Bellamy & Felicity - Koccanás

Bellamy & Felicity

Azért én mégis csak aggódom, hiszen megvágta magát és az soha sem kellemes, főleg ha az ember kezéről van szó, amit sokat használ és főleg, ha sok vágásról és az ő tenyerén már lehet pár, főleg hogy több ajtón is át kellett jutnunk. És persze még nem tudni, hogy mit találunk majd odalent, de tartok tőle, hogy nem lesz valami kellemes látvány akkor sem, ha az illető még él és akkor sem, ha nem. Ha pedig semmi sincs ott, akkor még nagyobb a baj, mert akkor talán nem a tanárúr a bűnös, vagy nem tudjuk, hogy ki vagy jobban elrejtette, amit tett. Akkor viszont mi legyen?
- Jól van. - talán ezzel kicsit a saját gondolataimat is elterelem, hiszen mégis csak én is tartok tőle, hogy mi lesz majd odalent, nem csoda, ha megfogom Bellamy kezét, amikor elindulunk a pincébe. A sötét helyek amúgy sem szimpatikusak, de ha még tudom is, hogy talán valami nagyon csúnya dologra kell számítani... na úgy még rosszabb. És amit találunk... már csak az is, hogy egy lány, de hogy a nővére. Nem csoda, hogy totál ki van borulva, majdnem sír, de talán még jobb is lenne, ha engedne a késztetésnek. Engem cseppet sem zavarna. Megfogom a kezét, miközben próbálom a másikkal valahogy a lányt megnézni. Annyi biztos, hogy még él, de hogy meddig és hogy milyen állapotban van... Az a baj, hogy nem vagyok orvos, de el kell látni a sebeit, a köteleket elvágni és ehhez nem igen hoztunk szerszámot.
- Nem lesz semmi baj. - halvány biztató mosollyal pillantok rá, hiszen ha közben idelent bármi történik akkor muszáj reagálnia és muszáj tennie valamit, mert én nem leszek itt. Rossz itt hagyni, de muszáj körülnéznem fent. Olló kell, vagy kés, valami kötszer, mert talán sok a sérülése és akkor ha elvisszük... Netán egy gyors telefon, mert kellenek a rendőrök is, hogy a nyomokat megtalálják, nehogy Mr. Fisher eltüntesse őket időközben.
Felérve a konyha felé veszem az irányt, hogy keressek valami vágó eszközt és kb. amikor meg van akkor hallom, hogy csukódik az ajtó. A kocsi érkezése nem is jut el a tudatomig, talán a miatt, mert annyira keresgéltem, no meg a sokk a történtek miatt se segített rendesen koncentrálni. Megdermedek a késsel a kezemben, amit sikerült az egyik fiókban találni. Fogalmam sincs merre jön és azt sem tudom én merre menjek. Bellamy csak annyit hallhat lentről, hogy a léptek a pincéhez közelednek, de nekem kellene előbb odaérnem. Gyors léptekkel próbálok arra araszolni és pont sikerül szembe találnom magamat azzal az alakkal. A tanár, aki odabent nem tűnt veszélyesnek, de most... az a mosoly az arcán. A pincébe csak a dulakodás hangja szűrődik le, ahogyan elkapja a karomat, hiába nálam a kés egy pillanat múlva már a földön van, ahogyan én is az ütésnek hála, ami az arcomat éri. Az a szikrázó tekintet... és aztán ahogyan elkapja a hajamat és felránt a földről, hogy leráncigáljon a pincébe. Kissé kába vagyok az ütés miatt, Bellamy ezt jól láthatja, ahogyan a kést is, ami az oldalamnak feszül, amikor a fickó meglátja, hogy Bellamy is ott van és nem egyedül jöttem.
- Lám-lám a felmentő csapat? Ő már úgy se bírja sokáig, kellett egy új lány... te tökéletes is leszel. - erősebben húz egyet a hajamon, amire akaratlanul is felnyögök, attól pedig rémülten remeg meg a szám, amikor a rántásnak az a vége, hogy közelebb kerülve a fejemhez beleszagol a hajamba. - Rág viszonyt nincs szükségem kölyök... nem illesz a képbe. - ciccegve rázza meg a fejét, én pedig próbálok egy "sajnálom"-ot eltátogni, hiszen én rángattam ide, én rángattam bele ebbe az egészbe és most fogalmam sincs hogyan fogunk kikeveredni belőle.

♫ Bulletproof Picasso ♫

Ruha

Good morning!

Felicity & Bellamy

Fogalmam sem volt arról, hogy az az ajtó végül milyen helyzetbe fog sodorni, vagy épp mit fog kiváltani belőlem az ott lévő rejtély. Nagyon bíztam benne, hogy egy üres pincét fogunk találni, így Fisher nem tudott elkövetni semmi bűntényt, ezáltal senki sem került veszélybe. Ezek a gondolatok kavarogtam bennem, ameddig szétrobbantottam a kilincset és végre kitárult előttünk a 'titkok kamrája'. Egy óvatos mosolyt villantok felé. Aranyos, hogy ennyire aggódik az épségem miatt és rettentően jól is esik az utóbbi időkben történő katasztrófasorozat után, de nem akarom, hogy egy kis karcolás elterelje a figyelmünket a fontosabb dolgokról. Ki kell derítenünk mi van odalent.
- Ígérem, amint végeztünk odalent, be fogjuk kötözni. Éltem már át rosszabbat is, ez tényleg semmiség, ne aggódj.- nézek rá mosolygós szemekkel, s talán még magamhoz is ölelném, ha nem tartanék attól, hogy kárt teszek benne. Marad tehát a biztató mosoly és a határozott indulás le a pincébe, amivel valamelyest elterelődik a figyelem rólam. Méghozzá nem is úgy, ahogy elsőre terveztem volna...
Az idegen női test látványa egyszerre ébreszt bennem haragot és undort. Egyszerűen nem tudtam felfogni hogyan volt képes Fisher ilyet tenni valakivel. Egyáltalán hogy tudott odáig fajulni az az ember, hogy fiatal lányokat kínoz és rabol el saját szórakozás céljából? Sajnos a szívem hamarabb cselekvésre ösztönöz az eszem helyett, így meggondolatlanul rohanok az eszméletét vesztett lány mellé. Elsőre határozottan szólongattam őt, ám amint felfedtem kilétét egyszerűen lefagytam és könnybe lábadtak szemeim. Torkomon akadt a szó, ahogy Aleena sápadt arcát fürkésztem, s valahogy próbáltam szuggerálni, hogy ébredjen fel, legyen újra olyan piroskás, mint amikor kedvesen mosolyog, vagy amikor önfeledten nevet és a feje már-már egy paradicsomra hasonlít. Nem tudtam tisztán gondolkozni, fejemet elöntötte a bánat és a kétségbeesés. Remegve próbáltam feldolgozni a látottakat, mire Felicity lépett mellém és vette át az irányítást. Némán követtem tekintetemmel minden egyes mozdulatát, s fúrtam magam a közelébe. Látni akartam mit csinál és azt, hogy minden rendben van e Aleenaval. - Kérlek....segíts.... kérlek.- fojtottam vissza könnyeimet, ám így is remegő hanggal kérleltem Felicityt valami támogatás iránt. Teljesen úgy éreztem magam egy pillanatig, mint aki teljesen egyedül van, de az ő jelenléte sikeresen kibillentett ebből a lelkiállapotból és felkarolt, hogy végre össze tudjam szedni magam.
- Öhm... oké-oké. A konyhában biztos akad valami, de légy óvatos, nem tudni Fisher mikor tér vissza. Addig... vigyázok rá!- bólintottam egyet határozottan, miután elhadartam mondandómat. - Hé...minden rendben lesz, oké? Most már itt vagyok melletted és kiviszünk innen. Megígérem, hogy vigyázni fogok rád, ezek után még jobban!- egy fájdalmas mosollyal szorítom meg nővérem kezét és érintem az övét homlokomhoz. Mély levegőt veszek és letörlöm a maradék könnycseppeket arcomról. Nem lehettem ennyire gyenge egy ilyen helyzetben. Határozottnak és érettnek kellett lennem ahhoz, hogy uralkodni tudjak efelett.
Egészen addig maradtam nyugodt és vártam türelmesen Felicityre, ameddig meg nem hallottam a közeledő autó zaját a ház fala mellett. Ereimben megfagyott a vér, ahogy a motor még pár pillanatig zúgott, majd teljesen elcsendesült, s csak az ajtó tompa csapódása hallatszódott odafentről.

music: Little Talks ▼ words: 549 ▼ p.s.: Hasn`t anyone ever told you? Life isn`t fair. ▼

Bellamy & Felicity

Naná, hogy igaza van, egy pince, aminek zárják az ajtaját, miközben eleve zárt a bejárati ajtó és a hátsó is... Én is tudom, hogy lesz ott lent valamit, vagy legalábbis elég esélyességgel sejtem, de jelen esetben még annak is örültem volna, ha netán tévedek. Persze akkor nem tudnánk, hogy ki tette, de legalább nem most kellene szembesülni, hiszen nem tudhatjuk, hogy mi lesz. Talán mégis csak ott van lent valaki, akkor pedig nem szabad húzni az időt, ellenben én még életemben nem tapasztaltam meg semmi durvát testközelből és most könnyen lehet, hogy megtörténik.
- De talán... - nem az, amire gondolom, most mégis ebben reménykedem, bármilyen butaság is az egész, hiszen félek mit fogok találni majd odalent, hogy mibe futunk bele, főleg hogy Bellamy már eleve sérült. Azért a második robbantása után nekem is leesik, hogy nem biztos, hogy olyan kellemes volt a dolog. - De, ha még sem... be kellene kötözni, minél előbb. - igen, azért látom én, hogy a tenyere nincs teljesen rendben, de nem erőltetem, főleg nem most, mert le kell mennünk. Ha vége, akkor viszont a tenyerével is foglalkozni kell, mert nem fog magától csak úgy hirtelen rendbe jönni ez biztos. De most le kell mennünk és én annak ellenére, hogy fájhat a keze megfogom azt és most az sem érdekel különösebben, ha netán e miatt az enyém is itt-ott vércseppes lesz, főleg amikor meglátjuk a lányt odalent. Nem meztelen, de nincs túlöltözve és jó állapotban sem. Bellamy azonnal elengedi a kezemet, én pedig aggódva pillantok utána.
- Csak... óvatosan... - nem is tudom mi miatt aggódom, hogy netán lehet valami itt, ami veszélyes, vagy hogy ő maga veszélyes, vagy ha tényleg a testvére van ott, akkor netán totál kiborul, én pedig nem tudom majd, hogy mit tegyek... Talán mindentől együtt. Lassan lépdelek oda mellé és szinte megrezzenek, amikor felkiált és már egyértelmű, hogy a nővéréről van szó. Elszorul a torkom és végre erőt véve magamon lépek közelebb.
- Majd... majd én, rendben? - tudom, hogy ideges és fél és ez a kettő a képességét tekintve nem jó kombináció. Az is tudná, aki csak szimplán nem vak, én viszont szinte a zsigereimben érzem, amit ő. Ha odaenged, akkor én lépek a lányhoz és próbálom óvatosan ébresztgetni, megnézni a pulzusát a nyakánál. Pocsék állapotban van, vékony póló és bugyi csak, ami rajta van, tele van kék-zöld foltokkal, a szája fel van repedve. Nem tudom, hogy mit művelt vele az az undorító alak, de hogy semmi jót az biztos. - Aleena... ha hallasz... Alig van pulzusa, alig érezni. El kell vinnünk innen. - pillantok Bellamyra. A köteleket el kell oldani, amihez kell valami, akármi, ezért lépek most arrébb. Persze idelent semmi nincs. - Figyelj rá, keresek fent valamit, sietek! - azzal futólépésben el is iramodom felfelé a lépcsőn. Nem lenne jó, ha a köteleket ő próbálná lerobbantani, ezúttal nem, hiszen pocsékul van. Ideges és ki van borulva, nem tudna koncentrálni és a kötelek a testvére csuklóin, a bokáin vannak. Rossz vége is lehetne és így is csoda, hogy még életben van. Talán Mr. Fishernek sietnie kellett és e miatt hagyta... így itt.

♫ Bulletproof Picasso ♫ ♦ Ruha ♦ Good morning!

Felicity & Bellamy

A pincék mindig is tele voltak titkokkal. Az emberek általában oda rejtették el azt, amit nem akartak a nagy közönség elé dobni. Mint péládul a sorozatgyilkosok a hullákat, csak a többség kevésbé morbidabb cuccokat tárolt odalent. Emlékszem, amikor apuék elrejtették a karácsonyi ajándékainkat a pincében, vagy a húsvéti tojásokat, amiket a nővéremmel végül mindig megtaláltunk idő előtt. A pince tud kincsesláda is lenni vagy egy olyan szelence, melyet jobb, ha zárva tartunk.
- Pince, aminek be van zárva az ajtaja? Azért valld be, itt tuti valami olyan dolog rejtőzik, amit Fisher sem akart nagydobra verni.- tártam szét karjaimat, miután a zárat sikerült lerobbantanom, s előttünk már csak a nyitott ajtó mutatta az utat. Kérdésére egy pillanatra letekintettem a szilánkokkal teli tenyeremre. Itt-ott felsértette a bőrt egy-egy darab, a sebekből pedig lassacskán kibuggyant a vér. - Oh, persze, ez csak egy kis karcolás.- mosolyogtam rá és töröltem tenyereimet a nadrágomba. A szilánkok szép lassan lepotyogtak a súrlódás miatt.
- Menni fog. Itt leszek. - bíztatom tovább, míg rá nem veszi magát az indulásra. Egész végig a közelében maradok akár egy védelmező kutya, aki ugrik, ha baj van. Érzem, ahogy kezét a sajátomra fonja, ami miatt egy kissé megrémülök, hiszen' nem szeretnék kárt tenni benne. Ám semmi sem történik, ezért is vagyok képes hagyni, hogy kapaszkodjon belém és támogassam ilyen módon. Ami viszont a pincében fogad, arra nem lehetett felkészülni. Sejtettem, hogy valamit rejteget itt, de hogy ilyen állapotban tartja itt a lányokat... Ez embertelen. Szabadon lévő kezemet ökölbe szorítva morogtam valamit az orrom alatt. Nem volt túl szép szó.
Gondolkodás nélkül eresztem el Felicity kezét és sietek az ágyon fekvő lányhoz. Az arcát szőke fürtjei takarják, melyeket finoman kisimítok szeméből, s lágyan szólongatni kezdem.
- Hé! Ébren vagy? Jól vagy?- megnézném a pulzusát is, viszont nem akarnám megkockáztatni azt, hogy a végén én robbantom őt darabjaira. Feje még mindig le van hajtva, ezért tekintetét keresve próbálom őt magához téríteni. Amint meglátom kinek a kilétét takarja arca, falfehérré válok. - Aleena... Aleena!- kezdtem el szólongatni remegő hanggal, míg karját lökdösve próbáltam észhez téríteni. Semmi válasz, se egy mozdulat, mely azt jelezné, hogy életben van e még.
- Az a mocskos szemétláda!- kiáltottam el magam.

music: Little Talks ▼ words: 549 ▼ p.s.: Hasn`t anyone ever told you? Life isn`t fair. ▼ ©

Bellamy & Felicity

Valakinek igazán muszáj bíznia benne, ha már ő nem hajlandó bízni önmagában. Én akkor is hiszek benne, hogy ezek a képességek azért vannak, azért kaptuk őket, mert ettől jobbak leszünk és jót tehetünk, csak meg kell találni a módját és lám ez neki is sikerül, hiszen kinyitja az ajtót és végül bejutunk a házba, pedig nem hitt magában és ha jól sejtem nem rég még nem gondolta volna, hogy sikerülhet. Képes irányítani, csak koncentrálnia kell és persze hasznos, ha nem éri semmiféle kellemetlenség közben, mint a száradó fehérneműk a fürdőszobában. Végül is már én is tanultam ebből, igyekszem alkalmazkodni hozzá, de az igazán fontos, hogy megoldjuk ezt az egészet, ha már a rendőrök nem jutnak semmire sem.
- Igen, ez esélyes, hogy oda vezet. - találom meg az ajtót a szavai után nem sokkal. A pince... és egyelőre nem gondolok bele, hogy miket találhatunk ott, de tuti, hogy nem lesz kellemes, ha csak nem egy szimpla pince tele lomokkal, de akkor miért lenne így bezárva? Az ember otthon nem zárja be a pincét, ha csak nem paranoiás, vagy nem akar többrétű védelmet, hiszen az ajtó is be volt zárva. Hátrébb lépek persze egy bólintás kíséretében, amikor Bellamy erre kér, egy szóval sem ellenkezem. - A kezed... azért jól van? - pillantok rá, mert most kezdem felfogni, hogy ez a robbantás dolog azért csak járhat valami következménnyel. Persze sejtem, hogy nem fogja nekem a kezét mutogatni, főleg nem most és én sem akarom ezzel húzni az időt, de azért nagyon remélem, hogy jól van.
- Nem tudom, hogy fel lehet-e készülni... mindenre. - nagy levegőt veszek, de végül csak rászánom magamat. Automatikus a mozdulat, ahogyan megfogom Bellamy kezét, de úgy érzem erre szükség van. Egyébként sem tudjuk, hogy kit találunk odalent, jobb felkészülni a legrosszabbra. Pár lépcső csak, elérjük a pincét közös erővel és amit ott látunk... Elképedve szorítom meg Bellamy kezét, hiszen egy lány van odalent. Egy darab ágy, kis szekrény és egy szegényes berendezés. A lány az ágyon fekszik, nem moccan, nem tudni, hogy csak alszik, vagy valamivel ki van ütve, vagy... nem is él már. Szőke a haja és persze én nem ismerem fel, de mi van akkor, ha Bellamy nővére? Aggódva pillantok a mellettem álló srácra. Tudom, hogy meg kellene nézni mielőbb, hogy jól van-e, de mi van akkor, ha nem él? Vagy a halálán van, vagy... nem is tudom... Igazam volt, de persze ettől nem vagyok valami boldog jelenleg.

♫ Bulletproof Picasso ♫ ♦ Ruha ♦ Good morning!

Felicity & Bellamy

- Remélem úgy lesz, ahogy mondod. - mosolygok rá egy kicsit nyugodtabban, pusztán a látszat kedvéért. Nem hinném, hogy valaha is jóra fogom tudni használni a képességem. Sokkal inkább pusztítok, mint építek. Az ő képessége más. Ő segít, támogat és arra alapoz. De én mire alapozza, ha már nincs semmi utánam? A robbantás veszélyes, nem véletlenül használtak bombákat a háborúkban. Ott egymás elpusztítása volt a cél.
- Oké. - bólintok egyet még utoljára, mielőtt elindultam volna a hátsó kertbe. Akár velem is tarthatna, de nem akarom megkockáztatni a lebukásunkat. Nekem így is van már tapasztalatom illetéktelen behatolások terén. A haverokkal gyakran léptünk át elhagyatott gyártelepek területeit és festettük össze a romos falakat, míg a rendőrök ránk nem találtak. Hiába osontunk az éjszaka sötétjében, lámpáikkal mindig ránk találtak.
Sikeresen be tudunk jutni a hátsó ajtón át, anélkül, hogy a fél házat lerobbantottam volna. Szavai kellemesen csengnek, mialatt megdicsér. Hatással van rám minden szavával és mellette úgy érzem képes vagyok uralkodni magamon, anélkül, hogy kárt tegyek másokban. Persze ez elég elhamarkodott kijelentés, de lelkileg olyan támaszt képes nyújtani, melyet még a nővérem se tudott. Szeretem őt és mindig mellettem áll teljes mellszélességgel, ha kell, de mindig is úgy éreztem, szüleink halála után nehezebben értett meg engem.
- Nos, minden elmebeteg a pincében rejtegeti a saját kincsesládáját. Legalábbis a horrorfilmek alapján előszeretettel rejtik el az áldozatokat és egyéb “érdekességeket”. -nyugtázom ötletét, majd én is elkezdek keresgélni valami titkos ajtó után, esetleg valami nyom az iratok között, akármi, de mielőtt még Fisher irodájába sikerülne lépnem, meghallom Felicityt az előtérből.
- Hm… - kezemet óvatosan a kilincsre helyeztem, s párszor finoman megrántottam, hátha enged a zár. - Oké, megkérnélek, hogy állj egy kicsit hátrébb. - pillantottam rá vállam fölött, s míg meg nem bizonyosodtam arról, hogy kellőképpen távol áll az ajtótól, tekintetemet a kilincsre vezettem. Hasonló módon, mint a hátsóajtót, ezt is könnyedén roppantottam össze markomban. Pár szilánk így is a tenyerembe fúródott, de jelenleg ez volt a legkisebb problémánk. Az ajtó résnyire kinyílt és ugyan úgy tűnt, mintha egy szekrény lett volna, pár ruhát odébbtolva a fogasokon megpillanthattunk egy lefelé vezető lépcsősort. A folyosó sötét, a levegő pedig nyirkos.
- Készen állsz? Fogalmam sincs mit rejtegethet odalent Fisher, de ha valami durva, akkor tudnom kell, hogy biztos vagy e benne és fel vagy rá készülve.

music: Little Talks ▼ words: 549 ▼ p.s.: Hasn`t anyone ever told you? Life isn`t fair. ▼ ©

Bellamy & Felicity

Jól mondja, vagy kezdi megérteni, hogy nem az a gond itt, ha valakinek képessége van, hanem az, ha rosszra használja és Mr. Fisher pont ezt teszi, ha jól sejtem a dolgot. Ha nem, az még nagyobb gond, mert akkor még csak sejtésünk sincs róla, hogyan induljunk el és hol keressük, még ha nem is a mi dolgunk, de ezek után már nem hiszem, hogy képes lennék csak úgy hazamenni, hogy nem a tanár a bűnös, akkor majd a rendőrök megoldják, főleg mert eddig se sikerült megoldaniuk semmit.
- De azt tudod, hogy te nem vagy ide sorolható ugye? Megtanulod majd irányítani. - biztatóan mosolyodom el, hogy érezze én aztán tényleg nem szeretném, hogy aggódjon e miatt, vagy azt gondolja magáról, hogy esetleg veszélyes lehet, mert én tudom, hogy erről szó sincsen. Ő jó ember és még véletlenül sem jelent veszélyt. Kissé tud mogorva lenni és a képessége is tény, hogy nem a legbiztonságosabb, de most még hasznos is lehet, ha megpróbálja irányítani. Végül is erre lenne jó, ha tényleg tudná mihez kezdjen vele nem igaz? És talán, ha azt látja, hogy én bírom és hiszek benne akkor hátha ő is elhiszi majd magáról, hogy képes lehet rá, hogy igenis meg tudja tenni, a képességét jóra használni és koncentrálni.
- Mert akkor nem irányítottad. Az érzelmek hatottak rád, de... ha koncentrálsz és megpróbálod. Én hiszek benned, tényleg hiszek benne, hogy sikerülhet. - ne érdekel, hogy felemeli a hangját és az sem érdekel, hogy ő nem hiszi el, hogy sikerülhet, mert szerintem menni fog. Tudom, hogy nem fogja hagyni, hogy itt legyek, ezért nem ajánlom fel, hogy támogatom, fogom a kezét, főleg mert félő, hogy esetleg az e miatt kialakult zavara nem épp a koncentrációt segítené elő, de éreznie kell, hogy támogatom. Talán az én erőm, hogy elhiszem működhet neki is erőt ad ahhoz, hogy szintén higgyen benne és ennél nem is kell több a sikerhez.
- Jól van, légy óvatos és csak koncentrálj. Gondolj arra, hogy sikerül, képzeld el, ahogyan szétrobbantod és nem lesz baj, rendben? - tudom az nem segítene, ha most vele tartanék, ezért nem is erőltetem a dogot, csak csendben várakozom és amikor meghallom a hangját akkor már én is elindulok a fal mellett a hátsó ajtóhoz. A tenyerét nem nézem meg külön, ha csak nem látom egy pillantásból, hogy megsérült, nem akarnám ezzel is frusztrálni, meg aztán hamar rákerül újra a kesztyű is. De a mosolyomból láthatja, nem akarom túlzásba vinni a dolgot, de közben azért mégis csak büszke vagyok rá, hogy sikerült, nagyon is büszke. Remélem, hogy ő is magára.
- Szép volt! - azért csak kibököm, ennyi jár nekem, mármint... még sem hagyhatom szó nélkül, még ha ő ezt is teszi, meg aztán most muszáj az előttünk lévő feladatra koncentrálni, aztán jöhet az örömködés, hogy meg tudta csinálni nem igaz? - Ha van pince... az túl sablonos? Ha valamit itt csinál akkor biztosan elrejtette, talán van valami rejtett... csapóajtó. - igazából gőzöm sincs, de tippelni lehet és persze óvatosan körbejárhatunk, egyelőre semmihez se nyúlva. Én is megpróbálok körülnézni, megkopogtatni a padlót is itt-ott, keresni valami pince lejárót. Ajtót végül sikerül találnom, ami lefelé vezethet, persze szintén zárva van.
- Ha nem találtál mást... itt van egy ajtó. Pince, vagy szekrény? - annyi biztos, hogy zárva van és egy házban, ami eleve zárt, nem lehet bejutni miért lenne zárva még egy szekrény is? Mondjuk lehet benne a titkos pornó gyűjteménye is, amit nem akar, hogy bárki is megtudjon, de... érdemes megnézni, ha már itt vagyunk.

♫ Bulletproof Picasso ♫ ♦ Ruha ♦ Good morning!

Felicity & Bellamy

- Jogos... Senki sem tudja kiben bízzon meg igazán. Mindenkinek megvan a maga sötét oldala, hétköznapi emberek között is vannak bűnözők, csak hát... tény, emberfeletti képességekkel nagyobb határokat léphetnek át. - mint ahogyan én is. Annyi különbséggel, hogy nem én irányítok, egyelőre. A képességem saját utakat vág magának és határok nélkül irányít. Nem tudom mikorra leszek képes uralni és végre normális életet élni, már ha egyáltalán lehetséges ilyen képességgel együtt élni. A legjobb az lenne, ha megszabadulnék tőle.
Mindig is olyan bandághoz szegődtem, akik valamelyest rosszfiúk voltak. Akiktől nem állt távol a rablás, éjszakai bulik lezárt területeken és persze a jó öreg graffiti. Imádtam kimázolni New York eldugottabb falait, még ha nem is volt nagy tehetségem a "művészethez". Remélhetőleg a mostani betöréses akciónk nem fog rosszul végződni, ha pedig igen, nos, akkor hatalmas bajban vagyunk.
Ha Fisher a tettes, valószínűleg nem lesz egyszerű lebuktatnunk konkrét bizonyítékok nélkül, már pedig ha van hozzá esze, akkor minden nyomot eltűntet. Vagy ott van a másik opció, kiplakátolva találjuk a szobája falát az eltűnt lányok adataival és képeivel. Az ilyen beteg állatoknak pedig még a sitt is édeskevés lenne.
A ház címének felolvasása után azért van bennem némi kétely és aggály. Nem tudhatjuk mire számítsunk, ha egyszer átlépjük Fisher házának ajtaját -a mi esetünkben ablakát-.
A kérdésére kénytelen vagyok hitetlenkedő ábrázatot vágni, mint aki nem hiszi el, amit Felicity az imént mondott.
- Hogy robbantsam le a kilincset? Felicity, mégis... tudod mi történt a suliban? A fürdőnk kilincsével? A srác órájával?! - emelem fel egy kissé a hangom. A félelem kerülget, ami az erőmből származik. Nem akarok megint ártani, és mi van ha most sokkal nagyobbat robban? Kiszámíthatatlan az egész. Az a sok borzalom, amit magam után hagyok... Mégse retteghetek örökké, azt meg végképp nem hagyhatom, hogy az erőm uralkodjon felettem.
Mély levegőt veszek és lehunyom szemeimet pár pillanatra. Csuklómat masszírozva másik kezemmel vetek egy pillantást Fisher házára, valami kevésbé feltűnő bejárat után kutatva.
- Nem akarom, hogy bárki is megsérüljön, de azt sem, hogy Fisher csendben elsétáljon, már ha ő áll az eltűnések mögött. A hátsó ajtón át megyünk be. Várj meg itt, amíg jelzek. Nem akarom, hogy a közelben legyél, amikor kiszámíthatatlan, amit teszek. - nézek rá határozottan, majd halk, mégis gyors lépésekkel közelítem meg a ház falát. Nincs senki a környéken, így könnyebb lesz bejutnunk feltűnés nélkül. Ahogy a fal mellett szorosan lépegetek, próbálom összeszedni minden bátorságomat. Lehúzom jobb kezemről a fekete bőrkesztyűt, majd a hátsó ajtót megközelítve állok meg azzal szemben. Ujjaimat megtornáztatva meredek szabadon lévő kezemre, végül egy mély sóhajt követően ráhelyezem a fémre. Szemeimet lehunyva koncentrálok a kilincsre, míg erőmet szabályozva igyekszem azt felrobbantani. Kissé elkezd rezegni kezem alatt, majd egy kisebb pukkanás után a fém szilánkokra hullik. Egy-két darab a tenyerembe fúródik, de közel sem olyan vészes, így könnyedén szedem ki bőrömből. Az ajtó ezúttal nyitva, én pedig a ház fala mellől jelzek Felicitynek, hogy tiszta a terep.
- Nos, hol kezdjük? - igazgatom vissza kezemre a kesztyűt, miután a lány is mellém szegődött.

music: Little Talks ▼ words: 549 ▼ p.s.: Hasn`t anyone ever told you? Life isn`t fair. ▼ ©

Bellamy & Felicity

Tudom, hogy igaza van, érthető lenne, ha félnének tőlünk az emberek, ha minderre fény derülne, de ettől még nem hangzik a dolog jobban. Elég pocsék érzés, hogy rosszat gondolnak rólunk, miközben nem tettünk semmit sem senki ellen igaz? Jó ő talán véletlenül, de soha sem szándékosan. Én viszont az ég világon semmit se tettem, de persze érthető, ha vannak rosszak, akkor az még félelmetesebb.
- És, ha valaki rossz ember, mint talán Mr. Fisher... és közben veszélyes képessége van. - csak sóhajtok egyet. Igen, én igyekszem pozitívan látni a világot, de azért vannak pillanatok, amikor ez kimondottan nehéznek tűnik, mint mondjuk most. Igyekszem én mindenben meglátni a jót, de ha egyszer nem mindenben van... és most ez is egy ilyen pillanat, mert igaza van. Érthető lenne, ha félnének tőlünk és az ember, ha fél, akkor olyan dolgokat is megtesz, amit más esetben nem. Talán még a barátaim is ellenem lennének, ha megtudnák, hogy más vagyok, még ha csak egy kicsit is és ha ez nem is olyan nagyon veszélyes másság. Elég pocsék egy érzés, annyi szent.
- Meglátjuk, ha tényleg ő a tettes... - akkor igaza van, talán még jól is jött a szőke hajam abban, hogy bevállalja a tanításomat. Azért arra nem akarok gondolni, hogy talán ez azért van, mert engem is az áldozatai közé sorolna, ha tehetné. Nem... ilyesmibe jobb, ha nem gondolok bele, mert a végén még megijednék, pedig nem fogom feladni csak azért, mert megijedek valamitől, főleg ha ezzel másokat is megmenthetek. Ez most a legfontosabb!
- Akkor mutasd az utat, bár a metrót már kezdem egészen jól ismerni. - elmosolyodom, ezzel is ezúttal igyekszem az idegességemet leplezni, mert azét van bennem. Nem vagyok egy betörő típus, életemben nem törtem még be sehová, most viszont erre kerül majd sor és az is benne van a pakliban, hogy esetleg egy jó ember házába törünk be, de úgyse okozunk gondot, csak kicsit körülnézünk, nem fogunk semmit sem elmozdítani, vagy legalábbis kárt tenni semmiben sem szándékozunk természetesen. Akkor sem, ha bármi rosszat tett a fickó, viszont akkor elérjük, hogy a rendőrök elkapják és élete végéig rács mögött sínylődjön.
- Oh persze, megtaláljuk. - válaszolok, amikor már célközelben vagyunk és végül azért az is leesik, hogy mire értette a kérdést. Nem pont arra, hogy megtaláljuk-e a helyet, hanem egyértelműen arra, hogy be merek-e csak úgy törni valahová, mert nem kimondottan olyan típus vagyok és ebben teljesen igaza van. - Oké, menni fog. A jó ügy miatt csináljuk, szóval nem lesz gond, bár... gőzöm sincs hogyan csináljuk. Nincs nálam hajcsat és nem is tudom, hogy működik-e... lerobbantod a kilincset? - igazából még hasznos is lehet a képessége, kérdés, hogy mennyire merné megkockáztatni a dolgot, főleg hogy jó lenne, ha nem az egész ajtó robbanna ki, mert azt valószínűleg a fél szomszédság meghallaná és nekünk most nem kellene felhívni magunkra a figyelmet lehetőség szerint.

♫ Bulletproof Picasso ♫ ♦ Ruha ♦ Good morning!

Felicity & Bellamy

Talán még zavarba is hozom önmagam egy kicsit, főképp azért, mert sokra tartom őt már most. Őrültség nem igaz? Tegnap történt meg a találka, ami nem is volt eltervezve, s azt követően egy kész katasztrófa film volt az egész utunk egészen a lakásig, és akkor még ott sem volt nyugtunk. Mégis, úgy érzem, hogy van közünk egymáshoz a képességeink okán. Akár tűz és jég. Ő gyógyít és segít, míg én pusztítok és rombolok.
- Félnek. És, ha jobban belegondolsz, van is okuk rá. Ki tudja, ha vannak rajtunk kívül mások is, akkor egész biztos akad köztük olyan, akinek szintén pusztító erejű képessége van, vagy még rosszabb. A helyükben én is félnék. - jegyzem meg így a végére, de azt már nem teszem hozzá, hogy magamtól is rettegek, akkor mégis mit várjak másoktól? Felicity is tudja jól, sőt, az elmondása szerint érzi is és én hiszek neki. Bármennyire is képtelenségnek tartom ezt az egészet, ő az egyik bizonyíték arra, hogy mindez valós. Bár néha azt kívánom bár ne lenne az.
- Lehet olyan lapokkal játszik, amiket még nem fedett fel előttünk, de addig is itt a lehetőség, élnünk kell vele. És ügyes voltál, úgy néz ki a fiatal, szőke lányok még mindig a gyengéi. - ez utóbbi megjegyzésemen megrándul az arcom. Mindig is gyűlöltem ezt a pasast, de ha valóban ő az, aki elrabolta a lányokat, akkor az a minimum, hogy a legrosszabbat kapja tőlem. Ugyan, nem fogom megölni, de ha már itt van ez a képességem, talán rá is ijeszthetnék. Akár, sőt! Miért is nem gondoltam erre korábban? Talán kezdem megérteni ezt az erőt, ami a kezemben van? Csak nehogy megbánjam, vagy az bánja, aki ujjat húz velem. Míg ezeken tűnődök, talán el is rettenhetnék magamtól, viszont a gondolatmenet, mely Fisherrel kapcsolódoan játszódik le fejemben, abszolút felingerel. Először is bizonyíték kell, utána majd megkapja a magáét az a barom.
- Hm… Had nézzem. - veszem el tőle a cetlit, melyen Fisher lakcíme szerepel. - Egész közel van. A belváros mellett lakik egy kisebb lakóparkban, szóval busszal vagy metróval simán eljuthatunk oda, onnan meg gyalog megtalálhatjuk a házát. - adom ki az infót. Jobb is lesz, ha iparkodunk, mielőtt még Fisher meggondolja magát és inkább most rögtön ülteti be Felicityt valahová, mondván, hogy zárkózzon fel.
A szokásos metrólejáróhoz érve ismét jegyet kell vennünk neki. Az én bérletem még pár napig jó, de utána meg kéne újítani, ellenben, nem tudom honnan fogok rá pénzt keríteni. Aleena felszívódott, mintha elnyelte volna a föld, ami abszolút nem vall rá. Nem is az a bulizós csaj, aki leissza magát és nem talál haza. Valami bűzlik, és félek a gond nagyobb, mint hinnénk.
A szokásos zötykölődés, tömeg, nyomor és kosz. A tömegközlekedés csodái. Senki sem gondolná, hogy egy ilyen retkes helyen még emberek képesek megmaradni egy helyben. Szinte áldásként jön a hangos bemondóból szűrődő megálló neve, más szóval a végállomásunk.
A lakóparkot Horizon névvel illették, valahol a városi nyüzsgéstől elzárva egy Riverwood nevezetű utcából nyílik.
- Oké. Szóval. A ház száma 2498. Mivel minden egyes ház ugyanúgy néz ki, azt hiszem lesz egy kis gondunk, de legalább a számozások jól láthatóak. - pillantok le a cetlire, majd Felicityre. - Biztos vagy benne, hogy menni fog? - azért még a vak is láthajta, hogy Felicity nem az a féle csaj, aki csak úgy betör akárhová. Inkább mondaná az ember egy szelíd teremtésnek, mintsem bajkeverőnek, mint amilyennek engem tartanak.

music: Little Talks ▼ words: 549 ▼ p.s.: Hasn`t anyone ever told you? Life isn`t fair. ▼ ©

Bellamy & Felicity

Igaza lehet, persze azzal tisztában vagyok, hogy nem vagyok kimondottan csúnya lány és volt is már udvarlóm, de lássuk be elég módos szüleim vannak, nem olyan jellegű fiúkkal hozott össze a sors, akik egy könnyen, vagy épp gyakran kikezdenének velem, így aztán túl sokáig nem is jutottam sosem és talán ezért is vagyok olyan számára meglepően közvetlen is. Mert azt azért már bőven tapasztaltam, hogy sikerült néhányszor zavarba hoznom szegényt, bár tény, hogy volt amikor én is zavarba jöttem, mint a törölközős eset, vagy épp hogy a fehérneműim ilyen hatást váltottak ki szegényből.
- Ezt akkor kedves bóknak veszem és köszönöm. - mosolyodom el. Nem gondolok keveset magamról, de a szavaiból valahogy úgy érzem, hogy ő határozottan többet is gondol rólam, mint én önmagamról. Nincs ezzel gond, jól esnek a szavai most is és már annyiszor, de az ő önbizalmát úgy fest, hogy sokkal nehezebb növelni, pedig én ez ügyben is igazán igyekszem, de vannak nagyon... nehéz küldetések annyi szent.
- Pedig úgy sokkal jobb lenne a világ. - na igen, ha az emberek nem csak a rosszat látnák, ha nem félnének, gondolnának rosszat másokról, de akkor most itt se lennék, mert nem lennének ilyen Fisher-féle gonosztevők, akik elrabolnak fiatal lányokat, hogy megkínozzák és megöljék őket. Nem is akarom most erre a részére gondolni, mert csak lelombozódnék, mert képtelen vagyok felfogni, hogy valaki hogyan lehet képes szánt szándékkal ártani valakinek, vagy egyáltalán hogyan képes az ilyesmit még élvezni is.
- Talán csak túlságosan magabiztos, vagy... tévedünk. - többesszámban beszélek és valahogy észre sem veszem, pedig nem biztos, hogy ő is úgy gondolja, hogy mi már innentől ténylegesen egy csapat vagyunk, de végül is úgy érzem, hogy most már együtt csináljuk ezt és nem fog lelépni és engem faképnél hagyni fél úton, hogy innentől oldjam meg magamtól, főleg hogy a nővére se jött haza az éjjel. Persze remélhetőleg nincs összefüggés... nagyon remélem, hogy nincs. Bellamy élete így sem sétagalopp, ha még a testvérét is elveszítené...
- Az egészen sok idő, te tudod, hogy merre lehet a cím? - vagy utána kell néznünk valahol? Én nem ismerem a várost, viszont ő igen, talán sejti, hogy merre kellene mennünk és hat óra azért egészen sok idő. Az út talán nem vesz el sokat, így hát indulhatunk is. A portás csúnya nézésének kereszttüzében indulunk meg kifelé az épületből, hogy megkeressük Mr. Fisher házát és tényleg reméljük, hogy nincs ott kutya, bár van nálunk szendvics még, ha a dög sem túl okos akkor azzal azért elvonhatjuk a figyelmét, amíg mondjuk kizárjuk a házból, vagy valami, hogy ne zavarjon minket, miközben körülnézünk kicsit. Soha életemben nem törtem még be sehová, de most a jó cél érdekében tesszük és ez a legfontosabb.

♫ Bulletproof Picasso ♫ ♦ Ruha ♦ Good morning!

Felicity & Bellamy

Bólintok egyet így végszóra. Nem szeretném lebeszélni erről a “mentőakcióról”, de mindenképpen vigyáznia kell ezzel az emberrel. Mr. Fisher eléggé titokzatos és nem sokat tudunk a múltjáról, szóval bármi megtörténhet. Nem akarnám, hogy baja essen, s ha rajtam múlik, a végsőkig kitartok mellette. Azért a mosolya kicsit megnyugtat, na meg az, hogy látom rajta mennyire elszánt és ténylegesen kitart a végéig. Támogatni fogom, csak egyikünk se igya meg ennek az egésznek a levét. - Oké-oké. - emelem fel kezeimet, nem terveztem én a kötelességemmé tenni. A puszira meglepődök, sőt, egy pillanatra le is blokkolok. Csak az ráz vissza a jelenbe, hogy sietni kell a metróhoz, nehogy lekéssük, de amúgy még ha rajtam múlna pár percig biztosan agyhalottként merednék magam elé. Hirtelen jött és azt hiszem ez a lány tényleg ért ahhoz, hogyan hozzon zavarba minden egyes tettével.
- Persze, hogy van neked is. Ne becsüld alá magad. - duruzsolom magam elé. Naná, minden nőnek megvan a maga bája. Jelen esetben Felicityről beszélünk, akiről bárki megmondhatná, hogy csinos csaj, helyes arca van. Így is már jópárszor sikerült kellemetlen helyzetbe hoznia, és ahogy elnézem innentől kezdve csak még inkább feszengve fogom magam érezni mellette. Szó mi szó megvan benne minden, ami felkeltheti az érdeklődésem, és tessék, sikerült neki.
- Nem mindenki látja a te szemeiddel a világot, Felicity. - egy lágy, kissé fájdalmas mosoly kerül arcomra, amint a Lya-s sztorit kicsit tovább bontogatjuk. Nem is értem mit szerettem abban a lányban. Lényegében egyszer sem szólt hozzám, egyszer sem figyelt fel rám, akkor meg mégis mi értelme volt ennek az egésznek? Csupán annyi történt, hogy megmutatkozott ez a képesség, amit inkább nevezzünk bátran átoknak. Ha mindenki olyan lenne, mint Felicity, valószínűleg az emberek hamar elfogadnák mi a helyzet velem és nem rettegnének tőlem. De mit tegyek, ha még saját magamtól is félek?
Csendben hallgatom, míg Felicity és Mr. Fisher lebeszélik a dolgokat. Ekkora idiótát! El sem hiszem, hogy bedőlt ennek az egésznek, és még csak a dirivel sem akart egyeztetni. Ejnye, Mr. Fisher, valóban akad valami rejtegetnivalója és kezdeni akar Felicityvel valamit? Sajnos rossz ajtón kopogtat, mert ha bármit is elkövetett, a mai napon lerántjuk róla a leplet. Meghallom a csengő hangos visszhangzását a folyosóról, gondolom emiatt is sietünk ki gyorsan a teremből.
- Nos, ez egész simán ment, ha engem kérdezel. Nem gondoltam volna, hogy ennyire idióta ez a fickó. - gondolkozom el egy pillanatra, kezeimet a nadrágzsebem mélyére süllyesztve. - Négyig. Van durván hat óránk megtalálni a házát, bejutni és valami infót találni arról, amit “tett”. Egyelőre nem tudom hogyan jutunk be, de remélem, nincs kutyája… - csóválom fejemet. - Oké, menjünk, minél hamarabb túl vagyunk ezen az egészen, annál hamarabb kerül sittre ez a szemétláda. - egyelőre még tényleg bízok Felicity érzéseiben és csak remélni merem, hogy valóban úgy van minden, ahogy állítja.
El kell hagynunk a sulit és újra metróra szállni, hogy az Atlantic Streethez érve megtalálhassuk Mr. Fisher lakását és végre felfedjük mi igaz és mi nem. Ha engem kérdeznek, abszolút nem biztonságos ez az egész, de ha azokkal a lányokkal tényleg ő tett valamit, akkor nem tehetónk mást. A rendőrség amúgy se hinne két fiatalnak.

music: Little Talks ▼ words: 506 ▼ p.s.: Hasn`t anyone ever told you? Life isn`t fair. ▼ ©

Bellamy & Felicity

- De akkor csak, mert veszélyes is lehet, ha tudok segíteni annyiban kellene hagynom? Nem ez... ez nem menne nekem, de hálás vagyok, hogy segítesz és ígérem, hogy óvatos leszek, hogy ne aggódj. - igen elmosolyodom, ahogyan ő is és jól esik az aggodalma is. Én is tisztában vagyok vele, hogy veszélyes ez az egész, hogy ha igazam van akkor azért, ha viszont nem, akkor... valószínűleg azért, mert felhívhatom ezzel a figyelmet magamra és akkor az igazi gyilkos is megtalálhat, ha netán tévedek és nem Mr. Fisher az, akit keres a rendőrség. - Ha azt mondod ez a dolgod olyan, mintha kötelesség lenne. Úgyhogy ezt inkább nem hallottam, mert tudom, hogy nem ennek szántad. - inkább egyszerűen közelebb hajolok és nyomok egy puszit az arcára mielőtt ellépnék mellette, hogy elérjük a metrót, hiszen az iskola nincs közel ezt már este sikerült megtapasztalni, amikor előtte még bőrig is áztunk. Most se lenne jó, ha sokkal tovább tartana az út, főleg mert ha már a tanárnak órája lesz, akkor nem mehetünk be hozzá, hogy beszéljünk vele.
- Ezt elfogadom jó válasznak, szóval a női báj, ilyenem is van. - bár ő kissé mintha zavarban lenne, de azért én mégis csak elmosolyodom, annak ellenére, hogy sejtem elég sok minden kavaroghat most a fejében, köztük kellemetlen gondolatok is. Persze megértem, hogy aggódik a nővére miatt, főleg hogy nem jött haza éjszaka, de remélhetőleg tényleg nincs semmi baja és mire visszaérünk már ő is hazaér.
- Én is láttam, hogy mire vagy képes és nem... nem rettegnék, megpróbálnám megérteni és őszintén szólva nem szép tőle, hogy ő meg se próbálta. - na igen, bár talán megtehetném, hogy megpróbálom összehozni őket, de közben az is benne van, hogy tényleg elég csúnya dolog attól a lánytól, hogy így bánt vele, csak mert nem tudta, hogy mit csinál, hogy mire képes. Én nem rettegek tőle, mert rendes srác és tudom, hogy így van, épp e miatt szeretném, ha jó lenne neki.
- Nekem itt tökéletes, köszönöm uram! Akkor délután négykor mondjuk... holnap? Akkor először itt, de a címe jól jöhet, ha mégis változás lenne akkor üzenek és... - láthatóan sürgetőn pillant fel ránk, minden bizonnyal hamarosan órája lesz, így elmosolyodok és inkább elharapom a mondatot, sőt hátranyúlok és megfogom Bellamy kezét, miután átvettem a cetlit, amin a cím van és a telefonszáma, amin elérhetem. - Akkor holnap Mr. Fisher, köszönöm! - zárom le végül a mondatot és sietősen távozva vonom magam után Bellamyt, akivel már csak a folyosón jóval távolabb állok meg és engedem el a kezét a cetlit szorongatva. A szívem hevesen ver már csak azért is, mert beszéltem a fickóval. Olyan felzaklató érzés volt, mert ha tényleg úgy van, ha tényleg veszélyes, ha... ha gyilkos...
- Ugye tudod, hogy mit kell tennünk? Négyig van időnk, tehát... - nem, még sosem csináltam ilyet, de a címet mutatom fel neki és azt hiszem érteni fogja. Be kell törnünk hozzá és amíg nincs otthon, addig minimum körülnézni, hátha találunk valamit, valami ami válaszokkal szolgál, ami közelebb visz minket a megoldásokhoz. Persze még életemben nem törtem fel zárat, de majd valahogy megoldjuk, vagy Bellamy hirtelen megtanulja rendesen irányítani a képességét... bár gondolom ez azért nem így működik, hiszen az enyém sem mondható kimondottan irányíthatónak.

♫ Bulletproof Picasso ♫ ♦ Ruha ♦ Good morning!

Felicity & Bellamy

- Végül is, ez egy remek hozzáállás, szóval nem szólok bele, csak... mi van ha ebből bajod lesz? Esetleg a későbbiekben, vagy ilyenek, tudod. Mr. Fisher eléggé titokzatos ember, ki tudja hogy a családja milyen, vagy épp hogyan fogadják azt, hogy szeretett tanáruk rossz útra tért? Az is lehet, hogy ők se jó alakok... Nem festem az ördögöt a falra, de jobb lesz majd óvatosnak lenned. Addig is rám támaszkodhatsz, itt leszek minden téren! - jelentem ki végül egy széles mosolyra húzva ajkaimat. Azt persze nem teszem hozzá, hogy örülnék, ha minél több időt tölthetnénk még együtt, persze a negatívumokat leszámítva. El tudnék viselni egy egyszerű találkozást, ahol nincs semmi stressz, nem kell aggódni a képességem miatt, se az eltűnt lányok miatt. Csak hát a helyzet ezt nem engedheti meg, s én sem ismerhetem meg Felicityt ennél jobban, míg a dolgok el nem rendeződnek. Addig viszont teljes mellszélességgel mellette állok, segítek ahol kell. Mikor kijelenti, hogy nélküle nem menne, egy kicsit érzem, hogy a szívem kihagy egy ütemet. Inkább csak zavartan vakarászni kezdem tarkómat, s egy széles vigyorral biccentek felé. - Nem tesz semmit, jelenleg ez a dolgom. - és valóban, igyekszem jót tenni, ha már egy időzített bomba vagyok, ki kéne használni azt az időt, amit még biztonságosan tölthetek. Nem tudom, hogy mik a képességem határai, de remélem nem kell se nekem, se másnak megtapasztalnia milyen pusztítást tudok magam után hagyni.
- H-hogy mivel vettél rá? - pislogok párat. Naná hogy nem fogom elmondani neki, hogy szimpatikus csaj, főleg nem kötöm az orrára, van elég gondja jelenleg. Csinos, helyes arca van és kedves is, csak sajnos nem éppen most jött el az ideje a bókolásnak, főleg nem a mi helyzetünkben. - Mondjuk úgy, hogy a női báj, vagy hogy is szoktátok mondani. - köszörülöm meg torkomat így a végszóra. Nem engedtem volna amúgy sem, hogy egy nő éjjel egy tök idegen városban egyedül mászkáljon és keressen hotelt, szóval számomra ez egyértelmű volt. Ami viszont jobban aggaszt, az a nővérem "eltűnése". Nem tudom hol lehet, általában mindig hagy egy cetlit, vagy értesíti a barátnőjét arról, hogy mi a helyzet vele, most viszont semmit nem tudok arról mi van vele és hogy hol van. Ami engem illet, kezdek aggódni érte, mert sose volt olyan, aki egy szó nélkül eltűnt volna akár egy napra is. Mindketten tudjuk, hogy csak egymásra számíthatunk, ezért sosem hagynánk el a másikat, főleg nem egy szó nélkül. Míg az iskolába beérünk cifrábbnál cifrább gondolatok jutnak az eszembe a nővéremet illetően. Remélem mára már otthon találom és ki fogja magát magyarázni egy szelíd mosollyal arcán, mint ahogy mindig szokta, ha éppen más volt a menü vacsorára, mint amit én szerettem volna. Nem volt egyszerű dolga velem, ez tény.
- Áh, azok után, amit látott. Te nem rettegnél? Ha össze is jönnék vele, ott motoszkálna benne az a kis félsz, hogy mi van "ha". Nem, szerintem ennek nem volt jövője, egyoldalú volt a részemről, úgyhogy kár is ezen rágódni. - vonom meg vállamat egyszerűen. Fájó téma, elismerem, de Lya-n is túl kell lennie az embernek egyszer.
Látom rajta a lelkesedést az ötletemet illetően, így csak biccentek egyet bíztatóan. Reméljük sikerülni is fog és nem sül el visszafelé ez az egész.
- Jó napot tanár úr! - lépek be Felicity mögött. - Tudom, hogy maga remek tanár és türelmes is a diákokkal szemben, szóval gondoltam tudna segíteni Felicitynek egy-két tantárgyban. - bólintok a lány szavai után, mire a férfi szúrós tekintettel mér végig, mintha azt sugallná "egy ilyen bajkeverő, mint te mégis mit keres itt?"
- Nos, Mr. Sheppard, tudtommal magára is bőven ráférne egy-két magánóra. - fonja össze karjait a mellkasán, s vonja összébb dús szemöldökét. Komolyan, ez az ember lassan egy két lábon járó őskövület lesz, de szőr és haj van rajta rendesen.
- Tudja tanár úr, én jobb szeretem a délutánjaim a lakásunkban tölteni, de köszönöm hogy szólt! - erőltetek arcomra egy mosolyt, ám igen nehéz így farkasszemet nézni az öreggel.
- Hát akkor, Philips kisasszony, örvendek a találkozásnak. Délután négy órától vagyok elérhető, akár itt a termemben, vagy a házamban. Leírom a címet, ha esetleg azt jobban preferálná, de kezdésnek szerintem kezdjük a magánórákat az iskolán belül. Egyéb kérdés? - magamban már elkönyvelem a győzelmet. Ez a fickó tényleg nem szórakozik sokat, rögtön a lényegre tér. Meg aztán, egy fiatal diák, aki az ő segítségét kéri, vajon kinek ne imponálna?

music: Little Talks ▼ words: 704 ▼ p.s.: Hasn`t anyone ever told you? Life isn`t fair. ▼ ©

Bellamy & Felicity

- Igazából nem akarok hős lenni, csak... ha ez a tanár rossz ember és vannak, akik veszélyben vannak miatta, akkor szeretnék nekik segíteni. - igen számomra tényleg ez a fontos, hogy segíteni tudjak, mert talán most is valaki az életéért könyörög és ha tehetek azért, hogy megmeneküljön akkor azzal már többet tettem, mint a legtöbben életük során. - És hozzá kell tennem, hogy nélküled szerintem nem menne. - igen éreznie kell, hogy ő is ugyanilyen jó emberré fog válni, hogy ha nem segít talán már valami rabló elkapott volna az utcán, mert lássuk be bármennyire is jót akarok attól még nem vagyok egy túlélő utcagyerek és elég jó célpont lehetek olyanoknak, akik nem épp kedves emberek. Ő viszont jó ember, bármit is gondol magáról és remélem, hogy idővel ezt tényleg elhiszi majd nekem, vagy meg tudom mutatni neki most azzal, hogy segít és ezzel életet ment.
- Látod biztosan így lett gazdag a családom, majd megtanítalak hogy kell, bár... kell hozzá egy szendvics és ki kell találni mivel vettelek rá, hogy elhívj ide, mert azt még nem tudom. Ártatlan tekintet? - a fene tudja, talán igen, vagy a vizes ruha és persze a város nem ismerete segíthetett abban, hogy végül is ne azt mondja keressek egy hotelt. Vagy hát egyszerűen csak olyan valakit kell kifogni, aki egyébként kedves és rendes. Ez sem egyszerű feladat és nekem azt hiszem nagy mázlim volt vele, még ha elég nehézkesen is indítottuk ezt az egészet.
- Biztosan nagyon szép lány lehet és ne temesd még. Ki tudja mit hoz a jövő. - bátorítóan mosolyodom el, hiszen sosem tudhatja, hogy változik-e bármi is a jövőben végül. Az a lány talán rájön, hogy nagy hibát követett el, főleg ha valahogy segítek neki ebben. Persze fel sem merül bennem, hogy Bellamy számára már tényleg lezáródott egy fejezet, segíteni szeretnék neki és az én hajam nem fekete, hogy helyettesíteni tudjam azt a lányt nem igaz?
- Ez tényleg jó ötlet lehet, hogy kell pár külön óra, akkor akár még a házába is eljuthatok és találok ott valamit. - igen egészen belelkesülök, mert ez így tényleg jó ötlet és azt hiszem tényleg működhet is. Bár persze kockázatos, mert magamra vonom a figyelmet és én is szőke vagyok, mint azok a lányok, akiket eddig elkapott a sorozatgyilkos, de... azért ilyesmibe nem gondolok bele, most fűt a lelkesedés, hogy elkapjuk a gyilkost. Viszont legalább most gond nélkül, zökkenőmentesen érjük el a célt, azaz az iskolát, pedig van nálunk szendvics, de nem okoz egyikünk sem katasztrófát, kész csoda!
- Igazából én okoztam, nem a te hibád volt, és sajnálom is, de menjünk! - én azért vetek egy mosolyt a portásra, aztán irány a második, ahol hamar megtaláljuk a keresett tantermet. Tényleg ott van a tv-ből látott alak. Igen, azért egy pillanatra akaratlanul is megtorpanok, ami miatt ha netán belém ütközik Bellamy, akkor ráfozok a kezére, legalábbis pár másodpercre, hogy erőt gyűjtsek. Nem gondoltam én ezt pontosan át az a helyzet, de nincs mit tenni, erősnek kell lennem.
- Jó napot Mr. Fisher! - lépek beljebb az ajtón való kopogtatás után. A pasas teljesen átlagosnak és hétköznapinak néz ki, de mégis akkor is úgy éreztem, hogy valami nincs vele rendben. - Felicity Ph... Philips a nevem és átjelentkeznék az önök iskolájába, viszont pár tantárggyal kissé le vagyok maradva és Bellamy... tudja jó barátom azt javasolta, hogy esetleg megkérdezhetném önt, hogy segítene-e felzárkózni. - gyorsan oldalra pillantok, hiszen Bellamy azt mondta ismeri a pasast, akkor pedig alá tudja támasztani a szavaimat, mert biztosan gyanús lesz az, hogy nem az igazgató küldött ide, hanem én magam jöttem, de talán a pasas nem annyira okos, hogy ilyesmikbe is belegondoljon.

♫ Bulletproof Picasso ♫ ♦ Ruha ♦ Good morning!

Felicity & Bellamy

- Nem hinném, hogy tévednél, ha meg úgy is lenne, előtte a végére kell járnunk. Utána elmondhatjuk, hogy ez tévedés volt, de hidd el, megér egy misét és talán tényleg hős megmentőnek foglak kikiáltani a végén. – kacsintok egyet bíztatóan. Egész nyugodtan lehet egy kicsivel bátrabb, ha meg téved és az érzései, amiket Mr. Fisher váltott ki belőle a lányokat illetően tévesek, akkor megkérdőjelezhetjük, hogy mégis mi is a képessége pontosan. Egyelőre eléggé zavaros ez az egész, de látom rajta az elszántságot, s lehet korai kikiáltani, de már most úgy viselkedik, mint egy hős megmentő és ezért elismerem őt. Segíteni akar, rajtam is próbál és nekem ez bőven elég, ahhoz, hogy a bizalmamat megoszthassam vele. Én is segíteni akarok neki, mindenképp fogok is.
- Rendben, próbálok hinni neked, én is igyekezni fogok. – mosolygok egy rövid pillanat erejéig, csupán az ő kedvességére reagálva. Önzetlen és segítőkész, tényleg nem értem miért szeretne segíteni, pont rajtam, miközben ott vannak azok a lányok is. Mégis, attól félek a legjobban, hogy több kárt fogok tenni, mint hasznot. Az erőmet nem tudom irányítani és egyelőre még nem is ismerem igazán. Félek, hogy ez a tudatlanság fog a vesztembe sodorni.
- Ó, szóval ez a titkos technikád. Káoszkisasszony eléggé rafinált. – mosolygok rá szélesen, ahogy elneveti magát. Jobb kedvem lett, ahhoz képest, hogy előző nap mik történtek, na meg az éjszakai forgolódásom, a még kezdeti folyamatban lévő megfázásom és egyebek. – Legközelebb taníts meg erre, én is szívesen laknék valahol ingyen. – biccentek egyet vigyorogva. Egyelőre viszont nem tudom, hogy meddig szándékozik itt tartózkodni, ha pedig maradna, nos… én szívesen látom. Valamiért kezdem úgy érezni, hogy kezd kialakulni bennem egyfajta ragaszkodás, ami akár a hasonlóságunk miatt is lehet, mármint a furcsaságok miatt, amik velünk történtek. Robbantás, érzelmek… Eléggé bonyolult sztori a miénk.
- Hosszú, fekete haj, kék szemek… áh, lényegtelen. Gyönyörű, mindenki szerint az. Mondhatni az ő életében én csak egy szörny vagyok, úgyhogy, nem is érdekel már, igyekszem felejteni. – vonogatom vállamat, mint akit meg sem hat mi történne azzal a lánnyal, holott szívem mélyén még mindig belé vagyok zúgva. Persze kénytelen vagyok ezt elnyomni és felejteni. Esélyem egyenlő a nullával, ideje lesz tovább lépnem, s ahogy kezdek felnőni, remélhetőleg a fejem lágya is be fog nőni.
- Hát, nem is tudom. Nem kéne rögtön azzal indítani, hogy meggyanúsítjuk. Bizonyíték mindenképp kelleni fog, ha a rendőrséget is bele akarjuk vonni stb. Hmm, elsőre szerintem csak találkozni kéne vele, hátha érzel majd valamit így személyesen is. Mondjuk, lehetne valami olyasmi, hogy beiratkoztál a suliba, de kellene valaki, aki segít felzárkózni, mert messziről jöttél, akár. Közben meg megismerheted és talán leránthatjuk a fátylat róla. Ne aggódj, én melletted leszek és vigyázok rád. – nézek rá egy halvány mosollyal arcomon. – Ki fogok találni valamit, nem fog gyanút fogni, úgyis ismer engem, talán túl jól. – rántom meg vállam, először érjünk a sulihoz, onnantól kezdve már csak Fishert kell megtalálnunk és minden simán fog menni, gondoskodok róla.
Elhagyjuk a lakást és megismételjük a tegnapi útvonalat az iskoláig. Természetesen most is rengetegen jelennek meg a bejáratnál, már csak azon izgulok, hogy a portás nem szólt e az igazgatónak az elárasztott mosdóról. Na igen, nem minden vágyam az az igazgatói, mert így is olyan a helyzetem, ahonnan elég nehéz a tovább tanulás, főleg, ha a nővéred egy hajcsár és azt akarja, hogy kitűnő tanuló legyél. Legalábbis ő mindig is abban reménykedett, hogy a tanulás majd elvonja a figyelmemet a szüleim haláláról, de sajnos tévedett.
- Oké, második emelet, kettes terem, nincs első órája, de remélhetőleg már itt lesz. – előkapom az igazolványomat, ami az iskolához tartozik, majd Felicityvel a sarkamban felsietek a lépcsőn, felmutatom a kártyát, ami az iskolába való belépésre jogosít fel. Az a mázli, hogy a portásnak nincs elég ideje leállni és feltartani a sort a tegnapi incidens miatt, ezért csak egy szúrós tekintetet vet rám, míg átenged minket az ajtón.
- Oké, azt hiszem Mr. De Jesus nem igazán rajongott a tegnapi galibáért, amit okoztam. – sóhajtok fel, míg a zsebem mélyére rejtem a kártyát. – Erre menjünk. – bökök a lépcsők irányába.

music: Little Talks ▼ words: 663 ▼ p.s.: Hasn`t anyone ever told you? Life isn`t fair. ▼ ©

Bellamy & Felicity

- A végén még hős megmentőnek kiáltasz ki, pedig... még az sem biztos, hogy nem tévedek. - mosolyogva rázom meg kicsit a fejemet, hiszen azért lássuk be tényleg nem mehetek teljesen biztosra. Úgy gondolom, hogy a tanára hazudik, de könnyen lehet akár az is, hogy más témában hazudik és nem is a lányok elrablása ügyében, de az már biztos, hogy annyiban nem fogom hagyni a dolgot és segíteni akarok, hogy más ne tűnjön el és persze másnak biztosan ne essen baja, ez nagyon fontos számomra és úgy látom, hogy már neki is, nem csoda, ha még véletlenül se tartanám őt szörnyetegnek.
- Így van Bellamy, én itt vagyok és segítek, megígérem! Nem lesz baj és te nem lesz olyan, nem fogsz ártani senkinek sem, rendben van? - a mosolyom biztató, tényleg segíteni akarok. Ha már találkoztunk ugye. Nem tudom, hogy hisz-e a sorsban, én nem igazán hittem eddig, de mi van akkor, ha mégis van valami ilyesmi? Azért vagyok itt, hogy megmentsem azokat a lányokat és neki is segítsek. Az más tészta és ebbe most is gondolok bele, hogy sajnos maximum egy hetem van, aztán haza kell mennem, hogy én igazából nem itt élek, hanem kilométerekre egy másik városban és úgy sokkal nehezebb neki is segíteni és tartani benne a lelket, hogy biztosan ne legyen baj.
- Na jó... be kell vallanom mindig szendviccsel szerzek ágyat, hogy legyen hol megállnom és látod, bejött ezúttal is! - nem tudom megállni, végül csak elnevetem magamat. Vicces srác, de tényleg, nem is értem, hogyan gondolhat olyan rosszakat önmagáról. Szerintem képtelen lenne szándékosan bárkinek is ártani, ő nem olyan ember, sokkal kedvesebb és figyelmesebb, maximum érték rossz dolgok, amiket nehezen tudott kezelni az életében, de ha lefelé tartasz sokáig, idővel úgyis jön a változás és felfelé indulsz, nem igaz?
- Lehet, de... végül is igen miattuk van. Azt tanultam, hogy segíteni kell másoknak, ha lehetőségünk van rá, szóval én segítek. - végül is nem megyek annyira szembe az akaratukkal, maximum e miatt hazudtam, hiszen azt hiszik, hogy a barátnőmnél alszom, de ha mégis kiderül majd megértik, hogy csak a jó ügy érdekében tettem és hát ők neveltek úgy, hogy ezért igenis mindent tegyen meg az ember. Nekik is biztosan voltak olyan helyzeteik, amik nehezen mentek, ahol komoly döntéseket kellett hozni azért, hogy jót tegyenek másokkal és végül mégis megtették igaz?
- És le tudod nekem írni, hogy néz ki ez a Lya? - igyekszem csak úgy mellékesen érdeklődni, hogy még véletlenül se forduljon meg a fejében, hogy netán ez is csak azért van, mert ezzel is segíteni akarok. Ha annyira oda volt azért a lányért, talán még most is így van, maximum nem mondja el, hogy ne sajnáljam még e miatt is, de attól még könnyen lehet és ha tudom hogy néz ki, akár még beszélhetek is azzal a lánnyal az érdekében. Egy hét múlva úgyis haza kell mennem és... nem lenne rossza, ha valaki lenne vele, aki figyel rá és mellette van. Ha ez a lány tetszik neki, akkor ő akár még alkalmas is lehet erre nem. Közben elindulunk a cél felé és lassan a metró is közeledik. Közel maradok hozzá, hogy ne legyen gond és ne sodródjunk el, de szerencsére most olyan durva tömeg azért nincs, mint amilyen tegnap volt, így mi sem préselődünk annyira össze, csak úgy szolidan.
- Igazából... még nem. Láttam már pár bűnügyi sorozatot, de... neked van ötleted? - még sem eshetek neki azzal a kérdéssel, hogy hol volt a lányok elrablásának idején. Az azért elég feltűnő lenne, de hogy akkor mégis hogyan kezdjek neki a dolognak... esetleg kérhetek tőle korrepetálást, mint más iskolába járó diák, aki úgy hallotta nagyon jó tanár és persze mivel nem az én suliban tanít mondjuk házhoz mennék... persze ez elég kockázatos, de úgy legalább körül tudnék nézni nála és persze közben figyelhetném a reakcióit. Esetleg eladhatom magamat egy diákújság riporterének is, aki a lányok elrablása miatt interjút készít minden tanárral... azt hiszem improvizálás lesz ebből, mert egyelőre még nem tudom mi lenne a legjobb megközelítés.

♫ Bulletproof Picasso ♫ ♦ Ruha ♦ Good morning!

Felicity & Bellamy

Nem azt mondom, hogy nem láttam még női fehérneműt, de azért azokban az időkben nem történt semmi előzetes, ami alátámasztotta volna a zavartságom okát. Mondhatni, a vizespólós verseny után már nem sikerült úgy viselkednem, ahogy egy normál ember szokott. Hah, miket nem gondolok, nem is vagyok ember. Egy káosz vagyok.
- Ja, igen… Azért remélem legalább te jól tudsz majd aludni a napokban, nem lenne túl jó, ha… a tegnapiak miatt vagy úgy az egész miatt nem tudnál pihenni. Hiszen… Ki segítene azokon a lányokon, ha nem te? – egy apró mosolyt ejtek felé szám sarkából. Ennyire futja egyelőre. A reggeleim sose csupa mókával és kacagással kezdődik, többnyire az éjszaka alatt történő rémálmok miatt, vagy épp…a megfázásom miatt, ami ugyan már javulni látszik, de még mindig érzem, hogy a torkom nem lesz az igazi. Pluszban Felicity sorsa is állandóan a fejemben van. Nem hiszem hogy van hova mennie, az itteni hoteleket meg tényleg nem ajánlanám. Tele csótánnyal, és rágcsálókkal, persze ha pénzes csajról van szó, biztosan meg tudja oldani, hogy valami öt csillagos luxusvillába pakolják őt. Ettől függetlenül teljes vállszélességgel azon leszek, hogy elintézhessem neki a szállást. Nem tudom miért, de nem akarom magára hagyni, főleg azok után nem, hogy talán van bennünk valami közös. Valami ijesztően furcsa dolog, nevezhető akár átoknak, vagy áldásnak, de kétség kívül ő áll az áldott oldalon.
- Nem tudhatod mit hoz a jövő. Láttam én már becsavarodott ürgéket, akik ugyanígy kezdték mint én, aztán a diliházban kötöttek ki. Tudod, depresszióval kezdődik, aztán egyre mélyebbre és mélyebbre süllyednek, élvezetüket lelik mások kínzásában, vagy épp gyilkolásában. Na most itt annyi a bökkenő, hogy én nem késelnék, hanem robbantanék, ami azért eléggé nagy probléma, lévén, hogy akár egy terroristatámadásnak is nézhetik a kísérleteimet. Mindenesetre eddig úgy ahogy tudom uralni. Jó, talán annyira nem, de most itt vagy és talán van egy második esélyem. – sóhajtok fel egy hosszabb dumaáradat után. Tényleg nem ilyenre szántam, de épp elég feszültség van bennem már így is, nem akarom, hogy ő rajta csattanjon majd a végén. Az ő képessége egy áldás, másrészt könnyebb kezelnie. Ő csak érez, ameddig én cselekszem és a környékem káoszba fordul.
- Miért? Nem így van? – vonom fel szemöldökömet, még egy meglepődött képet is imitálok a poén kedvéért így utoljára. Nem, nem tudok leállni, és talán így jobb is. Oldom a magamban lévő feszültséget iránta. Lehet kicsit görcsösen kapaszkodok ebbe a tévhitbe, miszerint humorral el tudom takarni a zavartságomat, de ez van. Én ilyen vagyok, nem mindig tudom adni a keményfiút. Szendviccsel molesztálni, ez valami új, és egyedi „bűntény” lenne, azt hiszem a zsaruk akár fel is vehetik a listájukra. Jó fej csaj, ez tény, így nem tudom rezzenéstelen arccal tovább tűrni a korábbi poént. Elvigyorodok, végül figyelmesen hallgatom a családjáról szóló információkat. – Szóval… Ők is emberekkel foglalkoznak, ezek szerint jól ismerik őket, nem? Furcsa, úgy néz ki lassan te veszed át a ranglétrát. Vagy már sikerült is. – tudom én, hogy a képessége az érzésekre hat, vagy valami ilyesmi, fel tudja ismerni a másik belsőjét, de azért az se lehet piskóta, ha az apja is ebben témában mozgott, vagy épp még mozog is. Azért egy ügyvéd nem veszíti el a jó emberismerő képességét, hacsak nem olyan idióta, hogy a pénz miatt félretolja a józan eszét.
A következő téma kicsit érzékenyen érint, de azért sikerült átlendülnöm rajta, egy gyors választ adva a kérdésre. - Lya… - igazgatom a kesztyűt kezemen, ami úgy néz ki egyelőre tart és nem akar cafatokra robbanni. A felém nyújtott szendvics is épségben megússza, így a kabátom zsebébe dugom, hogy ezúttal végre el tudjunk indulni. Mr. Fisher, most ki derül ki vagy te igazából.
Az útvonal lényegében ugyanaz, mint a tegnapi, szimplán annyi különbséggel, hogy most nem csurom vizesen baktatunk át az aluljáróba és még csak rohanni sem kell. Ugyan a kora reggeli tömeg most is jelen van, ez még meg se közelíti azt a káoszt, amit tegnap éltünk át.
- Tudod már mit akarsz tőle kérdezni? – teszek fel egy kérdést, míg a megállóban várakozunk a járatunkra.

Bellamy & Felicity

Azt hiszem érthető, ha a tegnapi nap zavarba ejtő eseményei után egyikünk se aludt el valami könnyen, hiszen mégis csak kész katasztrófa sorozat zajlott le, meg aztán voltak bőven kínos pillanatok is, amikor betoppantam hozzá törölközőben, rajta meg csak egy alsó volt. Kétlem, hogy ezek után a legtöbben olyan egyszerűen el tudtak volna aludni, főleg hogy zárásként még a fehérneműimtől is megijedt, vagy bepánikolt... nem is tudom, hogy minek nevezzem. Azért nem hittem, hogy valamikor is egy fiúra majd ilyen hatással lesznek a ruháim, bár tény hogy nem is gondoltam, hogy az első alkalom, amikor egy srác látja a melltartómat ilyen szituációban történik meg.
- Oh hát egyikünknek se volt könnyű estéje, érthető ha nehezen aludtunk el. - majd ma talán jobb lesz, főleg ha ma nem lesz ilyen zavaros nap, bár még azt se tudom, hogy ma hol alszom. Nem akarok én zavarni, meg hát ha meg lesz a nővére, akkor amúgy se lenne hol aludnom, szóval marad valami hotel, ahol meghúzom magamat. Igazából sose voltam oda a hotelekért, annyira személytelenek, még ha vannak is olyanok, ahol csokit kapsz a párnádra. Meg van azért a különlegességük, de egy normális lakás, ahol emberek is laknak egészen más.
- Én sose néznélek szörnyetegnek, hiszen nem bántasz senkit se szándékosan és ez a lényeg. - épp e miatt nem akarom, hogy rosszul érezze magát e miatt. Ez egy képesség, még ha esetében veszélyes is és e miatt azért neki jóval nehezebb dolga van, mint nekem. Ezt tényleg aláírom, de remélem, hogy idővel majd jobb lesz a helyzet és ahogyan mondtam is megtanulja majd kezelni és irányítani. Talán nem olyan nehéz ez, csak még eddig nem tudta, hogy egyáltalán lehetséges, vagy hogy nem csak ő képes effélékre, még ha az amit én tudok nem is olyan látványos, mint az övé.
- Ne is, a végén még komolyan azt hiszed szendvicsekkel molesztálok embereket. - halkan felnevetek, amikor még oldalba is bök. Mondom én, hogy nagyon kedves srác és azt hiszem kimondhatom, hogy megkedveltem őt, nagyon is. Rossz érzés lesz, majd visszamenni... haza, hiszen elég messze élek innen, vagy csak beköltözni egy hotelbe, amíg maradok. De remélem azért majd még a könyvtárba elmegyünk együtt. - A szüleim... ők leginkább másokkal foglalkoznak. Apa ügyvéd volt régen, anya szülei is elég gazdagok, úgyhogy főképp üzleti dolgokkal foglalkoznak, alapítványokkal... tudod minden ilyesmivel. Anya imád jótékonysági partikat szervezni, meg effélék. - na igen épp e miatt sem volt értelme ide telefonálnom, hogy én azt gondolom ez a Mr. Fisher a gyilkos, hiszen jó eséllyel a rendőrök is csak egy gazdag lánykát láttak volna bennem, aki kellően el van kényeztetve és unalmában mindenféle történeteket talál ki.
- Azért ez... rossz lehet, hogy így egyedül vagy e miatt, de nem, szerintem akkor se szép dolog, ha e miatt valaki kerül és... sajnálom. Hogy hívják azt a lányt? - hátha kiderül a neve és esetleg látom az iskolában... talán beszélhetnék vele, ha már ilyen fontos Bellamy-nak. Esetleg segíthetnék neki. Szívesen tenném, hiszen ő is segít nekem, pedig elküldhetett volna a fenébe már a szendvicses esetnél is, de nem tette, úgyhogy tartozom neki ennyivel, hátha sikerül kicsit egyenesbe hoznom az életét. Közben persze bólintok és én is felkapom a kabátomat, csak aztán nyalábolom fel az egyik szendvicset, a másikat pedig az ő kezébe nyomom. Remélhetőleg most nem esik és akkor könnyebb utunk lesz majd a metróval, nem ázunk el megint úgy, bár attól még a tömeg ugyanúgy meglehet, mint legutóbb.

♫ Bulletproof Picasso ♫ ♦ Ruha ♦ Good morning!

Felicity & Bellamy

Nem tudom miféle galibát kell még átvészelnünk, de annyi biztos, valamit ki kell találnom a biztonsága érdekében. Az emberek biztonsága érdekében. Még mindig nem tudom irányítani, és nagy valószínűséggel ez még így lesz egy jó ideig. Talán tényleg utána kéne járnunk a könyvtárban, hátha akad egy-két kötet a fajtánkról. Mondjuk ezt erősen kétlem, mivel az emberek túlnyomó része egész biztosan nem tud rólunk, az is könnyen megeshet, hogy mi vagyunk az egyedüliek, de kész tények kellenének ahhoz, hogy teljes mértékben meggyőződhessünk arról, nem vagyunk egyedül. Elveszettnek érzem magam és tehetetlennek. Ezért próbálok legalább Felicitynek segíteni egy új remény fényében.
Miután megerősíti, hogy ő is óvatos lesz, egy lágy félmosollyal bólintok. Legyen úgy, viszont ha nagyon vigyázni akarunk, nekem is rajta kell lennem az ügyön, vagy valami szörnyű fog történni. Mint például a fehérneműs eset, vagy a csap a suliban. Azóta se tudom milyen büntetést szabott rám a diri, talán az iskola kapujában ez mind ki fog derülni.
- Igen? – nézek rá hirtelen. – Sajnálom, de… ilyenkor nyugodtan zavarj, kitaláltunk volna valamit. – húzom el számat ezúttal. Nekem már igazán mindegy volt. Igazán bekopoghatott volna, annyira úgy se tudtam aludni az éjszaka folyamán, sőt, csoda, ha egy-két órára le tudtam hunyni a szemem úgy, hogy ne gyötörtek volna rémképek a családomról. Egyre gyakoribbá vált, amióta a nővérem ritkábban tér haza, és félek, hogy ez valami rossz előjele. – Szuper. – mosolygok immáron szélesebb vigyorral arcomon. A mézes tej számomra újdonság, és ha netán adódna lehetőségünk kipróbálni, akkor állok elébe. Egyelőre viszont nem sikerül dűlőre jutnom saját magammal annak érdekében, hogy teljes mellszélességgel Felicity mellett állhassak, ameddig ki nem derül mi történt a lányokkal. Ennek fő problémája, hogy veszélyes vagyok. Rettentően.
- Nem tesz semmit. Már így is nekem kell köszönetet mondanom, amiért végig tudtál hallgatni és nem néztél szörnyetegnek. – biccentek, míg kezeimet a mackóalsó zsebeibe süllyesztem. Nem túl egyszerű mindennap úgy bejárni abba a „börtönbe”, amikor száz szempár szegeződik rád és nem értik mi a fene bajod van. Szerencsére nem lett ebből rendőrségi ügy, legalábbis nem csuknak le, szimplán az óra forgalmazóját perelték be, amiért az felrobbant. Meg amúgy is. Ki hitte volna el, hogy egy egyszerű new york-i diák a puszta kezével felrobbantja az évfolyamtársa karóráját? Elég meseszerű lett volna.
- Ó, szóval hobbi szinten űzöd. Oké-oké, nem ugratlak tovább. – bököm finoman vállba a sajátommal, mielőtt még a konyhába indulnék vele együtt. Nem bántam meg azt, hogy a hátamon landolt a szendvicse, legalább találkozhattam valaki olyannal, aki hasonlít rám. Akinek szintén akadnak furcsaságok az életében és ez a különös képesség… Mi is ez valójában? Szupererő? – Segíteni embereken? A szüleid mivel is foglalkoznak? – érdeklődök abban az esetben, ha nem vagyok túl indiszkrét. Nem akarom szegénynek kitárgyalni az életét, de érdekelne, hogy ha ő a képességével akar másokon segíteni, akkor a szülei vajon milyen iparban melóznak.
- Mondhatni, de vannak akik kerülnek azóta a nap óta. Nem érzem túl frankón magam, de hát, ez van. – vonogatom vállamat, közben a pultnak dőlve figyelem, ahogy összerakja a szendvicseket, s elvégzi a végső simításokat. – Kedves volt, a maga módján, de… Valld be, elég ijesztő lehetett azt látni, ahogy majdnem felrobbantom a barátja kezét. – sóhajtok fel. – Mindegy, ez már a múlté, lezártam, amúgy sem lett volna esélyem, bármennyire is akartam. Indulhatunk? – térek a lényegre, míg elveszem az egyik szendvicset. A fogashoz lépek, ahol sorakoznak a kabátok. Belenyúlok a sajátom zsebébe, ahonnan előhúzok egy fekete bőrkesztyűt, melyet fel is veszek kezeimre. Hátha segíteni fog, hisz’ ezáltal nem közvetlen nyúlok hozzá a tárgyakhoz.

Bellamy & Felicity

Valahol mérges vagyok magamra, hogy megsérültem, még ha ez butaság is. Én akartam meggyőzni róla, hogy a képessége nem veszélyes, hogy nem kell aggódnia, nem lesz baj, erre ráhozom mindenfélével a frászt, aztán meg e miatt sebesített meg. Valahol az én hibám. Ha nem hagyom ott a fehérneműket... de hát már ez van, mindegy, nem tudok rajta változtatni. Remélem, hogy nem fog e miatt egész nap aggódni, netán távol tartani magát tőlem, hogy ne lehessen újra baj.
- Becs' szó, óvatos leszek. - ha kell hát én még akár a kezemet is felemelem, mint aki esküt tesz, a másikat a szívem fölé helyezve, bár mivel nők esetében ez technikailag a mellet jelenti, talán ez nem a legjobb taktika most, hiszen ő elég könnyen jön zavarba sok mindentől.
- Oh hát nem zavartál volna, de tényleg. Én se aludtam el valami könnyen. - hát azért lássuk be elég érdekes nap volt és az este sem pont a legjobban alakult, tehát érthető, ha nekem is idő kellett mire egyáltalán elalszom, de az is, hogy nem akart engem felkelteni, hiszen a galibák nagy részét is én akartam. - Persze. majd csinálok neked speciális verziót, amit én szoktam inni, hidd el nagyon finom! Alkalomadtán. - na igen én se tudom, hogy mi lesz. Úgy terveztem addig maradok, amíg a végére nem járok ennek az egésznek és egy beszélgetés nem biztos, hogy ehhez elég lesz, ő viszont nem biztos, hogy bele akar ebbe az egészbe keveredni jobban is, hiába volt szó arról is, hogy elmegyünk a könyvtárba, hátha találunk valamit a képességeinkről, de nem tudom, hogy tényleg lenne-e kedve.
- Ez egy jó ötlet, hátha az az illető tényleg tud valamit és... hálás vagyok, hogy segítesz nekem. - főleg, hogy a helyett teszi, hogy a nővérét keresné meg. Persze ő ismeri jobban és talán tényleg nem kell aggódni miatta, de ha valami baja esne és azért történne ez, mert az én kis sejtésemmel foglalkoztunk, ami nem is igaz... na azt nem tudnám magamnak megbocsátani.
- Hé nem csinálok ilyet gyakran, maximum heti egyszer! - a széles mosolyból láthatja, hogy valószínűleg ő lehetett az első, akire sikerült felkennem a szendvicsemet, főleg hogy még nem igen csináltam ilyet, hogy gyilkosokat akarjak megkeresni, miközben hazudtam a szüleimnek életemben először. - Azt hiszem aggódni fognak első körben és persze mérgesek lesznek, de... megmagyarázom nekik. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy segíteni kell másokon, ha tudunk. Azért jöttünk el otthonról és költöztünk egy másik kontinensre, mert így tudnak több embernek segíteni és én is csak ezt teszem. - persze megérzésre hallgatva, nem úgy, mint ők, de hát nem lehetünk tökéletesek. Én nem tudok még olyasmiket tenni, mint ők, úgy segíteni a világnak, vagy másoknak, nekem az még nem menne, de így megpróbálhatom jobbá tenni a világot.
- Akkor vannak barátaid, ennek örülök. - mosolyodom el, hiszen a bandázás is olyasmi lehet, bár nekem effélében még sosem volt részem. - Sajnálom... - pillantok fel rá épp csak egy másodpercre, aztán inkább a szendvicsek végleges összerakásával foglalkozom, mivel lassan tényleg készen vagyok. - Tudod nem lehetett valami kedves az a lány, ha a képességed miatt nem fogadott el. Persze értem én, hogy félünk az ismeretlentől, de... akkor sem. - rázom meg végül a fejemet és inkább felé nyújtom az egyik szendvicset. Azt hiszem kész, akár indulhatunk is. És én tényleg nem félek tőle, az a lány pedig nagyon buta, ha e miatt nem foglalkozott vele, mert nagyon kedves srác. Kissé hajlamos mindent túlaggódni, de ettől még kedves.

♫ Bulletproof Picasso ♫ ♦ Ruha ♦ Good morning!

Felicity & Bellamy

Még egy darabig morgolódni fogok magamban és szidni a saját fejem, amiért elkövettem tegnap azt a hibát. Tudom, le kéne higgadnom és úgy tekintenem az egészre, mintha mi se történt volna, főképp azért, mert a horzsolások a karján még nem számítanak halálos sérüléseknek. De megtörtént, én pedig csak is magamra haragudhatok. Magamra és erre az istenverte erőre, ami lassanként felemészt, ki tudja meddig leszek képes józanul gondolkozni.
- Oké-oké, ha te mondod, elhiszem. Tényleg, csak… vigyázzunk, nem akarok még több bajt okozni. – mosolygok rá bátortalanul. Ezután igyekszem mellőzni a tegnap történt balesetet és teljesen kiverni a fejemből, vagy legalábbis megpróbálni. Egyelőre még mindig egy hatalmas kőként trónol a szívemen, szinte érzem a súlyát és félek, hogy ez a teher csak nőni fog. Felicity mellett nehéz lesz lepleznem mindazt, ami bennem dúl, hiszen a képessége pontosan meg tudja mondani milyen érzelmek kavarognak bennem. A rosszfiús énem is csak álca, egy olyan álca, amivel a pubertásomat éltem ki. A szüleim halála is csak eggyel több ok volt arra, hogy felvegyem azt az álarcomat, ami a menő fenegyereket takarja, ám a maszk mögött egy teljesen más alak rejtőzködik. Nem tagadhatom le, a szüleim elvesztése tragédiaként ért és a mai napig nehezen tudom feldolgozni a hiányukat. A belevaló Bellamy segített átvészelni a nehéz időket, s még most is velem tart.
- Nem akartalak zavarni, meg amúgy sem vészes, hidd el. Voltak már rémesebb éjszakáim, semmi gond. – vonom meg vállamat egy önfeledt mosolyt villantva felé. Nem akarom, hogy emiatt is aggódjon, bőven elég számomra ez a teher. - Mézes tej? Még sose kóstoltam. Többnyire a kakaó volt a nagy szám, de kipróbálhatnánk egyszer ezt a technikát, ha nehezen aludnék. Valamikor, tudod… - nem tudom, hogy egyáltalán a Fisherrel való társalgás után szétválnak-e útjaink és találkozok e még vele. Két nap sem telt el, de máris valamilyen szinten kötődök hozzá és valószínűleg ez a képességeink furcsaságán alapul egyelőre. A mosolya is némi erőt ad nekem ezúttal, ám amit viszonzásul kap az sokkal inkább fájdalmas, mintsem vidám.
- Ráér igazából. Lehet csak az egyetemen maradt éjszakázni, gondolom dolgozik az új dalain, vagy.. nem tudom. Meg már amúgy is előbb megígértem neked és ki tudja Fisher mikor vesz ki szabadnapot, jobb lesz még a mai napon elcsípni. A nővérem egyik ismerőse az iskolában segédtanár, az egyetemen még együtt lógtak, akár tőle meg is kérdezhetem tud e róla valamit, ha meg nem, akkor remélhetőleg az este folyamán a szobájában találom majd. – kedves tőle, de a fontossági sorrend jelenleg nem az, amit a nővérem diktál. Tudom, hogy szörnyen viselkedtem vele az utóbbi időkben, de ez csakis a képességem miatt alakult ki, remélhetőleg mire hazaérek már itt fog karba tett kezekkel ülni, hogy számon kérjen.
A visszakérdezésére oldalra billentem fejem egy pillanatra, mielőtt még belefognék a szó kifejtéséhez, de úgy néz ki viszonylag hamarabb leesik neki, mit is takar az az „egyéb”. – Egyszerű? Hát, azért még se lehet olyan egyszerű életed, ha szendvicsekkel támadsz meg járókelőket. – ugratom őt egy röpke poénnal, de nem akarok túlságosan elszaladni a lóval, ezért a maradék mondandóját figyelmesen hallgatom végig. – Igen, ezt mondtad, de… mi lesz akkor, ha kiderül? Átmennek a barátnődékhez és… tudod, lerántják a leplet, akkor nem lesznek pipák a szüleid? – érdeklődök, mert azért ez igen fontos kérdés. Persze ez az ő fejében is biztosan megfordult, ám ha ekkorát mert kockáztatni, akkor le a kalappal. Végül is felnőtt nő, nem szabhatják meg neki, hogy mikor mit tegyen, még akkor se ha azt a szülők mondják és egyenesen megtiltják. Maximum egy kis leszólást kap, viszont őt velem ellentétben nem ennék meg élve. Aztán meg fene tudja milyen emberek a szülei.
- Van egy mexikói haverom, akit még az első évem előtti nyáron ismertem meg. Mondhatni ő amolyan legjobb barát féle, de van egy kisebb társaság akikkel együtt szoktam lógni olyankor, amikor éppen nem a nővéremmel vagyok. Bááár, már igazán ő se tilthatja meg hova mehetek és hova nem. – vigyorodok el. – Egyéb… Azaz kapcsolat. Volt egy lány, akibe bele voltam zúgva, de a képességem megjelenése mindent elrontott, szóval, újonnan eléggé riadt szemekkel mered rám mindenki a suliban. De amúgy jobb szeretek egyedül lenni azóta a nap óta, mielőtt káoszba fordult volna az életem…

Bellamy & Felicity

Nem akarom, hogy az egész reggelt végig aggódja itt nekem, csak mert rosszul végződött kicsit a tegnap este. Tényleg jól vagyok. Végül is ő miattam betegedett meg, mert eláztunk, én pedig miatta sérültem meg, bár valahol az is az én hibám volt, hiszen nem gondoltam bele, hogy baj lehet abból, nagy baj, ha csak úgy ott hagyom a fehérneműimet. Nem is sejtettem, hogy ilyen rossz hatással lehet rá. Persze tény, én is rendesen zavarba jöttem, amikor egy szál alsóban volt, amikor rányitottam, csak ugye ez esetemben nem vált ki ilyen heves nem várt reakciót.
- Igen, én mondom úgyhogy el kell hinned. - és a mosolyom se csökken. Az talán jó hatással van rá, mint ahogy valószínűleg az is, ha felöltözöm végre és rendes utcai ruhában lát majd, ami már megszáradt. Lehetséges, hogy kellene vennem egy-két plusz cuccot magamnak, mert hát nem hoztam magammal sok holmit igazából, úgy gondoltam talán nem maradok sokáig, ha pedig igen, akkor majd veszek pár cuccot. Igen, azért könnyebb, ha az embernek gazdag szülei vannak.
- Én sok jót látok benned. Ha nem lenne, nem lennék most itt és nem segítettél volna és... nem aggódnál. - mert akárhogy is próbálja palástolni, túl erős az érzelem és én is érzékelem. Tudom, hogy aggódik, akárhogy is bizonygatom, hogy tényleg nincs semmi bajom. Ez igazából jól is esik és ez mutatja, hogy rendes srác, nem olyan rossz, aminek beállítja magát, csak van egy képessége, amit nem igazán tud kezelni még, de majd megtanulja ezt is igaz?
- Oh... így már értem. Sajnálom. Igazából akár fel is kelthettél volna, régen amikor nem tudtam aludni kisebb koromban anya mindig csinált nekem egy pohár meleg mézes tejet és nyugtató zenét hallgattunk, az mindig segített. - újabb bátorító mosolyt kap, hiszen tényleg szívesen segítettem volna. Rossz dolog lehet elveszíteni a szüleidet és most még a nővére miatt is aggódat, aki csak úgy nem jött haza. Én tuti, hogy már sík ideg lennék, de valószínűleg itt ilyen gyakrabban előfordul és Bellamy már jobban megszokta.
- Megértem. Igazából, ha szeretnéd őt is megkereshetjük előbb, vagy Mr. Fisher után, a könyvtár viszonylag ráér. - végülis miért is ne? Aggódik és ez érthető. Ismeri talán annyira, hogy tudja kiket kell megkeresni, felhívni. A nővére barátait, az óráit a suliban és akkor kideríthetünk valamit. Nem akarom, hogy egész nap aggódjon és féljen, hogy mi lehet vele, az nagyon nem tesz jót az ember lelkének.
- Egyéb? - meglepetten pillantok rá először a kérdések hallatán miközben elkezdem kenni a kenyereket, hogy legyen mit ennünk majd útközben. Csak lassan esik le, hogy minden bizonnyal kapcsolatra gondolhat az egyéb alatt, hiszen amúgy mi más lenne? - Elég egyszerű az életem tudod. Nem rég költöztünk a szüleimmel Angliból Amerikába, még elég új minden. Barátom se sok van, hiszen mindenki odahaza maradt, csak egy barátnő, akivel már régóta leveleztem és most mázli, hogy pont ő is ott él, ahová költöztünk. Ő lett... az alibim. A szüleim azt hiszik, hogy nála vagyok egy hétig. - na igen itt érezhető a bűntudatom, ahogyan a kenyeret nézem nagyon és nem nézek Bellamy szemébe. Sose hazudtam még a szüleimnek, de tennem kellett most valamit és nem vették volna könnyen a kanyart, hogy érzem az érzelmeket szóval a tv alapján úgy gondolom Mr. Fisher veszélyes. Nem mondhattam ezt. - Egyéb az nincs. És neked? Azért vannak barátaid? - hát na olyan magányos farkasnak tűnik igazából, ki tudja, hogy van-e valakije, aki közel áll hozzá, vagy csak a nővére és mindenki mást eltaszított? Persze ez nem jó, nem valami okos dolog, de... félő, hogy magányos farkas típus. Az eddigiek alapján egyértelműen úgy tűnt.

♫ Bulletproof Picasso ♫ ♦ Ruha ♦ Good morning!

Felicity & Bellamy

Sose voltam az a beteges fajta, akinek egész nap az ágyat kellett nyomnia, csak mert egy kis megfázás a padlóra küldte, de akadtak alkalmak, amikor a hideg verejték is levert olyan szarul voltam. Aleena nem győzte főzni rám a mindenféle „csodafőzetet”, ami többnyire levesből és különféle ízesítésű teákból állt. Mindig is gondoskodott rólam, ezért nem murdáltam még meg, hála neki idáig kihúztam a nagybácsikánk óta. Az mellékesnek számított, hogy törődtek velünk, de az élet kész pokol volt. Szabályok, folytonos viták, se én, se a nővérem nem bírtuk azt a nyomást, így kerültünk New Yorkba, ebbe a forgalmas kis városba és hát… Khm, itt sikerült belebotlanom ebbe a szőkeségbe, aki nem rég a nővérem szobájából köszönt vissza, most pedig a homlokomat tapogatta. Bizarr, nem igaz?
- Király! Akkor kvittek vagyunk. – biccentek felé egy lágy mosollyal arcomon. Ettől függetlenül nem vigyorgok sokáig, jól tudom, hogy amit tettem kicsit sem ér fel a szendvicses incidenssel, hisz’ még is csak megsérült az én hibámból. Valahogy jóvá kéne tennem. Basszus… Új a helyzet, még ő is egy idegennek számít nekem, nem tudom mi a fenét kéne tennem. Bevinni a kórházba, hogy kiderüljön minden oké, nincs-e belső sérülés? És mégis mit mondok? „Hát, bocs doki, de ijedtemben rárobbantottam a kilincset a tulajdon kezemmel.” Na ezt mégis ki venné be? Azonnal szállítanának át valami másik kórházba, amit más szóval „diliháznak” neveznek. Rá kell gyúrnom még erre a szupererőre, vagy bármi is legyen, mert ha ez így megy tovább még nagyobb kárt tehetek másokban. Talán most még csak Felicity járt pórul, de ki tudja a későbbiekben mi fog történni. Akár az egész város el lesz átkozva általam. Ökölbe szorítom kezeimet a gondolatok örvénye miatt, persze igyekszem az arcomra erőltetni a nyugodt ábrázatot, hogy ne kelljen Felicitynek aggódnia, hiába nyugtatgat, azért egy ilyen esetet lelkileg nem könnyű átélni. Valahogy ez más volt, mint amikor péppé kell verni egy felsőst.
- Ha te mondod…- szakad fel belőlem egy nehéz sóhaj. Ajkaim megrándulnak, hogy viszonozzák a mosolyát. Jól van és ez a lényeg. Megkönnyebbülés látni, hogy az a mosoly ott játszik az arcán minden egyes pillanatban, mintha a világ tele lenne széppel és jóval. Valahogy megnyugtat és elűzi belőlem az önutálat egy apró részét, de feledtetni nem fogja azt, amit tettem.
- Hogy… Kedvelsz? Ilyet is ritkán hallok, többnyire a punk, seggfej és szemétláda titulust kapom. Örülök, hogy akad valaki, aki látja bennem a jót. – nevetek fel keserűen. Szinte nem is tudom mit mondhatnék. Kedves csaj és segítőkész, arról nem is beszélve, hogy rögtön sikerült olyan helyzetekbe hoznia, amibe eddig elég kevés csaj hozott. Talán a labortársam volt az egyetlen, aki képes volt felperzselni a levegőt körülöttem, de ennek a szőkeségnek a vizes pólótól kezdve a fehérneműkig sikerült zavarba hoznia.
- Én és az alvás már régóta nem szeretjük egymást. – ejtek egy fájdalmas félmosolyt. – De ne aggódj, ennek nincs köze a robbantós átkomhoz, se a..hm... fehérneműidhez... ez eléggé személyes, amolyan… családi tragédia, de azt hiszem meséltem a szüleimről. – vonom meg vállamat. Holott már rég történt, én még mindig eléggé magam alatt tudok lenni, olyannyira, hogy rémálmok is gyötörnek néhanapján. A tegnap este történtek maximum érzelmileg kavartak meg egy kicsit, de közel sem annyira, hogy ne tudtam volna magam álomba ringatni… Talán, túlzottan el is szálltam magamtól és a ténytől, hogy egy idegen lány tartózkodik a szomszéd szobában.
- Nem egy rossz ötlet, legalább látni fogom, ha itt járt.. Ettől függetlenül még mindig aggasztó, hogy mi lett vele. Nem csinált még ilyet és aggódom érte... – bólintok egyet az ötletre. Nyúlok is az asztalon lévő kis cetlis tömbhöz, majd lehúzva róla egyet kapom kezembe a mellette lévő tollat. Csupán annyit írok rá, hogy: „Növérkém! Ha látod ezt a cetlit, hagyj valami üzenetet, hogy mi van veled, kérlek! Öcskösöd, Bel.” Amint kész a felirat, ráragasztom az asztallapra, hogy ha esetleg a konyhában lenne keresni valója, akkor rögtön kiszúrja majd a szemét a feltűnően vakító sárga kis papír rajta a kusza kézírásommal. Csak ő van nekem, ha bármi történt vele, akkor azt nem hogy magamnak, de a világnak se bocsájtom meg.
Ezután inkább felajánlom a segítségemet, ami úgy néz ki el is kél. A sajt, sonka és vaj a kezemben landol, de egyelőre felfogni sincs időm, hogy miket tapogatok, hisz’ Felicity villámtempóban kikapja a kezemből.
Felvonom egyik szemöldököm, majd szórakozott mosollyal arcomon mérem végig őt. – Értettem főnök, igyekezni fogok. – biccentek egyet kezemben a hozzávalókkal, melyeket a pultra lerakva ki is bontok a csomagolásból. Szép nyugodtan, nem kell sietni, csupán egy mély lélegzet fog kelleni és minden klappolni fog.
- Na és… Milyen a helyzeted odahaza? Család, barátok… egyéb? – ameddig én a csomagolásokkal szórakozok, nem árt, ha lekötöm a figyelmem valami mással is. Legalábbis nem tűnik egy rossz ötletnek, és kevésbé kell stresszelnem amiatt, hogy netán felrobbantanám a pulykasonkát.

Bellamy & Felicity

Azért örülök neki, hogy jobban van, hiszen akár fel is mehetett volna a láza mondjuk reggelre, de érezhetően nem forró a homloka. Azért is láttam jobbnak, ha én magam is megnézem, mert akkor biztos lehetek benne, hogy esetleg nem a tegnapiak miatt mondja azt, hogy jól van, miközben igazából esetleg még sem annyira. Azt nem akarnám, hogy betegen jöjjön velem, mert a végén még rosszul lenne útközben és azt nagyon nem szeretném. Azért mégis csak aggódom érte, bár valószínűleg ő jobban aggódik értem, pedig tényleg nincs semmi komoly bajom. Azt viszont végképp nem akarom, hogy most megint zavarban legyen, mert a kilincs is azért robbant ki a helyéről. Ezért van, hogy inkább elharapom a mondatot. A fehérneműimet inkább fel kellene vennem, hogy rajtam legyenek és még véletlenül se futhasson beléjük még egyszer.
- Mi lenne, ha kiegyeznénk abban, hogy egálban vagyunk? Mondjuk segítettünk egymásnak, kölcsönösen. - és persze bajt is okoztunk egymásnak kölcsönösen, hiszen én rákentem a szendvicsét és káoszba fullasztottam a napját, ő ellenben egy kis fájdalmat okozott, de az nem volt szándékos és lényegében én okoztam azzal, hogy itt hagytam a kényesebb ruhadarabokat, amiket ő nem akart volna csak úgy meglátni, szóval összességében az én hibám volt, ami történt.
- Hidd el tényleg nincs baj és nem is fáj. Egyszer belestem a rózsabokorba az udvarunkon, na ahhoz képest ez semmiség, de tényleg! Nyugodj meg. - mosolyogva próbálom újra meggyőzni, hogy jól vagyok, hogy nem fáj és hogy e miatt nem kell aggódnia. Tényleg semmi baj, csak pár kis karcolás, hamarosan már látszani is alig fognak és én tudom, hogy nem akart nekem semmi rosszat és azt is tudom, hogy mennyire bánja, és ez a lényeg. Egyébként is tegnap már kiderült, hogy tud ő uralkodni magán és vissza tudja fogni az erejét, csak akarnia kell és nagyon koncentrálnia rá. Szerintem menni fog neki, ha máskor is megpróbálja, de persze most nem akarom erőltetni.
- Igen, a szendvics összeköt minket és... remélem, hogy azért nem csak a képességeink miatt jó, hogy találkoztunk. Tudod én... azért kedvellek is. - hiszen nagyon kedves srác, nekem szimpatikus, még ha kicsit túl is aggódja a dolgokat, de az nem baj, csak azt mutatja, hogy nagyon is lelkiismeretes fiú, ami mindenképpen jó dolog. Gyorsan fel is kapom a ruháimat, és rendbe szedem magamat, hogy a konyhába mehessek. Nekem is kell valami kaja és persze nem árt az a tea sem, kicsit felébreszt és utána bőven van dolgunk még mára.
- Oké, akkor összedobok két szendvicset és elvisszük őket és persze megisszuk a teákat, de az még itt. Egyébként azért tudtál aludni, kipihented magadat? - nem is tudom a betegség is akadályozza az embert az alvásban, meg persze ha sokat kattog az agya. Nekem is kattogott igazából épp eleget, hogy mi lesz ma és azon is, hogy mik történtek tegnap. Volt pár zavarba ejtő helyzetünk, amiket kb. teljes mértékben én okoztam és remélem, hogy nem borítottam ki annyira, hogy nem tudott aludni miattam.
- Biztosan jól van, csak dolga lehet, vagy... elaludt egy barátjánál és még nem kelt fel. Szerintem hagyjunk neki egy cetlit, hogy azért írjon ki valamit, ha hazaért oké? - mosolyodom el azért bátorítóan, hogy jobban érezze magát és jobb kedve legyen. Gondolom aggódik a nővére miatt, amit megértek, hogy ha egyszer nem jött haza egész éjszaka. Ez azért elég rossz lehet. Nekem nincs nővérem, de ha lenne biztos, hogy aggódnék miatta, hogy miért nem jött haza egész délelőtt. Közben amikor mögém érkezik, fordulatból a kezébe nyomok pár dolgot, amit sikerült találnom. Sajtot és sonkát, és valami vajfélét is, de egy pillanat múlva ki is kapom a kezeiből, nem akarom, hogy megijedjen, amiért kérdés nélkül ezt tettem.
- Öhm... na jó... - mégis csak visszatolom a kezébe, bár egy fokkal óvatosabban és lassabban, hogy felkészülhessen rá. - Mondjuk én megkenem a kenyereket, te pedig megpakolod őket, rendben? - legalábbis meg kell próbálni, hogy sikerül-e és nagyon remélem, hogy igen. Tudom, hogy korán van még ahhoz, hogy tesztelgessük a képességét, de... valamikor akkor is meg kell próbálni, hiszen gyakorlás nélkül nem érhet el sikereket és végül is ha szétrobbant egy kis sonkát semmi se történik, maximum takarítani kell utána.

♫ Bulletproof Picasso ♫ ♦ Ruha ♦ Good morning!

Tárgy: Re: Bellamy & Felicity - Koccanás