Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Na persze tudom én, hogy a morcos hozzáállás ellenére is igazából örül nekem. Rosszabbul is járhatott volna, ha valami fárasztó kollégába botlik, aki még akadékoskodik is neki, pl. Andrewba... bár a fene tudja, mindketten szeretik a véremet szívni, úgy az is könnyen lehet, hogy a végén még jól kijönnének egymással, az én káromra természetesen. Még jó, hogy Andrew nincs itt, akkor csak összefognának ellenem, mert úgyis mindig én vagyok a nagyon hirtelennek és meggondolatlannak titulálva, akármit is teszek, pedig átgondolom én a dolgokat, csak időnként... a tetteim után. - Szóval képes lennél lemondani rólam? Úgy se hiszem. - bököm oldalba szórakozottan. Oh, nem gondolom én, hogy tenne ilyesmit ténylegesen. Esze ágában sem lenne lemondani rólam. Mégis csak róla van szó, a nővérem, szerintem még egy döglődő orchideáról se lenne hajlandó lemondani, nem hogy egy másik emberről. Az totál elképzelhetetlen, rólam meg aztán főleg nem, ennél sokkal jobban ismerem, de persze időnként azért keménykedik egy sort, hogy út tegyen mintha nem lenne igazam. - Lökött, de a férfi a családban, szóval bocs, de úgyis meg foglak védeni. - lazán megrántom a vállamat még mindig a széles vigyorral a képemen. Eszem ágában sincs visszafogni magamat, sőt, egészen jól szórakozom ezen az egészen és ha kell akkor még húzom kicsit az agyát, hogy ő se vegye túl komolyan ezt a kis kutatást, az nem tetszene. A túlságosan nagy komolyság fárasztó. - Miért gondolja mindig mindenki, hogy nőügyről van szó? Lehetne volna álmatlanság, vagy... mondjuk zajos szomszédok, esetleg sokáig melóztam. - látványosan felhúzom az orromat, mintha tényleg megsértődtem volna azon, hogy ezt feltételezi rólam, de aztán két pillanat múlva már szélesebbre vált újra a mosoly a képemen. - Beatrice... állati dögös, híradós... meséljek még? Kéne neked valami pasas Moira, valaki, aki levesz a lábadról, hogy ne porosodj tovább. - csak piszkálom na, de azért tényleg nem ártana valaki mellé, aki egy kicsit lefejti a pókhálót a megfelelő helyekről. Sejtelmem sincs róla, hogy mikor volt legutóbb valami értelmes pasi ügye, de hogy nem mostanában az is biztos, pedig nem lehet mindig egyedül, az nem valami kellemes. - Főnök, felügyelőtiszt, társ... valami efféle, vagy a három keveréke, magam sem tudom. A nyakamra jár, ez a lényeg. - megrántom a vállamat, aztán csak várok, amíg ténykedik és bejáratot készít nekünk. Azért elég jól van biztosítva a hely, ahhoz képest, hogy csak valami kósza gyártelep. Lehet, hogy van itt valami mégis csak. A végén még valami nagy fogásunk lesz, pedig azt hitték, hogy csak megszívatnak minket azzal, hogy ide küldtek. Követem közben őt befelé. Azért egy fokkal nehezebben férek be, mégsem vagyok olyan vékony, nőies alkat, mint a nővérem. - Hm... a végén nem lesz unalmas. - pillantok rá oldalra egy fokkal talán komolyabban, csak aztán emelem fel én is a pisztolyt, hiszen már eleve nálam volt, amikor egyedül bejutottam.
Még mindig jobb, hogy a saját öcsémbe botlok, mint valami okoskodó aktatologató FBI-os, vagy valami túlbuzgó ifjonc, aki azt hiszi, hogy most jött el élete lehetősége, hogy bizonyítson. Evan kissé hebrencs, de azt tudom, hogy biztosan nem hagyna ott, ha valami nagy zűrbe kerülnénk. Különben is, attól még hogy furcsa hangok szűrődnek ki innen, nem értem, hogy miért is kéne két kormányhivatalt is ráállítani? Nem lett volna elég kiküldeni egy helyi rendőrjárőrt? Végülis kezdem úgy érezni, hogy mi ketten kaptuk a piszkos melót, de ha minden jól megy, akkor hamarosan a kutatási részlegbe is be tudok kapcsolódni, és nem az elszabadult páviánokat kell befognom, mert a különös hangokból inkább erere tippelnék. - Jaj Evan, én nem látom? Ha nem így lenne, már régen lemondtam volna rólad. – Mosolyodom el, nevetni ritkán szoktam, talán vele vagyok a leginkább oldottabb, hiszen ő gyerekkoromtól ismer. Ám itt most nem tudom elengedni magamat, amikor mindkettőnk kezében fegyver van. Most neki is komolynak kell lennie, ha gyorsan le akarjuk zárni ezt az ügyet. A szavaira azonban akaratlanul is kicsusszan egy kisebb nevetés, gyorsan a szám elé kapom a kezemet. - Na ne már. Úgy beszélsz, mintha minimum a férjem lennél. Te csak a lökött öcsém vagy, punktum! – Rázom a fejemet, és miután félhosszú most a frizurám, ennek eredményeképpen jól benyelek pár hajszálat, ami nem éppen a legjobb ómen. - Hullafáradt? Mitől? Már megint valami nőügy? – Kérdezem még mindig mellette gugolva. Bezzeg nekem nincsen ilyen gondom, a külföldi kiküldetésekkel meg van oldva, hogy nagyjából semmire sem érjek rá. Ő bezzeg eljátsza itt a kisvárosokba leutazgató jóképű ügynököt, aki a helyi tyúkolban is lazán megfordul. Vagyis nem szoktam meglepődni, amikor arról számol be, hogy egy arizóniai büfében olyan csinoska volt a felszolgáló csaj, hogy nem tudta kihagyni. Ez az én testvérem hölgyeim és uraim, Evan MacTaggert. - A fő hogy még élsz. – Vonom meg a vállamat, nekem aztán nem kell leszögeznie, hogy mennyire komolyan vennie magát. Úgysem tudom leellenőrizni. Miközben elvágom a drót szeleteit, hogy akkora lyukat sikerüljön készítenem, amin át tudunk mászni, hallgatom a történetét. Na igen, Downerről már hallottam, ő a társa, talán még egyszer kezet is fogtunk. Azt hittem, hogy jobban össze vannak nőve, ehhez képest most én védem a hátát. – Miért kéne figyelnie rád? Ő a főnököd? – Valami rémlik, hogy a zűrös magaviselete miatt kapta a másikat, de nem vagyok benne biztos. A lyuk kész, úgyhogy én már mászok is előre kiskosztümben. Az az alakváltó lány viszont felkelti az érdeklődésemet, nem lehet, hogy most is hasonlóakkal fogunk találkozni? A gyártelep oldaláról itt viszont éktelen ordítás hallatszik. Nem tűnik páviánnak. Sokkal inkább oroszlán...Megvárom, míg Evan is átér, aztán sasszézva lépdelek, a fegyveremet magam elé szegezve picit a földre, hogy bármikor feljebb emelve tüzelhessek.
Szó se róla tényleg meglep, hogy itt futunk össze, de már nem kéne ezen fennakadnom. Az a fő, hogy nem puffantott se, lépjünk szépen tovább, aztán nézzük át a terepet és húzzunk szépen haza, mert annak is látom esélyét, hogy az egész egy jól sikerült szívatás, hiszen egyáltalán nem tuti, hogy van itt valami, csak ugrasztani kellett valakit. Talán most az irodában épp nagyon jó röhögnek a markukban, hogy megint sikerült a két szerencsétlent csőbe húzni. Én olyan osztályon melózok, amit enyhén lenéznek, Moria meg az emlékkimaradásaival... nem csoda, hogy parkolópályára kerültünk, azt meg főleg nem venné be senki, hogy az emlékeit egy faszi vette el egy nyeszlett kis iskolában, és hogy nem régiben visszakapta őket. Na persze amúgy ahogy ismerem nem is adná tovább az infot nekik, nekem sem hagyta, hogy elmenjek oda és jól betörjem az ipse orrát, pedig marhára viszketett a tenyerem és még viszket most is. - Legalább már látod a dolog pozitívumát, előre léptünk! - a jól megszokott vigyor nem tűnik el az arcomról. Nem sok minden van azért, amit én komolyan veszek, bár azért vannak ilyen különleges alkalmak. Teszem azt annak a Xaviernek komolyan jól ellátnám a baját és akkor még arról nem is tudok, hogy az én Andrew barátom is az ő embere... na akkor lesz ám csak jó kis haddelhadd, ha kiderül, hogy azért küldték a nyakamra, hogy figyelje mit ügyködök. A helyett, hogy visszapakolták volna már rég az emlékeket a nővérem fejébe, aki tuti, hogy az életben nem köpött volna be senkit sem... nem is értem, mi a francért kellett ez az egész. - Védeni az én hátamat? Ugyan... tudom én, hogy nekem kell vigyázni rád, én vagyok a férfi a családban, szóval csak semmi elhamarkodott lépés! - egészen komolyan próbálok beszélni, de nem mondanám, hogy jól megy, a szám szegletében ott reszket az elfojtott mosoly, főleg hogy az utolsó szavaknál egészen ügyesen igyekszem utánozni a hanghordozását, ahogyan ő is szokott engem dorgálgatni, hogy figyeljek, vigyázzak és legyek óvatos, mintha amúgy nem lennék az esetek nagy részében az. Mindig meg nem lehet előre parázni, tök értelmetlen. - Ez egy kihalt telep, erre amúgy se járnak sokan. - rántom meg a vállamat. Igazából még mindig az frusztrál, hogy erről az egész emlékdologról alig mondott valamit. Ködösen és halványan félmondatokban és az istennek nem tudtam többet kihúzni belőle, pedig tudjuk mindketten, hogy mi a munkám és hogy ott volt Evy, láttam mire képes, tisztában vagyok ezzel az egész mutáns kérdéssel. Még mindig frusztrál, hogy nem hajlandó őszintének lenni velem, pedig megígértem, ha mindent elmond és tudom hol van az a pasas akkor sem megyek oda kiverni a balhét. Tudom ám tartani az ígéreteimet, komolyan... tényleg! - Oké, akkor te leszel ma a sas szem, én hulla fáradt vagyok. - de legalább rajtam nem látszik, ritkán vagyok igazán nyúzott. Általában fittnek és frissnek tűnök szerencsére, ha már ki lehet szúrni, hogy fáradt vagyok az régen rossz, főleg mert akkor az átlagosnál is könnyebben kapom fel a vizet. - Ez nem az én hibám, csak a zűröké, amikbe keveredem. Nehéz melóm van, tudod FBI, nem valami laza sétagalopp. - mosolyogva rántom meg a vállamat, aztán még egy hangtalan hú és egy hüvelykujj felmutatás is jön elismerően, amikor előkerül a drótvágó csak úgy. Készült, mégis csak az én nővérem! - Oh hát tudod a kis csaj eltűnt, az az Evy, az alakváltó, meg aztán volt pár gyanús tűzeset, de semmire se jutottunk Downerrel. Mostanában gyakran jár külön utakon és még én vagyok az, akire figyelni kéne. - megrázom a fejemet, de nem passzolom vissza szóban a kérdést, csak a kérdő tekintetemet kapja meg, amivel egyértelműen azt várom, hogy mondjon nekem valami hasznosat végre. Tudom, hogy ha nem akar, úgy sem tudom kihúzni belőle az infokat, de azért próbálkozni lehet, enyhe szuggesszióval teszem azt.
Amíg az FBI-nál nagy divat, hogy párban járnak, nálunk bizony gyakorta előfordulnak magányos farkasok. Azt hiszem én az öt évvel ezelőtti fiaskó miatt amúgy is mellőzni vagyok kénytelen, hogy valaki komolyat osszanak be mellém, mintha nagyon zavarna, hogy egyedül vagyok. Dehogy zavar! Szeretem ugyan a csapatmunkát, így viszont nem lábatlankodik senki a közelemben, nem kell egyeztetnem a módszeremet, megoldásaimat senki mással, hiszen csakis a komoly lépéseknél kell bevonnom a feletteseimet, legyen szó a hírszerzésről, vagy a hadügyről. Evan ezzel szemben olyan, mintha egy nyomozópár egyik tagja lenne, rendőri munkát végez, különleges eseteket gyöngyöl fel, nem éppen a hírekért van itt, mint én. Azt, hogy kettőnk közül kinek van komolyabb létjogosultsága jelen pillanatban, a jóég sem tudná eldönteni, s nem volna fair a magam oldalára billenteni a mérleg nyelvét csak mert ő az öcsém. Bólintok, egyet kell értenem, végtére engem sem zavar, inkább így legyen, minthogy egy idegen akarjon a tyúkszememre lépni. - Legalább tudom, hogy te nem hagysz ott, ha úgy alakul. – Közlöm, ezzel is hízlalva a máját, holott úgy is mondhatnám, hogy inkább feláldozom magam értem, mintsem bármi baja legyen. Tudom, vagyok olyan naív, és hülye, hogy képes lennék meghalni a testvéremért. Oly ritkán találkozunk, nem szoktunk túlzottan összeülni az ünnepekkor sem, holott igazán ránk férne. A család áttelepült már Skóciából kamaszkorunkban, a lehetőség adott lenne, hogy leüljünk hálaadáskor pulykát enni. Csak éppen sokat vagyok külföldön, így már nem is szervezek ilyesmit. - Világos Evan. Akkor most én védem a hátadat? Azt hittem más dolgom lesz itt, és nem rád vigyázni. – Rázom a fejemet halvány mosollyal, talán itt volna az ideje, hogy beljebb hatoljunk, felderítve a környéket. Igaz, hogy házkutatási parancsot nem hoztunk, így a bíróság előtt sem állja meg a helyét, amit majd teszünk, ám úgy vélem, megfelelő gyanu alapján a jelentésből is kiderülhet, nem volt rá idő. - Éjszaka egyszerűbb lenne, kevesebben járnak errefelé. – Szüntelen optimizmusa bosszant, nem azért jöttünk, hogy örökösen viccelődjünk. Most, hogy visszakaptam az emlékeimet, magabiztosabb vagyok, mert tudom, hogy jó ügyért harcoltam korábban, és talán érdemes lenne Evanak is elmondani, a mutánsok valóban köztünk járnak. Talán már ő is tud róla, hiszen az FBI is kezd igen mélyre ásni, de talán jobb, ha tőlem tudja. – Eh, pont ez a baj. Maurin voltam korábban, és az időeltolódás miatt nem tudom kialudni magam. Csak ma hat kávét ittam már. Nem is lehetnék ennél éberebb. – Viszont a hasam is fáj, innen származtatható az idegességem, viszont ez a munkámmal jár, nem hibáztathatok érte senkit. - És rendszerint bejönnek. Nem én nézek ki legtöbbször úgy, mintha elvertek volna. – Adom meg magamat, és oldaltáskámból drótvágó ollót veszek elő. Hiszen nem a főbejáraton megyünk, hanem az oldalsó kerítés környékén akarunk bejutni. Addig remélem, hogy fedez. Meg azt is, hogy nincsen áram a kerítésben. Közben mintegy csevegő hangon suttogok vissza. – Nálad mi újság? Csodálom, hogy még nem függesztettek eddig fel. Min dolgoztál mostanság?
Tudom komolyabbnak kellene lennem néha, de ha én komolyabb lennék, akkor mi jutna Andrewnak? Így legalább jól elosztottuk a szerepeket, mindenki azt teszi, amiben jó. Én pl. elviccelem ezt a helyzetet is, mert amúgy is vicces. Jó persze, ha komolyabban átgondolom, hogy a nővérem simán lelőhetett volna... de nem szoktam feleslegesen komolyan átgondolni a dolgokat. Nem történt semmi és ez a lényeg, amúgy is van ő annyira higgadt, hogy nem kezdett volna el csak úgy golyót szórni egy ismeretlenre. Lehettem volna egy erre lakó csöves is, akinek az egyik kihalt raktárépületben van a kis kuckója, és nem veregették volna hátba, ha lelőtt volna. - A jó ég tudja, nem én osztom ki a melót, csak végrehajtom. Összekeverték a dolgokat a fejünk felett, volt már rá példa nem? - lazán megrántom a vállamat, engem azért nem érdekel ez különösebben, nem nagy cucc. Maximum együtt rendezzük el itt a dolgokat, legalább nem fogok unatkozni, nekem csak jó így. - Partner... hogy ez milyen pocsékul hangzik, annyira azért nem vagyunk összenőve. - vigyorodom el. Persze tudom, hogy ő nem erre gondolt még véletlenül sem, és persze én sem. Andrew azért ennyire nem jó pasi. Túl magas és mint már említettem túlságosan komoly is. - Amúgy passz, valami magán jellegű dolga van. Vicces eddig főleg nekem volt ilyesmi, most meg cseréltünk. A kölyök egyéni utakon jár, majd kifaggatom, hogy mi a fene ez az egész. - de arra még ráérek, most egyelőre amúgy is az dolgunk, hogy az itteni dolgokat a helyükre tegyük. Átnézzük a terepet, hogy mennyire kamu az egész, vagy rossz a füles, aztán mehetek haza benyomni a maradék kínait, vagy esetleg szerzek egy újabbat, ami megint ellesz a hűtőmben pár napig. Esetleg... vehetnék valami olasz kaját, egészen régen ettem olasz kaját. - Szóval nem szereted a kihalt gyártelepeket? Tény, hogy kissé koszos, de legalább nem éjszaka vagyunk, király nem? - igen, tényleg gond nélkül tudom mindenben a jót látni, most sem okoz gondot és persze elviccelem a helyzetet, pedig simán lehet, hogy komoly a füles, ha már a CIA is itt van és engem is ide rendeltek. Vagy szimplán csak egyikünk főnökei sem figyelnek eléggé, esetleg pont hogy mindkettőnket kellemetlen helyzetbe akartak hozni, vagy eltüntetni kicsit az útból. A zakkant testvérpárt mi? Nekem nyolc, engem igazából nem zavar a parkolópályás állapot, meg vagyok így is, Moira pedig persze megint túl komolyan veszi. - Lazíts, lehetne rosszabb is. Nem kaptad meg a kávé adagodat? - ugratom csak, láthatja a mosolyomból. Mondjuk azt se tudom javasolni, hogy igyon az enyémből, mert kint van a kocsiban és eleve nem maradt már túl sok benne, meg aztán már rendesen ki is hűlt. - Lehet, hogy csak le akarták koptatni kicsit a MacTaggertöket, ne lihegd túl, nem tudhatjuk, de én is hasonló infokat kaptam. Vagy jól összebeszéltek, vagy mégis csak van benne valami. Körülnézünk? - nem szeretem, amikor már előre aggódik, miközben azt sem tudjuk, hogy mi folyik itt pontosan. simán lehet, hogy felültettek csak. Célszerű szépen körülnézni, így ketten legalább még könnyebb dolgunk lesz. - Neked mindig rossz előérzeted van. - szúrok még oda naná, hogy a megszokott vigyorral a képemen, aztán csak intek neki, hogy menjünk és nézzünk szépen körül. Ha már mindketten ezt tanultuk, akkor először körülnézünk kint, aztán majd szépen bent is. Amondó vagyok nem lesz itt semmi sem, csak kellett két balek, akit kiküldenek körülnézni és naná, hogy mi voltunk azok.
Ez a gyártelep egy jó kis búvóhely bárkinek. Elzárt hely furcsaságokkal. Legalábbis ezt mondják. Tudom, hogy elég sok olyanról lehet mostanság hallani, amit ha nem tudnék valamennyire, akkor csak simán elröhögném magam azon, hogy miket hallanak innen, vagy épp látnak. Nagyon gyűlölöm, mikor egy ilyen ügyre állítanak rá engem. Miért nem valaki másra bízzák? Van néhány törtető újonc, aki él-halna ezért, mert azt gondolnák, hogy ezzel feljebb ugrálnának a ranglétrán... mivel azonban nincs más dolgom, egy másik ügyem informátora, aki mindig idétlen és ízléstelen öltözékbe bújik, jelenleg még nem szolgált újabb hírrel. A telepen körülszaglászás közben rátaláltam valakire. Akit túl jól ismerek. Egy másik MacTaggert-re. A kicsi öcsikémre, aki az FBI-nál van. S megint csak vigyorog. - Neked is szép reggelt, nem hittem volna, hogy összefutunk ma. Úgy látom, a te napod sem úgy kezdődött, ahogy azt eltervezted. Remélem, legközelebb nem egy állítólagos rendőrségi helyszínen fogunk összefutni, vagy ez mostantól így lesz? - én is elmosolyodtam azért, mert annyira imádnivaló ez a mosolya, hogy az ember kénytelen átvenni tőle ezt. - ... hogy-hogy egyedül jöttél? A partnered nem jött el? Vagy ő nem szeret kerítésen átugrálni?- kérdeztem meg tőle még mindig mosolyogva. Az FBI meg CIA nem szeretnek nagyon osztozkodni a híreken, ügyeken, infókon. Ez is csak alátámasztja ezt. - Hát, úgy tűnik, nem ez volt a napirendi megbeszélések egyike - mondtam neki egyszerűséggel, és közben pedig már a fegyveremről is levettem a kezemet, mert itt most nincs szó veszélyről, legalábbis az öcsém társaságában biztosan nem hajlunk arrafelé, hogy lövöldözzünk egymásra. - Nekem csak a kezembe nyomták az ügy részleteit tartalmazó aktát, persze előtte némileg tájékoztattak, de amikor megláttam, hová kell jönnöm... - sóhajtottam fel. Lehet kicsit morcos vagyok ma reggel, majd elmúlik. Vagy lehet rosszabb lesz. Ez kiderül, hogy miként végződik ez a kis kutatás itt. Mindenesetre kicsit rossz előérzetem támadt néhány másodpercre, de legyintettem egyet, majd pedig ismét a testvéremre figyeltem. - Furcsaságok. Fura zajok, fura történések, furán viselkedő ''valamik'' - pár szóban említettem meg csak azt, amiért ideküldtek engem. - A helyi rendőrség meg az összes többi szem- és fültanú azt jelezték, hogy állatkínzások történnek itt, és a zajok is erre utalnak, de persze akár terrorista csoporttagok is lehetnek itt, akik itt próbálnak ezt-azt, s ezért kell a CIA ide - idéztem fel az aktából, amit a kezemben kaptam fáradtan. Az emberi elme nagyon-nagyon kreatív szemléletbe kerül olykor, ez is ezt bizonyítja. - Viszont, ha semmiség... akkor miért kell iderángatni minket? A szövetségieket és a hírszerzést... Meg rossz előérzetem támadt az előbb - kimondtam, ami bökte már a csőrömet reggel óta.
Pedig milyen szívesen aludtam volna még és ott maradt a kínai... azt már nem is melegíthetem újra. Igazán kár érte, volt még egy-két jó falat, amit szívesen toltam volna le a torkomon. Kár nyafogni igaz? Ez van, ha zsaru vagy és főleg ez van, ha nem is bírják annyira a pofádat, mert a legtöbben azt hiszik, hogy a melód gagyi, mert teljesen értelmetlen ügyekben nyomozol, amikkel senki sem foglalkozik. Ah... ha tudnák! Láttam én már olyasmit az elmúlt hónapokban, amitől a legtöbb kis nyikhaj tuti, hogy azonnal padlót fogna és még engem gondolnak nyominak, amikor igazából ők azok, akik kb. semmit sem tudnak a világról? Nevetséges... csak nem fair, hogy ennek ellenére mégis az enyém a béna meló távol a várostól. Nekem kell felderíteni egy piszkos kis gyártelepet, ahol simán lehet hogy nincs semmi, max. szórakozó kölykök, akik átverték a helyi erőket valami trükkel. Jó persze számítok én az esetleges nehéztüzérségre is, de eddig még viszonylag kevés nyílt konfrontációba futottam bele Evy-n kívül, ahol végül mutánsok szerepeltek, úgyhogy nem reménykedem benne, hogy ez most egy ilyen eset lesz. Mindenesetre a kerítésen könnyen és gyorsan átdobom magamat, hogy felderítsem a terepet. Nem tűnik túlságosan bonyolultnak a hely, és elég kopott is ahhoz, hogy túl nagy legyen itt a tömeg. Persze meglátjuk. Könnyű bejutni, azaz bárki megteheti kb. akinek egy kis esze van, tud ugrani, vagy van nála vágószerszám. Arra nem számítok csak, hogy más is lesz itt, mármint később érkező hozzám képest, de amikor meghallom a hangot, főleg hogy még ismerős is azonnal elvigyorodom. Oh igen, már a felszólítás is ismerős, de amikor következik a letorkollós rész... Csak azért is felemelt kezellek és persze széles vigyorral a képemen fordulok meg. - Szóval a fejünk felett már megint rohadtul nem egyeztettek. Nem az én hibám. - ártatlan tekintettel rántom meg a vállamat. Hát na, tényleg nem tehetek én semmiről sem. Én is azért vagyok itt, mert parancsba kaptam és van egy olyan sejtésem, hogy esetében is pont ugyanerről van szó, maximum én nem vagyok pipa, ő meg igen, mint mindig. - Fülest kaptunk, úgyhogy jöttem, ti is? Azért nem szép tőled, hogy így üdvözölsz, semmi ölelés, csak ez a kiabálás... - ciccegve rázom meg a fejemet, persze a vigyor nem igen tűnik el az arcomról. Elviccelem a helyzetet most is, pedig persze tudom, ha nem figyel oda, ha én nem figyelek, ha valami balul sül el le is puffanthatott volna, de hát nem tette meg. Amúgy is ismerem annyira a nővéremet, hogy szabálykövető épp annyira, hogy ne lőjön hátba csak úgy valakit, aki lehet hogy a helyi gondnok és csak felméri a terepet, hogy nem szöktek-e be ide mindenféle kölyök. - No, szóval téged mivel küldted? Legalább ugyanaz az indok? - mert volt már rá példa, hogy az FBI mást tudott, mint a CIA, vagy épp többet, vagy épp kevesebbet. Elég változó. Én nem tudok sokat, és még mindig felettébb szkeptikus vagyok az ügyet illetően, de legalább már nem fogok unatkozni egyedül, ha már Andrew a saját kis dolgait intézi. Ő amúgy se biztos, hogy nyugisan viselte volna a kolléga betoppanását, hiába, hogy a nővéremről van szó.
Még reggel 7 sem volt, amikor eligazításon kellett részt vennem. Ez már gáz egy kicsit, mert sok nap elteltével végre aludtam egy jót, akkor kell engem sürgősen behívni. Hát, eszem megáll. Ez van, majd lesz időm egyszer erre is. Most inkább a kiadott munkára koncentrálok. Azért előbb még egy nagyon ütős kávét is készítek magamnak, mert azt hiszem szükségem van rá. Míg megiszom a kávét a pultnak dőlök, és beleolvasok a kezembe nyomott papírcsomónak. Kíváncsi vagyok, hová is kell mennem. A lap tetején meg is látom a helyszínt. Peekskill. Mintha mostanság egyre több alkalommal olvasnám vagy hallanám ezt a városkát. A helyszín felé tartok, egy csöpp muzsikát is bekapcsolok, hogy ne legyek egyedül a gondolataimmal, és még dúdolgatom is a dalokat, amelyek sorba jönnek. Megállok az épület egyik oldalánál, de néhány perc után továbbindulok. Figyelek, nézek mindenhová. Aztán egy nagyobb ürességet látok meg, és leparkolok oda. Telik az idő. Telik... Az órámra pillantok. Lassan két órája a kocsimban rostokolok. Ha őszinte szeretnék lenni, azt mondanám, hogy ez jelenleg a világ legunalmasabb időtöltése. Már megint nekem jutott ez, mert ezt MacTaggert-nek kell kinyomoznia. - Ó, te drága, Langley. Annyira imádlak - nyögtem ki sóhajok között, a kormányon végigzongorázva. Amikor már teljesen elzsibbadtam az üléstől, kiszálltam. A kezemben lévő távcsövet beraktam az anyósülésre. Elkezdek sétálni, és megpróbálok bejutni majd valahol. A nagy csönd is fura nekem már. Ahogy lépdelek, hallom az apró faágak ropogását is, amikre rálépek. Aprócska neszt hallok, és ekkor már a fegyveremhez nyúlok lassan, amikor egy hülye kismadár elrepül előttem. A kis pimasz. Találtam egy kettévágott kerítés részt, ami elég vékony, de talán még én is könnyedén átbújok. Próbálom nem kiszakítani ezt a finom szövésű kabátot, mert ezt szeretem nagyon. Bejutottam, hurrá. Ez tényleg nagyon elhagyatott. Vagy mégsem? Mentem tovább, sokszor néztem hátra is, a fegyveremet elővettem azért. Ezután lassan megfordultam, és egy alakot fedeztem fel, ahogy a kerítésen belül van. Nem látom igazán őt, így még közelebb lopakodom. - Rendőrség, állj! - jó, nem füllentettem nagyot ezzel, végül is mindegy is, mit mondok. - Forduljon meg lassan - gyorsan mondtam ki, szinte lélegzetvétel nélkül, de valahogy ismerős, ahogy jobban megnéztem őt hátulról. S ekkor döbbent arcot vágtam, vagy savanyú pofát, vagy fogalmam sincs milyet. - Az istenit, Evan. Mit keresel itt? - kicsit hangosan kezdtem, viszont nem akartam nagy hacacárét csapni, így halkítottam a csodás hangomon.
- Meg van a cím, felírtam. - na persze Andrew is ilyenkor járja a saját kis útjait, mostanában mintha ez lenne nála a gyakori, pedig eddig én voltam az, aki a saját kis ügyeim miatt felszívódtam időnként, most meg úgy néz ki, hogy sikerült cserélnünk. A fene se érti a pasast, olyan komoly és okostojás, aztán meg csak úgy szó nélkül a saját feje után megy és nem mondja meg nekem, hogy mi a dolga, vagy épp hol érhetem el? Naná, hogy morcossá tesz, ha pont a kedvenc két napos kínaimat akarnám elpusztítani, amikor megkapom a hívást és a tetejében otthon, és a tetejében hajnali fél kilenckor. Igen tudom a két napos kínai nem tökéletes reggelinek, de fél kilenckor már inkább délelőttről beszélünk, mondhatni szinte már korai ebédként is funkcionálhat, főleg ahogyan magamat ismerem úgy se most jön majd az ebéd idő. Nem igazán tartom magamat az átlagosan bevett étkezési időpontokhoz na. Nincs más felkapok egy laza szerelést, hogy aztán a tetejébe nyomhassam a kabátot is és elindulhassak szépen. A cím meg van, lesz egy kis kocsikázás mire elérem a célt. Igaz, hogy ez Peekskill nincs túlságosan messze New Yorktól, de azért kocsival is bele fog telni vagy másfél-két órába, amíg megérkezem majd. Legalább lesz időm felébredni, ha már a kínaimnak annyi. Az utolsó falatot is még betolom a számba, mielőtt behúznám magam mögött az ajtót. Minden meg van, pisztoly a helyén, a lábamnál kés, csak mert ki tudja, hogy kivel találkozom ugye, jobb mindenre felkészülni. Állítólag a kisvárosban az utóbbi hetekben felettébb fura esetek történtek. Rablások nyom nélkül, és még néhány gyújtogatási eset is volt, amikre a tűzoltók nem találtak semmiféle érdemi magyarázatot. A gyártelepről pedig éjszakánként zajokat hallani és mozgást is tapasztaltak a helyi járőrök, de soha sem találtak semmit. Szóval utána kell nézni a helynek, meg gondolom a városkának is, ha nem találok a gyártelepen ne adj isten semmit sem. A kocsiba bepattanva benyomom a kedvenc kazettámat, naná, hogy hangos rock kezd el dübörögni, én pedig egy pillanat múlva már a házra lépve üvöltöm az AC/DC-vel az aktuális dalt, csak hogy elfoglaljam magamat, no meg hogy fel is ébredjek, mindkettőre szükség van. Út közben egy gyors megállás, amíg egy autósbüféből magamhoz veszek egy jó ütős dupla kávét, aztán pucolok is tovább. A kávét út közben el tudom kortyolgatni, amikor épp nem üvöltöm én magam is a zenét az énekessel együtt. A közelbe érve természetesen halkítok, és végül ki is kapcsolom a lejátszót. Nem megyek be, láthatóan a kerítés le van láncolva, úgyhogy aki ide bemerészkedik bizonyára nem szokta elvágni a láncokat, vagy visszahegeszti őket... miért ne? Láttam én már érdekes dolgokat, az se lenne csoda, ha valaki fémet olvasztana, hogy újra egyé tegyen két vasdarabot. Én sem szórakozom most a lánccal, keresek egy olyan részt, ahol könnyedén támaszthatom ki a lábamat. Elhagyott a hely, tehát a kerítés is viszonylag egyszerű, nincs a tetején szögesdrót, meg semmi hasonló. Elég egy lendületes ugrás, hogy máris a másik oldalon kössek ki egy kemény huppanással. Nem vagyok én félős, ezért egyelőre a pisztoly nem kerül elő, csak nyitva tartom a szemet és a fülemet.
Ennyit arról, hogy talán valamikor, valahol, valahogy nem az idióta bajkeverő ösztönömre fogok hallgatni és lesz egy nyugodt esti sétálgatós estém. Hát ez ismételten befuccsotl, de végül is nem baj. Mindig ezt mondom, hogy nem baj! Ebből sose fogok kinőni,túl kíváncsi vagyok, pedig a koromhoz képes még jól tartom magam. Franc, legközelebb elkerülöm az ilyen darkos helyeket. És ez egy olyan szép fogadalom volt, amit vétek lenne betartani. Tehát, kicsit kezdjünk ezzel a helyzettel valamit. A pisztolyok kilőve, azokat sosem csíptem max akkor ha nem én vagyok a cső végén. Na akkor esetleg, de így. Á, nem! Legyünk maradiak. Látom Victor arcán, hogy kicsit csalódott az előbbi lépésem miatt, de hát ez van. Ezért a csipkelődő megjegyzéseire csak egy szemforgatással válaszolok. Nem csípem a repdeső lövedékeket. Ő lehet, persze úgy talán és is bírnám ha utána rögtön összeforrna mindenem, mintha mi sem történt volna. Na az tényleg jó lenne! De ez nincs így... Egy darabig csöndben állok és gondolkozok. Hm... - Lássuk csak... Te - mutattam a középsőre - vedd elő a késed! - Nem nagy feladat volt kikövetkeztetni, hogy van nála, mivel azóta, hogy kidobattam a fegyvereiket már egy ideje fontolgatja, hogy késsel nekem ront, ahogy a másik kettő is. Ejj, fiúk! A középső szépen előszedte a kést, aztán még kicsit agyaltam, hogy mi is legyen... Á, meg is van! - Akkor játszunk! Mondom a szabályokat: ti szépen elregéltek valami használhatót, és talán megússzátok. - Na jó, ezt még én sem gondoltam komolyan, de kell az ilyen ösztönző szöveg is. - Viszont... Ha makacskodtok a másik bánja! - Még nem lepleztem le, hogy mire is gondoltam bár konkrétan, szerintem leeshetett nekik, ha meg nem akkor menet közben megtudják. Persze csak ha nem lesznek jófiúk és nem kezdenek el szépen dalolni. - Lehet kezdeni. - Nem teszek fel kérdéseket, elég egyértelmű a helyzet ahhoz, hogy szükségtelennek tartsam. Bizonyára mind három tisztában van vele, hogy mit szeretnénk, vagyis a nagyfiú mit szeretne hallani. Én csak a beugró vagyok...
Ó, gyerünk, lőj már te ostoba, biztatom gondolatban Egyeskét, miközben teátrálisan sóhajtok egyet. Éles látásommal gyerekjáték figyelnem a ravaszon rángatózó ujját. Szinte felkínálja magát, mint egy egér, ahogy cikk-cakkban rohangál a macska előtt. Azonban nem lőtt. Így hát apró reccsenésekkel az ujjaim végén lévő csont megnövekedve egyre inkább kampószerűvé vált. Élvezet volt hallgatni ezt a hangot, amelyet mindig belek cuppogása, a zsákmányaim csontjainak recsegése és ezt a hangot kísérő, rekedt sikoltás szimfóniája követ, ahogy már nem bírják kipréselni a tüdejükből elég intenzíven a hangokat és a hangszáluk szépen lassan megadja magát, míg már csak félelemmel telve és fájdalommal töltve sípolni és nyöszörögni tudnak. Ch, gusztustalan emberek. Irtandó patkányok, akik csak játékszerként szórakoztatók. A gerincem vonalán végigfutott az a jóleső bizsergetés. Szinte már éreztem, ahogy a kezem könyékig a hasüregükbe hatol, majd egy rántással kiveszem a gerincük egy részét… Ó, igen, az a sikítás. Ördögien felkuncogtam, ám… Sosem szerettem az „ám”-okat.
Ám az illat megcsapott, a finom, apró női léptek pedig eljutottak a fülemig. Egy percig sem kellett gondolkoznom ki lehetett az. A helyünkön már vagy százszor éreztem ezt az irritálóan orrfacsaró tömény bűzt, ami másnak talán jó volt, de nekem, az éles szimatommal csak púp volt a hátamon. Ch, parfüm. Több százezer golyót is röhögve fogadtam mindig. Sőt, ha elememben voltam, az ezer is jólesett csakhogy bemelegedjek, de ez az egy persze már fintort csalt az arcomra. Hihetetlen.
- Lám, lám, lám a hölgyek is szállingóznak – jegyeztem meg cinikusan. – Valaki szedi a jegyeket? A végén meggazdagszik. – Nem tudom eldönteni, hogy örülök-e az agyturkász megjelenésének vagy sem. Egyedül dolgozom. Mindig, mióta Jimmy úgy gondolta, hogy szende szűzlányka ártatlanságával pislog a nagyvilágba, teljesen tudatlanul és beáll bébiszitternek Xavier iskolába. Rakás selejt kölyök, akiket az emberek szeretetére tanítanak. Elfogadás, türelem, kedvesség, empátia… Felfordul a gyomrom. Ahogy a zseblámpák fénye a lányra szegeződik én csak összefonom a széle mellkasomon a karjaimat és figyelem, ahogy a három férfi jól viselkedő kisfiúk módjára elhajítják a fegyvereket. Felhümmögök, miközben elhúzom a számat. Ez így olyan unalmas. - Úgy látom leülepedett a buli, kedves Maryse – mondom kissé gúnyosan a kedves szócskát. – Így hát átadom, tessék, ha már így megjelentél, játszadozz velük! – Ezzel lehuppanok ismét a helyemre és felrakom az asztalra a lábaimat. A karmaim visszamennek az eredeti helyükre. – Úgyis ki kellene szedni belőlük néhány információt. – Mivel a pendrive nem mást tartalmazott, mint egy újfajta fegyver prototípusának alkotórészeinek a listáját és egy 3D-s modellt a kész pusztító fegyverről. Amit, mily meglepő, kik ellen akartak bevetni? Ellenünk… Heh, poén lufi, pukk!
Na jó, kezdek unatkozni. Nem leszek itt egész este. Felszedtem néhány követ a földről és minél messzebbre próbáltam eldobni őket, egyenesen a Hudson hullámai közé. Kezd nagyon hideg lenni. Ahogy telik az idő, úgy hűl a levegő. Nincs fogok tovább itt szobrozni, de azért egy időt jó lenne tudni, mert még haza is kell jutnom... Valahogy... A lepukkant raktár féleség felé pillantok, ahová az előbb az a három pasas ment be. Kicsit közelebb lépek, mert azért én sem vagyok rádió hullámokat kibocsájtó telepata. Kell egy távolság. Néhány lépés és ott vagyok a bejáratnál. Felpillantok, gondolom emeletes épület. Lehunyom a szemem és keresek egy könnyű esetet a háromból. Mondjuk nem, mintha bármelyikkel is nehéz dolgom lenne. Meg is van! Egy elégedett mosollyal nyugtázom, hogy az emeleten találtam valakit, aki az ajtóban ácsorog. Hoppá! Fegyverrel a kezében. És én csak egy időt akartam. Fene a kíváncsiságom, körbenézek a szemeivel. Úgy látom jó a buli. És megint igazam is lett! Egy tökéletes hely az illegális dolgokra. A világért sem hagynám ki ezt a jó kis partit! Lassan benyitok, egyenesen fel az emeletre. Pontosan tudom az utat, de azért még nem nyugtázom magam. Mégiscsak három fegyver van odabent. Ezek nem kellenek! Felérve az ajtónak dőlök. Gondoskodom róla, hogy a kis bajkeverők még véletlenül se vegyenek észre. Nem egy nagy feladat. Kicsit meglepődök a fő kolomposon. Hát itt találkozunk ismét, Victor? Hm. Három pasas, három fegyver. Egy nagyfiú, és itt vagyok én. Mondanám, hogy így lenne fair, de semmi kedvem itt hagyni a fogam, vagy épp lyukasan hazamenni. Nem díjaznám a dolgot túlzottan, szóval kicsit alakítani kell a felálláson. - Ejnye, fiúk. Hárman egy ellen?! - kérdezem fejcsóválva, mire mind felém fordul. Csak egy gonosz mosollyal nyugtázom a reakciókat. Persze három pisztolycsővel nézek farkas szemet. Ez már nem tetszik, de számítottam rá... - Na indíts az ablakhoz! Azokra igazán nem lesz szükségetek... - parancsolóan az ablak felé biccentettem, mire mind a három kisangyal módjára odalépett, és egyszerre kihajították a pisztolyokat. Na így már jobban tetszik. Azt hiszem, ha lehet nézőként veszek részt a továbbiakban. A vérengzés nem éppen az én műfajom, sokkal inkább a psichoterror. A továbbiakban Victorra néztem, aki - amint látom - nemsokára elkezdi a fogócskát. Hogy ő, hogyan fogadja a csatlakozásomat, nem tudom. Lehet bosszús lesz de lehet, hogy nem bánja. Nekem ugyan mindegy, a lényeg, hogy most már itt vagyok! A helyzet pedig elég ígéretes!
Persze, hogy néha pénzért is gyilkolok. Valamiből nekem is venni kell piát, amit az ilyen alkalmakor lehajtok. Máskor pedig egyszerűen elveszem amit akarok. Heh, hogy is szokták mondani? Kellemest a hasznossal? Igen, igen, erről lehet szó. De persze nem élvezhetem sokáig a mámorító és nem éppen egyenlő küzdelem győzelmét, mivel három férfi lassú szívdobbanását hallom meg a távolból. Lassú, túlságosan lassú a siető, futó léptekhez képet. Felhümmögök, majd elteszem a zsákmányomat. Ugyanolyan nyugodtan ülök és ismét kortyolok az üvegből.
Mire felérnek az első emeletre már hallom a kiegyensúlyozott lélegzetvételeket és érzem az izzadtságmentes kipárolgásukat. Zsigerből éreztem, hogy ezek nem csak úgy meg akarnak halni. Tervszerűen jöttek, hogy megdögöljenek, ami épphogy megmozgatja bennem a haldokló kíváncsiságot. Az évek során nem sok minden lep már meg. Ch, mindent átéltem. Többször is.
Ahogy felérnek, felkapcsolnak pár zseblámpát. Felkuncogok. Az öblös hangom visszhangot ver, miközben a fénycsóvák azonnal a vigyorgó arcomra vetülnek. Ostobák… De most kifejezetten kedvem van még néhány csótányhoz. Játsszunk! - Nocsak, nocsak, nocsak – szólalok meg negédesen a lehető legnyugodtabban pihentetve a lábaimat az asztalon. – Minek köszönhetem ezt a kellemes meglepetést? – Kézmozdulat. Ruhaanyagok egymáshoz súrlódása. Rám szegeződő fegyverek. Tipikus… - Álljon fel feltartott kezekkel! – utasít az egyik. - És hol marad a kérem szépen? – kérdezem oldalra döntött fejjel, kivillantva az agyaraimat. A másik látványosan körbenéz. - Hol van Richard Wendor. Hol van, mit csinált vele? Érzékeltük a segélyhívását, tehát ne körítsen! - A franc, hogy én erre nem gondoltam – húzom el a számat bánkódóan. Tényleg hamarabb kellett volna elvágnom a torkát és nem játszadozni vele annyit. – De sajnálattal közlöm, hogy a kedves Richard jelenleg hmm… Hogy is mondjam. Nem szalonképes? - Azt mondtam álljon fel! - És ha nem? – kérdeztem meg őszintének tűnő érdeklődéssel. - Akkor szitává lövöm! – Lépett egyet előre, mire a harmadik ember rátette a tenyerét a vállára és megszorította, majd mikor Elsőke hátrafordult, némán rázott egy aprót a fején.
Ó, feszültség. Igen, igen, a jól ismert aroma, a pattanásig feszült idegek és a készenlétben lévő mozdulatok. A fenyegetések, a harc. Mámorító. Tudták, hogy Richard nincs életben. Már csak a pendrive hollétéről kellett megbizonyosodniuk. Nos… amit én igyekeztem… hmm… bonyolulttá tenni.
Így hát készségesen felálltam, feltartott kezekkel, miközben a lábam előtti padló részét tanulmányoztam egy ideig. Majd ahogy közeledtek felém szépen lassan megnövesztettem borotvaéles karmaimat és felnéztem egy sötét és vért kívánó pillantással a szemöldököm alól. Tikk-takk…
Peekskill. Nem mondanám, hogy sokat járok erre fele, sőt… Szinte sose, de azért kíváncsi vagyok az elhagyatott gyártelepekre, mert azokat még csak képen láttam. Érdekes, itt már mindent benőtt a gaz, a szerelvények jócskán rozsdásak. Szép látványt nyújt, hogy az ember alkotta hatalmas eszközöket a természet, hogyan emészti fel. Persze ez egy igen lassú folyamat, de nekem tetszik ez a „technika keveredése a növényekkel” átmenet. Na, de miért is vagyok én itt? Kedvtelésből... Elég volt már a ködös, kipufogógázzal teli New York belvárosi élet. Azt meg kell hagyni, hogy itt sem jobb a helyzet, de azért legalább itt kicsit javult a dolog. Nincsenek autók, nem járnak ide sürven emberek, max tinédzserek egy bajkeverő csoportja, akik nem tuják, hogy hol lőjék be magukat minden felmerülő gyanú nélkül. Azért ha így is van, nagyon remélem, hogy nem a mai napot választották, mert semmi kedvem nincs beszívott kisfiúkat meg kislányokat pártolgatni. Nem, mintha meg is tenném, de roppant frusztráló, ha olyanok vannak a közelben.
Odasétálok a korláthoz és a Hudson sodrását kémlelem. Tudom, hogy nem veszélytelen ez a hely. Nem csak ostoba suhancok járnak erre, mert tökéletes más dolgokra is ez az elhagyatott telep… Ha jól füleltem az előbb, mintha egy pisztolylövést hallottam volna, de túl lusta vagyok, hogy elnézzek arra. Habár, elég közelről jött a hang, szóval ha valami probléma adódna úgy is belekeveredek, tehát minek menjek én oda? Néhány percig még élvezem az esti szellőt, ahogy az arcomat simogatja, hűs, kissé fagyos mivoltával. Várom, hogy teljen az idő. Hány óra is lehet? Éjféltájt, vagy már azon túl vagyunk? Fogalmam sincs… Végülis, had teljen csak az idő… Nem, mintha olyan sürgős dolgom lenne, hogy érdekeljen. Ebben a napban élem meg a „szarok a világra” heti szabadnapomat. Csak itt vagyok, mert ide hozott a lábam. Kell néha egy kis esti kirándulás, ez a hely jó ötletnek tűnt, és eddig még az is. Meg úgy is gondolom felfedezi a várost, biztos talált valami jó kis helyet. Említettem neki párat, én most nem mentem vele. Neki túl unalmas az esti séta, nekem meg semmi kedvem most a fülsüketítő zenéhez, meg az ugráló kölykökhöz... Abból már kinőttem.
Kicsit összébb húzom a kabátom gallérját. Elég hideg van. Jobb ötlet lett volna a fekete bőrdzseki helyett valami vastagabbat felvenni. Egy egyszerű fekete nadrág, egy fekete kellően magassarkú velúrcsizma és egy csípőig érő bőrkabát. Persze ez mind feszülős, hiszen mi, ha nem ez a védjegyem? Mos viszont még is megbántam, hogy nem valami melegebb mellett voksoltam. Pech… Jobb oldalról duruzsolást hallok, odapillantok, és mit látnak szemeim? Három kuncogó húsz év körüli fiút, ahogy az egyik lepukkant raktárszerű kis épületbe osonnak. Remek, azt hiszem lottóznom kéne… Három fiú. A következő tippem, hogy miután kijönnek, egyenesen felém veszik az irányt. De nem baj, nem probléma… Élvezzük ki azt az időt, ameddig nem kell balhézni. Mellesleg, nem lenne ellenemre ha valahogy levezethetném a felgyülemlett feszültséget… Majd meglátjuk mennyire lesznek okosak a drágák!
A rohadék meglőtt. Majd fojtott hangon kiadott egy nyöszörgés és kiáltás közti hangot, ahogy figyelte az eseményeket. Az eseményeket, amik azt üzenték neki, hogy még annyi esélye sem van a túlélésre, amennyit eddig ez a kis gennyláda hitt. Felegyenesedtem, majd öblösen felnevettem. Mély hangon nem volt túl erős, de épp elég fenyegető, hogy kihallatsszon belőle az őrült vadászat utáni vágy. A mellkasomhoz emeltem a kezemet, majd az épp kifelé iszkoló golyót az utolsó pillanatban erővel téptem ki húsomból. Véresen cuppant egyet, majd a holdfényben néha-néha megcsillant a hüvely. Felciccegtem, majd megráztam a fejemet.
- Ez szíven ütött – szólaltam meg végre tettetett szomorúsággal a hangomban, mint egy szülő, aki épp a gyereke egyik hülyeségét próbálná elviselni. És tényleg. Szíven talált. A töltényről a tekintetem lassan, elcsigázva a férfire emeltem, aki még mindig reszkető és izzadó kezében tartva a fegyvert, engem bámult. Direkt kiélveztem az érezhető, levegővel beszippantható rettegését. Ezért sem siettem. Ó, nem-nem, ittam azt a fajta feszültséget és őrült félelmet, melytől már majdnem a gatyájába termelt… Heh, beszarás milyen jó buli is volt ez, nem igaz?
Ám nem válaszolt. Én ugyanolyan ördögi vigyorral meredtem rá, miközben a két ujjam közül kicsusszant a golyó. Még mielőtt földet ért volna, már a férfi előtt voltam, kezemmel megmarkoltam a csuklóját és lenézve rá, a halántékomhoz nyomtam a pisztoly csövét.
- Gyerünk! Húzd meg a ravaszt! – vigyorogtam bele a pofájába. - Adj egy kis egérutat magadnak, te szánalmas féreg… Gyerünk, csináld! Csak egy kicsit is hidd, hogy te irányítasz és nem érlek utol még mielőtt éjfél lenne. Na… Mi van? – Úgy látszott nagyon kattog az agya. Tikk-takk, rohant az idő mialatt ráeszmélt, hogy nem tehet ellenem semmit. Tikk-takk, tikk-takk… Rohant az idő. És vele együtt a türelmem is. – Akkor meg… - Ragadtam meg a másik kezemmel, miközben egy éleset csavartam a csuklóján. Messzire elhallatszott az orsó és a sing csont gyönyörködtető reccsenésre. Ám a kis barátom már nem tudott felüvölteni egy velőtrázó sikollyal, mivel a másik kezem a torkára fonódott. Lábujjával kétségbeesetten kereste a talajt. Kezéből kiesett a fegyver és körme az őt markoló kezembe nyomódott. Vér buggyant ki. Kissé oldalra döntött fejjel, mintha csak egy laboratóriumi patkányt vizsgálnék, elgondolkozva felhümmögtem. Érdekesen dülledtek ki a szemei a levegőhiánytól… Nagyon, nagyon érdekesen. - Hmm, hiába, akármilyen lelkesen mutogatsz nem jövök rá. Két szó? Három részre szedve? – Azzal hüvelyujjammal megadtam a nyaki csigolyáinak és a gerincvelőjének a kegyelemdöfést. Ismét, egy tompa recsegés, majd egy még tompább puffanás, ahogy eleresztettem és a feje keményen koppant az üres épületben és visszhangot vert a falak között.
… Negyed óra múlva, nem olyan messze a játszópajtásomtól egy széken ültem, lábamat az íróasztalra feldobva. Kopottas, fekete íróasztal volt, amelyen egy még rosszabb állapotban lévő lámpa szúró fénye világította meg egy kicsit a szobát. Vagyis, világította addig, míg Richard dolgozott, de nekem nem kellett a fény. Apropó, Richard. Szegény, szegény Richard a két szekrény között aludt. Jó két hét mire az oszló testének a bűze arra készteti az embereket, hogy kihívják a mentőt vagy a rendőrséget. Persze, nagyobb esély van arra, hogy pár taknyos találja meg az aszott testet és majd sikongatva menekülnek ki innen. Hosszú idő… Vagy még több, amennyire foglalkoznak itt az emberek egymással. Szánalmas. Kiköptem oldalra. A ruháját természetesen kéztörlőnek használtam és kicsit sem érdekelt a hacker hulla meggyalázása. Heh… Ugyan, érdekelt is valaha más? Elmélázva, komor arccal figyeltem az arcom elé emelt pendrive-ot, majd egy-két pillanat után ismét elraktam és meghúztam a megérdemelt whiskey-s üveget. Az alkohol már rég nem égette a nyelőcsövemet. A hosszú, fekete ballonkabátomban nem volt melegem, este még hideg volt. Ráadásul a gyilkolás élménye melengette kicsi kis lelkecském nyugalmát.
”Kell a barát. A megértő társ, aki hibáinkkal együtt szeret, s ha fojtogat a magány, hozzánk tapad, de nyomban újra leválik, mikor újra magányra vágyunk. Mert mindent érez, mindent tud, ami számunkra fontos. Az érintése maga a biztonság, amikor megfogja a kezünk. S jelen van akkor is, ha távol van. Mert a fő jellemzője, hogy van. Hogy létezik, és bármikor feléje nyúlhatunk.” [Kun Erzsébet]
- Basszus, kölyök, te vonzod a bajt! – forgatom meg a szemeimet. Ha most rosszabb dolgot követett el azoknál, amiket régen csinált, s amik fölött szemet tudtam hunyni, akkor valami nagyon komoly baj lehet. Előre rettegek attól, hogy mit kell majd reagáljak, ha elmondja nekem. Mindig tartottam magam, soha nem voltak kirohanásaim a dolgait illetően, a pofonjaim is csak az ő érdekében születtek és nem amiatt, mert elragadott volna a hév. Persze úgy sokkal könnyebb volt legénykednem, hogy az én életemben mindent tudtam kezelni, s nem volt semmi ami beárnyékolta volna azt, hogy tökéletes figyelemmel tudjak Liam felé fordulni. Akkoriban nem voltam még ilyen szívtelen picsa, ahogy meg szoktak nevezni kedvesen, de mégis vele szemben hideg tudtam maradni. Mostanában viszont vannak nekem is kitöréseim, sportot űzök abból, hogy másokat anyagilag és lelkileg tönkretegyek, s bár törvényes keretek között művelem, ettől még a lelkemen nem ejtenek kisebb csorbát. Szóval nem tudom, hogy mit fog hozni ez a mi őszinte problémafeszegetésünk italos állapotban. - Tudom. – felelem szárazon, tárgyilagosan. - Nagyon is tudom, hogy mire vagy képes, de én azt is tudom, hogy ez nem jelent semmit. Amíg van lelked, kis hülyém, addig nem érdekes mit csinálsz, nem leszel szörnyeteg. Nem vagyok naiv, nem hiszek benne a végtelenségig, illetve nem hinnék, hogyha nem lennék ennyire biztos abban, hogy milyen ember is ő. Tudok róla mindent, minden mocskos és nem mocskos titkát, része voltam a világának és próbáltam azt kitakarítani. Ettől függetlenül a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy van mitől tartsak vele kapcsolatosan, mert tudna engem is bántani. Tudna, mert képes lenne rá. De mégsem tenné, mert a lelke nem engedné meg neki. A véletlenek pedig.. nem számítanak. Nem tehet arról senki, amit nem szándékosan csinál. Megvonom a vállamat a motor mellett állva, könnyedén legyintek Liam felé. - Kivételesen megengedem, hogy a sárga földig idd magad, de ha hányni akarsz, akkor találd majd el a fajanszot légy oly szíves! Nem vagyok finnyás. El tudom tüntetni a szagokat az orromból és az övéből is, szóval nem fulladnánk bele a hányásszagba, de ettől még nem lenne kedvem takarítani utána. Pláne úgy, hogy én is inni szándékozom, s ki tudja, hogy két részeg ember milyen hatásfokkal tudná a fürdőszobát megtisztítani. Nem, nem szoktam piától hányni, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult még elő. Mindegy, akármi is lesz, majd megoldjuk. Mindent meg tudunk oldani együtt, ez a tapasztalatom. A boltban nem válogatok sokáig, három üveg whiskyvel és három üveg vodkával térek vissza, valamint egy üvegnyi kólát és egy doboz narancslevet is beszereztem. Nem kell mindent meginnunk, de a pia eláll, maximum hazaküldöm vele, akárhol is lakjon, tartson egy jó bulit. Pénzügyileg nem állok úgy, hogy garasoskodnom kellene, ha a csapba öntenénk az italt, akkor is megérné. Néha elég csak nézegetni az üvegeket, akkor is megered a nyelv. Visszaszállok a motorra és irány a Town Line Motel. Ott aztán átadom a stafétát, hadd foglaljon Liam.
- Régen is, de most sokkal nagyobbat. – mondom szomorúan. Régebben szinte halomra vertem az embereket, fizetést is kaptam ezért, egy-kettőt még radioaktív energiával is kezelésbe vettem, aminek érhető okokból nem örültek túlzottan. Nem szerettem annyira ezekről az időkről mesélni Larinak, de mégis ömlött belőlem a szó, jó volt, hogy valaki meghallgatott és nem vágott a szavamba, majd a végén szépen leteremtett, de valahol azért megértett. Sokkal jobban szerettem neki mesélni anyámról, a gyerekkoromról, ami…amire nem is emlékszem, úgyhogy csak egy kis részletét tudtam neki akkor elmagyarázni, azok a részek kimaradtak, hogy elkaptak gyerekként és elég csúnyán megvertek, nem volt valami idilli gyerekkorom, de anyám és az a fickó gondoskodtak róla, hogy ne emlékezzek semmire, és ez volt az első igazán nagy pofon, amit Lari eltűnése után kaptam, a második pedig az volt, ahogy Scarlettel bántam. Nem elég, hogy kerültem őt, hogy miattam nem kezdhetett bele annyi új dologba, de még a gyengélkedőre is juttattam őt. Nem tudom, hogy miként fogok mesélni róla Larinak, mert…soha nem kellett még senkinek sem beszélnem Scarlettről, és mégis hogy kezdjek bele? Annyi dolog van bennem róla, egyetlen rossz dolgot sem tudnék mondani róla, egy igazi angyal, én pedig bántottam őt, azzal okoztam fájdalmat neki, hogy nem akartam megtapasztaltatni vele azt, ami most a helyzetemmel jár. Nem hagynám el soha, csak…időt kértem tőle, hogy helyrejöjjek és olyan legyen minden, mint Atlantában. Tudom, hogy megért engem és remélem,hogy megvár, mert…ő az életem, és ha ezzel érne véget kettőnk közt minden...abból a gödörből már Lari sem lenne képes kihúzni. - Láttál régen, tudod, hogy mire vagyok képes. – mondom kicsit magamba roskadva, tudomást sem véve a tockosról, ami régen anyám szokása volt. Lari látta, hogy majdnem megölök valakit, látta, hogy nem kell ahhoz a képességem, hogy valakit csúnyán helybenhagyjak, a képességem már csak bónusz, soha nem éreztem úgy, hogy az adottságom miatt lennék olyan, amilyen, mindig is hirtelen haragú voltam, sokkal inkább magamat tartom veszélyesnek, főként most, és igazam van. Bárcsak ne lenne, de Frank a példa rá, hogy milyen ember tudok lenni. A motoron maradok, most valahogy nincs kedvem felállni róla, csak elgondolkodva nézek fel rá. – Whiskyt, vagy vodkát, mindegy csak dőljek majd ki tőle. – remélem megengedni ezt nekem, most aztán tényleg nincsen más vágyam, minthogy eszméletemet veszve feküdjek a földön, kicsit megfeledkezni minden gondomról és démonomról, elfelejteni pár órára azt, hogy mit tettem Scarlettel, elfelejteni, hogy megöltem Franket. Lari jól tudja, hogy az önmarcangoláshoz profin értek, legyen jogos, vagy felesleges. Van bennem elég bűntudat és lelkiismeret, ami több tucat embert tönkretenne, de ezek az érzések mind jogosak. Néha elgondolkodok azon, hogy nem csak mások bántásához értek-e. Végül is, abban profi vagyok, akár szándékos, akár nem. Ilyenkor viszont eszembe jut Scarlett és Atlanta, ahol…nem okoztam neki fájdalmat, élveztem minden percét az útnak, és el sem tudtam volna képzelni azt, hogy idáig fogok jutni. Bántom őt, megölök egy embert…ez így most túl sok, és sokkal inkább fáj az, hogy Scarlettet bántottam, minthogy Franket öltem meg, ami gonosz dolog, de nem tehetek róla, a bennem felállított fontossági lista tetején Scarlett van. Csak a szemeimet forgatom, ahogy leszállok a motorról és kifizetem a motelszobát erre az éjszakára, plusz ugye reggelre. Elveszem a recepcióstól a kulcsot, aki nagy szemekkel nézi a motoron ülő Larit, valószínűleg még csak látni sem látott az életében egy hozzá hasonló nőt se. Az ilyen embereket tudom sajnálni, mert ők kimaradnak ezernyi dologból, de…Lari biztos elintézné őket valami frappáns mondattal, és ennyi. Át kéne tőle vennem néhány dolgot. Intek neki, hogy jöjjön és közben elindulok a szoba felé, ami alig tíz méterre lehet a recepciótól, de csak akkor nyitok ajtót, mikor már Lari beért engem. – Csakis utánad!
”Kell a barát. A megértő társ, aki hibáinkkal együtt szeret, s ha fojtogat a magány, hozzánk tapad, de nyomban újra leválik, mikor újra magányra vágyunk. Mert mindent érez, mindent tud, ami számunkra fontos. Az érintése maga a biztonság, amikor megfogja a kezünk. S jelen van akkor is, ha távol van. Mert a fő jellemzője, hogy van. Hogy létezik, és bármikor feléje nyúlhatunk.” [Kun Erzsébet]
- Akkor, vagy most? – kérdezek rá igen velősen a lényegre. Abból, ahogyan viselkedik sejtem én, hogy valami most sincsen rendben vele, de azért a hatalmas baromság még engem is megijeszt. Nem, mintha amúgy félős lennék, de alap dolog, hogy az emberlánya szokott aggódni a barátaiért. Persze, nem kellene. Annak is örülnöm kéne, hogy egyáltalán megölelt és nem ellökött magától. Elvégre elhagytam, amikor már jól volt, mert nem tudtam mit kezdeni a boldogságával. Örültem neki, de tudtam, hogyha sokáig az lesz és én nem leszek, akkor úgyis féltékeny leszek az örömére, s azt nem akartam kivárni. Elmentem hát szinte egy szó nélkül, csak egy rövidke levelet hagytam neki, melyben boldog életet kívántam neki. Nagyon szánalmas volt a szituáció már akkor is, de most sem lett sokkal kellemesebb színezetű. Azt hittem, hogy túl vagyok rajta. Hogy már nem hiányzik az, hogy legyenek barátaim. Megtanultam egyedül élni, nap, mint nap szórakozni a világgal és tökéletesen meg is felelt egészen addig, amíg egyszerre rám nem szakadt életem sivársága abban a minutában, amikor Liamet megpillantottam. Megint. Örülök, hogy itt van és itt lehetek vele, de rettegek attól, amit hallani fogok tőle. Tudom, hogy valami nem stimmel vele, nem így szokott viselkedni, amikor minden boldogság és napfény az életében. Az meg, hogy félek? Nem szégyen bevallani. Érte többször féltem már, mint a leggyávább ember a földkerekségen. Érte. Nem magamért. Ő az egyetlen olyan barátom, akivel kapcsolatosan ilyen mélyek az érzelmeim. Sőt, ha jobban belegondolok, minden szempontból ő az egyetlen barátom. A többiek csak amolyan haverok. - Nem vagy ártalmas, akármit is hiszel magadról! – kap egy tockost csak azért, hogy érezze a törődést. Sosem tartottam őt félelmetesnek vagy eszelősnek, olyannak, aki veszélyes lenne. Persze, nyilván tud az is lenni, de úgy hiszem, hogy a veszély nem a lényéből, csak a képességéből fakad. Így pedig nem ő a veszélyes, hanem az, amivel megverte a sors. - Jó fiú! – villantok rá negédes mosolyt, amikor helyet ad nekem a vezetéshez. Szeretem, hogy ilyen könnyen tudom elérni nála azt, amit akarok. Nem azért, mert jó dolog uralkodni rajta, hanem azért, mert azt hiszem, hogy jogom van hozzá. Az a pár év közöttünk feljogosít minderre, valamint az is, hogy min mentünk már együtt keresztül. Rámarkolok a kormányra, gázfröccsöt adok, majd kilövünk, mint a rakéta. Mindegy nekem, hogy mivel, a lényeg az, hogy száguldhassak. Csak nem lesz olyan pechem, hogy megint lemeszelnek a zsaruval. Pár kanyar és hosszú egyenes után leállítom a bőgőmasinát egy italbolt előtt. Kecsesen átemelem a lábamat a nyergen, majd kíváncsian Liamre tekintek. - Mit inna az úr? – kérdezem, majd ha megkapom a választ – vagy a célzást arra, hogy be akar-e jönni velem vagy sem – akkor elindulok a bolt felé. Minden feleslegesen lefutott kör nélkül kerülnek birtokunkba a kívánt italok, s nem sokkal később már a környék kevésbé piszkos, de mégis olcsónak számító motelja előtt parkolunk. - Légy férfi és intézkedj! – vigyorgok Liamre pimaszul, s rácövekelek a motorra. Én ugyan be nem megyek szobát foglalni! Hadd csináljon valamit ő is, a piákat én szereztem. Nem venném a lelkemre, hogyha rosszul esne neki az, hogy mindent helyette akarok elintézni. Úgyis annyira morgott mindig, hogy ellopom a férfiasságát a lényemmel. Hát nesze, most angyal leszek, s kamatostul visszaadom.
- Sajnálom. – mondom mikor meglátom az arcán a komolyságot. Csak próbáltam elviccelni a dolgot, mert így könnyebb minden, de jól tudom, vagyis sejtettem mindig, hogy nem szívesen pofozkodott. – De hatalmas baromságot csináltam. – és akkor ez még enyhe kifejezés. Már magában az, hogy megöltem Franket borzasztó és egyáltalán nem olyan ez, mint ahogy a filmekben és könyvekben írják. Ott mindig túljutnak rajta, elintézik annyival, hogy szükségszerű volt, hogy okkal történt, de az én esetemben ez nem igaz. Frank megragadta Scarlettet, és ha elengedi őt mikor szólok neki akkor talán nem történt volna mindez. Makacs volt és erőszakos, de ez nem ok, arra amit tettem, akkor se ha nem állt szándékomban megölni őt. Nem számít semmi, csak amit tettem, és megöltem valakit, ez történt. Nincs jogom hozzá, hogy elvegyem egy ember életét. Úgy érzem, mintha egy kitéptek volna egy darabot belőlem, az egyik részem Frankkel együtt halt meg. Nem ismertem őt soha, mégis úgy érzem, mintha valami jó barátot öltem volna meg, és ez teljesen irreális. Legalább odamentem volna a családjához, hogy bocsánatot kérjek, de nem, én csak álltam a koporsó előtt és néztem magam elé. Biztos kevés gyilkos van, aki elmegy az áldozata temetésére. Aztán ott van még Scarlett is, aki miattam került a gyengélkedőre, akitől távol tartottam magam, mert nem akartam, hogy az én gondjaim az ő vállát nyomják, és ennél nagyobb baromságot még soha nem tettem, de meg kell, hogy értse: nem vagyok rendben, mi van, ha megint dühös leszek, és próbál megnyugtatni, csak most nem ússza meg ilyen szerencsésen? Nem, nem fogom őt veszélybe sodorni, valahogy muszáj rendbe szednem magam, mert Scarlett nélkül úgy érzem magam, mint valami haldokló. Érdeklődve nézek rá a motorról ülve, először nem esik le, hogy mire vár, aztán…ezt most komolyan gondolja? – Legyen a második úgy nem árthatok senkinek sem. – mert ha elégé leiszom magam, akkor annyira se fogom tudni kontrollálni magam, mint Franknél, és nem akarok senkit sem veszélybe sodorni. Oké, Lari abban lesz talán, de ő tud kezelni engem, régen még egy gumiszobába is bezárt. A motelszobás dolgot pedig nem értem félre, nem volt köztünk soha semmiféle intimebb kapcsolat, persze a kémia működik köztünk, de egyrészt nem hinném, hogy pont én lennék az esete, másrészt ha mi ketten működnék az már kiderült volna, és van itt még egy harmadik dolog, és ez a legfontosabb: én szerelmes vagyok Scarlettbe. Pár másodpercig még figyelem őt, hátha végre felszáll a motorra, aztán a szememet forgatva sóhajtok egy nagyot és hátrébb húzódom, hogy vezethessen. Ahogy felszáll a kezeimet a dereka köré fonom, de csakhogy le ne essek majd, tudom, hogy nem érti félre, őt ismerve repeszteni fogunk. – Emlékszel mikor azt mondtam, hogy melletted nem érzem magam férfinak? Na, az ilyen esetekre gondoltam! – mondom a füléhez hajolva, hogy jól halljon. Régen nem engedett piálni, se pókerezni, egyszer még azt is megtiltotta, hogy felüljek az óriáskerékre, most pedig hátraparancsolt a motoron, de már rég megtanultam, hogy engedni kell ezeket neki, mert a végén mindig ő győz, a génjeiben van ez. Viszont ő ismeri itt a járást, tudja hova kell mennünk, így legalább nem kell félni, hogy eltévedünk. Remélem, hogy nem sokan lesznek az utcákon, mert…nem érzem magam pasinak, ha én nem vezetem a járgányt.
”Egy barát olyan, akár egy téli lámpás: minél régibb a barátság, annál erősebb a fény.” [Rogen Rosenblatt]
Emlékszem még a pofon hangjára is. Az érzésre, ahogyan megcsípte tenyeremet az, ahogy az arcára csaptam, s a látványra, ahogy vörös stigmaként ott maradt az ütésem az arcán. Nem tudom, hogy hány éves lehetett akkor, nem tudom, hogy pontosan mit követett el, de arra emlékszem, hogy milyen érzés volt megütni őt. Egyszerre csodálatos és rettenetes. Fájt, legalább annyira, mint neki. Ha nem jobban. Nem azért, mert megütöttem, hanem amiért meg kellett üssem. Színtiszta haragból tettem, mert olyat mondott, amiért nem érdemelt mást. Megbántott azzal, hogy magát bántotta és azt akartam, hogy érezze mit okozott. Persze nyilván nem hittem, hogy egy pofonnal mindent megoldhatok, de nem sajnáltam amit tettem még akkor sem, amikor hosszú mosolyszünet következett utána. Hiányoztak a napi szintű beszélgetéseink, a lénye, a barátsága, de úgy voltam vele, hogyha visszaszívnám amit cselekedtem, azzal bevallanám, hogy nem volt igazam. Pedig az volt. S nem akartam hazudni neki. Megvonom a vállamat, a mosoly eltűnik ajkaimról pár pillanatra. Csak a mondandóm végén éled újra, mint hamvaiból folyton születő főnixmadár. - Ha azt hiszed, hogy szeretném még egyszer átélni a pofont kiváltó hülyeségedet, akkor nagyon tévedsz! Nem vagyok szadista és nem is hiszem, hogy annak néz. Tudom én, hogy viccelt, de muszáj volt komolyan vennem legalább annyira, hogy megtehessem ezt a kiegészítést a pofonosztó-énemmel kapcsolatosan. Elismerően hümmentek a motor szó hallatán. Eltúlzottan cuppanós puszit nyomok az arcára, majd megpaskolom a buksiját. - Okos fiú, tudja hogyan kell feldobni Lari nénit! – nevetek rá, majd újra belekarolok, s hagyom, hogy elvezessen addig a motorig. Némiképp csalódottan biggyednek le ajkaim, ahogy azonnal vezető pozícióba ül, s fel sem ajánlja, hogy vezessek én. Gyerekes daccal még nyelvet is öltök rá, karba fonom kezeimet és topogva állok a motor mellett. Eszemben sincs felszállni, láthatólag nagyon várok valamire, amit nem kaptam meg. A kérdésre persze eközben is tudok válaszolni, kicsit kitekintve a hisztis kislány szerepköréből. - Kocsmát akarsz, vagy veszünk némi piát egy közeli boltban és kiveszünk egy olcsó motelszobát? Tudom, hogy nem fogja félreérteni a moteles dolgot. Soha nem volt közöttünk olyasmi, bár a szikra azért létezett és létezik is. De egészen mások vagyunk, s nekem különben sem kenyerem nálam fiatalabbakkal kikezdeni. Van tartásom, vagy mi. Persze hogyha pár évvel idősebb lenne, akkor nem rúgtam volna ki az ágyamból. De így, hogy ennyire jó barátok lettünk eszemben nem lenne még a korkülönbség áthidalásának esetén sem elrontani a kapcsolatunkat a testiséggel.
Nekem ő mindig az az életerős, kedves, de olykor a végletekig menően brutális nő marad, aki segített kilábalni a…nem is tudom, hogy nevezem, talán a magánéleti válság lenne a legjobb szó rá, de azt túl enyhének tartom, ez nem válság volt, hanem inkább valami háború amit a világ ellen vívtam. Mondhatna nekem akármit magáról, nem változna a róla alkotott képem. Mikor mondta, hogy ne kérdezgessek a múltjáról megértettem, nem lehetett valami boldog élete, és egy kicsit magamat is hibásnak éreztem, hiszen engem pátyolgatott miközben ott volt előtte az élet, úgy éreztem, hogy visszafogom őt, hogy én választom el őt a jól megérdemelt boldogságtól, és ez a gondolat befészkelte magát a fejembe. Aztán önző módon nem foglalkoztam ezzel, mert…fontos volt nekem, ő tartotta a lelket benne, ahányszor csak elkezdtem visszaesni ő ott volt, elkapott, de nem húzott vissza. Tartott engem, és nekem kellett visszamásznom, és szépen lassan elértük azt, hogy már ne legyen ilyen hullámvölgyeim. Kedves volt, erős és tényleg tudott élni, nála jobb embert nem ismertem, de nagyon tudtam őt utálni is, elégé a két véglet között mozogtak vele kapcsolatban az érzéseim. Tudtam, hogy szükségem van rá, és kedveltem is őt, de néha nagyon önfejű tudott lenni, és ez elég sok vitához vezetett. Ennek az oka mondjuk elég egyszerű. Én olyannak láttam a világot, amilyen. Kegyetlen és fájdalmas, amiben nincsen semmi olyan mesebeli dolog, amit a könyvek és filmek taglalnak. Ő meg pont ellenkezőleg látott mindent, élvezte az életet és mindig talált valami csodát benne, amit az orrom alá is dörgölt, hogy megint hibáztam és neki lett igaza. De utáltam, hogy mindig övé volt az utolsó szó, de lenyeltem a dolgot, ilyen hülyeségeken aztán tényleg kár volt veszekedni, és egy idő után meg is szoktam a dolgot és már nem zavart. Csak a szemem forgatom a szavaira, már megint kezdi. Hányszor jött ezzel az évek során. Megmondta, hogy nem vagyok már kisgyerek, el is mehet, és akkor majd megoldom a gondjaimat, elvégre felnőtt vagyok. Emlékszem, mennyire égett az arcom mikor nem engedett inni a kocsmában, jót röhögtek rajtam az ottaniak, én pedig legszívesebben mindegyiküket egyesével intéztem volna el, de tanultam a leckéből és dühösen mosolyogtam csak rájuk, majd legalább egy hétig nem beszéltem Larival, aki csak nevetett azon, hogy megsértődtem. Nem tesz jót egy pasi önbecsülésének, ha egy nő nem engedi őt csak narancslevet inni egy kocsmában. - Dehogy reméled, már erre vársz évek óta! – mosolygok rá mert még elevenen él bennem a pofonjainak emléke, amit a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk kellemesnek, egészen addig nem hittem volna, hogy egy nőnek a pofonja így tud fájni, és elégé be is rágtam rá, de nem kért bocsánatot tőlem, ahogy azt amúgy vártam volna. A düh egy idő után alábbhagyott és a pofozkodásról is leszokott szerencsére, amit sajnos lehetséges, hogy most újrakezd, de…meg is érdemelném azokat a pofonokat, ritka nagy barom voltam. -Motorral jöttem. – mondom neki, ahogy kivezetem őt az épületből és a motorra mutatok, amit nem messze parkoltam le. Nem az enyém, a birtokról nyúltam le, de aligha fog bárkinek is hiányozni, bőven van még abban a garázsban választék, nem fognak belehalni, ha nélkülözniük kell a kedvenc járművüket pár napra. – Tudsz valami jó kocsmát erre, én nem gyakran járok ide. – mondom, ahogy felülök a motorra és beindítom. Számomra nem kérdés, ezzel megyünk, sokkal…szabadabbnak érzem magam, mint egy autóban, remélem nem gond neki, amúgy is úgy tervezem, hogy tisztességesen berúgok, visszafelé aligha fogok tudni vezetni.
Sok minden történt, köztük olyan dolgok is, amelyeket nem szeretnék Liamnek elmesélni. Soha nem kérdezett a múltamról, de őszintén nem is nagyon lett volna szívem szomorítani vele. Főleg azért, mert neki mindig a mosolygós legjobb barátnő voltam, a kezdetektől az a lány, aki lelket öntött belé. Nem tudom, hogy mit szólna, hogyha hirtelen kiderülne rólam, hogy mekkora egy vipera vagyok a munkámban és voltam a magánéletben mindig is. Ez persze nem azt jelenti, hogy rémes alak volnék, egyszerűen csak valószínűleg nem az az angyal, akinek mindig hitt. És ez valahol elszomorít. Jólesik olyannak lenni, amilyen Liam szemében vagyok. - Fogja be, akinek hat anyja van! – nevetek bele a fülébe, mit sem zavartatva ennek okán magamat. Persze vidor kedvem azonnal elmegy, amint meghallom a kérdésemre adandó válaszát. Miért van az, hogy mi mindig csak olyankor tudunk találkozni, amikor a padlón van? Úgy szeretném, hogyha boldog lenne! Azt hittem, hogyha elhagyom, akkor sikerül talpon tartani magát. Hogy nélkülem is fog majd boldogulni és nem fenyegeti az a veszély, hogy megint visszaesik. Az én pocsék karmámnak fogtam fel az ő kemény és nehéz életét, s miután Teréz anyuként kirángattam őt a gödörből angolosan leléptem, hadd ne mérgezzem a mindennapjait tovább. De úgy tűnik, hogy ez a karma már nem csak az enyém, hanem az övé is, épp csak pocsékságából nem veszített semmit. - Jaj, te drága! – borzolom össze a haját nagyot sóhajtva. - Nagykorú vagy már, nem? – kérdezem szemtelenül. Persze tudom én, hogy hány éves, nem felejtettem el a szülinapját és úgy nagyjából semmit sem róla, de a kérdés ettől még nagyon adta magát. Belekarolok. - Gyere, iszunk! Te pedig mesélni fogsz nekem és remélem, hogy nem kell majd felpofozzalak a marhaságod miatt! – vetítem előre, hogyha kell, igenis meg fogom tenni. Egy jól irányzott vigasztaló pofon még senkinek sem ártott meg, s különben is kapott már tőlem. Mondjuk emlékeim szerint állatra megsértődött rajta én pedig nem álltam neki kiengesztelni, szóval csak úgy elpárolgott közülünk a dühgőz. - Gyalog jöttél? – kérdezem, mert azért nem mindegy, hogy mivel megyünk innen tovább. Én kocsival vagyok, de a Dodge el tud állni itt, ha neki menőbb járműve van. Ha sokat iszik, úgysem engedem majd vezetni. Feltehetőleg van errefelé egy motel, ahová elcsámpázhatunk. Nem mondom, hogy a pia mindenre gyógyír, de néha nem árt. Megered tőle a nyelv és leomlanak a falak.
Csak a fejemet csóválom, hallva milyen könnyen veszi ő ezt. Oké, talán tornász és ez neki gyerekjáték, de attól még aggódhatok. Tudja hova lép, valószínűleg nem először teszi meg ezt az utat, de…mióta megöltem azt a fickót betegesen védek minden életet, úgyhogy nézzétek el nekem, ha mondjuk az életem kockáztatom egy fán ragadt kiscicáért. Régen sokat voltam veterán katonák között, akik meséltek arról milyen ölni, meghúzni a ravaszt, mert a túlélésed függ ettől. Vagy ők, vagy te. Azonban én nem osztom a nézeteik többségét. Én nem kényszerből öltem, nem a túlélés hajtott, én csak…ideges voltam és képtelen voltam kontrollálni magamat, a képességemet és ezt egy ártatlan ember sínylődte meg. Kitudja, talán volt felesége, fiai, boldog család voltak. Nem akart sokat az élettől, csak látni a fiait felnőni, összeházasodni, megpillantani az unokáját, és…élni. Frank Peterson. Így hívták, láttam a névtáblát az élettelen testen. Ott voltam a temetésén, de nem volt erőm odamenni a családjához, hogy…bocsánatot kérjek, bár tudom erre nincs bocsánat. Tönkretettem egy család életét, mert megfosztottam őket tőle. Fura, hogy akár száz évet is élhetünk, boldogságban, fájdalomban, de egy pillanat alatt meghalunk, semmivé leszünk, kiszállunk a vonatból és átszállunk egy másikra, ami az ellenkező irányba visz minket, egy új, ismeretlen, de mégis gyönyörű helyre, én így képzelem el. Ez viszont a legkevésbé sem vigasztal, mert Frank nem akart meghalni, ő élni akart. -Fogd be! – mondom vele nevetve, ahogy magamhoz ölelem őt. Már megszoktam a nevem, szinte mindig így hívott, egy kezemen megtudnám számolni hányszor ejtette ki a száján a Liamet. Nem zavart soha, na jó ez így nem igaz, az elején igenis zavart, de hozzászoktam és ha a nevem szólítana oda se figyelnék, ez egy önkéntelenül is berögzült dolog bennem. Talán kicsit tovább ölelem őt, mint kéne, de…nem tehetek róla, nagyon örülök, hogy pont belé sikerült futnom. Úgy tűnt el az életemből, mint a kámfor, azonban nem haragudtam rá soha, tudom, hogy ezernyi dolga volt az én kikúrálásomon kívül, mindig is éreztem, hogy egyszer elfog menni, és az igazat megvallva, nem búcsúztam volna el tőle, mert látni akartam őt még, úgyhogy így volt a legjobb mindkettőnknek. - Ami azt illeti…ez rám is igaz, én…nem ismerek magamra az utóbbi időben. – és ami rosszabb, hogy Scarlett sem. Lesütöm a szemem, mert…mégis, hogy tudnék most a szemébe nézni? Ő segített nekem megváltozni, miatta vagyok, aki, erre most visszaesek, elkövettem a régi hibákat és…nem, nem kérhetem őt semmire, nem tartozik nekem semmivel, éppen ellenkezőleg: én tartozom neki. Viszont soha nem fogom ezt tudni meghálálni neki, hiába teszek bármit is, nem fogom tudni viszonozni soha azt, amit ő tett értem. Megtalált és életet lehelt belém, megtanított mosolyogni, megtanított hinni az életben, irányt mutatott nekem, fogta a kezem az úton és észre sem vettem, mikor elengedte.
Kezdőlap 
by 
Ez a gyártelep egy jó kis búvóhely bárkinek. Elzárt hely furcsaságokkal. Legalábbis ezt mondják. Tudom, hogy elég sok olyanról lehet mostanság hallani, amit ha nem tudnék valamennyire, akkor csak simán elröhögném magam azon, hogy miket hallanak innen, vagy épp látnak.
