Peter & Laura, avagy az érkezés

Laura & Peter

Érdekes, hogy a finom mosolya és a széles között alig van átmenet. Mintha mindenre képes lenne ösztönlényként, boldogságbombákkal elsöpörni a világot, amely körülveszi. Nem pusztán az aranyfonalak mentén leszek az övé, a belsőjéből fakadó egyediséggel hálóz be. Szinte meg kell ráznom a fejem, hogy felébredjek a kábulatból. A szemüvegemet keresgélem az öltönyöm belső zsebében, hogy adjak magamnak valami pótcselekvést, leküzdvén a késztetést, hogy ne nyúljak ki legalább megsimogatni a csinos tincseket, vagy éppen végighúzni mutatóujjamat az álla vonalán. Az erős lenne.
- Olyasmi. Hát más kívánságaid is lennének? Nem mondom, hogy meglep. Ezek a mai diáklányok. – Sármos félmosollyal vonom meg a vállamat, még véletlenül sem illetem prostis jelleggel, bármit is csinál, jól csinálja. A megnevezés kifejezetten zavar, pont ezért nem szeretem, hogy a képességem nyilvános, nem akarom magam egy köz számára kívánságok teljesítésére szánt automatának tekinteni. Ha teljesítem is Laura kívánságát, az ingemet nem levarázsolom, egyszerűen megkapja amit akar. Ha azt akarja, amire én is gondolok. Elég egyértelműen értésemre adta, felfigyelt rám. Követem a teste vonalát, ahogyan lejebb hajol a poggyászért. Roppant fiatal, szinte vibrál még az élettől. A kezem ügyébe került szemüveget páratlanítom, és feltolom az orrnyergemre, ettől némi intellektuális külsővel felruházva magam. Aligha van szükségem ilyen eszközökre, mégis úgy vélem, öltöztet. Mint a lányok esetén bizonyos ruhák, ápol, és eltakar. Átvehetném a börönd fülét, ám nem gondolnám úgy, hogy máris a pincsikutyája lennék. Emancipált, felnőtt nőnek tekintem főleg ezekkel a formásan igéző domborulatokkal. Mintha hátrapillantana a lépcső irányába, majd fel is adja a dolgot.
- Valami még kint maradt? – Kérdezem elkapva a tekintetét, majd hátul összekulcsolva a kezeimet, mutatom az utat, egyenesen a lányok folyosójához. Miután ötletem nincsen, hogy melyik lehet az ő szállása, az egyik szabadnak cimkézett vendégszobába nyitok be.
- A birtok vezetői kerestek meg, hogy hátha tudnék tanítani valamit a fiataloknak. Nektek. Ha gondolod, frissülj fel, és átvehetsz valami tánchoz alkalmas.. – Nézek rajta végig, ez is nagyon dögös, talán nem is biztos, hogy szükséges, de ezt rá bízom. – Mondjuk húsz perc múlva itt? – Várom még meg a válaszát, majd finoman mosolyogva bólintok, és behúzom magam mögött az ajtót, hogy elinduljak a saját szállásom felé. Meg kell próbálnom nem azon merengeni, hogy is nézhet ki a lányka, mondjuk úgy... meztelenül?

Peter & Laura

Szavaira, miszerint ha nem vagy egyértelműen besorolható az "ember" kategóriába, döntés elé állsz, miként éled az életed, csak bólintok, de nem fűzök hozzá semmit. Láthatólag ebben egyetértünk, nem fecsérlek több szót a dologra, csak egy finom mosollyal nyugtázom hasonló gondolatainkat. Végtelenül élvezem a helyzetet, de nem vagyok az az ítélkezős fajta, nem könyvelem el magamban, hogy Peter valami nőcsábász szoknyapecér, aki mindenkire rárepül. A válasza viszont láthatólag nagyonis bejön, arcomon előbb széles mosoly fut át, mintha csak ezt vártam volna, majd hangom kicsit vált, láthatólag csak a hatás kedvéért.
- Szóval menjek el egy ismeretlen lebujba egy ismerős idegennel táncolni egy ingért? Hátha más kívánságomat is teljesíti ittas állapotban...? Hát, rendben, legyen Dzsinni. Hova tegyem a táskám? - fejezem be gyorsan és újra megragadom a bőrönd fülét, az arany szálak pedig befonják karom, hogy könnyen tarthassam. Közben messzebb nem nagyon lépek, csak egy kicsit hátrébb dőlök, de azt is inkább az egyensúlyom megtartásáért, plusz hogy jobban lássam az előttem álló férfi arcát. Közben ha úgy határoz, hogy megmutatja az a szobát, követem persze. Szeretek táncolni és szórakozni, a zene pedig a szerelmem is lehetne, ha hús-vér férfi lenne, milyen kár, hogy csak kotta. Nem vetem meg az alkoholt sem, szóval jó lesz megtudni merre is van itt egy olyan hely, ahol hódolhat az ember ilyesfajta szenvedélyeinek. És ha van színpaduk, esetleg szabad zenélős estjük, benézhetek valamikor a gitárommal is. Gondolatmenetemből pedig eszembe is jut, hogy a kocsiban hagytam a hangszert, tekintve, hogy nincs több kezem. Majd azért is vissza kell menni. De még maradjunk a jelenben, és inkább a partihangulaton gondolkodom, mint a teendőimen. Ha pedig sétálunk fel a bizonyos szoba felé, gondolom megtudok valamit az ismeretlen idegenemről.
- És hogy kerülnek ide a magadfajta öltönyös figurák? - kérdezem, és egyértelmű, hogy eddigi élete után kérdezősködöm. Honnan jött, hová tart, és mi hajtja? Mondtam, hogy izgalmasabb lesz itt, mint az egyetemen.

Laura & Peter

Ahogyan a lány közelebb lép, nem pusztán a behálózó aranyfonalak rabja leszek, az auráját terjeszti ki rám, azt a nyers nőiességet, amelyről úgy véltem, a másik Loránál már elveszett. Nem vagyok még idős, hozzá képest cseppet sem, bár ránézésre meg nem tudnám állapítani, hogy mennyi lehet. Ennyi erővel ő is kaphatna katedrát. Én sem vagyok hagyományos értelemben vett tanár, nem lehetne rámfogni, hogy szigorú vagyok, és elhatárolódó, mint mondjuk Charles. A lány arról mesél, hogy milyen élet várt volna rá, én már régen lemondtam arról, hogy bármi is valóságszerűen működjön. Igaz, önmagamtól semmiféle erőm nincsen, csak ha más kéri, így megtehettem volna, hogy rossz útra térek, és olyan módon értelmezem a kívánságokat, hogy csak nyerjek rajta, de az valahogy nem is én lennék. Nem mondom, hogy annyira jófiú vagyok... de vannak határok.
- Van benne valami. Ha embernek születsz, az vagy aki. Ellenben, ha különlegesnek, akkor döntés elé kényszerülsz, melyik éned a fontosabb. Mondanom sem kell, nem érdemes lemondani az adományról, főleg, ha nem átokként éled meg. – Ezen a ponton már egészen közel van, még a mellkasomra is rákerül a finom tapintású tenyere, amely még az öltöny ingén keresztül is izzít némi forróságot. Szórakozott félmosoly jelenik meg az ajkam tövében, a végén még valami átlag pasinak vél, akinek csak az tölti ki az életét, hogy csinos diáklányokat hajkurásszon. És a változatosság kedvéért magas labdát ad, amit pusztán le kéne csapnom. Mások meg szórakozóhelyen ismerkednek.. Talán ez lenne a megoldás.
- Egy tánc. Ha lepakoltál, ismerek Salemben egy egész kulturált táncos-ivós lebújt. Ha bármit akarsz tőlem... – Hajolok közelebb én is, ám megőrizve azt a bizonyos másfél centit, pusztán az ajkain húzom végig az ujjamat. – Akkor táncba jössz velem. – Méregetem, lehelletünk már szinte süti egymást, ám mégsem teszem meg azt az utolsó lépést. Nem vágyom rá, hogy ilyen könnyen adja magát, ahogyan én sem teszem. Egész testemben bizsergek a különös, új ismerőstől, ám mi van, ha mindez csupán valami fellobanás, amelyre még időt sem érdemes vesztegetni? Sajnálatos módon a smaragdzöld tekintet ennél jóval többet ígér.

Peter & Laura

A visszakérdezésre csak elmosolyodom. Megértem, hogy más pont azt a normális életet szeretné, ami nekem volt, de számomra most érdekesebb a többi különleges képességű társam között lenni. Gondolom nem sokuknak adatott meg az a béke és nyugalom, amiben én felnőttem szerető családom körében, sejthető, hogy vágynak rá, nem mindenki fogja megérteni, miért hagyom ott a tökéletesnek látszó életemet, hogy a többi csodabogárral legyek. Hiába a tény, hogy könnyedén beilleszkedem, de ennek ára van. El kell hagynom lényem felét, az aranyfonalakat, a tündérlángokat, Ariadnét. Végül apró kis vállvonással válaszolok, és hangomból teljesen egyértelmű, hogy tényleg nem bánkódom amiatt, hogy nem mentem végül abba az iskolába, sőt izgatott vagyok a jelen miatt.
- Az egyetem várhat, és amúgy sem lett volna nagy szám végigtanulmányozni az összes klasszikus zeneszerző életművét. Az itteniek története valószínűleg sokkal érdekesebb. Itt az lehetek, aki vagyok, és nem kell magamba zárnom a képességem. Több érdekes embert ismerhetek meg, mint az egyetemen, az tuti. - majd a hangulat elég gyorsan fülledtbe vált, és én ajkaimon játszó cinkos mosollyal lesem minden reakcióját. Számomra nem igazán tudatosult, hogy tanár a partnerem, tekintve, hogy az egészről csak annyit mondott, tegeződünk. Hát ebből meg nem következik egyenesen, hogy tanár. Kb mindenkit magáznék, akivel először találkozom, és öltönyös. Közel lépek hát, az ingét kérem, a válaszra pedig hangon suttogásra vált.
- Szóval ára? Érthető, a dzsinnek már csak ilyenek... De új vagyok itt, kérlek világosíts fel, hogy mi az ára egy ilyen elegáns ruhadarabnak a mutánsok világában. - kicsit közelebb hajolok, de csak éppen pár centit, hogy Peternek biztos eszébe jusson a lehetőség, hogy a telt ajkak érintésével fizessem az inget, tekintetem közben nem szakad ez sz övétől, és láthatóan csillog benne a fény, csábító zöld szemek kíváncsisággal. És valóban, igen ünneprontó pillanat lenne, ha most valaki beugrana melléjük köszönni, és megzavarná a különös kis jelenetet, a feszített pillanatot kettőjük között, ami talán csak egy egyperces csoda lesz, talán sokkal több annál. Különös vonzódás két különös ember között.

Laura & Peter

Az egyik lépcsőfordulóban megrekedünk, csakis arra várok, hogy kiderüljön, a fiatal lány vajon hogyan került éppen hozzánk. Nem tűnik éppen defektesnek. Sokkal inkább olyannak, aki tökéletesen el tud vegyülni a hagyományos emberek között, hiszen meglepően csinos, van egy érzéki kisugárzása. Miután én magam sem vagyok túl idős, a korkülönbség szinte elhanyagolható, én pedig nem várom azt, hogy magázzon, vagy kifejezetten tanár úrnak hívjon. Nincsen tanári végzettségem, még csak nem is szoktam kapcsolatot ápolni a tanítványaimmal, rájuk van bízva, hogy mit is kezdenek a tananyaggal, amelyet az előadásaim során át tudok adni. Ezért vagyok most meglepődve, hogy a kommunikáció igen gördülékenyen indul, hajlamos vagyok flegmán vállat vonni mindenre, mindenkire, megszoktam már, hogy a képességemből eredő előnyök miatt keresné bárki is a társaságomat, és miután visszahúzódtam a saját kis világomba, erre nem is adok esélyt.
- Azért jöttél, hogy az egyetem helyett hozzád hasonló különlegesekkel tanulj? Nem úgy tűnik, mintha lenne még okulni valód... – Karbafont kezem mögül változatlanul érdeklődő testtartásssal figyelem, amint lassan behálóz, és ezt most lehet fizikai... vagy talán lelki vonatkozásban érteni. Laura... már a név is nagyon fájó. Lorelai beceneve is Lora volt, ahogyan fonetikusan a Laurát ejtjük. Nem tudok megszabadulni a múlt emlékétől, és az az érdekes, hogy hiába hátráltam ki a szerelmi háromszögből, Alannel csak távkapcsolatban élnek, nem lettek az a tipikus szerelmespár, aminek eredetileg szántam volna őket a távozásommal.
A diáklány talán nyitottnak tűnik, pedig csak nincsen rá erőm, hogy ismét visszahátráljak a csigaházba, örökké nem lehetek egyedül. Nagyon is érdekel, hogy mire ez a kezdeményező háló. Alig hallhatóan felmordulok, amint az ajkaira emeli az ujját, szinte felhívó keringőre, amihez most nem igazán lenne kedvem. Ráadásul egy diákkal... Kivéve ha úgy vesszük, hogy még nem tudtam hogy diák, lehet, hogy csak vendégségbe jön valakihez. Na nem mintha ő lenne az első a történelemben, aki tanárral kezd, főleg, ha olyan szavakkal illet, amivel. Én magam adtam lehetőséget, hogy lenyűgözzön, s amikor megteszi, visszahátrálnék...?
- Bármit... nem! – Folytatnám én, ám megtöri a távolságot, szinte már egymást süti lélegzetünk, ahogyan hozzámér. Leeresztem a karjaimat a font állapotból, hogy elmerüljek a csinos íriszekben, ám ahelyett, hogy magamat látnám bennük, pusztán a zöldszín kavargásban úszom, ahogyan bizsereg az érintésének helye.
- Nem szokásom másra testálni az ingemet. Annak ára van. – Állom a sarat, nem hátrálok meg, még ha úgy tűnik, vissza is vonta az aranyfonalat, mégis, nem tudom, hogy hangom mikor halkult suttogássá, hogy csak centikre vagyunk egymástól. Túlságosan titkokkal teli a helyzet, igen kellemetlen lenne, ha bárki megtörné a különös varázst, holott az épület azon részén vagyunk most, ahol gyakran járnak.

Peter & Laura

Szépen haladok felfelé, ahogy az érkezésemet övező furcsaságokról csevegünk, és mikor megkérdezi, hogy hova mentem volna tovább, könnyedén válaszolok.
- Elég sok minden érdekelt, és nem is lettek rosszak a felvételi pontszámaim, de végül a Kentucky Egyetemre mentem volna, zeneművészetire. Az egyetem viszonylag közel van Winchesterhez, ahol születtem, persze beköltöztem volna a kampuszra. Aztán, mint látod, változott a terv, és a fél országot átszelve ide jöttem. Sosem jártam ezelőtt New Yorkban. - teszem még hozzá, majd a képességemmel foglalatoskodva betekerem Petert egy kicsit. A visszaszúrt kérdésére csak sokat sejtető mosolyt eresztek meg, nem is érdekel, hogy én vagyok-e a kivételes, aki most ezt kapja, vagy mindenkivel ez a bánásmód, mert mindegy. Ígyis-úgyis nagyon tetszik ez a kis játék a lépcsőn. Fene nem gondolta volna, hogy rögtön az első pasi ilyen nyitott az ilyesmire, aki szembe jön velem. Végül a képességéről kezd beszélni, és a szavak végén gyanús csillogás költözik a szemembe, ahogy előbb kissé felnézek, ujjamat ajkaimhoz érintem, mintha csak gondolkodnék pár pillanatot.
- Hmmm... Szóval kívánságokat... És bármit kérhetnék? - de a válaszra nincs idő, mert a szavak közben lejjebb lépek egy fokot, hirtelen csökken a távolság köztünk, majd szép ívben vezetve mutatóujjamat a számtól a mellkasához érintem.- Mert akkor mondjuk az ingedet szeretném. Rajtam... De jól fontold meg. - teszem hozzá csábos félmosollyal, majd elveszem a kezem, csípőre teszem, és állok ott, mint aki várja a csodát. Végtelenül érdekel a férfi reakciója. Elvégre nem is ismerjük egymást. De ha egyszer ilyen hülye személyiségem van... És amúgy is, ő ütötte fel a labdát. Én csak lecsapom.

Laura & Peter

Tanácstalannak éppen nem mondanám magam, szokatlan a dolog, valahogy nem érzem tisztemet holmi fogadóbizottságot játszani, bármilyen csinos és bájos a leányzó, akinek most a társaságát élvezem. Megmaradok azon a szinten, hogy az iskolához tartozó bútordarab vagyok, akinek úgy más dolga nincsen, csupán leadni az óráját, majd amikor kicsöngettek, onnantól a saját utamat járom. Érdeklődve figyelem a felkúszó fonalakat, amelyek most már a táskáján is átvették az uralmat. Tehát akkor ő elől, én meg pár lépéssel lemaradva mögötte. Kicsit udvariatlan, hiszen nekem kéne mutatnom az utat, ám ha véletlenül ezt felvetné, egyértelműen magyarázható azzal, hogy ő a hölgy, én meg gáláns vagyok.
- És mi lettél volna, ha mégis az egyetemre mész? – Kérdezem, és megnyitom az öltöny gombjait, már lefelé mászás közben is úgy kellett volna, hogy a drága anyag ne szenvedjen kárt a feszülés közben. Viszonzom a mosolyát, és ha már megtorpantunk, a közeli korlátnak támaszkodok, hogy ne tudjak azzal flegmának, hogy zsebredugom a kezemet. Eredetileg szigorú tekintetem mögött most érdeklődő mosoly lapul, van egy kisugárzása ennek a Laura leányzónak. Valamire nagyon készül, vélhetően demostrációra. Kiváncsian mérem végig.
- Valami fémet... - Visszhangozom, igazából ez keltette fel a tekintetemet. Lelki szemei előtt olyan rémálom jelenik meg, hogy amikor a gyönyörű lányka fogat most, higanyt köp vissza a mosdóba. Elhessegetem a különös gondolatot, nem is értem, hogy miért jutott ez így az eszembe, és a szemöldökráncolás eltüntetése után már egy halványabb mosoly is megjelenik az ajkamon. Végülis attól még az alakja nem torzul el, sokkal rosszabb változást is kaphatott volna, így teljesen emberi, akárcsak én. Valamiért hajlamos vagyok a külsőségek rabja lenni, és a mutánsokat úgy kezelni, hogy lehetőleg ne legyen három szemük, és ilyesmi. Tudom, hogy tanárként ezt máshogyan kéne látnom, de az érzéseimen nem tudok változtatni. Végigszalad rajtam az aranyfonál, egy pillanatra megrezzenek, de tényleg nem érzem, hogy hozzám érne. A szépség nagyon is jól csinálja, amit csinál, tökéletesen uralja az erejét. Már csak az érdekelne, hogy mindezzel lehet e támadni is. Ha képes arra, hogy erőt fejtsen ki a cipelésnél, akkor vélhetően a fém másra is alkalmas.. Ha már el vagyok engedve, akkor lépek csak közelebb, a kihívó pillantásra felelve.
- Úgy gondolod, hogy ilyen könnyen rabul ejthetsz...? – Felelem, mintha ismét a szigorú tanár hangom lenne, ám a tekintetemben mintha furcsa vágy lobbanna, hogy nagyon is vevő vagyok az efféle évődésre, ám azt nem tudhatja, hogy minden határozott, és szép lánnyal így viselkedem, vagy ez csak neki szál. A kérdése ezek után már szinte magától értetődő választ követel. Kedvem támadna látványos bemutatóra, akárcsak ő, ám vele ellentétben én csak azt teljesíthetem, amit ő akar.
- Kívánságokat teljesítek. Ha úgy tartja kedvem... Csak mondd, hogy mit kívánsz... és megfontolom. – Döntöm oldalra a fejemet, most nála a labda, ezúttal sikerült nekem is magamra húznom az ő kihívó pillantását. Mintha két dobbermann csattogtatná egymásra a fogait. Nem mozdulunk, csak méregetjük egymást. A tanár-diák viszonynak nyoma sincsen.

Peter & Laura

Látom rajta, hogy egy kissé tanácstalan, de ez nem nagyon veszi el a kedvem attól, hogy vele mászkáljak. Az iskolában csak nem téved el, bár azt sem bánnám, mindig élveztem az ilyesmi váratlan eseményeket. Jó, lehet, hogy néha keresem a bajt, de csak saját magamnak, és csak azért, mert vicces kimászni belőle. Végül elindulunk együtt befelé, és észre sem veszem, hogy vinné a csomagom, mert már uralom a helyzetet. Eddig persze nem akartam felfedni ezt a nagyvilágban, de most már, hogy itt vagyok, szabadon használhatom a képességem. Pont mint otthon. Jó ez a hely, már most tetszik, jól fogok szórakozni, azt hiszem. Bólintok, amikor közli, hogy a fogadószobába megyünk. Gondolom felfelé, mert a lépcsők felé terel.
- Hát, én már végeztem a sulival, azért kellett otthon maradnom még, mert felvettek volna az egyetemre, csak lemondtam, ugye. De nem gáz, valaki más mégis bekerül helyettem. Én meg tuti jól fogok szórakozni itt. -mosolyodom el, és láthatóan élvezem a kissé zavart társaságot. Igen, én semmit nem kaptam az ég világon, szóval kell egy kis segítség. Persze ha egyedül lennék is megoldanám, de így könnyebb, és a társaság is jobb, mint a porcicák. Már a lépcsőn megyek felfelé, amikor feltűnik neki a fonál, avagy csak most kérdez rá. Minden esetre hátranézek a vállam felett, majd le a karomra, és megtorpanok a lépcsőn. Úgy két fokkal lehetek feljebb, mikor leteszem a bőröndöt, és megfordulok, hogy felemeljem a kezem, mutatás céljából.
- Nos, ez az, ami miatt itt mutánsnak neveztek. - csak mosolygom, és ekkor a fonalak lassan elkezdenek lefonódni rólam, lassan újra előtűnik a bőröm, és szavaim közben visszahúzódnak az ujjaim végbe - A testem valamiféle fémet termel, amit így tudok irányítani. Bárhol elő tudom hívni, és kedvemre formázhatom, csak még egy kicsit lassan megy. - mindeközben újra kinő az ujjaimból, és összefonódik egy fa formájára, majd szét, és utána újra össze, most egy humanoidként, aki lassú, táncmozdulatokat végez. Nagyon szépen néz ki. Látszik, hogy nem azt nézem, amit csinálok, hanem őt, és a reakcióját. Persze koncentrálok, de nem kell olyan nagyon. Régóta gyakorlom már, és most lassan is csinálom, szóval tudok másra is figyelni. A fonalak közben újra eltűnnek, én pedig tovább beszélek.
- Persze sokkal kevésbé feltűnő, ha csak egy szált hozok létre. Úgy viszonylag gyorsan tudom mozgatni, na meg persze precízebben is. Még vágni is lehet így, vagy szúrni. Látod? Észre sem vetted, és már az enyém is vagy. - erre elmosolyodom, és lefelé biccentek a fejemmel. Ha követi a tekintetem, és nagyon figyel, láthatja, hogy a fekete öltönynadrágján nagyon vékony, arany szál fut végig, a bokájától indulva a combjáig. Nem szorítja, nem is érezni, csak ott van, követi a textil esését. Ha pedig követi, látni, hogy a bokám környékéről indul. Kissé kihívó mosolyt eresztek meg, majd a szálak gyorsan tekerednek le róla, és tűnnek el megint. Majd nem indulok tovább, hanem egyszerűen felteszem a nyilvánvaló kérdést.
- És Te mit tudsz?

Laura & Peter

Olyan az egész, mint egy egyetem. Vegyesen összerámolt fiatalok, ahol többségében felnőttekről van szól, legalábbis nem kiskamaszokról. Különlegesek a maguk nemében, de mégis javarészük még bátorításra szorul. Hogy tőlem kapják ezt meg? Nem tudom.. Csak az a dolgom, hogy leadjam az óráimat, utána hajlamos vagyok a saját utamat járni, amely legtöbbször Ázsiába vezet, manapság még mindig sok ott a felfedezésre váró terület, valahogy eddig kevésbé turták fel. Észre sem veszem, hogy végigmér. Nálam egyértelmű a dolog, férfiből vagyok, ő pedig már egyátalán nem tűnik kislánynak, ám mégis diák, ennyit erről. Azért a telt, érzéki ajkairól nehéz elkapnom a tekintetemet.
- Világos. Fő, hogy itt vagy. – Nem igazán jeleskedem abban, hogyan kéne valakit eligazítani, amennyire én tudom, kapnak valami paksamétát, amelyben még szobakulcs is van. Elkeveredett volna a lányé? Meglehet. A tarkómhoz érintem az ujjam tanácstalanságom jeléül, ám nem akarom elbizonytalanítani. Végső soron egy vendégszobát is kaphat. Biztosan meglesz az majd valahol. Viszont nekem lassan indulnom kéne, vár Hong Kong. Belül felsóhajtok, mindegy, várhat, foglalkozom a lánnyal. Figyelem, hogy mi mászik ki a testéből, olyan, mint valami modernkori Gorgó, csak nem kígyókkal teszi azt, hanem ezzel a fura aranyfonállal. Nyáron alig voltam a birtokon, van mit pótolnom, ugyanis nem ugrik be, hogy ki ez a lány, miért is vettük fel, biztosan megvolt rá az oka Charles-éknak, és erősen kétlem, hogy pusztán a csodás alakja miatt.
- Hogy őszinte legyek, én is passzolok. – Fonom karba a kezemet, ahogy fürkészően végigfuttatom rajta a tekintetemet, majd pár pillanat múlva veszem csak észre magam, hogy nem szólalok meg egy ideje. Megrezzenek, és folytatom. – Jobb híjján gyere velem az egyik fogadószobába, ott lepakolunk, és telefonálok egy párat. – A mosolyt ugyan viszonzom, de a létező legnagyobb antitálemntumba sikerült belebotlania, tényleg nem kisérem figyelemmel a diákok útjait, ami az órán kívüli életet illeti. Charles-ék pontosan tudják, hogy nem akartam X-Men sem lenni. A képességem támadásra alkalmatlan, a harcművészeti tudásom pedig a legtöbb esetben nem említhető egy lapon mondjuk egy tűzgolyóval. Inkább a saját utamat járom.
- Eddig jó. – Már nyúlnék is, hogy mégis segítsek a hordáskodásban, ám mégis megoldja egyedül. Annyi baj legyen, baktatok valahol mellette. A ruházata alapján igyekszem kövekeztetéseket levonni, honnan jött, mi motiválja, de úgy vélem, mindez még korai, egy kicsit tényleg nem árt majd megismernem őt, remélve, hogy nem fog ragaszkodni a szigorúan vett kenetteljes szövegekhez, amit a diákok fejébe szoktak verni a hagyományos iskolákban. Ez minden, csak nem hagyományos. Megtaszítom a bejárati ajtót, hogy belépjünk a csarnokba, és a lépcsők felé indulok, az elsőre fogunk felmenni.
- Bármilyen furcsán is hangzik, azért vagy itt, hogy csiszolódj. A tárgyaink között vannak ismerősen csengőek is, ám megtanulhatod felfedezni önmagad is. Itt nem szabunk túl sok korlátot, még ha a tanárok javarésze mindenrről máshogyan vélekedik. Ahogy mondod, jó, hogy rám találtál. Vagy én rád. – Fejezem be a rövidke bemutatót, és megindulok vele fel a lépcsőn, most úgy érzem, hogy rajtam van a kérdezés sora, ám egy óvatlan pillanatban mintegy véletlenül mögé kerülök, és alkalmam nyílik megfigyelni a hátsója formáját, ahogyan előttem riszálja.
- Mi eza... zizé? – Fűzöm össze a szavakat, kissé értetlenre, de egyértelmű, hogy a testéből sugárzó arany fonálra gondolok. Ilyesmivel még nem találkoztam, holott pontosan tudom, hogy a mutáció igen sokrétű lehet. Igazán kiváncsivá tett.

Peter & Laura

Békésen hurcolom magam után a bőröndöm, és az előttem magasodó épületet bámulom, majd egy laza mozdulattal kapcsolom ki a walkmanem, mikor valaki közeledni kezd hozzám. Egy öltönyös fazon. Ilyen elegánsak itt az emberek? Nem tudom, hogy Peter itt tanári pozícióban van, így csak mosolygom rá egy kicsit, és végigmérem lopva. Helyes arcú srác. Nyakamba csúsztatom a fülhallgatót, és szinte azonnal válaszolok a kérdésére, nem nagyon zökkent ki, hogy nincs köszönés, és az első mondata egy kérdés. Csak bátyám van. Az ilyesmi megszokott.
- Miután nálunk voltak még otthon kellett maradnom pár napot, szóval utánuk jöttem. - a hátam mögé nézek, és mikor megállapítom, csak csak a kapun keresztül lehet belátni, és amúgy is az isten háta mögött vagyunk, elkönyvelem magamban, hogy itt már nyugodtan használhatom a képességem. Először szinte észrevétlenül fonják körbe kezem az arany fonalak, majd mikor a csomagom füle után nyúlok, arra is rátekerednek, és láthatóan sokkal könnyedebben emelem meg újra, de még kicsit a súly irányába dőlök. A fonalak pedig elkezdenek felfelé mászni a csupasz karomon, és immár feltűnően elérik a vállam, így teljesen kiegyenlítődik a helyzet, és könnyedén emelem a poggyászt. Mindeközben egyébként csevegek.
- Laura Martin. Hello. És igen, most kezdenék, ha tudnám, merre is kellene mennem. Az útbaigazítás csak a kapuig szólt. Most meg fel kéne találnom magam. De végül is az sem baj, hogy téged találtalak meg. Vagy Te engem. - egy mosoly mellett megvonom a vállam, és a főbejárat felé biccentek. - Gondolom arra. - sétálni is kezdek, de mozgásomból egyértelmű, hogy várom Petert, azaz vele sétálnék befelé, már ha elindul. Ha nem, persze várakozok. Közben feltűnhet neki, hogy a képességemet minden szégyenérzet nélkül használom, én nem vagyok az a fajta, aki rejtegetné. Sőt, kifejezetten szeretem is. Hasznos dolog tud lenni. Mivel nem tartom magam furának, nem is nagyon éreztetem, hogy a tény, miszerint teljes karomat befonta fene sem tudja hány méter hosszú arany szál, egy picit is említésre méltó lenne. Naná, hogy fene látványos mutatvány, mintha egy páncél lenne a karomon.
- Hogy mennek errefelé a dolgok? Kicsit elveszettnek érzem magam. - bár ez nem igaz, megoldanám a dolgot egyedül is, de így talán több segítséget kapok legújabb ismerősömtől, aki nem mellesleg elég dögös az öltönyében.
.

Laura & Peter

Ugyanolyan magamnak való alak vagyok, mint Elijah, a tanári kar azon egyedül tagja, akivel meg tudom magam értetni. Hasonlóképpen hozzá, szeretem megtartani a saját kis titkaimat, az érdeklődőket pedig lazán lekezelni, elküldeni a búsba. Nem tartom magam különlegesnek azáltal, hogy tanár volnék, ez állomás az életemben, nem végcél. Talán ez az oka, hogy vele együtt szoktam ejtőzni, egy kicsit kimozdulni, amolyan haveri szinten, ugyanis nem tartozunk egymásnak számadással. A képessége mibenlétével tisztában vagyok, ő is az enyémmel, a birtokon a felnőtt szinten legalábbis így szokás, hogy szükség esetén tudjuk egymás hátát védeni. A folyosók egyikét rovóm, hamarosan vége az előadássorozatomnak, aztán irány a Távol-Kelet, egy újabb ásatás. Ásatásnak mondom, valójában egy dúsgazdag milliárdos bérelt fel, hogy szerezzek meg számára egy fontos kiállítási tárgyat, amely valami ötszáz éve veszett el véglegesen, azóta sem leltek a nyomára. Apám végül pár éve meghalt, a poros könyvtár közel sem ér annyit, amennyit ő gondolt róla, pusztán eszmei vagyont képzelhetünk mögé, így nem volt szívem útilaput kötni a kódexek „talpára”. Cipelem őket ahova csak költözöm, most éppen itt az X-Birtokon rendeztem be belőlük egy olyan könyvtárat, mintha én magam is roppant művelt lennék. Szeretek olvasni, de nem köt le annyira, hogy napokig ki sem mozduljak. Könnyen rájövök, melyikből szükséges megtudnom a kívánt tudást, nem molyolok rajtuk sok időt. Kipillantok az erkélyről, amint látom, hogy begurul egy újabb járgány. Várok egy ideig, amíg küzd a bőröndökkel, senki nem megy le elé. Na ne máár. Nekem kéne? Túl van értékelve ez a tanári állás, különben is, hamarosan utazom. Jó, mindegy, ez gyors körbevezetés még beleférhet. Beillesztem lábaimat az erkély vasrácsába, és jól begyakorolt mozdulatokkal mászom le az udvari kapu elé. Az egészben csak az a vicces, hogy most közel sem vagyok sportosan öltözve, az öltönyt nem erre találták ki, na de most már mindegy. Megigazítom a szemüvegemet, és kurtán biccentek. Szemrevaló fiatal lány, talán túlságosan is. Khm.
- Nem mentek érted Charles-ék? Érdekes. Most kezdesz? – Kérdezem, tekintetem átsiklik a poggyászán, fel sem merül, hogy én cipeljem fel az emeleti szobákig. Bemutatkozni viszont nem árt. – Peter Calloway. Tegeződünk. – Adom ki az ukázt, sem a korom, sem a posztom folytán nem ragaszkodom kifejezett tiszteletadáshoz. Majd ahogy sikerül.

Peter & Laura

Megkaptam a pontos helyet, így magam is eltaláltam ide. Volt egy kis elintéznivalóm még otthon, nem tudtam azonnal indulni, így külön jöttem, a saját kocsimmal, ami most épp odakinn parkol. Vicces, de a kapu nyitva volt, így csak besétáltam, és most egy viszonylag nagy bőröndöt magammal cipelve bámulom az elém táruló látványt.
- Azta. - szalad ki a számon, és egy kicsit lerakom a súlyos csomagom. Jelen pillanatban a befelé vezető út kellős közepén álldogálok a farmersortomban, fekete ujjatlan felsőmben, és a pár fekete sportcipőmben. Hajam copfba fogva díszeleg, de az elülső tincsek így is el vannak szabadulva. Kisimítom frufrum a szememből, majd tovább indulok, megemelve a nagy bőröndöt. Nem tudom, merre kéne indulnom, hát megyek előre, elvégre ott van a hatalmas impozáns épület bejárata. Kit kéne keresnem? Merre kéne indulnom? Szólnom kellene valakinek, hogy itt vagyok? Nem tudom, így kicsit elveszettnek érzem magam, de ettől függetlenül, magabiztosan lépkedek befelé. Csak összefutok valakivel, elvégre fényes nappal van, délután, és ha minden igaz, ez egy iskola. Hát lássuk.
.

Tárgy: Re: Peter & Laura, avagy az érkezés