Felicity Phoenix

Tárgy: Felicity Phoenix Szomb. 21 Márc. - 23:22

Felicity Phoenix

Nincs lehetetlen, csak olyan ember, aki tehetetlen.

Userinfo: Főkarakter - Charles Xavier

Név: Felicity Phoenix
Mutáns név: Védőangyal
Születési dátum és hely: 1966. július 8. Manchester, Anglia
Besorolás: Független

Képesség(ek):

Elsődleges képesség: Érzések érzékelése
Osztályozás: Deltan mutáns
Aktiválódás: 14 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: A képességem jelenleg még teljes mértékben önállósítja önmagát, előfordul, hogy hónapokig nem érzékelek semmit sem, máskor pedig jóval gyakoribb a dolog. A lényeg viszont ugyanaz, képes vagyok érzékelni mások érzéseit. Nem kell hozzá kontaktus, elég csak látnom az illetőt. Ha valakire ráhangolódom, akkor szinte mindent érzek felőle, az erősebbektől kezdve, mint a fájdalom, vagy a boldogság a gyengébbekig, így aztán azt is tökéletesen tudom ilyenkor, ha valaki teszem azt hazudik, hiszen olyankor is elég jellegzetes érzelmi hullámokat mutat, vagy épp pont hogy ezek hiánya alapján szűrhetem le az igazságot.
Képesség távlatai: Idővel már teljesen el tudom különíteni az egymáshoz hasonlatos érzelmeket is, hogy mindegyiket felismerjem és akár több embert is képes vagyok egyszerre letapogatni. Kiszűrhetem nagyobb tömegekből is azt, aki fél, vagy aggódik.

Másodlagos képesség: Sikoly
Osztályozás: Deltan mutáns
Aktiválódás: 18 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Semmi összetettség nincs benne. A sikolyom olyan durva frekvencián szólal meg, amit szinte senki sem képes elviselni, így mondhatni hatásos védekezési mechanizmus is egyben az esetleg rám támadókkal szemben. Természetesen csak azokra hat, akik hallják, elég közel vannak hozzá, hogy eljusson hozzájuk.
Képesség távlatai: Idővel a sikolyom akár afféle jelzőrendszerként is működhet, képes leszek rá, hogy elérjem, hogy 1-1 olyan személy is hallja, és ezzel tudja, hogy bajban vagyok, aki távol van tőlem, de már elég jól ismerem, hogy kapcsolatban legyek vele.

Jellem: Talán a képességem miatt is lehet ez, de rendkívül nagy a beleérző képességem és felettébb empatikus jellemmel rendelkezem. Nyitott vagyok és kíváncsi, nem igazán van meg bennem az a fajta félsz, vagy tartás mások felé, ami a legtöbbekben. Elég sokat beszélek, mivel ami csak eszembe jut azt gondolkodás nélkül ki is mondom. Nem alakultak ki bennem azok a gátak, amik sokakban, valahogy nem félek attól, hogy önmagam legyek, mint a legtöbb ember manapság. Elég nagy fokú a naivitásom, és nem túl sok igazi veszélyérzettel rendelkezem, mondatni nagyon könnyen megbízom az emberekben, akkor is, ha ezt nem indokolja semmi sem. Egyszerűen még nem tapasztaltam túl sok rosszat a világban, ezért eleve a jót feltételezem mindenkiről. Kicsit olyan vagyok, mint egy burokban felnőtt hercegnő, vagyis... nem is kicsit. Soha sem voltak igazán nagy problémáim, nem volt gondom a pénzzel, nem volt rá szükség, hogy gondoskodjam önmagamról. Persze tudok én ezt azt, akár még főzni is, de csak mert nekem volt kedvem hozzá, hogy megpróbáljam, nem azért, mert rákényszerültem. Az alaptermészetesen rendkívül vidám és bohókás, kissé talán szeleburdik és meggondolatlan, vagyis inkább nagyon, de eddig még soha senki nem panaszkodott rá, hogy baj, hogy ilyen vagyok. Akik ismernek mindenki szeret és eddigi életem során még nem sok rossz szót kaptam, ha netán össze is veszem valakivel egy kicsit abból hamar békülés lett. Igazság szerint nehéz engem nem szeretni, már csak a pozitív kisugárzásom miatt is.

Kinézet, megjelenés: Szőke hosszú, kissé göndörödő haj, kék szemek, ártatlan tekintet, törékeny testalkat, tényleg olyan vagyok, mint egy mesebeli hercegnő, akinek folyton kedves mosoly játszik az arcán és hírből sem ismeri a rossz dolgokat. Már első ránézésre is azt láthatod rajtam, hogy nyugodt és békés a természetem, de a szemem csillogásából látszik az is, hogy van bennem egy nagy adag játékos huncutság is, amivel valahol azt akarom elérni, hogy mindenki mást is jó kedvre derítsek magam körül. Nem vagyok túlságosan izmos, vagy erős, viszonylag vékony vagyok és húsz éves létemre sem vagyok kifejezetten durván nőies, értsd elég lapos vagyok elől is hátul is, de sosem gondoltam úgy, hogy ezen változtatnom kéne. Mindenki olyannak fogadja el magát, amilyen. Csinos arcom van, amihez a bájos tekintet párosul az esetek nagy részében. Nem viselek sosem túlságosan erős sminket, csak egy leheletnyit, ami éppen kiemeli az adottságaimat. A mama szerint egyébként is természetes szépség vagyok.
Ruhák tekintetében az egyszerűbb darabokat szeretem, bár voltam én már bálon is, ahol imádtam a csillogást és a pompát és a szép ruhákat. A hétköznapokban mégis inkább a farmert, egy egyszerűbb blúzt, lazább felsőt részesítek előnyben, persze nem túl rikító színekben, azok nem passzolnak hozzám. Jobban szeretem a halvány árnyalatokat, a fehéret, rózsaszínt, a világos kéket, vagy a szürkét.

Előtörténet: Még csak fél éve költöztünk el Angliából. Nem mondom, hogy annyira nagyon örültem volna neki, hiszen mégis csak ott születtem, imádtam a birtokunkat és persze a sok kedves embert, akik körül vettek. A dadám egyszerűen tüneményes volt, könnyek között váltunk el egymástól, pedig már rég nem olyan szinten kellett nevelnie, mint gyerekkoromban, de nagyon sok mindent tanultam tőle és még többet köszönhetek neki. Miatta vagyok ilyen, miatta tanultam meg főzni és kertészkedni is. Persze mindenki hiányzik, Mark a istálló fiú, aki annyit bajlódott vele, hogy ne féljek Üstököstől és meg merjek tanulni lovagolni rajta. Na ne gondold, hogy Mark mint istálló fiú egy velem egy korú srác, de mi mindig így emlegettük, annak ellenére, hogy tavaly ünnepeltük az ötvenedik születésnapját. Aztán ott van Rosalie a szakácsnő, aki mellett sokat sürgölődtem a konyhában, és most mindenkit kénytelenek voltunk ott hagyni. A szüleim szerint azért, mert itt most sokkal fontosabb teendőik vannak.
Apa üzletember, ügyvéd volt régen, ma már inkább azt hiszem befektetésekkel foglalkozik, de ezekről nem sokat tudok, nem értek hozzá. Anyu mindig is közösségi életet élt, persze velem is sok időt töltött nem erről van szó, de sokkal fontosabb teendői is voltak és engem is úgy nevelt, hogy értsek a világ dolgaihoz, hogy tegyek másokért és mindig olyan legyek, aki segít, akármi is történjék. Afféle béke nagykövet, sok felé utazott már, és rengeteg party-t és bankettet szervezett gazdagoknak, hogy adományokat gyűjtsön. Anya nagyon nyitott személyiség és mindenkivel megtalálja a közös hangot, épp mint én, de én azért még nem teljesen alakultam olyanná, a dadám szerint több van bennem a nagymamámból, akit három éve veszítettünk el és mindig is nagyon virgonc teremtés volt. Soha nem ment férjhez, mert nem sokan tudták elfogadni a folyton pörgő természetét, bár... ő mást mesélt nekem erről. Romantikus és csodás történetet egy katonáról, akiért a szíve dobogott és aki nem tért vissza hozzá a nagy háborúból. Nem tehetek róla, de amikor erre gondolok valahogy mindig elfog a pityergés, mert ahogyan ő mesélte az... rendkívül megható volt. És e miatt is van, hogy talán jobban hasonlítok rá, vágyom valami... többre, mint ami most van. Kalandra, olyan mély érzésekre, ahogyan ennyi év után még beszélt arról a katonáról, mert az... egyszerűen mesés lehetett! Nem akarok férjhez menni apu egyik munkatársának a fiához, aki... jó party lenne a szüleim szerint, én többet akarok, lángoló szerelmet, mint a nagy romantikus regényekben. Olyan akarok lenni, mint Scarlett O'Hara, aki bármin képes áttörni a szeretett férfiért, csak... persze én azért boldog befejezésre vágyom.
No, de elkanyarodtam. Anyának jelenleg itt van sok teendője, azt mondták már így is sokat tettek Angliáért, és itt az idő, hogy új távlatokat nyissanak itt is. Sok a teendő, és sok az olyan ember, akiknek segíteni kell, hogy jobb életük legyen. Philadelphia nem rossz város, bár... én alig ismerem a belváros zúgó forgatagát. A kertvárosi rész azért nem egy veszélyes és pörgő környék, mert hát mi itt élünk jelenleg. Igazából nem rossz, és elfogadtam azt, hogy így tudunk másokért tenni, talán csak egy kicsit voltam szomorú, mert el kellett válni azoktól, akiket szerettem és most minden olyan új még itt. Egyelőre még azt sem találtam ki, hogy milyen iskolába járjak az eddigi magántanárok után, bár anya szerint nincs szükség rá, de én... egy kicsit szeretnék. Nem is tudom, ha már segítünk másokon, akkor meg is kéne ismerni őket nem?

Bekapcsolom a tv-t. A földön ülve előtte, mint ahogyan sokszor kiskoromban is tettem mindig. Előttem a földön egy nagy kirakó darabjai szerteszét, amin már vagy egy hete dolgozom. A Big Ban látható a képen, vagyis majd lesz, mert baromi nagy, aprólékos is és nincs olyan sok időm, hogy foglalkozzam vele napi szinten. Alig figyelek a tv-re kezdetben, csak amikor a zokogást hallom meg akkor emelem fel a tekintetemet. Híradó, nem is tudom mikor kapcsoltam ide. A nő sír, reszket, zokog, én is alig tudom megállni, hogy ne biggyedjen le a szám. Előre nyúlok, hogy hangosítsak rajta kicsit, de a feliratok is sok mindent elárulnak. Elraboltak egy fiatal lányt New Yorkban, de ő már nem is az első. A harmadik szőke lány tűnt el két hét leforgása alatt, és eddig csak egynek került elő... a holtteste. Fájdalom hasít a lelkembe, amikor mutatják a letakart képet, ami alól csak egy sebes és koszos kész kandikál ki. Szaporábban kezdem venni a levegőt, ahogy megint megtörténik. Nem sokszor volt rá példa eddig és még soha nem így a tv-n keresztül, de a nő zokogása szinte már rám is hatni kezd, érzem, ahogy legördül az arcomon az első könnycsepp. Összeszorítom a számat, próbálom kizárni a fejemből, a gondolataimból, de hosszú másodpercekbe telik mire végre sikerül megnyugodnom nagyjából. Aztán találkozik a tekintetem a férfiével, akit csak pár pillanatra mutatnak. Valami tanár a helyi iskolában, aki aggodalmát fejezi ki az eltűnt lányokkal kapcsolatban. Aggodalmát... nem érzek felőle semmit sem, semmi ilyet, inkább... valami mást. Valami szokatlan és furcsát, amit nem tudok hová tenni. Észre sem veszem, ahogy már térdelek a képernyő előtt, a kezem rajta nyugszik, a kirakót már szépen sikerült elpusztítani azt is, ami eddig már megcsináltam.
- Jól vagy drágám? - anya már másodszor szólal meg a hátam mögött, először meg se hallottam őt, én pedig csak tétován bólintok egyet. Nem vettem észre, amikor bejött, és az is csak most tűnik el, hogy milyen helyzetben vagyok a tv előtt.
- Igen anya, csak ez... megöltek egy lányt. Mégis hogyan lehet képes valaki ilyesmire? - elmosolyodik, ahogy közelebb lépdel hozzám, én pedig még mindig riadt arccal állok fel, amikor megfogja a kezemet és segít lekászálódni a kirakóról. Sikerült az egészet tönkretennem, de most nem igazán érdekel.
- Tudod, hogy a világban vannak rossz dolgok is, de mi pont azért teszünk, hogy minél kevesebb legyen. - finoman végigsimít az arcomon, amire halvány mosolyt igyekszem varázsolni rá. Nem megy most olyan jól, túl nagy hatással volt rám, amit láttam és éreztem is. - Gyere, csinálunk egy jó meleg kakaót, attól megnyugszol. - a mosolya is megnyugtat, de azért közelebb lépek hozzá, hogy megöleljen. Igen segítünk másoknak, és... most valahogy olyan érzésem van, hogy csak egy módon segíthetek. Nem hinnének nekem, ha felhívnám őket, hogy az a tanár... furcsa igaz? Nem hinnék el, úgyhogy nincs más választásom. Anya is megmondta, azért teszünk, hogy kevesebb legyen a rossz dolog és tudom, hogy a nagyi is ezt tenné. New York, még nem jártam ott, de miért ne mehetnék el? Nem akarok még egy ilyen képet látni a tv-ben, és még van két lány, akiket elraboltak és még nem kerültek elő!