Michael és Imogen - Keserű viszontlátás

Michael & Imogen

Talán volt akkoriban bennem még egy cseppnyi dac is, hogy ha már így alakult, ha már faképnél hagyott, akkor én ugyan nem fogok ráakaszkodni. Megpróbálhattam volna, talán... de egyszerűen nem akartam, mert nem láttam értelmét annak, hogy aztán mégis valami kifogással lekoptassanak a szülei. Honnan tudhattam volna, hogy nem ez lesz majd a vége? Lelépett és nem biztos, hogy a szülei tudni akartak arról, hogy egyébként van egy unokájuk, akiről nem tudnak semmit sem, akit az apja simán elhagyott, mert nem tud róla és talán nem is akar. Nem az én dolgom, hogy erőltessem ezt és főleg nem, hogy magamat ráerőltessem valakire. Egyszerűen nem láttam értelmét és túlságosan mérges voltam rá e miatt, nem akartam jobban belefolyni.
- Össze voltam zavarodva Michael. - ez igazából nem a jó kifejezés. Halálra voltam rémülve, hogy mégis mi a fenét kezdjek és a legkevésbé sem az volt a fontos, hogy megpróbáljam őt előkeríteni, hogy beszéljek a szüleivel, hogy e miatt jöjjön vissza. elment és én úgy voltam vele, hogy ennek meg van a jó oka, és... ennyi. Nem akartam ráerőltetni semmit sem, magamat sem, és a kicsit sem. Ha nem érsz valakinek annyit, hogy maradjon, vagy legalább magyarázatot adjon, akkor saját magad lealacsonyítása az, ha megpróbálsz még így is teperni utána. Értelmetlen és butaság, no meg bőven lehet hogy nem is érsz el velemi aztán semmit sem és csak még rosszabb lesz utána. Volt elég gondom, hogy megpróbáljak valamit kezdeni így az életemmel, azzal kellett foglalkoznom.
- Ha szeretnél az élete részese lenni, én... nem fogom megtagadni tőled. - jegyzem meg csendesen. Talán még a legelején megfordult a fejemben, hogy nem is kéne említenem neki, nem kéne tudnia róla, de én nem vagyok olyan. Sok lenne most Narcissának ennyi minden, de attól még nem mondhatom azt az apjának, hogy ne is legyen kíváncsi a lányára. Nem azért lépett le, mert elhagyta, nem azért, mert rossz apa. Talán, ha tud róla, akkor nem tette volna, de ezen már nem érdemes gondolkodni. Így alakult és kész.
- Meghallgatlak, de... szerinted számít? Könnyebb lesz, ha tudom, hogy miért mentél el egy szó nélkül? - nem hiszem, a kérdés is inkább csak költői. Nem fogom jobban érezni magam, akármit is mond, mert semmi sem indokolja azt, hogy csak úgy szó nélkül kilépjünk valakinek az életéből. Én... akármennyire is csak rövid ideig ismertük egymást, de ragaszkodtam volna hozzá, ő viszont nem eléggé ahhoz, hogy valami ne legyen ennél fontosabb. Innentől viszont már nem olyan mérvadó az, hogy mégis mi volt az indoka. Túlságosan sok mindenen mentem már át ahhoz, hogy ez bármit is befolyásoljon.
- Igen, még mindig. Nem rég léptem előre első hegedűssé a színházban. - a második kérdés nehezebb, ezért is halogatom, ezért is kortyolok inkább a cappuchinomba, mert egyáltalán nem könnyű erről beszélni. - Sehogy. - adom meg végül a rövid és felettébb tömör választ. Egy ideig ment, amikor még kicsi volt. Magamtól vontam meg mindent, de már az is kevés lett, amikor elkezdte az iskolát. Onnantól már... nem volt elég csak hegedülni, nem volt elég a normális élet. - Narcissa, a neve Narcissa. - nem tehetek róla, de bármilyen nehéz volt is, akkor is elmosolyodom, ha csak említem őt. Az utóbbi lassan tíz év nagyon kemény volt, de túléltem és visszatekintve nem is tűnik olyan rémesnek... na jó de, az volt így is úgy is. - Ez elég... bonyolult. Segítséget kaptam és így van esélye, hogy újra velem lehessen, csak épp nem dolgozza fel ezt túl könnyen, úgyhogy még velük van. Most épp... várok, hogy dönt. - igaz, hogy csak tíz éves, de attól még nem akarom rá erőltetni magam. Szeretnék vele lenni, de ez csak azon múlik, hogy ő is akarja-e. Majd idővel megnyugszik bizonyára... remélem.

IMOGEN ÉS MICHAEL

Imogen még mindig nagyon szép nő volt, de természetesen már nem egy kis heves fruska, hanem egy érett nő benyomását keltve, akinek minden további nélkül képes lettem volna csapni a szelet, ha most találkozom vele először. Mint már említésre került, ő volt a zsánerem, aki megtestesítette az ideális nőt számomra.
Ezért is éreztem komoly lelkiismeret furdalást, mikor megtudtam, hogy több volt abban a régi kapcsolatban, mint amire én álmomban is gondoltam volna, hiszen, ha akkor nem történik meg az a dolog, akkor most lehet, hogy férj és feleség vagyunk egy gyönyörű 10 éves kislány szüleiként. Mert az a kislány biztosan olyan gyönyörű, mint az anyja! Ebben egy percig sem kételkedtem.
Ráadásul most jutottak eszembe abból az időből olyan emlékek is, amikor elmesélte, hogy árvaházban nőtt fel és mostani ésszel már felfogom, hogy ez mit jelenthetett számára, miután én is elhagytam, mikor a legnagyobb szüksége lett volna valakire, akire támaszkodhat.
- A fenébe Imogen! Legalább a szüleimnek szólhattál volna. – rázom meg a fejem, de egyáltalán nem rá vagyok mérges, hanem saját magamra, bár nem tudom miért, hiszen az idő kerekét már tényleg nem tudom visszaforgatni, hogy bármit is jóvátegyek, vagy alakítsak rajta.
Halk szemrehányása rosszabbul esik, mintha ordítana velem, mert nem tudok védekezni, igazán nincs mivel. Most nevetségesen hatna ennyi év távlatából, ami akkor az életemnél is fontosabb volt számomra: a bosszú.
Sok évet áldoztam rá az életemből és rá kellett jönnöm, hogy nem vezet sehová és most rájöhettem, hogy még rosszabb a helyzet, mint amit eddig gondoltam. Ha akkor nem……..már családom lehetne!
- Itt nem arról van szó, hogy ettől most egy csapásra tudom, hogy kell apának lenni, sőt igazából fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. És bár tíz évvel ezelőtti tettem után azt gondolhatod, de nem vagyok sem érzéketlen, sem felelőtlen, hogy ezek után csak úgy kisétáljuk ismét az életedből, vagyis a lányunk életéből. Persze, ha azt mondod, jogom sincs semmit ilyenhez a történtek után……………azt is megértem. – fejeztem be csendesen, mikor már én is leadtam a rendelésem és egymással szemben ültünk a kávézóban.
- El fogom mesélni neked, mi volt az ok, amiért akkor eltűntem, de mostani ésszel már tudom, hogy nem fogod megérteni, én sem értem az akkori önmagam. És nem is azért mondom el, hogy a szádból halljam, megérted a tettemet, hanem csak, hogy tisztázzam a helyzetet. – nézek a szemébe, felkészülve majd az értetlenkedésére.
De előtte még én hallgatom meg őt, azzal kapcsolatban, hogy miért is mondta azt, hogy a lányunk őt sem ismerte meg, csak nem olyan rég.
Ez legalább annyira döbbenetes volt, mint megtudni magát a tényt a gyerek meglétéről, de nem mondom azt, hogy nem értem meg a motivációját. De milyen lehetett a kislánynak így felnőni? És milyen lehetett Imogen-nek elszakítani magát tőle, mikor ő is árvaházban nőtt fel? Most kicsit más szemekkel néztem az előttem ülő nőre. Micsoda lelkierő és keménység kellett ehhez. Ő sem az a törékeny lány volt már, mint régen.
- Ezek szerint még mindig hegedülsz? Hogy tudtad ebből fizetni a neveltetését? – ráncoltam össze a homlokom, hiszen a művészeket sosem fizették jól. – Óóó és elárulnád, hogy hívják? – esett le, hogy még a nevét sem tudom. – De ahogy hallom ezeket már múlt időben mondod, hol van most a kislány? - tettem hozzá némileg idegesebben.
Még nehezen állt rá időnként a nyelvem, hogy azt mondjam „lányunk” vagy „lányom”, de azért már kezdtem elfogadni a tényt.

Michael & Imogen

Minden ember más, van aki egy hét alatt is közel kerülhet a másikhoz, akad olyan is, akinek ehhez több idő kell. Én talán a fiatal korom és a rendes emberi kapcsolatok hiánya miatt voltam ebben gyorsabb, mint ő. Nem volt családom, legalábbis nagyon kis koromban, amire már nem emlékszem, talán érthető, ha e miatt sokkal jobban vágytam rá, hogy legyen, mint egy átlag ember, vagy olyan, akinek volt, aki tudta milyen az, ha valaki van, aki mindenképpen feltétlen nélkül szereti, legyen az az anyja, az apja, vagy akár csak egy testvér, netán nagynéni, de rokon. Nekem nem maradt senki, az árvaházban pedig csak egy vagy a többiek között, nem emelkedsz ki, nem vagy mérvadó senki számára sem és egy-egy kialakuló barátság azért nem helyettesíti ezt, főleg hogy sose tudhatod, hogy mikor visznek el valakit, mikor kerül egy családhoz, és akkor egyébként is vége az ismeretségeteknek. Ezért is nehezen építettem én minden ilyesmire.
- Tudom... komoly dolog, de nem kell, hogy úgy érezd, hogy most akkor e miatt mindent félre kell dobnod. - próbálom megmagyarázni, hogy miért mondtam, vagy gondolom így. Igazából tényleg így érzem, nem akarom, hogy az élete teljesen elboruljon azért, mert van egy lánya. Elment, én nem voltam elég érdekes ahhoz, hogy maradjon és nem akarom kitenni Narcissát egy hasonló csalódásnak. Épp elég volt az a hirtelen információ adag, amit most kapott meg, nem kell még több is, főleg nem olyan, ami fájdalmat és csalódást okozhat neki.
- Ami miatt egy sort se írhattál igaz? - de csak megrázom a fejem. Nem várok igazán választ nem is lehet erre mit mondani. Régen volt, változtatni nem lehet már rajta, és azok után hogy elszóltam magam... már nem is lenne fair a részemről, hogy faképnél hagyjam. Talán nem vagyok szent, ahogy Gareth mondta, de tény, hogy nem igazán tudok ártani másoknak, még akkor sem, ha valahol mélyen volt idő, amikor úgy éreztem, hogy neki tudnék, amiért ilyen helyzetbe hozott.
- Rendben, üljünk le. - bólintok végül egy aprót. Talán kissé bizonytalanul, de most csak így megy. Így tudom ezt kezelni, hiába is szeretném máshogy, jobban, de sajnos nem igazán megy. Addig meg se szólalok már, amíg el nem érjük a célt. A kis kávézót a közelben, ahol gyorsan a rendeléssel indítok, egy szimpla cappuchino sok habbal, és akkor szólalok meg újra, amikor a pincérnő már távozott, legalábbis erre a rövid időre, amíg elkészíti azt, amit kérünk. - Örökbe adtam őt, bár... nem mondanám szó szerint. Ez elég bonyolult Michael. Nem volt elég pénzem kettőnkre, főleg úgy, hogy nem tudtam volna dolgozni mellette, és ott volt a lehetőség a színházi zenekarban... Odaadtam őt egy házaspárnak, nem teljesen hivatalosan, akik vigyáztak rá, felnevelték, amíg én álltam a költségek nagy részét. - végül is mondhatom, hogy afféle bébiszitterek voltak, csak épp így a lányom nem úgy nőtt fel, hogy én sose vagyok vele, hanem abban a hitben, hogy van családja, vannak szülei. Így csak én tudtam az igazat, az ő élete lehetett normális, vagy legalább ahhoz közelítő.

IMOGEN ÉS MICHAEL

Tényleg nem jutott eszembe, hogy neki sokkal többet jelenthetett az e pár hét, mint nekem, hiszen azt hittem, még csak alakulgat a kapcsolatunk. Az, hogy nem sokkal az elköltözésem előtt lefeküdtünk egymással, nem mondanám, hogy valami szokatlan dolog volt, de azt sem mondhatom, hogy számomra nem jelentett semmit. Ezért is gondoltam azt, hogy ha Jeremy halála nem változtatja meg az életemet, akkor akár komoly kapcsolat is lehetett volna belőle.
Nem volt könnyű most hirtelen szembesülni vele, hogy mégis csak komollyá vált, csak éppen a tudtom nélkül és lehet, hogy most Imogen úgy érzi, semmilyen lelkiismereti kérdést nem kell, hogy érezzek ezzel kapcsolatban, hiszen egy évtized is elmúlt már közben és, ha eddig nem vettem részt az életükben, most sem kéne e miatt aggódnom. Legalábbis feltételeztem, hogy ezen a véleményen van, mert végül is véletlenül szólta el magát és, ha erre nem kerül sor, soha meg nem tudom, hogy van egy lányom.
Egyébként fogalmam sem volt, hogy mit kéne éreznem, soha nem gondoltam bele, milyen lehet, ha van egy gyerekem és most is még a döbbeneten vagyok csak túl.
Az biztos, hogy azért nem vagyok az a link fráter, akinek ezek után sejtésem szerint gondol, így természetesen nem fogok kibújni a felelősség alól.
- Óóóó! Ezt tényleg így gondolod? – néztem rá meglepve, de már kezdtem higgadtan gondolkozni. – Nem tudom ki, hogy van vele, de nekem azért ez komoly dolognak tűnik. – rázom meg kicsit irónikus hangsúllyal a fejem.
Aztán a tovább fűzött szavai tényleg kellemetlenül égetik az arcom, hiszen igaza van. Jogosan várt volna legalább magyarázatot, vagy legalább pár sort, amiben megindokolom, mit és miért teszek.
Belegondolva borzasztó helyzetben lehetett és erre, akár mennyire is úgy gondolom, hogy az unokatestvérem megbosszulása megért ennyit, nincs reális mentségem.
Bunkó és meggondolatlan voltam és ennek ő itta meg a levét……..meg a lányom.
- Sajnálom! – mondom halkan kissé megszégyenülten. – Igazad van, nagy hülyeség volt tőlem, de persze akkori ésszel meg volt a magyarázatom, most már tudom, hogy talán nem érte meg. Történt valami…….valami az életemben akkor, ami mindent megváltoztatott, de tudom, hogy ez semmire nem vigasz. – teszem hozzá.
Azonban, mint általában most sem kerüli el a figyelmemet semmi, amit a másik mond, így az sem, hogy a kislány még csak nem régen tudta meg, hogy ő az anyja.
- Ez meg, hogyan lehetséges? – néztem rá feszült érdeklődéssel. - De ezt tényleg nem itt kéne az utcán megbeszélnünk Imogen és azt hiszem van mit megbeszélnünk. – mondtam most már határozottan. – Itt van egy kávézó a sarkon, üljünk be oda, kérlek.
Ha nem ellenkezik, akkor megindulok vele, hogy kicsit normálisabb körülmények között és ne az utca közepén, futólag dolgozzam fel apaságomat.

Michael & Imogen

Fiatalon az embert könnyebben ragadják el az érzések, mint ahogyan engem is. Már akkor is tudtam, hogy ő nem így volt ezzel, hogy számára nem jelentett olyan sokat az a pár hét. Nekem se kellett volna, ez sajnos hamar leesett, de attól még az érzéseken változtatni lehetetlenség sajnos. Ez van, meg történt és kész, már nem lehet utólag rajta változtatni. Számára volt fontosabb, sokkal fontosabb, ami indokot adott arra, hogy lelépjen és... ennyi.
Pont e miatt nem kerestem. Nem is akartam az az igazság. Talán megpróbálhattam volna, de elég rossz volta helyzetem ahhoz, hogy ne legyen indokom rá, hogy megpróbáljam megkeresni a családját. Ő elment és én ezt így kezeltem. Nem hiszem, hogy fontosabb lett volna neki a lánya, mint én. Akkor vajon maradt volna? Ha meg megteszi kényszerből az vajon mi jót szül? Semmit nem igaz? Nem köthetsz magadhoz valakit azzal, hogy közös gyereketek van, az nem eredményez semmi olyat, amire az ember vágyna.
Csak csendben figyelem, amíg próbál mérlegelni és csak egy-egy kósza megszólalás az, ami elhagyja az ajkaimat, amikor pl. kijavítom, de most más nem kell. Egyértelmű, hogy ezt neki kell most lekezelni és neki kell most valahogy rendezni magában, no meg kitalálni, hogy mit akar. Őszintén szólva én sem tudom, hogy mit akarok. Az egész életem felborítaná ez az egész pedig most kezd valami értelmes irányt venni végre.
- Úgy értem csak, hogy nem kell úgy érezned, hogy ez most hirtelen valamiféle kötelességet, vagy felelősséget ró rád. - javítom ki magam. Számít, tudom én, és látom is az arckifejezésén, hogy nem tudja éppenséggel könnyen kezelni a dolgot, de őszintén szólva... most ezen nem tudok idegeskedni. Rossz lehet neki, de nekem sokkal rosszabb volt, mikor kiderült, mikor meg kellett lépnem olyasmit is, amit iszonyatosan nehéz volt, de nem volt választásom. - Elmentél szó nélkül, nem igazán... nem igazán akartalak megkeresni, volt elég bajom a nélkül is. - időm se volt rá. Ki kellett találni, hogy mit csinálok, hogyan fejezem be a sulit, hogyan találok állást, hogyan nevelem fel, vagy egyáltalán mit csinálok. A kérdésére csak megrázom a fejem. Nem pont a legkellemesebb dolog az utcán ácsorogva megbeszélni ezt, de nem látom értelmét most azonnal annak, hogy valahol leüljünk, mert ki tudja, hogy nem akar-e inkább egyszerűen tovább menni és elfelejteni ezt az egészet. - Azt is csak nem rég tudja, hogy ki az anyja. - nem meséltem neki erről, nem is kérdezte. Jelenleg a lányom nem áll szóba velem, érthető ezek után, ha nem kifejezetten arról kérdezget, hogy vajon kicsoda az apja. Egyébként se jelentene neki semmit sem egy név.

IMOGEN ÉS MICHAEL

Egészen a váratlan találkozásig nem jutott eszembe, hogy milyen csapot-papot otthagyva szakítottam meg az akkori kapcsolatomat Imogen-nel. Vagyis nem egészen így van, hiszen miután túljutottam a gyászon és az ezzel járó érzelmi mélyponton, felmerült bennem, hogy esetleg felhívom és elmondom neki mi történt, miért léptem ki az életéből, de, ahogy telt-múlt az idő, ezt egyre nehezebb lett volna megmagyarázni, na meg tényleg úgy voltam vele, hogy biztosan talált magának könnyedén mást, nem egy olyan fiú után epekedik, aki csak úgy hipp-hopp elhagyta.
Éppen ezért később meg aztán főleg nem merült fel bennem, hogy megkereshetném, meg egyáltalán nem számítottam semmiféle „utóhatásra” a kapcsolatunkat illetően, igaz nem védekeztünk, mivel a dolog csak úgy spontán megtörtént, nekem meg utána eszembe sem jutott, hogy baj lehet belőle.
Egészen az elmúlt pillanatig, aminek hatására szinte lelassult körülöttem a világ és én lázasan igyekeztem mindenféle magyarázatot találni, hogy miért is lehetetlen dolog az, amit állít, de az egy percig sem jutott eszembe, hogy csak azért mondja, hogy így álljon bosszút a tíz év előtti tettemért.
Nem! Bár talán még azt is jobb lett volna, ha így van, de még a rövid ismeretségünk után sem gondoltam, hogy erre képes lenne. Egészen egyszerűen Imogen nem az a lány volt, ezt mostani zsaru fejjel meg aztán végképp fel tudtam mérni.
Igazából nem is mondta, hogy én vagyok a lánya apja, csak egyszerűen így volt logikus és én lehet, hogy tíz évvel ezelőtt egy felelőtlen fráter voltam, de hülye sosem.
Észre sem veszem, ahogy kijavítja a meglehetősen „finom”megfogalmazásomat kissé konkrétabbra, de végül is igaza van. A fejemben egyfolytában csak az zakatol, hogy ez nem lehet igaz……..és mégis…..
Nem tudom más hogyan dolgozná fel, ha hirtelen egyik percről a másikra megtudná, hogy egy tíz évvel ezelőtti kapcsolatából van egy gyereke, de engem eléggé lesokkolt a hír, még ha ezzel Imogen-nek semmilyen hátsó szándéka sem volt, hiszen soha nem próbált meg felkutatni, vagy …..igen?
- Nem számít? – mondom utána kissé bambán, még nem egészen magamhoz térve a hír után. – Szerinted nem számít, hogy van egy…….tíz éves…..Uram Jézus! …..tíz éves lányom? – rázom meg a fejem, hogy végre kitisztuljon. – Nem tudtam róla…..esküszöm, hogy nem! Biztos kerestél én meg……., de hát senki nem szólt, hogy kerestél volna. – nézek rá kérdőn, de már kezdem feldolgozni a dolgot. – Tudja, hogy…….hogy ki az apja?

Michael & Imogen

Nem értheti, hogy miért viselkedem így vele. Teljesen logikus, hogy az ő szemszögéből nézve nem történt semmi eget rengető, vagy legalábbis nem olyasmi, amit az idő ne gyógyíthatna meg. Igaza is lett volna akkor, ha közben ez az életemet nem forgatja fel fenekestül, de sajnos így történt, amiről persze neki fogalma sem lehet.
- Jól vagyok, volt már rosszabb. - vonom meg finoman a vállam, de akárhogy akarom nem sikerül egy halvány mosolyt sem az arcomra varázsolni. Igen, volt már rosszabb. Kaptam már pofont elégedetlen "vásárolótól". Nem durvát, de azért pár napra megmaradt a helye és voltak kemény estéim hasonló okból kifolyólag, szóval egy kis pirosas púp a fejemnek igazából nem nagy ügy és most nem is nagyon tudnék foglalkozni vele, amikor pont ő áll itt előttem, csak így... mintha komolyan a semmiből bukkant volna fel, mert valahogy így érzem át most azt, ami történik. Sehol sem volt az elmúlt tíz évben, soha fel sem merült benne, hogy megkeressen, azt sem tudom miért ment el, és most hogy kezd az életem rendeződni... egyszerűen nem fair betoppannia. - Tényleg nem szükséges Michael, jól vagyok. - egy gyér mosolyt azért sikerül az arcomra varázsolni. Nem valami nagy szám, de most ennyi telik, azt hiszem már ez is valami. Őszintén szólva legszívesebben eltűnnék most, de nem vagyok olyan, hogy csak úgy faképnél hagyjam, főleg hogy kérdez is, és akárhogy is, de valahogy kicsúszik a számon Narcissa kora. Tíz éves lesz a lányom... a lányunk. Először mintha le sem esne neki a dolog, úgy fest, hogy szimplán csak gratulálni akar, aztán szép lassan látom, ahogy felfogja, vagy inkább csak kezdetben sejteni kezdi, hogy mi a helyzet, én pedig csak csendben várok, amíg a rendszer feldolgozza a kapott információt és megpróbál valamit kezdeni vele. Nem lehet egyszerű. Megy az utcán, mintha csak egy átlagos nap lenne, aztán bumm találkozik valakivel a régmúltból, aki a tetejében azt mondja neki, hogy van egy lánya, még ha burkoltan is.
- Igen, mi is akkoriban voltunk együtt. - javítom ki, még ha talán nem is szándékosan. Találkoztunk, igen így is mondhatni, bár egyre biztosabb vagyok benne, hogy számomra volt csak több ez az egész. Mondjuk érthető, ha számára is az lett volna, akkor nem lép le csak úgy szó nélkül igaz? - Nem mondanám, hogy esetleg. Nem igazán lehet mástól. De nem számít, nem kell ezen ennyire... - hát nem is tudom, nem találom a jó szót. Kiakadni, meglepődni, ilyesmi. Persze az ő helyében én is így lennék vele, de ugye ez fordítva esélytelen, mert nincs az a nő, aki nem tud róla, hogy gyereke van, fizikailag képtelenség.

IMOGEN ÉS MICHAEL

Persze nem várhatom, hogy kitörő örömmel és lelkesedéssel üdvözöljön, miután eltűntem az életéből, de azért arra számítottam, hogy az idő megszépítette már a történteket és legalább, mint jó ismerőst kicsit lelkesebben fogad.
Annyira megváltoztam és feladtam a régi életemet, hogy szinte bele sem gondoltam, hogy ő akkor, vajon mit érezhetett. Különben is annyira fiatalok voltunk! Ő meg egy csinos, belevaló csaj volt, biztos száz olyat talált magának, mint én voltam!
- Tényleg? – szemléltem meg a pirosas színt felvett bőrt a homlokán kicsit hosszasabban, de, ha azt mondja jól van, akkor el kell fogadnom. – Rendben, de akkor is tartozom egy bocsánatkéréssel és szívesen lerovom. – húztam halvány mosolyra a szám.
Egészen kedvemre lett volna ez a találkozás, ha nem szembesülök a távolságtartó tekintetével, ami megszólaltatta az ösztönös vészcsengőket a fejemben, mert hiszen nem hiába eszem már a zsaruk kenyerét évek óta.
Éppen ezért merült fel bennem, hogy családos és férje, gyerekei vannak és talán nincsenek is messze, ami megindokolta volna a hidegebb fogadtatást.
Nem! Nem voltam felelőtlen, vagy érzéketlen, csak a trófeagyűjtésnek élő fajta, de fel sem merült bennem, hogy az a pár együtt töltött hét komolyabb következményekkel is járt és annyira belém habarodott volna.
Visszagondolva nekem is nagyon bejött Imogen, és mint, ahogy már ezelőtt is végigfutott rajtam, talán komolyabb kapcsolat is lehetett volna belőle, ha az élet nem szól közbe. Ráadásul olyan sok idő is eltelt azóta.
Mikor megemlíti, hogy soha nem is élt máshol, bólintok, hiszen tényleg nagy ez a város ahhoz, hogy akár egymás mellett lakva is elkerüljük egymást.
Az, hogy a szavaiból kiveszem valami idekötötte, csak azt erősíti meg bennem, hogy igazam volt és biztosan a családjára gondolt, amit pillanatokkal később meg is erősít, igaz csak egy gyerekkel kapcsolatban.
- Óóó! Van egy lányod? És már tíz éves? Gratu……. – hirtelen válik bizonytalanná a hangom, ahogy tudatosodik bennem az idő, amit mond.
Tíz éve született egy gyereke? Bár nem volt hosszú az az idő, amit együtt töltöttünk, nem olyan lánynak ismertem Imogen-t, aki egyik nap ezzel, másik nap azzal a fiúval ápolt volna olyan kapcsolatot, amitől teherbe esett volna, meg aztán abban az időben még könnyen pellengérre állították volna. Ha viszont ………nem…….az biztos nem lehet, mert akkor megkeresett volna. Üzent volna……., de, hogy?
~ Te nagyon hülye! Úgy eltűntél, hogy a saját rokonaid alig találtak meg. Ráadásul, milyen lehetett neki, amikor csak úgy minden szó nélkül leléptél? ~ pofoztam fel magam gondolatban.
- Azt mondod tíz éves? Mi is akkoriban találkoztunk, nem? – nézek rá fürkészően, minden idegszálammal a reakcióira fókuszálva, miközben gyors fejszámolást végeztem. – Azt akarod mondani, hogy a lányod……….esetleg……….tőlem………tőlem van? – nyögtem ki végül és most a mindig magabiztos nyomozó sehol nem volt.

Michael & Imogen

Nem akarom elhinni, hogy itt áll előttem, főleg most nem. Kezd alakulni az életem és nem hiszem, hogy szükség van rá, hogy ő most zavarjon bele. Épp elég Narcissának feldolgozni azt, hogy van egy anyja, aki eddig nem volt mellette, hogy azok akiket a szüleinek hitt nem a szülei, de ha bejön a képbe az apja is, akivel én még csak nem is vagyok együtt... Nem kell neki még egy nehezen feldolgozható információ. Azt hiszem ennek fényében érthető, ha nem igazán mutatok kitörő lelkesedést, amikor meglátom őt, ezért hullik a szatyor a földre és ezért nyúlok utána reflexből és nem veszem észre, hogy ő is pont ezt teszi. Felszisszenek kicsit, amikor összefejelünk így szépen lendületből.
- Jól vagyok, semmiség. - ahhoz képes, amilyen fájdalmat okozott nekem, amikor elment ez már csak igazán egy apróság. Talán ő nem volt szerelmes, de én nagyon is. Fiatal voltam és elmerültem valamiben, amiben nem szabadott volna és mindezt túlságosan gyorsan tettem. Nem követem el újra ezt a hibát, soha. Inkább haladok szépen lassan, inkább adok időt magamnak és a másiknak is, mint hogy újra ugyanolyan fájdalommal kelljen élnem, mint amit miatta szenvedtem el.
- Évek óta... én is, itt születtem, azóta sem mentem el, nem volt okom rá. - és volt ami... aki ide kötött, aki miatt nem is mehettem. Nehéz rendesen válaszolnom neki, tényleg iszonyatosan nehezen megy. De még csak annyit sem mondott, hogy miért, hogy hová tűnt, még csak egy árva megjegyzés sincs, és nekem... ezt egyszerűen nem kéne zokon vennem? Mintha mi se történt volna, úgy beszélgessünk? Bár gondolom számára ez ilyen is, hiszen fogalma sincs róla, hogy miken mentem keresztül aztán, hogy elment. - Nincs férjem, csak... a lányomnak vettem ajándékot. Két hét múlva lesz tíz éves. - vajon felfogja, hogy mit is jelent ez a szám? Vajon egyszerűbb egyáltalán így adagolni neki az információt, vagy nem szép tőlem? De őszintén... kit érdekel?! Nem hiszem, hogy óvatoskodnom kellene vele, vagy vigyáznom a lelkivilágára, hiszen ő se tette ezt velem. Egy pillanatig sem gondolt bele, hogy mit tesz, hogy mit hagy maga mögött, hogy még egy sort sem ír, hogy milyen fájó lehet valakinek, ha kiderül, hogy ennyire nem jelentett semmit.

Imogen és Michael

Mióta Jeremy meghalt és én esküt tettem az anyjának, hogy megkeresem a gyilkosát, sok minden történt velem. Az akkori bohókás srác lassan eltűnt a mindenároni megfelelés kényszere mögött és lassan a feledés homálya borította be az előtte lévő életemet.
Imogen-nel a kapcsolatom nagyon klassz volt és mondhatni igazán heves és valószínűleg tartós és hosszabb, talán tényleg komollyá is válhatott volna, ha nem jön közbe unokatestvérem halála.
Így viszont ez a kapcsolat is egy volt a sok közül, de tagadhatatlan, hogy most, ahogy megpillantottam rá kellett jönnöm, talán mindig is az ő vonásai lebegtek előttem, mikor az igazit kerestem magamnak.
Ahogy akkor sem tudott elmélyülni a kapcsolatunk, úgy most sem azt mondanám, hogy szerelmes voltam belé, csak volt valami, ami vonzóvá tette a számomra.
Persze az is lehet, hogy csak az a típus jött be nekem, amit ő képviselt, hiszen mindig is a szőke, kék szemű lányok voltak a zsánereim.
Míg én aránylag bizonytalan voltam abban, hogy tényleg őt látom magam előtt, láttam a szemén, hogy ő azonnal megismert, de abban nem voltam biztos, hogy attól cövekelt le, hogy kellemesen érintette a dolog, vagy épp az ellenkezője.
Az, hogy megdöbbent, le sem tagadhatta volna, mivel még a kezében tartott táskát is elejtette, én meg ösztönösen reagáltam és hajoltam utána. Azonban ő is ugyan ezt tette, így sikerült ha nem is letaglózó erővel, de fájdalmasan összefejelnünk.
- Óóó, ezer bocs! Nem esett bajod? – néztem rá aggódóan, de nem kerülte el a figyelmemet a kimért hangja, ami azt mutatta, hogy az utóbbi tippem jön be, nem annyira örül a viszontlátásnak.
Mondjuk nem csodálom, hiszen emlékeim szerint, még egy sort sem írtam neki, miután eltemettük Jeremy-t, nagyon el voltam foglalva magammal és, hogy mielőbb rendőr lehessek.
Ha meggyőződtem róla, hogy nem esett baja, akkor már a kérdésére is válaszoltam, ami elég mosolyogtató volt, mert egy nyüzsgő nagyváros közepén álltunk, nem egy lakatlan szigeten.
- Háááát…..- kezdtem bele elfojtva az önkéntelen mosolyt, - én évek óta itt élek és dolgozom. És te? Te is itt laksz, vagy csak vásárolgatsz? Ha ráérsz, talán dumálhatnánk egy kicsit, bár milyen hülye vagyok, - jövök enyhe zavarba, - biztos vár a férjed meg a gyerek, gyerekek? – intek a csomagjaira.
Biztos vagyok benne, hogy egy olyan jó nő, mint Imogen már rég talált magának valakit, ha emlékeim nem csalnak, már akkor komoly elhatározásai voltak a családalapításra.

Michael & Imogen

Rám fér a pihenő, de azt hiszem minden meg van, ami kellett. Így már tökéletes lesz és nagyon remélem, hogy örül majd neki, bár ahogy magamat ismerem a következő pár napban még elég sokat fogok bizonytalankodni, még tuti, hogy jó párszor megfordul majd a fejemben, hogy nem jó volt a választás, hogy inkább vissza kéne vinni, vagy venni mellé valami mást is... fene tudja. Nehéz ez, hiába tudom, hogy nem azzal kell belopnom magam a szívébe, hogy ajándékokkal halmozom el csak azért, mert már megtehetem, de attól még nehéz ez, mert amúgy nem tudom mivel érhetném el, hogy érdekeljem őt. Én szeretem, hiszen a lányom, az egyetlen, mindennél fontosabb nekem, mindent vállaltam azért, hogy neki jó legyen, de ő most ebből még csak annyit érzékel, hogy nem voltam vele, hogy másoknak adtam, mert nem volt más választásom. Kicsi még és fogalmam sincs, hogy mikor tudja majd megérteni azt, hogy mit miért tettem, de remélem, hogy idővel majd sikerülni fog neki. Muszáj lesz, ahogy Gareth is mondta, mégis csak talán meg akarja ismerni az anyját. Nem úgy, mint a hegedű tanárt, hanem azt, aki vele szeretne lenni, aki elmondhatatlanul bánja, hogy nem virraszthatott vele, amikor beteg volt, amikor fájt valamije, amikor félt.
Arra rezzenek össze, amikor meghallom az ismerős hangot és amikor oldalra fordulok meg is látom a hozzá tartozó arcot is, ami egyértelmű, hogy kié... túlságosan egyértelmű. Lefagyok, szó szerint ledermedek, miközben nézem őt elkerekedett szemekkel és észre sem veszem, hogy az egyik szatyor közben a földön köt ki. Komolyan talán az is csoda, hogy nem én magam is oda jutok hirtelen. Nem megy könnyen, hogy rá vegyem magamat egy bólintásra, de végül megteszem és már hajolok is a szatyorért, ami a földre került. - Michael... - kimérten ejtem ki ezt az egyetlen szót, aztán csak nagyot nyelek. Ő az, igen egyértelműen ő az, és most itt áll előttem. Nem változott sokat, hiába telt el tíz év, bár férfiasabb lett ez azért látszik rajta, már nem az a húszon éves fiatal srác, aki elrabolta a szívemet olyan könnyedén. - Mit keresel... itt? - oh hülye kérdés. New York nagy, ki tudja, hogy mióta van már itt. Egyáltalán nem lenne meglepő, ha évek óta itt élne, csak épp nem futottunk össze, ez nem olyan nagy lehetetlenség. De képtelen vagyok most mást mondani neki, egyszerűen nem megy. Csak meredten nézem, mint aki el sem hiszi, hogy itt van, vagy talán... nem akarja, hogy itt legyen.

Imogen és Michael

Mostanában elég sokszor jut eszembe, hogy mennyire megváltozott az életem és abból a kezdetben lelkesedő, a meghódítani a világot fiatalemberből, egy az élet sötét oldalát is alaposan megtapasztaló, megkeményedett zsaru lett. És ehhez nem kellett más, mint egy tragikus és kegyetlen haláleset, mely kiforgatta az életemet a szépen eltervezett medréből és szinte hátat fordítottam akkor önmagamnak, hogy minden időmet és energiámat egy fantom kergetésének szenteljem, akit azóta sem sikerült megtalálnom.
Persze nem mondom, hogy minden hiába való volt és nem gondoltam azt, hogy légvárat kergetek, de eltelt lassan több, mint 10 év és én semmivel nem kerültem közelebb Kardfoghoz, mint akkor, mikor nagy reményekkel és tele indulatokkal beiratkoztam az akadémiára és a rendvédelmiek kötelékébe kerültem.
Ez persze sok idő és sok-sok tapasztalattal a hátam mögött, amikben sikereket is értem el, egészen a főhadnagyi rangig jutva, mint nyomozó. Ráadásul még mesterlövészként is megálltam a helyem, több éles helyzetben is.
Jó volt a munkakapcsolatom a társaimmal, eljártunk együtt sörözgetni, akár többször is egy héten, főleg egy-egy zűrös bevetés után. A magánéletemre sem panaszkodhattam, hiszen soha nem volt gondom, hogy találjak magamnak rövidebb időkre partnert, de valahogy sosem találtam meg, azt a lányt, aki végig a tudatom mélyén lappangott és kísértett, még ha nem is tudtam soha világosan megfogalmazni, hogy mit is keresek.
A nyomozói munka izgalma még 10 év után is magával sodort, így nem fásultabb bele, pedig sok mindent láttam már, ráadásul volt jó és rossz oldala is, például a kötetlen munkaidő, ami néha egész napos szabadságot, máskor meg éjjelekbe nyúló talpalással járt.
Most is már hazafelé tartottam, mikor min ha a villám csapott volna belém, úgy álltam ott, ahogy megláttam a játékboltból kilépő nőt. Min ha már nagyon régóta ismertem volna, vagy legalábbis ismerősek voltak a vonásai, amit így elsőre nem tudtam hová tenni, de a látvány szinte magával ragadott. Vonzó és elragadó volt, minden, amit valaha kerestem és pár pillanat múlva már az is eszembe jutott, hogy honnan olyan ismerős, pedig eltelt már tíz év.
- Imogen? – léptem hozzá, még azért bizonytalanul, mert hát lehet, hogy mégis tévedtem. – Te vagy az? – néztem rá kutatóan, amolyan „zsarusan”, mert hát ugye a beidegződések…….

Michael & Imogen

Gareth... Gareth... vajon tisztában vagy vele, hogy milyen módon hatsz az életemre? Sejtelmem sincs, hogy tudja-e, vagy hogy én teljesen értem-e a dolgot, vagy hogy... egyáltalán én hogyan hatok rá. Tudom, hogy valami van, valami alakul, valami... tényleg jó, csak félek tőle, hogy megijed majd tőle, hogy idővel meghátrál, hogy nem mer majd tovább haladni az úton, amit azt hiszem megkezdtünk. De meglátjuk, nem akarok félni tőle, csak azért, mert egyszer már túlságosan nagyot csalódtam az életben. Nem evidens, hogy ez újra be kell, hogy következzen. Igenis ennyi szenvedés után az élet nekem is adhat egy kevés jót nem igaz? Nem sokat és nem azonnal, de... legalább egy keveset, mert szükségem van rá, hogy tényleg fel merjek állni, hogy ne nézzek folyton a lábam elé, hogy mikor jön a következő akadály, vagy inkább szakadék, ami csak arra vár, hogy egy óvatlan lépésnél a mélybe zuhanjak, hogy aztán már ne, vagy csak nagy küzdelmek árán legyek képes kimászni onnan.
Egy azonban biztos, bármi is történjék az élet nem áll meg. Tudom, hogy nem megoldás egy gyereknél, ha ajándékot veszel neki, nem azzal kell magadhoz láncolni, hogy adsz neki valamit, de Narcissa nem sokára tíz lesz. Az egy szép kerek szám egyébként is és ugyan most nem igazán kíváncsi rám, miután megtudta az igazat, de... én azért még remélem, hogy ez majd változni fog és persze ennek örömére, vagy inkább ennek reményében szépen be is vásároltam neki. Egy csoda klassz ruhát, amit tudom, hogy imádni fog, mert a stílusát már azért ismerem a hegedű óráknak hála, és persze a lehető legcsodásabb barbiet, mindenféle kiegészítőkkel és... Azt hiszem amúgy is sok babája van, szóval nem hiszem, hogy ne tetszene neki, ha csak majd dacból nem dönt úgy, hogy nem kéri. De addig még van vagy két hét, mire születés napja lesz, csak hát úgy éreztem, hogy ez arra is jó, hogy lefoglaljam magam, meg egyébként is szeretek neki vásárolni dolgokat, szeretek érte tenni, szeretnék... oh, annyira szeretnék vele lenni és jobban megismerni!
Jelenleg épp a játékboltból lépek ki. A szatyor nálam, no meg a másik, amiben a ruha található, amit már megvettem, már csak egy kávét kéne keríteni, mert arra most határozottan nagy szükségem lenne. Elég sokat mentem ma, és miután már túl vagyok a mai próbán is, lassan késő délutánra jár. Azért jócskán elfáradtam, bár az utóbbi pár hétben koránt sem annyira, mint ami megszokott volt, amikor még kénytelen voltam kettős életet élni. Furcsa... de könnyű megszokni azt, hogy normális az életem, hogy rendesen alszom éjjel, hogy... én én vagyok és nem kell egy szerepet játszanom mások és a pénz kedvééért.

Tárgy: Re: Michael és Imogen - Keserű viszontlátás

» Scott & Jean - Viszontlátás
» Imogen Brightmore
» Michael Donovan
» Imogen & Gareth - Látogatóban
» Gareth & Imogen - Warwick Hotel