D & D – A múlt árnyai (?)

Maman & Nique

Egy anya pokollá tudja tenni a gyermeke életét, ez biztos. De egy anya hiánya még nagyobb keserűséget okozhat. Nekem ott volt az apám, jól nevelt fel, sosem éreztem az anyám hiányát, de elsülhetett volna sokkal rosszabbul is. Harag nincs bennem, önnönmagam miatt nincsen. Az életem szép volt, nem hiányzott Heloise. De apámmal más a helyzet. Őt rettenetesen tönkretette az egész.
- Nagyon igyekezett. – jegyzem meg csendesen. Lehet, hogy illene megköszönnöm a kedvességet, ami szüli ezt a megjegyzést, de képtelen vagyok rá. Nem veszem magamra, nem vagyok az a típus, aki tisztában van a saját értékeivel. Apa számít csak és az ő sérelmei. Bár még azt hiszem, hogy ahhoz képest is elég szépen viselkedem, más talán elküldte volna Heloise-t a csudába, én pedig hagytam, hogy megölejen, sőt, bánt az is, hogy könnyezik.
- Ne sírj, maman, kérlek! – nyúlok az arcához, hogy elmaszatoljam rajta a könnyeket. Nem akarom, hogy rosszul érezze magát, a múlt az múlt, megtörtént, nem tehetünk semmit ellene. Nagyon keserű kenyér volt, de megtanultam ezt apa halála után. Talán ezért is vagyok túl komoly a koromhoz képest.
Nem csak az anyámnak nevezem, hanem becéző formulában szólítom, franciául. A legszebb szónak tartottam mindig azt, hogy „maman”, s nem mondhattam senkinek. Most itt van a lehetőségem rá, hát anélkül szalad ki a számon, hogy végiggondolnám, hogy talán nem érdemli meg.
De, megérdemli. Eljött ide és bevallotta, hogy elhagyott. Szerintem ez bátorságra vall, s tisztelem érte. Már sejtem, hogy mit szerethetett benne apám. Engem is mindig arra nevelt, hogy vállaljam el a tetteim következményeit, s lenyűgözték azok az emberek, akik képesek erre.
Meg szeretném érteni, hogy miért tette mindezt, hát leülök vele, hagyom, hogy megfogja a kezemet. A kérdéstől zavarba jövök, lévén fogalmam sincs, hogy használtam a képességemet. Enyhén oldalra billentett fejjel nézek rá, fürkészőn próbálom kiolvasni a tekintetéből, hogy vajon mit mutattam neki.
- Alakokat tudok előhívni a múltból és a jövőből is. Nem csak a magamét. Mit láttál? – kérdezek rá. Nagyon érdekel, hisz soha nem fordult még elő, hogy tudat alatt használtam volna az erőt. Legfeljebb nagyon rég, amikor még apa védelmezett és dédelgetett a szárnyai alatt.
- ..aki életed végégig boldoggá tett volna, hogyha hagyod, s aki sosem engedi meg, hogy autót vezessek, hogyha mellette vagy és ugyanúgy megtiltod, ahogy először ő. – dacosan kimorzsolok a szememből egy könnycseppet. El kell mondjam, de mégsem megy. A „megöltem az apám, a férfit, akit szerettél és elhagytál” olyan rosszul hangzik, még akkor is, ha igaz.
Csendben maradok, mert szeretném hallani, amit mondani akar. A képet remegő kézzel veszem át, csodálkozva nyílik el a szám. Kérdeznék, de Heloise anélkül is magyaráz. Azt hiszem, hogy ez lassan kezd több információ lenni annál, mint amit képes vagyok befogadni. Úgy érzem magam, mintha egy rossz mesében lennék, aminek sosem lesz vége. Nyelvem hegyén van valami csípős, amit odavághatnék, de a kerekesszék látványa és úgy összességében a képből áradó érzelmi hullám – aminek átélése nem képesség, csak emberi adottság, elképzelés – megakasztja a nyelvemet.
- Volt?
Itt akadok el. Nem értem a sorsod, de gyűlölöm. Hogy adhat nekem egy testvért, majd egy mondattal később hogyan veheti el? Nagyot nyelek, de a gombóc nem akar elmúlni a torkomból. Már nem próbálom meg megállítani kezem előző remegését. A naplókat az ölembe vonom, de nem bírom kinyitni egyiket sem. Egyszerűen üresnek érzem magam. Volt anyám. Volt apám. Van anyám. Volt öcsém. Van.. mi van? Hullámvasútnak érzem az életem, s lassan a gyomrom is felkavarodik.
Csendben vagyok nagyon sokáig, s miközben magam elé bámulok, észre sem veszem, ahogy megindulnak ujjaim, szabad kezemmel simogatva a naplók fedelét.
- Mi történt vele? – ez fontos, ezt kérdezem. És nem azért, mert a kést szeretném forgatni Heloiseban. - És mi történt közted és apa között tizenkét éve?
Nem tudom, hogy honnan jön a kósza gondolat, de mivel nem tudom, hogy a kép milyen rég készült – nem ismerem az anyámat, fogalmam sincs még a kép és a mostani alapján sem, hogy mennyit foghattak rajta az évek – megfordul a fejemben az is, hogy Étiennetől lehetett. Semmit nem tudok azokról az időkről tizenkét éve, csak azt, hogy apám nagyon kiborult. Itt az ideje, hogy minden világos legyen. Csak nem tudom, hogy még mennyi fájdalmat és meglepetést viselek el..

Maman & Nique

Ha tudná, s ha tudnám, hogy mennyire egyformák vagyunk, akkor talán még mélyebben megrengetné a lelkeinket ez az egész találkozás. Azt mondja, hogy fiatal volt, hogy megijedt és nekem erről azon túl, hogy eszembe jut Sebastian és saját fiatalságom, s az amire igent mondtam neki, felrémlik apám életkora is. Anélkül szalad ki a számon a következő pár szó, hogy sérteni akarnék vele.
- Apa is fiatal volt, mégis felnevelt.
Nem vádolom semmivel, csak elmondom a tényeket. Nem hiszem, hogy van mentsége arra, amit tette, de azt sem gondolom, hogy pálcát kellene törnöm felette. Nem ismerem őt, de mégis ismerem, azzal, hogy kimondta a varázsszót a szívembe költözött és az én szívem nem egy csatakos posvány, mely megkínozza a bekerülőt. Az anyám. Nem édes, de az anyám, s ahogy itt állok a karjaiban, könnyeimbe fúlva azt érzem, hogy otthon vagyok. Hiába fájjon ez annyira. Párizs is fáj, mégis az otthonom.
- A világ legcsodálatosabb embere volt és meghalt volna érted, hogyha kéred. Szeretett téged, sosem szidott, de nem is mesélt rólad. Eltemetett magában, ahogy aztán én eltemettem őt. Miért féltél attól, amit adhatott neked, hogyha ismerted őt? Hozzámentél.. az örökre szól! – suttogom. Felemelem fejem, de meglátva arcán a könnyeket ijedten sütöm le újra a szemeimet. Nem akarom megríkatni, még akkor sem, hogyha bárki más ellökné a helyemben. Érződik a szavaimból a véleményem, de kedvesen, végtelen szeretettel ejtem őket. Apám volt a világom közepe és akit ő szeretett azt én sem tudom gyűlölni. Egyszerűen nem úgy vagyok összerakva, s már soha nem is leszek.
- Van mit sajnálj, de.. de nem old meg semmit. Nem kell. Neki már nem fáj, én pedig itt vagyok. – adok ezzel anélkül zöld utat neki, hogy végiggondolnám mit is akarok kezdeni ezzel a helyzettel. Összeszedem magam, kibontakozom az ölelésből, felpillantok rá, foglyul ejtve könnymosta tekintetét.
- Miért ne engedném? – nem értem. - Te vagy az anyám.
Nem szült engem angyalnak az élet, de a család szentsége olyan erős bennem éppen amiatt, hogy csak apám volt, senki más, hogy nem tudom és nem is akarom azt mondani neki, hogy takarodjon el innen és sose jöjjön vissza. Fürkészőn nézek rá, az elmúlt éveket keresem a pillantásában és azt a nőt, akit egykor apám szeretett.
- Tőled örököltem? Ezt.. – mutatok körbe az iskolán. Mivel nem tudom, hogy kivetítettem apámat és őt a képességemnek hála, így nem tudom azt sem, hogy ezt tapasztalhatta. Nem akarom rögtön kimondani a tényeket. Ha érti a kérdésemet, akkor tudja milyen hely ez. S akkor az azt jelenti, hogy miatta vagyok az, aki. Nem biztos, hogy akarom hallani, de hallanom kell, ez száz százalék.

Maman & Nique

Me retourner sans un geste
Le passé m´en passer vraiment
Cracher sur tout ce qui blesse
Ramener le futur au présent

Nem tudhatom, hogy mit érzett apám iránt. Hittem néha, hogy szerette, hogy én is szerelemgyermek vagyok, de aztán hamar elenyészett bennem ez az egész, ráébredve arra, hogy milyen magányos szív is az én apámé. Sosem mondta, nem beszélt róla, de ennek ellenére elkezdtem abban a biztos tudatban élni, hogy ő volt az, aki jobban szerette anyám. Hiszen ha a nő, aki megszült engem, ha ő szerette volna apát, akkor nem hagyja el. Talán én üldöztem el? Régi a bűntudat, de temetetlen holt, mely most felnyitja szemét bennem, új, kérleletlen életre kélve. Miattam mentél el, maman?
- Nem temetted el. Te nem temetted el! – szalad ki számon, némi váddal telve mindez, majd meg is szeppenek saját magamtól. Nincs jogom és nincs okom azt kívánni, hogy bárki élje át azt a fájdalmat, amit én Étienne temetésekor. Sosem szoktam rosszat kívánni senkinek, így most sem lett volna szabad. Korrigálnék, elnézést kérnék, de csak bámulni tudom őt, szőke tincsein szaladgál pillantásom, arcvonásait simogatja tekintetem, s azon a ponton, amikor azt veszem észre, hogy olyan, mintha csak tükörbe néznék, eltörik a mécses, s összedől bennem a világ. Anyám könnyei legalább annyira forgatnak kést a szívemben mint az a tudat, hogy itt áll előttem valaki, akit talán gyűlölni akartam, de akit nem megy sem gyűlölni, sem szeretni. Nem szeretem, hogyha miattam sírnak az emberek. Nem vagyok az a lélek, akinek jólesik a tudat, hogy bánt valakit.
Nem számítok rá, hogy utánam nyúl, de hagyom neki. A könnyek vannak és én vagyok, az érzés, hogy tizenhét évem telt el félárván, s most, hogy itt egy nő, aki azt mondja, hogy ő szült, ő az édesanyám, már nincs itt apám, hogy végre családom legyen. Hogy apám boldog legyen. De vajon az lenne? Vajon megbocsátana?
- Miért? – zokogom, ösztönösen bújva bele az ölelésbe. Menekülés ez, semmi több. Így legalább nem kell látnom őt, épp csak érzem, ahogy hátamon az érintésétől glédába állnak a pihék, s lelkem összeszorul.
- Miért hagytad el őt?
Nem, nem én vagyok az érdekes és nem is az anyám. Nem kérdezem a nevét, nem kérdezem, hogy engem hogy volt képes elhagyni. Apám örökös, ki nem mondott szomorúsága bánt, melyet nap mint nap kénytelen voltam felfedezni a tekintetében. Tudom, hogy anyám miatt volt szomorú. Sosem engedte el. S nekem most tudni kell, hogy a nő, akit képes volt egy férfi ilyen rajongással szeretni, hogy volt képes elhagyni őt.
Csendesen sírok, s bár nem ölelem vissza Heloiset, az csak jelent valamit, hogy nem is lököm el. Jó vagyok. Talán tényleg olyan jó, amilyennek sosem hittem magam.

Ki vagy Te?

Hogy lehet az, hogy képes ilyen pofont adni az élet? Ledöbbenten állok, némán nézek a nőre, hallgatom mindazt, amit mond és közben nem hiszem el. A világom apró darabokra hullik már az édes előtagnál, szilánkjaim lábai elé omlanak.
- Maman? – szalad ki a számon franciául, mintha elfelejtettem volna az angol nyelvet, amin az előbb társalogtunk. Nem szaladok el, nem vagyok olyan. Akkor is képes vagyok a legjobbat feltételezni, hogyha haragudnom kellene, ha üvöltenék, ha zokogva csapkodnék mindent, amit érek.
Nem ölelem meg őt, egyszerűen nem vagyok képes moccanni. Pislogok rá, mint aki sose látta még, mert ez így van, így igaz. A képességem ösztönmélyről tör elő belőlem, apámat rántja mögém évekkel ezelőttről, a születésem környékéről, kéz a kézben egy nővel, akiről eddig úgy tudtam, hogy az én anyám.
A hátam mögött jelennek meg az alakok, Heloise láthatja magát, fiatalabb önarcképét a férfivel, akit elhagyott. Mosollyal arcukon merednek hátamra, érzem az előhívott ének pillantását, de nem fordulok meg. Nem akarom ellenőrizni a nő igazát. Inkább csak tudattalanul így akarom megsebezni a szívét. Lássa csak, hogy kit hagyott el. Lássa hát.
- Nem vagyok árva? – kérdezem inkább, mint kijelentem, elsöpörve ezzel magam mögül az alakokat, visszatuszkolva őket a múlt ködébe. Nem tudom kimondani, hogy apám halott, de ez kicsúszik a számon. Franciául, természetesen. Mert az én anyám francia volt, gyönyörű nőnek képzeltem, amíg kislány voltam, aztán már nem képzeltem semmilyennek. Elég volt nekem Étienne.
- Olyan vagy, mint én! – törik el ezen a ponton a mécses, s zuhanok térdre a nappali közepén. Talán színpadias, talán túlzás, de a sziget óta még érzékenyebb vagyok mindenre. Annyi ki-nem-adott könnyem van, hogyha egyszer elkezdek sírni, csoda, hogy abba bírom hagyni. Tenyerembe temerem arcomat, összegömbölyödöm térdeltemben. Nem akarom látni. Nem tudok ránézni, mert akkor tudomásul kéne vennem, hogy nem hazudik. Pedig szeretném, hogy azt tegye.. az talán kevésbé kavarna fel. Miért nem tudok haragudni rá? Mindig azt hittem, hogy első látásra gyűlölni fogom.. De nem érzek semmi mást azon kívül, hogy fáj. Nagyon. Nagyon fáj.

Ki vagy Te?

Melancholy feeling

Felkapom a fejemet a kopogásra. Lekászálódom az ágyról, az ajtóhoz lépek, s kitárom azt. Párat hümmenve nyugtázom az üzenetet, hogy aztán a távozó tanácsadó infantilis mosolyának emlékével és csupa kérdőjellel a fejemben kezdek öltözködni. Mégsem mehetek le cicanadrágban és pólóban a nappaliba, ha már valaki direkt azért jött, hogy találkozzon velem.
Zöldhöz van kedvem, pálmalevélmintás – vagy valami olyasmi, nem értek a növényekhez – nadrágot veszek elő a szekrényemből, s hozzá egy mérsékelten elegáns, ujjatlan blúzt választok. Nem tudom, hogy miért, de valahogy nem akaródzik sportosnak lennem. Elvégre nem mindennap látogatják meg az embert, s pláne nem mindennap ilyen titokzatos körítéssel. Hiába kérdeztem Bellesandrát, nem mondta meg még azt sem, hogy nő-e avagy férfi az illető. Mi van, ha ez Alice? Lehet, hogy szólnom kéne Sebnek? Nem tudom. Mindenesetre amíg a fülbevalómat a fülembe akasztom, folyamatosan azon vívódom, hogy mi is legyen. Végül a fekete balerinacipő fazonú topán becsatolásakor már tudom, hogy nem zaklatom kedvesemet. Ha Alice az, akkor sem lesz véletlen, hogy éppen engem keres, szóval lemegyek, aztán majd kiderül, hogy mivé is fejlődik ez a találkozás.
A nappaliba ruganyos léptekkel toppanok, hogy le is merevedjek azonnal. Ezt nem nagyon gondoltam át előre, s úgy érzem mégis meg kéne futamodjam. Valamiért elég kellemetlenül érzem magam, jobb lenne, ha kiderült volna, hogy egy férfi keres. Így viszont nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy Sebastian nagynénje az illető, szőke hajú jelenség. Vagy..
Enyhén összevont szemöldökkel, a küszöbön lecövekelve nézek Heloise-ra. Fogalmam sincs annak okáról, hogy miért ver hevesebben a szívem, hisz nem is ismerem őt. Sosem láttam. Természetesen ez nem igaz. A bennem élő csecsemő, az apró gyermek talán emlékszik, vagy emlékezni vél. Oka lehet ez a szívdobogásomnak, de nem tudom megfejteni.
Elindulok, hogy átszelve a nappalit a nő elé állhassak. Hátrarázom arcomból a lendülettől odareppent szőke tincseimet, pillantásommal az övét keresem.
- Dominique.. – nyújtom felé tétován a kezemet. Ostobán érzem magam, hisz ha engem keresett, akkor biztos tudja a nevem. Jobb lábamról a balra helyezett testsúllyal húzom az időt, majd végül csak kibököm azt, ami szöget ütött a fejembe.
- Ön nem Alice, ugye?

Tárgy: Re: D & D – A múlt árnyai (?)