Vízkereszt, vagy amit akart a makrancos hölgy

Chris & Kátya

- Megmondtam már neked, hogy ne nevezd a lovagomnak. – morranok fel. Ennyit arról, hogy nem megyek torokra. - Ha szemét volt, ha nem, így volt helyes és továbbra sem érdekel, hogy mi a véleményed erről. Nem bánom, hogy téged hívtalak, mindazonáltal nem is fogok a bocsánatodért esedezni. Jó vagy abban, amit csinálsz, kellettél. Akkor is, ha már tudtam, hogy nem oda megyünk, ahová.
Igen, egy percig sem titkolom: önző disznó vagyok, egy igazi boszorkány, aki nem csak a szavakat, de a tetteket is úgy csűri-csavarja, ahogyan tudja, ahogy neki kényelmes, vagy jelen esetben annak kényelmes, akivel kapcsolatban fontossági rátaemelkedése volt.
- Akkor egál. Szard. – vonom meg a vállamat. Vissza is vehetnék és beszélhetnék szépen, de cseppet sincs kedvem hozzá. Chrishez sincs, ha már itt tartunk. Megforgatom a szemeimet, fel is horkanok a kifakadása hallatán.
- Ítélkezésben te is élen jársz, szóval azt gondolom, hogy sepregess a magad portáján és hagyjuk ezt a témát a francba. Nem fogunk megegyezni. Te is fújod a magadét és én sem engedek a saját igazamból. – közlöm. Annak kapcsán meg érezze magát megbecsülve, hogy ezt ki is mondom, s nem adom meg annak az illúzióját, hogy van értelme puffognia, változni fog bármi az ő javára és kénykedvére.
- Most sirathatnám a soha-ki-nem-alakuló ismeretségünket, ugye? – morzsolok el szemtelenül egy könnycseppet a színjáték érdekében. Persze sehol a könny és sehol a lelkiismeret-furdalás a viselkedésem miatt.
- Se barátaim, se szerelmem, szóval vajmi kevéssé érdekel a dolog. Amúgy köszönöm, édes vagy, hogy erre felhívtad a figyelmemet. – igyekszem könnyed hangnemet megütni, de a megütést majdnem Chris kapja. A környékünkön egy kilométeres körzetben elmegy a rádió- és televízióadás vagy fél percre, annyi időre, amíg összekapom harci kedvem és elmúlik tenyerem viszketése.
- Odamentem. Fogalmad sincs róla, hogy mennyire. – teszek még ennyit hozzá. Nekem ez a tűz, ez a földi pokol, amikor lelkemről lehántják a leplet, lecsupaszítják és kibukik, hogy én is képes vagyok szeretni. De Daveért megtettem, bevállaltam. És most sem tiltakozom, csak dühös vagyok. Mert Chrisnek ehhez semmi köze. Senkinek. Semmi. Hisz Dave nem úgy szeret, ahogy, szóval nem kívánom kínos helyzetbe keverni azzal, hogy a magam dolgát pedig kiteregetem. Lám, megy a másért vagyok mérges és nem magamért is. Fejlődöm? Aligha hiszem.
- Az sem érdekelne. A te dolgod lenne, de jó tudni. – eresztek meg egy tojok-rá fintort, hogy aztán jöjjön az emésztő düh, mely eltorzítja, csúfondárossá teszi arcvonásaimat. A szavai olyanok, akár egy pofon.
- Nem ismersz engem, s már nem is fogsz megismerni. Üres szavak? Úgy legyen. Valóban kiürültek számodra, Chris! – köpöm oda a nevét, észre sem véve magam. Ő nem tudja, hogy ez mit jelent, s én pedig nem vagyok tudatában. Nem azért idegesít ennyire, mert nem érdekel. Hanem mert tényleg bánom, már azt a részét, hogy esetleg belegyalogoltam a lelkébe, holott tényleg segített. Önző vagyok, de nem vak. Nem fogok elnézést kérni, azt lesheti. De a lelkem mélyén tudom, amit tudok. A tartozás elutasítása azért fáj, mert úgy éreztem, hogy megérdemelné, hogy jöjjek neki eggyel, s hogy ezt a tőlem ritka gesztust lesajnálta így.. na az az utolsó utáni csepp volt bennem.
- Azt. Neked is. – gondolok a szép napra is, meg másra is. Elég egyértelmű és egyezményes a dolog, nem kell kimondanom. S nem is tenném. Így legalább csak lóg a levegőben a paripapimpili ajánlgatása, nem süllyedtem le a trágárság mocsarába.
Nincs mit mondanom, hagyom, hogy beüljön és távozzon. Arról pedig, hogy vagy egy óráig moszkvai televízióadást sugároz minden készülék, ami mellett elhaladok, szintén nem fogok beszélni senkinek. Kell az idegnyugtatás, s számomra a képességem az. Most legalábbis mindenképp.

//Köszönöm a játékot Másik Morcos ;D //

-Felőlem. A lényegen úgysem változtat. – rántok vállat, arra, hogy kikéri magának. Felőlem aztán teheti, de attól még az, ami.
-Szépen csavarod a szavakat. Nagyon jól tudod, hogy amikor el kellett volna mondanod, akkor nem tetted meg. Megfosztva ettől a szabad döntés lehetőségével. Szemét húzás volt. Még akkor is, ha ezzel a már megmentett lovagodat elhozhattuk.
Lehiggadtam. Utálom, ha ilyen hidegre lehiggadok, mert akkor tudom igazán, hogy igazam van. És még valamire ráébredtem, nem fog bocsánatot kérni, pontosan azt nem kapom meg, amiért jöttem.
-Leszarom, hogy milyen élményeid voltak ilyen dolgok területén előttem. - adom vissza a labdát.
- Olyat feltételeztél rólam, ítéletet alkottál rólam, ami nem vagyok. Hisztiztem ott, amikor kiderült? Nem. Levertelek a földbe? Nem. Leszel szíves nem előre eldönteni, mit teszek és mit nem, és úgy nem mondani el az igazat, főleg, hogy nem ismersz. Most. Hisztizek.
-A barátságot sose keverd össze a szerelemmel. – ingatom a fejemet. – És jó látni, hogy akit szeretsz, azért a tűzbe is érte mennél. – biccentem egy kicsit oldalt a fejem.
Ha bevallom az igazat, amikor szükséges, nem vagyok kevesebb. És a szerelméért kevesen állnak ki ennyire.
-Megyek. És nem azért, hogy téged feketítselek be, még mielőtt itt meg a téves következtetésed miatt előbb jár a szád ebben az esetben, mint kéne.
Eldöntöttem, hogy nem maradok ott tovább. A csúfos hibámra mentség nincs, ebben az esetben az én ígéretem nem ér semmit.
A következőre azonban már nagyon felmordulok.
- Nem jössz nekem semmivel. Egy bocsánatkéréssel. Azzal jössz. Ja, hogy leszarod? Kösz, de nem kell a bizalmatlanságodon és előítéleteden alapuló, jövök neked eggyel dumád. Az ilyen semmit sem ér, üres szavak csupán. – a női logikát meg az életbe nem értettem sosem.
Elhallgatok, intek egy taxit. Direkt nem kocsival vagy motorral jöttem. Mondhatnám, hogy nincs értelme a találkozónknak. Mégis van. A semmire, arra jutottam.
-Ezért jöttem. – a semmit kaptam. Így jártam. – Nem mondom, hogy viszlát. De szép napot még tudok kívánni.
Ha nincs mondanivalója több, akkor a taxi ajtajának nyitása után beülök és elhúzok.

Chris & Kátya

- Kikérem magamnak! – morranok fel, fogaim között szűrve a szavakat. Az udvarias kérését és az azt övező piszkálódást egy kedélyes poénnal készültem elütni, de maradjunk annyiban, hogy a nem válaszoltam a kérdésére és a hazugsággal való gyanúsítás elveszi a kedvemet attól, hogy humorizáljak. Lépteim zajára koncentrálok, a kopogás ütemére próbálom leghiggasztani az agyamat. Nem óhajtok összeveszni Chrisszel, érezze kegynek. Ha nem segített volna nekem abban, ami számomra a legfontosabb volt, akkor most nem finomkodnék ilyesmin, s azonnal a torkának ugranék.
- Nem hazudtam. Amikor hívtalak, akkor nem tudtam, hogy nem oda fogunk menni, ahol a diákok is voltak. – közlöm vele az igazat foghegyről. Hát ki ő nekem, hogy magyarázkodnom kelljen, Elmehet ő a nénikéje vasporos térdkalácsába, oda!
Megforgatom a szememet. Megyek vele, nem kiabálok, de hangomon érezheti, hogy nem csak ő van feltornázva idegileg.
- Leszarom, hogy mit gondolsz. Nem fogok elnézést kérni azért, mert azt cselekedtem, amit. – jegyzem meg. Nem fogom a képébe vágni további gondolataimat. Nem mondom, hogy számomra az egyetlen fontos személy az életemben éppen Dave és isten bizony, hogy nem lesz lelkiismeret furdalásom, mert tűzbe is mentem volna érte. Hazudtam-e? Nem. Amikor elindultunk, még a sziget felé kívántam tartani.
- Pont az ilyen hisztik lehetősége miatt kellett volna megadnom az esélyét, hogy elveszítsem azt, aki.. hogy is fogalmaztál? Fontos nekem. – fortyanok fel, immáron megemelem a hangomat. Megállok, mellkasom előtt keresztbe fonom a karomat. Nem nyúlok Chris csuklója után, nem forgatom magam felé, de ha kell, akkor a hátával is közlöm a gondolataimat. Az érzelemmenteseket. Az fel se tűnik, hogy már ki se kérem magamnak a lovagomhoz hasonlatos jelzőket. Felesleges lenne és különben is. A franc fogja tagadni azt, amit a szívem szeretne. Bekapási fázis van ez ügyben.
- Bazinagy szerencséd van, hogy neked többesszám jutott a fontosakból. Nevezz önző, elviselhetetlen picsának, de nekem ez erősen egyszemélyes. És nem érdekel senkinek az ellenérzése, többek között a tiéd se. Megmentettünk valakit, hát vagy elfogadod ezt, vagy duzzogsz tovább, mint egy óvodás. Nem elég nagy a dicsőség, ez csikizi a csőrödet?
Nem zavar, hogy tudatosan törlöm belé a lábamat. Teszek rá, hogy bízik-e bennem, se nem ingem, se nem gatyám, nem vagyok a bizalmára szorulva. Csúfondárosan elcsücsörítem ajkaimat.
- Azt csinálsz, amit akarsz. Nemsokára találkozóm van a fémes fazonnal, el fogom mondani neki, hogy mi történt. - ~és azt is, te barom, hogy nem te vagy a ludas!~ - Ha akarod, akkor eljössz és elmondod a magad verzióját.
Kénytelen vagyok felnevetni a képen törlésre. Hangerőmet is normalizálom ekképp.
- Az se érdekelne, ha megtennéd. Megérte az áldozatot, ennél nagyobbat is megérne. S vagy képes vagy ezt elfogadni, vagy nem. Valóban nem érdekel. Mondtam, hogy tartozom neked, s ha ebből nem voltál képes levonni azt a következtetést, amit kellett volna.. - vagyis, hogy köszönöm szépen és sajnálom a magam módján, hogy kicseszettül átvertelek ..akkor nem tudok veled és a problémáiddal mit kezdeni. – várakozón tekintek Chrisre. Akar-e még valamit? Felőlem rághatjuk ezt a csontot, de igazából eléggé párhuzamosan beszélünk el egymás mellett. Szerinte hazug vagyok, én pedig nem kérek elnézést. Ez ilyen.

-Piszkálj még az udvarias kérdésemre.– vakkantom oda.
Nem ajánlom fel a karomat, zsebre vágom. Ha akar, még úgyis bele tud kapaszkodni. És megint kezdi a szócsavarást. Komoran hallgatok, a becézgetésre is. A hasznosságra lila és vörös köd üli meg a fejem. Egy ideig hallgatok, hogy lehiggadjak, csupán komoran tekintek továbbra is előre.
-Nem válaszoltál a kérdésemre. – állok meg és fordulok ismét szembe vele. Nagyon remélem, hogy kimondja.
Csak ha válaszolt, fordulok meg és haladok tovább. Akár velem tart, akár nem. A szavaimat csak akkor mondom tovább, ha velem tart. Ha nem, akkor néma maradok.
-Hazudtál. Te is hazudtál. Hogy pontos legyek. És ne csűrd a szavakat. Ha egy társaddal ezt teszed, és kiderül, hogy hazudtál neki, az az életébe, egészségébe is kerülhet. Mással szórakozz, engem hagyj ki.
Hangosan szusszantok.
-Hogyne, hasznos voltam. – keserű a hangom. – mert kihasználtad a felajánlott segítségemet azzal, hogy nem mondtad el a teljes igazságot. Félre ne érts, örülök, hogy a barátodat megmentettük. Bár ő már kórházban volt, megkapta segítséget, ellenben azokkal, akik a szigeten voltak. A gond pedig ott van, hogy ha átvágnak azt nem szeretem. Pont az ilyenek miatt veszítettem el azokat, akik fontosak voltak nekem. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer ez megtörténjen. És akkor és ott megtörtént. – kifakadok, de hamar rendezem a szavaim és a hangszínem is.
-És mert számítottam arra, hogy őszinte vagy. Nem bízok benned többé. Ahhoz sokat kellene bizonyítanod, de feltételezem, nem is akarod. Nem is lesz rá szükség, mert elmegyek az iskolából is, nem fogod látni a képem. – vállat rántok.
– Csak ennyit akartam elmondani. Mert azzal semmit sem érnék el, ha csak simán képen törölnélek. Pedig megérdemelnéd. – nyugodt a hangom.
Részemről elmondtam, amiért jöttem. Nem számítottam hosszú beszélgetésre, vagy vitára. Verekedős sem vagyok, de nem hagyom, nem szeretem, ha palira vesznek. Ha azonban ott kezdek el cirkuszolni, még az is fuccsba ment volna, amit végül megtettünk. Akkor pedig semminek sem volt értelme.

Chris & Kátya

Ezelőtt valamivel; North Salem

- Bogárzik tán a hátsód? – kérdezek vissza csípőből. Ráérősen kelek fel a padról, jelezve ezzel, hogy nekem aztán mindegy, hogy sétálunk-e vagy sem, de ettől még nem tudtam kihagyni a visszavágást. - Amúgy nagyon szívesen.
Értem én a felháborodását, de nem érzem jogosnak egy ponton túl. A felszólítására csak megvonom a vállamat.
- Ha szigorúan vesszük, nem vágtalak át. Mentőakció volt, annak indult, amire hívtalak.
Kezdem ezzel. Nem akarok én kibújni a felelősség alól, de ne várja azt se tőlem, hogy majd szépen bocsánatért esedezem, mint valami elbaszott pincsi. Nem vagyok X-men, nem is voltam soha, de a képességem miatt hasznukra voltam már nem egyszer, emiatt Chrisnek sem kell új legyen a jellemem.
Lusta koppanásokkal zengnek lépteim a férfi mellett haladtamban. Vannak sejtéseim arról, hogy mit vár tőlem, de még nem vagyok abban biztos, hogy meg is fogja kapni. Hazugnak is nevezhetne, az sem vágna jobban földhöz. Engem jelenleg csak egy valamivel – valakivel – lehet kiakasztani. Amúgy egész kiegyensúlyozottan szemtelen vagyok.
- Lehetsz dühös, Madárkám.. – a gépmadárról kapja a becenevét, régen is volt neki valami, de annyi ember becézgettem már annyiféleképpen, hogy nem igazán jut eszembe az a poros darab, így marad ez az új. - .. szíved joga. De az a véleményem, hogy nincs okod panaszra. Hasznos voltál, megmentetted egy társadat, a többieket meg visszahozták a Nagyfejűek. Hol itt a gond?
Van gond, persze. Én sem vagyok hülye, én is tudom. De hideg flegmaságommal arra utazom, hogy ő mondja ki. A nyulat nem én fogom megtanítani ugrani. Legfeljebb a láb leszek, mely a muszi seggébe rúg, s alattomosan kiküldi a bokorból.

Fekete. A kedvem inkább vérvörös, a fojtott dühtől, de kibírom. A ruházatom sötétsége adja azt, ahogy érzem magam. Öltöny, fekete makkos cipő. Vállvonva mondtam igent a helyre és az igenre. Nincs kedvem jókedvűen eszegetni, miközben éppen a fejét készülök letépni, így aztán minek akadékoskodjak.
Cigire már rég nem gyújtok, nem kívánom. Látom, ahogy várakozik és kis híján felröhögök. Megállok mellette, zsebre dugott kézzel.
-Kösz, hogy jöttél. – nem lett volna kötelessége, ezt még én is elismerem. – Sétálunk?
Nem vagyok hajlandó leülni. Sokkal többen hallanák meg, mint szeretném.
-Mondj egy okot, amiért ne legyek rád dühös azért, mert átvágtál. – nem mondom hazugnak. Átvágott és kihasznált. Tudni akarom, miért tette. Ennyire egyszerű.

Chris & Kátya

Ezelőtt valamivel; North Salem

A nem tudom és a nem akarom között ingadozom, döntés nincs, nem is kell. Ami sok, az sok, de amit tettem azt megtettem és így volt helyes, ebben maximálisan hiszek. Mégis, ahogy most az egyik utcai lámba fénykörében fürdő padon ücsörgök ebben a szürkületben, hatalmába kerít valami nem kívánt érzés. A bűntudat lenne? Ez lenne az? Nem tudom, nem mutattak be még minket egymásnak, de dühít a jelenléte. Nem szoktam ezt érezni, feleslegesnek tartom és most sem helyénvaló. A makacs fejemmel mentem a szívem után életemben először, s nincs az a hatalom, ami miatt ezt megbánjam.
Jobb lábamon keresztbe rakom a balt, ráérősen kezdem mozgatni királykék cipőbe bújtatott lábfejemet. Azt mondják, hogy a kék a férfiak színe, általánosan elfogadott közöttük, magabiztosságot jelent. Hát én nem tudom, engem teljesen hidegen hagy a színek jelentése és minden, amit ebbe belemagyaráznak, de az tény, hogy ma emésztő vágyat éreztem a kékbe öltözést illetőn. Ezért is királykék a magassarkúm és sötétkék hozzá a szűk szárú nadrágom, amit viselek egy fekete miniruhának is felfogható tunikával. Felülre cipőszínhez illő blézer, feltűrt ujjal. Így szeretem.
A hócipő se tudja, hogy miért kellett éppen ezt a helyet és időt mondanom. Így jött, akkor volt benne logika, de így utólag már nem találom. Egyáltalán nem gondolom, hogy kellene beszéljünk a dolgokról, de van bennem egy ilyen essünk túl rajta érzés is, ezért vagyok itt. Máshol szeretnék lenni, de sok lenne belőlem – a jóból nem, mert azért jobb jót is el tudok képzelni – meg egyébként is, nem lehetek egysíkú. Ha dolog van, hát dolog van. Mérges nem vagyok azért, hogy itt kell töltsem az időmet, várok én, nincs ebben semmi. De hogy mérges leszek-e? Na az majd kiderül.

Tárgy: Re: Vízkereszt, vagy amit akart a makrancos hölgy