Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Név: Raven Darkholme Mutáns név: Mystique (Rejtély) Születési dátum és hely:1971. december február 5. North Salem, Westchester, USA Besorolás: X-men
Képesség(ek):
Elsődleges képesség: Alakváltás Osztályozás: Béta Aktiválódás: Születésekor (maga az alakváltás 3 éves korában) Képesség jelenlegi szintje: Testének és öltözékének atomjait és molekuláit pszionikusan át tudja alakítani úgy, hogy teljesen megváltozzon a megjelenése. Ennek eredményeként bármely nemű emberi vagy emberszabású lény, alakját és hangját képes pontosan utánozni, és bármiféle ruházatot magára tud "ölteni". Alakváltó képessége lehetővé teszi a legapróbb részletek lemásolását is, pontosan ki tudja alakítani a saját szemében egy másik ember retinájának mintázatát, lemásolni a másik bőre pórusainak elrendezését és hangszálait úgy, hogy a két hang teljesen megkülönböztethetetlen lesz. Nem tudja tetszése szerint változtatni testsúlyát. Így, bár képes felvenni egy nálánál nagyobb súlyú ember alakját, nem fog annyit nyomni, mint az illető. Jóllehet korlátlan időre bele tud bújni egy vele azonos magasságú, testsúlyú és testfelépítésű ember alakjába, minél hosszabb ideig alakít egy nálánál súlyosabb embert, annál nagyobb feszültséget érez. Ha túl sokáig alakít ilyen személyt (ez az idő egyenesen arányos a saját és a kölcsöntest súlya közötti különbséggel), egy idő után összeesik, és automatikusan visszanyeri saját alakját. Ezen kívül az átlagosnál valamivel erősebb és kiváló atléta, rendkívül hajlékony, de ez kevésbé a képessége, inkább az edzettsége miatt van így, talán a sejtjei könnyed változása teszi pl. hajlékonyabbá. 3-4-szer lassabban öregszik, mint egy átlag ember, mivel a sejtváltozásoknak hála el tudja tüntetni az öregedés jeleit, a sejtjei lassabban idősödnek. Képesség távlatai: A képesség teljesen kifejlődött.
Jellem: Hogy milyen vagyok? Néha én magam sem vagyok ebben teljesen biztos, néha egyszerűen csak a jellemem is elrejthető, mint ahogy a külsőm. Vagyok, aki vagyok, a bőröm kék, a szemem sárga, de... ez nem elég, sosem volt az, még Charlesnak sem. Ő is mindig azt akarta, hogy legyek átlagos, hogy legyek olyan, mint bárki más. Persze neki könnyű, az ő képességét nem kell elrejteni, az övé más... és úgy érzem bármennyire is okos soha nem értheti meg, hogy nekem milyen, hogy én mit érzek, hogy azt akarom így fogadjanak el, ő is így fogadjon el. Annak, aki vagyok, ne annak akinek lennem kellene, ne azért legyek szép, mert szépnek láttatom magam, azért legyek az... mert az vagyok, ahogy Eric látott még... régen, de már az is elmúlt. Néha komolyan úgy érzem, mintha már csak tenném, amit kell, ami kötelező. Kettejük közé szorultam egy időre, de Eric alkalmazkodott, megpróbál olyan lenni, mint kéne, meg próbál lenyugodni, miközben ő mondta nekem igaz? Mutáns légy büszke! És most mégis ha kilépek a birtokról nem lehetek én, nem lehetek Mystique, Raven vagyok, Hank pedig még csak ki se teheti a lábát. Mikor változik ez meg? Valaha vajon más lesz? Talán soha? De elkalandoztam. Tehát, hogy milyen vagyok én, magam sem tudom, talán jelzőkkel illethetném magam, olyanokkal, melyek tökéletesen ellentmondanak egymásnak, vad harcos vagyok, a szebb jövő remélője, egy lány, aki csupán szeretetre és elfogadásra vágyik, különleges mutáns, akinek még a sejtjei is mások, mint az átlagé. Hogy mi vagyok még? Kék... kék vagyok, és néha hideg és törtető, néha céltudatos, de néha csak egy megtört lélek, aki nyugalmat szeretne. Néha én vagyok az, aki hangoztatja, hogy légy az, aki vagy, néha pedig arra vágyom bár én is átlagos lennék, mert akkor egészen más lett volna az egész életem. Tehát... hogy ki vagyok? Mystique, Rejtély... mondhatnám, hogy a jellemem, a valódi valóm még számomra is rejtély.
Kinézet, megjelenés: A külsőm talán mondhatni a valaha volt legkényesebb téma. A bőröm színe kék, sok helyen pikkelyekkel borított, ami mint egy páncél funkcionál és rejti a testem rejtendő pontjait. Az alkatom karcsú, szálkásan izmos, amitől épp annyira vagyok erős, vagy ruganyos, mint egy kiválóan képzett harcos, és végül is az is vagyok, annak ellenére, hogy ezt Charles a mai napig nehezen fogadja el. A hajam egyenes szálú vörös, talán inkább pirosas. A szemem színe sárga, szóval igen első ránézésre biztos, hogy nem azt gondolja rólam az átlag ember, hogy hű de cuki. Második ránézésre sem, de ez már más kérdés. A tekintetem többnyire komoly, a mosoly már rég nem olyan elemi része a jellememnek. Sok minden változott az utóbbi években és ha az egész életedet úgy éled le, hogy rejtőzködnöd kell, te is így állnál a világhoz hidd el. Emberi formában... igazából úgy nézek ki, ahogy akarok, de a leggyakrabban használt külsőm... Raven, na ő szőke. Testalkatát tekintve egyezik az eredeti alakommal, ezért is tudom folyamatosan fenntartani a látszatot, hogy... átlagos ember vagyok. A szemem színe ilyenkor kék, ugye milyen unalmas és egyszerű? Ruhát kék formában nem látsz rajtam, semmiféle kiegészítőt az ég világon. Ravenként változatosan öltözöm, az aktuális divatnak megfelelően, de azért nem viszem túlzásba, mert minek? Egyébként is a hagyományos alakomat kedvelem jobban... én legalábbis, csak épp a többség nem.
Előtörténet: A gyerekkoromból nem sok mindenre emlékszem, bár ez sokakkal így van. Abból az időből, amikor még nagyon kicsi voltál, nem marad meg sok minden, de én elég jól emlékszem a tekintetekre, valahogy... meg maradt. Én már ilyennek születtem, kéknek, riasztónak, a szüleim nem is tudták, hogy mit kezdjenek velem, így aztán gyorsan és könnyen tettek utcára. Igen... februárban és igen félelmükben és igen mondhatnád, hogy érthető, hogy valahol meg lehet érteni miért tették, de én nem fogom megérteni sosem. A furcsaságaim ellenére is befogadtak végül, bebugyolálva, az utcán egy öreg hölgy talált meg. Tudjátok az a sok macskás típus, akinek az élete főként abból áll, hogy a macskáit eteti és nem beszél senkivel. Hát talán valahol engem is úgy értelmezett, mint a macskáit, meg segített, etetett, támogatott, ahogyan a macskái között is volt fekete, sánta, vagy vak... én is befértem a csapatba. Öt voltam, amikor meghalt. Békésen és nyugodtan, egyszerűen csak nem kelt fel többet reggel. Hűvös őszi estén. Lehet, hogy kihűlt, vagy csak öreg volt, fogalmam sincs, de próbált azt hiszem felkészíteni rá, ahogyan arra is, hogy legyek ügyes mindig, ha kimegyek. Szerencsére három évesen már elkezdett ez az egész alakulni bennem, már ment kicsit az alkalmazkodás, kezdetben csak a bőrszínemet tudtam változtatni, aztán ez fejlődött, öt évesen már elég profi voltam, így aztán ki tudtam tenni a lábamat az utcára, mert... muszáj volt. Élelem kellett nekem is a macskának is, bár ők okosak voltak, idővel leléptek, és amikor én is vissza akartam menni egyik nap... hát a ház már le volt zárva, a nénit pedig elvitték. A nénit... a nevére nem emlékszem, túlságosan régen volt. Maradt az újabb otthon keresés és nem hittem volna, hogy végül találok is...
North Salem mellett mindenki jól tudta, hogy ott a nagy birtok, a Xavier családé, még én is hallottam róla, és hát gondoltam, hogy ahol minden meg van ott nem hiányzik, ha egy kicsit elvisznek. Úgyhogy az első állomásom volt, aztán... nem tudtam mi lesz, de egy öt éves nem is gondolkodik ennyire előre. Belógtam hát a házba, és csak akkor változtam át, amikor már muszáj volt, amikor lépteket hallottam. Láttam a fényképeken egy nőt, rá esett a választásom, és persze megpróbáltam eljátszani a szerepet jól... akkor még nem tudtam, hogy Charlest nem lehet csak úgy átverni és nem is kellett. Nem félt tőlem, még csak nem is csodálkozott, sőt örült annak, hogy betoppantam hozzájuk. Azt mondta, tisztán emlékszem, hogy ehetek, amit akarok és ha akarom akkor soha többé nem kell éheznem. Hát... maradtam. Szeretem Charlest, mintha csak a bátyám lenne, hiszen együtt nőttünk fel és ahogy ígérte vigyázott rám, csak épp... mindig úgy, hogy ne legyen belőle baj, hogy ne lásson meg senki, így azért határozottan nehezebb volt az élet, de könnyebb, mintha az utcán kellett volna ételt lopkodnom. A Xavier birtokon igazából egyszerű élet várt rám, Charles tényleg mindenben segített, és így ő sem volt egyedül és én sem. Segítettem, amikor kellett és mellette voltam, amikor az élete összekuszálódott. Nem éltem át vele, de megértettem, hogy szülőket elveszíteni rossz dolog, nagyon is. Azt viszont nehezen tudtam felfogni, hogy amikor Cain felgyújtotta a könyvtárat... hogyan volt képes azokat az átkozott könyveket menteni saját maga helyett... Nagyjából akkor lett végképp más minden. Tényleg ketten maradtunk, aztán irány London, meg az egyetem. Nem mondom, hogy én akartam, de Charlesnak muszáj volt beilleszkedni, alkalmazkodni, úgy élni, mint az átlagosok. Nem értem, miért nem hallgatott rám, hogy keressünk másokat, olyanokat, mint mi. Inkább doktorit írt és mindenféle publikációkat, én pedig bejártam az unalmas művészeti órákra, és... utáltam az egészet, hogy mit ne mondjak. De maradtam vele, hiszen segített mindig és... mégis csak ő volt nekem egyedül.
Aztán jött Moira... Nem kedvelem, komolyan nem bírom azt a nőt. Miatta Charles más lett, változott, tenni akart, pedig előtte sosem. Előtte engem fogott vissza, hogy ne tegyünk semmit, és aztán... Mégis mi változott? A kormány elé állt, magyarázkodni, és persze nem hittek neki, és most először nekem is volt valami hasznom, amikor megmutattam, hogy mire vagyok képes. Onnantól valahogy a feje tetejére állt minden és persze Charles továbbra is védeni akart mindentől, a háttérben tartani, pedig... pedig akkor is segíthettem volna, de én voltam a gyerek, csak mert fiatalabb vagyok nála pár évvel? Mert ő okosabb mindig mindenben, és folyton csak atyáskodik. De... de jöttek a többiek és az egész kezdett egészen érdekes lenni. Eric megértett, Hank tényleg nagyon kedves és a srácok... olyan bulis lett minden addig a percig, amíg szembe nem kerültünk... vele. Shaw, a mutánsok között is brutális és veszélyes, és egyszerűen végzett Darwinnal, mintha nem is lett volna soha porrá omlott, vége... örökre. És még akkor se tehettünk semmit, akkor is... Charles mindig mindent olyan visszafogottan akar megoldani, pedig igenis lépni kellett volna, de akkor sem hagyta és én igenis dühös voltam, nagyon dühös! Azt a szigeten... Ericnek volt igaza, igenis neki! Minket akartak megölni, miután Shawnak vége volt, minket! Mi segítettünk nekik, mi akartuk megmenteni a nyamvadt életüket és... és mégis felénk irányították azokat a rakétákat! Abban a pillanatban egyetértettem Erickel, igenis nagyon-nagyon egyetértettem. Világ életemben ez volt, nem lehetettem, aki vagyok, nem lehettem, akinek születtem, csak mert ők nem fogadnak el és végül visszakozott. Nem értem, miért... Charles... szeretem őt, tényleg, de mindig mindent olyan egyszerűen közelít meg. Jó, van abban valami, hogy a harcok sok áldozatot követelnének, de akkor marad ez, az örök elnyomás?
Évek teltek el mióta megalakult az iskola. Tudom, hogy a jó ügyes szolgálja és tudom, hogy Charles még mindig annak lát, akinek látni akar, de én már nem az vagyok. Nem is az, akinek Eric lát, valahol... a kettő között. Néha magam sem tudom, hogy ki. Csak tenni akarok, akkor is, ha ez a professzor úrnak nem tetszik. Azt akarta, hogy tanár legyek, az lettem... egy ideig. Tanítom a fiatalabbakat használni a képességüket, harcolni, verekedni, hogy ne legyenek védtelenek akkor sem, ha tényleg bajba kerülnek, ha a képességük nem elég. De attól még ez kevés, kevés volt és most a tanítás mellett X-men is vagyok. A korom meg van hozzá és bármennyire szeretné Charles már nem irányíthat teljesen, vannak saját döntéseim, vannak saját tetteim és... még nem teljesen tudom, hogy mit is kezdek velük, de egyelőre marad ez. Tesszük, amit kell, védjük a mieinket, és még nem tudom, hogy ez meddig lesz nekem elég, nem akarok már sokáig bujkálni, nem akarok már sokáig Raven lenni, mert... Mystique vagyok!
Wow, egy nagyon szépen kifejtett Raven. Nagyon tetszik, hogy azon túl, hogy visszaköszön számunkra a filmekből, és képregényekből megismert életút, mégis bele tudtad vinni a saját szájízedet. Bejövős, hogy nem csak egy canon kari, hanem felpedzegetted a jövőbeni történéseket, kapcsolatrendszert, ettől lesz igazából élő a kari, szóval gratulálok. Foglalózz, remélem te leszel a végleges Raven^^
Kezdőlap 
by 
