A shownak folytatódni kell

Nique & Seb

- Te mindent úgy... leegyszerűsítesz. Melleted még dilemmázni sem érdemes. – Borzolom össze a szőke tincseit. Csak annyira, hogy ne rontsam el a frizuráját, viszont annyira igen, hogy érezze a törődést. Egészen hihetetlen, hogy mennyivel érettebb mint én. Képes arra, hogy évek óta berögződött dolgokat kigyomláljon, és felnyissa az ember szemét, lehet ezt máshogyan is. Sokadszorra teszi meg, ezért szeretem, mert képes mindig motiválni.
- Hallottam, bár alig értettem belőle valamit, pedig még ugye érintett is voltam. Nem értem... – Felelem röviden, hiszen már úgysem lehet visszacsinálni, meg nem történtté tenni. Viszont ha én vagyok az oka, hogy Dave elment, legalább annyit érdemes felajánlanom, hogy az ő tanításaira figyelek, afféle kárpótlásként, viszont az is él hogy nem tudom, hogyan lehetnék X-Men, aki másokért felel, de ezt egy mester árnyékában könnyebb lehetne megtanulni. Aki már átélte ezt a saját bőrén.
- Köszönöm. – Azt hittem, hogy egy fokkal jobban fog örülni, hogy ha a barátja és a szerelme mondjuk nyit egymás felé, de abba is bele kell gondolnom, hogy Nique talán tehernek érezné, ha rá kell erőltetnie Dave-re valamit. Annak sem lenne sok értelme, ha a férfi csak a lány kedvéért tenne eleget a kérésnek. Bízom benne, hogy tisztelik egymást annyir, hogy őszinték, és ha nem, akkor nem. Én meg fogom érteni, egy próbát azért megér a dolog. Rákulcsolom ujjaimat az övére, ahogy sétálunk ezen az amúgy most nem túl forgalmas utcán. A legtöbben koncerten vannak, vagy valami szórakozóhelyen, az üzletek talán kevesebbeket vonzanak.
- Akkor is lehetnének... korcsoportok, vagy... fejlettségi szint alapján. Ez az ömlesztés olyan fura. Valamennyire a gyakorlatoknál figyelnek rá, hogy főleg a felnőttek legyenek ott, de ahogy te mondod, odaállítunk egy tizenhat évest a szimulátorba, ha még semmit nem mutott fel, a kicsit pedig féltjük, pedig egy várost is a földdel tenné egyenlővé... - Csóválom a fejemet, de végül annyiban hagyjuk a dolgot, a saját életünk tervezgetése sokkal jobban illik a hangulatomhoz. A csókját viszonzom, nem csak úgy tessék lássék, átkarolom a derekát, és magamhoz vonom. – Na ja, de egyszer húst is várok... – Csattintom az álkapcsomat viccelődve, hogy még mindig ragadozó vagy, bármennyire is isteni volt a lecsója. Vigyorogva vonom meg a vállamat. [color=#006699] – Azt mondtad: bármikor. Jól válogasd meg a szavaidat, mert arcátlan módon visszaélek vele. Észreveszem hogy picit lejebb görbül az ajka. Nem vagyok gondolatolvasó, de már ismerem annyira, hogy átjőjjenek a rezdülései. Főleg, ha én okoztam őket. – Én is mindig a tiéd leszek, nagyon szeretlek! – Lépek be vele az üzletbe, szerintem is csak nézelődni érdemes, hiszen ilyenkor nem hogy akciók lennének, biztosan lehúzzák a gyanutlan fesztiválozókat, akik hirtelen támadt vágyból akarnának esküdni.

Seb & Nique

- És az baj lenne? Mármint ha szembefordulna. - elnevetem magam a végén. Búvárruha? Hát, ez is egy felfogás. Amikor megállít, érdeklődéssel fordulok felé.
- Hogy jönne? – sóhajtom lemondón. Nem vagyok süket, én is hallottam azt a beszélgetést, attól zengett az egész iskola. - Ahogy ismerem őt, nyilván úgy gondolja, hogy miatta történt az egész. Hogy a tanárnő miatta lett elzavarva, mert azzal szegett szabályt, hogy őt mentette meg, s nem másokat. Te is hallottad, gondolom.. – húzom el a számat. Nem megyek bele ennél mélyebben a kérdésbe, én sem tudok mindent, csak annyi információm van, amennyit David elmondott nekem, s amennyit ebből leszűrtem. Mert volt ott a sorok között egy s más, amiről talán tévesen, de levontam következtetéseket.
- Ha gondolod, akkor megbeszélem vele, hogy találkozzon veled. - nem mondom hogy jó ötlet, igyekszem nem túlzottan lelkesedni, mert nem akarom, hogy Seb belelovalja magát aztán meg kiderüljön, hogy mégse volt az ötlet annyira nyerő. Mindenesetre szerintem az lesz, s jó lenne, ha találkoznának Davevel. A hol és a mikor.. rájuk fogom bízni, azt hiszem.
- Van, akinek tizenéves korára is fejlettebb a képessége, mint sok felnőttnek, én ezt értem. De azért mégsem tökéletes ez így. – fejtem ki a véleményemet, majd sebtiben hozzáteszem:
- Persze jó, hogy van. Sokat köszönhetek az iskolának, s ezzel szerintem nem én vagyok egyedül.
Vigyorog én meg elsőre nem tudom mire vélni, majd azért elmosolyodom én is, amikor meghallom a szavait.
- Nagyon szép életünk lesz! – emelkedem lábujjhegyre, hogy csókot adhassak neki - Éhen halni nem fogunk! – kacsintok. Az első találkozásunk és az akkori főzés nagyon gyakran előkerül, de ez nem is baj. Emlékezetes volt.
- Na de kérlek! – csattanok fel nevetős-méltatlankodón. - Nem azt mondtam, hogy itt és most! – vonom össze szemöldökömet ál-rosszallón, de hangom még mindig nevetésízű, ahogy csókom is az.
Az „aki még él” egy picit összeszorítja a szívemet, de nem akarok most sírni. Egyszerűen csak el akarom fogadni azt, amit nyújtana nekem. Nem sok mindent szólok, de abban benne van a világ. - Mondtam már neked, hogy mindig szeretni foglak! – mosolygok rá, s mivel szerencsénkre ez az utcabál rendkívüli nyitva tartást produkál az üzleteknél is, így gond nélkül bemehetünk. Nem arra gondolok, hogy itt és most vegyük meg azokat a gyűrűket. De nézelődni azt szabad, nem igaz?

Nique & Seb

- Nem is akarok. Pont ez a baj, hogy te sokkal fontosabb vagy. Sőt, még én is. Teljesen más életet éltem, és ezzel teljesen szembefordulna az a bizonyos búvárruha. – Utalok az X-Menek egyenruhájára, amely attól függetlenül, hogy jól állna, hősies szerepben tűntetne fel, pedig rohadtul gyáva tudok lenni. Vagy evés közben jön meg az étvágy, és ki kéne próbálnom? Megállítom egy pillanatra, eszembe jutott valami, ami talán őt is felvillanyozhatná. Legalábbis a vége. – Azt mondtad, hogy David és Jetro a barátaid, ugye? Dave már nem jön vissza, jól sejtem? És... ha ő tanítana ki? Nem tudom, hogy mikor fog meggyógyulni... de nem tudom, hogy mennyire tudnám azt elfogadni, hogy másoknak vessem alá magam. Viszont ha Dave-nek a segítségre lehetek... – Ő is folytatja a megkezdett gondolatmenetet, erre már láthatóan rázom a fejemet. – Ahogy mondod. Nem értem, hogy miért kell tizenhárom évesek között ülnöm, nem látom a távlatokat. Tenni akarok, és közben.. félek. Egyik út sem az enyém. Diák sem vagyok már, de nem is sokkal több... Viszont, biztos vagyok benne, hogy két iskola végezhető egyszerre, hiszen a birtokon inkább szocializálódunk, a képességeinket mélyítjük el, de ha valódi hivatásra vágysz, egy esti, vagy egy távoktatás iskola akár bele is férhet, nem kéne egyiket sem feladnod a másikért. – Érdekes szintre kezdjük el evickélni a beszélgetést, és valami olyat mond ki, ami pár hónappal ezelőtt még messzemenően a jövő homályába burkolózott. Itt már nem is tehetek róla, el kell vigyorodnom.
- Sosem akartam mást. Ahogyan szinte azonnal belédszerettem, amikor kimondtam, akkor tudtam, hogy nagyon nehéz lesz téged visszaengedni a saját szobádba. Akár már ma megtenném, ha rajtam múlna. Elsőre kicsit szűkösen, bérelve egy pecót valahol, viszont egyre szebb csekkeket kapok, még egy lakást is össze lehetne rakni belőle viszonylag gyorsan. – Amikor mentünk együtt a színházba, és különös képpel méregetett az egyik ex, már akkor felvállaltam a szerelmememet, mert tudtam, hogy ez új korszak. Mégis jól esik, hogy ő pedzegeti ezeket fel. Nem mondom, hogy mindenben alárendelem magam az akaratának, de a nőnek kell megérnie arra, hogy fészket akarjon rakni. Persze piciről még szó sincsen, ha doktornénis és táncosi ambiciói vannak. De összeköltözve, jegyespárként mégis megnyugtatóbb lenne mindkettőnk számára. Még akár az a bizonyos lekvárbefőzés is bejátszhatna. Egészen elgondolkoztam, amikor bele csókol a nyakamba, amire nem tudok nem mosolyogni. Végigsimítok a tarkóján, hogy a homlokára nyomjak egy puszit.
- Nem fogom magam vissza. – kicsit eltartom magamtól, és miután most nem figyel senki, tekintetemet ezüstösre varázsolva megszemlélem a gyönyörűt teljes valójában, ahogyan meg lett teremtve. Nyilván megmozdul bennem a vágy, hogy az ajkam közé kapjam a keblét. Elnevetem magam, és már minden a régi, ahogyan haladunk tovább, de nem jutunk vissza a főutcáig, mert szerelmes andalgás lesz a dologból.
- Igen... a medál aranyos dolog, de nem mindenkinek egyértelmű. Szívesen megtenném. Jeggyűrűt, csakazért is. Ha pedig még tavasszal is szeretsz, húsvétkor elveszlek. Megkapod tőlem álmaid esküvőjét. Vagyis... gondoskodom róla, hogy mindenki ott legyen, akit szeretsz, és még él. És hogy minden olyan legyen, amiről ez a királylány álmodik. – Nem akarom ezzel megríkatni, vannak dolgok, amiken nem tudok változtatni, ám bármennyire is fájjon neki, azt hiszem ebben most határozott, megnyugtató férfinek vágyom látszani. Kitartóan várom a reakcióját, mert ha ő is így látja, már mehetünk is be az ékszerüzletbe.

Seb & Nique

- Nem szeretném, hogy meghalj bárkiért is, Seb! De az nem baj, hogyha számítanak mások is és másokért is felelős vagy, vagy az akarsz lenni. – fejtem ki a véleményemet az ügyről. Szerintem nemes dolog kiállni a jó ügyért, de nem mondom, hogy annyira el vagyok ragadtatva az egész X-menség intézményétől. Engem nem vonz, én sosem akarnék az lenni, de Sebastian szerintem olyan pasi, akinek ez menne és még a fickós virtusát is kiélhetné benne.
- Annyira fura ez az iskola egyébként így, hogy minden évfolyamon más a korosztályi eloszlás, hogy mindenki mást tanul, de mégis ugyanazt. Máshol legalább van egy korlát, amin túl már ki kell lépj az életbe, de itt ítéletnapig maradhat valaki diák. Amúgy nem tudom, hogy kiengednek-e a nagyvilágba jövőre. Szerinted eleget tanultam már ahhoz, hogy a Professzor rábólintson arra, hogy elmenjek az orvosira? Nem akarnék elköltözni a suliból, ha nem muszáj.. épp csak.. tágítanám a világomat.
Elgondolkodva billentem oldalra a fejemet. Ebbe így bele se gondoltam, de amit mond, az felvet bennem némi „de jó lenne” gondolatsort. Reménykedőn nézek Sebastianra.
- És ez azt is jelenthetné, hogy valahol összeköltözünk? Csak mi ketten? Semmi kollégiumi hangulat? – válik ábrándossá a mosolyom. Elég ijesztő ez az egész felnőttség, de amennyire ijesztő, annyira izgalmas is. Bár nagy eséllyel azért tudok ilyen kedélyesen és lelkesen beszélni róla, mert tényleg messze van még az év vége. Sosem voltam az, aki olyan nagyon jól tűrte az újdonságokat.
- Egész szemmel is megnézhetsz. Bármikor! – csókolok bele a nyakába, s ültetek hangomba némi pikáns élt. Tudom, volt már gondom ebből vele, mert játszadozásnak veszi és felcsigázásnak. Most sem ez a célom vele, de az ösztönösség az ösztönösség.
Az egyik ékszerbolt kirakata előtt állok meg, végül nem jutunk el se a hotdogosig, se Sylvieig. Ötletem van, hát úgy döntöm, hogy bedobom. Kíváncsi vagyok, hogy ő mit szólna hozzá.
- Tudom, hogy ez nem szokás, de az jutott eszembe, hogyha volna kedved, akkor hordhatnál te is valami gyűrűt, ami arra emlékeztet téged, ami köztünk van. Nem mondom, hogy jegygyűrűt, mert az az eskövővel jár együtt, de.. nem tudom. Talán hülye ötlet. Mit gondolsz? Nagyon gyerekes?

Tárgy: Re: A shownak folytatódni kell Kedd 7 Okt. - 15:46

Nique & Seb

- Nem is tudom. Talán a felelősség. Sosem voltam senkiért felelős. Ezzel már tényleg azt mondanám, hogy rajtad kívül mások is számítanának. Hogy akár meghalnék értük. Nem tudom, hogy vagyok-e annyira önzetlen. – Vallom be a farmerem hátsó zsebébe csúsztatva a mutatóujjaimat, és éppenhogy megemelem a vállaimat hogy aztán leejtsem őket. Inkább legyek önző, de ne rajtam múljon hogy mi lesz velünk, mintsem felvállaljam, hogy teszek értük, és a megfelelő pillanatban mégis csak magamra gondolok. Nem tudom, ez még nem eldőlt tény. Liam ebben is sokkal ügyesebb, felnőttebb. Nem ne mondom, minden X-Men más, és egy Bellsie-hez hasonló jó fej, támogató én is lehetnék, az közelebb állna hozzám, mint az, aki plazmasugarakat dobál a másikra, és romba dönti az egész metropoliszt.
- Hát csak nem. – Vigyorodom el, és kicsusszantva ujjaimat a naciból, a vállát ölelem át, ahogyan sétunk befelé. Biztos voltam benne, hogy jó nagy ostobaságot mondok, nem is gondoltam teljesen komolyan, csak amolyan légből kapott ötlet volt, mert ebben a fura világban sosem tudhatja az ember, hogy kinek milen képessége van. Nique esetében már természetesnek érzem a helyesbítést, egyrészt ilyen a stílusa, másrészt meg tényleg ért ehhez, jogos amit mond. Nem lennék elméleti ember, hiszen tanulni sem szerettem, nem nekem valók a szabályok.
- Teljesen egyetértek. Ha X-Men lennék, ha fel tudnám vállalni, akkor tudni akarnék mindenről. Csodalény akarnék lenni, ahogy te mondod. Talán még ez az egész annyira nem alakult ki, és még mindent ők akarnak megoldani. De ennek meg így.. sok értelme nincsen. Átgondolom... – A mosolyát halványan viszonzom, én még érte sem tudtam felelősséget vállalni, de hosszú idő telt el közben, most már tudom, hogy egy bivalycsordának is nekimennék, ha egy centivel közelebb juthatnék Dominique-hez. – Ha diák maradok, akkor még ez az év, lassan már veteránnak érzem magam itt. Ha így lesz, akkor nem látnám értelmét maradni, csak miattad. Ha jövőre orvosira mész, akkor lehet, hogy az a legtisztább, hogy együtt megyünk. Írni bárhol tudok. Még messze az év vége.
- Ez egyátalán nem hangzik rosszul, biztosan jó érzés, hogy tapasztaltabb tudsz lenni. Nekem az, hogy más nem csak a vicces részét érzem, hanem akár fegyver is lehet. – Félmosollyal bólintok a puszira, no meg a kérésre. – Úgy lesz, de fél szemmel téged is megnézlek majd. – Gondolom most már lehet, hiszen láttam ruhátlanul. Ez csupán a komikus része a dolognak, elmondhatlanul jól esik, hogy érdekli, hogy mi van velem, hogy hova is tart az, amitől én Sebastian vagyok. Bólintok, és kézen fogva elindulunk a hotdogos felé. Ez válasz arra, hogy Alice-szel kapcsolatban én is bizonytalan vagyok, és arra is, hogy mi is együnk. Bár itt is lehetne a szórakozóhelyen, de nem árt kicsit szocializálódni is. Hagyom, hogy vezessen, az utcán most nem akkora a tömeg, hogy nekem kéne átfurnom magunkat köztük.

Seb & Nique

- Mi tart vissza? Mármint miért nem vagy benne biztos, hogy akarod-e? – kérdezek vissza. Semmire nem akarom rábeszélni, egyszerűen csak kíváncsi vagyok rá, mindenre, ami ő, amitől ő Ő.
Elnevetem magam. - Persze, és megáll a szíved, hogyha rád lehel! Olyan zizzent vagy, Édes. Az érintésnek semmi köze a vérhez, hacsak nem rajta is van seb meg rajtad is és így a véretek összekeveredik. Úgy el lehet kapni fertőzéseket, ez való igaz. - teszek ennyit még hozzá, mert nem akarom, hogy teljesen hülyének érezze magát, én nem nézem annak, de a helyreigazítást meg kellett tennem, mostanában erőteljesen szerelmemmé vált az anatómia is. Hiába, senki nem mondhatja rám, hogy nem vagyok elhivatott. Igazán akarom azt csinálni, ami a sziget óta forog a fejemben, ezért mindent meg fogok tenni. Tanulok akár erőn felül. Aztán vagy sikerül, vagy nem.
- Nem tudom, hogy volna-e értelme. Őszintén szólva én igyekeztem nem haragudni senkire, de bánt, hogy nem találtak meg minket előbb, holott azt hittem, hogy az X-ek ilyen csodalények. Hogy valamivel többek, mint mi. De.. nem azok. – vonom meg a vállamat. Bátorítón mosolygom Sebastianra. - A képességeddel mindenképpen hasznos tudnál lenni, efelől kétségem sincs, de nem muszáj beállnod a sorba. Diák is maradhatsz, bár ha nincs már mit megtanulnod, akkor akár át is nyergelhetnél máshová. Vannak az iskolán kívül is, nem? – a tanárságot nem azért nem ajánlom neki, mert szerintem nem menne a Kedvesnek, hanem azért, mert szerintem nem érdekelné. Filmesztéta szeretne lenni, kritikus, ezt már mondta, s emellé szerintem nem fér a tanítás.
- Igen. A régiek.. – célzok ezzel a múltbeli énjeimre - ..képesek tárgyakat megfogni és megmozgatni. Ez eddig nem volt. – magyarázom igyekezve a leginkább a virágnyelveknél maradni.
- Biztos vagyok benne, hogy sok gyakorlással nagyon jól fog ez menni neked. – mosolygok rá, s cuppantok egy puszit az arcára. - Egyszer szeretnélek megnézni gyakorlás közben. Tisztes távolból persze.. – kacsintok rá.
- Nem tudom megmondani. Azt sem tudom, hogy mit tennék akkor, ha hirtelen felbukkanna az anyám. A szívemre hallgatnék. Szerintem neked is azt kellene tenned. – adok tanácsot kissé sután.
- Rendben van! – omlok pihegve a karjaiba. Felőlem megkereshetünk másokat is. - Nem tudom, utoljára hot dogosnál láttam. Eszünk mi is?

Nique & Seb

- Tulajdonképpen fogalmam sincsen. Alig ismertem, magáról nem nagyon beszélt. Először beszélnem kéne vele, úgy általánosságban felvenni a kapcsolatot, és még azt sem tudom, akarom-e egyátalán. – Pillantok le a gyűrűre, nekem ugye nincsen hasonlóm, talán majd ha úgy alakul, akkor kéne venni egy olyan párt, amely mellé a jeggyűrű kisérővé avanzsálódik, de akkor talán rólam is tudnák na, hogy nem vagyok szabad préda. Ráfogok a kezére, az arcomhoz húzom a tenyerét, és úgy nézek fel rá, mint egy kiskutya. Most ilyen bújós kedvemben talált meg.
- Igazad van macsom. Erre nem gondoltam. Nekem elég mókás volt, de nem kérkedtem vele, hiszen mások felé ugye ez sértő. De így már értem, hogy mit mondasz. Nem biztos, hogy illik faggatózni, hogy talán mérgező a vére, és feldobod a bakkancsot, ha csak hozzáérsz. – Vonom meg a vállamat, bár kb. nullát értek az anatómiához, hiszen a vér és a bőr két különböző dolog, a drágám itt biztosan kinevet, és nyelvet ölt jó szokása szerint, hiszen ő aztán dokinéni lesz, meg a boncolásban is remekül otthon van.
- Igazából... igen is, meg nem is. Amíg el voltál, tenni akartam, és rosszul éreztem magam, hogy diák vagyok, akinek otthon a helye a birtokon. Viszont ha arra gondolok, hogy az X-Menek sem tudtak nagyon semmit... Hát... De lehet, hogy ha túl nagy vulumenű dologról volt szó, mert minden másra meg küldik őket. Szerinted volna értelme? Tárgyalni jól tudok, de kérdés, hogy a képességem mennyire hasznos. – Kérdezem még séta közben. Van köztünk vagy négy év minimum, ám lelkiekben ő sokkal erősebb, érettebb nálam, de a korom folytán nekem adott a lehetőség.
- Fejlődtél? Kitágultad a határaid? – Kérdezem érdeklődve, de valóban sokan vannak körülöttünk, elég, ha általánosságban válaszol, mert már sodródunk befelé a tömeggel. – Próbálkozom, és egyre ügyesebben célzok... És egyre komolyabb hatásfokkal. Biztosan van plafon, még nem értem el. Azzal játszom az akadálypályán, hogy futás, és ugrás közben próbálom használni. – Ilyenkor persze figyelnem kell rá, hogy ne füstöljem el a saját lendítő karomat, mert akkor rövid úton véget érne a még el sem keződött pályafutásom.
- Számomra ugyanolyan idegenek, mint neked. Alice nem, de neki is megvan a maga priusza. Te mit tennél? – Sajnálom őt nagyon, hogy ennyire magányos a családja nélkül, ezt egy újonnan betoppanó szerelem nem tudja teljes mértékben pótolni, és talán még arról is megkérdezném, hogy ha legalább az édesanyját felkutatnánk... De itt elindulunk táncolni, és a rumba előtt, vagy közben még egy csókot is kapok, ami váratlanul ér ugyan, minimális meglepetés után már viszonzom is. Csak mosolygok a tátogós vallomásán, s amikor véget ér a szám, akkor húzom csak magamhoz, hogy a fülébe suttogjam.
- Én is nagyon szeretlek! – A két szám után már kissé fújtatok, nem árt némi szünet, és miközben a bárpult felé vonom a drága szőkét, megkérdezem tőle. – Mit szólnál, ha megkeresnénk a többieket? Slyvie merre járhat? – Biztosan jól esne, ha tudna egy kicsit barátnőzni, attól még velem van, szükség esetén kettesben is tudom őket hagyni egy rövid időre. Ha jól láttam Syl kisérő nélkül érkezett, talán magányos, és nem ártana, ha látná részükről a törődést.

Tárgy: Re: A shownak folytatódni kell Vas. 5 Okt. - 14:34

Seb & Nique

- Szerinted fogja zavarni? – fűzöm tovább a kérdést, megforgatva ujjamon a jegygyűrűt. Valamiért naivan abban reménykedem, hogy „áh, dehogy!” lesz erre Sebastian válasza. Nem akarom, hogy eljegyzésünk bárkit zavarjon, én szeretek vele lenni, szeretem azt, hogy megkért és azt is, hogy igent mondtam neki. Talán apám nem örülne, ha élne, elhamarkodottnak tartaná, bár.. nem tudom. Szeretett annyira, hogy el tudta volna fogadni, azt hiszem.
- Nem mindenki szereti a képességét, szerintem ezért tabu. Vannak olyanok, akiknek csak megkeserítette az életét, s az ilyesmiről az ember nem szívesen beszél.. – gondolkodom hangosan. Igaza van Sebnek, könnyebb lenne, ha tudnánk egymásról mindent, már ami a képességeket illeti. Engem mondjuk egyelőre nem érint az összedolgozás, de ha már itt tartunk..
- Sose gondolkodtál még azon, hogy X-men legyél? Elérted a korhatárt, nem?
Nem akarom én semmire se rábeszélni, s talán már volt szó erről közöttünk, őszintén szólva nem emlékszem, s nem azért, mert ne lett volna fontos az a beszélgetés. Most viszont eszembe jutott, hát akkor megkérdeztem, s érdeklődve várom a válaszát. Meg hozzáteszem a sajátomat is, ami a képességeket illeti.
- Nem tudom, hogy mások hogy vannak ezzel, de én fejlődtem a szigeten. Nagyon furcsa, hogy egy ilyen sokkoló élmény és a képességek tulajdonképpeni elvesztése mit nem képes okozni. Neked mi a helyzet a gyakorlással? Megy már? – váltok homályosra, mert kezdenek sokan lenni körülöttünk.
- Ha nem kíváncsi ránk, akkor ne keressük meg. De ha úgy érzed, hogy kellene a beleegyezése, jobb lenne a lelkednek, akkor igen. Nekem már nincs kit megkeresnem, az anyám elhagyott, az apám meg.. de neked még vannak szüleid, nagynénéd. Olyanok, amilyenek, de ha úgy gondolod, hogy jobb lenne az áldásukkal, akkor szívesen tartok veled. – ölelem át, majd elsodródunk a táncparkett felé.
- Dehogy vagy! – cuppantok csókot ajkaira, hogy aztán újabb meglepetések sokasága érjen. Nem fáradtam el, bírtam én a versenyzést régen is, most is megy ez. Hagyom, hogy vezessen, élvezem a tánc minden pillanatát.
- Szeretlek! – tátogom két figura között, amikor épp el tudom kapni a pillantását. Nem a zene tesz romantikussá, de ez így.. kicsúszott. Elvégre nem versenyen vagyunk, itt beszélhetünk tánc közben is.

Nique & Seb

Az állkapcsom megfeszül a várakozástól, s nem tudom megkönnyebülten elengedni, ahogyan érzékelem a hirtelen támadt feszültséget. Megint valami olyan buktató, amit lassan már meg kellett volna tanulnom kezelni, de nem megy. Sokszor kell azt éreznem, hogy a szerelmünk érdekében kényszerülök erre. Kompromisszum, így mondaná ő, s tudom, hogy nem bántani akar azzal, ahogy reagál. Nekem fontos volt mindez, már annak is örülnöm kéne, hogy majd egyszer hozzám jön, nem is az a lényeg, hogy türelmetlen lennék. Pokoli nehéz lehetett neki a a szigeten, nekem pedig azért, mert véletlenül megszerettem őt, és hat kínzó hét telt el csigalassúsággal, hogy semmit nem tudtam róla. Az eljegyzést nem gondoltam messzebb, mint egy szimpla buli. Nekem sincsenek szüleim, nem is érzem, hogy kötelező jelleggel ott kellene lenniük, de ha erről is az édesapja jut eszébe...
- Nem vettem fel vele a kapcsolatot azóta. – Ez nem válasz tudom, még nekem is át kell gondolnom, hogy ha a nagynéném itt van a városban, van e egyátalán értelme kommunikálnunk. Ha akart volna, megjelenhetett volna a képeslapon túl is. Nem követtem a nyomait a parfümboltba, nem akartam, hogy hatással legyen a magányomra, a gyászomra. Válaszokat akartam tudni, hogy Nique él, és hogy úgy gondolja, ahogyan él. Hogy a húsbavágó veszekedésünk után kellek-e még neki. Nem akartam kisírni a bánatomat egy olyan ördögi kígyónak, aki talán visszavitt volna arra az előző útra.
- Mondasz valamit. Mintha ez amolyan tabutéma lenne, pedig ha tudnánk nyíltan, akkor össze is dolgozhatnánk. Azt hittem azért vagyunk a közösségben, hogy az egyénektől bonyolultabb jóléti kérdéseket oldjuk majd meg. Furcsállom. Scarlettét sem tudtam, amíg nem kérdezősködtem. – Elnémulok, ahogyan átveszi a beszélgetés fonalát, belesimulok az ölelésébe, a csókot nem akarom, nem tudom viszonozni. Most úgy érzem, csak el kell fogadnom. Próbálok mindig erős maradni, de most kezd el rámtörni a hetek feszültsége, hogy úgy éreztem, minden elveszett. Elfordulok inkább, és még az üres parkettet nézem, de nem is nagyon látom, csupán sötéten pillantok magam elé. A szerelmem és a barátom is egyben, de ami a legfontosabb, valaki, akit akár el is veszíthetek. Mindig nevettem az ilyesmin, ostobaság bárkihez is kötődni, aki átverhet, lelécelhet, ahogyan Alice meg is tette, így csak engem igazolt, hogy sem a barátság, a szerelem pedig főleg fel sem merülhet, ha nem akar az ember sérülni. Aztán megjelent ez a drága csillag az életemben, aki halálos veszélyben volt, míg én nem tettem semmit. Tudom hogyan vélekedik erről, szeretjük egymást, és csak az számít. Pedig ő is elvesztette az édesapját, és nem lenne ugyanaz nélküle az eljegyzésünk. Visszatekintetek rá, bólintva húzom magamhoz, viszonzom az előbb annyiban hagyott csókját.
- Akkor annyit mondj meg padlizsánharcosom, mit szeretnél? Keressük meg Alice-t? Ne legyen eljegyzés, elég, ha mi tudjuk? – Ha sikerül végül megbeszélni mindezeket, akkor felállunk, és a parketté lesz a főszerep. Közepesnek tartom a saját mozgásomat, ami egy pasitól akár még jónak is számít, de amit tőle látok, az minden elképzelésemet felülmúlja. Nem úgy laza, mint amikor zöldséggel dobált, vagy nyelvöltögetett, felnőttes. Igazi nő, akiből őszintén ki sem néztem volna, hogy képes a valódi csábításra. Szinte alig hallom a kérdését, örülök, hogy ha követni tudom.
- Hozzád képest édes... egy kétfallábú kalóz vagyok... – Nevetek végül, és véget is ér a szám, ezúttal egy lassabb kezdődik, rumba. Abban már jobb vagyok, olyan jó kis dallamuk van, és bár sosem tartottam magam úgy romantikusnak, de mégis kellett hozzá valami alap, amivel meg tudtam magam értetni a lányokkal. Talán ehhez van érzékem. A tánc szempontjából. Remélem nem fáradt el, mert itt átveszem a vezetést, és egészen extás figurákat is bele tudok vinni, sőt, egy ízben még fel is tudom emelni, remélem nincsen tériszonya, mert olyasmit művelek, hogy egy pillanatra a térdét a vállamon támasztom meg, hogy aláfordulva a másik oldalon segítsem ismét a földre.

Seb & Nique

Run the world – samba version

Komolyan el kell gondolkozzam az ötletén, végig kell pörgessem a dolgokat annak érdekében, hogy rendesen tudjak válaszolni rá. Elönt a szerelem az ötlet kapcsán, de meg is ijedek tőle. Nem azért, mert ne akarnék elköteleződni, épp csak van bennem egy erőteljes gát. Kik lehetnének ott egy eljegyzésen? Az ember szülei.. az meg ugye nálunk erősen hiánycikk. Ez ijeszt meg, emiatt rázom meg a fejemet és sóhajtok fel szomorúan.
- Fájna.. – jegyzek ennyit, remélem hogy érteni fogja azt, hogy mire is mondom. Igazából apám hiánya fájna, de ha már itt tartunk, eszembe jut egy kérdés, melyet fel is teszek, bár kissé félve. Nem akarok kényes vizekre evezni.
- Bemutatsz Alicenek?
Emlékszem még a képeslapra, nem könnyű elfelejteni. Egy élettel ezelőtt volt – így érzem – de volt, s még élénken él bennem az emlék. Nem, mintha alice engedélyére szorulna a nősüléshez, de valamiért jó lenne, ha tudnám: legalább ő ismer és talán elfogadja, hogy az unokaöccse engem akar. Ha már én nem tudok engedélyt és elfogadást kérni senkitől, legalább neki meg szeretném adni az esélyt. Ha azt érzi, hogy ez nem fontos, akkor is.
- Ezzel szerintem nem szokás kérkedni. Már nem konkrétan az ő képességével, hanem úgy egyáltalán. Szóval.. szerintem nem gáz, ha nem tudjuk az X-menekről sem a képességeiket. A tanárokét is csak azért tudom, mert használják a tanításhoz. Sok diákét sem ismerem. Hát te? – kérdezek rá, ha már belementünk ebbe. Legalább ez is egy téma, amit kivesézhetünk.
- Ha másképp alakul.. – ölelem meg, mert úgy érzem, hogy ezt kell tennem, erre vágyom és hiszem, hogy ő is. - ..akkor talán nem találkozhattunk volna. Én itt vagyok neked, s ez ugyan nem teszi helyre a múltadat, de a jövődet megszépíthetem, ha hagyod. – lehelek csókot ajkaira. Nem szeretném, ha szomorú lenne. Tudnia kell, hogy mindig mellette leszek. Nem csak szerelemként, hanem barátként is. De ettől még örülnék, ha lennének cimborái. Nem lehetek elég neki, jól tudom.
Szeretem, amikor valakiben van annyi ritmusérzék, hogy tud vezetni, nem fontosak a figurák, a lényeg, hogy úgy érzem, hogy ebben is passzolunk egymáshoz. Néha bele-belefigurázok a forgásokba, megtekerem a csípőm, lazán, szexisen, mert a tánc nekem arról szól, hogy el merjem engedni magam. Nem vagyok visszafogott lány egyébként sem, de amikor táncolok, egész kinyílok a világ felé nőiességemben. Ezt kapja meg Sebastian is.
- Minek neked tanár? – fordulok szembe vele, s kacsintok rá. - Szuperül csinálod!

Nique & Seb

Nem is akarom elrontani a kedvét, még csak az kéne. Örülök, hogy beszélgetünk ilyesmikről, de nem sürget minket semmi. Ellenben eszembe jut valami, amivel egy kicsit mások felé is publikálhatnánk a dolgot. Még egyszer utoljára lehúzhatnám azt az arany hitelkártyát, nem mintha a rajta lévő pénz számítana a családomnak.
- És... mit szólsz.. ha tartanánk egy amolyan hivalatos eljegyzést? Nekem ugyan nem sok ismerősöm van, a háremet ugye nem hívom meg... – Itt elmosolyodom, természetesen viccelek ezzel a szóval. - ... meg Alice-t sem nagyon, de a te barátaidat igen, és talán az iskolatársaink is szívesen eljönnének. Akár az iskolában, akár valamelyik városban bérelni egy hangulatos helyet. – Várakozóan mérem őt végig, nekem nagyon fontos, hogy országvilág elé tárjam, amit érzek, és ahogyan kezelem őt. Nem indult egyszerűen a kapcsolatunk, most ott tartunk, hogy kimondtuk, hogy igen, és talán korai még nyilvánosságra hozni, én most ezt érzem, ha ő máshogy látja, akkor legalább tudjak róla.
- Ameddig nem említetted, én azt sem tudtam, hogy mi az elsődleges. – Vonom meg a vállamat. Olyan szinten nem ismertem az X-Ment, és határolódtam el az iskolai tanulmányoktól, hogy lassan úgy érzem, ez az első itteni évem tökéletesen kárbament. Az elején a csajozásról, a második fele meg az önsajnálatról szólt. Most már ez késő bánat, a következőt vihetem tudatosabban, David pedig él, és még lehet lehetőségem megismerni őt. Mindent tökéletesen úgysem tudok lefedni a kedvesemnél, de legalább belekóstolhatok abba, amiről kevesebb fogalmam van. Kissé megborzongok a mondatain, nekem a boncolás még mindig kicsit morbid. Ez is így munka, nem lehet mindenki popsztár, de az utca ember sosem találkozik emberi belső szervekkel, csak amit ki tud tapintani a bőrén át. Olyan horrorisztikus, de ő mégis olyan hittel gondol az orvoslásra, így el tudom képzelni ebben a szerepben.
- Úgy gondolom, hogy ez a barátok dolga. Jelen lenni, és ha szükséges, akkor erőn felül segíteni. Bár nekem lett volna ilyen barátom, amikor kicsi voltam. Talán minden máshogyan alakul. – Kissé lehorgasztom a fejem, de nem akarom elvenni az érdemét, vagy a hangsúlyt a történetéről. Most már itt van mellettem, a párom és barátom egy személyben, visszatekintetve a korai évekre sok dolog miatt szégyenlhetném magam, és az egyetlen, aki a közelemben volt, egy félelmetes nőszemély volt, és a nagynénémnek mondta magát. Nem tudom, talán csak használt. Kellett valaki, hogy ne legyen annyira egyedül, ezért kinevelt magának valami fegyverhordozót a személyemben. Foglalkozzunk inkább a tánccal. Egyértelmű, hogy az alkata alapján táncra született, én pedig az izomzatom alapján nem félek attól, hogy megrándul valamim, vagy éppen nem bírom el. A kifejezéseket ugyan nem ismerem, igyekszem erőt venni magam, lerázva Alice dominanciáját, és átvéve a férfi vezetést, fogjuk rá, hogy sikerül. Nem tudom, hogy ilyen lehet a hordó, táncos sosem voltam hivatalosan, ám rengeteg bulin, partyn, bálon vettem részt, még az is elképzelhető, hogy belekerül a koreográfiába. Kell legalább egy perc, amíg a koncentrálásból kezdek felengedni, és rámosolyogva elengedem magam. Nem csodálkozhatok, eddig is nyilvánvaló volt, kitűnő partner. Már csak az a kérdés, hogy vajon én megütöm-e nála a mércét.

Seb & Nique

- Most mondanám, hogy engedéllyel mindent lehet, de nincs akitől engedélyt kérj, szóval kénytelen leszel várni. – vonom meg a vállamat. Mosolygok, mert nem akarom, hogy bármi elrontsa a kedvemet. Amúgy nem lenne ellene hozzámennem, ha ellenemre lenne, akkor nem mondtam volna igent. Majd alakul, hogy a mikornak mikor jön el az ideje.
Bólogatok, mint akinek muszáj. Hát persze, hogy idegesít, de ezt tudja jól, mint ahogy én sem vagyok ostoba, tisztában vagyok azzal, hogy bennem is nagyon sok olyan tulajdonság van, amitől Seb haja égnek áll. Viszont szerintem a szerelem kompromisszumokról is szól, arról, hogy elfogadjuk egymást, lesz, ami lesz. Szerintem mi egészen jól élen járunk ebben.
- Nem tudtam, hogy van másodlagos képessége. – kezdek ezzel, mert így egyszerűbb. Nem tudom kimondani, hogy a hová tűntre a válaszom az, hogy meghalt. Groteszk lenne, s különben sem tudom, hogy ki mit szabad halljon itt és mit nem. Inkább rátérek a láb-dologra.
- Megmaradt. Féltem tőle, hogyha elfertőződik, akkor el is veszítheti, s azért egy lábat amputálni ha tudtam volna, akkor sem tettem volna meg. Soha. Na jó, ez így erős, főleg mivel ortopédsebészetre szeretnék szakosodni, hogyha eljutok oda, de azt hiszem, hogy érted a lényeget. A holttesteken nem kellett kezeléseket végezzek, egyedül az Y-t zártam be a mellkason, azt engedte apa. Amúgy attól tartok, hogy nem varrtam szépen a sebet, szóval meg fog maradni a nyoma. Dave lábán.. viszont nagyon kedves volt, megköszönte, hogy segítettem neki, pedig nem tudtam megmenteni.. – lesütöm a szememet. Rosszul érint a dolog, kár lenne tagadni. Nem tudom elfelejteni a „meghalt” szót.
Fel kell nevessek azon az elképzelésen, hogy bárki belém esne. Nincs ennek semmi köze ahhoz, hogy mit szeretnék tanulni, hogy mi szeretnék lenni. Az sem biztos, hogy sikerül orvossá válnom, nagyon melós dolog lesz és iszonyat messze vagyok tőle. Jethroval is kellene beszélnem erről, mert nem tudom, hogy ő csak a képessége miatt tud-e gyógyítani, vagy amúgy is. Esetleg gyakorolhatna velem.. nem tudom, majd utánanyomozok. Meg ha már tánc, Markot is meg kellene keressem.
Nem sokkal később már a parketten állunk, s hagyom, hogy a kedves irányítsa a mozdulatokat. Alkalmazkodom hozzá, mert szerintem egy jó táncot az is fémjelez, hogy nem nyomja le a partnerét, hanem tudja inspirálni. És nőből vagyok, az a dolgom, hogy kövessem a férfi vezetését. Nagyon nehéz volt kinevelni belőlem a vezetési mániát, de már elmúlt, a versenyek meghozták hozzá a tapasztalatot.
Ha forgat, forgok. Hogyha elereszt egy kicsit, akkor figurázok mellette, mellé állva, a vállát megfogva csavarok, s közben titkon reménykedem, hogy ismeri a kedvenc figurámat. Konyhanyelven hordónak nevezzük, s most hadd ne gondoljam végig a rendes és hivatalos nevét. Tánccal és szórakozással van tele a fejem, nem akarok szakbarbár lenni. Csak élvezem a pillanatot.

Nique & Seb

- Kétlem, hogy várni fogok még évekig. Törvényszegek, megszöktetlek, nekem mindegy. El akarlak venni édes. Nem mondom, hogy már holnap, amikor úgy látom, hogy készen állsz. – Minimálisan utánanéztem, amikor a gyűrűt vettem, hogy akár egy éven belül meg lehetne az esküvő, de nem biztos, hogy már tizennyolc évesen rá tudna ilyesmire bólintani. Nem kárhoztatom érte, fiatal még, na nem mintha nekem bokáig érő szakállam lenne. Mégsem javítom ki, tudom, hogy egy nőnél nagyon fontosak a meggyőződések. Ha nagyon kitart az álláspontja mellett, akkor azért be fogom dobni, hogy nem Spártában vagyunk. Így tehát felnőtt, néhány kivételtől eltekintve, a sorsáról saját maga dönthet, ha betöltötte a bűvös tizennyolcat. Az pár hónap, de elodázhatjuk akár húszig is, csak ne a törvények miatt tegyük.
- Idegesít? – Sápadást imitálok, majd felkacagok. – Micsoda kíméletlen hóhér vagy drágám. Rögtönítélő bizottság. Mintha azt mondanád, hogy megérted, de elitélsz is egyszerre. Kééész! – Rázom meg a fejemet, de nem tudok rá haragudni. Miért is tenném? Nem kell mindenben egyetértenünk, de határozottan cukinak tartom, hogy még abban is megtalálja a belőlem tetszetős részt, ami egyébként az ideigre menne. Ha ez nem szerelem, hát mi? Sosem gondoltam volna, hogy képes lehetek valakit úgy lenyügözni az igazi énemmel, hogy megdobogtom a szívét, ami persze több mint kölcsönös. A lábai előtt heverek, és ha egy kis rímérzékem lenne, már réges-régen verset írtam volna hozzá. Így maradnak a közös filmnézések, ahol nem győzöm hangsúlyozni, hogy őt mennyivel jobban el tudnám képzelni az aktuális főhősnő helyett.
- Akkor ez sorsszerű volt. És... elmesélte, hogy mi történt? Hova tűnt? Mi lett a lábával? – Megint bombázom a kérdésekkel, remélem nem érzi őket terhesnek. Végülis az ő barátságukhoz nincsen közöm, viszont az igenis érdekel, hogy a drágám mitől boldog, és vagyok annyira udvarias, hogy a sajátomnak érzem a témát.
- Butaság. A társadalom rengeteg olyan emberből áll, akik a maguk örömére élnek, mégis valami módon mégis boldoggá tesznek másokat. A táncosok is ilyenek azt hiszem. De... megértem, amit mondasz, az önkifejezés a fontosabb. Engem is azzal fogtál meg, hogy tudattad: nem érhet baj. Számomra ez mindennél többet jelentett. Csak aztán beléd ne essen a fél világ, ha már velem megtörtént. – Ezzel persze csak viccelek, hiszen az ápoltak nem szeretnek bele automatikusan a szép dokinénibe, és gondolom ő sem fog mindenkit megcsókolni, akivel veszekszik. Látom rajta, hogy a sziget sok tekintetben megváltoztatta, egyátalán nem a hátrányára, úgyhogy egy szavam sem lehet, főleg, hogy mint már említettem, igazi hősnek tartom, el sem vehetné senki tőle az érdemet. Felállunk végül táncolni, és most derül csak ki, hogy szájhős voltam, mert nagyon nem érzem, hogy ez menni fog nekem. De ezúttal tényleg én vagyok a férfi, meg kell próbálni. Visszaidézem magamban a tévében látott ilyen témájú filmeket, műsorokat, végül amikor úgy érzem, hogy ott tart az ütem, akkor megindulok vele egy alap szamba lépést kezdve, az még egészen jól megy. Miután itt nem a derekán van a kezem, hanem laza tartásban, így mindkét kezét egymástól függetlenül fogom. Aztán ha gyorsul a sztori, na akkor lesznek majd az egymás karja alatt átforgások. Vagy nem? OMG!

Seb & Nique

- Még el sem vettél, szóval nem lehetsz özvegy egy pár évig! – igazítom helyre mosolyogva, s kacsintok is hozzá. A pár év alatt nem azt értem, hogy még pár évig nem akarok meghalni, hanem hogy még pár évig nem vehet el. Bár, ami igaz az igaz, itt van egy nagyon fontos dolog, amiről még nem beszéltem neki. Nagykorúsíttatni szerettem volna magamat apa halála után, de nem engedélyezte a rendszer, hiába indítottuk el a folyamatot. Mert van anyám, még akkor is, hogyha nem tudom, hogy hol. Furcsa azért, hiszen még az információ megkapása után sem jutott eszembe megkeresni őt. Ki tudja milyen lehet? Nem érdekel. Elhagyott, nem kellettem neki, s tönkretette valamivel apámat. Mondjuk Étiennet sem kellett félteni, gondolom én. Nem folytam bele túl mélyen, ez mindig tabu volt közöttünk. Akkor sem mondott semmit arról, hogy mi történt öt éve közöttük, amikor részeg volt, pedig akkoriban gyakran volt nagyon, nagyon részeg.
- A véleményed is te vagy, s ha téged szeretlek, azt is elfogadom. Nyilván van, hogy oltárira felidegesít, de nem akarok kötekedni. – magyarázom. Szerintem mondjuk tudja, de ettől függetlenül tényleg ki kell mondanom. Mert nincs az a hatalom, amiért én őt direkt megbántanám. Nem állna szándékomban, egy cseppet sem. De a jellemem az is én vagyok, ahogy ő meg a véleményével együtt elfogadandó, én így.
- Ott volt a kórházban. Egyszer csak jött a folyosón. Nem hittem el, hogy igaz, amit látok, egyszerre rohantam volna, hogy megöleljem, de féltem is attól, hogy csak szellemet látok. – azt nem mondom, hogy valamilyen szinten így is volt. Hiszen Dave él. De azért vannak dolgok, amiket ezzel kapcsolatosan még mindig nehéz feldolgoznom.
- A tánc eddig is csak hobbi volt. Szerettem volna szakmámnak, de nem hiszem, hogy azzal hasznos lehetnék. Mindig éreztem, hogy valami olyasmit szeretnék csinálni, amivel nem lógok ki a társadalomból, hanem hasznos, segítő tagja vagyok. Egy időben tanítani akartam, de mivel apámmal kettesben éltünk, valahogy volt bennem egy félsz, hogy felnőttként sem mehetek majd rendesen emberek közé, mert én.. szóval vagyok, aki vagyok. Viszont a szigeten, ahogy előjött belőlem minden, amit apa tanított, azt hiszem felnőttem annyira, hogy sikerüljön foglalkozást választanom. Tudom, hogy kemény lesz, de erre vágyom. Arra, hogy életeket menthessek. - „ha már apát nem sikerült megmentenem” ~ teszem még hozzá gondolatban, de nem mondom ki, hisz elsodor a tánc.
Samba-ritmus üti meg a fülemet, azonnal mozdulnak is rá a tagjaim. Sebastian tánctartásba rittyent, de én eleresztem, s míg a keze a derekamon van én felemelem a sajátjaimat, s beleriszálok a kezdésbe, hogy aztán átadjam neki a terepet, visszavéve a tartást. A táncban a férfi vezet, a nő pedig a keretben a kép. Hát kíváncsi vagyok, hogy hogyan és mit vezetne nekem. Itt nem vagyok a tanára. Csak szórakozunk, s azt hiszem ez mindkettőnkre ránk is fér.

Nique & Seb

- Azért csak módjával édes. Ne hagyj özvegyen, ha lehet. – Rántom egy pillanatra magamhoz a derekánál fogva, további szavakba nem fűzöm az ellenkezésemet, mert megértem. Valahol erről szól az egész diáklétünk. A beilleszkedésről, és arról, hogyan tudunk segíteni másoknak. Kétlem, hogy bármelyik X-Men megkapta volna az állást, ha egy kis önzőséget is tapasztalnak benne. Nique is igazi hősies alkat, nekem még csiszolódnom kell, mert túlságosan tudatos vagyok, nehéz lenne ösztönösen mások érdekét a sajátomé helyezni gondolkozás nélkül, aki nem a párom. Nique-ért meg is halnék, ez nem kérdés, mások tekintetében még a logikát követem, de fog ez változni, biztos vagyok benne. Miután közel vagyunk egymáshoz, nem csodállom, hogy még puszit is kapok amiért ilyen jól kihátráltam a gesztenyés kérdésből.
- Ezt szeretem benned életem. Akarod tudni a világmindenség titkait, ám bármi is legyen a véleményem, elfogadod. Nem könnyű veled, ám lassan ráébredek, nem kekeckedsz: kiváncsi vagy. Irántam még senki nem érdeklődött ennyire. Furcsa, de bizsergető érzés. Romantikus. – A becenév ezúttal is elnyeri a tetszésemet, valahogy ő jobban eltalálja, vagy nekem picik az igényeim ezen a téren, bárhogyan is legyen: tudok vele azonosulni. Ezúttal viszont nem a tánccal kapcsolatban teszek felvetést, hanem miután érdeklődve figyeltem, eljött az idő, hogy megindítsam a saját gondolataimat, miközben lágyan beletúrok a világos tincsekbe.
- Hogyan találtál rá? Fel fog épülni teljesen? – tudom, hogy fontos számára a téma, és igazság szerint engem is érdekel. Ha arról van szó, hogy a drágám afféle testvérként, mentorként, vagy akár védelmezőként tekint az idősebb barátaira, akkor nekem sem árt az, hogy ha jó egészségben tudhatom egyiküket.
- Nem. Azt hiszem mindketten elértük azt a szintet, amikor az érzéseink más irányba sodornak minket, mint amit korábban akartunk. Lassan... kezdünk felnőni? Az orvoslás illik hozzád édes, de akkor... a tánc megmarad hobbinak? – A megerősítés csak annyi számomra, hogy jó ötlet, nem pedig az, hogy butaság. Azt kell csinálnia, amivel adhat. Én is valami önkifejezőt próbálok a filmezéssel. Nem munkát kell találni. Hivatást. Az orvosi pálya már a tanulást tekintve sem komolytalan dolog, de még éppen időben van, ezt huszonévesen kitalálni lehet, hogy már késő lett volna. Mellé csusszanva én is rendelek, az édesapjára való tekintettel szintén nem alkoholt, maradok ezúttal egy baracklénél. Amíg kihozzák, kapok a kérdésén, hiszen az utóbbi időben már azt is kezdem megszokni, hogy ő csupán felvet, nekem kell lecsapnom a magas labdát. Ha én is belesüppednék a passzív célozgatásba, akkor aztán itt ülhetnénk a bál végéig. Viszont leszek majd olyan galád, hogy fogok még célozgatni én is. Felállok, és a kezem nyújtom.
- Hölgyem, megtisztelnél? – Egy közepes gyorsaságú szám szól, latin beütéssel, nemleges választ úgysem fogadok el, és a parkettre vezetem. Kérdőn pillantok rá, a derekára csúsztatva a kezem, a másikkal átfogva az övét, és kérdőn pillantok rá.

Seb & Nique

- Ez visszafelé is igaz. Azokért, akiket szeretek, akár a tűzbe is! – mosolygok rá. Nem érzem megfelelőnek az időt arra, hogy közöljem: Liamért és a többiekért olyan szinten jól sikerült feláldoznom magam, hogyha rajtam múlik akkor ők túlélik és én nem. Nem akarom, hogy Seb úgy érezze, hogy elhagytam volna szívesen. Az a helyzet nem erről szólt, egyszerűen csak az önzentlenség volt a feladat, hát megtettem volna. És nem hagytam volna Liamet sem meghalni. Azért is kötöttem össze magam vele.
Felnevetek a magyarázatán, kap egy puszit az arcára érte.
- Abszolút frappáns és korrekt. Fel nem foghatom ugyan, hogy milyen a túl növényi íz, de ha gesztenyét eszem, majd ez fog eszembe jutni. Egy gasztronómiai nyelvújító vagy, Kincs! – dicsérem meg kedvesen, becenevet aggatva rá. Ha nem tetszik neki, majd kikéri magának. Én azért mondtam, mert szeretem.
- Akkor kösd fel a gatyád! – hámozom meg és kapom be az utolsó szem gesztenyét, mielőtt kihajítanám a zacskót, s belépnénk a kiválasztott helyre. Közben adom elő a Daves dolgokat. Nagyon jólesik a reakciója. Ebből is látszik, hogy őszintén érdkelik a dolgaim és nem csak azért foglalkozott David kérdéskörével, mert rám akarta hagyni, hanem mert foglalkoztatta az ügy.
Megölelem, elveszem egy kicsit a pillanatban, majd szégyenlősen annyit fűzök még hozzá:
- Azért járok oda, mert eldöntöttem, hogy orvos leszek. Szerinted butaság? – kérdezek vissza, megerősítést várva. Bár nem kérdezte Seb, hogy miért is megyek annyit a kórházba, de én szívesen mondtam el.
A boxba leülve egy kólát kérek, amint megérkezik a felszolgáló. Nem innék alkoholt akkor sem, hogyha nagykorú lennék, de ugye nem is vagyok az.
- Akkor a legjobb elkezdeni a táncot, amikor üres a parkett és még van hely.. - jegyzem meg okosan a tényeket. Kezdjen velük, amit akar. Én nem fogom odarángatni, de érezheti, hogy engem nem zavarna, ha azonnal táncra perdülnénk.

Nique & Seb

- Most már itt vagyok, és kitaposom bárki belét, ha bántani mer. – Egyszerűen mellette megjött az önbizalmam. A párom, a jegyesem, szerelmem. Talán nem vagyok még tökéletesen ügyes az égető sugarakban, de ha nagyon muszáj, vesén rúgom a kötekedőket, az is elég lehet. A csókot elégedetten viszonzom, mert boldogsággal tölt el, hogy gondoskodhatok róla, igazán férfinek érezhetem magam mellette a szó minden tekintetében. Aztán hagyom, hadd merüljön el a gesztenyék élvezetében, ellenben az sem fog zavarni, ha olyan ízű lesz az ajka, nyelve, attól mert én nem vagyok a rabja, undorral sem tölt el.
- Tudom, nálad mindent meg kell magyarázni. – Sóhajtok fel mártírmosollyal, és amíg tömi a fejét, addig a derekát simogatom. Gondolkozom a válaszom, fura, mert mellette azt is szavakba kell önteni, amit magamnak sem szoktam, csak lerendezek azzal hogy: csak. – Mondjuk, hogy túl növényi íze van. A dió, a mandula kifejezőbbek. Számomra. – Ennél többet nem tudok az egészről mondani, így érzem, és különben is érezze magát különlegesnek, mert kedvéért lemondtam a húst hússal stílusomra, a lecsója kifejezetten ízlett. De gesztenyét nem fogok nyelni.
- Legalább megtanítasz kicsit. Nem vagyok teljesen béna, de egy igazi tanártól akarok megtanulni mindent. – Mosolygok rá, és pontosan tudom, hogy a lányok körében igazi kincs, ha egy srác tud, legalábbis szeret táncolni, én megmaradtam a lötyögés, discozás szintjén, a szalontáncban túl jó sosem voltam, talán azért, mert Alice olyan rohadt domináns volt, hogy még vezetni sem sikerült megtanulnom. Ellenben azt el tudom képzelni, hogy szőke szirénem úgy motivál, hogy közben magabiztosnak tudjam érezni magam. Egy pillanatra úgy vélem, hogy nagy levegőt vesz, mintha mondani akarna valamit, és így is lesz. Megtanultam figyelni rá. Amikor ilyen sokat sejtetően vigyorog, akkor valami következni fog. Valami, ami boldoggá teszi őt. Így közvetve engem is.
- De jó! Ez igazán jó hír. – Magam sem értem, hogy miért vetem magam a nyakába. Azt hiszem olyan szinten összefonódott a sorsunk, hogy felhőtlenül tudok annak örülni, aminek ő is. Nem kérdezek vissza, de várakozóan bólintok, hogy na meséljen már. Én is szívesen megismertem volna a férfit, így, hogy Nique rátalált, még mindig fenntartom ezt. Mindenesetre csodával határosnak gondolom, hogy ilyen gyorsan sikerült a dolog, viszont ez engem igazol. Drukkoltam azért, hogy a drágának ne legyen baja, bejött. Aztán azért, hogy netán még Dave is jól legyen valahol, és ezek szerint nem halálos, hogy a szőkeség még járkál is hozzá. Lehet, hogy titkon van értelme annak, hogy ha optimista vagyok? Közben beérünk a kiskocsmába, egyenlőre még nem a táncé a szerep, hanem a beszédé. Leülünk egy egyik boxba, és amíg nem jár arra felszolgáló, odafigyelmezek a kismacsra.

Seb & Nique

- Féltem. – vallom be nemes egyszerűséggel, majd hogy ne nézzen teljesen ostobának, hozzáteszek még pár dolgot.
- Úgy értem nincsenek jó élményeim ezekről a csoportos kiruccanásokról. A legutóbbi is rémesen sikerült. Ez a múzeum is olyan volt, ahol csak lestem, hogy hol fog beütni a baj. Most már elég volt! Élvezni akarom, hogy itt vagyunk. Ezért is rángattalak el. – kap egy csókot – egyelőre nem gesztenyeízűt - a kedves, majd miután kifizettem a gesztenyét, arrébb lépünk, s elrágcsálok egy szemet.
- Miért nem? – kérdezem kiváncsian. Ha ételekről van szó, nem lehet csak úgy lerázni a „nem az én világom”-mal. Érdekelnek a miértek, ez az én világom, otthon vagyok benne. Az ízek nekem menekülési útvonalak.
- Ígértél, igen! – bólintok mosolyogva. Hagyom, hogy vezessen, nem vétózok én semmit, de mielőtt belépnénk a választott helyre, azért még mondanom kell valamit. Hátha ez változtat a tervein. Az enyémeken nem fog, beszélgetni bármikor lehet, s imádok táncolni, s mivel a leendő mondandóm megjavította az utolsó táncos élményemet, még sírva sem kívánok fakadni egy érzelmes rumba hallatán sem.
- Találkoztam Davevel. – jegyzem széles mosollyal, megkönnyebbülten. Felszabadultságomat láthatja rajtam. Nem tegnap volt ez a találkozó, de az elmúlt időszak – a hangosbemondós intermezzo, az egy tanárral kevesebb és effélék – visszafogták a nyelvemet. De most aztán már el kellett mondanom. Hiszen ez is segített azon, hogy jócskán könnyebb legyen a lelkem. Bár ettől még gyilkos vagyok, de igyekszem nem gondolni rá.
- Sokat járok a salemi kórházba. Ott volt. Él. Tényleg él!

Nique & Seb

Komolyan vettem, hogy ezután nem válok el tőle. Barátkozhat, lehetnek külön útjai, programjai, de egy másik városba... már nehezen engedném el. Főleg most pár héttel a visszatérésük után. Nem tudom, hogy ki akarta bántani őket, de kizárnám a lehetőségét, hogy ezúttal hónapokra elszakadjunk egymástól. Igyekszem arra figyelni, hogy jelenlétem ne legyen terhes, így a buszon többek között Liamékkel is váltok pár szót, Belasandrának köszönönnék be, ám őt nem látom sehol, úgy tűnik, hogy valami másik turnussal jönnek, hiszen a tündérlányt ismerve nem hagyna ki egy össznépi banzájt. Segáz, majd összefutunk ott, ha úgy alakul. Tudok én nyitni a „felnőttek” felé, Kátyával nem jött össze, mint ahogyan a velem egykorúakkal sem lehetek egy hullámhosszon mindig.
Kezdek leszokni a márkás cuccokról, hiszen megkaptam az első fizetésemet, amely korántsem akkora teret enged, mint az arany hitelkártya. Nem leszek csóró, de fel kell építeni a közös életünket. A drágámnak szintén önmagvalósítási tervei vannak, ám nem tudom, hogy áll-e még a táncosnői, tánctanári karrier, még fiatal, elképzelhető, hogy más úton indul el. Azt is ki tudnám nézni belőle, hogy majd a professzor alatt lesz tanár a birtokon. Amilyen kis megértő lelke van, nem csodálkoznék. Maradtam hát a sportos ruházatnál, az utcabálba nem kell szmoking. Ha jól tudom, a parkban együttesek is fognak fellépni, legnagyobb bánatomra a Queen nem, pedig ezúttal együtt tudtunk volna menni. Éppen egy fellépőlista plakátját lesem, amikor több társam közül kiragad a szőke édes, aki eddig is a kezemet fogta, és nem megyünk tovább a srácokkal. A tekintete aranyos, naná, hogy rá kell figyelnem.
- Gyerünk! – Vágom rá körbesandítva, nincsenek most körülöttünk tanárok, nem kell mindig szabályszerűnek lenni. A múzeumlátogatás véget ért, most egyébként is fakultatív a program, végre egymással is foglalkozhatunk. Rákulcsolom ujjaimat az övére, hogy ne szakadjunk szét, és hagyom, hogy játsza a magabiztosat, miközben utat tör előttünk. A gesztenyének csak az illatát szeretem, ez íze olyan fura, nem mogyoró, nem mandula, hanem amolyan íztelen rágcsálnivaló, jobb hijján.
- Nem igazán vagyok híve az ilyen művészeteknek, egy filmtörténeti kiállítással jobban meg tudtak volna venni. Mindegy, program volt, legalább kimozdultunk. Neked? – Vonom meg a vállamat, és hátulról karolom át, amíg megveszi a gesztenyét, és csak akkor engedem el, amikor már felém fordulna, ekkor lejebb dobom a kezemet a csipőjére.
- Köszi, kihagyom. Nem az én világom. – Mosolyodom el fejcsóválva, aztán oldalt pillantok, vannak lehetőségek bőven. Mondanám, hogy menjünk el az egyik koncentre, de úgy vélem, mostanság jobb, ha sokat beszélgetünk. Láthatóan jobb a kedve, megtisztult, de nem várhatok tőle felhőtlen boldogságot pár nap után.
- Igértem neked egyszer táncot, ugye? Elmegyünk az egyik itteni táncizós helyre, és megmutatod, hogy mit tudsz. Gyere! – Fogom meg ismét a kezét, és miután tárva nyitva vannak az éttermek, mindenhonnan zene szól, valahonnan gépi, valahonnan élő. Ez utóbbiból választok egyet, és indulok arra, kivéve ha a drága vétóz.

Seb & Nique

Ki kellett mozdulnunk végre, jót tett ez a külsős program, érzem ezt magamon. Tömegben vagyunk, de mégsem, kikapcsolódunk de a múzeumlátogatással még művelődünk is, szóval mindenképp hasznos egy napnak ígérkezett ez már eddig is, s akkor erről az utcabálról még nem is ejtettem szót.
Sosem voltam ilyesmin, apával nem mentünk, s nem is gondoltam, hogy vonzana a dolog. Nem is teszi, ami azt illeti, legalábbis nem a tömeg és a báli hangulat miatt. Egyszerűen csak az hangzik jól benne, hogy egy kicsit rebellis lehetek.
Egy csapatban közlekedünk sokan, de unom. Sebastian kezét fogom, így könnyedén meg tudom állítani kedvesemet, kihúzva ezzel kissé a rajból. Csintalan tekintettel meredek rá.
- Nem lépünk le? – kérdezem.
Lennének dolgok, amiket szívesen elmesélnék neki, de nem itt, nem így, s különben sem szeretem most ezt a tömeges összeverődést. Értelme nincs, úgyis szét fogunk széledni.
Hogyha érzem, hogy vevő a dologra, akkor nemes egyszerűséggel belekavarom magunkat a forgatagba, hogy egy sült gesztenyét áruló fazon mellett cövekeljek le végül.
- Hogy tetszett a múzeum? – kérdezek megint. Én nagyrészt Sylvievel voltam, így most tudunk eszmét cserélni erről. Az aduásszal nem most akarok előjönni. Egyelőre találjuk fel magunkat.
- Hova, merre? – pillantok körbe. Közben veszek egy adag gesztenyét, ha már idekeveredtünk, legalább töltsük meg vele a hasunkat. A papírzacskót Sebastian felé tartom.
- Vegyél, ha szereted! – kínálom meg a szerzeménnyel.

Tárgy: Re: A shownak folytatódni kell

» Liam & Scarlett - Szeretni tudni kell