Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
- De azért egy kicsit tuti, hogy rettegtél, valld csak be. - nevetem el magamat. Láttam én a riadt tekintetét és abban azért igenis volt egy nagy adag félsz. Bennem is volt, kár lenne azt mondani, hogy nem. Azért is, mert nem tudtam, hogyan fog reagálni, no meg az egész helyzet miatt, mert nem tudtam, hogy majd vajon hogyan fogjuk ezt az újabb akadályt megoldani, hiszen azért ez cseppet sem ígérkezik egyszerűnek, sőt... őszintén szólva fogalmam sincs róla még most sem, hogy meg tudjuk-e ugrani ezt az akadályt, de remélhetőleg együtt képesek leszünk rá. - Szóval egyből nagy családosok legyünk, amikor még a kis család is bonyolultnak tűnik elsőre? - mosolyogva rázom meg a fejemet, de tudom, hogy csak viccel. Nálunk amúgy is valahogy úgy megtörténnek a dolgok, szóval ki tudja, hogy mit hoz a jövő, vagy a holnap. Egyelőre még csak házasok sem vagyunk, sikerült minden létező sorrendet felrúgni. Már akkor együtt voltunk, amikor nem is randiztunk, meg semmi, az általánosan elfogadott sorrend nálunk valahogy semmiben sem működik. - Reméljük, talán a baba egy kicsit őt is jobb kedvre deríti. Mostanában... elég sokat van maga alatt igaz? - persze érthető, de tényleg úgy láttam, hogy nincs a toppon. Nem lehet neki könnyű, főleg úgy örülni a mi boldogságunknak, hogy közben az ő élete még mindig romokban hever. - De tudod, ha mégis nem tudna úgy örülni felhőtlenül, az is érthető. - nehéz lehet neki már így is, hogy mi jól megvagyunk, miközben Lily... megérteném, ha nem tudna kitörő örömmel lelkesedni, amikor lényegében teljesen egyedül van. - Reméljük, hogy van. - javítom azért ki kicsit, hiszen ki tudja még hogy mi hogyan alakul a jövőben. Igen, talán van újabb tíz évem, hogy megismerjem Casey-t, de ki tudja, hogy mi lesz akár csak egy év múlva. Sosem lehet tudni, hogy nem megy-e el az iskolából, nem ismer-e meg valami lányt, netán mi nem döntünk úgy, hogy elköltözünk és keresünk magunknak valami családi fészket. Bármi megtörténhet, nem biztos, hogy van újabb tíz évünk, csak remélhetjük. - Én is ebben reménykedem. Azért a babák a legtöbb embert mégis csak megváltoztatják, nehéz rájuk nem szeretettel nézni. - Dorothy nagyon kemény tud lenni, mind jellemben, mind sok mindenben, mert fél attól, hogy elveszíti azt, akihez kötődni kezd. Megértem őt, vagy legalábbis igyekszem megérteni, de azért mégis csak remélem, hogy ez majd változni fog, csak idő kell neki, mire felenged és pozitívabban tudja majd látni a világot. Lehet, hogy majd pont a babák segítenek ezen változtatni. - Tudom és tegyél is... túlságosan szeretlek, hogy elveszítselek. Én... sok mindent bírtam már ki, de az nem menne. - szorosan ölelem át a derekát és nyomom a fejemet is a mellkasához, hogy beszívjam az illatát. A hormonok... azok miatt van, hogy azért mégis csak kicsit könny szökik a szemembe, még ha nem is engedem legördülni. Egyszerűen... tényleg jó lenne, ha végre szépen alakulna minden. Az életünk, a jövőnk... minden, mert nem vágyom én már tényleg semmi másra, csak hogy szép család legyünk, hogy ne kelljen félni, hogy mi lesz holnap, hogy ki akar majd ártani nekünk. Jó lenne boldognak lenni, félelem nélkül.
- Hé, nem rettegtem, csak… meglepett a dolog. – rázom meg a fejemet mosolyogva. Tudom, hogy csak viccel, nem rettegtem én, csak… azért ez mégis egy nagy dolog, nem terveztük és váratlanul ért, nem tudtam rá felkészülni, bár talán erre nem is lehet igazán felkészülni, azt hiszem. Még nem volt gyerekem, hogy ezt tudjam. – De miért is állnánk meg egyben? Másodjára már rutinosak is leszünk, nem? – jó, persze, tudom,hogy ez nem így működik, de ezek egyelőre csak tervek azt hiszem, semmi olyan ami ténylegesen a jövő része lenne, azt ne is lenne okos dolog most eldönteni, addig bőven van idő, és sok minden változhat még. - Ren…jól, örült, szerintem vele nem lesz semmi gond. Talán még rajta is segít majd ez. – talán, ha majd rájön arra, hogy most kicsit felelős lesz egy életért, elfelejti azt, ami után, vagy inkább aki után annyira sóvárog. Tudom, hogy nem lehet elfelejteni, de talán könnyebb az lehet. - De most van újra legalább tíz éved, hogy megismerd, nem? – pillantok rá. Sikerülni fog, nem hinném, hogy ne sikerülne, Scarlett könnyen barátkozik és szerintem ez a gyerekkori barátja sem akarja csak úgy sutba vágni az egészet, tehát nem hinném, hogy komolyabb baj lehetne ebből, szerintem nem is lesz. - Persze, értem, de… tudod, ez talán neki is jót tesz majd. – nem tudom, szerintem egy baba jót tesz a környezetnek, nem csak a szülőknek. Mégiscsak egy új élet születik, nem? Ez pedig egy elképesztően jó dolog, és épp ezért muszáj szeretni, nem nőhet fel úgy, hogy senki nem szereti őt. Ilyen nem lesz. – Szerintem ha majd meglátja a babát akkor máshogy fogja gondolni. – szerintem, persze egyáltalán nem biztos, hogy ez így is lesz, de én nem szeretnék egyből a legrosszabbra gondolni. Mindenki hozzáfog ehhez majd szokni, és nem hinném, hogy pont Dorothy lenne az, aki nem. Hozzáfog, biztosan. - Ez csak egy dolog a sok közül. – mosolygok rá, ahogy átölelem őt és magamhoz húzom. Persze, hogy nem csak ezért szeretem,d e természetesen ez is benne van, elvégre mégiscsak… az egyik legnagyobb dolog történik meg velünk, ami történhet egy ember életében, nemde? Most már tényleg család leszünk, egy igazi család. – Eddig talán nem vigyáztam magamra? –kérdezek vissza mosolyogva. Tudom, hogy miként éri és persze egyet is értek vele, de azért soha nem volt szándékomban nem visszatérni. Persze, megteszek mindent, hogy visszatérjek,de… nem lehetek eközben más, mint eddig voltam. Fontos, hogy tükörbe tudjak nézni, hogy majd a gyerekem szemébe tudjak nézni. – Tudod, hogy mindent megtennék, hogy visszajöjjek. – eddig is mindent megtettem, mert látni akartam Scarlettet, mert vele akartam lenni, de ezek után már nem csak ő érte jövök vissza, hanem azért is, akit most a szíve alatt hord. Már dupla okom van arra, hogy éljek.
- Szóval máris nagy családban gondolkodsz? Nem rég még egy gyerektől is rettegtél. - szélesedik ki a mosolyom. Hát jó, talán nem rettegett, de azért rendesen meg volt ijedve, amikor kiderült, azt azért láttam rajta. A hirtelen jött információ miatt, no meg mert nem igazán így számoltunk az életünkkel. Én is tudom, hogy így van, én is azért meg voltam ijedve először, ezt kár is lenne tagadni, hogy így van, de már eltelt annyi idő, hogy megszokjam és azt hiszem örülök is neki. Persze tuti, hogy nehéz lesz és biztosan lesznek majd elég nagy hullámvölgyek, amik majd rendesen próbára teszik talán még a kapcsolatunkat is, de remélhetőleg azokkal is meg tudunk majd birkózni. Muszáj lesz. Az életünk jó eséllyel így is úgyis így alakult volna, maximum nem most. - Ez biztos igen, bár a húgom szerintem félni fog tőle, de... Ren talán majd nem annyira. Ő hogy fogadta a hírt? - mert erre még nem volt lehetőségem, hogy megkérdezzem tőle, és tudom jól, hogy Ren élete nem épp a legkellemesebb, úgyhogy ezt sem biztos, hogy túlságosan jól fogadta. Nem lehet neki könnyű. Persze az ember nem irigyli mások boldogságát, de van amikor valahol mélyen mégis csak rosszul érzi magát a miatt, hogy a dolgok így alakultak, maximum nem mutatja ki az igazi érzéseit, hogy ne bántsa meg vele a másikat. - Majd igen. Azért régen volt már, tíz éve, hogy barátok voltunk, azóta sok minden történt. - finoman vonom meg a vállamat. Nem lehet egy barátságot csak úgy egyszerűen újraépíteni. De ha mindkét fél akarja akkor van rá esély, hogy működni fog. Azért én még teljes mértékben nem merek bízni Casey-ben, hiszen régen sülve-főve együtt voltunk, most viszont erre amúgy sincs esély. Nem vagyunk már gyerekek, nekem itt van Liam, neki pedig lássuk be, hogy azok... a nő ügyek, meg minden. Nem biztos, hogy ugyanúgy sok ideje van mellettük, aztán persze itt a suli, meg a teendők is a babával kapcsolatban, bőven van mit tenni. Úgyhogy igaza van, csak idő kell hozzá, tudom, hogy Casey is örül nekem, láttam rajta, éreztem, és ez is bőven elég. - Elfogadja persze, csak tudod... nem akarom, hogy rosszul érezze magát e miatt. Olyan sokat volt neki már így is rossz és nem akarom, hogy attól féljen, hogy elveszít. - de hiába ígérek neki, abban igaza van, hogy soha sem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, hogy mi történik majd velünk, hogy nem rabolnak-e el újra, vagy hogy nem találják-e ki, hogy nem maradhatunk a birtokon a... babákkal. Így pedig még nehezebb dolga van neki is és persze nekünk is. Nem tud felhőtlenül örülni, de talán idővel majd tényleg menni fog neki. Egyébként is egy kisbabát nem lehet nem szeretni igaz? - Azért csodálsz, mert gyerekeket adok neked? - csak cukkolom persze kicsit, nem kell nekem megmagyaráznia azt, hogy miért csodál, vagy hogy miért szeret, így is úgy is jól esik. Közelebb húzódom, hogy egy halk sóhajjal bújjak oda hozzá, hogy szorosan át tudjon ölelni. - Az kevés, ha én csak szimplán szeretlek? De innentől még jobban kell majd vigyázni magadra tudod igaz? Már hárman várunk majd vissza mindig és... elvárom, hogy akármilyen kemény helyzetbe is kerülsz mindig visszagyere. - nem fogom őt ideláncolni, egyébként is nagyobb eséllyel maradhatunk a birtokon, ha x-menként besegít a professzornak, de attól még ugyanúgy fogok aggódni érte, ha valamikor nem tud visszatérni időben, vagy... ki tudja, hogy mi történhet vele. Azért elég rendesen rettegek a miatt, hogy mik történhetnek vele azok után, ami a szigeten történt, vagy Kanadában.
- Hát, nem tart örökké,maximum… ismétlünk majd, de ahhoz előbb most kell ezen túlesnünk, egyszerre csak egy dolgot, vagy gyereket, igaz? – mosolygok rá. Akárhogy is, de valamit elkezdtünk, és véget már nem is vethetünk neki, és szerintem nem is akarna egyikünk sem véget vetni neki. Ez a legszebb dolog az életben, azt hiszem, butaság lenne tönkretenni. Persze, vannak aggályaim azzal kapcsolatban, hogy mégis milyen szülő leszek, de azt hiszem valahogy sikerülni fog megbirkózni ezzel az egésszel, és szép lassan,de biztosan beletanulni abba, hogy milyen is apának lenni. Az biztos, hogy jobb leszek, mint amilyen nekem volt apa, ez… ez az egyetlen ami biztos. – Pontosan, lesz segítségünk is, ami…ami biztos, hogy kelleni fog majd. – nem tudhatom persze biztosra, de mégiscsak úgy érzem, hogy szükségünk lesz segítségre, és nem hinném, hogy azt a segítséget itt ne kapnánk meg, de ez így van jól, a barátok segítenek egymásnak jóban-rosszban, igaz? Ez pedig nagyon is jó. - Hát, akkor tényleg nagyon kedves lehet. Majd… megejthetitek azt a fagyit ezután valamikor. – vagy ezután rögtön, nem tudom, hogy mit akar csinálni, még én sem tudom, hogy mit kell csinálnom, mert szóltam, hogy eljövök, de el is hívhatnak ezután. Az biztos, hogy nem megyek innen sehova, még ha a Harmadik Világháború is tör ki. – És ő is téged. Menni fog ez, csak … kell egy kis idő hozzá, ennyi. – nem könnyű azért sok év után találkozni újra valakivel, és azt hiszem nem is lehet csak úgy egyik napról a másikra teljesen átállni,de az biztos, hogy az idő végül megoldja a dolgokat, ilyen téren legalábbis biztosan. - Hát, idő az van, ez az egyetlen dolog, ami biztosan van. – idő mindig van mindenre, és azt hiszem a legtöbb dolgot azért megoldja, elvégre akarva-akaratlanul, de az idő végül segít, bár nagyon sokat tud ártani is, ez…helyzetfüggő végül is, azt hiszem. – Elfogadja majd, mégiscsak nagynéni lesz, nem? – egy gyerek mindig csakis boldogságot hoz, azt szokták mondani, és nem hinném, hogy most ez másként lenne, mert hát miért is lenne másként? Dorothy is megfog ezzel az egésszel barátkozni, csak idő kell neki, és ha látja majd a kicsit…azt hiszem akkor minden kétsége elfog illanni. – Már okok kellenek ahhoz, hogy csodáljalak? – pillantok rá mosolyogva, de végül csak megcsóválom a fejemet. – Te leszel a gyerekeim anyja. Tudod… akármi legyen, ezt már senki nem veheti el tőlem. – és tőle sem, és ez pont így van jól, így kell, hogy legyen, és nem is lehetne jobb.
- Eddig én se tudtam, de túlélem és végül is nem tart örökké igaz? - mármint a terhesség, vagy épp a szülés, bár attól azért én is rettegek istenesen. De véges fájdalom, és a vége jó, hiszen azt jelenti, hogy szülők leszünk és örülhetünk egy pici babának. Persze ettől még ugyanúgy félek tőle, de túl kell majd esni rajta és minden rendben lesz, azt pedig egyébként is tudom, hogy végig segít majd, mellettem lesz és szorítja a kezemet, egy pillanatnyi kétség sem férhet hozzá, hogy így lesz. - Igen tudom, és itt vannak a többiek is, szóval nem lesz baj. - igyekszem én optimista lenni, ahogyan mindig, helyette is ha kell, bár nagyon derekasan tartja magát az utóbbi időben. Persze ismerem már eléggé, tudom, hogy mikor bántja valami, de azt is, hogy van amit nem biztos, hogy velem, vagy csak velem akar megbeszélni. Van amire ott van Ren, aki mégis csak férfi, mégis csak máshogyan beszélhet vele, mint velem. - Tudom, csak meglepő volt, de még mindig rendes és figyelmes. Majdnem képes volt elrohanni nekem fagyiért, pedig épp csak felvetettem. - szóval igen tényleg régi jó barát és tudom, hogy ez fontos. Mégis csak számít az, ha valaki hosszú ideig ismersz, ha elmond neked minden apró titkot, ha tudsz róla mindent, aztán igen talán megváltozott, de az a gyerkőc is ott van benne, aki régen volt, csak meg kell találni. - Jól igen és majd újra megismerem. - bólintok egy aprót, de már határozottan arra figyelek, hogy bent mi vár ránk, hiszen mégis csak végre tudjuk majd a nemét és hogy minden rendben van, de ami jön az mégis csak olyasmi, amire aztán igazán nem számítottam. Szóval... ikrek, nem egy, amire számítottunk, hanem egyből kettő, nekem pedig kell egy kis idő, mire azért ebből sikerül ocsúdni. Talán most jó is a kis terelés, a húgommal, hogy ő mit mondott erre, talán úgy most tényleg könnyebb. - Nem is tudom... nem annyira jól azt hiszem, mármint fogadhatta volna jobban is, de azt hiszem fél, hogy e miatt elveszít. Csak kell egy kis idő neki. - igen a húgom azért nehéz eset, de olyan sok rossz történt vele, amik miatt sokkal ragaszkodóbb, mint bárki, csak épp ezt nem a legjobb módon mutatja ki, hiszen nem azt adja a tudtodra, hogy mennyire nem akar elveszíteni, hanem inkább ellök, hogy erre sor se kerülhessen, de... tudom, hogy idővel majd elfogadja és nem lesz semmi gond, tényleg csak egy kis idő kell neki. - Miért? - nem tudom megállni azért mosoly nélkül, no meg hogy kicsit közelebb ne húzódjak, hogy kiharcoljam kicsit az ölelését. Ikreink lesznek, ez azért elég nagy dolog én is tudom, ő is tudja, de nem fogunk e miatt sokkolódni, hanem szépen megoldjuk a helyzetet, maximum a barátaink majd többet segítenek... maximum erről ők még nem tudnak, de majd közöljük az újabb híreket. Az akadályok egyszerűen csak arra vannak, hogy ledolgozzuk őket és kész, tehát ezt is megoldjuk majd.
- Elhiszem, én… én nem tudom, hogy ez milyen lehet neked. – egy férfi sem tudhatja, hogy milyen lehet ez az egész egy nőnek, igaz? Persze, mondhatjuk, hogy ott leszünk, és ott is lehetünk mindig, de nem érezhetjük azt át, amit egy nő, ez teljesen más, és hát… én örülök, hogy nekem nem kell szülnöm, akármilyen hülyén is hangzik ez. – De tudom, hogy kibírod, és… csak szólj, segítek amiben tudok, oké? – remélem tudja azt, hogy csodálom azért, amit tesz. Anya lesz és jól bírja, legalábbis nekem a saját anyám azt mondta, hogy nem viselte jól a terhességet, de Scarlett eddig példásan viseli. – Igen, egyikük sem, de… azért réged sem akartalak megváratni. Meg őket sem. – mosolygok rá, mikor a hasára siklik a tekintetem. Még mindig elképesztő az az érzés, hogy ott vannak a gyerekünk. Elképesztő, és ez… azt hiszem ennél jobb dolog nem is történhetne velem, és soha nem rettegtem még ennyire valamitől, mint most attól, hogy nem leszek jó apának. - Hát, az ember sokat változik ennyi idő alatt, ráadásul gyerek volt, én sem ilyen voltam kicsinek, szóval… szerintem ez érthető. – mindenki megváltozik és nem maradhat senki ugyanolyan, mint volt, és ha mégis olyan, mint amilyen volt kicsinek, az rossz, mintsem jó. – De jól érezted magad, igaz? – mert ez a lényeg, és még ha egy kicsit csalódott is, az a lényeg, hogy van itt valaki akit régen ismert és akivel jóban van, könnyen lehet, hogy ezután majd minden rendbe jön és újra jól meglesznek együtt. Ha barátok voltak régen, akkor miért ne lehetnének most újra azok? - Ez… igen, ez… ez az. – mondom kissé kábán ahogy a képernyőt nézem, és még nekem sem igazán sikerül megfognom azokat a szavakat, amiket most mondani kéne, de… azt hiszem nem meglepő az, ha nem jutunk szóhoz, elvégre mégsem egy mindennapos hír ez, igaz? Hát…nem. – Igen, végül is… igen, tényleg egyben. – mondom mosolyogva és lesütöm egy pár pillanatra a szemem. – Dorothy-nak mondtad már? Mit szólt hozzá? – mert nem lehet a jelleméből adódóan ez valami könnyű neki. Ren egész jól reagált rá azt hiszem bár kissé…azt hiszem láttam rajta, hogy kicsit talán benne van az, hogy neki ez nem lehet meg. – Tudod, csodállak téged nagyon. – ő lesz a gyerekim anyja, és jól tudom azt, hogy ő életem nagy szerelme, és hogy akármi is lesz, nem fogom tudni nem szeretni őt, főleg nem ezek után. Most már azt hiszem…tényleg mondhatjuk, hogy mi együtt vagyunk. Most már semmi kétség.
- Pedig néha úgy érzem, szívesen cserélnék, legalább egy kis időre. - oké a gyomorgörcs se valami kellemes dolog, de az sem, hogy állandóan úgy érzem mintha megittam volna két liter vizet, pedig erről szó sincs. Jó persze többet iszom, mint eddig, de azért nem olyan szinten, hogy e miatt folyamatosan wc-re kelljen rohangálnom. Tudom, hogy ez így van, végülis a baba ott bent ide-oda kuszálja a belső szerveket, azért van az egész, de attól még kellemes nem lesz és attól tartok, hogy ennél majd csak rosszabb lesz. A végén tényleg kénytelen leszek befogni Casey-t, hogy hozzon nekem fagyit, hogy ne folyton Liamet ugráltassam. - Nem lett volna semmi baj, ha késel kicsit, megvárlak. A doki nem rohan el és a baba sem igaz? - azért kap egy puszit az arcára, hogy tudja nem csak azért mondom, mert most ilyen jó kedélyű vagyok, szimplán csak szeretem, és izgulok én is és nem akarom, hogy még a miatt is plusz feszültség legyen benne, hogy várnom kellett egy kicsit. Végül is ez a kilenc hónap most így is úgyis várakozásról szó, arról hogy megérkezzen a kicsi, mi meg túl legyünk ezen a húzósabb időszakon, amivel a terhesség jár. - Igen így hívják és tényleg elmesélek róla utána mindent, de rendes volt, csak... sokat változott ahhoz képest, mint amire emlékeztem. - nem vészesen sokat erről szó sincs, de hát mégis csak nyomot hagytak az évek rajta is. Nem olyan értelemben, hogy szimplán idősebb lett, azért főként, mert jellemben is jócskán megváltozott, ami nem feltétlenül baj, csak még szoknom kell azt hiszem ezt a csajozós verzióját, de lehet hogy neki is bőven van mit szokni, hiszen én meg terhes vagyok és szerelmes és itt keveredtünk megint össze egy mutáns suliban. Bőven van még mit átbeszélni és persze megszokni a másikon a régi időkhöz képest. Most amúgy is más fontosabb dolgunk van. Én is izgulok már, hogy tudjuk milyen rucikat kell venni a picinek mármint színben. Nem lehet minden zöld és sárga, ami nemtől független gondolom én. És persze ha lány nem kell neki csak rózsaszín. A kérdésekre persze válaszolgatok és nekem is úgy istenesen elkerekedik a szemem, amikor meglátom azt, ami a monitoron feltűnik, mert az nem... Egyáltalán hogy lehet? A doktornő valami olyasmiről magyaráz, hogy kitakarhatták egymást az eddigi felvételeken és e miatt nem lehetett érzékelni rendesen, hogy két baba van, de igen... úgy fest, hogy kettő és nem egy. - Ketten vannak, ez... ez... - oké fogalmam sincs, hogy mégis mi a fenét kellene mondanom most. Még az egy baba kérdés sem volt egyszerű. Szülők leszünk meg minden, fiatalon, erre most úgy fest, hogy duplán és tuti, hogy állati fárasztó lesz, csak még inkább, mint amit eddig gondoltunk. Azért kissé talán aggódva pillantok Liamre először, miközben a doktornő végül kimerevítve hagyja a képet a monitoron, ad nekem törlőkendőt, hogy rendbe tegyem a hasamat és kedvesen távozik kicsit. - Szóval kettő... ez jó, végül is egyben letudunk mindent igaz? - hát a jó ég tudja, hiszen én sem számoltam ezzel, nem beszéltük meg hány gyerekünk lesz a jövőben, felületesen volt csak róla szó, most pedig... egyből kettő, pedig még az egyet se sikerült teljesen elfogadni, még Dorothy se érti teljesen, hogy nem fogom e miatt őt kevésbé szeretni. Mit fog szólni, ha kiderül, hogy ketten vannak?
- Hát, akkor legalább a gyomorgörcsöt nem érzed, azért az jó. Azt majd helyettem is érzem én. – mosolygok rá. Annyira talán nem vészes azért a helyzet, de az alvás nem megy valami könnyen és azért mondjuk ha sikerül is elaludnom, elégé rosszakat álmodok, kicsit kezdem úgy érezni, hogy… talán mégsem vagyok jó apa. Vagyis nem leszek. Persze, igyekszem én és igyekezni is fogok, de azt hiszem érthető ha izgulok, elvégre én sem vagyok még olyan nagyon szörnyen komoly felnőtt, de… talán jobbat is tesz az, hogy gyerekünk lesz, elvégre azért gondolom ez egyfajta fejlődéssel van az emberre, igaz? Gondolom én. – Akkor jó, ha sokat vártál volna akkor kicsit nehezebben bocsátom meg a dolgot magamnak de… akkor jó, nem volt úgy látszik értelmetlen az a zuhany, el sem késtem miatta. – mosolyodom el. Na igen, azért mégsem akartam egyből idejönni a harc után, vagyis hát a gyakorlás után, mert Ren-nel azért nem szigorú értelemben verjük egymást, csak gyakorlás az egész, bár a múltkor hiába győztem, azért csúnyán odapakolt az orromnak, ami ugyan nem tört el, de napokig fájt még. Abból az esetből már csak egy-két lila foltom maradt meg, de az nem olyan vészes, ez van ha az ember sportol valamit, előbb-utóbb megüti magát.. - Ha így hívják. – nem tudom, hogy mi a srác neve akivel gyerekkorában jó volt, elvégre nem mondta, sietett, nekem pedig nem jutott eszembe, hogy megkérdezzem, de hát akkor most már legalább ezzel is okosabb lettem, mint voltam. Jó az, ha vannak itt barátai Scarlettnek, az fontos nagyon. – Persze, oké, ráér az ezután is, ebben teljesen igazad van. – ez most azért lényegesen fontosabb, mint az, hogy mi történt a barátjával, igaz? Persze, nem mondom, hogy az nem fontos, de…. a még meg nem született gyermekem és a gyerekkori barátja közül azért könnyebb nekem választani, szóval ráér a dolog akkor még. Nem nagyon értek ehhez, szóval a kérdésekre hagyom inkább válaszolni Scarlettet, amúgy is őt kérdezik, ha esetleg valamilyen kérdéssel engem is megdobnak akkor persze arra is választ adok, de alapvetően azért én inkább csak fogom a kezét és nézem a monitort, mintha bármit is értenék róla. Nem vagyok orvos. - Öhm… létezik, hogy… ketten vannak? – nézek elég meglepett arccal előbb a doktornőre, majd Scarlettre mikor a monitorra mutatok. Nekem az ott nagyon úgy tűnik, hogy… két olyan…. szóval két gyerek, de persze lehet hogy valamit rosszul látok, én ehhez amúgy is laikus vagyok, de… olyan, úgy tűnik, mintha…ketten lennének.
Tudtam én, hogy nem fog késni, inkább én értem ide egy kicsit előbb, de csak a miatt van, mert nagyon izgatott vagyok már. Nem is csak azért, hogy vajon fiú lesz, vagy lány, azért is, mert remélem, hogy jól van és minden oké. Már azért így is elég nehézkes a közlekedés így, és valahogy kezdem úgy érezni magam, mint valami elnagyolt bálna, ami nem valami kellemes. Nem tudom, hogy ez normális-e, de valahogy nem mindig érzem úgy, aztán persze a fene tudja, nem akartam én ráhozni a frászt senkire sem, aki aggódik azért miattam, vagy félt, hogy minden rendben legyen. Amúgy is gondolom teljesen normális az, ha az ember ebben az esetben kissé aggódik, és rossz dolgokat is bemesél időnként magának, mindenkivel előfordul, csak nem én vagyok egyedül a fura, remélem legalábbis. - Akkor jó, mert én sem. Ha nem kéne folyton pisilnem miatta, akkor jó eséllyel érezném, hogy totál görcsben van a gyomrom. - nevetős mosolyba húzódik a szám, ahogyan megszorítja a kezemet. Naná, hogy izgul, ahogyan én is. A miatt is, hogy mi lesz és úgy általában a miatt is, hogy mennyire tudjuk majd ezt az egészet jól megoldani, de remélhetőleg nem lesz semmi baj. Én legalábbis... tényleg nagyon bízom benne. - Dehogy, pár perce jöttem csak kicsit előbb, mint ahogy megbeszéltük. - siettem, izgultam, no meg rá is értem, szóval azért is sikerült előbb ideérnem, de ez nem baj. Nem vártam én olyan sokat, hogy zavaró legyen és egyébként sem vagyunk annyira időhöz kötve, hogy ha késik is kicsit, akkor ne tudjak mit kezdeni magammal. Ő pedig azért nem olyan, aki olyan nagyon durván megváratná a másikat, ezzel azért tökéletesen tisztában vagyok, tudom, hogy mennyire vagyok fontos számára. - Casey? Oh, meglepő volt, de jó, már csak az is, hogy itt van. De mit szólsz, ha mondjuk ez után mesélek róla? Szívesen teszem, csak most... - nagy levegőt veszek, és lassan fújom csak ki. Szerintem érti, azért eléggé félek, hogy mi lesz, és most nem tudnék rendesen mesélni a Casey-vel való találkozásról sem. Előbb rendezzük le ezt, aztán jöhet majd a folytatásban a beszélgetés, ha már tudjuk, hogy minden rendben és, hogy milyen színű rucikat kell venni a picinek. A kérdésére csak óvatosan bólintok egyet. Van még bennem bizonytalanság, de igen készen állok, hiszen vártam már ezt, és nem is kérdés, hogy együtt vagyunk úgy nem lesz semmi baj. Szóval végül belépünk ketten, ahol már a kedves doktornő vár minket, aki elég gyakran jár a birtokon és eddig is ő követte figyelemmel a pici növekedését. Gyors köszönés után huppanok fel a székre, hogy aztán jöhessen a kötelező része a dolognak, a hasam szabaddá tétele, no meg a zselé rá, aztán jön majd maga a lényeg. Csendben várom, amíg haladunk, a következő kérdésekre csak lassan válaszolok, hogy jól vagyok természetesen, és persze nem nagyon engedem el Liam kezét, amikor nem muszáj.
Kissé nehézkesen emelem fel a kezemet a zuhanyzóban. Nem azért, mert olyan elképesztően fájna, de nem rég estünk egymásnak Ren-nel, és ilyenkor azért nem olyan könnyű visszarázódni. Persze, ez csak gyakorlás volt, muszáj formában maradni, elvégre X-Men vagyok és hamarosan apa is, meg hát… azért az sem elhanyagolható tényező, hogy szeretnék tetszeni Scarlettnek, és erre több esélyem van,ha nem növesztek sörhasat, igaz? Na nem mintha amúgy nem lennék azért annyira hiú, hogy ne figyeljek oda arra, ahogy kinézek. Nem hinném, hogy a külső minden, de azért a külső is számít. De ez is olyan dolog, hogy nem tetszhetünk mindenkinek, de elég ha csak egy valaki minket lát a legjobbnak, ugye? Legalábbis én így vagyok ezzel, és szerintem annyira amúgy sem járhatok távol a megoldástól. Tudom, hogy sietnem kell, mert megbeszéltem Scarlettel, hogy találkozok vele a gyengélkedő előtt, csak előbb még közbe iktatom a szokásos reggeli szertartást amit Ren-nel mindig megtartunk a küzdőkörben. A múltkor sikerült nekem felülkerekednem, de most ő volt az aki végül győzedelmes mosollyal segített fel a földről. Nem vagyok szomorú és dühös sem, mert ez csak barátságos meccs volt, és egyszer lent, egyszer fent, ahogy mondani szokás, én sem nyerhetek mindig. Amúgy is, nem hinném, hogy Scarlett örülne annak, ha túlzásokba esnénk és agyba- főbe vernénk a másikat. Mosolyogva pillantok felé mikor megpillantom őt, és önkéntelenül is kicsit sietősebbre veszem a lépteimet, hogy aztán kissé elnyújthassam azt a csókot. – Hogy izgulok-e? Szerintem életemben nem izgultam még ennyire soha semmi miatt. – mondom mosolyogva, ahogy a kezét gyengéden megszorítva elindulok vele együtt az ajtó felé. – Ugye nem vársz régóta? Siettem , ahogy tudtam, de még le is zuhanyoztam, mert bűzlöttem az izzadságtól. – az nem kifejezés, és nem éppen úgy akartam eljönni ide, gondolom ezt megérti mindenki. Nem mintha amúgy lenne valami elvárás, hogy miként jöjjek, de… nem büdösen az izzadságtól akartam az első utat megtenni ide. – Na és milyen volt a találkozás azzal a régi barátoddal? – mondta, hogy valami gyerekkori ismerősével találkozott, de ennél többet igazából nem mondott, én meg nem is faggattam, felesleges lenne,de azért remélem, hogy nem volt semmi bonyodalom és nem csalódott. Az idő megváltoztatja az embereket néha. – Készen állsz? – pillantok rá mosolyogva mikor a kezem az ajtó kilincsére csúszik, és csak akkor nyitok be, ha egy igenlő bólintást kapok tőle. Azt hiszem itt az ideje, hogy egyre előrébb lépjünk. Hamarosan már nem csak ketten leszünk és jó lenne tudni, hogy… minden rendben van-e velük.
Az első ultrahang, amin már tényleg látunk is valamit érdemben. Eddig erre még nem került sor, nem volt rá se idő, se alkalom, no meg talán mégis csak fontos volt az is, hogy először szépen elmondjuk mindenkinek, aki fontos, hogy miről is van szó. Persze számítottam én rá, hogy nem fogja majd mindenki könnyen kezelni, de... hát a jó ég tudja, talán egy ici-picit mégis csak többet vártam, de fogalmam sincs, majd kiderül minden épp időben. Egyébként is van még idő, hónapok arra, hogy a húgom is elfogadja ezt az egészet, no meg azt hiszem nekünk is van még mit feldolgozni és lerendezni magunkban, no meg felkészülni mindenre, ami ránk vár, mert az biztos, hogy nem lesz sétagalopp... sőt, biztos, hogy nem lesz az. Persze már megvizsgáltak egyszer rendesen, de akkor még azért túl sok minden nem derült ki, most talán már tudni fogjuk a pici nemét is, hiszen már eltelt elég sok idő, és már bőven látszik a hasamon is, hogy telnek a hónapok. Félek... attól, ami vár ránk, de nem akarom én ezt minden nap kimutatni és most hogy előkerült Casey is, talán könnyebb lesz még inkább. Vannak azért akik segítenek nekünk és ez a lényeg, nem lesz semmi baj igaz? Azt beszéltük meg, hogy itt találkozunk a gyengélkedő előtt, mert neki azért bőven vannak teendői, és azt hiszem még lezavar egy gyors edzést is Renierrel. Tudom, hogy ez mind szükséges, és nekem is vannak óráim, amúgy sem lehetünk állandóan egész nap együtt, még ha én szívesen tenném is meg, de azért attól tartok csak akkor maradhatunk itt, ha szükség is van ránk. Ha nem lenne, akkor kétlem, hogy csak úgy ellehetnénk a birtokon, csupán mert jót akarnak nekünk. - Na izgulsz? - sietek elé, amikor meglátom közeledni a folyosón. Persze a kezem azonnal az övébe csúszik, és egy csók is elcsattan üdvözlésképpen. Vártam már, pedig én is talán egy perce értem ide. Azt hiszem tőlem nem is kell megkérdezni, hogy izgulok-e. Naná, hogy izgulok! A vérnyomásom az egekben lehet, de ez most igazán nem olyasmi, amit befolyásolni tudok. Mégis csak megtudjuk a nemét, ha hajlandó úgy fordulni, no meg lesz súlymérés is, és őszintén szólva nem akarom, hogy az derüljön ki, hogy túlságosan sokat híztam, mert őszintén szólva kezdem néha már úgy érezni magamat, mint egy fél disznó, vagy egy megtermett tehén... és halvány sejtelmem sincs, hogy ennek jelenleg így kell-e lennie. Nem voltam még ilyen állapotban és sajnos egyáltalán nem emlékszem arra, hogy anya milyen volt, amikor a húgomat várta, mert akkor még nagyon kicsi voltam. Végül még egy aprócska aggódó sóhaj, aztán azt hiszem irány a cél, azaz a vizsgálat, nagyon nem húzhatjuk, meg ez amúgy is tipikusan az a helyzet, amikor már tudni akarod, hogy mi van, de közben mégis csak félsz, hogy nem az lesz, amire számítasz, mint mondjuk egy vizsgánál, ahol jó eredményre számítasz, de közben rettegsz a rossztól is. Bonyolult.
Kezdőlap 
by 
