen talpra állni, de azt hiszem ha ő nem kerül elő, vagy ha valaki azt mondja nekem, hogy... hogy meghalt nálam az lett volna ez a bizonyos határ. Egyszerűen nem bírtam volna ki. Nem tudom, hogy létezik-e olyasmi, mint a tündéknél, hogy valaki belehal a fájdalomba, vagy a veszteségbe, de én nem lettem volna képes nélküle létezni. Túlságosan fontos lett nekem ilyen rövid idő alatt, és tudom, hogy vannak, akik megrémülnének, ha valaki ilyet mondana nekik, de számomra ő jelenti a világot és nélküle képtelenség lenne léteznem és azt hiszem értelme sem lenne. Nem bírnám ki, ha elveszíteném, ezek után az, hogy akár hosszabb időre is elmenjen... Tudom, hogy X-men szeretne lenni, és nem fogom tiltani neki, és majd jobban leszek és összeszedem magam, de most ebben a pillanatban nem akarom, hogy rövid időn belül eltűnjön a szemem elől akár csak kis időre is. Nem bírnám ki, nem én!
Most csak az a fontos, hogy öleljem, hogy szorítsam, hogy érezze, hogy hogy érzek, hogy a csókunkból tökéletesen értse, hogy nem azért nem mentem, mert nem akartam, hanem mert nem tehettem mást. Remélem, hogy tudja, remélem, hogy ott is tudta, hogy gondolok rá. Nem tudom, hogy érezte-e, hogy lehetne ezt érezni, de az fájna a legjobban, ha esetleg volt, amikor utált, hogy nem vagyok ott, mikor rosszat gondolt. Soha nem tennék olyat, ami neki fáj, önként sosem, és remélem, hogy ezzel tisztában volt, vagy... vagy most már biztos lesz benne. Nehéz megszólalni és még nehezebb rávenni magam, hogy elszakadjak tőle, de muszáj, mert akarom, hogy tudja, hogy mi történt, hogy tudja nem miatt volt ez, nem ellene szólt, csak az élet... a hülye múltam zavart be.
- Valaki előző este felforgatta a szobámat és attól féltek, hogy veszélyben vagyok. Azt mondták csak egy hét és visszajössz, addig nem lesz baj, de akkor is olyan rémes volt... főleg, hogy nem jöttél vissza és nem üzenhettem. - akartam, tényleg, de azt mondták nem lehet, mert abból is baj lehet, ha megtudják hol vagyok, ha az az üzenet elkeveredik, vagy tudom is én. Szerettem volna és máskor ezt nem fogom hagyni, soha. Ha kell, akkor inkább legyen bajom, vagy esélyem rá, de többet nem lesz ilyen. Nem akarok nélküle lenni és inkább akkor szóljanak neki, hogy ő is maradjon, mert ez így elviselhetetlen volt. És most képtelen vagyok el szakadni tőle, egyszerűen nem megy, nem tudom elengedni, és nem izgat, hogy hányan mennek el mellettünk. Biztosan van, akik soknak érzik ezt a fajta ragaszkodást, de engem nem izgat, nekem ő a legfontosabb a világon, csak ő... csak egyedül ő számít nekem, senki más, és már érzem, hogy tudja. A szavaira épp ezért csak elmosolyodom, és újra hozzá bújok. Tudom, hogy mit érezhetett, én is ugyanúgy kétségek között gyötrődtem volna a helyében, de... de már nincs baj, már itt van és én is, és tudja, hogy a szívem csak az övé, amíg csak dobog. - Te is nekem. Én... kissé feltúrtam a szobádat, próbáltalak keresni és eloroztam pár ruhádat, meg a párnádat is elcsentem, szóval... majd visszaadok mindent. - halványan elmosolyodom, ahogy végigsimítok az arcán. Na igen eléggé nyúzott voltam mostanában, még most is látszik rajtam, a fáradtság, a kevés evés és most is az ő felsője lenne rajtam, ha nem tudtam volna, hogy jönnek és nem próbáltam volna legalább valamelyest rendbe szedni magam. - Annyira sajnálom, hogy akár kicsit is kétségeid támadtak, de tudnod kell, hogy én sose tennék ilyet, semmit ami neked árt, vagy rossz... soha! - szeretném, ha tudná, ha elhinné nekem, hogy tényleg soha nem teszek olyat, ami neki rossz, ha bármi ilyen történik a jövőben valaha is - nem fog, nem hagyom, nem akarom! - az nem miatta lesz, az csak olyan okból történhet, ami ellen nem tudtam tenni.

Scarlett & Liam

Ha az ember egyszer megszeretett valakit, akkor abból nem lehet kigyógyulni. Lehetsz valaki mással, de soha nem fogod magadat vele maradéktalanul jól érezni, mert lehetetlenség, a szíved mindig visszahúz majd, és tehetsz akármit, ez soha nem fog változni. A szívnek nem lehet parancsolni, nem lehet kikapcsolni, nem te döntöd el, hogy kit fogsz szeretni, és kit nem. Ez kialakul, és néha elég egy pillantás ehhez. Máskor évek kellenek, hogy tud: szereted őt. A szerelem emberenként változik, mindenkinek más és más a története, de egyvalami mindig ugyanaz: nem lesz soha vége. Igen, elhagyhatod őt, megpróbálhatsz nem gondolni rá és újrakezdeni mindent, de nem fog sikerülni, mert minden egyes éjszaka eszedbe fog jutni, ha meglátsz egy régi képet kettőtökről, akkor a szíved összefog szorulni, és úgy érzed mentem meghasad. Én nem hiszek abban, hogy több embert is lehetne szeretni. Szerintem egyetlen szerelem létezik a világon, és ez mindenki számára megvan, a kérdés csak az, hogy rátalál-e valaha is, vagy elszalajtja? Az első szerelem az utolsó és az igazi is egyben. Ha valakit megcsalsz, vagy átversz, nem szeretted soha igazán, mert akkor képtelen lettél volna ártani neki. Kihűlhet egy kapcsolat, megromolhat, de ha elég erős és igazi az, ami két ember között van, akkor ez nem fogja őket szétválasztani, akkor képesek megoldani. Szerintem igenis van örök szerelem, és sokan ki is nevetnének, ha ezt elmondanám. Nem voltam még ezelőtt soha szerelmes, és mondhatnák, hogy nem tudhatom mi lesz ezután. De én pontosan tudom, hogy mi lesz ezután. Semmi. Mert nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Ha előre próbálok tekinteni a jövőbe, akkor őt látom magam mellett. Úgy aludtam el minden éjszaka a szigeten, hogy ő járt a fejemben. Az arca, az illata, a hangja és az érintése… szinte láttam őt magam előtt úgy hiányzott. Elgondolkoztam azon, hogy vajon mit csinálhat, vajon sír-e, vagy nevet másokkal. Biztonságban van-e, vagy baja esett? Nem tudtam ezeket a kérdéseket megválaszolni magamnak, és igazándiból nem is tudtam semmit sem mondani. Mi olyat mondhattam volna, amit nem tudtam volna még? Szeretem őt, és azok a napok voltak a legjobbak az életemben, amiket vele együtt tölthettem el. Nem vagyunk olyan régóta együtt, de tudom, hogy együtt kell maradnunk, hogy nem tudnék meglenni nélküle. Tudtam, hogy legalább ezerszer élem majd át az együtt töltött napokat, amíg a szigeten vagyok. Ezt tudtam, de én azt akartam tudni, amiben nem voltam biztos. Éreztem, hogy kell egy jó oknak lennie, amiért nem jött el, és csak reméltem, hogy nem esett baja, amíg azon a nyavalyás szigeten vesződtem.
A legkevésbé sem érdekel, hogy a csókunk kissé sós ízt vesz fel, mert ennyire még szerintem soha nem akartam őt újra megcsókolni. Nem kell bizonygatnia, hogy mit érzett, mert elhiszem neki, én is éreztem, és tudom, hogy nincsen komolyabb baj, legalábbis kettőnkkel nem, mert itt van, és nem valahol máshol keresi a… a bármit. Jól tudom, hogy milyen érzés elveszteni valakit. Nem csak a múltban, de most is végig így éreztem. Ha valakit elengedsz, akkor nem a fájdalom csak úgy megszűnni, mert az addig tart, amíg szereted a másikat. Elengedni valakit azt jelenti, hogy hagyod őt szabadon szállni, és bízol benne. Ha elengeded, attól még szeretni fogod, csak egy következő szintre lépsz. Szereted és elengeded, ő pedig visszafog jönni, akármi is legyen. Soha nem engedtem őt el. Ő volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodni tudtam a szigeten, ami miatt megérte onnan kijutni.
-Az alapítók nem engedtek el? Miért? – rendben van, hogy biztonságban szeretnék őt tudni, de nem gondoltak mondjuk arra, hogy szóljanak? Vagy, hogy mondjuk megkérdezzék Scarlettet? Örülök, hogy végül nem jött el, mert nem kellett így mindezt átélnie, de attól még tehettek volna valami a professzorék, hogy ez könnyebb legyen. – Tudom, persze, hogy tudom. – most már mindenképp. Az, hogy itt van, hogy így várt… megfordult a fejemben, hogy mi van, ha megunt, ha úgy érezte, hogy nem akarja ezt tovább csinálni? Gyötörtek kétségek, nem is kevés, de most már látom, hogy felesleges volt. – El sem hinnéd, hogy mennyire hiányoztál, azt hiszem ennyire még soha nem örültem neked. Tudod… eleinte sok dolog megfordult a fejembe, hogy miért nem jöttél el, és mérges is voltam azt hiszem, de most már örülök, hogy itt maradtál, biztonságban. – kár lenne tagadni, hogy nem voltam kicsit se dühös, amiért csak úgy nem jött el. Viszont most már akkor így kezdem érteni, és a hajó elsüllyedése után már nem is bántam annyira a dolgot. Persze, rossz volt, de ha baja esik az még rosszabb lett volna.

Liam & Scarlett

♪ Wait for you ♪
Annyira féltem, hogy azt hiszi azért nem mentem, mert már nem elég fontos nekem, mert... nem is tudom... Semmi nem utalt rá sosem, hogy ne szeretném eléggé, mindig azt mutattam neki, hogy szeretem, imádom mindennél jobban és nagyon remélem, hogy fel sem merült benne, hogy direkt ne mentem volna el vele. Egyszerűen csak nem volt választásom és már akkor is rémesen éreztem magam e miatt. El se tudom mondani, hogy mennyire. Egy hét is nehéz volt úgy, aztán kiderült, hogy nem csak ennyiről van szó, hogy elvesztek, hogy... hogy talán soha nem kerülnek elő többé. Elviselhetetlen volt, hogy én pont ekkor nem lehettem ott vele, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Olyan rémesen egyedül éreztem magam, de az csak még ennél is jobban fájt, hogy ő talán bajban van, talán szenved, talán küzd minden nap az életéért, nem tud mit enni... bántják. Fogalma nem volt róla senkinek, hogy mi van vele, és persze ahogy telnek az napok érthető, ha az ember már a legrosszabbra gondol, ami csak lehetséges, hogy minden felmerül benne, mindenféle rémes képek pörögnek le a szeme előtt. Én is így voltam ezzel, miközben álmatlanul szenvedtem az ágyamban, miközben ölelgettem a párnáját, amit lenyúltam a szobájából, mert legalább azon ott volt még egy ideig az illata. Én... nem is tudom, hogy bírtam ki, de komolyan. Most végre jó, most végre hogy látom, hogy érzem, hogy szorosan ölelhetem legördült az a nagy kő a szívemről. Ezért jönnek a könnyek és ezért olyan nehéz elengednem. Nem zavar, hogy ő nem szorít olyan erősen, mert tudom, hogy nem ez a szeretet fokmérője, és fogalmam sincs, hogy mik történtek vele, egyáltalán nem is biztos, hogy van annyi ereje egyáltalán, hogy erősebb tudjon lenni. De most nem is kell, most... az biztos, hogy akármit megteszek neki napokig, az biztos, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy neki jó legyen, mert megérdemli, mert sejtésem sincs róla, hogy mennyit szenvedhetett.
Nem próbálkozom most azzal, hogy letöröljem a könnyeimet, így is úgyis teljesen esélytelen lenne, majd elállnak, és nem hiszem, hogy most csökkentené az örömömet, hogy a csókunk enyhén sós ízt vesz fel e miatt. Nem érdekel, csak az, hogy érezhetem őt, hogy eszméletlenül nehéz elszakadni az ajkaitól és egy cseppet sem érdekel, hogy ki mit gondol most, aki lát minket. Csak ő számít, és ha arról lenne szó képes lennék percekig így csüngni az ajkain. Ki akarom fejezni vele, hogy mennyire hiányzott, hogy milyen rémes volt, hogy mennyire aggódtam érte, hogy rettegéssel töltött el, hogy nem láthatom többé, hogy baja esett, hogy... elveszíthetem. Azt akarom, hogy tudja, hogy őrülten szeretem, hogy most biztos napokig nem leszek képes elszakadni tőle, vagy elengedni. Egyszerűen esélytelen.
- Én nem... nem tudtam, nem engedték és úgy volt, hogy csak egy hét lesz. Ha tudom... kiharcolom valahogy, mert ez így elviselhetetlen volt, és féltem, hogy azt hiszed direkt... Tudod ugye, hogy szeretlek? Mindennél jobban és sose hagynálak szándékosan el? - sőt ezek után csak akkor vehetnek rá arra, hogy valamikor is ne menjek vele valahova, ha lekötöznek, és még akkor is minden erőmmel azon leszek, hogy valahogy kiszabadítsam magam, mert ilyesmi soha többé az életben nem történhet! Már így is túl sokat vett el tőlem az élet, és nem vehet el még többet, nem fogom hagyni!

Scarlett & Liam

Nagyon sokszor járt a fejemben az, hogy mi lenne, ha nem jönnék vissza arról a szigetről. Tudtam, hogy valami hiányozna az életemből, és tudtam, hogy lehetetlenség lenne ezt pótolni. Azonnal sikerült rájönnöm, hogy mi hiányozna, vagy inkább ki. Igaz, hogy hiányzott volna nekem anyám. Bántam volna azt, amiért így váltam el tőle, amiért képtelen voltam megérteni, hogy az én javamat akarta, hogy értem tette, amit, hogy neki is nehéz volt. Önfejű voltam, egy dühös kölyök, aki elárulva érezte magát, és nem gondoltam bele abba, hogy neki mit kellett kiállnia, hogy neki milyen érzés volt dönteni helyettem, majd úgy élni, hogy valószínűleg soha többet nem látom. Csak a saját bajommal voltam elfoglalva, képtelen voltam észrevenni az ő fájdalmát. Hiányzott volna anyám, és nagyon bántam volna azt, ahogyan aznap beszéltem vele. Hiányzott volna Lari. De nem azért, mert bármit is megbántam volna az ismeretségünk alatt. Ugyan, minden percét élveztem, kivéve talán a legelejét, de a legtöbb kezdet nehéz, úgyhogy az most nem is számít. A legjobb barátom, ő azon kevesek egyike, akikben maradéktalanul megbízom, akinek bármilyen hülyeséget elmondhatok, mert tudom, hogy mindenképp segítene nekem, és nem hagyna cserben. Sajnáltam volna, ha nem találkozhatok vele újra, ha nem köszönhetem meg neki újra azt, hogy számíthatok rá. Azonban a leginkább Scarlett hiányzott volna, mindennél jobban. Az arca, az érintése, az illata, vagy a hangja… borzasztó volt mindezt másfél hónapon át nélkülözni. Minden percben eszembe jutott, minden éjszaka gondoltam rá, és reméltem, hogy jó oka volt annak, amiért végül úgy döntött, hogy nem akar jönni, de a leginkább abban reménykedtem, hogy biztonságban van, akárhol is legyen az. Ez a legfontosabb nekem, hogy ő jól legyen, még ha én nem is tudok ott lenni vele. Azt szokták mondani, hogy mikor rájössz, nem találkozhatsz azzal, akit szeretsz, nem bánod annyira. Mert arra gondolsz, hogy legalább megadatott az rövid idő, amit vele tölthettél el. Nos, ez vagy hülyeség, vagy nem működik mindenkinél. Mert én nagyon is bántam volna, ha nem látom őt többet. Túlságosan is önző vagyok ahhoz, hogy nélküle tudjak élni, túlságosan is szeretem ahhoz, hogy megelégedjek egy kis idővel. Egy élet sem lenne elég, hogy vele legyek, nemhogy néhány hét.
Nem veszem észre őt egyből, mert egy darabig csak a földet nézem és úgy megyek előre, aztán a léptek zajára már felkapom a fejemet, és már csak akkor eszmélek fel igazán, mikor kis híján ledönt a lábamról, ahogyan a nyakamba veti magát. Nem láthatja, de másfél hónapja most mosolygok igazából, úgy, hogy tényleg van okom rá, és nem csak kínomban teszem. Lehunyom a szemem, és csak néhány pillanat múlva nyitom ki. Egyrészt mert mindennél erősebben szerettem volna érezni ezt a pillanatot, másrészről pedig, hogy megbizonyosodjak: nem álmodom. A vállára hajtom a fejemet, ahogyan magamhoz szorítom őt, de közel sem úgy, ahogyan ő engem, azon se lepődnék most meg, ha csak úgy felkapna örömében, mert úgy szorít magához, hogy ha nem ismerném, azt hinném elakarja törni a csontjaimat. Kicsit sem bánom, örülök, tényleg nagyon örülök annak, hogy hiányoztam neki, hogy itt van, mert… mert akkor a legrosszabb már nem következhet be. A legrosszabb, amire gondoltam azzal kapcsolatban, hogy nem jött el.
-Hé, semmi baj, most már itt vagyok! – inkább csak suttogom ezt neki, mielőtt közelebb hajolnék, hogy hosszú idő után, végre újra megcsókolhassam őt, és nem érdekel, hogy esetleg megbámulhatnak minket, ha rajtam múlik, akkor Guinness rekordot döntünk, mert ez nem csak egy röpke csók. Ez minden, az elmúlt másfél hónap. – Nézd, nem tudom miért nem jöttél el végül, nem haragszom, csak… csak szólhattál volna, mert ez így még a rosszabbnál is a rosszabb volt, ha tudom, hogy nem jössz, akkor én is itt maradok, és… - csak a fejemet rázom meg a mondat befejezése helyett, még mindig mosolyogva, ahogyan a kezembe veszem az arcát és a szemeit fürkészem. Minden túlzás nélkül mondom, hogy most aztán tényleg az örökkévalóságig képes lennék némán nézni a szemeit.

Liam & Scarlett

♪ Without you ♪
Másfél hónap... az a másfél hét is rémes volt nélküle és most kaptam helyette másfél hónapot. Egyszerűen elviselhetetlen volt. Ha nem lett volna közbeiktatva az a próbálkozás Sebastiannal, azt hiszem beleőrültem volna, hogy egyáltalán viszontlátom-e valaha őt, a húgomat... mindenkit, de persze, hogy az ő hiánya volt a legrémesebb. Fogalmam sincs, hogyan teltek az utóbbi hetek, többnyire csak úgy elsuhantak a napok szenvedéssel, nézve a plafont, és minden mást hanyagolva, ami az életben fontos lehet. Elég gyakoriak voltak a kimaradások evés terén is, de mégis ki a fene tud ilyesmire gondolni, amikor a számára legfontosabb ember talán élethalál harcot vív valahol egy ismeretlen helyen? Komolyan rosszul éreztem magam, hogy ágyban kell aludnom, hogy nélküle kell ezt megtennem, miután az eltűnése előtt olyan sok időt töltöttünk együtt. A legtöbb estém azzal telt, hogy álmatlanul hánykolódtam az ágyban és próbáltam valahogy... kibírni, és abban reménykedni, hogy igazuk lesz, hogy visszatér, hogy majd újra hallhatom a hangját, hogy újra megölelhetem.
Mindezek után, amikor az első hír megjött, hogy meg vannak, hogy mennek értük... képtelen voltam megmaradni a hátsómon és csak várni a szobámban. Ha lett volna bármi lehetőség eléjük menni... ha engedték volna, hogy más is ott legyen azon az átkozott hajón... Nem is értem, hogy miért kell mindenből kihagyni minket! Csak viseljük el, csak vészeljük át, de nem sokkal jobb lenne, ha az ember le tudná foglalni magát, miközben vár, hogy ne vesszen el végleg abban, hogy már nem bírja, hogy úgy érzi lassan tényleg összeomlik körülötte minden, ha nem kap legalább valami apróságot, valami kis jelet, ami segít? Szóval azt hiszem érthető, ha mindezek után nem vártam abban a következő nem is tudom 2-3 órában, amíg ide nem értek, hogy majd valami történjen. Nem ment, maradt a fel-alá járkálás, a folyamatos idegeskedés, mert nem jött hír, hogy mindenki tökéletesen jól van-e, csak arról, hogy meg vannak. Könyörgöm, miért nem lehetett ezt úgy intézni, hogy végre az a hatalmas szikla legördülhessen az ember lelkéről, amit eddig cipelt? Ez egyszerűen... komolyan elviselhetetlen, bár jobb, mint az eddigiek. Mindenesetre most aztán végképp nem foglalkozom azzal sem, hogy nem vagyok épp külső terén a toppon, látszik rajtam, hogy végigszenvedtem az elmúlt másfél hónapot, hogy nem ettem kifejezetten sokat és hogy az alvás sem volt a napjaim alapkelléke, de azt hiszem ebben az esetben ez tökéletesen érthető.
A földszinti folyosó ablakában térdelek már nem is tudom, legalább fél órája, amikor végre meglátom bekanyarodni a buszt. Igaz, hogy nincs emberfeletti gyorsaságom, de majd összetöröm magam, úgy rohanok le a lépcsőn, és amikor már leszállt és közeledik kb. akkor vágódik ki a bejárati ajtó. Tuti, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki várt, de hogy jelenleg a tempómat nehéz lenne überelni, az is biztos. Egy pillanatra torpanok csak meg, amikor végre meglátom, de azt is csak azért, mert egyszerűen hihetetlen, hogy végre itt van, aztán újra felkapcsolok és jó eséllyel majd le tarolom, amikor végre a nyakába vetem magam. Nem mindig kellenek szavak, most sem tudok hirtelen mit mondani. Lenne értelme elmondani, hogy hiányzott? Tudja, tudom, hogy tudja, különben nem szorítanám így és különben nem potyognának a könnyeim. Örömkönnyek, de képtelen vagyok visszafogni őket, egyszerűen... tényleg hihetetlen, hogy végre itt van. Úgy szorítom, mint aki az életben soha nem is akarja elengedni már.
Nagyon nehezemre esik, hogy végül talán percek után rászánjam magam, hogy egy kicsit hátrébb húzódjak, és tényleg csak egy egész kicsit teszem.- Úgy sajnálom... hogy nem mehettem... annyira rémes volt! - meg kéne nyugodnom most, hogy már itt van, tudom, de annyira nehezen megy, egyszerűen képtelenségnek érzem.

Scarlett & Liam

Másfél hónap. Ennyit voltunk azon a nyavalyás szigeten. Ennyi ideig nem láthattam őt, ennyi ideig maradtam magamra. Persze, ez így nem igaz, mert ott voltak többiek, de mindenki egyedül gyűri le a démonjait, nem? Mindenki egyedül harcol önmagával, mindenki maga vívja meg a saját csatáit, nem kér benne segítséget mástól. Ilyen értelemben egyedül voltam, akárcsak mindenki más. De ez nem visszahúzott, nem feladásra ösztökélt, sokkal inkább a küzdelemre, arra, hogy folytassam, hogy tovább írjam a történetemet. Minden nehézség legyűréséhez kell egy kis idő, és bár először úgy tűnt, hogy lehetetlen lesz kijutni arról a szigetről, mégiscsak sikerült. A lehetetlen leküzdéséhez picit több időre van szükség, de a sziget fogságában töltött idő rádöbbentett arra, hogy lehetetlenek nem léteznek, hogy többre vagyunk képesek, mint hinnénk. Néha csak kevés időt kapunk, néhány pillanatot, percet, órát, vagy napot azzal, aki megérint minket. Aztán ez a pillanat egyik napról a másikra elillan. Az ember pedig csak szomorúan néz maga elé, és azt kérdezgeti: miért? Miért csak ennyit kapott? Nem tudom, hogy erre a kérdésre létezik-e egyáltalán válasz, de én úgy érzem, hogy ez is csak egy próba. Próba, ami ösztökél, ami erőt önt beléd. Mikor felakarnád adni az álmaid, valami visszatartson, megérezd azt, amire valóban szükséged van. Hogy soha ne érd be kevesebbel, mint amit kaphatsz, mint, amit megérdemelsz. Hogy eszedbe jusson milyen jó is volt az a néhány pillanat. Hogy aztán várd tovább. Kitartóan, mert elfog jönni az a pillanat is. Talán nem holnap, nem holnap után, talán hónapokat kell rá várnod, de elfog jönni a pillanat, ami örökké tart majd. És ezért megéri, megérte várni, küzdeni és harcolni. Nem csak más, hanem magam ellen is. Fura, hogy milyen egyedül tudja magát érezni az ember, mikor hiányzik neki valaki. Ott van körülötte sok ismerős arc, csak egyetlen egy nem. És ilyenkor… mintha az egész világ egy kietlen, sivár pusztaság lenne, élet nélkül.
Nem volt valami kellemes az utóbbi idő, de sokat tanultam, és sokat fejlődtem. Megtanultam, hogy amíg nem adjuk fel, addig mindannyian legyőzhetetlenek vagyunk. Nem szabad hagyni, hogy letérítsenek minket az utunkról. Lehetetlen nem létezik, csak az, amit félünk megtenni, és inkább bánjuk, hogy megtettük, mintsem, hogy ne cselekedjünk, és ezen rágódjunk egy életen át. Mélyponton lenni jó dolog. Elvégre onnan már felfele visz az út, nem igaz? Talán visszazuhansz, talán elgáncsolnak, talán kinevetnek, de mégis kit izgat? Minden vihar véget ér egyszer, csak győzni kell kivárni, nem léphetünk vissza. Ha elindultunk egy úton, akkor azon végig is kell mennünk. Mert bármilyen nehéz is, de egyszer csak kilyukadunk a végén.
Nem tudom, tudja-e, hogy jövünk, éppen ezért nem is számítok arra, hogy valahol az ajtóban szobrozna és várna. Mindegy, majd akkor megkeresem magam, hacsak… hacsak nincs valahol máshol, de mégis hol lehetne, ha nem itt?

Tárgy: Re: Scarlett & Liam - Újra együtt