Heather és Tatjana

Felnőtt, jól ápolt ebnek tűnik, még is olyan mulatságosan bukik oldalra, akár a kölyökkutyák, kik épp most tanulgatják hirtelen megnőtt testük esetlenségét. Akaratlan is mosolyt csal arcomra, de persze amint visszaül nem marad el a fülvakarás sem, hisz olyan barátságos, és nem is harap.
Sőt, mintha minden szavam értené sé figyelné is. Persze nem egyszer hallottam már, olvastam is róla, hogy az állatok jóval intelligensebbek, mint amilyennek mi emberek gondoljuk. Talán mert féltjük kiagyalt felsőbbrendűségünk. Még is olyan okosnak tűnik, olyan értelmes mód mozdítja a buksiját az utca irányába, mikor hovatartozását firtatom. Mintha vezetni akarna. Vicces, egy kutya hív sétálni a városba. Hát legyen.
- Még van egy bő órám a buszom indulásáig. Addig szívesen sétálok veled - jelentem ki, és amint megindul, követem én is. Majdnem olyan, mintha az enyém lenne és sétáltatnám.
- Tudod, még sose volt kutyám. Nem lehetett. Persze ez nem azt jelenti, hogy most hazaviszlek. Nem hinném, hogy a birtokon lehet állatot tartani. Legalább is engedély nélkül. Meg hát, biztos tartozol valahova - csacsogok, és igazából cseppet sem érzem furának, hogy mindezt egy kutyával vagyis kutyának teszem. mások is beszélnek az állatokhoz, van, aki még a növényekhez is. Tehát nem vagyok bolond.

A lány vidáman csacsogott, Heather pedig tovább húzta fel kutya-szemöldökeit a hallottakra.
- Ugye nem harapsz?
Miért harapnék meg egy... Csak mert épp kutya vagyok? Feljegyzés. Az emberek borzalmasan rasszisták a kutyákkal szemben. Azért, mégis.
Ez további szemöldökráncolást és húzogatást jelentett, míg már a lány is szóvá tette a dolgot.
- Vicces, de olyan emberi a mimikád. Vagy csak én víziózom a kelleténél többet és már a saját agyam is megtréfál
Ekkor a nő egy pillanatra megdermedt és gyorsan gondolkodott egy sort, hogy mit kell ilyenkor kutyaként csinálni. Úgy döntött, hogy megpróbálja hátsó lábaival megvakarni a fülét. Elvégre ez olyan... Érthetetlen, de a kutyáknál evidens dolog. Gyorsan megemelte a hátsó lábát...
És végigdőlt a járdán. A világ körívben fordult el, Heather-nek meg csak egy elfojtott káromkodásra volt ideje, ami meglepett vakkantásként jött ki. Egyelőre elég béna egy kutya vagyok. Heather, tanulj meg kutyaként viselkedni, ha legközelebb ilyen alakba kerülsz, ne te legyél a környékbeli Moon Moon, mert az nem túl elegáns. Hihetetlen.
Gyorsan négy lábra vágta magát és hogy oldja a helyzet feszültségét, megnyalta a szája szélét is és megpróbált nagyon kedvesen nézni a lányra. Ha volna nálad egy doboz cigaretta, sokkal kedvesebb is lehetnék.
Visszaült a hátsó lábaira, hagyva a lányt tovább csevegni. Csevegni. Egy kutyával. Ez erről az oldalról sokkal komikusabb, mint gondolnánk.
- Szép, ápolt eb vagy...
Anyád. A nő már majdnem szúrósan nézett, amikor eszébe jutott, hogy most ő feledkezik meg magáról. Igen... Végül is, igen. Elég ápolt egy eb vagyok. Ha még egyszer emlékeztetsz erre, akárki is vagy, köldökön haraplak, azt pont elérem. Mindenesetre, nem adta semminek jelét, csak próbált a lehető legegyetértőbb és legszimpatizálóbb arccal felnézni, ami egy kutyától lehetséges.
- ...Elszöktél valahonnan? Nem keresnek?
Mond valamit. Heather rájött, hogy nem is gondolt arra, egy kóbor kutya mennyire nincs biztonságban a városi utcán. Persze, ha elszöktem, miért mondanám el? Vagyis, miért mondanék bármit is? Kutya vagyok, legalább a sztori szerint kövessük a koherenciát. Mindenesetre, szöget ütött a nő fejébe, amit a lány mondott. Igen, rá kéne vegyem, hogy vigyen tovább. Egy kutyának pont olyan jó védelmező és fedezék egy ember, mint egy úrinőnek egy gentleman. Heather a maga korában mindig is rühellte a leereszkedést a férfiaktól és legalább ezért az egy dologért hálás volt, hogy negyvenkét évet ugrott előre az időben. Mindig tudta, hogy jóval többre képes, mint a legtöbb kollégája, - akár a kémszakmáról, akár az akadémiáról volt szó - nemtől függetlenül, és mégis, egyfajta üveg plafonnal, egy levegőnek nézéssel szembesült, mintha nem volna képes magától helytállni, mintha egy férfi védelmezésére lenne mindig szüksége... Mintha nem teljes értékű ember lenne, hanem a férfiak lennének az emberek, ő pedig.... Nő. Ezért úgy használta ki a lehetőségeket, ahogy tudta. Egy nőre kevésbé gyanakodtak, és bárhova be tudott jutni a megfelelő férfi társaságában. Ha valamiért örülök, hogy annak a kornak vége...
Mindenesetre, inkább a jelen helyzetre fókuszált. Ez a lány odavan a kutyákért. Használhatnám a szolgálatait.

Heather tehát végignézett a lányon kérően és még a jobb első mancsát is megemelte, társa lábát megpiszkálva vele, ahogy a kutyák kérni szoktak valamit. Majd hátranézett, az utcára és újra a lányra, mintha azt sugallaná, a gazdája arra van. Az ember, akit keresek, biztosan arra van. Addig is, hadd kísérjen el a lány egy ideig. Meg aztán... Ez a fülvakarás... Nem is volt olyan rossz.
Felállt és előrelépett egyet, várakozóan nézve az új társára.

Némiképp meglepődés uralkodik el rajtam, ahogy a nyomába érve a kutya fenékre csüccsen és várakozón pislant rám. A kóbor állatok többnyire tartanak az emberektől, hisz valószínűleg csalódniuk kellett már bennük. De talán ez a kutya nem kóbor, legfeljebb szökevény, aki elkalandozott és most nem talál haza. Ezért lesné az utatáblákat? Hülye vagy Tati!
- Ugye nem harapsz? - kérdem, csak úgy, a biztonság kedvéért, mintha választ is várnék. Ám mivel jóságosan meresztgeti rám barna szemeit, húzza a szemöldökét nem tartok tőle. Húzza a szemöldökét? Úgy látszik agyamra ment a sok tanulás.
- Vicces, de olyan emberi a mimikád. Vagy csak én víziózom a kelleténél többet és már a saját agyam is megtréfál - nevetek fel halkan, óvatosan nyúlva a feje felé, és ha nem ütközöm ellenállásba, ha a legkisebb jele sincs, hogy zokon venné, hát megsimogatom a buksiját, majd kutyakedvencként vakargatni kezdem a jobb füle tövét.
- Szép, ápolt eb vagy. Elszöktél valahonnan? Nem keresnek? - sorolom, akárha emberrel társalognék, és közben a nyakára csúszik a kezem, nyakörvet, bilétát keresve. ha elszökött lennie kell, címmel és akkor talán hazavihetem. Biztos hiányzik valakinek.

Kavargó szél hordozta körbe az előző ősz leveleit és elhajított Coca-Colás dobozokat. Egy fekete fiatalember lila műanyagkabátban, vállán egy kazettás magnóval sétált végig az utcán élvezve a hangszórókból dörömbölő zenét és egy pár kézen fogva kerülte meg Heathert, aki jobbra-balra szaglászva kereste a férfi el-eltűnő szagnyomatát.

Aztán sietős lépéseket hallott maga mögött. Megfordult. A nap gyenge érdeklődéssel kapaszkodott a halovány kék égre, fényét szerteszórva a felhőkarcolók acél-üveg-titánium falaira, még csak kóstolgatva annak a lehetőségét, hogy lassan tavaszodni fog. A korhadt falevelek tovább kavarogtak a szellőben és megtörten lapultak le a járda szürkésfehér kövezetére. A nő mintha itt-ott apró rügyeket vett volna észre az utca két oldalán magasodó fákon.
Nem tudta tovább figyelni a környezetét, mert utolérte hosszú lábain sietve egy barna hajú, magas lány. Heather tanácstalanul nézett fel rá, hiszen egyértelmű volt, hogy őt követi a másik. Leült tehát fenekére, ahogy a kutyák csinálni szokták és igyekezett minél hitelesebben jó kuyát játszani.
Választottam volna inkább a macskaalakot. A kutyáknak szerződéses kötelessége mindig lelkesnek lenni. Uhhh.... Macska formájában lehetek rohadék mindenkivel és csak hiteles vagyok.
Miután szembenéztek egymással, Heather várta, hogy történjen valami és akaratlanul is felhúzta a szemöldökét, ami egy kutyától meglepően hathatott. Rájött, hogy lehet, hogy neki is tennie kell valamit, hogy kerek legyen a társalgás.
- Izé. ... Vau, vau.
Az ajka, már amennyi volt, mint egy durva húsdarab, húzódott hátra hatalmas fogairól, szemfogai kivillantak. A nő úgy érezte a finom, kifejező emberi arcizmok után, mintha dróton rángatott marhahús lenne az arca kutyaként. A hangja pedig... Hát, látott már meggyőzőbb kutyát. Egy halk vinnyogó hangot a két ugatás kísérte, ami inkább hörgő köhögéshez hasonlított.
Felírni a listára. Meg kell tanulnom ugatni.
A lány szemeibe nézett.
Legalább simogasd meg a fülem tövét, vagy valami, elég lelkesen dolgozom itt neked a kutyaélményen, ennyit igazán megérdemlek.

Valahogy jobban élvezem az utazást, mikor Gabe is velem tart. Illetve ő visz el mindenhová, egy szempillantás alatt. A kezdeti enyhe émely már messze elszállt, már nem is emlékszem rá. Persze azért ő is ügyel arra, hogy ne vigyük túlzásba a dolgot, így nem is kísértjük az ördögöt.
Most még se bánnám, ha a zötyögős busz helyett vele lehetnék. De megint valami kiküldetésen van, mostanában egyre többön. Hiányzik... De ugyan hogy szabhatnám meg, mennyit lehet távol? Valahogy mindannyian tartozik némi elkötelezettséggel a professzorék felé. Hogy befogadtak, hogy menedéket és lehetőséget kínáltak.
Kicsit hiányzik a suli is. Persze ott lakom még, még mindig járok néhány órára, főképp ahol a képességem fejlesztjük, de már a hét néhány napját New Yorkban dekkolom az egyetemi előkészítőn, ahogy ma is. De igazából a mai nap potya, a sulihoz érve derült ki, hogy az előadó megbetegedett, és helyettes sincs. Tehát a mai óra ugrott, szabad a délutánom. De a visszafelé menő busz majd csak jó néhány óra múlva megy, szóval ráérek.Úgyhogy zötyögök a viszonylag fűtött buszon, kicsit talán bóbiskolva is, olykor feleszmélve, megnézve, merre is járok, akad-e valami érdekes, amiért megérné leszállni, nézelődni.
Talán a harmadik vagy épp negyedik szemhunyorgás közben tűnik fel a kutya. Mindig is szerettem volna háziállatot, de anyáék nem engedték a folytonos utazás miatt. Persze inkább macskapárti vagyok, ezt bizonyítja kormos is, de a kutyákat is szeretem. Főképp felkeltik az érdeklődésem, ha ilyen különösen viselkednek. Szinte várom, hogy megáll majd a zebránál, fenekére ülve várva a zöld jelzést. Ezt látnom kell!
Amint megáll a busz ugrok is fel, elsőként az ülésről, majd le, a buszról, és kapkodom a fejem a vélt irányba. Már-már azt hihetném, felesleges volt, talán a kutya is csak unatkozó elmém játéka, mikor még látom az egyik sikátornál befordulni a hátsóját. Megmarkolom a jobb vállamra vetett hátizsákom pántját és loholok is a nyomába. Fogalmam sincs, miért, inkább csak az időt akarom elütni. Ha másra nem jutok, legfeljebb neki adom a mai napra csomagolt szendvicseimet.

Tatjana és Heather

Ez egy... Furcsa ötlet volt.
Heather nem volt benne teljesen biztos, hogy jól átgondolta a dolgot. A világ olyan magas volt, szagos és szürke. A színek meg voltak kopva, a tér valahogy... Más volt. És bizonyos értelemben kísérlet is volt, amit csinált, hiszen ennyire még nem változtatta át magát. Bár mostanra elég sok élő anyagmintát elraktározott a tudatában, eddig valami visszatartotta. Vagy talán valaminek a hiánya.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Heather elbukott. Nem most, régen, negyvenkét évvel ez előtt, a második világháború alatt, amikor ügynök volt, kémelhárító, tudós, valaminek a tagja, valaminek a része, céllal és értékekkel és annyira kevés hiányzott csak, hogy Európa egy kis szegletét, egy kicsi, de számára oly sokat jelentő országot megmentsen a pusztulástól.
Elbukott. Utolérték. Nem volt elég erős, intelligens, körültekintő. Halálos sebesüléssel zuhant le a bolíviai dzsungelben az angol titkosszolgálat egy repülőjén, egy ősi maja jogarral a mellkasába döfve, tüdejében vérrel, a repülő acél padlójn kaparva körmeivel, próbálva kúszni a célja felé és akkor, ott, a világ véget ért. Negyvenkét évvel később, amikor a mélyálomból felébresztették, a világ megváltozott és neki nem volt már benne helye. Hónapokig kutatta, hogy merre menjen tovább, tervezte a következő lépést. És amikor Nikola megbízta ezzel a feladattal...

Nem teljesen tudta, hogy most mi következik. Egyvalamit mégis tudott. Amikor Nikola kérésére nekifogott ennek a dolognak, mintha átlépett volna egy küszöböt, és hajlandóvá vált volna, hogy jóval bátrabban használja a képességét. Hogy... Egy az egyben átváltozzon.
De kutyának lenni unalmas és... Koszos. És... Szőrös. A nőnek elege lett a szürke színekből, így végigböngészte, melyik emlősnek lehet tisztább látása, és végül az emberi szemeknél maradt. A világ egyből visszatért normális színezetbe, ahogy tudata hajlítása alatt visszanyerte emberi látását, de a szeme színét azért opálos barnának meghagyta, az álcázás kedvéért. Szaglásával sem volt elégedett, így hát a német juhász "alapbeállításokon" módosítva, a farkas orrszerkezetét alakította ki hosszú pofájának végén.
A nő végignézett a megnyúlt pofán. Végtelenül furcsa volt, hogy egy kutyaorr ágaskodott a látótere közepén, de megrázta a fejét és továbbment. Felnézett az utcatáblára és végignézett az utcán, majd lépett kettőt, hogy a sarkon lévő másik utcatáblát is megnézze. Eszébe se jutott hitelen, milyen furcsa lehet, ahogy egy kutya a táblákat olvassa. Nyugtázta, hogy elsőre a jó utcába kanyarodott be, és beleszimatolt a levegőbe. Erre járt a férfi. Orrát a föld felé fordítva, szaglászva indult tehát meg a szemetes aszfalton, Bronx szíve felé.

Ez a csínytevések és az unaloműzés napjának ígérkezik. Tatjana éppen csak futólag rebbenti fel szemhéját, miközben a buszon zötykölődik. Ez éppen elég ahhoz, hogy feltűnjön számára egy egészen helyes juhászkutya, ami egyébiránt láthatóan célirányosan, már-már intelligensen közlekedik. Lévén az emberek megtréfálása gyakran okozott komoly bonyodalmakat számára, ám igencsak unatkozik egy ideje, végül leszáll a buszról. Még éppen látja, mikor az eb befordul egy sikátorba.

Heather számára ez a nap a nyomozásé. Valahogy úgy, mint az utóbbi időben a legtöbb. Nem kifejezetten békés környék ez a Bronx, így hatásosabbnak tűnik négy lábon közlekedni. Ez már nem okoz gondot számára, hiszen alkalma volt megcsodálni néhány szemre való, egészséges példányt egy kiállításon. Úri időfecsérlés, ám oda is információért érkezett. Most azonban keres valakit, akiről még nem tudja, hogy néz ki és hogy hívják. Mindössze egy blokkot tud, amerre látták, és egy szagnyomot, amit ilyen formában egészen könnyű lesz követni. Már amennyiben szagot fog.

/Elnézést a késlekedésért! Remélem, kellő izgalmakkal szolgálhat a kapott szituáció! /