Is blood thicker than water?

Pietro és Wanda
I missed you. Did you miss me?

Valami megváltozott, abban a pillanatban, mikor szemeink újra találkoztak. Érzem, és pontosan tudom, hogy mi az. Nekem az otthon nem egy hely, nem egy lakás, amibe bútorokat pakolunk, és mégis üresnek érezzük a helyet. Nekem az otthon Pietro mellett van. Mellette érzem igazán, hogy minden rendben van, és, hogy nincs mi miatt aggódnom, mert, ha ketten együtt vagyunk, mindent megtudunk oldani. Egy röpke pillanatig azt is elfelejtem, hogy miért is mentem el, de ez az öröm nem tart sokáig. A kérdések úgy kavarognak a fejemben, mintha szélvihar söpört volna végig benne. Azt sem tudom mivel, vagy hogy hogyan kezdjem, annyi mindent szeretnék mondani neki. Ám sosem voltam az a fajta, aki ujjongva közöl egy jó hírt, vagy elmeséli, hogy mi történt vele aznap. Ami azt illeti egészen keveset kommunikálok, főleg olyanokkal, akiket nem ismerek. Pietro lehet az egyetlen, akivel nem muszájból beszélek, hanem mert tényleg szeretnék. De most mégsem jut eszembe semmi. Elhúzom a számat, mikor ellép tőlem, szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy nem csak egy karcolás az egész, hiszen nyilván megütötte valaki, amit lehetetlennek találok, a reflexei mindig is a legjobbak voltak, és még akkor is mindig sikerült kikerülnie, ha hátulról akartam ráugrani meglepetésszerűen. Pontosan tudom milyen konok tud lenni, ha akar, ezért úgy döntök, hogy most nem fogom erőltetni a dolgot, de biztosan vissza fogok rá térni. Kezemet visszahelyezem az oldalam mellé, ahol eredetileg volt és kicsit össze is szorítom. Az ujjaimmal játszok, amit mindig teszek, ha ideges vagyok. A kezeim hidegek, ahogy minden végtagom, még kiskoromban állapították meg, hogy a rossz vérkeringésem miatt ilyen hidegek az ujjaim és lábujjaim.
- Nincs semmi gond? Akkor az arcodat mégis minek neveznéd? Nehezen hiszem, hogy megbotlottál és beverted a fejed az ajtóba - rázom meg a fejem szavaira. Megszoktam már ugyan, hogy sokkal meggondolatlanabbul szokott cselekedni nálam, azt viszont mégsem tudom elképzelni, hogy ilyesmi történjen vele. Ő nem ilyen volt, és volt mégis ennek vagyok szemtanúja. Valaminek történnie kellett, valami fontosnak és lényegesnek, amiért így le akar rázni engem. A véremben van, hogy figyeljek rá, hogy megóvjam és ez kölcsönös érzés köztünk, amióta az eszemet tudom a másik hátát védjük. Az anyáskodás ezért sem idegen számomra.
- Ha tudnál magadra vigyázni, akkor az ott nem lenne ott - bökök az arca elé, majd hirtelen elhatározásból átölelem őt. Érzem, ahogy kicsit edves lesz a szemem, de a könnyeket nem engedem lefolyni. Szerencsére nem látja az arcom, mert az a vállába temetem. Utálom, ha sírni látnak. - Hiányoztál - suttogom a fülébe, majd kicsit erősebben magamhoz szorítom és elmosolyodom. Bármi is történjen ő mindig itt lesz nekem, és én is mindig itt leszek neki, ha szüksége van rám. Ezt tudnia kell.

notes: #bénakezdőnap
• •

I didn't see that comin'

Hosszúak voltak azok a hónapok, amikor Wanda nem volt itt. Hosszúak, és bár ezt neki hangosan sosem vallanám be, üresek is. persze mindig találtam valamit, amivel elfoglalhatom magamat, de ugyanakkor mindig éreztem közben azt a bizonyos maró, fojtogató érzést. Az ürességet, a hiányt. Igen, azt hiszem, ez lenne rá a legjobb szó. Folyamatos hiányt éreztem és mindegy volt, mit loptam el, mindegy volt, hogy hová törtem be, vagy épp milyen illegális dologra próbáltam meg felhasználni a képességemet, egyik sem töltötte be a bennem tátongó űrt. Egyik sem enyhítette a hiány érzetet. Az érzést, mely Wanda hiányát jelezte. De nem akartam róla tudomást szerezni, ezért vágtam bele rázósabbnál rázósabb szituációkba. Csak azt akartam, hogy valami elterelje a figyelmemet. Le akartam kötni magam, és ez volt rá a legjobb megoldás. Ezért követtem aznap Carlyle szállítmányozását is. Ami mondjuk kivételesen jó ötlet volt, hiszen annak köszönhetem az új szerkómat, ami a futás közben is elég jól bírja a strapát és meg kell hagyni, roppant kényelmes is.
Viszont ez persze visszaütött, merthogy Carlyle a következő alkalommal már számított rám. A szemét, nem néztem volna ki belőle, hogy ő is mutáns, azt pedig pláne nem, hogy ugyanaz a képessége, mint nekem.
Ő azonban már a múlté, még ha az egész csak egy hajszálon múlott is. Aztán jöttek a kételyek, melyek azóta is gyötörnek. Nem tudom, hogy bízhatok-e abban, akinek az életemet köszönhetem vagyis inkább azt nem tudom, készen állok-e arra a világra, amiről beszélt. Azt viszont tudom, mire nem álltam készen: Wanda felbukkanására. Az érzelmek csak úgy kavarognak bennem, én pedig talán még sosem voltam ennyire tehetetlen. Mozdulatlanul állok, nézem őt, még csak arra sem vagyok képes, hogy szólásra nyissam a számat.
Erre azonban nincs is szükség, Wanda ugyanis egyből közelebb jön. Értetlenül pillantok rá, de ahogy megérzem, mely pont felé nyúlnak ujjai, összerakom a képet. Gondolhattam volna, hogy szemet fog szúrni neki.
- Semmiség, csak egy karcolás... - elhúzódok a simítás elől, szavai viszont meglepnek. Hogyhogy igaza volt? Megérzett volna valamit? Kérdése határozottan ezt az elméletemet támasztja alá, mégis csak vállat rándítva felelek rá.
- Nem tudom, mit éreztél, mert itt nincsen semmi gond. - lényegében ezzel nem hazudok, hiszen a Carlyle ügy lezártnak tekinthető, szóval tényleg nincs semmi gond. Azazelről és az ajánlatáról meg nem kell tudnia... vagyis de, nagyon is hazudok.
Mégis furcsa érzéssel tölt el ez az egész. Nem mintha az őszinteség szobra volnék, de most üt csak szöget a fejembe, hogy ezúttal Wanda előtt nem mondok igazat, annak a személynek a szemébe hazudva, aki előtt eddig nem volt titkom és ez furcsa érzés.
- Különben is, nem anya vagy, nem kell kérdőre vonnod, tudok magamra vigyázni! - teszem még hozzá dacosan, keresztbe téve karjaimat, de inkább csak azért, hogy biztosra menjek, és elfedjem a hazugságomat, azáltal, hogy a sértettet adom.

Pietro és Wanda
I missed you. Did you miss me?

Először a nappaliba kukkantottam be, hátha találok valamit, ami jelezné, hogy van itthon valaki, se semmi. Minden a legnagyobb rendben volt, és pont emiatt éreztem úgy, hogy valami még sincs rendben. A normális nálunk azt jelenti, hogy Pietro a gyorsaságával feltúrja az egész házat, mert nem figyel, és a párnák össze-vissza repkednek ahogy lehuppan a kanapéra. De most minden a helyén van, mintha nem rég takarítottak volna. Aztán észreveszem a nem odaillő dolgot, egy papírfecni a nappaliban lévő üvegasztalon. Anya kézírását rögtön felismerem rajta, siető kezekkel írta ugyan, de még olvasható, nem mint Peitro írása. Na, ahhoz külön szakember kellene, még jó, hogy én értem, így anya mindig engem kért meg, hogy olvassam el, ha üzenetet hagyott itthon. A vékony papíron csak annyi áll, hogy késni fog, mert a munkahelyén valami partit rendeztek az egyik munkatársa eljegyzésére. Jobb is, ha most nincs itthon, és nem lát, azzal csak nehezebb lenne elmenni. Az ikremnek viszont se híre, se hamva, csak abban reménykedhetek, hogy nem valami őrültséget csinál most is. Amikor vele voltam talán nem került annyi balhéba, mert szinte egész nap mellette lebzseltem és visszafogtam, ha szükség volt rá. Most azonban már jó ideje nem követem sehová, de bízok benne, hogy meg tudott állni a két lábán. Remélem, nem kell csalódnom.
A kintről jövő hangokra felkapom a fejemet és az előszobába veszem az irányt. Ismerős hangok ütik meg a fülemet, és még mielőtt megbizonyosodnék róla, hogy tényleg Pietro az, máris mosoly terül szét arcomon. Már rég nem mosolyogtam, furcsa érzés volt. Elkap az idegesség, vajon mit fog mondani? Utál, amiért elmentem? Vagy inkább csak megölel, majd jól letol? Egyik sem. Mikor belép farkasszemet nézünk egymással, de egyikünk sem mozdul. Haja ugyanolyan ezüstszínű, mint volt, az egyetlen más az arcán a borosta, és talán a szemében lévő érzelmek. Aztán észreveszem az arcán lévő horzsolást. Megütötték volna? De hisz őt képtelenség eltalálni. Gyorsasága miatt a párnacsatákat is mindig ő nyerte. Ösztönösen lépek közel hozzá, hogy ujjaimmal gyengéden megérintsem sérülését.
- Szóval, igazam volt... - suttogom inkább csak magamnak, miközben aggodalmas arccal nézek rajta végig, hátha valami más árulkodó jelet találok, de szerencsére semmi más nincs. - Mégis mibe keveredtél, hogy mérföldekről éreztem? - szegezem neki a kérdést, nem kérek bocsánatot, nem érzem úgy, hogy bocsánatkéréssel tartoznék, amiért itt hagytam őket. Azonban szívembe belehasít az érzés, mi van, ha miattam került ilyen helyzetbe? Tudom, hogy keresett, hisz sokszor hajszál híja volt, hogy megtaláljon, de én nem engedtem neki, mindig sikerült eltüntetnem a nyomaimat, hogy még véletlenül se akadjon rám. Ez a gyerekes bújócska talán erre késztette... Megbánás ízért érzem a fogaim között, mely marja a nyelvem, és hányinger kerülget magamtól. Eddig is tudtam, hogy szörnyű vagyok, de most végre bebizonyosodott.

notes: #bénakezdőnap
• •

I didn't see that comin'

Könnyedén suhanok el az autók között, az átlagnál gyorsabb tempóra kapcsolva. Rég voltam otthon, és az is kiment útközben a fejemből, hogy anyám mikor ér haza, azt meg nem akarom, hogy aggódjon, bár az is igaz, hogy nem ez lenne az első alkalom, amikor hosszabb időre voltam távol. Még mindig nem ocsúdtam fel a múltkori események hatásából. Az arcomon még mindig ott viselem a nyomát annak, ahol bekaptam Carlyle ütését. Bár már sokat gyógyult a pár nap alatt, már jóval haloványabb a lila folt.
Újra meg újra megjelenik előttem Azazel ábrázata, az a hűvös nyugalom, amivel rám nézett, a hűvösség, amivel arról a testvériségről vagy mi a csudáról is beszélt. De ugyanakkor nem tudom kiverni a fejemből azt a tényt sem, hogy megmentett. Azt mondta, hogy Carlyle az útjukban állt a nézeteivel és az üzelmeivel, tehát elegendő lett volna, ha megvárja, amíg végez velem, ő pedig utána megöli a pasast. Mégis megakadályozta, hogy a baromarc elégtételt vegyen a ruhája ellopása miatt. Arról nem is beszélve, amit felajánlott.
"Megmutathatom a világot, amit mindig is kerestél."
Mégis mi a fenére utalhatott?
Honnan tudhatná, hogy mit keresek, ha egyszer nem is ismer? Mindenesetre megtartottam az eszközt, amivel állítólag elérhetem. Azóta is magamnál hordom, egyrészt hogy valami épkézláb döntésre jussak, másrészt pedig azért is, mert nem akarom megkockáztatni, hogy otthon hagyom, anya meg rátalál. Abba már bele sem merek gondolni, mi történne, ha ő nyomná meg a gombot. Különben is, abban sem lehetek biztos, hogy egyáltalán történne valami. Az is lehet, hogy ez az Azazel, akárki is, csupán valami hibbant csóka és nincs is semmilyen mutáns csoport, csak a zavarodott elméje.
Oké, ez sehogy sem passzol a képbe, hiszen ha csak őrült, miért ölte volna meg pont Carlylet? Na meg miért szabadítana ki engem? Ez az egész valahogy sehogy sem áll össze. Kivéve, ha igazat mondott és tényleg vannak valakik, akik szívesen fogadnának, ha csatlakoznék hozzájuk. A jelek szerint pedig ártani nem akarnak, mert azt már megtehették volna. Mégis túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, hogy létezik egy csapat olyanokkal, mint én, és tényleg készek volnának befogadni maguk közé. Egyszerűen csak nem így ismerem az embereket... a legtöbben félnek a képességektől. Tényleg volna egy csapat befogadó mutáns? Egy hely, ahol nincs elutasítás? Ez legalábbis megmagyarázná, Azazel miért hívta őket "testvériségnek". Közben megérkezek a házhoz, lefékezve az ajtó előtt.
- Ne már! - nyögök fel kínomban, amikor lenézek. Elfeledkeztem, hogy anya szólt az új lábtörlőről és a kéréséről, hogy ha lehet, ezt ne égessem ki. Hátrébb lépek és fejemet eldöntve vizsgálgatom a fékezésem nyomát. Végül is csak két csíkban strapáltam le, és nem is olyan vészes, mint ahogy az előző kinézett.
- Ez még vállalható. - vonom meg a vállam és ezzel túl is teszem magam a problémán, majd kizárnám az ajtót... de nincs is bezárva. Öhm, pedig én tutira nem felejtettem el!
Bizonytalanul nyitok be, szememmel egyből anya cipői után kutatva, ami bizonyítaná, hogy hazaért még előttem. Azonban nem találom őket. Hmm... elképzelhető, hogy mégiscsak én felejtettem el bezárni az ajtót.
Ahogy viszont felemelem fejemet, ismerős alakot pillantok meg a lakásban és a másodperc töredékéig a lélegzetem is elakad.
- Wanda... - halkan csúszik ki a számon a neve, tőlem meglepően szokatlanul, lábam földbe gyökerezik. Nem lépek felé, még csak nem is mozdulok. Egyszerre több érzés is a hatalmába kerít: a viszontlátás öröme, az érzés, hogy mennyire hiányzott, és egy keserűbb, fojtogatóbb érzés, hogy elment. Nem beszélt róla velem, csupán egy levélből kellett megtudnom a döntését. Eltűnt. Még előlem is. Kerestem, de nem tudtam megtalálni. Elbuktam. Most mégis itt van, én pedig hezitálok. Az, hogy elment, az, hogy nem találtam és a közelmúlt eseményei mintha láncokként fognának le és tartanának vissza attól, hogy megöleljem. Így ehelyett most csak szoborként állok, fejemet eldöntve és zavarodottan, kérdőn nézek rá. Bánat szorítja el torkomat, mert most, hogy itt van, nehezedik rám jobban hiányának súlya, melyről eddig tudomást sem akartam venni. De ennek jelét nem mutatom. Nem akarok gyengének látszani. Pláne előtte nem.

Tárgy: Is blood thicker than water? Vas. 22 Nov. - 15:11

Pietro és Wanda
I missed you. Did you miss me?

Nem tudom mi ütött belém. Nem szabadott volna hazajönnöm, hisz már az elején megmondta, vagyis leírtam, hogy nem fogok visszajönni. Most mégis itt állok az ismerős ház előtt, mely oly sok emléket idéz elő bennem. Na, nem mintha olyan régen mentem volna el, csupán pár hónapja, hogy kiléptem ezen az ajtón, mégis olyan távolinak tűnik, mintha évek teltek volna el, pedig semmi sem változott. A tetőt még mindig fel kéne újítani, az a bizonyos folt pedig még mindig ott van a falon, amit játék közben csináltunk az ikertestvéremmel. Pietro rávett, hogy ne mondjuk el anyának, azonban bennem túlságosan is égett a bűntudat, és vacsoránál kikotyogtam bűnünket, mikor anya rákérdezett. Talán, ha nem kérdezett volna rá és nézett volna a szemembe olyan nyíltan, akkor álltam volna a sarat, de sosem tudtam neki hazudni. A hazugság távol áll tőlem, vele megsemmisíteni lehet dolgokat, mint például a bizalmat, és én túlságosan is tisztában vagyok a megsemmisítés erejével. Ezért léptem le, mert nem akartam akadály lenni, egy kolonc, akire folyton vigyázni kell, nehogy valami bajt okozzon. Megígértem, hogy nem térek vissza, és lásd, mégis itt vagyok.
Visszatértemnek oka egyszerű, egy különös érzés vert gyökeret szívemben, ami mintha figyelmeztetni akarna. Már sokszor éltem át ilyet és ehhez hasonlót. Egyfajta ikerkapcsolat ez közöttünk, mintha csak a másik elméjében tudnánk olvasni, pedig ez annál sokkal komplikáltabb. Érzem, hogy valami nincs rendben, azt ugyan nem tudnám megmagyarázni, hogy mit is érzek pontosan, de tudom, hogy haza kellett jönnöm. Ellenőriznem kell, hogy a dolgok itthon minden rendben vannak-e, ha pedig ez megvolt, akkor megyek is vissza. Hogy hova vissza? Azt még nem tudom, mert már nincs pénzem lakást bérelni, ahhoz meg főleg nincs pofám, hogy Pietro-tól, vagy anyától kérjek pénzt. Úgysem adnának, hanem maradásra kényszerítenének, nem értenék meg, hogy nekem ez így a legjobb. Mióta elmentem kevesebbszer borultam ki, bár még távol vagyok a harmóniától és a békességtől. Nem hiszem, hogy valaha is megtalálom azt, de a remény hal meg utoljára. Az elsődleges feladatom az, hogy kiderítsem, miért érzem úgy, hogy Pietro-val nincs minden rendben.Hezitálva lépek be az ajtón. A pótkulcsot használtam, ami a harmadik, piros sapkás törpe alatt szokott lenni. Most is ott volt. Bent kellemes hangulat fogad mintha el sem mentem volna, mintha megállt volna itt az idő. Egy apró mosoly jelenik meg arcomon és mélyen beszívom az ismerős illatot. Otthon vagyok. Ledobom a táskámat a vállamról a konyha sarkába, majd beljebb megyek a lakásban, végig simítok a falon és a képeken. Furcsa. Olyan csöndes minden, mintha nem lenne itthon senki. Lehet, hogy be kellett volna jelentkeznem?

notes: #bénakezdőnap
• •

Tárgy: Re: Is blood thicker than water?

» Angels' blood