It's (not) always sunny in Philadelphia

Brandon & Felicity

A szavaira azért elég meglepetten pillantok fel rá és hát éljen az élénk fantázia, sikerül menten el is pirulni, mikor arról beszél, hogy a nadrágját azt odaadhatná, csak épp akkor alsóban kellene tovább léteznie. Úgyhogy csak gyors reakcióként egy hevesebb fejrázást kap, miután inkább az itatgatással foglalkozom tovább. Legalább már lassacskán hűl a forró kávé, így nem égeti annyira a lábamat és nagyon remélem, hogy nem ölte annyira le a bőrömet sem, mert a jó ég tudja, hogy azért nem tiszta vörös-e a lábam jelenleg a nadrág alatt.
- Oh, hát a nadrágodat tartsd meg nyugodtan, nem venném el tőled. - nagy nehezen végre csak felpillantok és még egy mosolyt is sikerül az arcorma varázsolni, még ha nem is valami könnyen. A zavar, az zavar, olyankor az arcodon lévő idegek és izmok nem pontosan ugyanúgy működnek, mint más körülmények között.
- Én csak nem akartam még, hogy rád is menjen. Ugye nem kaptál te is belőle? - remélem, hogy nem, mert azt végképp nem akartam, hogy még őt is összekávézzam, bár láthatóan nem ideges, de eddig csak ideges emberekkel találkoztam, nem csoda, hogy nem nagyon bízom már abban, hogy valaki tényleg segíteni akar majd. - Az összes többi igazából, az ide utam és... tudtad, hogy itt az emberek nem túl kedvesek? Egy idős néni úgy félre lökött, hogy majdnem csattantam a betonon. - oh hát én nem ehhez szoktam hozzá az az igazság. Nem is tudom... azért nem vagyok durván naiv, láttam már rosszakat, de azért az még nekem is sok, amikor valaki konkrétan a betonra ken majdnem csak mert útban voltam neki. Amikor ezek után még fel is ajánlja, hogy esetleg el is kísér, hát láthatóan már repesek az örömtől. Mint mondtam ez még új nekem, nem kedvesek az emberek, legalábbis itt nem. Bezzeg otthon, Angliában annyira más volt minden!
- Azt hiszem majd egy nadrágot is kellene szereznem, esetleg tudod hol van a legközelebbi bolt, segítesz megkeresni? És nagyon hálás vagyok! Tudod eltűnt pár lány, a hírekben hallottam és... úgy érzem, hogy tudok segíteni, de a rendőrségen úgyse hinnének nekem, úgyhogy itt vagyok. - jó-jó várom már a meglepett pislogást, meg az értetlen tekintetet, de én akkor is így gondolom. Szerintem tudok segíteni, csak engedjék nekem. Valahogy... meg kell azokat a lányokat menteni, mert ki tudja, hogy élnek-e még, de ha igen, akkor élniük kell!

♫ Same old war ♫ ♦ Ruha ♦ Mentőakció

– Hát, nadrágom van, de ha odaadom, én ácsorgok itt alsógatyában – közlöm, barátságos vigyorral a képemen. Most mi van? Tény, nem vagyok klasszikus értelemben vett lovag, de ha úgy alakul, még kisegítettem volna a csajt annak ellenére. A dolog problémás oldala, hogy ha odaadom, nekem nem marad. Van három pár, és egyelőre nem állok készen arra, hogy kifordítva hordjam a nadrágom is. Elég lesz azt eljátszani alsógatyával. Majd. Vészhelyzetben. Végszükség esetén. Addig biztos nem.
– Hékás, nem kell magyarázkodni – mondom, még mindig mosollyal a képemen. Nem zavar, hogy tornádó módjára zúdítja rám a dolgokat, igazából a birtokon már hozzászoktam ahhoz, hogy ha zavar valami, egyszerűen visszavonulok a saját elmém menedékébe. Mondjuk egy unalmasabb órán. Esküszöm, az oktató monoton hangja az oka, amiért mind a mai napig nem vagyok képes tisztességesen földre érkezni egy rövid lebegés után. Szívás, amikor az ember minden alkalommal bokaficammal küszködik. Az utolsó, elkeseredettnek hangzó mondata azonban mégis gyökeret ereszt a fejemben. – Várj, mi a káosz? Az, hogy leöntötted magad?
Nem, én sem vagyok annyira hülye, hogy ezt elhiggyem. Tuti van emögött valami más is – elvégre egy kávé kiömlése még nem egyenlő a világvégével. Márpedig, ha egyszer elkezdtem agyalni valamin, tuti, hogy nem fogok megszabadulni tőle ameddig legalábbis nem kapok egy kielégítő magyarázatot. Előbb vagy utóbb ez a hülye kíváncsiságom fog sírba vinni. Valószínűleg inkább utóbb. Legalábbis remélem.
Vajon annak a giminek köze van a dologhoz? Talán. Mindenesetre ez is egy jó módja annak, hogy megtudjak valamit.
– Arrafelé van egy gimnázium, de nem tudom, azt keresed-e – mutatok kezemmel abba az irányba, ahol látható a gimi épülete néhány fa között, nagyrészt takarásban. Eszembe sem jut azonnal rákérdezni, mit akar ott, nem volna az okos lépés. Helyette egy másik ötlet ugrik be, és cselekszem is a megérzés alapján. Legrosszabb esetben visszautasít. – Elmegyek veled, ha gondolod, hátha meg tudunk előzni még pár incidenst ezzel.

Brandon & Felicity

Na jó ez csak egy apróság, ami még nem fog elriasztani a célomtól. Ott volt az undok nő, meg aztán az újabb hülye helyzet, és az is időbe telik mire ráveszem magamat, hogy felnézzek, hogy egyáltalán hányan látták,hogy mennyire béna voltam. A kávémnak annyi, pedig finom volt, de legalább a lábamon lassan kezd hűlni a nadrág, meg a forró lé, azt hiszem ez is valaminek mondható. Na persze sejtelmem sincs, hogyan fogom ezt megoldani, mert át kéne öltöznöm teszem azt, de nem hoztam magammal váltóruhát és nem kéne még késlekednem is, amikor talán nem sokára vége a tanításnak és még jó lenne ott érni azt a tanárt, hogy futólag tapogatózzam nála, ha már úgy sejtem, hogy köze van ehhez az egészhez. De ha el kell mennem nadrágot venni és átöltözni, akkor ez az egész bukott, aztán kereshetek még szállást is... lassan minden tervem szétesik ezzel, ami nem hangzik valami jól.
Persze aztán csak feltűnik a közelben lévő srác, de az nem hogy a szél pont jókor támad fel. Próbálom közben zsepivel leitatni a kávét és persze kissé vörösödve pillantok fel rá, amikor meghallom a hangját is, tehát közelebb jött... oh jó ég, tuti, hogy ő is rám fog szólni majd mi? Főleg akkor, ha sikerült még össze is kávéznom és még jogos is lenne, mert kárt tetem a ruhájában, ha tettem.
- Szia! Öhm... hát ha nincs nálad egy másik nadrág, meg egy öltözőfülke zsebben, akkor... fogalmam sincs, annak azt hiszem már annyi. De ugye te nem kaptál belőle? Ha igen, én igazán sajnálom! Azt hittem, hogy bírja a pohár, de siettem és az állomáson már nem volt időm meginni, aztán indult a taxi, amit örültem, hogy sikerült elkapni és... kész káosz ez az egész! - sóhajtva szakítom végül félbe a saját mondatomat. Kissé sikerült azt hiszem mindent rázúdítani, miközben esélytelen módon, de próbálom a nadrágomról itatgatni a kávét. Sokat nem ér, de hát egyelőre mást nem tehetek.
- Nem tudod véletlenül, hogy merre van a Szent Mauricius gimi? Elvileg itt van a közelben, de már nem vagyok benne biztos, hogy a jó irányt tartom. - talán ebben tud segíteni, már ha nem akadt ki, mert mondjuk ő is kapott pá csepp kávét, mert ez is benne van a pakliban, akkor pedig tuti biztos, hogy nem azzal akar majd foglalkozni, hogy még nekem is útbaigazítást adjon.

♫ Same old war ♫ ♦ Ruha ♦ Mentőakció

Igazából nem is annyira rossz ez a hobó életmód. Persze, mondja ezt a srác, aki eddig egy megállót teljesített a Nagy Úton, és természetesen ott is kirabolták. Eh, kivel akarok viccelni? Szívás az egész. A probléma csak az, hogy muszáj valahogyan túlélnem. Annyira jó terveim voltak – megvárom a csatlakozást, elindulok mondjuk a Nyugati Part irányába, útszéli motelekben alszok, útszéli kajáldákban eszek, letelepszem, szépen kövér leszek és elfelejtem azt a sok baromságot, ami történt az elmúlt években. De úgy mindent. Szép álom, mi? Ehelyett mi történik? Persze, hogy szívok, mint a torkosborz.
Természetesen a legrosszabb dolgok akkor történnek, amikor az ember már a padlón van. Egészen biztos vagyok, hogy valamiféle isten baromira sötét humorának következtében szereti összerugdosni a földön görnyedezőt. Na, de hogy kávéval akarjanak leönteni... Azt már nem hagyhatom. Durván tíz másodperccel az előtt veszem észre a közeledő, nálam nem is sokkal idősebb nőt, hogy a kávépohara megadná magát. Mintha lassított felvételben figyelném az eseményeket – és ösztönszerűen reagálok.
Amikor rádöbbenek, hogy a szórásból én sem maradok ki, egy erősebb szélrohamot keltek, szinte akaratlanul, egyértelműen a semmiből, ami fölkapja a felém szálló kávét és új irányt ad neki. Néhány csepp még így is elér, de a többség a padon és a földön csattan. Most mondhatnám, hogy nem akartam, de hogy őszinte legyek, nem bánom különösebben. Ahelyett, hogy kétségbeesés venne rajtam erőt, inkább felugrok és a nőhöz sietek, kezemmel a zsebemben kotorászva. Volt nekem egy zsebkendőm... Ja, hogy azt is elvitték. Eh, akkor marad a közvetlenebb módszer.
– Segíthetek valamiben? – kérdezem, miközben már emelem is föl a használhatatlanná vált poharat a földről. Senki sem mondhatja, hogy nem teszem magamat hasznossá...

Brandon & Felicity

Philadelphia, nem jártam még itt egyszer sem, úgyhogy egyelőre még nem tudom, hogy mennyire fogok jól boldogulni, de mint mindig most is meg van a remény és a bizakodás, hogy menni fog. Persze már a pályaudvaron is sikerült kissé elkeveredni, a reptér nagyon forgalmas, de ha van pénzed akkor mindent könnyebb megoldani. Csak sikerült fognom egy taxit, bár vagy kettőt elvittek előlem, az egyiket úgy, hogy egy nő konkrétan már a taxi ajtóból lökött félre. Nem sokon múlt, hogy nem kenődtem a betonon, csak azért úsztam meg, mert nekimentem egy idősebb néninek, aki erre olyan szavakat használt, hogy még mindig képtelen vagyok felfogni, hogy valaki ilyesmit mondhat egy másik embernek. Az elképedésem persze azt szülte, hogy egy újabb taxit nyúltak le előlem, de végül csak sikerült megugrani az első akadályt.
Otthon egyébként nem volt nagy gond, még soha életemben nem hazudtam a szüleimnek, ezért most sem gondoltak ilyesmire, Emily-vel pedig meg tudtam beszélni, hogy segítsen és mondja azt, hogy náluk töltöm a következő egy hetet. Már csak az a fontos, hogy a szüleim ne beszéljenek az ő szüleivel, de mivel nem igazán szoktak utána nézni, hogy igazat mondtam-e, mivel sosem hazudok, így aztán ennek kis esélyét látom. És nem is volt kérdés, hogy ezt most meg kellett tennem. Én tudom, hogy az a fickó gyanús és ha egyszer gyanús, akkor nekem tudnom kell, hogy ez miért van. Más pedig nem járhat utána csak én.
No szóval sikerült végül taxit fogni és végre itt vagyok az iskola előtt. Egyértelmű volt, hogy itt kezdek, utána kell néznem a helynek és persze ennek a tanárnak is. Egy kicsit kérdezősködni, persze csak óvatosan, hogy ne tűnjön fel senkinek sem, hogy esetleg túlzásba viszem. Sosem csináltam még ilyet, de miután már elég sok Columbot néztem már meg van a magabiztosságom, hogy menni fog, talán még túl sok is, de ezt majd meglátjuk. Még a pályaudvaron a taxi fogási küzdelem előtt vettem magamnak egy kávét, amikor most hogy kiszálltam és fizettem próbálom azt is egyensúlyozni magammal. Már csak a kis parkon kell átvágni és ott a cél, az iskola. A kávém még mindig szinte forró és isteni az illata. Biztos jól fog esni, hosszú volt az út, kellően elfáradtam. Próbálok úgy tenni, mint aki teljesen véletlenül jár erre, mondjuk tehetnék úgy, mint aki csak át akar ide jelentkezni, simán el tudom adni magam fiatalabbnak is, mint a korom igazából. A cél már nincs túl távol, a papír pohár viszont nem az ilyen hosszú távú cipelésre van kitalálva, pár lépéssel attól a padtól, ahol Brandon üldögél és szegényes ebédjét fogyasztja a pohár megadja magát. Az apja egy villanás alatt válik le, a forró kávé pedig azzal a lendülettel menet közben placcsan a földön, na meg persze a nagy lépés közben a lábamon. Éget... nem is kicsit, ahogy eláztatja a nadrágomat és combtól szépen végigfolyik a lábszáramig, ami nem a földre érkezett eleve. Rendesen fröccsen is, de addig most még nem jutok el, hogy felfogjam jó eséllyel Brandon, vagy a dolgai is kaptak a kávémból nem is kicsit.
- Jesszus! - halk sikkantás és egyetlen szó, a pohár többi része persze a földön, én pedig lefagyva próbálok meg rájönni mit is kezdjek magammal, mert hogy mindenem kávés, és meleg és... inkább forró és még csak a szél se nagyon lengedez, hogy legalább kicsit segítsen rajtam. A táskámban kotorászok, próbálok valami zsepit keríteni, attól még forró marad, de legalább egy részét fel kéne itatni, valahogy.

♫ Same old war ♫ ♦ Ruha ♦ Mentőakció

Oké, így utólagosan belegondolva, talán lelépni a Birtokról nem volt a legzseniálisabb húzás. Mégsem tudtam volna maradni, még akkor sem, ha megpróbálok. Azt mondták ugyanis, hogy baleset volt. Persze, egészen biztos vagyok benne. Egy rakás kölyök olyan képességekkel, hogy régebbi civilizációk istenekké emeltek volna bennünket. Senki sem akarja kitörölni egy szerencsétlen csaj memóriáját, helyreállíthatatlanul. Mégis megtörtént. Miri jelen pillanatban azt tanulja, hogyan kell megkötnie a cipőfűzőjét, és már sehol sincsen ahhoz az életvidám csajszihoz, akit megismertem. Én meg nem bírok napi szinten szembetalálkozni a zöldséggel, amivé a legjobb barátom lett. Így aztán hazalátogattam a családomhoz, majd, tudván, hogy ők visszaküldenének a suliba, egy este bepakoltam a ruháimat és leléptem. Hagytam egy levelet, hátha az segít nekik. Vissza tervezek menni – legalábbis haza – de egyelőre fel kell dolgoznom mindazt, ami történt. Márpedig ez nem fog menni odahaza, a birtokon meg aztán végképp nem.
Első megálló: Philadelphia. És az első éjszakámon felelős, felnőtt pasasként mi történik? Hát persze, hogy valaki ellopja a cuccaim háromnegyedét. Mi van, a többit nem tudtátok vinni? Szerencse, hogy tartottam némi pénzt a zsebemben. A képek, a személyes kis csecsebecsék megmaradtak, a medál a nyakamban a két barátomról a birtokon, a családom címe... Viszont az alsógatyáimat, na azt el kellett vinni. Gratulálok, basszus. Remélem, mind barna...
Szóval, az elmúlt két napot azzal töltöttem, hogy próbáltam megtalálni, ki lépett le a cuccaimmal, de oknyomozó nem vagyok, az illető meg valószínűleg árkon-bokron túl jár már. Príma. Amikor éppen nem az állomáson alszok, fél szemem nyitva, és azt várom, mikor ugrik rám valaki a sötétből, a várost járom, próbálok valami olcsó ruhaboltot szerezni. Ha kell magamra kötöm őket. Mondjuk egy bőrönd sem jönne rosszul. Az eddigi kedvenc helyen egy közeli iskola melletti park, ahol le szoktam ülni déltájban és elfogyasztani egy meglepően szegényes ebédet. Vajon mennyire tipikus, ha eddig egyszer sem jutott eszembe felugrani a vonatra és visszamenni a birtokra?

Tárgy: Re: It's (not) always sunny in Philadelphia

» Philadelphia - Phoenix & Heidi osztálytalálkozó