Scarlett & Remy - Viva Las Vegas!

First topic message reminder :

Feltaláló & Gambit

A mai határozottan egy szerencsés nap. Megfejem a gazdag balekokat, éppen csak annyira, hogy ne legyek feltűnő. Itt van show-műsorom az egyik szállodában, teljesen logikus, és hihető, hogy olykor én magam is kockáztatok, néha veszítek, időnként nyerek. Nem csalok, éppen csak annyira igézek meg egy-egy újgazdagot, hogy mindent kockára tegyen ellenemben, s ha egy érdeklődő biztonságis megjelenne, akkor eltereljem magamról a gyanut. A kártyapaklit egyébként is megjelölöm a kinetikus energiáimmal, hogy nagyjából tudjam, mikor jönnek a figurás lapok, így jóval nagyobb az esély most éppen a black jackben, hiszen ez a kedvencem. Leteszem magam mellé a kalapomat, ahogyan szivarra gyújtok, és a szomszéd asztalra sandítok. A nagydarab vágott szemű pókervilágbajnok ült le, most az egész terem körülötte zsong, mindenki a mester ellen akar lapot húzni. Mintha lenne jelentősége. Ez nem verseny, úgysem veszi őket komolyan, és nem játszik nagyban. Annyira azért igen, hogy ne tudják megverni. Szórakozottan megrázom a fejemet, és kérek az ászra. Király. Mi más lenne. Beleiszok a ginbe, majd dobok egy zsetont az osztónak, hogy felmarkoljam a nem túl sok, de azért mégiscsak látható nyeremémet. Talán mára lehet, hogy mennem kéne, mielőtt kiszúrják, hogy mennyire jó vagyok, az esti előadásig még van legalább két órám. Akár fel is mehetnék letusolni, és elkölteni egy korai vacsorát. A botom a székemnek támasztva a kezem ügyében, időnként azért körülnézek, nem szeretem a meglepetéseket. Végül felállok, és a zsebembe gyűröm a zsetonokat, hogy a pálcámat a kezembe fogva otthagyjam a már üres poharat, a takarítók majd elviszik. Ránézek az órámra, persze a kaszinóban nincsen a falra téve, hogy minél jobban elveszítsék az időérzéküket a delikvensek. Fejembe nyomom a kalapot, és már indulnék is, nem jó sokáig egy helyben maradni, ezért alig negyven perces a show...

♫ Bed of roses ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nothing to loose ◊ ©

Remy & Scarlett

Azért tényleg meglep az, hogy arra ébredek, hogy átölel és hogy szorosan hozzám van bújva. Bár nem is tudom, volt pár olyan pillantása, ami miatt nem kellene ezen annyira furcsálkodnom, de közben meg mégis ezt teszem most épp és nem nagyon merek megmoccanni. Igazából nem magam miatt, főleg miatta, mert attól félek, hogy kellemetlenül érezné esetleg magát, ha rájönne, hogy mit is csinál, no meg ha rájönne, hogy én is rájöttem, mert felébredtem közben és nem akarom, hogy rossz legyen neki. Mégis csak ő az, aki segít nekem és mégis csak vállalta annak ellenére, hogy látszott, hogy az elején nem viselte valami jól azt, hogy a nyakába kapott engem és nem sikerült túlságosan levakarnia, pedig nagyon-nagyon igyekezett. Most pedig ölelget. Tudat alatt tehát biztos nekem van igazam és szüksége van a kedvességre, a figyelemre, egy ölelésre, csak fél tőle, hogy ha megkapja ragaszkodni kezd hozzá, aztán viszont ha mégis elveszítené, akkor nem tudná elviselni.
Várok, amíg ő meg nem moccan, addig én se nyitom ki a szememet, csak amikor fészkelődni kezd és eltűr egy tincset az arcomból. Már csak ez a mozdulat is annyira figyelme és gondoskodó, hogy automatikusan elmosolyodom rá és most már én is megmoccanok, egyértelműen jelezve, hogy ébren vagyok és tisztában azzal, hogy hol volt a keze és igazából nem zavart különösebben, nem is láthat rajtam ilyesmit.
- Jól van, tovább kell állnunk és... valami reggeli jól jönne. Jól aludtál? - talán csak egy cseppnyi célzás van ebben, ahogyan részben mégis csak rákérdezek arra, ami történt most reggelre, de nem szándékos. Kellemetlen helyzetbe semmiképp sem akarom hozni. Amikor beszélek a fejemet már felé fordítom, aztán amikor lejjebb csúszik a keze a derekamra, akkor már teljes testtel is felé fordulok. A hajam nem kevés, kócosan terül szét a párnán, kicsit eligazítom, hogy ne legyen a fordulás miatt az egész az arcomban. - Látod nem is volt kényelmetlen. - a mosoly nem csökken, sőt valami furcsa érzésem támad. Most valahogy ő is sokkal kisimultabbnak tűnik, nem olyan morcos és a gondoskodó mozdulat is különös volt, ahogyan azt a tincset kisimította az arcomból. Most sem húzódik el és nem húzta el a kezét sem, tehát nem próbálja meg tagadni azt, hogy hogyan is ébredtünk reggel. Az a kérdés, hogy ez vajon mit jelent pontosan a részéről, vagy... a részemről mit jelent?

♫ Heroes ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Feltaláló & Gambit

Fogalmam sincsen, hogy telt az éjszaka, gyorsan álomba merültem, holott előtte még azt terveztem, hogy valami párnát ékelek magunk közé, hogy még véletlenül se érezze, hogy kihasználnám a helyzetet. Különös, hogy ennyire nyugodtan tudtam aludni, mert most, amikor kinyitom a szememet, valami kellemes, megnyugtató kipihentség lesz rajtam urrá, pedig menekülünk, és nyakamban a felelősség, hogy meg kéne őt védenem. De mégis, kicsit úgy érzem, hogy talán a dédapámnak igaza volt ezzel a csodával kapcsolatban, valóban tökéletes. Nem lehet, hogy pont ez a baj? Pont ezért akarom magamtól távol tartani? Lehet, hogy ezzel már el is késtem, mert ő is kezd megkedvelni, bármilyen szemétül is bánok vele? Ha felülvizsgálom az érzéseimet, annyira azért mégsem, csak úgy teszek, mintha bántani akarnám, eközben meg úgy fogalmazok, hogy mégis inkább mentegetőzöm, kibújok a viták elől, hogy ne érezze magát rosszul miattam. Hol van itt a régi veszekedős énem? Amikor úgy flörtöltem, hogy pirosra dagadt képpel vitatkoztam egy lánnyal, hogy aztán úgyis szenvedélyes szex legyen belőle? Nem, kezdem észrevenni, hogy tisztelem Scarlettet, azért, ami, kiáll magáért, a világot átutazza válaszokért, és nem hajlandó belenyugodni a sorsába. Ezért aztán semmi értelme nem lenne egy fellobbanó lángnak, amit utána el is dobnék magamtól. Nem tudom, hogy fen van-e már, mert megdöbbenve veszem észre az összebújásunkat. Vajon ő tudott róla? Nem kéne most elhúzódnom, hogy meg nem történtté tegyem a dolgot? A férfias megoldás az lenne, ha úgy tenném, hogy megérezze, akár még bocsánatot is kérhetnék. Miért kéne? Valahogy ösztönös volt, erről nem tehetek. Sőt... Most nem is érzem gondnak. Végül megmoccanom, és a támasztéknak használt kezemmel finoman kifésülöm a haját az arcából, hogy erre felébredjen.
- Tovább kéne állnunk Scarlett.. Menedékbe érni, és gyakorolni az erődet. Nem vagy éhes? – Könyökölök fel, és finoman, nagyon finoman húzom vissza a kezemet, de csak a derekáig, hogy ne tűnjön undorodósnak a gesztus, így meg tud fordulni.

♫ Bed of roses ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nothing to loose ◊ ©

Remy & Scarlett

Nem akarom én megváltoztatni őt, viszont úgy érzem igenis, hogy tudja hogy mi a helyes út, hogyan kell jó döntést hozni, csak valami miatt úgy tesz, mintha nem így lenne. Jó ember, de valahogy könnyebb neki azt mutatni, mintha nem az lenne, pedig én igenis látom, hogy így van. Nem várom el tőle minden áron, hogy ismerje be, de nem hiszem, hogy pusztán önzőségből segített, hanem azért, mert tudta, hogy ez a jó út és ezt kell tennie ahhoz, hogy tiszta legyen a lelkiismerete.
- Én nem... nem élek álomvilágban. - látom rajta, hogy mennyire rosszul érinti ez a téma és pont e miatt nem tudja nekem megmagyarázni azt, hogy önzésből segített nekem. Erről szó sincs, segíteni akart, mert rendes fickó és inkább megcsömörlött, mint hogy ne akarna jóra törekedni. Fél attól, hogy elveszíti a jó dolgokat és ezért könnyebb, ha nem is ragaszkodik semmihez, de ez ettől még egyáltalán nem jó hozzáállás. - Reménykedni nem rossz dolog. A dolgok lehetnek jók, nem egyértelmű, hogy mindig minden rosszra fordul. - csendesebben ejtem ki a szavakat, mert látszik hogy ez az egész nagy hatással van rá és nem igazán tud megszólalni, én pedig nem akarom erőltetni. Már az is épp elég, hogy úgy látom tényleg jól éreztem, tényleg nem egy érzéketlen alak, egyszerűen csak fél a saját érzéseitől és persze a lehetőségektől, amik a kötődésben rejlenek. Viszont ettől még megpróbálhatom megértetni vele azt, hogy igenis vannak lehetőségek az életben és úgy érzem már így is sikerült valamelyest hatnom rá, de nem várhatom el, hogy ez olyan gyorsan menjen.
- Remélem azért erre nem lesz szükség. Jó éjt! - a mosolyomat valószínűleg nem látja, mivel addigra már az oldalamra fordulok. Nem hiszem, hogy gond lesz, bár tény hogy valamivel lassabban alszom el, mint egyébként szoktam. Mégis csak szokatlan a helyzet, hogy van mellettem valaki és nem egyedül vagyok most az ágyban, főleg hogy egy férfi van mellettem, egy egészen fura figura.
Ennél csak még furcsább, amikor reggel arra ébredek, hogy hozzám bújik szorosan, átölel és a haja is a vállamon pihen. Nem mondom, hogy nem reked bent egy pillanatra a levegő, de végül elmosolyodom kicsit, mert ez is azt bizonyítja, hogy nekem van igazam. Még sem moccanok meg jobban, épp csak egy kicsit, csak hogy talán felébredjen, de én úgy teszek majd, mint aki még mindig alszik, csukott szemmel fekszem, mint aki épp csak álmában mocorgott egy kicsit. Nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, hogy magyarázkodnia kelljen, mert ha megpróbálok felkelni és kimászni most a karja alól, akkor könnyen lehet, hogy leesik neki, hogy milyen helyzetbe keveredtünk és biztos vagyok benne, hogy felettébb kellemetlenül érezné magát miatta.

♫ Heroes ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Feltaláló & Gambit

A pillantásából az süt, hogy többnek akar látni, mint aki vagyok. Mi van akkor, ha tényleg csak ennyit érek én? Érdekből mentem utána, és mentettem meg. Azért tettem, mert tisztelettel adóztam a dédapám emlékének, és végülis a francba, miért szenvedjen valaki, aki nem szolgált rá? Ez igenis önzőség a részemről, hogy felülbírálok másokat. Scarlett nem volt nekem senkim, mégis a saját belső morálom alapján döntöttem úgy, hogy segítek neki, hogy ne legyen ocsmány kisérletek főszereplője. Hogy ne mások kénye kedve szerint kelljen táncolnia. S most mégis, Scarlett még szavak nélkül is arra utal, hogy meg kell magyaráznom, hogy miért vagyok ilyen.
- Vágyhatok... vágyhatok, de minek? Miért volna értelme? Azért, hogy utána kipukkadjon az egész álom? Az ember akkor jár a legjobban, ha saját maga mond le az egészről, minthogy elveszítsen mindenkit. Mint te. Szerinted ez az álomvilág olyan tökéletes...? – Kérdezem keserűen, szinte reszketve az elhagyatottságtól. Nem bántani akarom, még véletlenül sem. Saját magam elé tartok így görbe tükröt. Nem akasztom fel magamat, én ezt máshogyan csinálom. Belehajszolom magamat a vakmerőbb helyzetekbe, hiszen nincsen vesztenivalóm, nincsen aki aggódna értem, ha későn jövök haza, vagy sírna, ha éppen egyátalán nem. Lehajtom a fejemet, mert most nem tudok mit kezdeni a helyzettel, csak elfúló hangon motyogva tudnám folytatni, az meg tökéletes zsákutca.
Most itt van ő, aki még család nélkül is oly tökéletes, nem adja fel, és mindig megy előre, küzd az igazáért. Még engem is kioszt, pedig én aztán imádok drámázni, veszekedést provokálni, viszont ő gyengéden csitít le, s ezzel aligha tudok mit kezdeni. Miután visszajöttem, már csak a boxer van rajtam, automatikusan lúdbőrözöm, amint megérzem a lány bőrének finom illatát, ami teljesen áthatja a szobát. Egyenlőre csak lehuppanok az ágy szélére, a hajam vizes, még meg is mostam, hogy ha már együtt alszunk, ne érezze rajtam a cigiszagot. Csökkentsük minél inkább a kényelmetlenségét.
- Aludtam már ennél pocsékabb helyeken is, mint egy szobapadló, de nem. Csinálhatjuk így. – Mármint hogy együtt aludni egymás mellett. Végtére is felnőtt emberek vagyunk, meg akarom menteni, nem pedig bántani. Pont az lehet a zavaró, hogy ha láthatóan tetszik nekem, az rá vajon milyen hatással van rá. Biztosan frusztrálja, vagy mi, hiszen elég lazán kezelem a női nemet, csak vele vagyok ilyen tartózkodó. – Vágj fejbe a papuccsal, de amúgy nem. Jó éjt. – Fekszem le végül mellé, és miután igen mozgalmas napunk volt, nem sokkal később már el is nyom az álom, kétlem, hogy ide utánunk jöttek volna Scarlett üldözői.
A hajnali órákban ellenben ő arra ébredhet, hogy szorosan mögötte fekszem, átölelve őt a hasánál, hátulról. Hosszú hajam még kicsit a vállára is omlik. Nem tudni, hogy ez hogy sikerült, vélhetően ösztönösen hozzábújtam, de még alszom, így nem tudok a helyzetről.

♫ Bed of roses ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nothing to loose ◊ ©

Remy & Scarlett

Néha úgy érzem szeretne más lenni, szeretne másképp viselkedni, nem akar feltétlenül undok lenni velem, aztán lassan rájövök megint, hogy tévedtem, hogy neki jó így, kibékült már magával, csak nekem is ki kellene békülnöm vele, főleg, hogy semmi közöm ahhoz, hogyan éli az életét és mégis megpróbálok beleszólni a dolgaiba, amihez tudom, hogy nincs jogom és mégis... mintha igenis érezném belőle, hogy ő is szeretne változni, változtatni, csak nincs meg hozzá a megfelelő erősségű késztetés, vagy mindig könnyebb annyiban hagyni és elmenekülni, tudom is én. Kötődni gondolom mindig nehezebb, az élet már csak általában így működik, nem is kellene ezen meglepődnöm
- Értem, akkor azt hiszem jól sejtettem. - igen az alapján, amit mond akkor jól látom. Megszokta már ezt az életet és ha jól sejtem akkor könnyebb is neki az, hogy éli a nyugodt kis életét és nem foglalkozik senkivel és semmivel sem, mert ha foglalkozna, akkor nehezebb lenne. Tarthatna attól, hogy rosszra fordulnak a dolgok, vagy hogy mondjuk elveszít valakit, akihez mégis csak kötődni kezdett, de én biztos, hogy nem lennék képes így élni. Szándékosan eltaszítani magamtól mindenkit, csak azért, mert úgy biztonságosabb a lét... nem hiszem, hogy túl sok értelme van, mert így igazán boldog se lehet soha.
- Ettől még vágyhatsz rá, hogy máshogy legyen, én is már alig emlékszem a szüleimre, mégis hiányoznak, meg a családom... a boldog légkör, amikor számíthatok valakire akármi is történjen. - nem erőltetem rá, de szerintem neki is kellene ez, még ha nem is volt sosem így, vagy nem emlékszik rá, de nem tudom elképzelni, hogy ne vágyna legalább néha arra, hogy szebb, jobb, másabb életet éljen. Ez igenis fontos minden embernek, hogy figyeljenek rá, hogy meghallgassák és ha baj van, akkor tényleg támaszkodhasson valakire. Szerintem e nélkül nem élet az élet, család, barátok nélkül nem lehet igazán boldogan létezni és nem hiszem, hogy ő igazán boldog lenne, hiába mutatja azt, hogy jól van. Ezért nem akarok olyan lenni, mint ő, de azt hiszem ezt ő sem akarná. Nem vagyok vak, azért időnként látom hogyan néz rám és biztos vagyok benne, hogy ez nem véletlenül van és ha más lennék, akkor talán nem így viszonyulnak hozzám.
Nem szólok, amiért elszívott egy cigit, mert azért halványan érezni lehet, a füst egy része beszökött, no meg azért rajta is megmarad a szag, ahogyan ellép mellettem. Nem mondom, hogy nem vagyok zavarban a hiányos öltözete miatt, de végül legyűröm és megrázom a fejemet. Nem akarom, hogy a földön aludjon, hiszen ő segít nekem, én akaszkodtam rá, nem várhatok el tőle ilyesmit, nagyon nem lenne fair a részemről.
- Van hely az ágyban, a föld nem lehet valami kényelmes, engem... nem zavar. - zavarba hoz igen, de nem zavar. Az jobban zavarna, ha a kemény padlón kellene aludnia. - Persze, ha neked se jelent gondot. - teszem még hozzá, mert ki tudja talán ő akar a földön aludni, csak nem mondja ki nyíltan, mert még megbántana vele. Nem tudhatom, de legyünk őszinték, ha már egymásra vagyunk utalva igaz? - Azért remélem nem horkolsz túl hangosan. - teszem még hozzá egy halvány félmosollyal, mielőtt elhelyezkednék rendesen. Persze inkább csak viccnek szánom, hogy oldjam a feszültséget, ami érezhetően benne is bőven van, meg hát érthető módon bennem is akad belőle egy jó nagy adaggal.

♫ Heroes ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Feltaláló & Gambit

Lssan kezdek ráébredni, hogy nem feltétlenül kell őt leráznom, végtére is napokig kell még együtt lennünk, hogy megvédjem. Ezalatt a képessége is kiteljesedhet, felkészülhetünk rá, hogy a jövőben már ne történhessen meg, hogy vadásznak rá, vagy ismét elrabolják. Nem tudom, hogy ha ez sikerül, vajon találozunk-e még, végtére is már nem kell majd vigyáznom rá. Vagy akarnék mégiscsak?
- Egyszerűbb rossznak beállítani magamat, s akkor nem kell magyarázkodnom, ha tükörbe nézek. Folyton úton vagyok, nem tartozom senkinek számadással. Már megszoktam így. – Ahogyan Stryker szigetéről is egyedül szöktem meg, magányos út az enyém, s nem bízok senkiben. Furcsa, hogy ekkorákat beszélgetünk, nem ez számomra a természetes. Nincsenek barátaim. Cimboráim, időleges szövetségeseim még csak-csak, na meg persze a rengeteg nő az életemben, akik nem tudtak huzamosabb ideig lekötni, s nem csoda, hogy senkiben nem látom azt a mélységet, amely érdekelne. Vélhetően azért, mert bennem sem biztos, hogy megvan az, így igazán beleillek a felszínes világba. Ha mégis máshogy lenne, annak csak Scarlett az igazi megmondhatója, hiszen egész életem első komoly társalkodópartnere, ezért is kap tőlem kényszeredett, furcsa válaszokat, hiszen nem meglepő módon pocsékul kommunikálok, noha előadó művészetből azért rengeteget tudnék mutatni.
- Nem tudom. Olyan régóta kapom már ezt, hogy nem is emlékszem rá, hogy bármikor ez máshogy lett volna. – Oldalra döntöm a fejemet, és elnémulok, furcsák a kérdései, nagyon furcsák, mintha valódi kíváncsiság hajtaná. Soha nem érdekeltem senkit, csak azt látták bennem, hogy mestertolvajt képezzenek, és elnyomják az érzéseimet. Azért gép nem lehettem, hiszen az ösztöneimre szükségük volt. Valahol aztán mégiscsak önálló lettem, s ráébredtem, hogy nincsen senkire szükségem. Ezek alapján meglepő, hogy egy ágyban fogunk majd aludni. Rendszerint egyedül teszem, hiszen a nőkkel mást csinálok benne, utána meg jó szokás szerint le is lépek. Most egyik sem fog megtörténni.
- Valóban. Azt senki. – Adok neki igazat. Nyers vagyok, néha bántani is akarom, hogy ne akarjon barátkozni, viszont észreveheti rajtam, hogy nekem ugyanolyan pocsékul esik, ha így kell tennem. Nem érdemli meg, mégis ilyen kíméletlen vagyok vele. Kimegy zuhanyozni, addig kinyitom az ajtót, és a párkányra ülve szívok el egy cigit, hogy ne őt zavarjam majd a füsttel. Igyekszem minél gyorsabban elszívni, s mikor hallom, hogy elzárja a vizet, akkor a felét is kidobom az ablakon, miután rányomtam a párkányra, hogy ne izzon benne a parázs. Amikor visszajön, akkor már cipő nélkül boxerben, és egy trikóban talál. Bólintok, és gyorsan becsukom az ablakot, hogy ne fázzon meg. Azért mégiscsak sikerül rajta felejtenem a tekintetemet, eddig mindig az arcát néztem, most a kevés ruhában a combjai, a válla is odavonzza a tekintetemet, ám nem akarom zavarba hozni a pillantásommal, amely minden nyálcsorgatástól mentes, sőt, némi rajongást is felfedezhet rajtam. Kisietek végül, és gyorsan átmosom magam, hogy pár perc múlva visszatérjek, ugyanabban az alsóneműben, immár trikó nélkül, hiszen legalább azt nem akarom visszahúzni.
- Még mindig él az ajánlat, hogy jó nekem a földön. – Adom meg a végső menekülési utat, hogy ne érezze magát rosszul mellettem. Az ő döntése, ám ezzel nem akarok mártírkodni. Majd meglátja.

♫ Bed of roses ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nothing to loose ◊ ©

Remy & Scarlett

Azt látom, hogy a kezdeti időszakhoz képest azért kezd változni a hozzáállása, már nem annyira ellenszenves és undok, mint az elején, talán mégis csak hatással vagyok rá, legalábbis remélem, hogy így van, mert nem akarom ezt az egésze feszültségben végigvinni. Volt már épp elég nehézség az életemben ahhoz, hogy legalább időnként az átkötő részekben legyen egy kis nyugisabb időszak és ehhez az kell, hogy ne marjuk egymást. Talán még azt is elviselném, ha megint cigire gyújtana, bár ebben azért nem lennék annyira biztos.
- Nem is tudom... én csak... olyan keveseket ismerek amióta segítettél elszökni és te nem vagyok olyan rossz, mint aminek beállítod magadat. - vagy amilyennek az elején mutatta magát. Igenis ahhoz képest már sokat sikerült változnia és fejlődnie és én örülök neki, hogy így alakult. Nem rossz fickó, csak kissé talán keserű az élete miatt? Nem lehet egyszerű család nélkül felnőni akármit is mondd. Nem hiszem, hogy ha lenne befolyása erre, akkor ne akart volna változtatni a dolgokon és inkább másfajta életet élni boldogat, családdal... biztos vagyok benne, hogy igenis az jobb lett volna neki akármit is mond.
- És ez rosszul esik neked? - nyíltan rákérdezek, mert szerintem akkor nem mondta volna így. Ők szeretnék megismerni, de mégis van aki ellene van és azt mondja kakukkfióka, és ha ez így nyomot hagyott benne, akkor igenis lehetséges, hogy bántja is a dolog, csak nem mondaná ki nyíltan, mert ő nem az a fajta. Szimplán csak pasi gondolom és a pasik nem mondják ki nyíltan az érzéseiket, mert az ciki mi? Pedig igenis elmondhatná, hogy mit érez, én szívesen meghallgatnám. Nem gondolnám, hogy ne esne jól neki az, hogy érdeklődnek iránta, vagy ha kérdezgetik, hogy milyen napja volt és hogy mik történtek vele. Szerintem ez fontos, a család is fontos, akármennyire is nem ismeri ezt be. Arra tényleg nem gondolok, hogy neki zavaró lehet egy ágyban aludni velem, csak nem akarom, hogy a földön kelljen aludnia, valahogy úgy vélem az rosszabb lenne neki, kényelmetlen, elég kemény lehet a padló.
- Mondtam, hogy nem volt túl sok időm rá. - megint kezdi a bántó stílust, bár talán már nem annyira, mint előzőleg. Tudom, hogy naiv vagyok és tapasztalatlan, de nekem ez jutott. Nem kellett az utcán élnem az igaz, de nem is volt lehetőségem megtapasztalni, hogy milyen az igazi élet. - Tudod... azt akkor sem bánom, hogy nem vagyok olyan, mint te. - teszem még hozzá, aztán szó nélkül eltűnök a fürdőszobában, hogy lezuhanyozzak. Hát igen érdemi törölköző nincs, egy elég pocsék darab, nem hoztam magammal, csak a pizsit, az sem valami hú de nagy dolog, egy rövid nadrág és egy testhez álló póló, de a melltartót magamon hagyom, nem akarom kényelmetlenül érezni magamat.
- Te jössz. - gyorsan bújok be az ágyba, aztán be a takaró alá, mert hát nem akarom, hogy kellemetlen legyen a gyér öltözet. Az alvás a cél, meg aztán, hogy pihenjünk és holnap tovább menjünk, nem kell, hogy még nagy szemekkel is nézzem, bár nem az a típus, gondolom látott már elég nőt kevesebb ruhában is.

♫ Heroes ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Feltaláló & Gambit

Nem tudok mást tenni, minthogy elfogadom, hogy hatással van rám. Ha eddig képes is voltam ellenállni, be kell látnom, hogy nem rosszindulatú, és a kedvessége természetes, nem pedig a manipuláció eszköze. Meg kell találnom benne a hibákat, hogy ne lássam tökéletesnek, hiszen akkor csak eltaszítanám magamtól, holott nem érdemli, hogy bárki is rosszul bánjon vele. Velem van a baj, máshogyan kezelem, mint a többi, elcsábítandó nőt, akikkel ilyenkor már régen túl vagyunk mindenen. Ő lenyeli a pocsék modoromat, amelyet akkor alkalmazok, ha egy nőtől nem akarok semmit. Scarlett viszont az a különös halmaz, ahol bárcsak a karomba kaphatnám, mégis szemét vagyok vele, csak hogy ne én legyen az a sokadik pasi, aki csak a külsőt látja benne.
- Azt szeretnéd, ha még... maradnék... egy kicsit? – Kérdezek vissza, hiszen lerí az arcáról, hogy nem ért velem egyet, amin tényleg meglepődöm. Ebből is látszik, hogy nem riasztottam el a viselkedésemmel. Nem is tudom, hogy mit kéne mondanom azon felül, hogy kétértelműen visszakérdezek. Tudom, hogy nem vagyok egyszerű lélek, azt viszont nem, hogy miért is volnék számára kicsit is szimpatikus. Nincsen semmi, amiben hasonlítanánk, azt leszámítva, hogy a gyermekkorunkat mindketten lehúzhattuk a wcn.
- Tényleg nem. Ők szeretnék, hogy jobban megismerjük egymást, én meg már megszoktam ezt a vándorló életmódot. Vannak, akik be is szólnak, ha megjövök, hogy kakukkfióka vagyok, és ne rontsam ott a levegőt. Szóval... – Vonom meg a vállamat. Megvan a késztetés, hogy most rágyújtsak, de mégsem teszem, valahogy nem úgy tűnt, hogy könnyedén elviselné a cigifüstöt, szóval majd talán később. Kicsit azért elhúzom a számat, hogy az együtt alvással rámerőltette az akaratát, nem is először, de nem akartam egy ilyen hosszú nap után vitába szállni vele, mert még kitalálja, hogy ő alszik a földön. Akkor mindegy, majd megpróbálok a másik oldalamra fordulni, hogy ne érezzem a haja, vagy a bőre illatát, mert láthatólag neki eszébe sem jut a dolog. Talán ezért mégsem kárhoztathatom, hiszen nem éppen tűnik olyannak, akinek eddig az életét azt tette volna ki, hogy milyen pasijai vannak. Na és persze, hogy hányan. Én gyorsan, szinte pár falatból megeszem a szendvicseimet, és közben hallgatom a válaszát.
- Élni? Még nem úgy tűnsz, mint aki alaposan kiszórakozta magát. Naív vagy, és tapasztalatlan. – Ismét nyers vagyok, ez talán sosem fog megváltozni, ezzel nem is bántani akarom, de megtisztelem azzal, hogy nem teszek úgy, mintha egy volna a sok karikára felfűzhető nőmből. Ha úgy lenne, akkor már régen bókolgatnék neki, a bugyit is leimádkoznám róla. Itt ez valamiért elmarad. Nem is tudom, hogy miért... Talán a dédapámra való tisztelettel. – Akkor kezdd a zuhanyzást, majd megyek ha végeztél. – Bólintok, és felállva mellőle az ablakpárkányhoz lépek, és a hátsómat vetem a radiátornak, most kár új témát felvetni, ha amúgy is szünetet kell tartanunk. Karbafont kézzel várakozom.

♫ Bed of roses ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nothing to loose ◊ ©

Remy & Scarlett

Azt hiszem kezd megenyhülni velem szemben, ami azért jó dolog. Nem lett volna valami kellemes, ha egész végig csak öljük egymást miután találkoztunk. Nekem akkor is kellenek a válaszok és csak úgy szerezhettem meg őket, ha belőle szedem ki, még ha netán kissé agresszívan is tettem ezt, mert tudom így volt, talán túlzásba vittem a dolgot, még bajt is hoztam a fejére, de ha nem segít magától, akkor sajnos nem tehettem mást, mint hogy így veszem rá és végül a célt csak elértem.
- Csak akkor, ha neked is közöd van hozzá, mármint nem az eltévedéshez, hanem az út megtalálásához. - hiszen ő segített, ki mást kérdezhettem volna meg? Tudom ott a professzor, próbáltam is, de ő nem segített, szóval nem igen volt sajnos más választásom, bármennyire is szerettem volna máshoz fordulni, hiszen az elején állati undok volt és kioktató velem, amit nem mondhatom, hogy kimondottan élveztem volna.
-Valószínűleg a miatt, mert nekem nem volt igazán szó szerint útközben. Mint tudod, be voltam zárva. - nem szánom visszavágásnak, csak finoman megrántom a vállamat. Meg kellene már értenie, hogy nem tehetek erről, nem én kértem, hogy bezárjanak és ne élhessen normális életet. Persze neki se lehetett könnyű, hiszen bántották, üldözték is valószínűleg és ezért meg kellett tanulnia megvédeni magát. Az én életem más volt, mondhatni sokkal unalmasabb, de ettől még nem jobb. Viszont ő megtaníthat rá, hogyan védjem meg magamat, nem igaz?
- Igen... gondolom ez a lényeg. - olyan nyíltan kérdez rá gondolom szándékosan, hogy még véletlenül se gondoljak rá, hogy nem az a vége, hogy majd elköszönünk egymástól és elválunk. Nem is tudom, hogy miért így jó neki. Tényleg nem lehetnénk barátok, vagy tarthatnák a kapcsolatot, az olyan lehetetlen lenne? Főleg ha azt nézem, hogy mennyi mindent tud rólam, én szívesen lennék vele máskor is, mert a maga módján rendes, amikor épp nem a morcos arcát mutatja másoknak. Rám is odafigyel, már nem olyan zord, mint az elején és néha a tekintete is felettébb... fura. Nem tudom, hogy miért néz úgy, ahogyan néz, zavarba ejtő valahol, bár ezt nem akarom beismerni magamnak. Nem kedvelhetek valakit, aki ilyen vademberszerűen viselkedik néha nem igaz?
- Ez azért jó dolog, hogy lett családod, bár gondolom nem túl sok időt töltesz velük. - legalábbis, ha jól sejtem azok alapján, amiket eddig mesélt magáról, hiába hogy nem vitte túlzásba a dolgot. Ki tudja azért lehet, hogy a lelke mélyén kötődik a családjához, csak nem olyan mértékben, mint én kötődnék hozzájuk, ha velük lehetnék. Nekem már nincs senki, ha megtalálnék rokonokat, értelmeseket, akkor biztos vagyok benne, hogy velük akarnék lenni minél többet, ő pedig a saját útját járja egyedül inkább. Ez valahogy felfoghatatlan számomra.
- Akkor jó. - nem akarom én, hogy a földön aludjon, amíg az enyém az ágy. Elférünk ketten is, nem lenne jó, ha azt kéne néznem, hogy ő olyan kényelmetlenül szenved, miközben én meg kényelmesen a puha ágyban pihenhetek. Nekem az nem menne, ez ilyen egyszerű, ennél azért pozitívabb jellem vagyok. - Oh... ez igaz, de hátha van törölköző, mert azt nem hoztam. - pizsim van. Na nem valami nagy cucc, egy póló és egy rövid nadrág, hiszen nem tudtam magammal túl sok mindent hozni. Egy táskába nem fér bele az ember fél ruhás szekrénye ugye. De nem gondoltam, hogy majd egy pasival, egy idegen pasival kell egy ágyban aludnom és úgy kényelmetlen lehet a dolog. Szóval egyelőre lepakolok és megnézem a fürdőt, szerencsére ott van törölköző, bár nem valami nagy, majd megosztozunk, ez van, ezt kell szeretni nem igaz? Aztán nekilátok a szendvicsnek, ami közben megérkezik, lehuppanva az ágy szélére, cipő le és láb behúz magam alá. Meglep a kérdése, eddig azért nem volt ilyen érdeklődő.
- Igazából... nem volt sok időm és nem is tudom. Először leginkább csak élni akartam, tudod... pótolni azt, ami kimaradt, de hogy mi legyen a jövőben arról fogalmam sincs. - bizonytalanul vonom meg a vállamat. Tényleg nem tudom. Gyerekként nekem is olyan vágyaim voltak, hogy majd állatorvos leszek, meg balerina, meg ilyesmi, de ebből semmi se valósult meg és nem kezdhetek el egy orvosit huszonegy évesen, főleg nem úgy, hogy közben üldöznek és el akarnak folyton rabolni. Szívás... azt hiszem, de ebből kell kihozni valamit, csak még nem tudom mit és hogyan, majd gondolom idővel kitalálom, ha már ez a káosz rendeződött az életemben.

♫ Heroes ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Feltaláló & Gambit

Ha már felvállaltam, hogy megmentem az életét harmadszor is, akkor logikus, hogy ha tépjük is egymást olykor, valahol jóban kell lennünk. Az én zaklatott életmódom teljesen más, mint amit Scarlett érdemelne, így nem tudom, hogyan is lehetnénk barátok, vagy akár még több, hiszen nincsen arra felkészülve mint én. Esetleg a képessége folytán könnyebben el tud majd vegyülni, ez nekem is kapóra jön majd. Kérdés, hogy mire jutunk majd együtt.
Karbafont kézzel méregetem, nem akarok úgy tenni, mintha mindig tőlem kellenei félnie. Valami szikra táncol köztünk, ám nem gondolom, hogy megtehetném, hogy a többi lányhoz hasonlóan elcsábítom őt is. Bőven elég azon is igyekeznem, hogy ne bántsam meg a stílusommal.
- Akkor innentől kezdve bármikor engem faggatsz, ha eltévedsz az utadon...? Lassan megszokhatom ugye? – A hangom most is bársonyos, sehol a kioktató él, nem tudok vele keményebb lenni. Azt már észrevettem, hogy sikerül állandóan zavarba hoznom a jelenlétemmel, a pillantásommal. Vélhetően ő nem az a fajta lány, akinek eddig lehetősége lett volna felnőtt pasikkal kavarni. Most úgy tűnik, új szint viszek az életébe.
- Huszonnégy. Nagyjából együtt nőttünk fel, csak én megtanultam megvédeni magamat útközben. – Szólok vissza élesen, a mosolya ellenben pajzsként szolgál, hárítja az arroganciát, így vissza is küldöm felé, amolyan lehengerlő pillantás kiséretében. Enyhén szólva is fel van vértezve azzal, hogy ne vegye magára azt, ami nem inge. Bár én lennék lelkileeg ennyire összeszedett, és harmónikus. Jobb is, ha gyorsan indulunk, és nem folytatódik az eszmecsere, ami az utolsó percekben kialakult. Az úton nem hallom a zenét, amit a fülébe dugtam, nem is gond, a szél bőven átsüvít rajtam, és elmerülök a gondolataimban. Vagyok már annyira ösztönös motoros, hogy szinte tudat alatt váltok sávot, vagy éppen sebességet, fel sem tűnik, automatikusan repesztünk a cél felé, a családomhoz. Azt, hogy ilyen romantikus lélek, nem igazán tudom hogyan kezelni, szerintem meg nincsen igazi, csak nem akarom összetörni a finom kis lelkét.
- Aztán elválunk, ugye? – Érkezünk meg lassan a motelhez, ahol éjszakára nem árt, ha nyugovóra térünk, hiszen sötétben semmi értelmét nem látom vezetni. Scarlett valahogy olyan kétérelmű már megint, mintha próbálna rám hatni, jobbá tenni, holott engem nem kell feljavítani, eddig is teljesen jól elvoltam egyedül. Amellett viszont nem tudok elmenni, hogy amíg csak távolról figyeltem, el tudtam fogadni, hogy ő egy plátói szépség, akiért így epekedhetek, de megint más dolog úgy ülni a motoron, hogy átölel, érzem a haja, s a bőre illatát. Ez benne a rohadtul idegesítő, ezért nem tudom, hogy mit akarok.
- Egy fesztiválon pár éve. Valaki rám szólt, hogy ugyanolyan az akcentusunk. Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy nagyon is sokan vannak. A szüleim már meghaltak, de nagyszülők, unokatestvérek... vannak azért még bőven. – Megrántom a vállamat, nem fogok siránkozni azon, hogy távo kerültünk egymással a szüleimmel. Nem fogok okokat firtatni, hogy miért nem vigyáztak rám jobban, hogy csak úgy elrabolhassanak a kórházból. Több mint húsz éves dolgokat kár feszegetni. Aztán bejelenti, hogy aludjunk együtt. Én gáláns lettem volna, de ha ragaszkodik hozzá, akkor mindegy.
- Megfelel. – Megint tőmondatokat használok, amely annak a jele, hogy járnak a fogaskerekek, érnek a dilemmák, amelyek azt húzzák alá, hogy ismét nem tudom, hogy ki is vagyok én. A rosszfiú álcájában élő hallgatag hős, vagy az, aki eleve szarik a világra, és sosem volt pozitív. Attól félek, hogy így a lány fogja eldönteni, hogy kit akar belőlem faragni. Egyszerűbb is lenne átadni az irányítást. – Dehogy van. Nem emlékszel, hogy csak úgy elragadtál? Majd alszom alsóneműben. – Mivel lent a recepciónál még rendeltünk pár szendvicset, éppen most kopogtatnak vele. Nyitom az ajtót, és adok némi jattot a felszolgálónak, s átveszem a letakart tálcát. Ital nincs hozzá, de mindegy, jó lesz a víz is. Leülök az ágyra, hiszen nincsen asztal, a franciaágy előtt csak a tévé van, még hűtő sincsen. Tényleg csak egy luk az egész. Miközben elgondolkozva fogok vele a vacsorába, eszembe jut valami.
- És mik voltak a terveid, miután a birtokon hagytalak? Mihez akartál kezdeni az életeddel?

♫ Bed of roses ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nothing to loose ◊ ©

Remy & Scarlett

Az elején nem gondoltam volna, hogy tud velem majd értelmesen is beszélni, hogy egyáltalán elmondja majd, amiért jöttem és most azt hiszem már azt is elértük, hogy egészen kedves. Azt hiszem még van amikor kissé azért idegesítem, de már jelentősen sikerült puhulnia. Azért ez is előrelépésnek számít mindenképpen. A végén még együtt a végére tudunk járni a dolognak és akár még jó kimenetele is lehet, bár ennyire nem kellene előre gondolkodnom, főleg hogy ez már nem csak tőlünk függ, hanem attól is, hogy a családja segít-e, hogy egyáltalán eljutunk-e addig sértetlenül és nem lesz-e majd valami komoly baj út körben. Nem szabad elbízni magamat, jobb az óvatosság és az elővigyázatosság, bármennyire is nem vagyok ebben az egészben profi, ahogyan az már a ruhavásárlásnál is feltűnhetett neki.
- Értem és... köszönöm, hogy segítettél. Tényleg hálás vagyok érte és ha lenne más mód, hogy megtudjam a válaszokat, akkor nem téged zargattalak volna, de csak te tudtad ezt és nekem muszáj volt tudnom. - tényleg nem akartam felborítani az életét és az egészet keresztbe húzni. Jól el volt ahogyan láttam, én meg az egészet teljesen felrúgtam, de nem volt más választásom. Ha nem teszem soha az életben nem derül ki, hogy ki vagyok és hogy miért vagyok az, aki. Egyszerűen tudnom kellett, hogy miért történtek velem ezek a rémes dolgok. Nem akartam, hogy válaszok nélkül éljem le az életemet, elfogadva, hogy ártottak nekem, bármikor megtehetik a jövőben is és még csak azt sem tudom, hogy mégis miért.
- Öhm... hány éves vagy Remy? Tudod én azt hiszem nem mindenki ugyanakkor találja meg az Igazit, de szerintem igenis létezhet mindenkinek lelki társa. A szüleimnek volt és... ők megtalálták, én is hiszek benne. - láttam, hogy milyen boldogok és szép családunk volt, amíg ez az egész keresztbe nem húzta az életemet. Addig viszont minden jó volt és szép és én úgy érzem, hogy ilyesmi lehetséges. Van aki későn találja meg azt aki pont hozzá passzol, de idővel mindenkinek rá kell lelni. Ha valakinek nem sikerül úgy sem lehet olyan igazán boldog, vagy ha elszalasztja, vagy elrontja, netán a másik meghal... akkor soha sem lehet igazán boldog.
- Amíg ennek az egésznek a végére nem érünk. - javítom ki, bár magam sem tudom, hogy az ő nyugalma érdekében, vagy az enyémben. Vajon melyik miatt lényeges ez? De gondolom akkor is így lesz. Ha már nem kell védenie, ha már nem kell segítenie, mert megoldottuk ezt az egészet, akkor már nem is kell majd velem lennie, ahogy nekem sem vele és élheti tovább úgy az életét, ahogyan eddig élte, ahogyan eddig jó volt neki. Pedig rendes fickó, szerintem más is lehetne, de... ő tudja, hogy mit akar.
- De akkor hogyan találtad meg az igazi családodat? És... nem vagy dühös, amiért nem voltak veled? - azt mondta nem? Én legalábbis így értettem, hogy most a rendes családjával van, tehát talán a rendes szüleivel is egyben, de akkor rájuk vajon tényleg nem mérges, amiért elhagyták? Vagy most másokkal van? Zavaros nekem a történet, de jó eséllyel csak azért, mert én az alap családmodellt ismerem, amikor a szülő veled van és kész, ő nevel fel, és... hát amíg tud addig vigyáz rád. Az én szüleim biztos, hogy soha nem adtak volna engem csak úgy be egy kórházba és hagytak volna magamra. Azoknak az alakoknak sem akartak odaadni, segítettek nekem, ahogyan tudtak, hogy ne essen bajom, és végül... azt hiszem e miatt haltak meg. Lassan elérjük a szobánkat. Benyitva nekem is szemet szúr a tény, hogy egy ágy van, de azonnal megrázom a fejemet, amikor kijelenti, hogy majd ő alszik a földön.
- Nem... nem várom el, hogy a földön aludj. Elég nagy az ágy, elférünk benne ketten is. - az még nem olyan nagy dolog, hogy együtt aludjunk, egy ágyban nem igaz? Csak alszunk, de ha még holnap is vezetnie kell egy csomót, akkor nem várom el tőle, hogy elfeküdje a hátát, meg a derekát a kemény padlón. - Szerinted jár a szobához törölköző és... neked van pizsid? - én hoztam pár dolgot, hiszen Sebastianéknál is aludtam. Bár nem nagy cucc az éjszakai ruhám, elég lenge, főleg mert így foglalt kis helyet. De maximum majd gyorsan bebújok a takaró alá, azt akkor sem akarom, hogy a földön aludjon.

♫ Heroes ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Feltaláló & Gambit

Lassacskán lenyugszanak a kedélyek, és kész vagyok segíteni neki, ha már a nyakamon maradt. Ahogyan az elmúlt években is figyeltem rá, most sem tagadom meg tőle azt, hogy mellette állok, csak éppen túl gyors volt, ahogyan megérkezett, és faggatózni kezdett. Nem mondom, hogy szeretek egy helyben megülni, azt viszont kifejezetten taszítónak tartom, ha ki vagyok ragadva abból a körből, amelyben éppen jól érzem magamat. És valljuk be, egy kis nyugalom nekem sem ártott, egészen jó műsorom volt, mint bűvész, esténként lejártam kártyázni, rulettezni, időnként egy jó nő került az ágyamba, erre Scarlett mindent felrúg egy pillanat alatt. Viszont ha belegondolok, hogy mindig is fontos volt nekem, csak éppen elképzelni sem tudtam, hogy közünk lesz egymáshoz... így, hogy beszélgetünk, teljesen más a dolog. Egyrészt zavaró, hogy kiül az arcomra, hogy odavagyok érte, hiszen én vagyok a kemény macsó, akinek nem számít a pénz, s a lábai előtt hevernek a nők, másrészt kezdem elfogadni az érzést, hogy rám van utalva, és elfogadja, bármit is teszek.
- Xavier meg a bandája nem mondom, hogy tökéletesek, de arra jók hogy a hozzánk hasonlóakat befogadják. Én aztán tudom, hogy milyen egyedül lenni, támogatás nélkül. Téged nem szívesen küldtelek volna az utcára, jobbat érdemeltél. – Ezt arra értem, hogy én utcagyerekként nőttem fel, amíg be nem fogadott a tolvaj céh. És még szerencsém volt. Scarlett viszont már majdnem felnőtt volt, és ha a kiszabadítása után magára hagyom, akkor biztosan baj történik vele, teszem azt eladják prostinak, vagy ilyesmi. Ha valaki ilyen tökéletes, még az én értékrendem szerint sem érdekli meg ezt a sorsot.
- Szerinted van igazi? A dédapámnál volt. Én is álmodoztam ilyesmiről egy ideig, hogy nekem is lesz egy Scarlett-em, aztán rájöttem, hogy mindez hiú ábránd. Miért erőltetném a dolgot? Akkor már inkább csakazért sem. – Nevetem el magamat, hiszen most éppen egy olyan helyzet állt elő, amelyben egymásra vagyunk utalva. És most is csak kötekedik, mert meg akarja magyarázni az érzéseimet. Mintha ki kéne mondanom, hogy azért nem akartam rendes életet, mert nem volt kivel. Lehet, hogy van benne igazság, viszont elég idegesítő, hogy így a szememre hányja, hogy magamnak sem vallom be. Őszintén szólva ahhoz nincs köze, hogy legbelül hogy érzek. Csak az számít, hogy neki mit mondok, hiszen mégiscsak magánügy ez. Már így is többet mondtam. Viszont veszekedni sem akarok, így erre most nem is válaszolok.
- Egen, észrevettem, hogy tapadsz mint a pióca. Már kezdem elfogadni a tényt, hogy nem szabadulok meg tőled. – Nyújtom a kezemet, hogy megmaradon az egyensúlya amikor leszáll a motorról. Még jó, hogy nem szoknyában jött több szempontból is. Egyrészt befagyott volna a segge, másrészt akaratlanul is a combját lestem volna útközben, ami nem túl szerencsés, ha az útra kéne figyelnem. Már így is nehéz tartani a távolságot, ha az emberhez olyan közel van, hogy beszívhatom a haja illatát.
- Mert a szüleim magamra hagytak. Beadtak a kórházba, és leléptek. Többet nem tudok. Árvaház jött, de nem tudtam, hogy ahogyan az utcára kerültem, a tolvajcéh vezetője már akkor felfigyelt rám. Kiderült, hogy valójában az apám testvére, vagyis a nagybátyám. Megtanítottak lopni, betörni, de valójában akkor kezdek tőlem jobban félni, amikor kiderült hogy ez nem minden, más vagyok, mint ők. Viszont ez senkit nem riasztott el, hogy a két céhet rajtam keresztül akarja egyesíteni. – Túl sokat kérdez, lassan már nekem kéne többet tudnom róla, mert ez így nagyon egyoldalú. Igaz, hogy nagyjából ismerem a történetét, viszont sokszor szem elől tévesztettem, amikor úgy gondoltam, hogy másé legyen a felelősség. A vacsorát majd a szobában megbeszéljük, most inkább menjünk fel. A válasz magától értetődik, amikor felérünk, mert benyitva a kulccsal kiderül, hogy a szobácska csak egy kicsiny háló tévével, meg egy fürdőszobával. Az ágy ugyan kétszemélyes, de egyből nézem előtte a szabad helyet. Talán a tévé nem esik majd rám.
- Mindegy, alszom a földön. – Rántom meg a vállamat, logikus, hogy én ajánlom fel, a kis hercegnő foglalja el a „baldachint”.

♫ Bed of roses ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nothing to loose ◊ ©

Remy & Scarlett

Nem akarok vele undok lenni csak azért, mert nem úgy alakult a nap, ahogyan terveztem. Naiv gondolat volt azt hinni, hogy egyszerűen csak eljövök ide, megtalálom, válaszol pár kérdésre, elégedett leszek a dologgal és mehetek is az utamra. Tudom, hogy az volt, most már utólag meg főleg tudom, de mégis mit lehet tenni, ha próbálsz hinni dolgokban? Én azért még mindig az a típus vagyok, aki igenis elhiszi, hogy a dolgok alakulhatnak jól és az élet is lehet szép, annak ellenére is, amik történtek velem. Igen, lehet hogy naiv vagyok, csak mert hiszek az emberekben, vagy a világban, de nem is akarok más lenni. Legyek csak naiv, de legalább bizakodó. Jobb ez, mintha már rég elveszítettem volna minden hitemet és csak kallódnék a világban célok és remény nélkül. Nem úgy sült el ez az egész, ahogyan akartam, de lehetett volna rosszabb is, végül is annyira egyáltalán nem vészes a helyet.
- Így már értem, akkor azért tudtad, hogy oda kell nekem is eljutni, miután kiszabadítottál, miután segítettél kijutni. - így már ez a része is világos, hiszen ő volt az, aki első alkalommal sugallta, hogy hová is kell mennem, hogy hol lesz majd jó helyem, ha kijutok arról a rémes helyről. Ő segített és ezért én örökké hálás is leszek neki, pont e miatt nem akarok gondot okozni, csak azt szeretném, ha megértené, és talán már jó úton van, hogy fontos tudnom, hogy ki vagyok és miért történtek velem a rossz események. A szüleim meghaltak, a testvéremtől elszakítottak, az nem valami kellemes érzés, ha úgy kell hozzáállnod, hogy mindez nem indokolt, hogy mindez csak úgy történt és nem magyarázza el senki sem, hogy miért.
- Lehet, hogy csak nem találtad meg az igazit és nem láttál el jó példát a szüleidtől sem. - kissé igen zavarban vagy a témának hála, de azért mégis csak megpróbálom kifejteni a véleményemet. Biztosan oka van rá, hogy nem táborozott le senki mellett sem, de nem biztos, hogy tudja az okát. Nekem ott vannak jó példának a szüleim, aki csodás életet biztosítottak nekem, akik megmutatták, hogy milyen a jó házasság, hogy milyen szépen élni, boldogan. Mivel én ebben nőttem fel, én is vágyom erre, én is ilyen lettem, ő viszont nem rendes szülőpéldát kapott, nem csoda, ha nem tudja, hogy milyen a rendes élet. - Vagy csak magadnak sem vallod be. - nem akarok én belekötni a szavaiba, tényleg nem, de mégis csak úgy vélem, hogy talán ez is benne lehet. Jó neki ez az élet, ez a vándorlás, folyton úton, de én nem hiszem el, hogy ez tényleg jó lehet valakinek, hogy hosszú távon jól érezheti magát úgy, hogy csak sodródik és nincs semmiféle komolyabb célja. Valahol mélyen szerintem mindenki vágyik a figyelemre és a megértésre, csak akadnak olyanok is, akik ezt nem ismernék be semmi pénzért, szerintem ő is ide tartozik.
- Akkor se mentem volna el. - rántom meg a vállamat egy széles mosollyal, amikor már leszálltunk a motorról. Nem mondom, hogy nem volt zavarba ejtő a tény, hogy olyan közel átölelve voltam hozzá, de azt nem tudom, hogy számára még értékesebb volt, mint nekem. Őszintén nehéz rajta kiigazodni, pedig én nagyon igyekszem, de valahogy a jelleme kiismerhetetlen már önmagában is. Olyan érdekes, de izgalmasan érdekes mindenképpen. A történetét elképedve hallgatom. Nem tehetek róla, akármit mesél folyton újabb és újabb kérdések születnek a fejemben. Nem akarom őket folyton rázúdítani, de talán majd nem válaszol arra, amire nem akar és kész.
- De miért kerültél az utcára? Miért nem a rendes családoddal nőttél fel a kusza Rómeó és Júlia sztori helyett? - mert hát egészen olyannak tűnik az, amiről mesél. Nem lehetett egyszerű élete, főleg ilyen veszélyes alakok között, és tényleg nem értem, ha ismeri a rendes családját, hiszen hozzájuk megyünk most, akkor miért nem velük nőtt fel, akkor miért van most teljesen egyedül mindenki nélkül? Lehet, hogy egészen máshogy alakult volt az élete, a jelleme, ha nem azokhoz a veszélyes alakokhoz kerül. Alig figyelek a szoba kérdésere, még mindig rajta gondolkodom, amikor elhangzik a kérdés, amire csak sután bólintok. Pillanatok múlva esik csak le, amikor már a kulccsal együtt indulunk el, hogy miről is van szó, hogy egy szobánk lesz, jó eséllyel egy ággyal.
- Szerinted van... kanapé? - nekem az is jó lesz, nem akarom oda száműzni. Az a helyzet, hogy még csak túl sok cuccom sincs. Egy kézitáska, minimális váltóruhával, nem hoztam plusz törölközőt sem, meg efféléket. Azért ez érdekes lesz... finoman szólva is érdekes.

♫ Heroes ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Feltaláló & Gambit

Scarlett lényegében emberileg is hihetetlenül rendes lány, akivel ha türelmes vagyok, jól kijöhetünk, csak éppen a türelem nem éppen az erényem. Joggal kíváncsi, s lassacskán belemegyek, hogy nem érünk vele semmit, ha menekülés közben még egymást is hátráltatjuk azzal, hogy tépjük egymást. Vagy táncolunk a másik idegein. Nem kéne meglepődnöm azon, hogy ennyire érdeklődő, hiszen figyeltem már a távolból elég sokáig, tudom, hogy bűbájos teremtés, pont ezért gondoltam, hogy nem lenne keresnivalóm mellette, hiszen legtöbbször magamra figyelek, nem tudok lehorgonyozni, hiszen az X-Menek közé sem tudnék beilleszkedni. Tolvaj vagyok, és mint olyan nem változom. Ellenben mintha Scarlettet ez nem érdekelné, csak arra figyel, hogy kétszer megmentettem, és most harmadszor is viszem magammal. Ez az a szint, amikor nem érdekli, hogy amúgy milyen ember vagyok, csak vele legyek rendes? Másokkal egyébként valóban nem vagyok arrogáns, vagy bunkó, a tolvajlás nem jelenti ezt, csak egyfajta keménység az elvárt, hogy lássák, nem ijedek meg az árnyékomtól. Legtöbbször egyedül dolgozom, és csak időszakosan engedem magam bárhova is beszervezni. Most fura, hogy ketten vagyunk, ráadásul egy lánnyal, akivel pár napig még egymásra vagyunk utalva. Főleg ő rám, de ezt nem róhatom fel, végeredményben azért van itt, hogy segítsek neki. Hát teszem, mert legbelül mégis jó érzés, hogy valaki tőlem várja a megváltást.
- Logan kapcsán. Egy szigetre akart eljutni, ahol a hozzánk hasonlókkal kísérleteztek. Egy informátor leadta neki a drótot, hogy én vagyok az egyetlen, aki onnan megszokott. Végül rávett, hogy vigyem el oda. Ott találtunk, és kiengedtünk fiatalokat, akiket a professzor vett a szárnyai alá. Engem is hívott, olykor benéztem, de nem az én világom. Egyedül te érdekeltél. – Vallom be ismét kissé morózusan, nem akartam ennyire rávilágítani, hogy milyen régóta figyelem őt. Ha nem is szó szerint, azért elcsíptem a híreket, és amikor megtudtam Logantől, hogy Scarletett megint elkapták, akkor magától értetődő volt, hogy én megyek utána, nem egyezkedem semmilyen mentő egységgel.
- Valahogy pocsékul kezelem ezt a barátnősdit. Szeretem a nőket, nagyon is, csak éppen nem volt még senki, aki lekötött volna. – Mosolyodom el, határozottan mulattat, hogy így elvörösödik. Jól áll a halovány bőrének, Scarlett azt hiszem tipikusan az a lány, aki nem tudja jól leplezni az érzelmeit. Vidám, nevet, ha boldog, fújtat, ha mérges, és pirul, ha zavarban van. Nem lenne túl jó szerencsejátékos. Igaz, én is úgy ráripakodtam, hogy meg is vagyok lepve magamon, vele kapcsolatban nem tudok túlzottan hűvös maradni. – Nem tudom, annyira nem vészes. Jobb szeretem ezt az életmódot, mint a nagyon letelepedőset. Volt idő, hogy mindez máshogy volt. Azóta nem vágyom rá. – Persze itt nem a saját családomról beszélek, hanem arról, ahova beházasodtam, hogy összekössünk két céhet. És mindenki tudja, hogy milyen rossz vége lett a dolognak. Ahogyan nagyobb sebességre kapcsolunk a mocival, közelebb hajol, aminek megvan a maga pikantériája, közelebb hajolunk, és így szinte a lélegzetét is magamon érzem. Meg kell mondanom, hogy szinte egy egész élet álma válik valóra, amit nem tudok sötét vigyorgás nélkül hagyni.
- Nem jöttem volna, most már így alakult, kár rajta dilemmázni. Ha nem akarnék veled lenni, akkor erélyesebben küldtelek volna el. – Nem is akarom már még jobban megbántani, vagy hogy koloncnak érezze magát. Együtt utazunk a családomhoz, hogy Scarlett a képessége révén felkészülhessen a védekezésre, mi pedig cajunok arra, hogyan is fogjuk levadászni az ellenségeit. Aztán nyugodt életet élhet. Nem tudom, mennyire lesz majd egyszerű elengedni, nyilván meg kell majd birkózni a dologgal. – Néha? Kis hülye... – Nevetem el magamat, valóban veszekszünk szinte minden második percben, de el kell fogadni, hogy tulajdonképpen együtt kell megoldanunk a dolgokat. Aztán belekérdez a komoly témába, és nem tudom, hogy miért ne válaszoljak.
- New Orleansban éltem a nevelőszüleimnél, akik szinte az utcáról fogadtak be, neveltek fel. Nem azok, akik a véreim, azokhoz most megyünk. A lényeg, hogy megtanultam a saját hasznomra fordítani a képességeimet, és a bandának is jót tenni. Végül az okosok kitalálták, hogy egy másik bandával kéne egyedülni, méghozzá házasság révén. Megtettük, és egészen jól működött, még passzoltunk is egymással a csajjal... Csak éppen a bátyja rühelte a képemet, és egyszer nekem támadt, meg akart ölni. Végül ő maradt ott. A házasságot felbontották, és engem tagadtak ki. Szóval... – Vonom meg a vállamat, és elindulunk befelé. Innen még napok, muszáj itt megszállnunk. Közelebb lépek a recepcióhoz, összesen egy szoba van még kiadó a kulcsok alapján. – No mi legyen? Megfelel összezárva?

♫ Bed of roses ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nothing to loose ◊ ©

Remy & Scarlett

Igazából azt sem tudom, hogy mi várok, mostanában az élettől sem tudom, hogy mit várok. Mindig van valami cél, amit el akarok érni, mintha azzal elhessegetném a többi problémát. Fennakadhattam volna rajta, hogy miért raboltak el, miért haltak meg a szüleim, miért nem keresem meg a nővéremet, vagy ő miért nem keresett engem, hogy miért kaptam új emlékeket és hogy miért nem lehet normális életem, de én a helyett, hogy megkérdeztem volna mindent a birtokon fogtam magamat és elindultam egyedül válaszokat keresni, mintha az úgy könnyebbé tenne bármit is, miközben tudom, hogy nem így van. Erre még ő is meg akarom változtatni, miközben azt is megtehette volna, hogy faképnél hagy. Hálásnak kellene lennem neki, nem piszkálni azért, mert dohányzik, vagy morcos, miközben ráerőltettem magamat.
- Köszönöm... a többit is. - bököm ki végül, hiszen nem csak azért vagyok hálás, mert segít nekem fejlődni, ha egyáltalán lehet fejleszteni a képességemen. Azért is hálás vagyok neki, hogy segít nekem, és nem zavart el, mikor megtehette volna, vagy adott azoknak a valakiknek a kezére. Bár persze logikus, hogy ha már egyszer, vagyis kétszer megmentett, akkor mindez feleslegessé válna akkor, ha aztán mégis elkapnának megint, és biztosan magának sem akar kellemetlenséget, meg felesleges munkát.
- De tartod a kapcsolatot velük... miattam? Egyáltalán hogy találtál rájuk? Vagy ők rád? - lehet hogy zavarja, ha kérdezek, de maximum nem válaszol, vagy rám szól, mondhatni ezt már valamelyest megszoktam tőle, nem fogok rajta különösebben fennakadni. A lényeg, hogy érdekel, hiszen ha most vele leszek egy ideig, akkor főleg kérdés, hogy vajon miért olyan nagyon más ő, hogy nem passzol a birtokra, és tartja tőle távol magát. Az is lehet, hogy balhéja volt onnan valakivel és nem is kedvelik túlzottan, a jó ég tudja. Azért erre felettébb kíváncsi vagyok, mert lehet hogy ha visszamegyek és kiderül, hogy ő segítesz, akkor meg nekem lesz bajom belőle. Na nem mintha ezzel tudnék még mit kezdeni így utólag, már úgy se nagyon fordulhatok vissza egyedül.
- Oh azt... nem tudtam, hogy nincs barátnőd. - jól van itt azért sikerül egy kicsit azért elvörösödni, ha nem is nagyon, de halvány pír szintjén. Nem akarok én vájkálni a magánéletében, igazából semmi közöm sincs hozzá, szóval nincs jogom ilyesmit kérdezni. - A családod érdekelt, hogy nem rossz-e egyedül. - persze tudom, ő már felnőtt, szóval nem kellene ezzel foglalkoznom, hogy mit csinál és kivel, de... ettől még érdekes, hiszen bennem fel sem merülne, hogy teljesen eltávolodom a családomtól, ha élnének. Na persze ezzel erőteljesen ellentmond, hogy nem kerestem meg már régen a nővéremet, de annak más az oka. Szeretném, csak nem merem.
Hamarosan már a motoron ülünk. Nem akarok kiabálni, ezért is hajolok közelebb, hogy hallja, amit mondok, mert hát azért az érdekel, hogy mikor érünk oda. Nem mindegy, hogy pár óra, vagy... pár nap. Főleg hogy azért ez a motor nem kifejezetten valami profi darab, az sem biztos, hogy egyáltalán kibír alattunk napokat. - Rendben. - nem fogok én panaszkodni, hogy két napot kell utazni, fel sem merült bennem a dolog, hiszen én jöttem utána, vállaltam az egészet. Persze eredetileg repülővel jöttem és egy kis buszozás Los Angelestől, de most nincs más, itt a motor. Így is jó ideig megyünk, amíg aztán lassan már sötétedni nem kezd. Tény, hogy én is már rendesen fáradok, de nem szóltam volna, hogy álljunk meg, nem akarok plusz terhet jelenteni neki, így is... megjegyzi, hogy azért mégis csak hátráltatom.
- Semmi gond, én hátráltatlak és nélkülem nem is jöttél volna nem? - most nem veszem ezt magamra, legalábbis igyekszem nem magamra venni. Persze megtehetném, de annak nem lenne az ég világon semmi értelme sem. Mégis meglep, amikor megint megszólal, mikor már befelé indulunk, hogy szerezzünk egy szobát. - Én erőltettem rád magamat, úgyhogy azt hiszem nem hibáztathatlak... csak néha. - kicsit azért elviccelem a dolgot, még egy mosolyt is megeresztek. Nem akarom, hogy ez az egész út úgy teljen, hogy folyamatosan veszekszünk valamin, azt már épp eleget sikerült eddig is. - Miért, mi történt másfél éve? - nem kéne kérdeznem már megint igaz? Mégis kicsúszik a számon a kérdés, és visszaszívni csak úgy már nem lehet, de mielőtt megszólalna, netán le akarna teremteni, hogy semmi közöm sincs a dolgaihoz, gyorsan még én szólalok meg. - Már, ha el akarod mondani, tudom, hogy nem rám tartozik. - alig tudok róla valamit még mindig, csak hogy a nagyapja ismert olyat, aki úgy nézett ki, mint én, de ennyi, itt kimerül a tudományom, és hát a kíváncsiságot nem lehet örökké elnyomni.

♫ Heroes ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Feltaláló & Gambit

Ha Scarlett azt várja tőlem, hogy átlagos legyek, az már régen rossz. Szenvedélyes környékről származom, ezért azt tanultam, hogy vagy kiéljük azt teljes mellszélességgel, vagy elrejtjük, és bunkók vagyunk. Nincs olyan, hogy normális. Nálunk cajunoknál teljesen máshogyan működik, nem úgy szocializálódtunk, mint az amerikaiak. Mi is itteniek vagyunk már, még a dédszüleim jöttek át, de az iskolába járás, rendes állásban elhelyezkedés nem a mi műfajunk, én például az utcán nőttem fel a tolvaj céh figyelő tekintetétől követve. Jó, Scarlett se átlagos, de akkor tőlem miért várja azt?
- Segítek. – Válaszolom szűkszavúan. Most még nem tudom, hogy mi sülhet ki belőle. Ha megoldjuk, hogy többé csak az találhasson rá, akkor nem kell majd kisegítenem a szorult helyzetekből. Nem is lesz rám szüksége. Vajon feleslegesnek érzem magam? Hiányozni fog, ha már nem láthatom pár évenként? Ettől még megteszem, ha eddig az ő érdekeit néztem, nem most fogok elkezdeni önzősködni, az élet sok más területén megteszem. Különben is, nem kéne így néznem rá, amikor annyi nőm volt már, hogy legtöbbnek a nevére sem emlékszem, vissza kell majd térnem ahhoz az élethez, és elfelejteni a tökéletes lánykát, hiszen mi a jó abban, ha valaki ennyire elvarázsol? Semmi, mert nem vagyok ura az érzéseimnek, ezt pedig nem fogadom el csak úgy.
- Nem vagyok éppen egy közkedvelt alak ott a birtokon. Nem álltam be közéjük, és az életmódom nem éppen az X-Menek által elfogadott sémának megfelelő. – Azt már hozzá sem teszem, hogy több alkalommal is előfordult, hogy nem tudtam ellenállni a rövidszoknyás diáklányok csábításának, van egy általános rossz hírem, legalábbis Xavier biztosan nem nézi jó szemmel ezt, ha ott laknék azért szemet húnyt volna a hódításaim felett. Végtére is akikkel én kezdtem, többségében nagykorúk, nem ezzel volt a baj.
- Mármint hogy távol a családomtól, vagy hogy mert nincs barátnőm? – Kérdezem értetlenkedve, végülis mindkettőre értheti, engem most még nem különösebben zavar a dolog, még fiatal vagyok, igaz, már nem tini, ahogyan Scarlett sem az. Már ő is elmúlt huszonegy, ihat, szavazhat, és ilyen szinten meg sem mondhatom neki, hogy húzzon vissza a birtokra. Igaz, ha csak tizenhat lenne, akkor sem lennék az apja, hogy irányítsam. Végős soron az ő dolga. Valahol meg mélyen örülök, hogy láthatom a kis hülyét. Elvonulunk a haverral, hogy összerakjuk, és letisztogassuk a mocit, egy bizonyos idő után már intek is a fickónak, felpattanva a járgányra már indulunk Scarlettel. A buszon csak egymás mellett ültünk, nem volt fizikai kontaktus, legutóbb a rohanásban ragadtam meg a kezét, most meg hátulról át kell ölelnie. Azért ez már jobban a kedvemre való, viszont azzal meg küzdök, hogy így aztán továbbra sem fogok tudni ellenállni neki. A francba! Megindulunk, a motorzúgásban azért viszonylag kevesebbet hallok, így emeltebb hangerőn kell folytatnunk a beszélgetést.
- Két nap nagyjából. Nem küldtem postagalambot. – Mondok ellent, ha ő vállalkozott arra, hogy átszeli az államokat miattam, akkor igazán nem lehet ellenére az, hogy még két napot együtt töltsünk. Logikusan meg kell szállni majd valahol. A kaszinóvárosból indultunk, amely a sivatag közepén van, a sivár főút mellett azért lehet találni kisebb moteleket, panziókat. Főleg, hogy késő délutánra jár, ma már alig fogunk tovább menni, csak pár órát, hiszen a vaksötétben nem akarok vezetni egy viszonylag idegen járgányon. Váltó ruházatot nem is tudom, hogy hozott-e, nekem olyan sebtiben kellett eljönnöm, hogy abban leszek, ami rajtam van. Kissé a gondolataimba temetkezem, ahogyan lassan lemegy a nap, és az egyik bekötő útra hajtok rá, a távolban pedig egy neonkijelzős motel tűnik fel. Még jó, hogy nem a Bates.
- Sajnálom, hogy ilyen lassúak vagyunk, nem számoltam veled. – Rázom a fejemet, ahogyan begördülünk a parkolóba. Lánc ugyan nincsen a mocihoz, de hátha vannak kamerák a szállóban, vagy valami módon őrzik. Mindenesetre a kulcson felül kiemelek egy kábelt, hogy elektromosan se lehessen beindítani. Lesegítem a lányt, majd elindulunk befelé. – Tudom, hogy sokszor bunkónak tartasz, próbálom visszafogni magamat. Nem vagyok éppen a legjobb passzban úgy másfél éve. Nem a te hibád.

♫ Bed of roses ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ Nothing to loose ◊ ©

Remy & Scarlett

Nem várom én el, hogy cuki legyen, igazából nekem az is bőven elég, ha szimplán csak nem undok azért, mert jogosan érdekel, hogy ki vagyok és honnan származom és miért akarnak mások ártani nekem. Ez azért teljesen normális felfogás nem? Igenis szeretném, ha a saját életemmel tisztában lennék, szerintem mindenki így van vele és idővel ő is be fogja szépen látni, hogy nagyon is igazam van, ő is ugyanúgy utána menne a dolgoknak a helyemben és kész... ez nem is lehet kérdés.
- Oké és akkor majd segítesz? - mert hát nekem egyedül még csak ötletem sem volt, nem is gondoltam rá, hogy a képességem esetleg fejleszthető. Tényleg fel sem merült bennem, mert hát miért is lett volna így? az ember igyekszik és próbálkozik, de nem gondol rá, hogy efféle távlatok is vannak benne, én legalábbis nem gondoltam rá, ami lehet hogy az én hibám, de nem. Megtalálok másokat, ez rendben van, de hogy képes lehetnék az ellentétét is elérni, eltűnni mások szeme elől, na ez fel sem merült bennem eddig. De jó lenne... ha tényleg ilyen különlegességekre képes lennék, akkor nem kellene menekülnöm sem. Ez az egész könnyebben megoldódna, hiszen ha akarnának se nagyon találnának meg igaz? Bár azt hiszem, ettől még nem oldódik meg ez a helyzet, így is úgy is az a vége, hogy meg kell szabadulni azoktól, akik üldöznek, bármit is szeretnék, hiába akarnám békésen megoldani inkább.
- De ő nem mondott semmit sem erről, sőt rólad sem. Még mindig te tudsz többet mondani, mit amit én tudok, de... ha visszamegyek a birtokra, akkor megkérdezem, ezek után biztosan. - igaza van, a professzort tudhat rólam egy s mást, de nem mondott persze semmit sem. Nem is értem, nem gondolt rá, hogy úgyis az lesz a vége, hogy majd meg akarom tudni, hogy mi történt velem? Nekem legalábbis alapvető volt, hogy igenis eljövök, mert tudni akarom, hogy mi történt velem és miért. Ezért vagyok most itt és arra már Remy is rájött, hogy bármennyire is szende fejem van, nem hátrálok csak úgy meg. Mégis csak rólam van szó, a múltamról, a jövőmről és egyben épp e miatt a jelenemről is.
- Én nem azt kérdeztem, hogy mi a szokás nálatok, hanem, hogy... nem vagy-e így egyedül? - mert ez egész más. Értem én, hogy harcos népség, meg hogy ezt szokta meg és ez neki elfogadott, de én ha élne a családom biztos, hogy minden időt velük akarnék tölteni, amit csak lehet, ez nem is lehet kérdés. Ő pedig önként él egyedül, jár-kel a világban távol mindentől és mindenkitől? Nem lehet valami élvezetes.
- Jól van, türelmes vagyok. - és kivárom én a soromat, nem jelent gondot, nem kell minden miatt tájékoztatnia. A fickónak a szerelőműhelyben persze azért egy mosollyal köszönök, csak aztán keresek valami helyet, ahová leülhetek, amíg ők rendbe teszik a motort. Na igen érdekes lesz ez, nem igazán ültem még motoron. Nem olyan biztonságos, mint mondjuk a busz, vagy a kocsi, de ha most ez van, akkor ez van, nem fogok panaszkodni, nem vagyok az a típus, főleg ha valaki segíteni akar, akkor jogom sincs ilyesmire. Amikor készen vagyunk fel is kapaszkodom mögé. Azért még is így meglepő átölelni a derekát és mögé üni, hiszen nem igazán ismerem őt még annyira, és azért ez elég intim közelség, de nem teszem szóvá a dolgot, csak szépen elhelyezkedem.
- Köszönjük! - intek még a fickónak, mielőtt beindulna a motor és elindulnánk a cél felé. Pillanatok múlva szólalok csak meg, a napszemüveg tényleg segít, hogy ne folyjon ki a szemem, de azért végig csendben... unalmas lenne. - Szóval messze van? Szerinted sejtik, hogy jövünk? - vagy tudják is talán? Szólt nekik valahogy? Egyáltalán vitt már oda bárkit is? Remélem, hogy nem lesz baj belőle, ha csak úgy felbukkanunk ott, azaz, hogy én felbukkanok, ha már ilyen védett helyről van szó, biztosan ritkán fogadnak idegeneket.

♫ Heroes ♫ ◊ Aktuális viselet ◊ ©

Feltaláló & Gambit

Mindig szoknyapecér voltam, nem tudtam értelmes kapcsolatokat kialakítani, csak az orgyilkos céh lányával, vele is amolyan se veled-se nélküled hajtépés volt, Scarlett meg elvárja tőlem, hogy megnyíljak számára, és elmondjam, hogy miért is volt számomra oly fontos egész életemben. Ez egyszerűen... lehetetlen, nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Nem szoktam meg, hogy úgy viselkedjek, ahogyan egy figyelmes, jófiúnak illene, mert nem vagyok az, bármennyire is ki van rajta akadva, hogy miért nem magyarázok kedvesebben. Nem tudok. Próbálok, mert bántani nem akarom, mert azért számít nekem, nem is kicsit, viszont látványosan meg kell erőltetnem magamat. Tolvaj vagyok, besurranó, nem egy hős lovag, aki másokat véd meg. Ki tudom nyitni a kalickája ajtaját, szembeszállhatok az üldözőivel, de hogy úgy csináljak, hogy közben minél cukibb legyek... az nem megy. A francba is... miért erőltet rám ilyen szarságokat?
- Ha lesz egy nyugodt percünk, majd leülhetsz, és kipróbálhatod. – Ez egyelőre csak tipp, én is a gyakorlás útján fejlesztettem a biokinetikát, a botom sem magától lett képes az ilyesmire, meg a kártyalapok. Most Scarlett eléggé fel van dúlva, türelmetlen, holott az ilyesmihez komoly lelki békére van szükség. Alapvetően nagyon is kedves lány, képes lehet tágítani a képessége határait. A mosolya pedig... basszus... Azon kapom magam, hogy idétlenül vigyorgok, gyorsan rendezem a vonásaimat, és sötét pislogással nézek ki az ablakon.
- Keveset tudok az életedről. Nem faggatóztam, amikor elkaptak téged, nem hívtam fel magamra a figyelmet azzal hogy rólad kérdezek. Egy óvatlan pillanatban engedtelek el, és nem szolgáltattam okot, hogy rám gyanakodjanak. Ha valaki többet tud rólad, az Xavier. Én csak ezt a hasommásos valamit ismerem. Többé kevésbé. Bár.. ha ennyire mutánsgén kutató, még az is lehet, hogy pontosan meg tudná mondani, hogy a hozzád hasonlóakra mi várhat. – Azt hiszem mindezt lezárhatjuk, megpróbálhatok vele egy fokkal kedvesebb lenni anélkül, hogy nem érezném magam pocsékul, hogy már milyen régóta hatással van rám. Ráadásul még azt is mondja, hogy nem tehet róla, és nem direkt csinálja. Jó, a külsejével nem tehet, ettől még lehet bunkó, fellengzős lány, de nem, kell még neki kedvesnek is lennie. Aztán csodálkozik, ha az ember érzékei meg vannak tőle zavarodva, és szó szerint küzdeni kell ellene. Na ez a nem mindegy.
- Francokat. Nálunk ez így szokás. Attól még szerethetjük egymást, hogy ha szükséges, akkor az összefogást nézzük, ne pedig babusgatósan összebújjunk. Elszakadtam már tőlük, de mi ilyen harcos népség vagyunk, tudjuk, hogy bármikor szükség lehet a többiek segítségére. – Vonom meg a vállamat, Scarlett olyan érzékeny lélek, hogy hihetetlen. Az én érzéseimet azért nem kell a vállaira venni, elboldugulok a családommal egyedül. – Nem túlzottan. Még egy pár perc. – Mutatok rá a távolban feltűnő szerelőműhelyre. Hamarosan oda is érünk. Intek az egyik padra, hogy csüccsenjen le, ez most legalább egy fél óra lesz, amíg átbeszélem a tulajjal, hogy sürgősen kéne egy motor, mindegy, hogy lepukkant, csak tudjak vele menni pár napot. Az alkudozás franciául folyik, hiszen az illető személyes régi ismerősöm, igaz, nem családtag. Mivel látott már nőkkel, ezért aztán nem vet vihogós pillantásokat Scarlett irányába, aki számára unalmas lehet így ücsörögni, de most az élete a tét.
- Kész vagyunk. – Lépek mellé, és nyúlok a botomért, amit eddig a falhoz támasztottam. Megközelítjük az ósdi Yamahát, amit az öreg közben lesuvickol, a sárvédő most nem érdekel, de legalább ne a porban üljünk. Most jól jöhet majd a választott napszemüveg, hogy Scarlettnek ne follyon ki a szeme. Felpattanok, és várakozóan pillantok magam mögé. – Szólj, ha már kényelmetlen. – Bukósisakok nincsenek, ez nem egy sportbolt, örülni kell, hogy így is megkaptuk a járványt. Egész jutányosan. Várom, hogy átöleljen, aztán kilövök a gázra lépve.

Remy & Scarlett

Nem értem én ezt az egészet annyira, vagy csak nem látom át, mert nincs benne tapasztalatom, magam sem tudom igazából. Egyszerűen... valahogy csak a saját részemre tudok most gondolni és nem arra, hogy ez neki mért lehet nehéz, hogy ő miért undok velem. Csak azt látom, hogy undok, és hogy nem valami szépen viselkedik, valahogy többet most nem tudok ebbe belegondolni, még ha talán azt is várná el tőlem. Bántó volt már a legelején is és nem tudhatom, hogy azért mert tetszem neki, az ember ilyen idős korára már kinő abból, hogy a fiúk hajhúzogatással adják a tudtára, hogy mit gondolnak róla. Esetében pedig ahogyan azt még csak nem is sejtem ez egész más, mert ő ismert engem, mielőtt én őt, mármint nem is engem, inkább valami engem körüllengő misztikumot, ami nem hiszem, hogy vagyok, mert még most sem érzem magamat olyan különlegesnek, inkább csak azt látom, hogy ez az egész különlegesség dolog valahogy szétzilál az életemben mindent és nagyon nem jó értelemben.
- Talán igazad van és... nem lenne rossz, ha nem csak ennyire lennék képes. - halványan mosolyodom el, hiszen legalább végre valami biztatás hagyja el a száját és kivételesen nem valami negatívat mond, ami azért az eddigiek után elég nagy dolognak számít és én tényleg örülök is neki. Jó lenne, ha egy kicsit megpróbálna kedvesebb lenni, hiszen mégis csak elég sok időt fogunk innentől együtt tölteni, amíg ez az egész meg nem oldódik, gondolom.
- Szerintem mindenki kíváncsi, ha az életéről van szó, főleg az életét elég jelentősen meghatározó eseményekről. - de persze azt is megértem, hogy nem tetszett neki a faggatózás, meg az, hogy ráakaszkodtam, igazából ebben is van ráció, de ettől még nem hátráltam volna meg. Fordított esetben ő is így tett volna, legalább az valami, hogy ezt zökkenőmentesen beismeri, azt hiszem nem is kívánhatok ennél sokkal többet, igaz?
- Oh én... csak... nem akarom, hogy így érezd, csak magamból indulok ki. Nekem hiányzik a családom, szóval gondolom ezzel más is így van. - de persze nem biztos, meg hát amúgy sem vagyok egy rosszindulatú típus, sosem voltam. Nem akarok szánakozni felé, csak simán próbálok kedvesen állni hozzá, főleg mert most ő sem olyan undok és próbál nekem segíteni, szóval most egy rossz szavam sem lehet rá, egészen nagyon igyekszik és ez kár lenne tagadni, hogy jól esik. Lássuk be leléptem a birtokról, már megint meg akartak ölni, vagy tudom is én... nem rossz dolog, ha valaki mond pár jó szót és nem csak folyamatosan hibát talál mindenben, amit teszel.
- Ez olyan csúnyán hangzik, hogy a hasznodra van a... családod, nem? - legalábbis így kimondva, még ha igaz is. Nem értem őt, tényleg nem hiányoznak neki? Tényleg nem hiányzik neki a törődés és a figyelem és a kedves szavak? Vagy nem minden család olyan, mint az enyém? Persze tudom... ott van Harry bácsi és Casey családja... nem mindenki tökéletes, de akkor is a családodról van szó. - Sokat megyünk? - pusztán érdeklődő kérdés, láthatja rajtam, eddig még egy szösszenetnyi panasz sem hagyta el a torkomat és nem is igen fogja. Én jöttem és vállaltam ezt az egészet, szóval nem igazán van jogom panaszkodni nem igaz?

Feltaláló & Gambit

Nem akarok én főleg vele ekkora egy arrogáns idiótának mutatkozni, ezzel tulajdonképpen magamat védem, és közvetve őt is. Felesleges, hogy kimutassam, hogy mennyire kötődök ahhoz a délibábhoz, amit az öreg mesélt még a Scarlett féle hasonmásokról. Megintcsak más, amit hallunk, és ha ott van az ember orra előtt, bebörtönözve, úgy, hogy meg is érinthetem, akkor tudatosul bennem, hogy ez bizony valóságos, nem holmi tündérmese. Sosem voltam túl nagy álmodozó, tolvajként realistának kellett lennem, viszont ez a történet végigkísért egész életem során. Úgy voltam vele, hogy bár nagyon is tetszett az orgyilkosklán céhmesterének a lánya, valahol érdekből vettem feleségül, hogy a két céh jól meglegyen egymás mellett, és fel sem merült bennem, hogy Scarlettel ismét találkozom, hiszen ez már azután történt, hogy először megmentettem. Ekkor már tudtam, hogy létezik, csak nem szándékoztam a bűvkörébe kerülni, szeretek a saját magam ura lenni, így hátat fordítottam neki, amikor szabadon engedtem. A második alkalommal már fel volt bontva a házasság, Scarlett pedig gyönyörűbb, és ártatlanabb volt mint valaha, és ekkor sem éreztem úgy, hogy bele kívánok lépni az életébe. A veszély, ami vele járt, igen vonzó hátrány egy nőnél, viszont különösnek tartottam, hogy ennyire felforgat. Ő nem arra született, hogy ilyen zaklatott élete legyen, mint nekem, úgyhogy emiatt passzoltam is a hős megmentő szerepét eljátszani előtte.
- Nálam fejlődik. És ismerek másokat is. Nem mindenkinél, a tiédben látok logikát. Fiatal vagy még, aligha ez a plafon. Nem mondom, hogy sok időd van gyakorolni, de tesztalanyok lesznek bőven. Példának okáért én. – Most nem is beszélek vele bunkón. Azért, mert rám is ilyen kisugárzása van, hogy vagy kinyírom, vagy imádom, vagy mert megkért, és feleslegesnek tartom veszekedni vele, és végeredményben a kérdése is normális, nem hisztizős volt?
- Pont úgy reagáltam volna mint te. Igaz. Állati kiváncsi vagyok. Meg nem szeretem, hogy felelősségre vonnak. Nálad a pont. – Hunyorítok zöldesszürke szemeimmel az ő barnájába, naná, hogy visszaél vele. Ne mondja már nekem, hogy nem tudja magáról, hogy milyen hatással tud lenni a pasikra? Lefogadom, hogy ha normális élete lett volna, minimum ő a pompomcsapat kapitánya, vagy a diáktanács elnöke. Na igen, az ilyesmi az én életemből is kimaradt. Attól mert őt állandóan el akarja rabolni mindenki, még ő a világ közepe, csak még nem jött erre rá. Lefogadom, hogy ha kicsit máshogy állna a dolgokhoz, a fél világ a lábai előtt heverne. Engem beleértve, ezért is taszítom el magamtól ilyen látványosan. Bántani viszont nem akarom.
- Miért vagy ilyen kedves? Nekem... ez olyan, mintha szánakoznál. – Nem érzem azt, hogy állandóan rossz lenne, hogy csak felületes kapcsolataim, végülis nem vonzott be még senki annyira magához, hogy nagyon odaláncoljon, ez most olyan pocsékul hangzik? Végeredményben néha rámtör hogy nincsen kihez szólni, és hát ami New Orlensban történt, az sem túl kellemes dolog, de hát mit volt mit tenni, elmenekültem, és most már ez van.
- Igen. Ő még Európából jöttek ide. Ritkán látom őket, most a hasznunkra lehetnek. Na itt leszállunk. – Intek, hogy felállhatunk, tényleg csak másfél órát utaztunk, innen már a busz Miami felé kanyarodik el, és most nem tengerpartra, és pálmafák közé, hanem az erdőbe, ahol elrejtőzhetünk. Leszállunk, és irány a földút, ami Joe műhelyéhez vezet. Úgy negyven perc lehet innen gyalog, fel merül bennem, hogy netán fáradt lehet, ez a kis séta nem árthat meg. A botomat is hoztam, de a biztonság kedvéért még nem bugyolálom ki.

Remy & Scarlett

Igazán meglepnek a szavai, bár ez a nap határozottan erről szól. Meglepett a kép is, amit mutatott, az amiről beszélt. Ez az egész hasonmás kérdés komolyan... még mindig talán abban sem vagyok teljesen biztos, hogy tényleg igazat mond. Az csak egy megsárgult kép, lehet hogy nem így van, csak kitalált valami mesét, de túlságosan abszurd ez a mese ahhoz, hogy ilyesmit találjon ki, én pedig nem hihetem komolyan, hogy erről van szó, csak talán nyugtatni próbálom magamat ilyesmivel, aminek persze semmi értelme sincs. Azért időbe fog telni mire majd napirendre térek a felett, ami most történt, de remélhetőleg idővel majd sikerülni fog. Feldolgozom... megértem és nem lesz semmi baj. És majd valahogy megoldjuk ezt a képtelen helyzetet.
- Szerinted ez tényleg lehetséges? Hogy... a képességemnek ilyen távlatai legyenek? - nem gondoltam volna sose. Valahogy mindig is úgy tűnt, hogy én nem vagyok valami erős, a képességem nem valami hatásos és nem jó se támadásra, se védekezésre, inkább csak arra, hogy e miatt vadásszanak rám egész életemben, de talán igaza van. Ha meg tudok találni valakit, talán el is tudok rejtőzni valahogyan mások elől, hogy engem viszont ne találjon meg senki sem. Olyan jó lenne, ha egyszer tényleg sikerülne, bár az is lehet, hogy ha valahogyan azokat leszereljük, akik keresnek... akkor eleve nem lesz rá szükség.
- Én nem... nem élek vissza semmivel sem. Én csak tudni akartam, te nem lettél volna így vele a helyemben? Te nem akartál volna válaszokat? - nem hiszem, hogy ő nem akarta volna tudni, hogy miért történnek ezek a dolgok vele, hogy miért rabolják el, hogy miért nem élhet normális életet, hogy miért menti meg egy vadidegen kétszer is, mintha valamit tudna róla, de nem mondja el. Én csak válaszokat akartam, nem használok ki semmit sem. Sosem voltam nagyra magammal és sosem képzeltem azt, hogy én többet érek, mint bárki más, vagy hogy ezzel nagy célokat is elérhetek. - De én... őszintén sajnálom, hogy gondot okozok neked, csak nincs más választásom. - nem, jelenleg nem tehetek mást, mert ő az akinél a válaszok vannak és talán ő tud tenni azért, hogy a jövőben ne legyen ugyanez a helyzet. Nem akarok úgy élni, hogy nem merek kimozdulni a birtokról, mert újra elrabolhatnak, árthatnak nekem, vagy átmoshatják az agyamat, mint most. Én ezt... nem bírnám elviselni, mint valami ketrecbe zárt madár. Azért arra kap egy hálás félmosolyt, hogy legalább ő megpróbál változtatni a dolgokon, talán kevésbé lesz undok velem, vagy valami. Az azért nem lenne rossz, eddig eléggé nem viselkedett szépen, egy kicsit tényleg lehetne kedvesebb is. Nem direkt akarok én neki rosszat, csak néha muszáj legalább valamelyest önzőbbnek lennem.
- Oh, nagyon sajnálom. De akkor... mindig egyedül vagy? És ez nem rossz? - nincs mellette senki, se család, se csapat, se szerettek. Azért ez nem lehet egyszerű így és mintha nem is hiányozna neki a változás, vagy egyszerűbb úgy tennie, mintha jól lenne így, mert akkor legalább nem kell bevallania, hogy az élete mégis csak problémás ebben a formában? Én nem tudnék egyedül lenni, legalábbis ha választhatok. Persze sokáig rossz volt, amikor bezártak, de emlékszem milyen volt a családommal és arra vágyom újra, hogy jó legyen megint, hogy legyen saját családom, saját életem, olyanokkal akik szeretnek és akiknek fontos vagyok.
- Rendben van. Ők... az igazi családod? Nem szóltam senkinek, csak egy barátomnak, de ő megbízható, nem fog szólni senkinek sem. - bólogatok egy sort, mert Casey nem olyan, ő nem mondaná el senkinek sem azt, hogy mi történt, hogy elmentem, vagy hogy hová. Nique tudja még, de kétlem hogy az lenne az első dolga, hogy telefonáljon, megeskettem, hogy nem teszi és bízom benne, hogy ha fel is hívják, hogy tud-e rólam valamit, akkor nem fogja elmondani.

Feltaláló & Gambit

Nem lesz a legkézenfekvőbb, ahogyan mi egymás mellett képesek leszünk csiszolódni, vagy elfogadni, hogy mi a másiknak a kérése, stílusa, ettől még meg lehet próbálni. Szándékosan fordítottam hátat a lánynak, számomra így egyszerűbb volt, mintha a szoknyapecér életvitelem mellé kapnék egy olyan érzést, amellyel aligha tudok reálisan megküzdeni. Ő az ilyen tökéletes lány, külsőleg legalábbis mindenképpen, és az előbbi kardoskodását leszámítva még csak rosszat sem tudok rá mondani. Hát kell ez nekem? Kell az, hogy valaki ilyen befolyással legyen az életemre? Nézzük meg már most, hogy mit tett velem. A fél életem körülötte forgott, hiszen a dédapám révén már tudtam, hogy milyen ez a hasonmás dolog, és amikor megláttam őt, majd kiszabadítottam, tudtam, hogy nem nagyon érdemes belebonyolódnom az egészbe, hiszen az csak felrúgna mindezt.
- Meg. A legtöbb képesség továbbfejleszthető. Az enyém a kinetika, lassan már téged is fel tudnálak energiával tölteni kisnyuszi, és akkorát robbannál, hogy vödörben kéne felmosni téged. Szóval... Ha másokat meg tudsz találni, az azért lehet, mert az aurájuk, akárcsak a kinetikában, számodra ismerős, kezelhető eszköz. A sajátodat kell olyanra alakítanod, amely semlegessé tesz, vagy éppen láthatatlanná akár. Besétálhatsz a zöldségeshez, és úgy bepakolászhatsz magadnak, hogy az orrod előtt van, mégsem veszi észre, hogy valaki lopkodja. – Próbálom kifejteni az elképzelésemet, s miután igen régóta gyakorlom már a szakmát, és többféle képességet is láttam, úgy gondolom, hogy a képessége alakítható ilyen határokkal. Meg tudná oldani, hogy ne mindig az én felelősségem legyen megmenteni őt, és akkor végre el is tűnhetne az életemből. Na várjunk. Akarom én ezt?
- Nem ismersz, én is alig téged. Nem tudom, hogy miért gondolod, hogy felelősséggel tartozom érted, csak mert korábban...Visszaélsz a külsőddel, meg azzal hogy itt játszod a drága, aranyos babát. Nekem erre... nincs lelkierőm. – Egyértelműen kifejezem magam, ugyanakkor a hangsúlyom nem erről árulkodik. Oké, főleg a szemét nézem, de miután szinte olyan, mintha nekem teremtették volna, és egész életemben őt vártam, az egész aurája mintha beragyogná a buszt, amelyre felszálunk. Nem a dekolzsát, vagy a fenekét nézem, szó sincs róla, pedig máskor ezt tenném. Úgy összességében az egész lány kisugárzásával nem tudok most mit kezdeni.
- Nem tudom. Nem kell... úgysem tudsz változtatni. Te ilyen vagy. Majd én.. – Nem mondom, hogy lenyelem, vagy megpróbálom úgy kezelni, mintha nem vonzana nagyon is. Egyátalán nem az ilyen csajokkal szoktam kavarni, sokkal inkább a magabiztos, kicsit prostisabb jeleggűekkel, vagy akik imádják a veszélyt, erre itt ez a kistündér, aki nyugalomra vágyik, mellesleg még bunkó is lennék, ha vele próbálkoznék, ha már megmentettem, maradjon meg ebben a tökéletes formában. – Nem. Olykor csapódok valakihez. Vagy megbíznak. Volt egy csapat, akikkel egészen jóban voltam, még régen, de az már a múlt. Sikerült kinyírnom egy lánynak a bátyját, mert próbálgatta, hogy melyikünk az erősebb... – Sötéten méregetem, miközben helyet foglalunk egymás mellett, és telnek a percek. Egyértelmű, hogy attól mert lekislányoztam, látszik rajtam, hogy szándékosan vagyok vele kemény, afféle védekezésként. Bántani nem akarom ezzel, viszont kezelni sem tudom máshogyan a helyzetet. Mint amikor valaki tényleg álmodozik valamiről aztán amikor az szembejön, akkor elfut. Nagyjából nálam is ez a helyzet.
- Jól van, mindegy... akkor normálisan. Most elmegyünk a családomhoz, és ott felkészülünk. Addig elbújsz, vagy ilyesmi. Szóltál valakinek, hogy eljössz?

Remy & Scarlett

Értem valahol mélyen talán a logikai részét annak, amire ő gondol, de ettől még ugyanúgy nem tudok csak úgy hátat fordítani ennek az egésznek és úgy kezelni, mintha mi sem történt volna és mintha nem lennének fontosak a kérdések, meg a miértek. Válaszokat akarok és bármennyire is próbálkozom, nem tudom ettől függetleníteni magamat, egyszerűen nem megy. Az ember valahogy nem lehet úgy teljes, ha nem tudja, hogy miért történnek vele rossz, vagy akár jó dolgok, velem pedig jó ideje elég sok rossz dolog történt már és őszintén szólva nem akarok többet, annyira viszont nem vágyom a nyugalomra, hogy meghúzzam magamat a birtokon és eltűnjek a világ elől.
- Én nem... nem tudom, de valahogy megtanulhatnám nem? Egyébként is én tudok megtalálni másokat, tehát engem nem tudnak olyan könnyen nem? - mert hát én vagyok a kulcs, velem lelhetnek rá másokra, akkor meg mégis csak igazam van, nem kell folyton bujkálnom, csak oda kell figyelnem és persze nem utolsó sorban abban igaza van, hogy meg kell tanulnom megvédeni magamat. Ez is megoldható, csak kell valaki, aki megtanít rá. Na persze az nehézség, hogy a képességeim nem igazán adnak nekem semmiféle támadó képességet, de a feltalálás azért nem olyan rossz, ha az ember megpróbálja erre koncentrálni valahogy. Nem is tudom, eltökélt vagyok most, az nem elég? Bár persze a stílus, ahogyan mondja nem igazán tetszik, nem csak egy dobbantgató kislány vagyok, aki amúgy semmire sem képes, ő meg teljesen így állít be persze.
- Tudod nehéz kiigazodni rajtad. - kicsit még össze is szűkítem a szemeimet, ahogyan mondhatni vizslatom őt. Eddig is többször elég bántó volt és persze most is úgy beszél, semmi közünk egymáshoz, de közben meg cuki vagyok és jó lenne, ha jól alakulnának a dolgaim. ebben én is határozottan egyetértek, bár még mindig nem egyszerű ez az egész így sem. Értem én őt, nem akar tőlem semmit, világos, én viszont akarom a válaszokat és mindent, ami ezzel jár, de erre már rá jött. Na persze embert nem ölnék, az ki tudja, hogy milyen nem épp jó hatással lenne a törékeny kis lelkemre, de azért megtanulhatom megvédeni magamat valahogy.
- Oké, így jó, én pedig... tőlem mit vársz? - mármint ha ő megpróbál változtatni, akkor nekem is kellene? Igazából alapjáraton eleve nem vagyok ellenséges, vagy dacos. Ő sokkal inkább az, no meg ő az, aki ezt kiváltja belőlem, önmagamban nem vagyok ám ilyen, csak ha ő rosszat hoz ki belőlem, akkor nehezedik meg kissé a dolog, de azért igyekszem majd nem egyből visszavágni mindenre, amit mond, ezt talán megpróbálhatom. A szavaira viszont kissé értetlenkedve ráncolom össze a homlokomat. Pár pillanatig azért erősen gondolkodom, hátha rájövök magamtól, hogy ezzel mit akart, de nem tűnik egyszerűnek a dolog. - Nem... nem igazán. Miért nem szoktál barátkozni? Akkor nincsenek is barátaid? - vagy csak nőneműek nincsenek? Nem értem én ezt az egészet. Miért ne barátkozhatna, meg ilyesmi velem? Nem kötődhet senkihez sem, mert abból baja lenne, vagy nekem lenne bajom, vagy... mi?

Feltaláló & Gambit

Szándékosan nem akartam volna morcos lenni. A kicsi Scarlett azt nem érti meg, hogy ha el akartam volna mondani mindezeket neki, akkor maradok, és rábízom az információt. Azzal, hogy utánam jött, olyan, mintha faggatózna. Nem vagyok egy Xavier X-Menei közül, nem szoktam meg, hogy bárkinek válaszokat kelljen adnom, felelősséget kéne vállalnom a múltam miatt. Nem vagyok szentéletű sem, Scarlettnek egyszerűbb lett volna, ha meg sem ismer, a képességét viszont nem tudtam kikerülni. Megtalált, és ha továbbra is lerázom, még valami hülyeségbe keveredik. Akkor lényegében feleslegesen mentettem volna meg a formás seggét. Kétszer.
- Ebben mondanám, hogy igazad van, hiszen én sem szeretem a bezártságot. Viszont én meg tudom védeni magamat. És te kisnyuszi? Csúnyán nézel, és dobbantasz a lábaddal, ha valakinek az útjában vagy? Te hogyan kezeled azt, ha be akarnak zárni? – Nem akarom lealázni, egyszerűbb lenne megértetni vele, hogy az ő érdekében vittem vissza a birtokra, amely sokkal kevésbé minősül börtönnek, mint amikor elkapták, és évekig fogvatartották. Különleges kincs ő, akire vigyázni illene, csak akikre rábíztam, azok nagyjából nulla szinten veszik ezt figyelembe. Jó, azt el kell ismernem, több száz diákot nevelnek, és nem fordíthatnak több időt csakis egyre. Ez így viszont patthelyzet. Amikor bocsánatot kér, enyhén meghökkenve ébredek rá, hogy ahogyan eddig is mellette álltam, most sem áll szándékomban elfordulni tőle.
- Jogod volt igen, csak éppen én nem éreztem úgy, hogy bármi közünk lenne egymáshoz. Nekem bőven megfelelt a névtelen... ismeretlen segítő szerepe. Ne hidd, hogy jó arc vagyok Scarlett. Mindenesetre, ne akartam, hogy most szarul érezd magad. Te cuki csaj vagy, megérdemled, hogy jól alakuljanak a dolgaid. – köszörülöm a torkomat, lelki fröccsben rohadtul nem vagyok otthon. Ha empatikusnak kell lenni, az nem az én asztalom, és látom, hogy kezdi megérteni, hogy nem feltétlenül a stílusunk, sokkal inkább a tetteink határoznak meg bennünket. Különbözően adjuk elő magunkat, viszont bizonyos tekintetben meg hasonlítunk, magányos sors jutott nekünk, amelyből olykor ki akarunk törni, jobbára sikertelenül. Neki azért még valóban megvan az esélye, hogy ne legyen ilyen hányattatott a sorsa. Talán egyszer még...
- De igen. Próbálok. Nem ígérem, hogy úriember leszek, fogjuk rá, hogy nem szólok be szándékosan. Így jó? – Ezúttal már némiképpen enyhültebben beszélek vele, a hangom sem olyan kemény, pattogós. – Nem szokásom csak úgy... barátkozni lányokkal. Tudod nálam máshogyan mennek a dolgok, és nem akarlak pofára ejteni azzal, hogy... szóval tudod. – Nem akarok vele szándékosan kedves lenni, mert attól a csajok elalélnak, és azért egy Scarlett kaliberű lányt nem akarnék bántani. Bólintok, bármi áron. Ha ölnünk kell, hát megteszem én helyette, muszáj, hogy legyen hozzá gyomra, végtére is az életéről van szó. A busz megindul, elhagyjuk a várost, hogy a sivatag felé vegyük az irányt, Arizóna a cél.

Remy & Scarlett

Azt hiszem ő, meg ez a helyzet hozza ki belőlem a jelenlegi állapotot. Túlságosan morcos vagyok, mert folyton mindenki irányítani próbál, megmondani, hogy mit tegyek, de senki sem mondja meg hogy miért. Azért ez egy idő után már sokká válik, legalábbis nekem már igenis elég kezelhetetlen a helyzet, szóval itt a vége. Most már tudni akarom azt, hogy ő miért került a közelembe, hogy miért segített és hogy kicsoda valójában és nem fogom a dolgok annyiban hagyni, nem hagyom békén, amíg nem mondja el és azt hiszem ez mostanra már neki is világos lett, ezért adta be a derekát. Nekem nem egy börtön kell, egy birtok, ahonnan nem mozdulhatok el, és ahol senki sem akar nekem igazat mondani, hanem pont hogy az a bizonyos igazság és ennyi.
- Nem érdekel, az úgy nem élet, hogy bezárva vagyok és folyton félnem kell és még csak azt sem tudom, hogy mitől és miért. - és ha ő ezt nem képes megérteni, akkor ne tegye, de már az sem érdekel. Nem valami rab vagyok. Az voltam hosszú éveken keresztül, tudja, hiszen ő szabadított ki és most mégis azt várná el tőlem, hogy megint az legyek? Azért ez őszintén szólva szerintem baromira nem fair hozzáállás a részéről, meg mások részéről sem. Nekem is kell a normális élet, még ha az veszélyes is, vagy legalább a magyarázat, ami miatt úgy kell élnem ahogy.
- Oh, így... értem, bocsánat. Nem tudtam, csak... látod nem mondta el nekem senki más és igenis jogom volt tudni, hogy mi a helyzet velem. - és ő sem akarta megtenni először, mintha mindenki csak folyamatosan titkolózott volna, ami nagyon nem gyere be. Nem is értem, hogy miért gondolták, hogy idővel sem fogok majd rákérdezni, vagy nem akarom majd tudni, hogy mi a feje fene folyik itt és mi történik velem. Tényleg nem várhatta el tőlem azt, hogy eljövök ide, aztán hazamegyek. Én igenis válaszokat akartam, de legalább felfogta, hogy nem tud hazaküldeni, ez is valami. Ezek után viszont meglepnek a további szavai. Oké, talán naiv vagyok, hogy nem gondoltam át ezt jobban, hogy nem számoltam vele következményei is vannak annak, hogy eljöttem, hogy az életem jó eséllyel gyökeresen meg fog változni tőle és hogy utána már nem mehetek vissza, mintha mi se történt volna. Arra viszont akkor se számítottam, hogy ha még továbbra is keresnek engem, akkor... meg kell ölni azokat, akik ezt teszik?
- Nem is próbálsz meg kedvesebb lenni velem igaz? - jól van, azért picit elhúzom a számat, mert nem esik jól, hogy tényleg még csak meg sem próbál velem értelmesebben viselkedni, folyton keményen beszél velem. - Szóval meg kell... védeni magunkat... bármi áron? - nem hangzik valami jól, nagyon nem hangzik jól és még mindig félek tőle, hogy ez mit is jelent, naná, hogy ezek után eléggé morfondírozva lépdelek fel a buszra és ülök le ahová mutatja. Nem hiszem, hogy tudok majd pihenni, bármennyire is jó lenne. Elég sokat utaztam, hogy itt leszek, de ettől még esélytelen, túl sok információt kaptam rövid idő alatt és túlságosan rosszak a jövőt illető kilátásaim is.

♫ Heroes ♫ ♠ Ruci ♠ Who are you?

Tárgy: Re: Scarlett & Remy - Viva Las Vegas!