Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Ha majd egy kicsit többet hallok a szigeten történtekről, akkor képes lehetek átgondoltam, objektíven véleményt alkotni, addig nincsen okom Carrie-Ann viselkedésében bármilyen hibát keresni. Csak értetlenkedni tudok, hogy miért ennyire magányos, de tapintatlan sem lehetek, nem biztos, hogy mesélni akarna róla. Gyorsan egymásra hangoldótunk, elég barátkozós srác vagyok, ő pedig azt mondta, hogy mások benne szintén a barátot látják. Azt hiszem ebben hasonlítunk, mert nekem sem nagyon volt meg az a flörtölős része a dolgoknak, bár már előfordult, hogy egyszer-egyszer kezembe vettem az irányítást. Ebben a korban még messze állnak az embertől a komoly kapcsolatok, a lányok szeszélyesek, így nem is volt csoda, hogy nem alakult ki, aztán pedig el is kellett jönnöm a birtokunkról, úgyhogy még jó is volt, hogy nem kellett könnyes búcsúsban gondolkozni. Mondjuk anya halála elképzelhetetlenül fájt, most már csak csendesen gyászolom. - Igazából... jót kérdeztél. Pontos indokot alig kaptam. Csak hogy húzzak a francba. Amíg még megtehetem. Anya meghalt, és... Nem voltam neki szimpatikus. – Felelem még magam számára is kissé értetlenkedve. Egyátalán nem arról van szó, hogy zavarna a kérdéseivel, sőt, nagyon is felcsillan a szemem, amikor úgy tűnik, hogy érdeklem őt annyira, hogy belemegy ilyesmikbe, pedig aztán a család nem az a téma, amit másokra csak úgy rá lehet erőltetni. A puszit én sem osztogatom nagy marékkal, itt most természetesnek hat, a zavara viszont kicsit lelomboz. Talán nincsen párja, de arról nem szólt a fáma, hogy tetszik e neki valaki, én meg itt erőszakoskodom, pedig csak hálát érzek. Na jó, magamnak bevallhatom, hogy elsőre megfogott, pedig nem vagyok egy hirtelen tipus. - Komolyan? Vagyis szívesen. – Visszakérdezek, majd rávágom, ez nem olyan hatalmas dolog, a legkevesebb, amit így csóró mivoltomban tehetek érte. Addig nem is kezdem el az evést, amíg nem végez a hajával, így udvarias, hogy együtt ehetünk, majd apró falatokat magamba nyomva hallgatom őt, az eső pedig végre kezd el kicsit csitulni. Szegény kis szőrös barátaim igen ázott bundával kuksolnak kint, nekem pedig marad a benti meleg egy csodaszép és édes lány társaságában. - Igazad lehet. – Vonom meg a vállamat, ahogyan eszegetünk, ahogyan apad az eső, egyre kevesebben maradunk a kis bódéban, már nem szükséges ennyire egymáshoz közel lennünk, de mégsem akaródzik tőle távolabb kerülni. Igaz, hogy zavarba sikerült hoznom a puszimmal, de őszintén szólva úgy vélem, hogy ha nagyon le akar állítani. Na nem azt mondom, hogy máris lángoló érzelmekkel dúlok irányába, de mégsem úgy vélem, hogy barát tipus lenne. Halkszavú, aranyos lány, viszont nem így képzelem el a barátaimat. Na mindegy, majd csak lesz valahogy. - Mit szólsz ahhoz, ha azt mondom, a tökéletes attól tökéletes, hogy nem az? Ha vannak gondok, izgalmak, és fel tud dobni? Ha valóban tökéletes lenne, akkor csak rajonganál, vágyakoznál, nem lennél szerelmes. És még ez is elmúlna. Megunnád azt a bizonyos tökéletest. – Látom a tekintetén hogy kicsit bizonytalanul áll a témához, igazából nem is tudom, hogyan jutottunk ide, hiszen egy órája még nem is ismertük egymást, most pedig a legszentebb érzésről beszélünk. Mondhatni, hogy mindketten magányosak vagyunk egy kicsit? Halványan elmosolyodom, és megtörlöm a számat, részemről végeztem, még benyakalom a kólámat, aztán mehetünk is, minél hamarabb jó lenne elcsípni a buszt. Talán az esőben a sofőrnek sem volt kedve még nagyon elmászkálni. - Miért ragadtatok ott? – Kérdezem kiváncsian, eszembe sem jut, hogy netán nem akar beszélni róla. A rossz élményeket nem mindenki szereti kiadni magából, és ha úgy látom, hogy nem fűlik hozzá a foga, akkor ejthetjük majd a témát. Intek a fejemmel, hogy már elindulhatunk vissza a hotel parkolójába, mert az eső végre már csak alig csöpög. A hajgumi olyan filléres dolog, hogy csupán egy kedves mosollyal intek még a lányoknak, majd le tudunk lépni, nem kell visszaadni. – Hát... nem merem most megmutatni, de értek az állatokhoz. Tudok velük beszélgetni, akár még hatni is rájuk. Olyan cukik tudnak lenni, ahogyan az ösztöneik ellen küzdenek, ahogyan a barátaim akarnak lenni.
Életek... ha életek tapadnának a kezemhez biztos, hogy képtelen lennék továbblépni, biztos hogy képtelen lennék normálisan élni tovább. annyira nem vagyok erős. Szerencse, hogy nem esett senkinek sem komolyabb baja, mert akkor most nem lennék itt, akkor nem lettem volna képes visszamenni a suliba, akkor nem lettem volna képes egyáltalán létezni sem. Így is épp elég rossz az, ami rám vár, az hogy én nem sérülhetek meg, míg mások igen, az hogy egy idő után majd nem öregszem, míg mások igen. Ez... nem valami kellemes érzés, nem jó belegondolni és bármennyire is fura, néha igenis hiányzik nekem a fájdalom, néha hiányzik hogy érezzem, ha lehorzsolom a kezem, de sajnos erre esélyem sincs. Ki tudom kapcsolni egy időre a saját képességemet, hogy megmaradjon egy-egy sérülés, de ennyi, és ez csak időleges, csak egy csel és attól még ugyanúgy nem érzek semmit. - Miért küldött el a mostohaapád? - igen ez ragadja meg főleg a figyelmemet, még ha nem is lenne köteles nekem mesélni az életéről, de attól még ezen sikerült fenn akadni. Még is ki és miért küldi el a saját mostoha gyerekét és mondjuk a saját anyja ezt miért engedte, Vagy van itt valami még a háttérben, amiről nem tudok és talán nem is kéne faggatnom? De már visszaszívni nem tudom a kérdést, főleg mert közben még egy puszit is kapok az arcorma, ami azért egy kicsit igenis zavarba hoz. Nem szoktak puszilgatni, mint mondtam a legtöbben barátként tekintenek rám, úgy mint akinek el lehet mondani mindent, ami fontos, de csupán ennyi. Ő pedig bókol már sokadszor és ennyire hálás csak mert kicsit kisegítem. Pont azért rossz a világ, mert kevesen viselkednek így és ez azért lássuk be... elszomorító. Meglepetten veszem át a hajgumit is, amit közben megszerez. - Figyelmes vagy. - bukik ki belőlem meglepetten. Azért erre nem igazán számítottam, kicsit sem, hogy csak úgy hoz nekem egy hajgumit, mert látja, hogy a szél belefújja a hajam a kajába. Jó persze nem lenne kellemes a végén kiszedni a hajamból a ketchupot, de attól még meglephet a dolog. Persze azért egy hálás mosoly és egy halk köszönöm sem maradhat el ezek után. - Szerintem is elég fura szó, de hát ez az elterjedt, szóval... De tudod nem baj, végül is nekem nem gond, és mindenki tegye azt, amihez neki kedve van. - rántom meg a vállam egy mosollyal, miközben én is küzdök derekasan a kajámmal. Nem egyszerű, nagyokat kell harapni, tényleg nagyokat, hogy az ember ne legyen a végén a homlokáig összekenve, nekem meg igazából nincs kifejezetten nagy szám. - És gondolod, hogy tökéletes létezik egyáltalán? - nem is tudom, nem vagyok én ebben biztos. Tökéletes ember nincs, esetleg olyan, aki számodra tökéletes, de ez sem biztos. A tökéletesség nem létezik szerintem, mert túlságosan nagy elvárásokat gördítene az ember elé, ha azt mondják neki, hogy tökéletes, akkor onnantól tényleg úgy is kell viselkednie, tényleg úgy is kell tennie, és ez egyáltalán nem egyszerű feladat. Én nem... nem akarok tökéletes lenni. - Hát ez túlzás... egy hét lett volna, de aztán ott ragadtunk egy szigeten és... nem volt valami kellemes. - nem tud az egészről semmit, én pedig nem szánom rá magam egy könnyen, hogy hozzá tegyem, hogy miattam ragadtunk ott, hogy én tehetek róla, hogy nem sokon múlt, hogy többen is ott vesszenek, hogy majdnem vége lett, hogy majdnem vissza se jutottunk. - Semmiség, tényleg. És egyébként mit tudsz? - ha már a sulit említi, meg a képességet, akkor kíváncsi vagyok, hogy pontosan mire is képes, hogy mi az, amit fejlesztenie kellene.
Valami állandó szomorúságot látok azokban a szép szemeiben, meg hogy egyedül is van, mégsem tudom megfejteni a titkát, talán még nincsen is itt az ideje, hogy felfedje előttem, hogy talán pusztító képességgel bír, és mielőtt megérkeztem volna, felrobbantotta az iskolát, amit csak nehezen sikerült újjáépíteni. Talán életek tapadnak a kezéhez, jobb nem is belegondolni, de tartom, amit gondolok, mindenkinek jár új esély, bármit is tett, sosem késő változtatni. Egyébként meg úgy vagyok vele, hogy az ember jelleme kiül a külsejére, mert csak akkor élhet harmóniában. Hiába szép valaki, ha a tekintete jéghideg, vagy álnok. A mostohaapám fogpasztamosolyát, makulátlan öltönyét, szép metszésű arcát valaki sármosnak gondolhatná, az én szememben cseppet sem tűnik jó embernek. Carrie-Ann ellenben úgy szép, hogy közben végtelenül barátságos, figyelmes teremtés. - Oh, köszi. Kedves tőled. – Bólintok vissza, és tökéletesen nem tudom megérteni, hogy miért csak barátot, havert láttak a lányban, hiszen csodaszép, és még bájos is a viselkedése. Persze valaki a cafkákért van oda, hát szívük joga, én más típus vagyok. Sorban állunk, így a hely szűkössége miatt nem akarom felemelni a hangomat, főle ha a képességeink, vagy az iskola szóba kerül, így pár pillanatig némaságba burkolózom, amíg oda nem érünk, és fizetni tudunk. Akkor átveszem a hotdogokat, míg ő az üditőkinket hozza, és oda tudunk könyökölni az egyik fehér-piros pulthoz, amely vélhetően az árus saját színeit fémjelzi. - Neked alapvető. Nekem is, bár én már meglepődök, hiszen a mostohaapámnak semmit nem ártottam, mégis elküldött. A legtöbb ember nem segít a többinek. Te egy igazi hős vagy, és tényleg köszönöm. Apróságnak tűnik, de nekem sokat jelent. – Odahajolok, és egy baráti puszit nyomok az arcára. Halványan felnevetek, amikor küzd azzal, hogy ne kerüljön bele a haja a kajába, és úgy vélem, hogy talán most én is tehetek valamit érte. Arébb lépek, és az egyik lánybandához fordulok, hátha van valakinek egy eldobható hajgumija. Ezúttal mázlim van, még pár pirulást is mellékelnek, ahogyan a tenyerembe dobja az egyik a tarcsiját. Diatalittas mosollyal térek hozzá vissza, na nem mintha nagyon messze mentem volna. - Győzelem! – Nyújtom át, és végre egy kicsit úgy érzem, tudtam törleszteni a felém áradó figyelmesséből, és úgy vélem, nem csak nekem szól ez, nem, ő tényleg mindenkivel nyitott, tündéri lány. Visszakönyölök a pultunkhoz, hogy végre tényleg nekilássak a falatozásnak, amit a gumikérdés miatt szakítottam félbe. Kint egyre sötétebb az ég, amilyen gyors zápor, olyan komolyan dörög, és villámlik. Remélem gyorsan elvonul, mert azért jó lenne egy kicsit körül is nézni. Remélem a szervezők számoltak ilyesmivel, és van valami gigászi ponyva a standok felett. - Micsoda hülye szó. Járnak. Mármint... nem te mondod rosszul, nem szeretem így hallani. Mesterséges. Mintha az ember tudná befolyásolni, hogy mit érez. Úgy vélem, hogy akivel járnék, az iránt nem is éreznék semmit, nem? Különben meg... kész őrültség a csak szép lányokkal... hogy is mondtad...? Járni... – Felelem vigyorogva, de folytatom, miközben egy hatalmas falatot nyelek le nagy bírkózások közepette, túl mélyet haraptam, de hát olyan jól tudok vele beszélgetni, hogy le akarom tudni a kaját. – Nekem a tökéletes kell. Aranyos és szép. – Nem, valójában nem célzásnak szántam, de rá már mindkettőt mondtam. Bár erőteljesen függő, hogy kinek mi jön be, én már csak ilyen egyszerű vidéki gyerek vagyok, igaz jó nagy birtokunk volt, de nekem már csak a jókislányok jönne be, amolyan mesebeliek, szőkék, kék szemmel. - Nem sokat hallottam, de el voltatok utazva ugye? Milyen volt? De másfél hónapig? Kőgazdag alapítvány lehet... Én csak reménykedek abban, hogy a kis lekötéseim egyszer sokat fognak érni. De nem is tudom, mit lehet ott tanulni? Ismerem a saját képességemet, még jobban ki tudják tágítani? – Kérdezem immár bevégezve a hotdogot, és csak a kólámmal foglalkozom. – Köszi Carrie-Ann, finom volt. Nagyon aranyos tőled. – Csakazért sem hagyom el az újabb bókot. A következő majd a szépségét illeti. Ha odajutunk, mert úgy vélem van benne egy nagy adag önbizalomhiány. Csak nem értem, hogy miért.
Alapvetően mindig is jóindulatú voltam, de ezt nem tudhatja rólam mindenki és ettől még ugyanúgy ott van a tény, hogy mit tettem, hogy elárultam a többieket, hogy visszafogtam az erejüket szándékosan, hogy nem engedtem, hogy megvédjék magukat. Ha az a srác... Liam nem kapja meg a véremet, akkor meghal. Nem tudom, hogy képes lettem volna-e azzal a tudattal élni, hogy valaki miattam veszítette el az életét. Szerintem nem... nem ment volt, az már túlságosan nagy teher és túlságosan felemésztett volna a lelkiismeret furdalás. Minden áldott nap mások szemébe nézni, akikről látod, hogy a pillantásukkal vádolnak, akikről látod, hogy elítélnek, hiába próbálsz tenni ellene valamit, hiába próbálod elmagyarázni, hogy nem volt más választásod. - Persze, szívesen visszakísérlek, de nem a tartozás miatt, az nekem egyáltalán nem sürgős. - bízni szoktam az emberekben és nem hinném, hogy azért kéne vele mennem, nehogy aztán elfelejtse megadni. Amúgy is nem fogunk olyan sokat költeni gondolom, egy kevés meg belefér még akkor is, ha netán nem adja meg. Amúgy is egy suliba járunk, maximum meghív egyszer egy fagyira, vagy forrócsokira, mert már jön a hűvösebb idő, szóval a fagyi nem biztos, hogy legokosabb választás. Mindegy is, egy a lényeg, hogy nekem ez tényleg nem olyan fontos és sürgős, maximum a cuccai miatt, mert az tényleg lényeges, hogy ne kelljen az utcai ruhájában aludni. Nálam amúgy nincs olyan sok minden, már lepakoltam a szálláson mielőtt a múzeumba mentünk, ezért volt elég most a kisebb táska, amiben csak a fontosabbak vannak. - Szerintem ez alapvető, mármint hogy segítünk a másiknak, ha bajban van. - mosolyodom el. Kissé azért sikerül zavarba jönnöm, amikor enyhén szólva is egymásra préselődünk, de ahogy kicsit távoznak az emberek újra szabadul fel közöttünk egy kis hely, ez is valami. Zavart mosollyal tűröm a fülem mögé a hajam. Igazán hozhattam volna hajgumit, mert nem lesz szép, ha valaki belekeni a hot dogjáról mondjuk a ketchupot, mert nem fér el a sok ember miatt, bár azért nagyon remélem, hogy ilyesmire nem kerül sor. Egyszer kent a bátyám szándékosan alvás közben a hajamba fogkrémet... hát azt miután jól beleszáradt nem volt valami nagy élmény kiszedni. - Köszi! Jól látod amúgy, és a fiúk az aranyos lányokkal barátkozni szoktak és a szépekkel és izgalmasakkal járnak. - rántom meg a vállam. Jó, nálam mondjuk az a legnagyobb gond, hogy még az alapvető közeledést sem veszem észre. Az se jött át nekem, amit Travis próbált New Yorkban még anno, ezért nem haragudtam rá a következő találkozásnál, amikor itt a suliban futottunk össze. Lehet, hogy kicsit nyitottabb szemmel kéne járnom, de hát... ezen elég nehéz változtatni. A sorban állás után a kaja is hamar meglesz, én pedig erősen drukkolok, hogy ne essen ki semmi a száján, ha már teli szájjal beszél. De különösebben nem zavar, amúgy is tudom, hogy éhes volt, hiszen mondta, nem várom én el tőle, hogy ezek után még szüneteket is tartson, amíg beszélgetünk. - Húha, hát nem is tudom. Én se vagyok régen a suliban, aztán ott volt ez a másfél hónapos kiesés is, aztán pár hét, amíg inkább otthon voltam... Mire vagy kíváncsi pontosan? - nem tudom mit meséljek neki. A suli felépítését? Az a baj, hogy olyan sokakat még nem ismerek, szóval erről nehéz lenne, a helyet meg úgyis az a jobb, ha ő fedezi fel, nem pedig én magyarázom el, az úgy úgy se hiszem hogy átmenne rendesen.
A külseje és a stílusa alapján semmi rosszat nem nézek ki belőle. Idejött, meg figyelmes volt, és segítőkész, azt hiszem többet és jobbat nem is lehetne elvárni egy diáktársunktól. Kicsit ugyan magányosnak tűnik, most visszagondolva a nagydarab srác, aki jött mögötte, valóban el volt szigetelve, csak hát azt gondoltam volna, hogy ha valaki ennyire pozitív, biztosan mindenki megszereti, de hát talán én vagyok ilyen naív. Nálunk otthon a birtokon igen egyszerűek voltak a szabályok, azt kapod, amit megérdemelsz, csakis a mostohám volt, aki ezt teljesen máshogy értelmezte, mert hiába próbáltam vele jó fej lenni, mint férfi a férfival, olyan ridegen bánt velem, hogy nem volt csoda a rossz kapcsolat. Nem tudom, hogy mivel szolgáltam rá, talán anyát sem szerette, de kár lenne ilyen következtetéseket levonnom, végülis összeházasodtak, a szerelmet nem lehet csak úgy hazudni. - Közepes. Az irataim voltak benne, pénztárca, és egy váltócucc. Ha a buszon maradt, akkor mindegy, megtalálom, mert azzal megyünk vissza, csak még pizsamát is abban hoztam. Ha itt végeztünk, visszajössz velem? Hátha ott parkol a szálloda közelében. Van kedved? Nem szeretnék sokág tartozni, vagy éppen az utcai cuccomban éjszakázni. – Úgy látom ő csak egy kisebb táskát hozott, és közel sem olyan álmodozó mint én, mert nem vesztette el, úgyhogy átkozhatom magam rendesen. Remélem a sofőr nem a mostohám embere, mert amikor távoztam, volt egy olyan rossz érzésem, hogy nem utoljára láttuk egymást. - Köszönöm, igazán kedves tőled. Solomon. – Fogadom el a kezét, de mielőtt megráznám, ott felejtem a tenyeremben, magam sem tudom, hogy miért. Fiúk és lányok nem igazán szoktak kezet fogni, nekem is furcsa érzés, egyszerűen tényleg nem tudom megérteni, hogy miért van egyedül, hol vannak a barátai. Zavartan engedem el, biztosan meglepődött az érdekes reakciómtól. Kicsit tömegnyomor kezd itt lenni, mert az eső egyre jobban szakad, mások is bemenekülnek a gyorsan lefutó, de most még javában tomboló vihar elől. A lány mellé préselődök, igyekszem azért minél több teret meghagyni neki, de kb. a szórakozóhelyeken van ilyen hering utánérzés. Elnézéstkérő mosollyal rázom a fejem, hogy nem direkt mászom rá. - Értem. – Bár valójában nem értem, és ez az arcomra is van írva. Annyit láthat a szemforgatásomból, hogy nem rá haragszom, csak nem értem a fiúkat, hogy hova tették a szemüket, bár ez nem az én dolgom. Nem attól nőies valaki, hogy úgy öltözik, vagy kelleti magát. Sokkal inkább lehet valamit finoman tálalni, ha nem hangsúlyozzuk ki, hogy mellette meg milyen egy szexbomba az a bizonyos lány. Az alapvető kedvesség és báj nálam nyerő páros. Bátorító mosollyal paskolom meg a vállát, talán ez így nem zavaró. – Szerintem aranyos vagy, de hát kinek mi... – Fűzöm még hozzá, ezzel jelezve, hogy amit az előbb mondtam, csak arra utalt, hogy elfogadtam, ahogyan válaszolt, de nem is kell egyetértenem vele. Gyorsan kérek az általam választott kombinációból kettőt, és viszem a tálat, amíg a szőke kislány fizet. Amíg háttal van nekem, végigfuttatom rajta a pillantásomat, nem kelendő? Hogy mik vannak... Végül vele együtt könyökölök oda az egyik állópulthoz, hogy nekilássunk a falatozásnak. Hálás kacsintással harapok bele, és kissé illetlen módon teli szájjal válaszolok, de muszáj már ennem, olyan éhes lettem. - Egészen pontosan tegnap érkeztem, szóval még semmit nem tudok. Tényleg semmit. Mesélhetnél. Bármit ami fontos lehet. – Most már tényleg befogom, és a következő pár percet a kajálásra fordítom, hátha nagymonológ jön.
Az a baj, hogy az emberek bármennyire is megbocsátóak lehetnek, én valahogy nehezen hiszem ezt el, talán azért is van, mert én saját magamnak viszonylag nehezen bocsátok meg, és ugye így azért nehéz. E miatt azt is nehéz elhinnem, hogy más képes lenne rá. Mindegy is, nem fog ettől semmi sem változni, megpróbálok kitartani és végül is visszajöttem a suliba, meg ide is eljöttem, mert talán majd rendeződnek a dolgok és én sem érzem majd magam örökké valami... rémes embernek, aki képes volt másokat elárulni. Ha lett volna más választásom... ha nem féltem ennyire a szüleimet, de sajnos féltettem őket, szóval nem volt más választásom, mint megtenni. Az a baj, hogy ők nem tudják megvédeni magukat, mint mondjuk én. Ha csak engem fenyegetnek az nem érdekel, de mivel őket, így már más volt a helyzet. És még sem tehettem, hogy elmondom a professzoréknak, mert abból félő, hogy ugyanúgy rosszul jöttem volna ki. - Mert olyan nagy volt? Azért remélem, hogy meg lesz. Nem... azt kéne akkor inkább megkeresned? - bár persze ő tudja, lehet hogy ha nincs meg már úgy se lesz, ha meg mégis, akkor a sofőr leadja valami talált tárgyak osztályán, vagy ilyesmi. Igazából én tényleg nem tudom azt sem, hogy mekkora volt és azt sem, hogy mennyi cucca volt benne, ami fontos. Az én táskám csak egy válltáska, bár tele van egy csomó felesleges vacakkal és jó nem viselném jól, ha elveszne, és akkor még finoman fogalmaznék... ki lennék borulva. De mivel mindig át van vetve a mellkasomon, így igazából viszonylag nehézkes lenne ugye elhagyni, szóval nem aggódom különösebben. A megjelenő pockot nem veszem észre, de igazából nem is lepne meg különösebben, hogy beszél vele. Láttam már sok furcsa dolgot a suliban, ez is csak egy lenne közülük. - Miért zavarnál? Igazából teljesen ráérek é egyébként Carrie-Ann vagyok. - nyújtom felé a kezemet, még a sorban állás közben, mert hát ez eddig elmaradt, és ha együtt nézünk itt körül, akkor szükség lesz rá, hogy tudja a nevem, meg majd nekem is, hogy tudjam az övét. Persze nem különösebben sürgős a dolog, de ha netán elszakadnánk, akkor mindenképpen így lesz majd a legegyszerűbb a dolog. A hé te ott megszólítás nem a legkellemesebb neki sem, és én se élvezném. - Nem igazán. Én nem vagyok olyan... kelendő típus. - vonom meg a vállamat. Tudjátok én inkább az a vagyok, akit a srácok jó barátnak tekintenek, az az igazi haver jelleg, aki mindenben benne van, meghallgatja a bajokat, és persze az áradozásokat arról, hogy milyen szép és imádni való lányok vannak. Soha nem öltöztem kihívóan, inkább fiúsan és mindig is könnyen nyitottam mások felé, talán ez e miatt alakult ki. De még a szimpla életemben nem is volt különösebben nagy baj, amúgy is elég bonyolult az életem ezzel az egész képességesdivel. - Akkor kettőt kérj, én meg fizetek. - bólintok egy aprót, aztán a válasz helyett inkább szépen elkormányozom őt az egyik asztalhoz, amikor megvagyunk. Álló helyek vannak csak itt, ami nem meglepő, elég sokan vannak még rajtunk kívül, gyorsan cserélődnek a vendégek. - Na és mióta jász a suliba? - gondolom még nem rég óta, bár az is lehet, hogy az idő alatt érkezett, amíg mi el voltunk... veszve, bár akkor meg tudna arról, ami történt, bár az is lehet, hogy csak nem tájékozódott annyira.
Akkor sem hiszem, hogy elítélném, ha véletlenül tudnék a szigetes sztoriról. Úgy vélem, mindenkinek jár második esély (kivéve a mostohámnak), főleg, ha ártatlan áldozata volt csupán a cselekménynek. Ha valaki direkt rosszakaratú akkor is megbánhatja, de a kis szőkéből segítőkészséget nézek ki, olyan mint egy modernkori herceg, aki segít a bajba jutott hölgyeknek. Azaz nekem. Hümm... Szerepcsere? Copfba azért még ne fonjuk a hajam, jó lesz nekem a zakó is. Már nem a pofáraesés. Jaj ezek a hülye szóviccek, mint amikor azt mondják, hogy a gólya és a róka. Erről azt jut az ember eszébe, hogy van az a gyerekmese, de nem, ennek a modern változata, amikor a gólyának legénybúcsúja van. A többit kitalálhatjátok... - Picit? Na de egy akkora táskát? – A fél életem benne volt, így magamhoz mérten csak bosszankodva nevetek fel, abban bizakodva, hogy a sofőr valami becsületes fajta. Viszont a lányka nagyon megértő, segítőkész. Ha még a széket is kihúzza nekem, akkor mélyen magamba nézek, hogy át kell értélnem azt, amit a nőkről hittem. Anya kedves nő volt, végtelenül, de a gyengébbik nemmel rajta kívül nem sok kapcsolatom volt eddig, mindössze annyi maradt meg bennem róluk, hogy kiismerhetetlen teretmények, akkor már jobb a pockokkal társalogni. Most is jön egy, és teljesen fura módon szurikátamódon emelkedik két hátsó lábra, hogy méltassa Carrie-Annt. Szép, de túl kicsik a fogai, hangzik a jótanács. Kuncogva próbálom elhesegetni a kis gaztevőt, a kajáldában a rágcsálók feltűnése nem volna ildomos, meg hát társalognom sem kéne vele fennhangon. A szőkeség fogai pont ideálisak. - Köszönöm előre is, és ha úgy látod hogy zavarnálak, szólj csak, lekopok, és a suliban elrendezzük a pénzdolgot, jó? – Érdeklődő pillantással kísérem a táskában eszközölt exhumációt, jó mélyen lehet a tárca, ha ennyire elő kell ásni. Vagy ennyi minden bele lenne pakolva? A lányka, akinek még a nevét sem tudom, nem tűnik egy túlmázolt boszorkánynak, sőt, olyan természetes sminkje van, hogy nem tudnám megmondani, mi belőle a mesterséges. A fájdalmas mosolyon meg kell ütköznöm. Valami komoly szakításon ment át? - Nem mintha tartanék tőle, csak hát.. az a nagydarab srác éppen mögötted szállt le, azt hittem. De.. nincs? Egy ilyen aranyos lánynak? – Hökkenek meg, de nem forszírozom tovább a dolgot, mert lehet két pasi között is éppen, vagy csak nem akar ilyesmivel foglalkozni. Vagy.. nem találta meg a hercegét? - Hotdogot! Mustárral, kólával. Köszi! Leülünk? Te is eszel? – Kérdezek vissza, még mindig kicsit kényelmetlen, hogy ő fizet, de ha már így alakult, el kell engednem a problémát, nem masszíroznom.
Talán azért is vagyok vele szemben bátrabb, mert egy pillanatra sem láttam a szemében semmit sem, ami... tudjátok, amit mostanában, ami arra utal, hogy elítél valaki azért, amit tettem. Már így is túlságosan sok pillantás ért el, amik fájdalmasak voltak. Nem tehettem mást, de az a baj, hogy az emberek nagy része nem érti meg feltétlenül az indokokat, még ha szeretném is, hogy így legyen. Olyan... olyan jó lenne, de komolyan, ha megértenék, és talán vannak, akik így vannak ezzel, de attól félek, hogy sose lesz mindenki elnéző velem szemben. De mégis visszamentem a suliba, mert igaza volt annak a fura pasinak a parkban, nem kellene elmenekülnöm saját magam, meg úgy általában a világ elől. Nem valami okos dolog és nincs is semmi értelme. Egyszerűen csak meg kell küzdenem ezzel és majd elül a vihar, no meg jönnek újak, mint ez a srác is, akiknek nem sok fogalma van arról, hogy mi történt a szigeten. - Mindenkivel előfordul, hogy picit figyelmetlen, amúgy is gyorsan szálltunk le, meg gondolom érdekelt már, hogy mi van itt igaz? - én néha képes lenné a saját fejemet is elhagyni, ha nem figyelek oda, szóval igazán nem ítélem el e miatt. Nem lehet mindenki figyelmes, és még amúgy is elég fiatalok vagyunk ahhoz, hogy sok felé figyeljünk, ami miatt még inkább gyakrabban előfordulhat, hogy egyszerűen nem sikerül mindent észben tartani. Sok itt a látni való, nagy a pörgés, gondolom minél előbb körül akart már nézni, totál megértem, én is így voltam vele. Az a mázlim, hogy nem vettem le eleve a táskámat, így aztán nem volt esélye sem fent maradni. - Persze, nekem nem gond, én amúgy se akartam túlságosan sokat költeni. - mosolyodom el, annak ellenére, hogy az utolsó mondatára kissé zavartan tűröm a hajamat a fülem mögé, amikor előre szökik, hála a kutakodásnak. Na igen a női táskák. Sok minden elfér bennük, de néha olyanok, mint egy süllyesztő, nem lehet megtalálni semmit, csak hosszadalmas kutakodással. - Öhm... nincs párom, szóval ettől nem kell tartanod. Jelenleg épp... amúgy is egyedül néztem volna körül. - vonom meg egy fájdalmas mosollyal a vállamat. Na igen, fel sem merült bennem, hogy valakihez, vagy valakikhez oda csapódjak. Attól félek, hogy senki se értékelte volna a társaságomat, én pedig épp e miatt nem igazán akartam ezt erőltetni. - Miket szeretnél venni? - pillantok rá, amikor végre sikerül megtalálni a pénztárcámat, miközben szépen haladunk a sorban, hogy megvegyük azt, amit most választani akar. Én mondjuk nem terveztem a dolgot, de lehet hogy egy forró csoki nekem is beleférne. Szeretem igazából, hűvös is van és a csoki boldogság hormont is tartalmaz, vagy felszabadít? Nem is tudom, hogy van ez, de a lényeg, hogy biztosan jót fog tenni.
Miután fogalmam sincsen az iskolában, és a szigeten történtekről, így aztán nem fogok senkit elitélni semmiért. Sajnáltam mindenkit hátrahagyni, de azok után, amit a mostohaapám művelt, jobbnak láttam lelépni, és abban bízni, hogy második otthonra lelhetek. A parkban úgy kell elhajtanom a nyuszit, és a mókust, mert akkora szószátyárok voltak, de nagyon komoly bajba kerültem volna, ha meglátják, hogy állatkákkal társalgok barátságosan. Akár a gumiszobában is végezhettem volna, bizonygatva, hogy nem vagyok őrült. Mert nem vagyok, ezt jelzi az iskola is, ahova felvettek. Az eső sem jön a legjobbkor, biztosan bosszúállás az időjárás részéről a buszt ért havazás miatt. Vagy... lehet, hogy valaki nem a hóra, hanem az esőre van hatással, és ő jár a nyomomban? A galád! Most már csak annyit tehetek, hogy felhajtom a kabátom gallérját, és bemenekülök a hotdogoshoz, hogy legalább az éhségemet elűzzem. Azaz ez marad vágyálom, mert az átlistát böngészve derül csak ki, hogy voltam olyan könnyelmű, hogy túl gyorsan pattantam el a buszról, a kézitáskám ott maradt. Csak abban bízhatok, hogy a sofőr van olyan tisztességes, hogy a hotel recepcióján leadja. Nem hoztam benne minden pénzt, de ha most nincsen nálam semmi, akkor eléggé meg lennék lőve másnap reggelig. Savanyú képpel indulnék el az üres székek egyike felé, hogy éhesen vészeljem át a záport, amikor az egyik sulis lányt pillantom meg. A sok barnahajú között egészen extrás, hogy ilyen szőke. Tisztára mint valami skandináv hercegnő. Ráadásul éppen felém igyekszik. A mosolya láttán már egyértelmű, nem kever senkivel. Bizonytalanul bólintok. - Szia. Nagyon úgy tűnik sajnos. A buszon maradt, figyelmetlen voltam. – Felelem szomorúan, és üres zsebeimben matatok. A hajam egy kicsit hosszúra van most növesztve, állandóan belelóg a szemembe, most is ennek a kisöprésével kell foglalkoznom. A felvetése egyrészt lelkesít, másrészt zavarba is ejt. Nem szoktam hozzá, hogy valaki ilyen figyelmes legyen, ráadásul ismeretlenül. A birtokon élők kedveltek, de voltak velem fenntartásaik, anya volt az, aki tűzön vízen át támogatott. - Komolyan? Hát... ez most életmentő lenne. Holnap reggelig nem t udom, hogy mikor látom a tárcámat, nem szívesen indulnék vissza a suliba, hogy alig láttam valamit. Lehet róla szó, hogy hozzád csapódok, és csak arra költök amire nagyon muszáj? Nem akarok nagyobb pénzt költeni, így ez ez a legegyszerűbb. Kivéve ha a párod rossz szemmel nézné a dolgot. – Amikor félretolja a felsőjét, kissé elkerekedik a szemem. Milyen csinos! És még kedves is. Ritka az ilyen kombináció. Várom hát a választ.
Még mindig nem vagyok teljesen biztos benne, hogy okos döntés volt visszamenni a suliba, de igaza volt annak a pasasnak a parkban... nem menekülhetek el magam elől és a gondok sem fognak megoldódni akkor, ha nem foglalkozom velük. Kénytelen leszek hát szembe nézni a bajokkal és valamilyen úton módon feldolgozni szépen őket. Nem mondom, hogy túlságosan egyszerű, de egyelőre igyekszem, mást nem tehetek. Persze bennem van a félsz, és talán azért is jöttem el erre a kis múzeumozásra, hogy ne ott kelljen lennem a többiekkel, mert abból ki tudja, hogy mi sülne ki. Itt picit elszakadhatok, no meg a gondolataim közé süllyedhetek, ahogy nézegetem a képeket és nem foglalkozom semmivel az ég világon. Próbálok mindent kizárni a gondokat, amit tettem, amit nem kellett volna megtennem, szóval tényleg mindent. Nem azt mondom, hogy tökéletesen sikerül, de egy idő után már nem figyelem azért a többieket állandóan, hogy vajon kitől kapok egy csúnyább pillantást. Úgy tűnik, hogy talán idővel tényleg elül a vihar. Nem biztos, hogy meg is értenek majd, de... legalább már nem kell folyton a háttérbe húzódnom. Nem is baj, nem számít, jól meg vagyok én így igazából egyedül is egyelőre. Az eső viszont nem tetszik annyira, amikor meghallom és besietek a legközelebbi helyre, ami megmenthet. Nem fogok megfázni, arra képtelen vagyok, soha nem vagyok beteg, de attól még vizes ruhában mászkálni nem a legkellemesebb élmény. Egy ismerős arcot látok csak meg a többiek között. Nem tudom a nevét, de annyit igen, hogy velünk volt a múzeumban, és mintha új lenne, de ebben nem vagyok teljesen biztos. Azt viszont látom, hogy nagyon kotorászik a zsebében, úgyhogy kis hezitálás után végül közelebb lépek és megbökdösöm a vállát egy kedves mosolyt varázsolva az arcomra. - Szia! Nem hoztál magaddal pénzt? - ez valahogy elég logikusnak tűnik, főleg hogy még a beszélgetők hangja ellenére is meghallom, hogy korog a gyomra, gondolom evett volna valamit, ami nem is rossz ötlet, már csak az illatoktól is megéhezik itt az ember. - Ha gondolod nálam van, majd megadod, ha visszaértünk. - túrok a táskámba, kicsit félre tolva a felsőmet, ami sikeresen rálóg, megnehezítve a keresést. Egyébként egészen hétköznapian öltöztem farmer és póló, egy vékonyabb hosszú ujjúval. És tényleg szívesen segítek neki, ha már itt vagyok, akkor jó eséllyel én is eszem valamit, amíg a röpke zápor elmúlik.
Leszállok a buszról a többiek nyomában. Csupa olyan, akit még nem ismerek, talán ez majd fog változni, le kell küzdenem mindazt, hogy most új környezetben vagyok, és mennyi mindent kellett hátrahagynom. A birtokon sokan ismertek, szerettek, ott élveztem a hazai pálya előnyét, talán annak is volt köszönhető, hogy én voltam az úrfi, a vagyon várományosa, itt pedig egy névtelen, arctalan diák leszek. Nagy nehezen sikerült megállítanom a hóesést, mert ősszel itt nem igazán divat, és bár azokkal vagyok, akik akár tudhatnak is róla, nem akartam már most ellenségeket magamnak. Ha a járgány elakadt volna, vagy mások fázni kezdenek a meleg időre szánt ruházatuk miatt, hamar közutálat tárgya lehettem vlna. De hát annyira tetszik, észre sem vettem, hogy mosolyogva nézek ki az ablakon, csak akkor, amikor lehelletemtől kezdett jeges lenni az üveg, akkor tűnt fel, hogy a busz csúszkálni kezd, és egyre fehérebb réteg borítja be a tájat. Koncentráltam amennyire csak tudtam, a felhők elvonultak, és átvette helyüket a napfény ismét. Nem is búcsúzhattam el senkitől, egyértelmű volt, hogy azonnal mennem kell, mert a mostohaapám valami szörnyűre ragadtatja magát. Vettem hát kevés motyómat, és elfogadtam a két különös alak ajánlatát. Különös? Miért, én nem az vagyok? Viszlátot intettem a kerteknek, a kastélynak, ahol felnőttem, savanyú ez így, hogy a családom élt itt, és végül mindünknek távoznia kell, kinek így, kinek úgy. Nem is a pénz érdekel, az bánt, hogy az otthonomnak neveztem a helyet, amely most másé lett. Titkon belül azért még él bennem a remény, hogy visszatérhetek. A múzeumban csupán nézelődöm, nincsen merszem senkivel még ismerkedni, úgy vélem, hogy majd ki fog ez alakulni, remélem itt is sikerül beilleszkednem. Amikor vége a körútnak, akkor lehetne menni nézelődni, bálozni, én viszont a zöldbe vágyom. Gyorsan átvágok egy kisebb tömegen, amikor elered az eső... Hát ez remek. Nem mintha a ruhámat sajnálnám, bár igyekeztem kiöltözni, remélem csak futó záporról van szó, pár perc alatt el kell vonulnia, hiszen az több koncertet tenne tönkre. Az egyik bokor tövében egy nyuszi és egy mókus próbál tanácsot adni, hogy merre lenne érdemes mennem, mielőtt bőrig ázok. Valami virslizős beálló hely, ott át tudom vészelni a hirtelen támadt esőzést. Lepisszegve vigyorgok rájuk, fura is lenne, ha ennyi ember között szólítanék meg állatokat. Eleve a nyuszi nem túl gyakori parkban élő állat. Összehúzom magamon az öltönyt, és besietek a kis kajáldába. Már éppen keresném a tárcámat, amikor rájövök, hogy a buszon hagytam a táskát. Pedig a gyomrom hangosan megkordul az illatok nyomán. Óóóaffranc!
Ajánlott tartalom
mutant and proud
Tárgy: Re: Modern tündérmese - Carrie-Ann & Solomon
Kezdőlap 
by 
