Dorothy & Sebastian

- Áhám. Érdekes – noha tudnék éppenséggel mesélni arról én is, hogy milyen az, ha az embernek nincsen normális családja, inkább nem teszem. Elegem van már egy kicsit ebből a régi nótából. Nem tudom mondjuk, hogy az ember valaha is végképp túl tudja-e magát tenni azon, ha valami drasztikus dolog történt a családjával, de bizonyos szinten már nagyon régen elfogadtam, hogy nekem gyerekkorom óta nem jut már ki többet az idilli apa-anya-gyerekek felállás. És ez nem olyasmi, amin egy döntéssel, vagy bármilyen cselekedettel változtatni lehetne. Semmi sem hozhatja vissza a szüleimet, és lehetőségem nem volt arra, hogy pótoljam őket. A bácsikám sosem viselkedett igazi gyámként, ugyanakkor annyira rossz sem volt, hogy a gyámhatóság elvett volna tőle. Az ördögi csapda. Sosem igyekeztem mondjuk túlságosan megszabadulni tőle. Sebastian helyzete mondjuk úgy veszem ki, hogy meglehetősen más, de az mégis csak ott van, hogy a szüleitől nyilvánvalóan ő sem kapta meg azt, amire szüksége lett volna. De hát… legalább élnek. Ez azért több, mint amit én elmondhatok, de nincs bennem irigység, semmilyen irányba. Mindenkinek más fajta élet jut…
- Hát, sikerült együtt a szigeten ragadnunk, szóval persze, beszéltünk. Meg máskor is. Mondjuk – lehet, hogy a részemről nem volt igazán beszélgetésnek nevezhető a dolog, főleg az adott körülmények között, de ezen igazán nem tudok fennakadni, mert ezt egy csomó más emberrel kapcsolatban is el tudnám mondani. Felvont szemöldökökkel pislantok oldalra a fiúra - Szerintem okés arc. Miért? – kérdezek vissza talán egy kissé gyanakodva, máris olyan következtetésekre ugorva,  hogy Sebastian tud valami olyasmit Liamről, amit én nem, és ami esetleg valami negatív dolog lehet. De igazság szerint nem hiszem. Az én ízlésemnek egyenesen túlságosan is… jó fajta embernek tűnik, és elég sokat láttam már a nővéremmel ahhoz, hogy szinte gyomorfekélyt kapjak a rózsaszín ködös sugárzásuktól. Gyanakvó embernek tartom magam, de ez a tömény cukorka-lét szerintem még engem is meggyőzött.
Megállunk végül, nyitnám magamnak az ajtót én is, de Sebastian megelőz, ami számomra ugyan merőben szokatlan, de meglepődök annyira, hogy hagyjam, hogy kisegítsen az ülésről. Magamhoz veszem aztán a cókmókomat, a vizet kurta fejrázással elutasítom - Szóval hol is van pontosan ez az erdei ház, vagy mi a manó? – teszem fel a kérdést. A várost már elég jól felfedeztem magamnak, de ilyen túraösvényekkel eddig még igazán nem bajlódtam.

Sikeresen lenyelem a kikívánkozó „jó világ” válaszomat, főleg azért, mert éppen kászálódom be a kocsiba, és a biztonsági övvel babrálok, de más okokból is. Ismerem magam. Ha akarnám, két szóval el tudnám érni, hogy valami tökéletesen értelmetlen, parázs vitát sikerüljön kihoznom a beszélgetés irányának változásából, és bár nem mondom, nem áll tőlem távol ez a fajta viselkedés, hogy mindenhol a szálkákat, meg a csomókat a keresem, de némileg tényleg igyekszem erről (is) leszokni, meg amúgy is. Most nem vagyok abban a hangulatban, amikor egy vitában bármiféle örömömet is lelném. Ha idáig képes vagyok eljutni, akkor talán nem is vagyok annyira reménytelen eset, mint amilyennek általában gondolom magam.
- Ahha. Értem – talán nem ilyen reakcióra számított, de nem igazán tudok másfajta választ adni. Nem mintha az emlegetett név teljesen ismeretlen lenne számomra, de azon túl, hogy oké, megvan, sok minden mást nem tudok hozzákötni a névhez. Sosem voltam túlságosan az a mozi-guru fajta, egyfelől anyagi okokból sem, másfelől meg mindig inkább nagyobb hülyeségeket műveltem, mint a normális, átlagos kamaszok. Moziba menni? Próbáljunk meg inkább kamu személyikkel sört venni, stoppolni menni, graffitizni, és sorolhatnám még, mennyi hülyeséget tud kitalálni egy átlag kamasz, ha úgy érzi, teljesen és tökéletesen be van zárva egy kanadai kisvárosba az isten háta mögött. Lehet értelmesebb tevékenység lett volna mondjuk olvasni, vagy moziba járni, így visszagondolva. De akkor még fogalmam sem volt róla, hogy élhetem az életemet máshogy is. Hogy életben van a nővérem, hogy nem egy furcsa nyomorék vagyok, hanem mutáns, és a magamfajtáknak van más lehetősége is, mint a rejtőzködés és a titkolózás… hát, most már jobban tudom. A Logannel elkövetett legutóbbi kis csínyünk óta szinte kifogástalanul viselkedek. Kivéve persze, ha a szociális tevékenységeimet nézzük, mert azért arról még nem szoktam le egészen, hogy beszólogassak másoknak, vagy semmibe vegyek őket…
Követem csak a pillantását a csomagtartóig, de végül csak megvonom a vállamat - Megvagyok, kösz – bármikor máskor biztosan végigtúrnám a kazettáit, és megjegyzéseket tennék a zenei ízlésére (persze attól függően, hogy az milyen), de most azt hiszem nem lenne türelmem kiválasztani a megfelelő zenét a tökéletesen borzalmas lelki állapotomhoz. Minek? Az most úgysem segítene - És? Mit szóltak hozzá? – kanyarodok vissza aztán talán váratlanul a korábbi témához, ahogy elindulunk. Máskor lehet, hogy nem kínoznám ilyen személyes keresztkérdésekkel, de nem akarom néma csendben a körmömet rágni az anyósülésén. Az furcsa lenne.

Ég a talaj a talpam alatt, szinte rohanvást kapom össze a cuccaimat át sem gondolva igazán, hogy mire lehet szükségem, de azért nem feltétlenül készülök odakinn éjszakázni, szóval pláne nem viszem túlzásba. Már javában lefele ugrálok a lépcsőkön, amikor aztán rájövök, hogy akár még ez is lehetett volna opció, amit végig kellett volna gondolnom. Mert mi van, ha tényleg nem találjuk őket meg a túraútvonalon, valamelyik kis házban, vagy úgy bárhol azon a környéken, ahol állítólag mentek? Akkor hol lenne okosabb várnom rájuk tovább? Odafenn, vagy itt? Fogalmam sincs, nincsenek válaszaim, amitől természetesen csak még idegesebb leszek, és egyáltalán nem segít ez abban, hogy tiszta fejjel gondolkozzak, és el tudjam tervezni alaposan ezt az egész kiruccanást. Be kell látnom, hogy Sebastian nélkül valószínűleg még mindig a lépcső alján gubbasztva szuggerálnám az ajtót, ami nem épp a világ leghasznosabb időtöltése. Persze lehet, hogy elmenni a túra útvonalra sem lesz sokkal hasznosabb, de legalább egy kicsit megnyugtat, hogy legalább csinálok is valamit, nem csak várom a csodát. Ha nem hoz eredményt a keresés… ráérnék akkor aggódni a továbbiakon, tudom, épp csak kicsit nehezemre esik kikapcsolni magam. Egekre… egész eddig azon igyekeztem, hogy bekapcsoljam magam, most viszont már nem lehet ezt olyan könnyen visszacsinálni. Pont, ahogy tartottam tőle, mielőtt elkezdtem volna nyitni Scarlett, vagy bárki más felé is…
Engedelmesen kikullogok a fiú után, megállok a garázsoknál, mint a jó gyerekek, de türelmetlenül tipródok. Aztán amikor meglátom a kocsit, amivel kiáll, hirtelen úgy érzem, hogy de, talán ez mégis ideális alkalom arra, hogy humoromnál legyek - Na jó… ugye most csak szivatsz? Neked ez az életed? Mert nem vagy még x-men, nem? – kérdezek rá kertelés nélkül, miközben hagyom, hogy elvegye tőlem a hátizsákomat. Nem azért, vagy azért. Megemésztettem már, hogy a suli tele van szuper cuccokkal, meg az olyan menő arcok, mint Logan, brutáljó motorokon száguldoznak random ki és be a suliból (már amennyire értek én ehhez. Nagyjából semennyire sem.), de azért én az olyan mezei diákokhoz szoktam, mint én magam – ha ki akarok jutni innen bárhova is, fel kell pakolnom a seggem egy buszra, és egy levegőt szívni egy csomó irritáló emberrel. Hát hiába… a diákok sem lehetnek egyformák, de igazából, Sebastianról fogalmam sincs, hogy honnan jön, meg ilyenek, talán azért, mert rólam valahogy ezt mindig tudják mások, és ezért lehetőségem sincs általában visszakérdezni… ami még mindig elég frusztráló. Lehet, hogy ideje lenne kivallatnom. Addig sem a saját kínomon rágódok.
Azért persze bevágódok, a kérdéseim nem akadályoznak meg abban, hogy a célt szem előtt tartva haladjak, és megállom, hogy ne tegyek megjegyzést a csatornaválasztásra, mert annyit még én is tudok, hogy ha nem te vezeted a saját kocsidat, akkor inkább fogd be, és ne babrálj semmiféle gombokkal, még ha csak a rádióról is van szó, vagy ne próbáld meg mondani a sofőrnek, hogy mégis merre menjen, mert az sem a te dolgod.

- Ez butaság – mormogom kissé sötéten az orrom alá, félig-meddig szinte csak magamnak dünnyögve a szavakat, mert ez nem az az alkalom, ahol vitát akarnék nyitni arról, hogy normálisnak tartom-e azt a fajta viselkedést, hogy az ember a rózsaszín felhőkben járva minden mást elfelejt, és az érzés mögé sorol az életében. Ez számomra nem csak, hogy teljesen felfoghatatlan, de ismeretlen viselkedési forma is, arról nem is beszélve, hogy Scarlettet nem tartom ilyennek. Vagy ha ilyen is, úgy gondolom, hogy velem nem az, elvégre nem kérdéses, hogy kettőnk közül melyikünk tett többet a kettőnk kapcsolatáért, és kinek volt fontosabb, hogy szépen lassan újra megismerjük egymást. Nem azt mondom, hogy nekem ez nem fontos, csak sokkal nehezebben kezdtem hozzá a dologhoz, mint ő, és bár rengeteg időt tölt Liammel, azért sosem mulaszt el becsekkolni nálam is. Nem bánnám, ha ilyen egyszerű indok állna a dolgok hátterében, mint az a verzió, hogy boldogan lógatják a lábukat valahol a fiúval együtt, de akkor sem múlik el a rossz érzésem.
- Nem igazán, nincs humorérzékem – jelentem ki abszolút pókerarccal, amit jelen esetben egyáltalán nem esik nehezemre felvenni, még akkor is, ha voltaképpen nekem ez a válaszom egy viccre. Viccesnek ugyan éppenséggel nem nevezném, és még csak komolyan sem gondolom úgy nagy általánosságban véve, de az viszont biztos, hogy jelenleg semmi kedvem viccelődni, semmi kedvem feloldódni, és nem arra van szükségem, hogy valaki megpróbáljon jó kedvre deríteni (az ilyesmiért nálam többnyire egyébként is fővesztés jár), hanem arra, hogy valahogy megtaláljam a nővéremet.
Lennék perpillanat olyan hirtelen, hogy igen, mindenféle előkészület nélkül csak úgy kimasírozzak az ajtón, minél hamarabbi eredményt remélve, de Sebastian elém pördül, és bár egy percig komoran méregetem végül csak hátraarcot csinálok egy hatalmas sóhajtás kíséretében - Jó, de siess, oké? – kötöm a lelkére, mintha legalábbis nem az ő ötlete lett volna ez az egész kimozdulás, és már szaladok is fel a lépcsőn a szobámba, ahol különösebb válogatás nélkül dobok be egy pólót, egy pulcsit, meg egy sálat a hátizsákomba egy az éjjeliszekrényemen árválkodó müzli szelettel egyetemben, és magamra húzom a dzsekimet. Semmi szöszölés, fésülködés, meg egyéb hülyeségek, szinte tíz perc alatt már újra a bejáratnál téblábolok, mint akit bolha csípett meg, képtelen vagyok nyugton maradni.

A bizonytalanságom minden bizonnyal érezhető, de az is biztos, hogy holmi kétkedés még nem képes végképp eloszlatni az aggodalmaimat. Lehet, hogy ezt hívják női megérzésnek, vagy csak egyszerűen képes voltam végre valahára ráhangolódni annak a gondolatára, hogy nem vagyok egyedül a világban, mint a kisujjam, de az biztos, hogy valami fura, beépített érzékem veszettül azt akarja üzenni az agyamnak, hogy itt valami bűzlik, és valami baj van, s nekem feltétlenül tennem kell valamit, vagy bele fogok őrülni abba, hogy csak ülök a seggemen és az ajtót bámulom. Ennek semmi értelme. Még ha ne adja ég, nincs is semmi baj, akkor sem tudom csak úgy várni, hogy az ölembe hulljon a megoldás, és minden egy szemvillanás alatt megoldódjon. Nem mondhatnám, hogy ehhez vagyok szokva. Épp ellenkezőleg. Ha valamit el akarsz érni, akkor csináld magad – mindig is ezen az elven működtem, és azt hiszem ez nem változott meg azért, mert megtaláltam a nővéremet, és mert végre nekiálltam egy kicsit jobban megismerkedni a környezetemmel és a benne élőkkel… még ha néha olyan tessék-lássék módjára is teszem mindezt.
A nővérem nincs itt, amikor már rég itt kellene lennie, és ez tény. Maradjunk meg annál, hogy csak erre fókuszálok, nem a sok „mi lenne ha?” típusú találgatásra, mert ezek bizony csak találgatások maradnak, hiába nem segít ez nekem. Némi türelmetlenséggel kapom vissza a pillantásom Sebastianre, ahogy megállásra késztetve kapja el a kezemet, de csak fújok egyet, mielőtt azt támadna kedvem ordibálni, hogy „nincs meg a nővérem, nem érted??”. Talán itt még igazán nem tartok, noha egyre közelebbinek érzem ennek a pillanatnak az elérkezését is - Nem azt mondom, hogy ne lehetne így… csak hogy Scarlett nem az a fajta, aki ne szólna, ha így lenne. Nem is feltétlenül nekem, csak… érted, valakinek – rezzenek össze egy kicsit most, hogy ezt hangosan is kimondtam, mert úgy fest, tényleg ezt gondolom. Szólt volna. Valakinek. De nem tette. Szóval akár valami baj is lehet…
- Komolyan mondod? – nem is leplezem, hogy kimondottan meglepnek a következő szavai. Oké, én tényleg arra gondoltam, hogy lassan ideje lenne átfésülni a környéket, de valahogy nem fordult meg a fejemben, hogy valaki mással tegyem ezt. Noha eszemben volt, hogy kereshetném Scarlettet épp Sebastianon is, de ha nem sétál le a lépcsőn éppen abban a percben, amikor tette, akkor még jó ideig nem hiszem, hogy a keresésére indultam volna. Azzal viszont, hogy felajánlja, bennem is megmozdul a tenni akarás, most már végképp - Mindegy, menjünk – teszem aztán hozzá még mielőtt válaszolhatna, vagy épp a szavába vágva, és úgy ahogy vagyok masírozok a bejárati ajtó felé.

„Ugye nem?” Ez az egy kérdés teljesen és tökéletesen leírja nem csak azt, amit gondolok, hanem azt is, amit érzek. Valahol az egész abszolút nevetséges. Mintha tényleg lenne valami felsőbb hatalom, ami megakadályozza azt, hogy a normálishoz lehető legközelebbi, viszonylag, vagy legalább egy kicsikét boldog életet éljünk. Pedig én nem hiszek ilyesmiben. Nem hihetek! Lehet, hogy nem kellene azonnal ugyanerre, a lehető legrosszabb eshetőségre gondolom, de egyszerűen nincs sok okom arra, hogy ne tegyem. Nem mondhatom, hogy mindent tudok a nővéremről, hogy máris teljesen kiismertem volna, de amennyit tudok róla, és amennyire ismerem, nem húzott volna el egy helyett két napra egyetlen szó, vagy egyetlen jelzés nélkül a tanárok felé, és ha lett volna ilyen, akkor úgy remélem, arról engem is értesítettek volna. De nincsen semmi. Teljes némaság, halott csend, csak a fejemben sikítoznak a gondolatok egymást sürgetve tovább és tovább, de valójában csak feleslegesen teszik az újabb és újabb köröket. Fogalmam sincs, mit csináljak, de szinte biztos vagyok abban, hogy baj van. Nagy baj.
Ha lehetséges lenne, szerintem még jó pár árnyalatnyit sápadnék a fiú válaszát hallva, de szerintem már rég elértem egy kísértet szintjét. Idegesen harapdálom a számat, és úgy nézek megint körbe, mintha ez segítene, mintha ezzel elkerülhetném azt,  hogy hangosan kimondjam azt, amit gondolok - Nem tudom – bököm ki aztán nagy nehezen, alig hallhatóan, míg automatikus nem folytatom a mondatot lefele indulva a lépcsőkön, nem is figyelve, hogy Sebastian jön-e mögöttem, vagy voltaképpen csak a falnak beszélek - Tegnap elmentek túrázni. Kora estére vissza kellett volna érniük. És nincsenek sehol – és senki sem tud róluk, de ezt nem teszem hozzá, mert szerintem ez nagyjából kihallatszik abból, hogy még őt is képes voltam megkérdezni. Talán nem is lefele kellene mennem, hanem felfele Scarlett szobájába és megkérdezni a szobatársait… de ők tudnának valamit, amit én nem? Nem hiszem. Vagy csak már elfogadtam a legrosszabbat…
- Nem hiszem, hogy csak úgy kimaradt volna, anélkül, hogy szólt volna… - mormogom az orrom alá, és megint farkasszemet kezdek nézni az ajtóval, mintha attól egyszer csak kitárulna, és minden problémám azonnal megoldódna. Hogy egy kicsit mániákusan viselkedek…? Ki a jó szart tud az most érdekelni??

Az előcsarnokban tipródok már vagy reggel nyolc óta, de csak azért, mert hajnalban már legalább ötször körbejártam a birtokot, de legalábbis a ház közvetlen környezetét, és a főbb bejáratokat az épületbe. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért csinálom, a reménykedés igazán nem az én asztalom, és valahogy nem is igazán hiszek benne, hogy pont huszonötödik alkalommal látom meg őket besétálni a ház felé a park nyugati bejáratától… hogy akkor mi értelme? Addig is úgy érzem, hogy legalább csinálok valamit. Nem csak ülök, és bámulok, mint jelen percben. Ennél azt hiszem már igazán nincs rosszabb. Ülni az utolsó lépcsőfokon, és farkasszemet nézni a bejárati ajtóval. Néha-néha menni egy kört, kinézegetni az összes ablakon, csak hogy egy egészen kis pillanatra azt higgyem, valaki közeledik, míg nem kiderül, hogy csak a fák ágát fújja a szél. Be fogok dilizni. Vagy darabokra török. Amelyik előbb bekövetkezik, még nem tudnám megmondani, hogy melyik lesz a nyertes.
Scarlett és Liam tegnap indultak el. Túrázni. Vagy mi a bánat. Annyira nem is figyeltem rá, hogy pontosan hova és miért, amit persze most már elmondhatatlanul bánok, mert nem jöttek vissza. Az azért mégis csak fura, nem igaz? Valahol mélyen, a fejem hátuljában pontosan tudom, hogy a legkevésbé sem viselkedek reálisan, mert nem szóltam senkinek, és nem kérdeztem meg senkit, hogy nem hallott-e róluk esetleg. Nem dörömbölök most sem Xavier professzor ajtaján, pedig lehet, hogy visszaszóltak a suliba, hogy minden rendben, majd jönnek, vagy tudom is én, de az az igazság, hogy minden ilyen ésszerű dolog, amit az embernek egy esetleges vészhelyzet idején tennie kéne valahogy sehogy sem akar cselekvéssé realizálódni bennem. Különben is még korán van. Még csak most mászkál mindenki le reggelizni, törölgetik az álmot a szemükből, még el sem kezdődtek az órák, és nem tudom, lehet, hogy rosszul emlékszem, azt mondták volna másnap jönnek csak? Fogalmam sincs. Nincsen semmi kézzelfogható, amit biztosnak hinnék, és mégis, megbénít valami rémes, fojtogató balsejtelem, és félelem.
Rég nem éreztem így magam. Mintha azzal, hogy beengedtem volna egy kevéske, sziporkázó boldogságot, utat engedtem volna a félelemnek is. Mert mi van akkor, ha még ezt a keveset is elveszik tőlem…? Véresre fogom rágni a szám. Nem sokan állnak meg mellettem, szerintem fel sem tűnik nekik igazán, hogy még a szokottnál is komorabb vagyok, maximum csak az, hogy csendesebb, és egyébként is. Azért annyira nem teljesítek még fényesen a nagy barát szerzési akciómon, mint talán kellene, úgyhogy igazán nem várok el ilyesmit senkitől. Megint felállok a lépcsőről, megint körbe megyek, mire visszaérnék a lépcsőhöz, Sebastiant pillantom meg fentről közeledni, ami mintha most először juttatná eszembe igazán, hogy mekkora méretes barom is vagyok én igazából?? Ha a professzorra még csak gondoltam is, arra aztán tényleg nem, hogy megkérdezzem Scarlett szobatársait, meg hát… úgy bárkit is, akivel beszélhetett.
- Hé! Figyelj csak! – köszönés nélkül szökkenek fel a fiú mellé arra a kemény nagyjából öt darab lépcsőfok erejéig, de a hirtelen jött felfedezés egy kis pillanatra újult erővel önt el, annak ellenére, hogy iszonyatosan aludnom kéne, tekintetbe véve, hogy az éjszakát nem erre használtam - Egészen véletlenül nem hallottál tegnap a nővérem felől?