Victory Blint

Tárgy: Victory Blint Szomb. 10 Jan. - 19:26

Karaktered neve

” A fényt nem lehet leláncolni. A sötétség nem más, mint a fény hiánya, így teljes sötétség nem létezik.”

Userinfo: Főkarakter
Név: Victory Blint
Mutáns név: Amazon
Születési dátum és hely: USA, 1968. július 13.
Besorolás: Független

Képesség(ek):

Elsődleges képesség: Fénynyelés (Energia elszívás)
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 4 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Victory képes a környezetében lévő fényt, és hőt is magába szívni, bár utóbbit sokkal nehezebben teszi. Az X gén hatására a hámsejtekben kialakult egy olyan vegyület, melynek rengeteg gerjeszthető elektronja van, például konjugált kettős kötései révén. A fény- vagy hőenergia hatására az elektronok magasabb energiapályákra kerülnek, és hogy visszatérhessek az alapállapotba, az atommaghoz közelebbi atompályákra, az felvett energiát átadják a környező szöveteknek. A érintett szövetek sejtjeinek mitokondriumában adenozin-trifosztát (ATP) szintézis megy végbe. A felvett energia mennyiségétől függően oszlik el a testben, és amint az lehetséges, minden sejtet érint a szintézis, egyenletesen helyezkedik el az energiatöbblet.
A mutáns testének méretének (felületének) növekedésével egyenes arányban képes elraktározni nagyobb mennyiségű energiát, de koncentrálóképessége nagyban befolyásolja a mennyiséget. Nagy koncentrálással fele akkora testfelülettel is akár kétszer annyi energiát képes elraktározni.
Jelenleg maximális teljesítőképességének mintegy tíz százalékát képes egyszerre magában tárolni, mentális gyengesége és forrófejűsége nem tesz lehetővé többet. Testfelület növekedés szempontjából az energia mennyisége már állandó, csakis koncentrációval bővíthető.
Az energia eloszlása idegrendszerileg irányítottan egyenletes, ám a légzéshez hasonlóan szabályozható. Ehhez nem szükséges koncentráció, az energia vándorlása a testben a fénysebességhez közeli, így ösztönösen a megfelelő helyen található a több.
Az energia befogadásakor a mutáns bőrét halvány, színes, többnyire kék derengés hagyja el. A nem látható tartományba eső fények befogadására is képes, és ugyan nem látja sem az ultraibolyát, sem az infravöröset, az energia révén érzi azok jelenlétét és a forrásuk irányát.
A fény mellett a hőenergia befogadására is képes, más élőlényekből is ki tudja szívni, bár ez időigényes folyamat, ellentétben a környezetből vett energiával. Koncentrálóképességének kiteljesedésekor ez a két elszívási sebesség egymással egyensúlyban, azonos nagyságban lesz.
A hőenergiát csakis - 10 Celsius-fokig képes a környezetből elvonni jelenleg, de ugyancsak koncentrációja növekedésével ez növelhető – egészen az abszolút nulla fokig, a 0 Kelvinig.
A hőenergia elvonása forrásból a legegyszerűbb, pl. tűzből, hősugárzóból. A levegőből való hőelvonás az egyre nagyobb távolság miatt egyre lassabb, az elszívás sebessége fordítottan arányos a még meleg levegő távolságával.
Saját képességének határaival Victory nincsen tisztában. Személyiségéből adódóan talán sohasem lesz annyira magas szintű a koncentrációja, hogy akár a közelébe érhessen a saját maximumának, például az abszolút nulla foknak.
Képesség távlatai: Koncentrálóképességének növekedésével a raktározott energia mennyisége a jelen állapothoz képest a tízszeresére nőhet, amely a milliós nagyságrendet közelíti kJ-ban számolva.

Másodlagos képesség: Energia kibocsátás
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 10 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Az elraktározott energiát képes a neki kedvező módon kibocsátani magából, vagy saját testi erejének növelésére fordítani azt.
Például futás során a vázizmok sejtjeibe kerülnek az ATP molekulák, melyek azonnali bomlását és felhasználásának irányát az X gén által létrehozott enzimek katalizálják. Így, ha jelen képességével nem kerül egy mínusz tíz foknál hidegebb, sötét terembe, akkor futhat bármeddig, sohasem lesz izomláza. Állóképessége így majdnem határtalan, de agyának ugyanúgy kell a pihenés, így nem futhat élete végéig megállás nélkül. Mentális képességeit nem javíthatja.
Az energia lehetővé teszi az izmok erejének növelését is, így az adott helyzetnek megfelelően képes mintegy tízszer olyan gyorsan mozogni, mint egy normális ember, tízszer olyan távolra ugrani, stb. Hiába rendelkezne több energiával, nem tudná az elraktározást olyan sebességgel pótolni, mint amilyennel felhasználja, így a sebességét és az ugrás hosszát csak maximális feltöltöttség esetén növelheti, és kb. egy másodpercen túl nem tudja tartani.
A külső behatásokkal szemben, ha van a testében elraktározott, megfelelő mennyiségű energia, akkor szinte bármilyen szinten ellenálló. Ha teljesítőképességének maximumán lenne, akkor pl. egy több tonnás súlyt is meg tudna tartani, és elhajítani – így megmenthetné saját életét. Huzamosabb ideig nem tudná fogni, hiszen az energia erőkifejtéskor folyamatosan hagyja el a szervezetét.
Az ütésekkel, vágásokkal szemben az ATP molekulák a megfelelő helyre vándorolnak, és szabadulnak fel. Gerjesztik a hámsejtekben található molekulákat, és az energia fény és hő képében, energiahullámként távozik a testéből, nekilökődve a felé tartó, őt megütni, megvágni akaró tárgynak. Így még a sérülés bekövetkezte előtt megakadályozza azt. Hasonlóan a magasról való zuhanáskor, a Föld magjához legközelebb lévő testtájak (az adott esésnek megfelelően) energiát löknek ki magukból lefelé, ellensúlyozva ezzel a mozgási-, és a helyzeti energiaváltozásból származó energiakülönbséget.
Konkrét energiahullám kibocsájtására is képes, ha feltöltött állapotában az összes energiáját kiereszti, akkor jelenleg fákat csavarhat ki. Mivel a hullám inkább egy dimenziós, mintsem kettő, így a kilökés irányába terjed csak – tehát csakis az előtte álló fák kidöntésére képes.
Abban az esetben, ha önuralmát elveszti, az energia önként távozik három dimenziós - a tér minden irányába terjedő – hullámként. Ez akár kisebb bombarobbanásszerű is lehet.
Bizonyos feltöltöttség felett az akadálytalanul, vagy nagyon kis akadályba ütköző hullám elérheti azt a sebességet és energiát, mely a levegőben található apró részecskéken öngyulladást okoz, így külső szemlélő számára folyékony tűzként távozik. Párás levegő esetén a forró gőz tehet kárt az elé kerülő tárgyakban, emberekben.
Képességét saját gyógyítására is fel tudja használni akaratán kívül, de szükséges hozzá orvosi segítség egyes esetekben. Például csonttörés esetén a csontvégek csak akkor tudnak rendesen összeforrni, hogyha azok egy síkban, egymáshoz közel tartózkodnak, tehát orvosi beavatkozás során (ha olyan törésről van szó) egybe lettek illesztve. A letörő darabok nem nőnek vissza maguktól. Egy ínszalaghúzódás esetén a megnyúlt szalag visszaáll eredeti állapotába, de szakadás esetén csak akkor képes erre, hogyha a két vég érintkezik egymással legalább részben.
Mások gyógyulását csak elősegítheti azzal, hogy energiát ad át az illető testébe, amely felgyorsítja a gyógyulási folyamatokat. Ugyancsak energiaátadással javíthatja mások mentális képességét (fejre való energiasugárzás, erek tágulása).
Energia leadáskor kimerülhet, és ha olyan tettet szeretne végrehajtani, amely meghaladja az adott, pillanatnyi energiaszintjét, akkor ájulás, vagy könnyen halál is lehet a kimerülés következménye.
Képesség távlatai: Koncentrációja növekedésével az irányíthatóság növekedése, és a felvétel sebességének növekedése miatt a testi képességek fejlődése. Egyre nagyobb mértékű külső behatás elviselése, a gyógyulás folyamatának gyorsulása.

Jellem: Victoryn kiigazodni… Várjunk csak! Victory és a rajta való kiigazodás? Ez két külön dolog. A lány állandóan mosolyog és nevet, majd egy pillanat múlva már féktelen dühében tombol – és képessége elszabadul. Hogy mi mozgatja, és hogy milyen apróságokon képes fellángolni, azt csakis az az ember (vagy mutáns) tudhatja, aki tényleg ismeri őt. Akit ő barátnak nevez. Akiből jelenleg nincsen egy darab sem…
Elgondolkodtató, hogy egy ilyen fiatal lánynak - aki szép, okos és vicces is – miért nincsenek barátai. Ugyan látszólag nyitott, valójában a zárkózottnál is zárkózottabb. Nevelése miatt nem tűri a gonoszat, de a finomság szülei halála után részben eltűnt belőle. Látszatra lehet, hogy durva, de belül nagyon gyengéd.
Fiatal kora ellenére sok rosszat látott és élt meg, és ez természetesen hatással van rá. Nem szeret beszélni a múltjáról, és igyekszik az érzelmeit mélyen elfojtani, ám néha ez nem sikerül neki, ilyenkor összeomlik.
Belül egy gyenge és érzékeny kislány, akinek túl hamar kellett felnőnie és önállósodnia. Erős jellem, nehezen törik meg, és a szeretteiért bármeddig, akár a halálig is képes elmenni. A saját életét szívesen teszi kockára a megfelelő célért, különösebben nem érdekli, hogyha megsérül – képessége általában a segítségére van. Bátor és önfeláldozó a célokért.
Az idegenekkel kissé tartózkodó, de ugyanakkor kedves: egészen addig, amíg valaki nem tesz rosszat ellene, vagy szerettei ellen. Onnantól fogva szinte lehetetlen kiengesztelni, haragtartó.
Hirtelen érzelmeinek nem tud parancsolni, de egyébként egészen jól el tudja rejteni azokat. Nagyon szerethető lány, régen rengeteg barátja volt.
Elveinek mindig meg akar felelni, és csak akkor rúgja fel őket, hogyha azok véglegesen meg is változnak, nem tesz kivételt senkivel sem. Öntörvényű, saját szabályait tiszteli, másokét csak a jellegétől függően. Igyekszik helyesen élni és beilleszkedni, de ez általában nem jön össze neki.

Kinézet, megjelenés: Középmagas, vékony, de izmos lány. Kissé hiperaktív, ránézésre is süt róla, hogy nem szeret öt percnél tovább egy helyben ülni – és általában nem is tud. Szőkés haja, és szürkéskék szemei vannak. Hangulatától függően a kék szempár lehet meleg, de jéghideg is – mint általában szülei halála óta. Imád sportolni, de nem az izmai nagyobbítása miatt teszi. Alakja inkább lányos, ha nem is túl kihívóan, de nőisen domborulatokkal bír.
Többségében szemei feketével vannak kihúzva, ami fehér bőrével nagy kontrasztot ad. Ha olyan kedve van, akkor haját befesti valamilyen más színűre – éppen mi jut az eszébe.
Szereti a passzos, de mozgását nem akadályozó, sztreccs ruhákat. A kedvence a fekete nadrág, és a laza, színes pamuting. Ruhái inkább fiúsabbak, szoknyát és magas sarkút ritkán, de akkor örömmel vesz fel.
Általában arcáról nem lehet sok dolgot leolvasni, de fejben egy bizonyos szintig félre tudja tenni érzelmeit, és a legkisebb dolgokon is képes mosolyogni. Ha valaki túl messzire megy szavaival, akkor nem tud magának megálljt parancsolni, és olyankor az összes vad érzelem látható az arcán, a testén.
Humora néha szörnyű (bár kevésszer csillogtatja meg), szeret a „tilosban” járni, és ekkor felvenni azt a ’bizonyos mosolyt’. A tilos számára kisebb, gyerekként elkövetett csínyeket jelent csak, rosszat nem tenne, csak indokkal.
Megjelenése kissé titokzatos, és van benne valami, ami általában az összes embert és mutánst „megfogja” valamilyen módon. A legtöbbször szimpatizálnak vele, de vannak, akik gyűlölik – senki sem egyforma.

Előtörténet: Kilépek a kisebb kastélynak is beillő villából, és olyan erősen bevágom az arany szegéllyel díszített ajtót, hogy az üveg betörik a közepén. A ház ura, Brian McCarthy az így keletkezett lyukon át néz utánam, de nem próbálja megakadályozni, hogy elmenjek. Nem is nagyon tudná…
Csizmám sarka kopog a díszkővel kirakott kis úton, ami kifelé vezet a birtokról. A kőkerítéshez közel áll a motorom, amire felpattanok, és gázfröccsöt adva kisüvítek a kapun. Az úton megállok, és még egyszer utoljára nézek vissza a monumentális épületre.
Mit tettél? - kérdezi a józanabb eszem kétségbeesetten, de elhessegetem a hangot. Ez így helyes.
A hátamon lévő hátizsákban van minden holmim. Látszólag nem vagyok más, csak egy átlagos lány – akinek milliók lapulnak a zsebében. Vagyis egy bankban, csak a hozzáférést lehetővé tevő iratok vannak a táskában.
Újból tövig húzom a gázkart, és nem gondolva a veszélyre, százzal süvítek le a hegyi szerpentinen. Na jó, a kanyarokban azért kicsit lejjebb lassítok.
Egy órányi motorozás után rájövök, hogy meg kell állnom. Nem mehetek tovább. Azzal, hogy eljöttem a birtokról akaratlanul is előhoztam az összes régi emlékemet, azzal pedig az indulataimat. Tudom, hogy csak egy hajszál választ el attól, hogy kirobbanjon az erőm – ami motoron ülve sem nekem, sem a közlekedésben részt vevőknek nem lenne túl szerencsés. Az nem érdekel, ha én megsérülök, de a többi embert feleslegesen nem szeretném, és nem is fogom bántani.
Az országút – ami Los Angeles felé vezet – forgalmas. A legközelebbi megállóhely egy mindennek, csak nem barátságosnak látszó kocsma. Halkan sóhajtok, de mégis lehúzódom, kitéve az indexet jobbra. Motoromra ráteszem a riasztást, és némiképp kiengedve fölös energiáimat arrébb lököm a közelében lévő port és koszt a betonon. Ha egy poros parkolóban egy jármű körül nincsen semennyi kosz sem egy körben, akkor bárki gondolhatja, hogy annak gazdája nem egy egyszerű ember. Valószínűleg mindenki valami pénzes maffiavezérre gyanakodik, aki külön megtisztíttatta a helyet. Vagy akármi másra, de nem egy tizennyolc éves lánykára. Ez az én szerencsém.
A nap magasan van az égen, így rengeteg fény ér a bejárat felé menet. Erősen kell koncentrálnom, hogy ne vegyek fel több energiát – érdekes volna, hogyha az arcom halványkéken kezdene derengeni. Nem véletlen, hogy általában igyekszem kerülni a napfényt az emberek szeme előtt, vagy hosszú ruhákban járok.
Belépek, és nem tévedtem: egy a hely egy igazi fertő. Megtalálható a nép legaljának majdnem minden mocska az asztaloknál ülve. A pulthoz lépek, és rendelek egy dupla whiskeyt, jég nélkül. A csapos kissé furán néz először, de amikor találkozik tekintete a hideg pillantásommal, nem ellenkezik. Fekete bőrnadrág, és dzseki van rajtam, amivel eléggé zord külsőt kölcsönzök magamnak. Bár ezen a helyen ez még mindig kevés.
Az energia gyógyító ereje miatt nagyon sok alkoholt kell ahhoz meginnom, hogy részegnek érezhessem magamat. Nincsen rá gyakran példa, de néha előfordul, hogy az italhoz menekülök. Még ez is túlzás, eddig csak egyszer, tavasszal fordult elő.
Beülök egy eldugott kis sarokba, és onnan figyelem a népet. A nők majdnem mindegyike kurva. Kivágott, merész szabású ruhákban ülnek férfiak ölében, és mohón csillogó szemmel dörzsölik csípőjüket áldozataik férfiasságához. Szájuk édes szavakat suttog, vagy talál magának egy helyet, ahol a nyelv hancúrozhat.
Okádni tudnék tőlük.
Nem azért, mert a testükből élnek. Hanem azért, ahogyan a testükből élnek. Számomra elfogadható, ha egy nő végső menekvésként a testével keres pénzt. De azt tegye zárt ajtók mögött.
Nem mintha tapasztalt lennék ilyen téren…
Szívem összeszorul, és a koszos falnak vetem a hátamat. Szerencsére egy tartógerenda takar, így nagyon kevesen láthatják az arcomat. Lehunyom szememet – ujjaim a poharamon játszanak -, és elmerülök az emlékeimben.

A szüleim voltak a világ legbecsületesebb emberei. Édesapám katona – Parancsnok – volt. Amerika egy titkos, az közemberek által nem ismert egységét vezette a második világháború után maradt piszokban, a hidegháborúban. Merényleteket akadályozott meg, titkos akciókat vezetett egysége élén, majd megszülettem. Apám annyira jó apa volt, hogy a kedvemért ott hagyta az életét, ott hagyott mindent.
Azt hittem, hogy boldog családként élünk, majd míg világ a világ – ez nem így történt. Életem első tíz éve zökkenőmentes és gondtalan volt. Anyám tanítónőként dolgozott egy iskolában, így sokkal előbb megtanultam mindent, mint az osztálytársaim. Hét éves koromtól magántanuló lettem – én akartam így. Szüleim sosem hitték, amikor azt mondtam, hogy energiát tudok magamba szívni – bár nem éppen így fogalmaztam. Egy kisgyerek nem tudja, hogy mit csinál. Ekkor még nem kísérte fényjelenség a dolgot, igazság szerint semmilyen hatása nem volt. Csak annyit éreztem, hogy tele vagyok energiával, hogy szeretek mozogni. Semmivel sem voltam erősebb, vagy gyorsabb annál, mint ami a normális lett volna, mégis nagyon ügyesnek bizonyultam a sportokban. Apám elkezdett karatézni tanítani, majd vívni, lovagolni, íjászkodni… Látva, hogy mennyire ügyes vagyok, szüleim megengedték, hogy magántanuló legyek. Édesanyám tanított a matematikára, a magyarra, mindenre, amit az ember az iskolában tanul; édesapám pedig minden másra.
Családunk neve régi, mindig jól éltünk, a pénzre sohasem volt gondunk. Mint később kiderült, valójában élhettünk volna kacsalábon forgó palotában is, az anyagiak megvoltak hozzá.
Szüleim ezt azonban mégsem tették, szerették az egyszerű életünket. Hat éves voltam, amikor megszületett a kishúgom, Amelia. A húgomnál jobban senkit, még a szüleimet sem szerettem, így halála lesújtott.
Amelia elvesztése nem csak azért nyomott rám örök bélyeget, mert láttam őt meghalni, hanem azért, mert én öltem meg őt, édesanyámmal együtt.
Tíz éves voltam, amikor a dolog történt, és sohasem fogom elfelejteni, ebben biztos vagyok. Egyre jobban éreztem, hogy a bennem lévő energia annyira nagy, hogy egyszerűen képtelen vagyok neki megálljt parancsolni. Régebben ilyenkor elmentem futni, vagy úszni, és utána máris éreztem, hogy nem szeretne belőlem kitörni az erő.
Azonban hiába tettem bármit is, félelmetesen növekedett a bennem lakó energia mennyisége. Addig mondogattam ezt szüleimnek, míg elvittek egy orvosi kivizsgálásra, de a doktor semmi rendelleneset nem talált a vérvételkor. Felírt egy nyugtató tablettát, aminek semmilyen hatása sem volt rám.
Egyik délután Ameliával babáztam a mi kis házikónkban egy magas, öreg tölgy tetején, amikor édesanyám lentről szólt nekünk, hogy megsült az almáspite. Mindketten kirohantunk a kis ajtón, és megálltunk az alig fél méret széles, apró korláttal ellátott teraszkán, amiről a létra indult lefelé. A nap pompásan tündökölt az égen, igazi forró, nyári délután volt. Ahogy a házikó árnyékából kiléptem a fényre, éreztem, hogy a bennem lakó energia növekedni kezd. Bőrön a szivárvány színeiben kezdett szikrázni, majd a kékes árnyalat felé csapott át. Csak egy érzésre emlékszem: az energia tombolására a testemben.
Szólni akartam a tátott szájjal bámuló anyámnak, a vidáman tapsikoló húgomnak, aki egyre csak a „Vajázslat!” szót hajtogatta, de nem ment. A feszültség bennem a tetőfokára hágott, és a tér minden irányába kirobbant belőlem az erő. A bőröm összes felületén át távozott, fényjelenség közben. A házikó fűrészporrá morzsolódott szét, melynek vöröses színe volt – csaknem ennyi maradt a mellettem álló kislányból. A tölgyfa nagyrészt megsemmisült, a maradék pedig dőlni kezdett, egyenesen rá a törzsénél álló nőre, halálra nyomva azt.
Még a becsapódás előtt elveszetten az eszméletemet, így a három méteres zuhanáskor arccal lefelé értem a földre. Térdkalácsaim találkoztak először a talajjal, kevés csont maradt épen a lábamban.

Felpattannak a szemhéjaim, és most jövök rá, hogy a whiskeys poharat annyira szorítom, hogy az üvegen már repedések vannak. Gyorsan felemelem és lehúzom az italt. Ugyan torkomat végigmarja, és hoz egy pár pillanatnyi enyhülést,mégis hamar úgy érzem, mintha nem ittam volna semmit sem.
Először fel akarok kelni, hogy egy újabbért menjek, de ahogy mozdulni akarok úgy érzem magam, mint a zuhanást követően, amikor felébredtem. Senkinek sem kívánom azt a fájdalmat, amit akkor éreztem. Beleborzongok a gondolatba, kiver a víz.
Megrázom fejem egy picit, és erőltetem magamat, hogy ne legyek dühös. Számomra is meglepő módon egészen jól megy, majd rájövök, hogy pillanatnyi megnyugvásomat az okozza, hogy néhány gondolatom visszakószál a történetem folytatásához.
Ezt akarod?! – vonom kérdőre az Urat. Minden ellenére hiszem, hogy van, de nem értem, hogy miért büntet engem. Régebben küzdöttem ellene, de ma már nem teszem. Inkább csak sodródom az árral, amely arra visz, amerre Ő akarja.
Ha az a feladatom ma, hogy végiggondoljam az egész életemet, ám legyen. Rettegéssel tekintek a dologra, hogy folytatnom kell, de elhatározom, hogy megteszem. Mert meg kell tennem.

Édesapám nem volt otthon, amikor az öreg tölgynek vége lett, így sokkot kapott, amikor meglátta a helyszínt, ahol meghalt a felesége, és a kisebbik lánya. Hiába volt katona, hiába látott rengeteg halált, az nem számított. Az egyetlen, ami fontos volt, hogy kik haltak meg.
Ameliából nem maradt más, csak egy darabka láb, a nyuszis kis cipő szétroncsolódott, szinte felismerhetetlenségig eltorzult változatával. Anyámat csak a ruhái alapján lehetett azonosítani, az öreg fa épen maradt teste teljes erejével döngölte a földbe, arcának minden csontja ripityává tört.
A csonttörést én sem úsztam meg, mindkét térdkalácsom darabokra hullott, egyik sípcsontom átszúrta fehér bőrömet. Több bordám törött, és még sorolhatnám azokat a sérüléseket, amelyeket szereztem.
Ugyan most már tudom, hogy hogyan működik nagyjából a gyógyulásom, akkor fogalmam sem volt arról, hogy egyáltalán létezik. Mivel akkor adtam ki magamból először energiát, azon a végzetes napon lépett működésbe ez a képességem.
Egy kórházban ébredtem fel, ahol műtétileg összecsavarozták, összedrótozták a csontjaimat, vagy néhány helyen csak „egyszerűen” begipszelték. Amikor már tudatomnál voltam, az első dolog, amit érzékeltem, az édesapám szomorúságtól megtört arca volt. Sem ő, sem semelyik másik ember nem értette, hogy mi történt.
Én elmondtam az igazságot, hogy én tettem, hogy én vagyok az oka mindennek, de a dolgot csak egy tíz éves, sokkos állapotban lévő lány hallucinációjaként ítélték meg, így telenyomtak antidepresszánsokkal. A gyógyszerek nem hatottak, így az agykárosodást maradandónak ítélték.
Hét napot töltöttem el a kórházban, majd egyszerre, hirtelen, villámcsapásszerűen több dolog történt. Elsőként reggel közölte velem egy aktakukac kinézetű férfi, és egy szigorú tekintetű, szemüveges nő, hogy édesapám, David Blint, felakasztotta magát tegnap éjjel a házunkban. Csak egy búcsúlevelet hagyott nekem, illetve az összes vagyonát.
A második hirtelen dolog közvetlen ezután következett: még fel sem fogtam, hogy mi történt, amikor bejött egy csapatnyi feldúlt orvos, akik a reggel készített röntgeneimet tanulmányozták eddig. Vitájuk tárgya csupán annyi volt, hogy hogyan lehetséges az, hogy az alig egy hete műtött csontok hiba nélkül összeforrtak, és a behelyezett drótok és csavarok nyom nélkül felszívódtak.
Mielőtt bármi komoly történhetett volna, berontott egy férfi, Brian McCarthy, a leendő nevelőapám. Hatalmánál fogva – ősi családi név, sok pénz, a feketekereskedelem feje – azonnal átszállítottak egy másik kórházba. Pontosabban elméletileg szállítottak volna egy másik kórházba.
Az egy hét alatt a kórházban lórúgásnyi fájdalomcsillapítókat nyomtak belém, így semmit sem éreztem. Se azt, hogy fáj, se azt, hogy nem; így nem tudhattam arról, hogy csontjaim már összeforrtak. Az utolsó emlékem a kórteremből az, hogy valaki a vénámba fecskendez valamit – melyről később megtudtam, hogy altatószer volt.
Következőleg egy steril szobában ébredtem, egy műtőszerű teremben, az asztalon fekve. Dühös voltam, mert nem tudtam, hogy mi történik velem, és mi folyik körülöttem. A fejemben kérdések ezrei futottak versenyt egymással a halálig, majd egyszerre belépett McCarthy. A férfin fehér, ropogósra vasalt laborköpeny - alatta ing és farmer - volt.
- Victory Blint! – köszöntött. – Az eddig rejtett képességű kis mutáns – mondta. Életemben ekkor hallottam először a szót, és hosszú magyarázata után állt össze a fejemben csak a kép: mi miért történt.
McCarthy örökbefogadott – egyedül élt, személyzetével együtt -, így a hatalmas birtok lett az otthonom. A nevelőapám hozzám hasonlóan mutáns volt, és elképesztő hatalommal bírt. Kisebbnek azt hittem, hogy a maximumot mutatja meg magából, de nem sokkal eljövetelem előtt jöttem rá, hogy a töredékét sem láttam még annak, amit ő megtehet. Saját képességéről sohasem beszélt nekem, és hiába éltem vele nyolc éven át, nem jöttem rá, hogy valójában mivel bánik. A hatalma – valamilyen csodás módon kiterjedt szinte mindenre, a szó szoros értelmében. Mozgatott dolgokat, irányított embereket, befolyásolta az időjárást, bármit megtett, amit csak el tudtam képzelni.
A férfi egyszerre volt gondoskodó és zsarnok. Lányaként szeretett, majd a következő pillanatban könyörtelen tanárként a halál széléig küldött, tudván, hogy úgyis meggyógyulok magamtól.
Apám levelét sehol sem találtam, és hiába kérdeztem meg évente egyszer, hogy volt-e levél, ő mindig letagadta az egészet.
Tizennégy éves koromig rendes iskolába jártam, és látszólag normális életet éltem. Ekkoriban nem sokat találkoztam vele, általában különböző vizsgálatoknak vetett alá, de az eredményét sosem közölte, vagy magyarázta meg.
A születésnapomon, melyet egy flancos cukrászdában tartottunk, jelen volt az összes barátom. Meghívhattam akit csak akartam, és vidáman játszottunk egy délelőttön át. Ebédre pizzát ettünk, majd mindenki annyi süteményt, fagylaltot, és tortát, amennyi csak belé fért. Miután mindenki hazament, és mi is indulni készültünk, nevelőapám így szólt nekem:
- Victory! – kezdte. Mindig a teljes nevemet használta annak ellenére, hogy tudta, nem szeretem. – Jól érezted ma magadat?
- Igen, apám – feleltem szófogadóan. Megtanultam engedelmesnek és tisztelettudónak lenni. Vér szerinti szüleim is erre neveltek, de nevelőapám az első napokban tisztázta a játékszabályait két pofonnal. Tíz évesen nem vettem nagyon komolyan, csak elfogadtam.
- Akkor emlékezz erre napra. Emlékezz a barátaidra, és gondolj arra, hogy mi történt a családoddal. Ha nem akarod, hogy velük is ez legyen, akkor többé ne lépj velük kapcsolatba. Ezentúl otthon tanulsz – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
Sok mindenre jöttem rá abban a pillanatban, illetve a hazafelé vezető autóút során, a nagy fehér limuzinban ülve. Az elmúlt négy évben nem éreztem az energia fojtogatását, nem éreztem, hogy túl sok lenne bennem az erő. Sem akarattal, sem akaratomon kívül nem tudtam megismételni azt a színes energia kitörést, amit a kis házikóban csináltam. Hirtelen értelmet nyert a kísérletek némelyike, és a bevett „vitaminok”. Nem tudtam, hogy konkrétan mit tett velem, de azt igen, hogy ezt nem hagyhatom többé.
Otthoni kifakadásom, és pár pofon után így szólt hozzám hideg hangon:
- Okos kis fruska vagy, Victory Blint. – Ugyan papíron McCarthy voltam, egyszer sem hívott így. – Ám legyen – mondta nagy kegyesen, és lenézett rám. A földön feküdtem elterülve, pont ott, ahová az ütése miatt kerültem. Tiszteltem, így nem ütöttem vissza, nem üthettem vissza neki. – Használni akarod a képességedet? Megteheted, ha csatlakozol hozzám, és pár másik mutánshoz. El fogjuk érni, hogy minden mutáns szabadon mászkálhasson az utcán. – Hangja hideg és kegyetlen volt. Ugyan szinte senki sem tudott arról, hogy léteznek mutánsok (hacsak nem volt az illető is az), az ő elveit nem lehetett kritizálni.
Jobb ötletem nem lévén belementem a dologba, és az addigi felbérelt edzők helyett csak ő foglalkozott velem. Ezelőtt is volt néha erre példa, de kevésszer. Most nem ismert határt. Magyarázott, beavatott a mutánsság genetikai világába, érthetővé tette a dolgokat. A természettudományokra maga tanított, elég magas szinten. Megtudtam például, hogy hogyan tűnhettek el a csavarok és drótok a testemből: a gyógyulás befejeztével a szervezeten érzékelte, hogy azok nem oda való anyagok, így valamilyen módon lebontotta azokat. El sem tudom képzelni, hogy az emberi szervezet a fémből készült drótot miként semmisíti meg. Vagy hogy egyáltalán megsemmisíti-e, kiüríti-e a szervezetből, vagy beépíti valahová. Erre még a jelenben sem tudom a választ.
Brian McCarthy tanításai nem csak elméletiek, hanem gyakorlatiak is voltak. Arra alapozva, amit még édesapámtól tanultam, továbbképzett minden téren. Több különböző kardot tanított meg használni, és mivel ezek már idejüket múlták, többféle fegyvert, puskát, pisztolyt is. A kardforgatás csak alternatíva volt. Tudnom kellett különböző dobócsillagokkal és mérgezett tűkkel célpontokat eltalálni, az íjjal mesterien bánni. Megtanultam verekedni, nem feltétlenül a védekezést részesítve előnyben.
Mindent nem emberként, hanem mutánsként tanította nekem, használva azt, hogy energiát tudok elszívni a fényből, vagy valamilyen hőforrásból, illetve leadni azt. Ahogy nem adta nekem a speciálisan megalkotott „vitaminjait”, újra energiát szívhattam magamba, ezentúl kékes derengés kíséretében. Hamar elértem a feltöltöttség állapotát, és ilyenkor akadály nélkül áramolt ki belőlem az energia. A gond csak annyi volt, hogy mindenféle irányítás nélkül.
Amíg figyeltem arra, hogy ne szívjam magam a telítettségig, addig fizikumom erősödött csak. Azonban amint a maximum közelébe kerültem, az energia az érzelmeim lévén átvette az irányítást felettem, és kitört belőlem.
Hosszas gyakorlás és szenvedés árán megtanultam némiképp irányítani, de ez nem terjedt, és a mai napig nem terjed tovább annál, hogy sikerül az energiát egy adott irányba leadnom. Azonban ehhez rengeteg koncentráció szükséges, és nagyon könnyedén elvesztem a kontrollt.
A sérüléseim – pontosan a húgom halála óta -, mindig nyom nélkül eltűntek. Nem ismertem a gyógyulásom határait, csak annyit tudtam, hogy amint az eltört csontvégek rendesen érintkeznek egymással, azok egy pár nap alatt összeforrnak.
Pár hónappal a tizennyolcadik születésnapom előtt a nevelőapám újabb próbát állított elém, mint ahogy azt bizonyos időközönként rendszeresen: egy hatalmas sportcsarnokba vitt, amely egy erdőnek volt átépítve. A falak annyira élethűen voltak megfestve, hogy azt is nehéz volt észrevenni, hogy hol kell megállni. Beengedett ide, mondván, hogy öt perc múlva beküldi az ellenfelemet utánam.
Természetesen tudtam a feladatomat: egy fa tetején kötöttem ki, ahonnan majdnem az egész teret beláttam, de legfőképp a bejáratot és környékét. Az ígéretnek megfelelően nyílt az ajtó, de senkit és semmit sem láttam belépni. Az avar megmozdult egy pillanatra, pár levél szaladt az ég felé, hogy utána visszahullhasson, de ezen kívül semmi sem történt.
Órákig gubbasztottam a fán, feszülten figyelve, de továbbra sem történt semmi sem. Kis híján leestem az ágról, amikor hirtelen leoltódott az összes lámpa magasan a mennyezeten, és helyükön egy csillagos égbolt jelent meg. Nem tudtam, hogy ez milyen illúzió, de tudtam, hogy a nevelőapám műve. Éjjeli erdő neszei hallatszódtak, majd egy jeges hang nevetése, és a recsegő fa, ahogyan a lény elkezdte azt kidönteni alólam. Mivel magasan voltam, így a legésszerűbbnek az tűnt, hogy átugrok egy másikra, de hamarosan az is dőlni kezdett, ahogyan a következő is. A földre ugrottam, kezem kardom markolatán pihent. Nevelőapám szabta meg, hogy milyen fegyvereket hozhatok be, és jelenleg csupán egy kardot engedélyezett.
Pattanásig feszülő idegekkel álltam támadóállásban, de síri csend honolt. Az éjjeli állatok elhallgattak, semmi sem hallatszódott, csakis a feszült csend. Sosem gondoltam volna, hogy a csendnek hangja van, de talán hangosabb, mint a zaj. Amikor csend van, akkor az adrenalin száguldozik az ereidben, és hallod a fejedben a szívedet dobogni ritmusosan…
Fekete alak vált láthatóvá velem szemben, mintha csak az árnyak közül lépett volna elő. Energiával támadt, melyet az öntudatlan védekezésként kibocsájtott saját energianyalábaim vertek vissza. Az övé vörös, az enyém kék fénnyel járt. Amikor a kettő találkozott, mindkettő hangos sistergéssel semmisült meg.
Nem tudom, hogy mennyi ideig tartottam ki, de vészesen fogyni kezdett az energiatartalékom. Sötét volt, és nem túl meleg. Ugyan a levegőből elvontam a hőt, a körülöttem lévő légréteg már túl hideg volt ahhoz, hogy továbbra is hasznomra legyen, mozdulni pedig nem tudtam: az ellenfelem támadásai megakadályoztak a helyváltoztatásban.
Már nem mertem több energiát elhasználni, már csak annyival rendelkeztem, mint egy teljesen átlagos ember. Nem voltam sem gyorsabb, sem erősebb a humán megfelelőmnél. Kardot rántottam, amely így furcsán nehéznek bizonyult.
Csak álltam kivont karddal ellenfelem előtt, aki hirtelen újra eltűnt. Futni kezdtem, és szívtam a levegő hőjét, de nagyon csekélynek bizonyult ez a forrás. Mozgás közben azonnal el is használtam a felvett mennyiséget. Végül az egyik sarokban lévő fára kapaszkodtam fel, hogy ne tudjon a lény a hátam mögé kerülni. El sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az.
Az összes körülöttem lévő levegőt lehűtöttem, de szinte semmire se mentem vele. Éreztem, hogy a fa alattam megreccsen, és dőlni kezd, hasonlóan ahhoz, mint legelőször, így az erőt arra használtam fel, hogy átugorjak a következőre. A levegőt szelve piros fénycsíkok húztak el mellettem, majdnem súrolva a fejemet és a hátamat. Szinte összevissza lőtte ki őket a lény, hátha egy eltalál.
Hiába volt vörös fény, nem éreztem az energia ismerős „illatát”, nem tudtam vele mit kezdeni. Még kétszer ugrottam át egy másik fára, amikor a levegőben – úgy öt méter magasan – az egyik fénynyaláb eltalált. Megint több húzott el a különböző testrészeim mellett, de szerencsém elfogyott, az egyik telibe találta a jobb térdemet.
Annyi mindent éreztem egyszerre, hogy visszaemlékezni is nehéz az összesre. Éreztem, hogy a térdemben lévő csontok, porcok és szalagok megsérülnek. Éreztem az iszonyú fájdalmat, mely a becsapódás helyétől kiindulva az egész testemen végigfutott; és éreztem az ájulás riasztó, és kellemes mélyét.
Megfogadtam, hogy soha többé nem mászom fára.
Amikor magamhoz tértem, saját szobámban voltam. Nevelőapám állt az ablak előtt, a birtokra nézve. Hátrafordult, és arcáról egyetlen érzelmet sem lehetett leolvasni. Fekete szeme hideg pillantással mért végig. Egy hálóing volt rajtam, és egy vastag takaró, így nem éreztem magam kellemetlenül emiatt. Fejemet felé fordítottam: nem akartam mozdulni, amíg nem tudtam meg, hogy a csontjaim összeforrtak-e. Hiába gyógyultam gyorsan, az fájt.
- Victory – ejtette ki a nevem pontosan úgy, mintha azt mondta volna: „növényvédőszer”. Érzelem nulla. – Elbuktál a próbádon, először az összeset tekintve. – Már vártam, hogy következzen a „Nem olyan nagy gond ez”-dolog, de tévedtem. – Nem tanítalak tovább – jelentette ki egyszerűen. – Külföldre utazom, a születésnapodra visszatérek – mondta, és az ajtó felé indult. Mintha számított volna bármit is a születésnap. Azonnal ki akartam ugrani az ágyból, hogy utána mehessek magyarázatért, de mintha tudta volna előre, visszafordult a szoba közepén járva. – Én a helyedben nem tennék semmilyen hirtelen mozdulatot – közölte könnyedén, és kiment.
Megsemmisülten kellett tudomásul vennem, hogy annak ellenére, hogy mutáns vagyok, emberek gyermekeként születtem. A jobb térdemet eltaláló piros fénynyaláb azon kívül, hogy kiütött, más kárt is tett bennem: az ízület, amit a sugár ért nem gyógyult meg. Pontosabban ez így nem helyes. Meggyógyult, de csak úgy, mintha egy emberé lenne. Fogalmam sem volt, hogy milyen károk keletkeztek bennem, testem szinte teljesen ép volt, az eltalált testrészt kivéve.
Utáltam, hogy tavasz van, hogy szép kint az idő, hogy az istálló lovai nyerítve vágtatnak a legelőn, utáltam magamat, amiért nem tehettem semmit sem. Ágynyugalomra voltam ítélve, és ha megszegtem, azt lábam őrült fájdalommal hálálta meg. Próbálkoztam mindennel, de pár sikertelen kísérlet után be kellett látnom, hogyha szeretnék valaha újra kilométereket futni, lovagolni, vagy akármilyen sportot űzni, akkor be kell tartanom az utasítást, és kímélnem kell a lábamat.
Életem legszörnyűbb időszaka volt, de az egyik leghasznosabb is. Bottal – ugyan csak a házon belül -, de közlekedhettem. Utaim a legtöbb esetben nevelőapám irodája felé vezettek, melybe távolléte alatt szabad betekintést nyerhettem. Két és fél hónapnyi kutatás hozott csak eredményt: megtaláltam a levelet, amelyet apám írt nekem. Aminek létezését mindig letagadta. Bármennyire is ki szerettem volna bontani, a majd’ nyolc év távlatából nem mertem. Mi van, hogyha ellentétesen cselekedtem, mint ahogyan ő kérte?
Így hát elraktam. Térdem gyógyulásával – amely sosem lesz teljes – lassan visszatérhettem az edzéshez. Pontosabban el kellett kezdenem gyógytornázni, de én nem akartam, és nem is tudtam így felfogni. Ülve megtanultam még pontosabban célba lőni íjjal és pisztollyal is, de ezen kívül csak elmémet edzhettem. Így a torna - amely gyakran iszonyatos fájdalommal járt - boldoggá tett. Lassan nekiállhattam futni és lovagolni, de mindent csak mértékkel tehettem. A ház személyzete, és az orvos - akit nevelőapám megbízott - figyelt arra, hogy betartsam a szabályokat. Rosszalló szemmel nézték az iroda átkutatását, de nem szóltak érte.
A hónapokig tartó magány és szenvedés után a levél haragot gerjesztett bennem. Addig, ha csak tehettem kerültem a meleg és fényes helyeket, de eztán szánt szándékkal kerestem őket. Két hét volt hátra a születésnapomig, azaz a nevelőapám visszatéréséig. Meg kellett tanulnom újra használni az erőmet, amelyhez félelemmel nyúltam, és nyúlok azóta is.
Brian McCarthy betartotta szavát, és visszatért a tizennyolcadik születésnapom reggelén. Hogy hol volt, arról sem le nem barnult bőre, sem semmi egyéb nem árulkodott. Róla azt is el tudtam képzelni, hogy csak az egyik közeli, los angelesi házában tartózkodott, és élte életét.
- Meggyógyultál? – kérdezte közönnyel közvetlen azután, hogy illendően boldog születésnapot kívánt, és megkérdezte, hogy mit szeretnék. Tudtam, hogy mondhatok akármit, úgyis megkapom. Ez ment évek óta.
- Meg – feleltem neki dacosan. A térdem még nem volt száz százalékos, és figyelnem kellett bizonyos dolgokra, de egy normális életmódhoz már tökéletesen működött. – Tudom, mit szeretnék – mondtam kertellés nélkül, pont olyan hidegen, ahogyan ő szokta. – Tudni akarom, hogy miért nem beszéltél erről! – kiabáltam rá, kezemben lobogtatva a levelet, amelyet azóta sem nyitottam ki.
A férfi felnevetett, és gonosz mosolyra húzta a száját. – Elrontottad a meglepetésem. Ez lett volna az ajándékod. Most már jogod van tudni, és most már tudhatod is. Felnőttél, Victory Blint, így már felfoghatod azt, ami a levélben áll.
Értetlenül néztem rá, ez a beszéd nem illet hozzá. Mielőtt tehettem volna akármit ő biccentett, és a konyha felé vette az irányt a szokásos kiadós reggelijét igényelve a szolgálólánytól. Én a szobámba viharzottam, majd remegő kézzel feltéptem a levelet. Gondolkoztam azon, hogy kimerjem-e venni, de végül visszazártam.
- Megint elmegyek – szól nekem elsétálva mellettem, és újfent nem láttam egy kis ideig. Most nem csak irodáját, hanem laboratóriumát is felkutattam, de nem találtam semmi számomra érdekeset. Augusztusban, amikor visszajött, a köszönés után követtem a konyhába.
- Mi a képességed? – szegeztem neki a kérdést lángoló tekintettel. Megint felnevetett, hangja sátáni kacaj volt, és visszhangzott a falak között.
- Még komolyan nem jöttél rá? – kérdezte gúnyosan. – Ennél sokkal okosabbnak gondoltalak – vetette oda, majd felállt. Megállt velem szemben, és egy pillanat múlva felvette az alakomat, tökéletesen lemásolva engem az utolsó részletig. Megrémültem, és megdermedtem a látványtól. Tőlem idegen vigyor ült az arcomon, vagyis az ő arcán. Majd visszaváltozott. Eztán kihúzódott az egyik fiók, és tíz kés ugrott ki belőle, lebegve az asztal felett. Miután leejtette őket, pontosan olyan energianyalábot lőtt ki, mint amilyet én tudok, azzal a különbséggel, hogy ez piros volt.
A döbbenet minden más érzelmet elsöpört belőlem. Az összes aljas kis próbán ő állt ki velem szemben, és amikor elbuktam, akkor „saját magammal” küzdöttem.
- Érted már? – kérdezte fenyegetőn. – Amelyik mutánssal testi kontaktusba kerülök, annak képességét tudom én is használni. Minél többet vagyok vele, annál jobban. A tiédet már alig tudtam irányítani, ugyanis az utóbbi időben nem találkoztam veled. Érted már, te ostoba liba?! – ordította, én pedig most először állva a tekintetét válaszoltam neki.
- Igen, értem. – Ezzel szobámba mentem.
Három nappal később léptem ki az ajtón, összetörve az ablaküveget.

Mély lélegzetet veszek, olyan, mintha percekig lettem volna a víz alatt. Még mindig a mocskos kocsmában ülök, a sarokban. A whiskey-s pohár szétrobbant kezeim között, de az üveg okozta sebek hamar összeforrnak. A felületi sérüléseket elég gyorsan tudom gyógyítani.
Páran felém néznek, majd egy kövér, kanos fickó hozzám lép.
- Ó, szivi! – szól, és alkoholbűzös leheletétől öklendezni támad kedvem. Uralkodnom kell magamon, hogy ne tegyem. – De kis tüzes vagy! – kiáltja, és a hozzá közelebb lévő mellem felé nyúl.
Abban a másodpercben, amikor a nagy kéz hozzám ér, valami elszabadul bennem. Teljesen kiesik a dolog az irányításom alól. Az összes környezetemben található hőt és fényt fekete lyukként szippantom magamba, azonnal lehűtve az egész teret mínuszba. Az egész kocsmában sötétség honol, de én tisztán látok az erőtől. Az életem átgondolásakor átélt érzelmeim összessége egyszerre tör a felszínre, és robban ki belőlem. Képességem irányít, én csak megfigyelőként vagyok jelen: az összes ember hanyatt repül, egy energiahullám löki őket tőlem minél messzebb. A kocsma fa gerendái elroppannak, és az egész hely fűrészporrá válik egy pillanat alatt. Kék fény önti el a szobát, és vakít el mindenkit, majd minden elsötétül.
Csak én állok az egykori kocsmában, amely most porként hullik a földre szitálva, alkohollal és üvegporral keverve. Mindenhol emberek fekszenek, és a becsapódáskor szerzett sérüléseiktől eltekintve teljesen sértetlenek.
Ezt hogy csináltam? – kérdezem magamtól, de nem tudom a választ.
A parkoló felé indulok, és csak azt veszem észre, hogy kivettem apám levelét a táskámból, amit a motor csomagtartójában hagytam. Feltépem a borítót, és olvasni kezdek.

”Kedves Vic!

Tanulj tovább, emlékezz arra, amit tanítottam, és tanuld meg használni a képességedet! Én megbocsátok neked! Tedd a jót, harcolj a gonosz ellen, de vigyázz! Lesznek, akik vadászni fognak rád, akiknek egy részét én megöltem, akik engem akartak megölni.
Szeretlek, kislányom, mindig téged szerettelek a legjobban.
Ölel,
Apa”

Miközben gondolatok cikáznak a fejemben azzal kapcsolatban, hogy apám mit tudott, hogy a levél nem mond-e többet annál, mint ami a papíron van, hogy tényleg öngyilkos lett-e, hogy megszeghettem-e a kérését; a távolban a hegyen egy óriási robbanás felfelé szálló, gomba alakú tűzvihara látszik.
Hupsz! – szól egy hang gúnyosan a fejemben. Talán nem kellett volna hagynod, hogy a robbanóanyagaidra rátaláljak! – gondolom magam elé képzelve nevelőapám arcát, miközben a McCarthy birtok porig ég.

Tárgy: Re: Victory Blint Kedd 13 Jan. - 10:29

Elfogadva!

Először is elnézést a lassúságért, megmondom őszintén, hogy a hossz is kissé elriasztott. ^^ A képességed a másodlagos szerintem mindenképpen béta. A delták nem olyan erősek és nem rendelkeznek hátránnyal, a te képességed viszont szerintem baromi erős alapvetően, hiszen univerzálisan sok mindenre képes rövid ideig és a mai világban elég sok energia van, amit el lehet szívni, maximum azért nem alfa, vagy omega, mert időleges és mert nem tudsz végtelen mennyiségű energiát felvenni. ^^ No de az ET-d, hát nagyon összeszedett és kidolgozott és finoman szólva sem volt egyszerű élete a karakterednek, úgyhogy le a kalappal az összedobásáért. Tényleg nem lett rövid, hogy mit ne mondjak. Smile

Sikerült azért átrágni magam rajta és a fickó, aki nevelőapjaként nevelt nem valami gyenge mutáns annyi már biztos. Shocked

Ha már eddig várattalak, nem teszem tovább, foglalózz, aztán kész is vagy. ^^

Tárgy: Re: Victory Blint Kedd 13 Jan. - 17:40

Semmi gond a lassúsággal, teljesen jó volt így Smile

Igen, ha jobban belegondolok, akkor a képessége (és nem csak a másodlagos) inkább béta, mint delta, így javítottam Smile

A nevelőapja képessége elképesztő, de nem tervezem őt sosem meghirdetni. Pont ezért is kellett "megölnöm" őt, pontosabban ezért lehetett ilyen képessége, mert így nem befolyásolja az Omegák felállását, hiszen halott.
A hosszáért elnézést kérek, de ez csak jött ^^ Úgy éreztem, hogy ki kell fejtenem, hiszen így érthető csak a karakter jelleme Smile

Köszönöm szépen az elfogadást ~~és hogy végigrágtad magad rajta~~! Very Happy

Tárgy: Re: Victory Blint