Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
A pillanat, amikor szívesen a nővéred nyakába ugranál, már nincs többé. Egyrészt a korom miatt sem tenném, mert azért a mi korosztályunknak ez egy kicsit gáz. De most valahogy mégis úgy érzem, hogy képes lennék megölelni. Amint odaérek a padhoz egyhelyben állok meg tisztes távolságban. Semmi hirtelen mozdulat, semmi olyan, ami talán hatással lehet erre az egész... képességes dologra. A zenei témára gyorsan válaszol, de látom rajta, hogy nem ilyen semmiségekkel szeretne törődni, így rögtön bele is vág a lecsóba. Suli. Hm... Azon kívül, hogy minden óra egy évnek tűnik? Nem sok. Persze ezt nem fogom elmondani neki, mert a végén be kell mennünk a dirihez és jelenetet rendezni, amit persze én szívnék meg. Egyrészt az igazgatónknak feltűnt milyen problémás lettem az utóbbi időben és mindenképp szeretne beszélni Aleena-val, csakhát na. Gondolom érthető a részemről, hogy miért nem kéne. A végén még tényleg megyek az agykurkászokhoz. - Csak a szokásos. Unalmas órák, unalmas tanárok, max a haverok miatt érdekes. - vonom meg vállam, s egy pillanatra el is gondolkozom, hogy mit is mondhatnék még. Nincs túl izgalmas dolog a sulibal kapcsolatban, így részemről az iskolás dolog lezártnak tűnik. A pad másik fele hamar szabaddá válik, amint elpakolja a cuccait. Gondolom ez nekem szól... Mély levegőt véve huppanok le mellé, a lehető legtávolabb csusszanva. Ennyi még belefér, nem szeretnék ácsorogni, eléggé kínos is lenne mindkettőnk számára. Kezeimet összefonom, hogy még véletlenül se érintsek meg mást magamon kívül. - Nem vagyok még kajás, szóval... - húzom el számat. Igazából baromi éhes vagyok. A sulis koszt nem a legjobb, főleg, amikor a "konyhásnénik" ledobják eléd azt a moslékot. Hacsak rá gondolok felfordul a gyomrom. Nem szeretnék fedett helyre menni, ahol ott van az a rengeteg apró mütyür, amik akár veszélyesek is lehetnek. Basszus, nagyon nehéz így élni. Eddig fel sem tűnt mennyi olyan tárgy van, ami veszélyt rejthet önmagában, erre tessék. A lakásból nem merek kimozdulni. A gyomrom persze másképp vélekedik a "nem vagyok éhes" témáról. Próbálom visszatartani a korgást, dehát mégicsak emberből vagyok, nem könnyű az éhségemet csakúgy semmissé tenni. Halkan kordul egyet és csak remélem, hogy Aleena nem hallotta meg. - Minden oké, igen. - bólogatok. Tényleg nem szeretnék nagyon belemerülni ebbe. Még a végén elszólom magam, hogy valami nem okés velem, bár szerintem ez már egy ideje leesett neki. Ameddig én nem tudom mi ez, nem szeretném ezt a terhet is a nyakába varrni. Elég az, hogy engem kell etetni, eltartani. Komolyan, lassan szerezhetnék egy jólfizető melót. - Elkezdtem valami munkát keresni. Jó, oké, tudom, első a tanulás, de valljuk be, nem jönne rosszul egy kis plusz pénz.
Ahogy ültem a padon és a kottával foglalkoztam, annyira belemerültem, hogy már csak arra, és a dudorászásra kezdtem el koncentrálni. Ennyit arról, hogy figyelni fogok fél füllel arra, ha jönne valaki. Ezért is ért meglepetésként, amikor az öcsém megszólított. Nem lett belőle túl nagy riadozás, csak egy nagyon picit reagáltam a dologra, ami szinte észrevehetetlen volt. Csak az izmaim húzódtak hirtelen össze, semmi több. Gyorsan felnéztem, majd egy széles mosollyal fogadtam Bellamyt. Megint olyan messze állt, de inkább nem akartam zavarni, így bármennyire is legszívesebben a nyakába ugrottam volna, maradtam inkább ülve. - Szia! Nem, nem mondanám, mivel ez az egyetemre kell. Bár elég jó feladat, szóval nem esik nehezemre megcsinálni. - mondtam el gyorsan, mivel nem akartam ilyen éppenséggel jelentéktelen dolgokkal foglalkozni. - Na de ez mindegy is. Inkább mesélj, van valami érdekes mostanában a suliban? - gyorsan elpakoltam a pár papírt, és helyet csináltam a padon, hogy le tudjon ülni. Azért mégse hagyhattam, hogy ott álljon amíg ki tudja meddig beszélgetünk. Vagy bármi is legyen ebből. Mosolyogva megpaskoltam a padot magam mellett mutatva neki, nyugodtan leülhet. Örültem volna neki, ha nem ácsorogna olyan messze.
Jó, nem volt több méterre tőlem, de mind tudjuk milyen érzés az, amikor valaki ott áll velünk szemben egy fél méterre, de mégis túl távol van. - Amúgy mihez lenne kedved? Nem vagy esetleg éhes, vagy szomjas? Mert ha igen, akkor beülhetnénk valahova, vagy akár csak megvehetjük és megehetjük itt. Mondanám, hogy menjünk a játszótérre, de már gondolom az nem érdekelne. - felnevettem halkan. Annak ellenére, hogy már 20 is elmúltam, én még mindig szívesen mennék hintázni, azt sose fogom megunni. Viszont nem tudom, hogy az öcsém hogyan állna a dologhoz. Már nem kisgyerek, sőt, már 16 éves, lassan felnőtt lesz ő is. Olyan furcsa látni, hogy ilyen gyorsan felnő. Szinte értem is milyen az, amikor azt mondják, olyan gyorsan felnőnek. Nekem még mindig 13 éves a fejemben, akármit is csinálok. Valahogy az idő nálam megállt, pedig jól tudom, hogy eltelt 3 év, de mégis olyan furcsa. Arra is még tisztán emlékszem, amikor először ment iskolába, pedig az nem csak egy-két éve volt. Tudom, ez úgy hangzik, mintha tényleg az anyja lennék, viszont én sosem éreztem magam annak. Igen, néha nehéz elkülöníteni, hogy anyáskodom felette és közben a nővére is vagyok, de eddig legtöbbször sikerült, legalábbis azt hiszem. - Egyébként, minden okés? Mármint mostanában nemigen beszélgettünk, szóval nem igazán tudom mi van veled. Nem lenne gond, ha egy kicsit mesélnél nekem? - néztem rá szépen. Tudom, hogy valószínűleg nem az fogja meghatni, hogy szépen nézek rá, de őszintén szólva, az se érdekelt volna, ha nem arról beszél mi történt vele. Csak hallani akartam egy kicsit a hangját, mivel már hiányzott.
Zene: Dream Szószám: 363 Üzenet: az lett, hidd el (: amúgy remélem nem vártál sokat
Nem tudom mi történik velem. Ez nem a serdülés folytán van nem? Ahhoz túlságosan is természetfeletti. Már nem is tudom mikor nyúltam hozzá bármihez is. Egyszerűen félek és igenis bevallom. Bármikor bánthatok valakit, mint amikor legelőször tapasztaltam ezt a robbantgatós dolgot. Nem akarok ártani másoknak, a nővéremnek meg végképp nem. Ezért is zárkóztam be, hogy még véletlenül se érintsek meg valamit, ami talán katasztrófába fulladhat. Néha már az öngyilkosságon jár az eszem, de tudom, hogy ez semmi jóra nem vezethet. Aleenanak csak én vagyok és nagy valószínűséggel ő se élné túl, ha én meghalnék. Szeretem a nővéremet, ő az egyetlen ember, akire számíthatok és ez kölcsönös. Eleget téve kérésének most az utcán bolyongok, hogy találkozzak vele. Nem volt túl könnyű kilépni a lakásból még iskola előtt. Iskola... Az is egy kész rémálom. Egyik órán se jegyzetelek, nem figyelek, nem szólalok meg. Mi van, ha a ceruzám véletlen szétpattan és az apró darabkák eltalálnak valakit? Túl nagy a kockázat, de muszáj bejárnom, különben elszakíthatnak a nővéremtől, azt pedig egyikünk se viselné jól. A suliból kiérve kissé feszültnek érzem magam. Nem tudom mit tervez és hogy mégis milyen programmal áll elő, de óvatosnak kell lennem. Bármi történhet, egy apró, közönséges dolog is tud pusztító lenni, ezért figyelnem kell. Rettegek, ha belegondolok mi történhet. Néha már azt érzem kezdek bekattanni. Mintha lassacskán veszíteném el a józan eszem a folytonom paranoia miatt. Pszichológushoz persze a franc fog eljárni. Jobb ez így, az én fejemben nem fog turkálni semmilyen dilidoki, főleg, hogy ez abszolút nem pszichés probléma. Valami van velem, valami természetfeletti, amit nem tudok irányítani. Hamarosan elérkeztem a helyszínre, amit mondott. Legalábbis reméltem, hogy jó helyen járok. Hiába élünk már New Yorkban egy jó ideje, még mindig tudok felfedezni újabb környéket, ahol még nem jártam. Hatalmas ország, ötven állam, és nekem egy New York is nagy falat. Lassan ballagok, táskámat közben a hátamra dobom vissza, mert a nagy sétálás közben kissé lejjebb csúszott vállamról. A padokat fürkészem a szőke hajú nővérem után, akit nem sokkal később meg is pillantom őt pár papírral a kezében. Mély levegőt veszek. Nem olyan egyszerű ez. Most kárt tehetek benne, ameddig a szobámban voltam semmi olyat nem tudtam csinálni, amitől baja lehetne, de most. Rengeteg olyan tárgy van, ami ha darabokra szakad élessé válik. - Öhm... Hali. - emelem fel egyik kezem köszönésképp, miközben megállok a pad mellett tisztes távolságban. - Megint valami számon dolgozol? - terelni a témát a köszönős dologról, mert hát ha ölelésre kerülne sor, azt nem tudnám hogy kikerülni. Legalábbis úgy, hogy az ne essen neki rosszul. Így is eléggé kizártam őt az életemből, pedig mégiscsak ő nevel jelenleg.
Sokan azt hiszik, hogy a zenei egyetem nem fárasztó és nem nehéz, de azok az emberek nem tudják milyen is az igazából. Tudom, hogy nem a világ legnehezebb dolga, és lehet, hogy a munka is hozzájátszik a fáradtságomhoz, viszont azért még ki lehet bírni. A mai napon már teljesen ki voltam sajnos. Egész nap rohantam mindenhova, hála a reggeli elalvásomnak, és még egyszer rossz terembe is nyitottam be. Az ember azt hinné, hogy miután már harmadik éve járok ugyanoda, nem tévedek el, viszont mégiscsak rólam van szó. Ha nem figyelnék, lehet még otthon is elvesznék. Szerencsére a balszerencsém utolsó óra után véget ért, és időben odaértem a parkban lévő szökőkúthoz, ahova az öcsémmel beszéltünk meg találkozót. Vagyis fogalmazzunk úgy, én eldöntöttem az időpontot, majd nagy nehezen meggyőztem. Megnéztem az időt az órámon, majd leültem egy padra, és magam mellé raktam a táskámat és a gitáromat. Szerencsére volt még egy kis időm amíg Bellamy megjön, mivel csak nemrég ért végez neki az iskola. Nagyon örültem, hogy végre közösen csinálunk valamit, mivel mostanában eléggé zárkózott lett és szinte alig beszéltünk. Már nagyon hiányzott, és megakartam jól ölelni. Féltem, hogy elfogunk távolodni, amiért keveset vagyok otthon, de a munkáról sehogy se tudtam volna lemondani, és Bellamy és a zene is ugyan olyan fontos számomra.
Egyik nélkül se tudnék élni. Nem akartam kikényszeríteni belőle mi a gond, de muszáj volt megtudnom, ezért akartam a találkozót. ez már nem csak kis gondnak tűnt ráadásul, és segíteni akartam. Lehet, hogy a háta közepére se kívánt, és az egész csak valami tinidolog, de a nővére vagyok, és még akkor is aggódom érte, ha lemegy a sarki boltba. Nagyot sóhajtottam, majd inkább eltereltem a gondolataimat a témáról. Nem akartam az így is kicsit rossz hangulatomat tovább rontani. Inkább azon kezdtem el jártatni a fejem, hogy hova mehetnénk. A parkban voltak kávézók, meg kisebb éttermek is, így amellett döntöttem, hogy megkérdezem éhes-e. Ha nem, akkor maradunk itt, vagy kitalálunk valamit, de azt nem hagyhatom, hogy csendben üljünk egymás mellett. Törökülésbe helyezkedtem, majd elővettem pár kottát, és belevágtam egy feladatba, közben pedig akaratlanul is dúdolgattam valami új dallamot. Persze a fülem mindezek mellett gondoskodott arról, hogy biztos felfigyeljek arra, ha valaki esetleg közeledne felém.
Zene: Dream ♦ Szószám: 363 ♦ Üzenet: ígérem, hogy lesz ez még jobb is ^-^
Kezdőlap 
by 
A pillanat, amikor szívesen a nővéred nyakába ugranál, már nincs többé. Egyrészt a korom miatt sem tenném, mert azért a mi korosztályunknak ez egy kicsit gáz. De most valahogy mégis úgy érzem, hogy képes lennék megölelni. Amint odaérek a padhoz egyhelyben állok meg tisztes távolságban. Semmi hirtelen mozdulat, semmi olyan, ami talán hatással lehet erre az egész... képességes dologra. A zenei témára gyorsan válaszol, de látom rajta, hogy nem ilyen semmiségekkel szeretne törődni, így rögtön bele is vág a lecsóba. Suli. Hm... Azon kívül, hogy minden óra egy évnek tűnik? Nem sok. Persze ezt nem fogom elmondani neki, mert a végén be kell mennünk a dirihez és jelenetet rendezni, amit persze én szívnék meg. Egyrészt az igazgatónknak feltűnt milyen problémás lettem az utóbbi időben és mindenképp szeretne beszélni Aleena-val, csakhát na. Gondolom érthető a részemről, hogy miért nem kéne. A végén még tényleg megyek az agykurkászokhoz.
Szószám: 363 