Zöld kert

Tárgy: Re: Zöld kert Csüt. 19 Márc. - 15:36

Jürgen & Elizabeth

Nem gyengén kell magamon uralkodnom, amikor apám reagál a nevemre. Valamiért a fuxos rapperek ugranak be, és lelki szemeim előtt lepereg, ahogyan térdrogyasztva, jobb kezemmel lazán hadonászva, „yolo” bekiabálások közepette, igazi paraszt módjára beszólok neki, hogy „Ez gáz vót’, Fater!”.
Mintha csak tudná, hogy mennyire kurvanehéz dolgom van, a vállamra teszi a kezét, és mélyen a szemembe néz. A picsába!
Igazából átérzem a helyzetét. Na jó, nem érzem át, de megpróbálom – ez így pontosabb. Jelenleg egy ribinek öltözött, érzékeny, törékeny, balerina lelkületű kislányként élhetek a fejében. Egy szart! Ez még gondolatban is furcsa és idegen.
Te nem tudtál magadon uralkodni… Igen, bassza meg, az előbb elérzékenyültem. De ez nem fog a közeljövőben (magyarán semmikor) újra bekövetkezni.
Igyekszem a legkevésbé illúzióromboló lenni, így legyőzve magam, mélyen a szemébe nézek. A figyelmes, szerető, kék szempár valamiért segít visszatérni a normális világba. A világba, ami nem az enyém.
Aztán… Egyszerűen képtelen vagyok értelmesen reagálni arra, hogy örül nekem. Hogy annak örül, hogy megismert.
Igen, az előbb az érzelmeim nyertek, amit a képességem most egy elsöprően véres csatával bosszul meg. És ennek csak segít a tudat, hogy nem okoztam csalódást, hogy nem kell engem szégyellni, hogy nem vagyok… Hogy nem lát egy akkora semminek, ami vagyok. Szerencsére épp’ olyan vak, mint amilyen én vagyok. Elég megnyugtató a tudat, hogy könnyű dolgom lesz az elkövetkezendő éveimben. Hogy nem egy katonai parancsnok az apám (a Fater, ha már a fuxos rappelnél járok), aki mellett zsákruhában kellene járnom, és a kecskék vagy valamilyen dögök mellett aludnom az istállóban, hogy reggel megfejhessem őket…

Ööö… Oké. Igen, van az érzés, amikor az ember tudatalattija is menekül – na ez pont az az érzés. Szerencsémre a pókerarc megvan, apám pedig éppen a nőtől köszön el, és az őrökkel foglalkozik. Így csak én tudom belül, hogy mennyire őrült vagyok. És mivel az őrületem belül él, ezért az őrületem tudja azt a belül lévő őrületről, hogy az mennyire őrült…
Tudatalattim főbe lövi magát, majd még másik hat módon öngyilkos lesz, én pedig elindulok a lifthez a Faterral.

Beszállás közben végiggondolom a napomat, és miután arra jutok, hogy nem szívtam semmit sem, először fogalmam sincsen, hogy mitől viselkedek fejben… Hogy is? Ez egy kurva jó kérdés.
Szóval szerintem az érzelmek hatnak rám ennyire halluciogénen.
A mozdulat, amivel a lábunk alatt heverő New Yorkra mutat, kirántgat elmém sötétebb zugaiból. A tudatalattimmal kötött megállapodás értelmében egy dualista alkotmány (vagy demokrácia? Ez jó kérdés… Könnyen lehet, hogy egyik sem létező államforma vagy mi…) jön létre a jobbik eszem, és az idiotizmusom között. Bár az is lehet, hogy diktatúra, ugyanis az épebb elmém átveszi a hatalmat, és gázkamrákba kergetve a hülye gondolatokat hagy végre odafigyelni apámra. (Igen, apámra, nem a Faterra. Az a gondolat éppen máglyán ég, szenesedő csontjai pedig… Szenesednek.)

Az esti várost figyelve végre újra képes vagyok összpontosítani. Gyorsan haladunk felfelé, és az üvegfalú liftből premier plánban nézhetem végig a… Nem tudom, hogy erre mi a jó szó, de a látvány fantasztikusan gyönyörű. Egyre feljebb haladva egyre több látszik, majd elhagyva az átlagos épületeket és a dominánssá vált szürke színt - melyet csak pár fényreklám tört meg – a naplemente utáni színes ég, a távolban lustán hullámzó, csillogó víz és a bolyhos felhők fölé nyúló gigantikus épületek veszik át az irányítást.
Mit is mondott még a bárban apa? Igyekszem visszaemlékezni arra, amit a nőhöz intézett, illetve az emberek reakcióira, és… Ez az egész az övé lenne? Leesik az állam, és még jó, hogy éppen a várost figyelem, amikor ez elér a tudatomig (ahol közben már a hullák temetése folyik.)
Megfordulok, és magam számára is meglepő sebességgel találok rá a kék szempárra. Szám széle megrándul felfelé a gondolatra, hogy mennyire könnyű vele együtt… Gondolkodni? Ez azért túlzás lenne. Mégis, van valamilyen láthatatlan kapcsolat, ami miatt egyszerűen… Csak jó, hogy van.
- Ez… - kezdem, és vállam fölött hátrapillantok a városra. – Gyönyörű – fejezem be, és fejem újra visszafordítom. – Itt minden a… Tiéd? – csodálattal ejtem ki. Mert hiába volt a nevelőapám mocsok gazdag, nekem abból nem jutott. Ha akartam valamit, akkor azért tennem kellett. És igen, a testem egy nagyon jó fizetőeszköz.

Mielőtt válaszolhatna, a lift megáll, és halk, kellemes hang kíséretében kinyílik az ajtó.
A zöld hirtelen bevilágítja a fülkét, és kell pár másodperc, mire felfogom a látványt. Sosem szerettem a „gazokat”, de a kert, amibe megérkeztünk… Lélegzetállítóan gyönyörű.
- Bassza meg, ez kurva szép! – szalad ki a számon ösztönösen, mielőtt bármit tehetnék ellene. Amerre csak a szem ellát, a lehető legkülönlegesebb, legpompásabb növények és virágok nyújtóztatják színes kacsaikat az ég felé. És minden ellenére a hely nem csicsás, egyszerűen csak varázslatos. Pontosan olyan, mint a tudat, hogy van egy apám. Ez az egész hely az apámmal együtt egyszerűen csak varázslatos.

Tárgy: Zöld kert Csüt. 19 Márc. - 11:45

A Stark torony 82. emeletén van az a trópusi növényekkel teli rész, ami félig üvegház és kinyúló teraszos kert. Smaragdan izzó, élénk, szigetnyi kis dzsungel rengeteg egzotikus növénnyel, fákkal és virágokkkal, köztük pedig a laminált padlós folyosó középen egy tér- vagy szobaszerű nagyságban megnyílik, és nyugágyak, asztalok kaptak helyet. Kicsit arrébb medence van és bárpult. Aztán a padló ösvényekben fut tovább a tetőkert felé. Középről azonban, a "tisztásról" ki lehet látni délnyugatra és Manhattanen túl a tenger és a kontinentális partvonal nyújtózik végig a horizont felé.