Titus, Arthur & Angela

Arthur labilis személyiség, de nem lehetetlen, hogy javuljon az állapota. Ha nem akar, akkor csak romlani fog a helyzet, de ha együtt működik, akkor hatalmas fejlődésre lesz képes. Az első dolog, amit meg kell tanulnia az, hogy hogyan zárja le az elméjét. Amíg ez nem működik, erre nem képes, addig nincs esély a fejlődésre.
- Annyit sikerült elérnem, hogy rájött, hogy nem az ellensége vagyok. Amíg nem néz szembe a saját démonaival és nem működik együtt, addig nem tudok vele mit kezdeni.
Mondom el a diagnózist. Ha megtanulja használni a képességét, hogy ne az használja őt, akkor erős mutánssá válhat, de amíg a saját dolgaival van elfoglalva és a saját nyomora miatt másokat bánt. Volt már dolgom hasonló mutánsokkal, sőt rosszabbakkal is, ha náluk működött a módszerem, akkor Arthurnál is kell.
- Örülök, akkor még gyakorolj! Igen, látok lehetőséget a javulásra, sőt a gyógyulásra, de a testvéred makacs, mint az öszvér, nehéz dolgom lesz, amíg nem akar együtt működni. Ezt kell megértenie, lehet, hogy rád jobban hallgat, Ezt kell megértetned vele.
Mondom el a véleményemet.

Kilépek az ajtón, nem akartam bántani Arthurt, de megvédem magam. Lehet, hogy magába omlott, de ha túl teszi magát a dolgon, akkor erős mentális védelmet építhet fel. Az már a legkevésbé sem érdekel, hogy mi a véleménye rólam, ha teljesíti a feladatát, akkor én elégedett vagyok. A tanár nem azért van, hogy szeressék, hanem azért, hogy kihozza a diákból a legjobbat, de mindemellett oktatnia is kell a diákot, hogy az rájöjjön, hogy mi az az érték, ami benne van. Egyelőre sokra nem jutottam a sráccal, de ha hajlandó lenne figyelni rám és nem a problémáival traktálna, ami a legkevésbé sem érdekel, akkor meg van benne a potenciál, hogy fejlődjön, de amíg elmerül a saját mocsarában addig nem tudok mit tenni vele. Saját magát kell kihúznia onnan, én csak azt tudom megmutatni neki, hogyan tudja ezt megcsinálni.
- Makacs egy testvéred van. Jól van, kapott fél órát, hogy rájöjjön, mi az, ami miatt képtelen volt fenn tartani a mentális burkát, amit egyszer felépített. Szüksége lesz rád, de várd meg, míg letelik az idő, utána együtt bemegyünk. Ha igazam lesz, akkor képes lesz egy olyan védelmet felépíteni magában, ami megvédi a további szenvedéseitől. Hogy baja van-e? Azon kívül, amit magának okozott nagyon baja nincs. Amúgy te hogy állsz a gyakorlással?

Nem tudom mit élt az évek folyamán, de nem akarnék a helyében lenni. A memóriagondjait ismerem, a fejembe áramló gondolatokról is tudok néhány dolgot. Megtanultam kezeln és meg akarom tanítani másnak is, aki hozzám fordul, még ha nem is az illető jött ide, hanem a testvére rángatta bele a dologba. A nagy titokról meg annyit, hogy nem osztom meg bárkivel, X-nek is rengeteg titka van, amit nem oszt meg a diákokkal. Természetesen tudok néhányat, hiszen sokat beszélgetünk a professzorral intellektuális dolgokról, ahogy ő is tud rólam. Tudja a családnevem, ismeri a családi történetem és ismeri a bátyám működését is. Mindezek ellenére befogadott ide és itt lehetek tanárként.
- Nem nevettelek ki és jó lenne, ha figyelnél rám és nem csak magad problémáival traktálnál engem, mert tanár vagyok és nem pszichológus, de ha akarod játszhatok azt is, csak akkor jelentkezz be hozzám és várlak a szobámba a megbeszélt időben.
Nem utálom, de legszívesebben felpofoznám, mert nem elég, hogy sajnáltatja magát még az órára sem figyel.
- Meg tudlak tanítani, de csak akkor ha akarod. Gyűlölhetsz vagy szerethetsz, nem érdekel csak teljesítsd azt, amit elvárok és már elmondtam a feladatot.- Gondolkodom, hogy elmondja-e megint, hiszen ha mindent memorizál, akkor emlékeznie kell rá.- Keresd meg azt a gyengeséget, ami miatt egyetlen támadástól széthullott a mentális védelmed és keress valami erősségedet, valami pozitív gondolatot, amire felépítheted az újat. Kapsz rá fél órát, addig megkeresem a húgodat, mert vele is elintézni valóm van.

Tudom, hogy mit érez, de szerencsére legalább egy valaki gondolkodik a családban és az nem az, aki éppen előttem áll. Angi jl tette, hogy ragaszkodott a helyhez, Arthur lehet, hogy szörnyű dolgokat élt át, de a világ még szörnyűbb is, mint amit megismert. A mutáns még rosszabb társaságba is kerülhet, mint az ember, ha nem tudja irányítani a képességét. Komolyan, felpofoznám a gyereket, főleg akkor, amikor dadogni kezdett. Megtörtem, de nem ez volt a célom. Én segíteni akarok neki, nem bántani. Viszont ahhoz, hogy építen tudjak, le kellett rombolnom valamit, ami ehhez az eredményhez vezetett. Az ember mindig összetörik, ha valami, amiben hisz a szeme előtt esik darabokra. Most pedig pont ez történt. Arthur létrehozott egy mentális burkot, amiről azt hitte, hogy erős, de pont az volt a gyengesége, amit ő erőnek hitt. Nem tehetek róla, de egy tanárnak ilyet is át kell élnie. Valahogy erőt vett magán és egy géphez dőlt, de elszámította magát és a következő pillanatban a földön hevert.
- Onnan már nem esel lejjebb.
Nem nevetek, bár szívem szerint megtenném, mert tudom, hogy azzal csak még mélyebbre lökném és így is eléggé lent van.

nem a félelem keltés és nem is az volt a célom, hogy máshonnan nézze, amit mond, amiért ordibálni kezdtem, hanem az, hogy amit beszél úgy hülyeség, amit mond, mint annak a rendje. Igaz, egy bocsánatkérést elfogadtam volna. A fájdalmát át tudom élni, hiszen magam is, ha egy osztálynyi embernél több személy gondolatára akarok koncentrálni, akkor ugyanezt érzem.
- Én is, pontosan emlékszem mindenre, amit valaha olvastam, hallottam. A te korodban én már mutánsokkal foglalkoztam, annyi képesség és használati módjuk van a fejembe, hogy el nem tudod képzelni és a képességemnek hála mindnek ismerem a működési elvét. Tehát ne nekem akard bemagyarázni, hogy nem értem azt, amit mondasz.
Lehet, hogy Angi felhozatalával elvetettem a sulykot, de ezzel is csak arra akartam rávilágítani, hogy nettó baromság, amit mond.
- Ha azt akarod, hogy ne keverjem bele, akkor ne mond, hogy nincs szükséged senkire és semmire, mert azzal az ő segítségét is elveted magadtól, pedig ő akarja neked a legjobbat.
Komolyan, legszívesebben felpofoznám, hogy ébredjen már fel és meg is tehetném, hiszen a suliban ezt nem tiltják és legalább rájönne, hogy ő éppen a diák szerepét tölti be, én pedig a tanárét, aki segíteni akar.
- Mégis miből gondolod, hogy másnak nincs testvére és nem értheti meg a kapcsolatotokat? Rendben, ha gyógyulni akarsz, akkor kezdjük azzal hogy nem ordibálsz, ha valami nem tetszik, mert attól nem lesz igazad, ha kiabálsz, maximum őrültnek néznek.
Árulok el nem egy nagy titkot.
- Most pedig, ha lenyugodtál, akkor ülj le ahova akarsz, kapsz 10 percet, hogy átgondold, hogy mi lehetett az a gyenge pont, ami miatt a mentális burok, amit felépítettél összeomlott és építsd fel újra, hogy azt a gyengeséget elfedd, hogy ne legyen többé.
Adom ki az első feladatot, ha sikerült lenyugodnia.

Ismerem az érzést, amin átmegy, nekem is volt kezdetben ilyen élményem. Szétszakad a fejed, olyan gondolatok tódulnak a fejedbe, amiket nem akarsz, fáj a fejed, szét akar robbanni, úgy érzed, hogy mindjárt megőrülsz. Az érzés valamiért mégis az előtt véget ér, hogy teljesen elvesztenéd az eszed. Emlékszem én magam a földön fetrengtem, ordítottam, kiabáltam, a saját testemet kínoztam, ruháimat eltéptem és több sérülést szereztem abban az időben, mint máskor összesen. És nekem nem adatott meg, hogy tanítási céllal támadtak volna meg, nem engem az egyik mutáns, akivel egy időben dolgoztam szándékosan és bántalmazás céljából támadt meg mentálisan. Az ordibálásra nem lepődök meg, sőt magam is ordibálni kezdek, nem vagyok olyan ijedős, mint hiszi és a harci képzettségem sem marad el sokban.
- Szerinted a testvéred egy senki? Rá sincs szükséged, szegény lány örül, hogy végre megtalálta a halottnak hitt testvérét, segíteni akar neked, ahogy én is. Legalább őt ne dobd el magadtól, mert ő a családod.
Válaszolok az első feltevésére, majd várom a reakcióját és ha az meg van, akkor folytatom.
- Szerinted engem érdekelnek? Szerinted én kértem? Nem, de ezt kell szeretni. A társadalmunkat a hazugság tartja fenn, csak az emberek szeretik azt hinni, hogy minden az igazságra épül. Én is tudom, ahogy te, én is telepatikus képességek birtokában vagyok, ne nekem akard ezt bemesélni, hogy te többet tudsz másoknál. Nem tudsz te semmit Arthur Whitmore!- De legalább tanulj!- A hazugság pedig nem ugyanaz, mint az igazság elhallgatása. Nem hazudtam semmiről, hiszen nem mondtam semmit a családomról.
Nyugszom le végül, mert már nincs mit mondanom, majd figyelem, ahogy elnézést kér, bár nem haragszom rá, hiszen nehéz élete volt és az élmény sem a legkellemesebb, amit átélt.
- Lehet javítani, lehet tanulni, főleg a mentális képességeket lehet fejleszteni, mint egy testi képességet. Kigyógyítani nem tudlak, de segíthetek, hogy javuljon a helyzete. Nem vagyok csodadoktor, de ha engeded tudok rajtad segíteni, hogy csak annak a fejébe láss, akinek akarsz.
Vázolom fel a lehetőségeket, miután kiordibálom magam és remélem, hogy velem van és fejlődni akar.

Az elmefoszlányok százai úgy özönlöttek elmém kapuihoz, mint az éhező gyermekek a jótékonyszervezetek ingyen ételstandjaihoz. És ugyanolyan embertelen és állatias nyáladzó szájakkal, és éles körmökkel próbálták szétcincálni azt a kaput, ami a külső védelmemen túl tökéletes és nyugodt, épp eszemet rejtette el a kíváncsi szemek elől. Viszont ezek a nyers húsból és erek hálózatából felépülő kapuk és falak ledőlni készültek. Szerencsémre azonban pontosan azelőtt ért véget ez a szörnyű ostrom, mielőtt teljesen elvesztettem volna az eszemet. Megpróbáltam összeszedni magam, kitisztítani a fejemet, de újra és újra végigjátszotta ama jelenetet az agyam, hogy újra és újra agoynverem Titust és a saját kezemmel tépem ki a mocskos kis szívét, amelyet összezúzok, és jól megrágcsálva maradékát beleköpöm a szemébe! De nem tettem meg... pedig a méretarányainkat tekintve, talán még képes lettem volna is rá. És engem szeritnem az utca sokkal jobban nevelt, mint ezt az egyszerű kis doktorfajzatot.
Miután elmerültem a tó vizében, és "meghaltam" kénytelen voltam az utcák sikátoraiban meghúzódni, és apró tüzek felett patkányhúsokat sütögetve életben maradni. Az elmém folyamatosan csak hajtott engem, hogy menjek, menjek előre, de mnidig belevezetett az emberek csapdáiba - gondolatok ezreibe, amiekt nem voltam képes feldolgozni, és még rosszabb állapotba kerültem, mint most, itt. Már hat ember vére száradt akkor a kezemen.
Lassanként felálltam, és tettem pár lépést, hogy közelebb legyek Titushoz. Megjegyzésein csak mosolyogtam és röhögtem, mielőtt hozzám képest aprócska testét megragadtam vonla és kabátjánál fogva közelebb húztam magamhoz. A szemeibe tekintettem, és talán még láthatta is bennük azt a különös smaragdzöld vibrálást, amely itt-ott keveredett szemeim alap égszínkék színével.
- Nekem nincs szükségem senkire, és semmire! Hát nem érti meg?! - kiabáltam az arcába, és bár próbáltam visszafogni magamat, az a halálra verés egyre vonzóbb opciónak tűnt a szememben. - Engem rohadtul enm érdekel ez! Nem akarom! Nem akarom hallani őket! Mind irigy, hazug, mocskos szemétláda! Nem akarom, érti?! Nem akarom! Csak hazudnak, beköpnek, gyilkolnak, mindegyik, még te is, mindannyian büdös hazugok vagyunk, de legalább ezt nem tudjuk a másikról, de én igen! Én mindent hallok, folyamatosan itt vanank a fejemben, ha csak suttognak is. Mert, ó, bizony, suttogják a kis hazugságaikat és képmutatásukat a füleimbe! De mnid hazudnak, csakis hazudnak! Maga is hazudik! Láttam, tudom, hogy hazudik valamiről, úgy tűnik, hogy ezen a Birtokon ez minden tanárban közös! - kiáltoztam, és lassanként azt vettem észre, hogy a nyál is folyni kezdett a számból. Lassan, mintha a düh kiáramlott vonla a testemből, és inkább úgy néztem rá Titusra, mint a kutya, amelyet éppen elaltatni készülnek, és amelyik tudja, hogy mi a sorsa. És az utolsó pillanataiban is csak el akarja mondani, hogy had könyöröghessen, hogy bocsássanak meg neki.
- Én... sajnálom... - szemeim színe újra helyreállt, de kezeim még mindig remegtek egy kissé. - Én egy... komoly eset vagyok... igen, ezt mondhatja, mi...? Figyeljen... - lépkedtem ismét hozzá, és a szemeibe néztem - ...nem lehet javítani a képességem helyzetén. Nem úgy, ahogy én szeretném. Ezt csak enyhíteni lehet... szerintem... megpróbűlhatja, és szerintem meg is fogja. És reménykedek, hogy igaza lesz, ha tényleg ki akar majd gyógyítani ebből az egészből. De most még... szörnyen fáj a fejem... - akadtam hirtelen meg a mondandómban, mire egy szörnyű fejfájás kezdett el végigrohanni a fejemen, a földretaszítva engem.

Nem zavartam ki senkit, nem is parancsoltam meg, hogy kimenjen. Egyszerű óvintézkedés, megkértem, hogy a saját érdekében menjen ki. Nem volt muszáj kimenni, ha ellent mond. akkor magára vessen, ha baj történik, de szerencsére nem mondott.
- Vigyázni fogok rá ígérem.
Ahogy Angi eltűnik látom Arthuron, hogy rosszul érzi magát, de mennyire érezné magát rosszul, ha miatta mondjuk a tesójának baja esne. Inkább legyen elanyátlanodva, mint hogy azon szomorkodjon, hogy ő sebesítette meg a húgocskáját. Verekedni tudok, hiszen láttam jó pár ilyen filmet és a mozdulatok a fejembe vannak és hát gyakoroltam is, így biztos, hogy bajos lenne Arthurnak a szétverésem. Nem sok időt hagytam neki gondolkodni, mert egyből támadtam az elméjét. A várthoz képest jobban ellenállt, mégis fizikai kínokat élt át. Nem akartam, hogy sokat szenvedjen, így amikor már könyörgött abba hagytam a kínzását.
- Én vagyok, Dr Titus Augustus Helmsman a teljes nevem és nincs titkolni valóm, csak fölöslegesnek éreztem elmondani a teljes nevem.
Mondom mikor már elengedtem a mentális támadást.
- Bocsánatot kérek, nem gondoltam, hogy ilyen fájdalmat fog okozni, a telepatikus képességedet akartam tesztelni. A professzor feljegyzéseihez képest nagyobb a mentális erőd, mint hittem. Ha készen állsz, akkor folytathatjuk vagy akarsz egy kicsit pihenni? Esetleg kérsz valamit?
Kérdezem meg kedvesen, hiszen én a tanár vagyok, nem egy kiképzőtiszt, aki élvezi, ha alattvalói szenvednek.

Furcsálló tekinteteket vetettem Titusra, amint azt mondta, hogy a hugocskámnak el kellett mennie. Egyszer őrá, máskor Angire tekintgettem, és fejembe valamiért elmém minduntalan lejátszotta ugyanazon jelenetet újra és újra: hogy nekirohanok Titusnak, és addig verem a fejét, addig ütlegelem, amíg végül semmi sem amrad belőle, csak néhány húscafat, és fejének apró részei! De... nem tettem emg. Habár, ahogyan megszólította Angelát, és tudtam én is, és ő is, hogy engedelmeskednünk kellett, szinte felfordult a gyomrom, és úgy éreztem, már szitne készültem arra, hogy ráronthassak Titusra, hogy odarohanjak és kitekerhessem a nyakát, de hirtelen azon vettem észre magamat, hogy csak állok, az ajtót bámulva, amelyen Angela kilépett.
Szörnyű érzés volt egyedül maradni ezzel a tanárral, főleg mert olyan apró és mégis annyira parancsolgató volt. Valahogy, ahogy ő is rámtekintett, egyre agresszívebbé és indulatosabbá váltam. Úgy éreztem, mnitha egy különös aurája volna, ami az eddigi fejfájásom erejét is csak felerősíti. Elfogott az izzadás és a lihegés, és az arcom is egyre vörösebbé vált, ahogy valami különös és égető fájdalom kezdett felépülni a fejembe. Valahogy ez olyan fájdalom volt, aminek a kiirtásához akár fejbe is lőttem volna magamat! A tanár viszont ebből talán csak az arcom színváltozásait, és a szemem smaragdzöld színűvé való átalakulását ismerhette fel. Alapjáraton ugyanolyan égszínkék szemeim voltak, mint a hugocskámnak, de ha ilyen helyzetekről volt szó, mikor használtam a technokrata képességeimet, vagy hirtelen túl sok ember gondolata áramlott a fejemben, akkor ismét elfogta íriszemet a zöldes fényjáték.
- H-hagyd abba... - mondtam remegő hangon. Tudtam, hogy ő csinálja ezt, mivel képességem ereje felerősödött, ahogy egyre inkább éreztem a fájdalom és a zavarodottság felgyülemlését, amelyek el akarták takarni felhőikkel épp elmémet. Titus Augustus Helmsman. Dr. Helmsman. Ki az a Dr. Helmsman? Rossz... valami nagyon rossz... elrejteni, el kell rejteni ezeket... titkok... Ilyen gondolatokat vettem ki a fejéből, és egy önelégült mosoly is került a képemre, mintha csak a fájdalmam enyhült volna. - Na mi van, Titus, titkolózunk?! - röhögtem, ahogy az a bizonyos köd egyre inkább eltakarta az elméemt, és úgy éreztem, mintha ezer és százezer érzelem és gondolat vadul irányul az elmémbe, és nekem mindet, mindet meg kell jegyezni! Mindet! Mindet! Mindet! Meg kell jegyezni! Nem! Nem!!! Hagyd abba! - Hagyd abba! Hagyd abba! - órdítottam felé, és füleimet eltakartam, mnitha megállíthattam vonla a gondolatok eme vízözönét. Mintha minden ember gondolata az egész Birtokról mind-mind az én fejembe szállt volna. Mintha nem is lettem volna én magam, hanem egy külön, új lény szüeltett volna a testemben, ezeknek a gondoaltoknak a halmazából. - Hagyd abba! Hagyd! Abba! - kiabáltam, és mint egy nyomorék, aki járni próbált, úgy zuhantam a földre, füleimet szintve tépve megragadván, hogy végre elcsitithassam a sok ezer gondoaltot.

Figyelmesen néztem végig mit művel a tanárom és a bátyám. Végül már alig tudtam követni az eseményeket. Bár nem igazán értem a képességét, de szerintem Arthur jól teljesített a kávéfőzővel. Amikor azonban Titus egyenesen kizavar kicsit rosszul érzem magam, Ez is a bizonyítéka annak, hogy a képességem mit sem ér ha baj van.
-Titus, vigyázz a bátyámra! - Bárki okozhat nekem fájdalmat, de a testvéremnek senki. Kilépek a teremből ahogy kérték és elkezdek bohóckodni a gyümölcsökkel. Igazán nem jó ennyire bénának lenni abban amivel születtél.
Szeretnék kicsit erősebb lenni és bár Titus segítségével sokat fejlődtem még közel sem annyira jó, mint szeretném.
Egyszer talán tényleg jutok majd valamire, de mondjuk ezúttal Arthur a fontos, hogy tudja uralni a képességét, remélem nem okoz neki Titus túl nagy fájdalmat.

Nem szeretem a drasztikus módszereket, de nem tehetek róla, ha muszáj. Anginál is így értem el eredményt, egy kisebb fát képes volt felemelni pusztán a képességével.
- Angi, szerintem te menj ki, veszélyes lehet, ha elszabadul a dolog. Majd szólok, ha végzek, addig gyakorolj a gyümölcsökkel és a gyakorlás végén megejtjük az ígértem.
Megvárom, hogy Angi kimenjen az ajtón, majd akkor indítom meg a szellemi dárdáimat Arthur irányában. Nem félek, hogy a dolog elszabadul, bár lehetséges, hiszen a támadás váratlanul éri tanítványomat és ilyenkor az ember képes túlreagálni a dolgot. Nem akarok túl erőszakos lenni, de ha túl gyengéd vagyok az sem felel meg a céljaimnak és annak, hogy tanítsam és fejlődjön. Na tehát már megindítottam a mentális támadást Arthur felé.

Még pár pillanatig azzal voltam elfoglalva, hogy kiköhögjem azt a szörnyű ízű kávét. Nem is tudom, hogy hihettem azt, hogy ilyen körülmények között még mindig forró és melengetően édes legyen, dehát, azt amúgy is hallottam már, hogy a kávé az keserű, no de ennyire!
A feladatok végeztével egyre többet tekintettem fel Angela felé. Nem úgy tűnt, mintha nagyon segíteni akarna, vagy bíztatni, sőt, valahogy úgy éreztem, mintha nem is érdekelte volna innentől kezdve a dolog, és ez engem nagyon bántott. Érzelmi állapotomhoz illő pillantásokat is vetettem rá, habár nem tudtam, hogy egyáltalán ezeket észreveszi-e majd. Vajon mire gondolhatott? Egyre furcsább érzésem volt itt a teremben, mintha nem hallanék semmit. Mintha egyre csöndesebb lett volna. Még mindig átszűrődtek különös hangok ismeretlen emberektől, amik azt zengték, hogy vajon milyen ruhát kellene felvenniük, vagy milyenek az emberek körülöttük, de a teremben se Titus, sem Angi hangját egyáltalán nem hallottam. Üres volt az egész, és néma, és ez ugyanannyi megnyugvással járt számomra, mint félelemmel. Mi lehet az a bizonyos következő feladat?
Az, hogy számára nem a legmegfelelőbben teljesítettem, nem igazán érdekel, tudom, hogy hol vannak a határai eme képességemnek, és hogy hogyan alkalmazzam, sokszor a technokrata tulajdonságaim mentettek meg az utcán, és segítettek abban, hogy megtaláljam Angit.Viszont már nagyon furdált a kíváncsiság, hogy mi lehet annak az oka, hogy nem hallom egyikük gondolatát sem. Kiváltképp Titusét.
- Kezdhetjük. - bólintok egyszerűen.

Örömmel beszéltem le ezt a gyakorló órát Titusszal hisz a bátyámnak segítségre van szüksége és ha csak ennyit tehetek érte hát megteszem. Nekem sokat segített a gyakorlás, önbizalmam lett és rájöttem mivel vagyok képes kihozni magamból a maximumot és, hogy mivel tudom irányítani a képességem. Gondoltam ha nekem képes volt segíteni hát akkor Arthur is csak jól járhat vele. És örülök annak, hogy a testvérem nem óckodott a dologtól hanem képes megtenni mindent, hogy jobban alakuljanak a napjai és ne árnyékolja be a képessége.
Megpillantom a testvérem és pillanatokon belül már át is ölel én pedig mosolygom.
-Naa, ne mondj ilyet mert tényleg megijedek, hogy összementem. Blasie még elhagy mert kicsi vagyok. - Nevetek fel. Tény és való, hogy ezt nem hiszem. Szerintem nem a magasságom lenne az ami közénk állna, bár azért valamivel lehetnék magasabb. Na mindegy, a lehetetlen után ne csorgassuk a nyálunk, nem igaz?
Titus is megérkezik és ajándékot is kapunk tőle, mosolyogva veszem át
-Köszönöm! - Kissé elvörösödöm, mert hát ez már nem az első alkalom, kaptam már tőle egyszer egy nagyon szép ruhát ami mellesleg elnyerte Blaise tetszését is.
Persze mivel ma nem számítok központi szereplőnek így kissé hátrálok, hogy nyugodtan megbeszélhessék a gyakorlás pontjait. Tudom, hogy Arthur tehetséges és egy kis gyakorlás segít majd neki tovább fejlődni.
Ahogy Titus kiadja a parancsot minden figyelmem Arthur-ra szegeződik ahogy pontosan leírja a dolgokat és használja a képességét.
Teljesen lenyűgöz, kicsit talán irigy is vagyok rá, nekem semmitmondó képességem van míg a bátyám nagyon erős mutáns.
Hát igen, a gének eloszlása.
Az árnyékos oszlophoz vonulok és neki döntöm a hátam az egyiknek. Most rám nincs szükség, de maradok, hogyha mégis kellenék itt legyek.
Titus fegyelmező hangsúlya ismerős nekem is, ezzel volt képes nem feladásra ösztönözni engem is.
Kíváncsi vagyok meddig jutnak el és hogy ezek után Arthur jobban lesz-e, mert ez a cél.

Nem tudtam, hogy Angi is jön, bár ő kért meg, hogy segítsek a testvérének. A késéssel annyi a célom, hogy letisztázzák egymással azt, amit akarnak az órával kapcsolatban és még az ajándék becsomagolás is időt vett el. Megérkeztem átadtam az ajándékot, majd ezzel együtt a feladatot is. Figyelem a működését és az agyam önmagától működve meg is fejti a képesség működését. Az agyam, ahogy megfejti a képességet egyből magába is szívja az egész jelenetet, Angi mozdulatait, Arthur szemében a számsorokat, de még a szavakat is, amit a kutatása eredményéről mond. Nem kell irányítanom azt, az egész tudatlanul történik. Az első gépet megfejti, egy öreg kávéfőző. Figyelem, ahogy keresi a második feladat megoldását. A megfejtés jó, egy hatalmas ventilátor. Hallom, ahogy az alkatrészek a helyükre kerülnek, ahogy a szaladt kábelek összeállnak, hogy újra vezessék az áramot. Van jó néhány bonyolult és kevésbé bonyolult gép, remélem valami közepes nehézségű gépet választ. A kávéfőző alulról súrolja az elvárásaimat, de nem mondtam neki, hogy mit válasszon, így nem mondhatok semmit. Ahogy a korábbi esetél ugyanazok a dolgok jelennek meg, a szem változása és a koncentráció. Megvárom míg befejezi a dolgot és csak akkor értékelek.
- Reméltem, hogy nehezebb feladatot választás, de nem az volt a feladat, hogy javítsd meg, hanem, hogy szét szedd és összerakd. A következő feladatot nem árulom el, úgyis mindjárt meglátod. Kezdhetjük?
Kérdezem, várok a válaszára, egyetlen válasz az igen, ha megkapom, akkor el is indítom a mentális támadást Arthur ellen, aki meg is érzi a támadást.

Kissé megkésve vettem észre a hugicámat, amikor megjelent mellettem. Mindig is el tudtam merülni az adatok ezreiben, és mniden mértékegységet nagyszerűen meg tudtam jegyezni, mniden számítást kívülről fújtam és le is tudtam velük írni a tárgy, és annak apróbb dolgainak méretét - mint mondjuk egy nyomógomb, vagy egy fűrész éleinek hosszát, vastagságát. Valahogy mindig is elcsodálkoztam azon, hogy vajon kik építhették ezeket a gyönyörű és lemásolhatatlan építményeket. Az oszlopok, a hatalmas terek és gyönyörű bútorzatok, amelyek kitöltötték azt, mind mind mi készítettük, emberek, és mindet mi húzattuk fel, mi képzeltük el magunk előtt. A gépezeteink is hasonló technikával készültek - engem mindig is elgondolkodtatott, ki képzelte el, hogy így nézzenek ki a chippek, az elektródák, a vezetékeknek a hálózatai hogyan kapcsolódjanak össze, kik voltak az elsők, akik mindezek hatásait kimutatva oly különleges mátrixokat hoztak létre. És, hogyha én ilyen könnyedén fel tudom mérni őket és analizálom őket, vajon képes leszek e valaha is ilyen csodák elkészítésére. Nem hiszem.
Végre meghallva a hangját, és kicsit elbámulva a hugocskámon, felnevettem, és ugyancsak magamhoz szorítottam őt. Olyan aprócska volt ő is, a picike feje csak a mellkasomig ért el, nem is tudtam elképzelni, hogy volt képes úgy megnyújtani magát, hogy még egy puszit is adjon nekem. Új képesség?
- N-nem is vagyok olyan magas. Inkább te leszel minden nap egyre kisebb! - nevettem, majd pöcköltem meg kicsikét az orrocskáját. A következő mondatán már sokkal inkább elgondolkoztam. Képes leszek-e jól teljesíteni? Az attól függ, hogy melyik képességemet fogja letesztelni ez a... Titus? Igen, Titus. Nem tudom, hogy mit forralt ki számomra, kivéve ha a technokrata képességemről van szó, hisz a hatalmas géptenger, amit idehordott valahonnan egészen egyértelműen a másodlagos különlegességemet fogja akadályok elé vetni. De mi lesz azzal a képességgel, ami részben életképtelenné tesz?
Nem is tudok válaszolni erre a kérdésre, mivel beállít az emlegetett alak. Ő sem tűnik túl nagy darabnak, nem olyan magas és nyúrga, mint én. Fiatalosnak is tűnik, habár bevallásom szerint ezt a... fajtánk közt nem igazán lehet megtippelni.
- Üdv! - köszöntem gyakorlatiasan Titusnak, de visszahúzódó küllememet megtartottam. Nem is tudom, hogy megbizhatatlanságot éreztem a pasas ellen, vagy egyszerűen csak idegenként tekintettem rá. De nem volt annyira unszimpatikus, mint amilyen Tatjana volt az ostoba beszólásával, amivel tönkretett egy fontos beszélgetést köztem és Angi között. Az a téma azóta nem is került elő... pedig Karácsony közeledik, és nem tudom, hogy bír majd a szüleink szemébe hazudni. Az viszont biztos, ha nekem kell annak a kettőnek elébe mennem, nem hagyom, hogy túl sokáig nézzenek, ugyanis mindkettő szemét ki fogom nyomni!
Lassan elvettem az ajándékot a fickótól, és vártam. A feladat hallatán csak bólintottam egyet, majd neki is láttam a dolognak. Nem hatott igazából meg ez az egész technokrata része az órámnak, tudtam, biztos voltam benne, és ki is mértem már a százalékarányokat arról, hogy hogyan fogok teljesíteni ebben a feladatkörben, és az eredmény száz százalékos volt. Na jó, kilencvenhét.
Egy apró asztal felé haladtam, amin különböző gépek, kütyük voltak. Először egy fekete, aránylag nagy gépezethez közeledtem, és lassú mozdulattal megérintettem. Az ujjaim környékén pár kéken s zölden vibráló vonal rajzolódott fel, majd tűnt el, és ismét megjelent, és ismét elveszett, mindig más és más alakoakt felvéve. A szememben lévő erek ugyanilyan módon ragáltak, ahogy a gép körül lassan betűk és számok ezrei kezdtek felvillanni, hangokat hallottam fejemben, számokat mondtak, kivonások, összeadások, számítások ezrei. És akkor felfogtam: hogy az egyik legegyszerűbbet választottam.
- Kávéfőző, fém és műanyag keverékéből épül föl, a belső áramkörei kicsit töredezettek és a hűtő valamint forralló berendezése egyáltalán nem működik. Valaha  meglepő módon kávét főztek vele, a kávé aromáját és zamatanyagát vízgőzzel valamint forró vízzel vonták ki, hogy egy fekete színű, folyékony, iható anyagot nyerhessenek. Hogy van-e benne kávé, azt már nem tudom megmondani. - soroltam félig magamnál, félig teljesen gépiesen az adatokat, amik megjelentek a szemeim előtt, majd elengedtem a gépet, és szemeim vibrálása elveszett, visszafordultam, és vártam a következő utasítást. Az érdekes az, hogy a szemeim még pár másodpercen át zöldek maradtak, mielőtt visszatértek volna megszokott világoskék színükre, amellyen a hugocskámmal osztoztunk.
A következő feladat egy kissé nehezebbnek bizonyult. Csak úgy, anélkül, hogy végig nem tapicskoltam mindegyik gépen, és csináltam mindegyikről egy apróbb feljegyzést a fejemben, képtelen voltam megtalálni a keresett példányt - főleg azért is, mert a szerkezetek nagy részének se nevét, se funkcióját nem ismertem. Éppen ezért, a logika rögtön felülírta az összes számítást az elmém sajátos, kicsinyke világába, és fejfájással próbált eltéríteni attól, hogy folytassam a számadatok általi keresést. Hangos. Valami hangos dologról beszélt Titus. Valahol abban reménykedtem, hogy egy tankról lesz szó, de nem hittem, hogy azt körülbelül két óránál kevesebb ideig ne kelljen szerljem, még a képességeimmel is, hacsak nem igen apró sérüléseket szenvedett. Óh, és természetesen nem is hozathatott be egy tankot ide, az alagsorba ez a tanár, bármilyen képességei is lehettek, szóval inkább valami reálisabban gondolkodtam. Hangos, hangos kell, hogy legyen, nem éppen bonyolult, hangos. Az is más persze, hogy ő mit gondol bonyolultnak - konkrétan egy bonyolult áramkörű és működésű dologról beszél, vagy egy olyanról, amin kívülről csak egy bekapcsoló gomb látható, és azt se tudja, hogy hol kellene nézni és találni benen a hibát.
Végül egy óriási ventillátorhoz léptem, aminek hatalmas, már-már repülőgépszerű légcsavaraik voltak. És véletlenül a szerkezet pont a két megfigyelő felé nézett. Gyakorlatialg nem is én magam tettem meg a lépéseket - az agyam tökéletes pontossággal kimérte, hogy milyen erősségen emnynire erős zajt fog csapni a gépezet, és semmi mással nem törődött már. Megérintetem a gépet, és az előzőhöz hasonló folyamatokkal dolgoztam rajta. Nem is igazán lehetett hallani semmit a folyamatból, néha egy-két recsegés, súrlódás, és végül a ventillátor oldalán egy vörös pötty kezdett el világítani, ahogy a hatalmas rotorok beindultak, és óriási robajjal csapták fel a levegőt a két ember felé. Nem hagytam bekapcsolva a gépet tul sokáig, nehogy valamilyen kárt okozzon kettejükben, és már meg is hallottam Titus kiáltásait, ezért elmém kiesett az irányításból, én pedig ismét visszatérhettem.
Egy számomra szimpatikus gép... szimpatikus gép... végignéztem a hatalmas termen, és tekintetem ismét emgakadt annál az öreg kávéfőzőnél. Különös... én még sohasem ittam kávét... legalábbis nem emlékeztem rá... milyen lehet az íze, ez az aromája... pár embert az éttermeknél persze mindig is láttam kávét szürcsöllgetni, láttam a tálcán hozott, gőzölgő italokat, de sohasem fordítottam rájuk különösebb figyelmet. Vajon ez is a hugicám által oly sokszor emlegetett társasági élethez tartozott? Hogy igyak egy csésze kávéval. Ezek az elgondolások nagyon meghozták a kedvemet, hát nekivágtam.
Ismét megérintettem a kávéfőzőt, és szemeim megint felvették ak ülönös, világító smaragzöld színüket. A fémszerkezetben végül, pár perces munkám után áram kezdett kicikázni, és reccsenésekkel kísérve beindult az öreg gépezet, a végén lévő csőből pedig elkezdett szivárogni a különös, sötétbarna folyadék. Megragadtam egy apró bögrét, és mnitha cukrot osztanának álltam oda türelmetlenül a géphez, és néztem végig, ahogy az évek alatt elfeledett különös anyag elhagyja a kávéfőzőt.
- Nos? - tekintettem fel a ép mellől és elmosolyodtam. - Hogy teljesítettem? - el is nevettem egy kicsikét magamat és a számhoz emelve a bögrét, beleszürcsöltem az édes anyagba. Ahogy a fekete lé eltöltötte a számot, rájöttem, hogy nem figyeltem meg, milyen pókhálókkal és mekkora mennyiségű porral volt tele amga a gép és a bögre is, nem beszélve arról, hogy a benne lévő kávé akár egy évtizede is ott lötyöghetett benne. Ezzel az elgondolással és a kávé mocskos, koszos és keserű ízével együtt, azonnal a földre köptem a bűnös anyagot, a bögrét pedig olyan gyorsan letettem, ahogy csak tudtam. Aztán még pár másodpercig félve köpködtem a barnás anyagot, hátha kiejtek a számon egy pókot is.

Angi keresett meg, először azt hittem, hogy megint órát akar kérni, sokat nem tévedtem, mert tényleg azt akart, bár nem magának, hanem a testvérének, aki nem rég érkezett a suliba. A prof feljegyzései és az adatai alapján a srác technokrata és telepata. Erre fel kell készülnöm, mert nem akarom, hogy rólam is kiderüljön valami. Az emlékeimet jól elzárom, kész labirintus, ami hozzájuk vezet, de mellé egy erős mentális is falat is, ami talán a professzornak is kihívás lenne. Nem azért, mert féltem az emlékeimet, hanem mert nem szeretem, ha turkálnak a fejembe. Így ha én mászok valaki fejébe ugyanúgy tiszteletbe tartom a saját akaratát, bár azt is szeretem, ha a diákjaim figyelnek az óráimon, így hát kénytelen vagyok néha olyanokat is megnézni a fejébe, amit nem akarok. Ugyan Anginak múltkor vettem egy ruhát, most is kinézek valami apróságot, egy mágneses könyvjelzőt és Arthurnak is veszek valami kütyüt, amivel elbabrálhat, jobb híján néhány alkatrészt amiből ha ügyes, akkor képes lehet összerakni egy elektromos rubik kockát.
Ezekkel az ajándékokkal és felkészülve az oktatásra indulok neki a kiképzőterembe, ahol már ott vannak a gépek. Szeretném felmérni ezen képességét is és csak utána a telepátiáját. Belépek a terembe és a két tanítványom már ott van. Nem baj, egy varázsló nem jön előbb, nem késik, egy varázsló pont akkor érkezik, amikor akar. Idézem magamban Gandalf szavait.
- Sziasztok! Ezt nektek hoztam.
Adom át ajándékomat a karácsony szellemében, majd folytatom.
- Ahogy látod van itt néhány gép, van ami működik, némelyik nem, ez kívülről nem látszik. Első feladatod, hogy megmond, hogy a gépnek mi a feladata és működik-e.
Adom át a terepet Arthurnak, ha igazak az adatai, ez nem lesz több fél percnél, így adhatom is a következő feladatokat.
- Következő feladat keresd ki a legbonyolultabbat, akár működik, akár nem, és indítsd be a képességeddel. Angi jobb, ha előre befogod a füled, hangos lesz.
Mondom, mert én tudom melyik az a gép, ami itt a legbonyolultabb és tudom is a funkcióját, majd én is befogom a fülem. Ha megtalálta és a gép működik, akkor ordítom a következő feladatot.
- Állítsd le! Keress egy számodra szimpatikus gépet és szedd szét, majd rakd össze újra, hogy működjön.
Egyelőre elég ennyi feladat, ha ezzel kész van, akkor majd mondom a következőt, mert ennyi elég volt, hogy felmérjem a képességeit ezen a téren.

Tulajdonképpen Titus-szal kellett volna érkeznem, de aztán közbejött nekem egy apróság. Muszáj volt megkeresnem egy másik tanárt valami gyakorlat miatt és így kicsit késve érkezem. Arthur bizonyára már itt vár. Ezúttal nem nekem lesz edzésem hanem neki és szerintem nem kevésbé izgulok. Ez az első órája. Annyira szeretném ha sikerülne végre teljesen beilleszkednie az iskolába. Végül is most már ez az otthona legalább is egy kis időre míg itt tanul. Lesietek az alagsor alatti szintre. Jártam már erre egyszer vagy kétszer. De a harci termet még egyszer sem látogattam meg. Nem igazán érzem úgy, hogy az én képességemmel ilyen helyre kellene jönnöm, igaz, hogy sokat fejlődtem mostanában, de még korán sem eleget. Az érzelmeim irányítják a képességem és jelenleg is instabil a dolog. Egy közelharcban lehet simán alulmaradnék vagy éppen a másik ellenfél járna pórul. majd idővel egyszer kipróbálom a harci tudásomat is.
Megtaláltam az ajtót és beléptem, és igazam is lett, Arthur már itt van. Egy nagy mosollyal lépek oda, hogy megöleljem egy kicsit sem csepp testvérem.
-Szia Bátyus! Létezik, hogy te napról napra magasabb legyél? Vagy én megyek össze? - Nevetem el magam majd körülnézek, de Titus-t egyelőre nem látom sehol. Biztos előkészít valamit.
-Készen állsz, hogy megmutasd mire vagy képes? - Tudom én, hogy nagyon ügyes, hisz a testvérem. De még úgy igazából nem láttam soha, hogy a képességét használná, a gondolatolvasást már érzékeltem, de a másikkal még nem igazán találkoztam. Egyszer láttam csak, hogy egy fegyvert alakítgatott, rakott és szedett szét, de akkor nem ezt figyeltem meg úgy igazán. Néha picit talán irigy vagyok, hogy Ő ennyire okos meg tehetséges, de közben meg örülök annak, hogy ilyen testvérem van.

Egyszer már voltam itt, az alagsorban, a betegszobáknál, amikor el kellett látnunk Claire-t. De nem tudtam ,hogy annál mélyebbre is lehetett még menni. Micsoda bámulatos és rejtélyes szerekezete van ennek a komplexumnak. Ez volt az első órám ebben az iskolában, és rendkívül ideges voltam. Egyedül jöttem, csak Angela mutatta be már egyszer, hogy hova kell menni, most azonban nem volt velem, elvileg Titus-szal fog érkezni hamarosan, vagy már a kettejük ott fog várni. Bárhogyan is, én szokásomhoz híven egy negyedórával korábbban jöttem, mint a megadott időpont. Szűkös ruhásszekrényemből megitn egy fekete öltönyt, egy fehér inget, és fekete öltönynadrágot ragadtam ki, ám most nem volt rajtam semmilyen nyakkendő. Csak az a bizonyos sál, ami tizenkét éven át Angelát magát jelentette számomra. Hiszen az ő drága sálja volt, amit maittam vesztett el... azon a napon... De ezt nem akartam ott újra felhozni, hiszen éppen elég feszültség volt benenm a kiképzés miatt. Elvielg ez a Titus jó tanár, de nem hiszek ennek az iskolának a hitelességében. Úgy döntöttem, hogy nagyon megfigyelem majd ezt a tanárt. Ki tudja, hogyan akarja irányítani a mutánsok ez az X-Professzor, de nyilván a tanárok teszik meg azt a feladatot, hogy fegyelmezzék a fiatal mutánsokat, bizonyára főleg ha ez a parancs megtagadásról szól. Én ilyen iskolának képzelem ezt a helyet.
Lassan beléptem a terembe, amely telis tele volt számítógépekkel - újabbakkal, régiekkel, kisebbekkel, nagyobbakkal. Már mindent értek - először is a technokrata képességeimet fogja próbára tenni. Habár ezt hülyeségnek gondolom, miért akarná a szinte teljesen kifejlett kéepsségemet először letesztelni? Minden esetre, kénytelen elszek most sodródni az árral, és jobban megismerni az iskola működését. Sokkal fontosabb lenne viszont a másik képességem... nehézségeit megoldani.
Ahogy bértem a terembe, nekidőltem az egyik falnak, és miközben vártam, gyors és pontos szemeimmel, a kezeimmel megérintve azt, elkezdtem tanulmányozni, méretezni és magamban felvázolni az egész terem, annak tartóoszlopának, mélységét, méretét, amit csak lehetett. Nem a legunalmasabb, de nem is a legjobb időtöltés, hiszen pár másodperc alatt megkaptam az összes adatot.