Hazatérés

- És honnan tudtad volna, hol vagyok? Egyáltalán, hogy kit keress? - döntöm oldalra a fejem mosolyogva, mikor már két lábbal állunk a földön. Az újabb teleportot szinte már fel sem veszem, az utóbbi évben igencsak hozzászokott a szervezetem. Mert minek költsünk mi buszra, repjegyre, vonatjegyre, ha megy gyorsabban is?
- Azt hiszed, nem tudom ezt már rég? - nevetem el magam a vallomáson. Amint megtudtam, hogy x-men már sejtettem is a turpisságot. Noha x-menként is szólhatott volna, Gabe nem az a típus, aki kotkodál mindenki felett.
- Legyen első körben maya. Aztán majd később megnézzük a többit is. Időnk, mint a tenger, nem? - ölelem át a nyakát, apró puszit nyomva az arcára. Igaz, nem vagyunk olyanok, mint Logan, az örök élet nekünk nem garancia. De még fiatalok vagyunk, még remélhetőleg hosszú élet vár ránk, együtt. Legalább is ebbe a gondolatba ringatom magam mindig, mikor távol van tőlem, mikor úgy érzem, egy újabb napot elvesztegettünk.
- Mehetünk - kuncogok fel, szorosan hozzásimulva, nyakát ölelve. Mert mi így szoktunk utazni.

-Vagy egy igazi Kraken! Sosem lehet tudni...
Nevetve rázom meg a fejem, és adok neki egy dorgáló puszit. Hogy ez mitől dorgálás azt nem tudom, de annyi baj legyen, így legalább könnyebb visszafogni a kuncogásom.
-Hát felbukkantam volna ott, ahol vagy - kacsintok rá, aztán újabb teleportálás, amitől az eddigre lenyugodott madarak mind felszállnak a fáról, mi ezt viszont aligha láthatjuk, hisz ,mérföldekkel arrább jelenünk meg újra Salem határában.
-Egyébként....abszolúte semmi jogom nem volt számonkérni aznap, egy X-mennek nem ez a dolga, csak épp...tettszettél, és hirtelen nem jutott eszembe más.
A vallomás k9özben leeresztem, hogy a két lábán állhasson, és az így felszabadult kezemmel a tarkómat vakargatom, amíg szégyenlősen nézek lefelé. Másik karom továbbra is szorosan tartja őt, átölelve karcsú derekát.
Kérdésére felötlik pár korábbi kalandunk, de amennyire emlékszem, sosem miatta kerültünk bajba. Egyrészt nem ellenkeztem, másrészt, az igazi baj mindig jött magától, ráadásul pont akkor, amikor épp nem csináltunk semmi hülyeséget. A legdurvább saját húzás talán az volt, amikor bepiáltunk, és az is az én ötletem volt azt hiszem...vagy nem...?
-És milyen piramist szeretnél? Azték, Maya, egyiptomi? Választék van bőven.
Gyakorlatilag bármi, ami nem japánban van, ha oda vinném fura lenne, hogy csak beugrott egy órára...és az emeletes ágyon az alsó szomszédom lehet a helyi hagyományoknak megfelelően végezne magával egy este után. Enyje...

- Ha tényleg effélékre panaszkodnak, akkor jobb ha vigyázol. Mert van egy másik telepata a közeledben - intem félig komolyan, félig mosolyogva. Hisz mindketten tudjuk, ennyire azért nem vagyok menő, hogy ilyen távolságra cselekedjem, ráadásul nem is adott személyen, hanem területbe lépőkön.
A hajamra simító kéznek feszítem a fejem, annyira hiányzott már az érintése, olyan,mintha nélküle levegőt sem kapnék. Vagy legalább is sokat kopna a világ a színeiből.
- Te mindig ott bukkansz fel, ahol én vagyok. Ez már csak így van megírva nekünk - bújok hozzá mosolyogva, és talán megérzés is ez, hisz az idegen hangok hallatán Gabriel a szokásos módon tüntet el minket a veszélyzónából. Bár kétségtelen,ennél jobb helyet is el tudnék képzelni, mit szoros ragaszkodásommal ki is fejezek.
- Nem tetszett a felügyelő szerep? Hisz anélkül hogy ismertél volna meg? - villantom rá a szemeim. Persze tudom, nem rajongta akkor sem a feladatot, az x-menkedést pedig miattam és a suli miatt hagyta abba. Ugyanakkor az ő döntése és én nem fogok semmit ráerőltetni. A sulit sem erőltettem, csak sugalltam. De hát ilyenek vagyunk mi nők!
- Csak egy óra? - kámpicsorodom el, de azonnal el is engedem a szomorúságot, és mosoly szökik az ajkamra. Az egy is több a nullánál.
- Nekem ötletem? Jártunk mi már jól, ha én ötleteltem? - vigyorodom el, miközben jobbom ujjai összecsücsörített ajkamon dobolnak, mintha ez is segítene a gondolkodásban.
- Megnézhetnénk a Thaj Mahal-t. Vagy a piramisokat Egyiptomban. úgy is nem rég olvastam a sokféle titokzatos kamráról. Micsoda fantázia lehetne belőle! - sóhajtok fel vágyakozón. Na igen, nálunk ilyen egy szokványos kiruccanás.

-Nem...amióta harmadszor is végigmentem az egész kampuszon más Don Juan-t kerestek maguknak, bár egy fura pletyka szerint inkább a horror hallucinációk miatt koptak le, amik rejtélyes módon csak a szobám körül jelentkeznek.
Megpuszilom a homlokát, miután megforgattam a szemeim. Komolyan...hirtelen nem is tudom, akad-e lány egyáltalán az évfolyamban. A mostani kalandtúrán mindhárom szobatársam fiú, de ez talán nem olyan meglepő.
-Te is hiányoztál nekem édes.
Hiába teljesen komolytalan a feltételezés, hogy elkezdjünk babákat gyártani, imádom, hogy mindig így reagál rá. Valami elképesztően édesen tud zavarba jönni.
Aztán már reflexből mozdul a kezem, hogy végigsimítsak vele a haján, ahogy a hódolója kerül szóba. Egyetértően bólintok, de közben magamban nem vagyok benne egészen biztos, hogy tényleg semmiség. Na persze, az viszont tény, hogy cseppet még paranoiás vagyok, még akkor is, ha az elmúlt évben csak a házmesternő volt a nyomomban a hülyeségeivel....
-Hmmm? Nem is követtelek! Teljesen véletlen, hogy pont itt jártam én is! Persze jól jött ki de...
Hirtelen elhallgatok, és egy feltartott ujjal Tatit is erre biztatom. Mindketten hallhatjuk, hogy léptek közelednek, és két felnőtt hang társalog egymással, mi másról, mint az az esti beosztásról. Mire befordulnak a sarkon akad is nekik egy szép, üres pad, amire leülhetnek, korábbi ottlétünkről pedig csak egy enyhe szellő árulkodik. Egy magas fa vastag ágán csücsülve szorítom kedvesem még jobban, nehogy leessen, és onnan figyelem a két tanárt.
-Nincs az az isten, hogy még egyszer rávegyenek, hogy bébicsőszködjek. - suttogom, majd felsóhajtok - Amúgy is, holnap hajnalban kell kelnünk...ami itteni idő szerint kora délután, de akkor is...a lényeg, hogy van még egy óránk, mielőtt vissza kéne mennem, és mással szeretném eltölteni, mint munkával...neked esetleg van ötleted mivel?

- Senkinek sem hiányzol? Hát egy csaj sem próbál bemászni az ágyadba? - incselkedek vigyorogva, féltékenységnek még leheletnyi árnyalata sincs hangomban. Nem tudok féltékeny lenni, és nem azért, mert nem hiszem el, hogy Gabe más lánynak ne tetszene. Hanem mert tudom, olyan erős a kötés közöttünk, hogy eszébe se jutna kikacsintani. Furán indultunk, igazából az egész kapcsolatunk olyan öles léptekkel haladt, mintha már rég elrendeltetett volna és igyekezik bepótolni a lemaradást.
A hasamon végigsimító kéz, szavai viszont hamar arcomba kergetik a vért egy pillanatnyi értetlenkedés után. Na igen, már nem egyszer megkaptuk ezt a kérdést, de hát még alig töltöm a húszat, meg hát mindketten egyetemre járunk. Hova még egy gyerek?
- Hülye - hebegem zavart nevetéssel. A gyakorlattal kapcsolatos szavait viszont már komolyan hallgatom, miközben visszaülünk a padra. Eleinte nem akart menni, valahogy megelégedett az x-menes dolgokkal, az élettel. De úgy látom, nem tettem rosszat azzal, hogy rábeszéltem. És sejtem, a szülei is örülnek a továbbtanulásának.
- Hódolóm? Rossz hasonlat - rázom meg a fejem ajakbiggyesztve.
- Nem is tudom. Lehet csak én képzelem be magamnak, végül is New York Salem után igencsak zsibongó város - nevetem el magam, oldalt fordulva a padon, lábaim átvetve az övéin, miközben kezemmel a nadrágot kapirgálom a térdemnél.
- Az tuti, hogy itt senki sem követ. Rajtad kívül!

Könnyedén kapom fel őt, mintha csak pillecukorból lenne a teste, és veszem el édes csókjában. Utólag belegondolva persze felmerül, hogy azért is tűnt súlytalannak, mert ő is boldogan vetette magát a karjaim közé, egyenlőre azonban lefoglal, hogy a derekánál fogva tartsam őt olyan szorosan, hogy még kiteleportálni sem tudnék ebből az ölelésből.
-Hajnali fél egy van ott, szóval mondhatjuk, hogy egy darabig nem fogok hiányozni...
Persze szokás szerint hamiskásan vigyorogva mondom ezt. Tudom jól, hogy szigorúan véve nem szabadna ezt művelnem, de lássuk be, ha egy gondolatolvasó igazgató sem tudott kordában tartani, mennyi esélye lehet egy legjobb tudomásom szerint egyszerű halandónak?
-Ó...na igen, ezt megértem... - jegyzem meg, és a másik kezem befurakszik kettőnk közé, hogy megsimogassam a jelenleg teljesen lapos hasát - De sokáig már úgysem lesz üres...
Adok neki egy eszkimópuszit, majd bűnbánóan mosolygok rá.
-Bocsi, nem tudtam kihagyni. Azt hiszem kezd az agyamra menni, hogy mindenki ezzel nyaggat.
Ha jobban belegondolok, két hete sem jártunk, amikor megkaptuk az első ilyen kérdést. Talán Angela volt az, aki megkérdezte, fiút, vagy lányt szeretnénk? Vagy esetleg a húgom?
Közben a padhoz sétálok, még mindig vele a karjaimban, és leülök.
-Amúgy, nem nagy szám a terepgyakorlat. Eddig minden vizsgán átmentem, és a többség abban a hitben él, hogy normális vagyok, becsszó. És te...? Sikerült megtalálnod a titkos hódolód?
Pár hete Tati megjegyezte, hogy néha mintha figyelnék, és amikor hátra nézett, megesett, hogy valaki azonnal elkapta a tekintetét. A felszínen próbáltam úgy tenni, mint aki poénra veszi a dolgot, de biztos ami biztos, utána néztem, hogy nem-e valamelyik régi ismerősünk tért vissza, vagy esetleg apám kapott kedvet megint hozzá, hogy lefüleljen. Szerencsére egyik sem, és minden bizonnyal csak valami hétköznapi dologról van szó, amit továbbra is nehéz elfogadni sok esetben, de legalább már eljutottam odáig, hogy ez is opció. Haladás.
-Hiányoztál... - jegyzem meg halkan, ha esetleg nem lenne nyilvánvaló abból, ahogy őt nézem, míg ujjaim a hajával játszanak.

Elmélázva ülök az egyik padon, kezemben kedvenc jegyzetfüzetem és egy ceruza. Illetve ez a sokadik kedvenc, hisz megtelnek, elég hamar, olyankor pedig kénytelen vagyok beszerezni egy újat. Persze a régiek is el vannak téve, sose vetemednék rá, hogy kidobjam a fantáziám.
Egy hét? Kettő? A fene se tudja, a lényeg, hogy soknak tűnik. Nem szeretem, mikor Gabe távol van, teljesen magam alatt leszek. Persze sokan mondják, egy kapcsolatnak jót tesz a különlét. De én nem így érzem, nélküle félember vagyok, kedvetlen, erőtlen. Mintha csak az árnyékom lennék, mert a nap eltűnt. Eh, najó, ez már túlontúl nyálas, még tőlem is.
Elgondolkodva forgatom ujjaim között a ceruzát, egy sötét szoba ködlik fel a lapon. És nem csak azért sötét, mert egyszerű grafit van nálam. Maga a sejtető érzés, hogy a bútorok mögött megbújik valami, vagy valamik, mik csak arra várnak, hogy az utolsó lámpafény is elaludjon, hogy az utolsó lépés is elhaljon a házban. Aztán.... Aztán....
Nincs aztán, mert a gondolatmenet megszakad, ahogy ismerős alak tűnik fel a láthatáron. Azt hiszem, kezdek begolyózni, ha már magamnak vizionálom Gabriel-t.
Aztán megszólal, és már tudom, hogy nem álmodok. Sikkantva ugrok fel, illetve az ölélbe, mert már fognak is körül azok az erős karok. Mintha évek óta nem láttuk volna egymást, pedig...
- Azt hiszem, ezt inkább nekem kéne kérdeznem. Nem tart még a gyakorlatod? - kérdem a lehető legrovóbban, legalább is ami tőlem kitelik, de nagyon jól tudom, hogy szigoromon sokat ront a vigyorom.
- Nem volt kedvem az üres lakásban lődörögni - vallom be egy vállvonás kíséretében.
- Meg itt legalább lehet gyakorolni lebukás nélkül - teszem még hozzá mosolyogva, de el nem engedem, mintha attól tartanék, újra eltűnik, nélkülem.

Mostanában sokszor vádolnak azzal, hogy csupán csak testben vagyok jelen, miközben a tudatom valahol teljesen máshol tanyázik. Tény, de attól még nagyon is képes vagyok befogadni a hallottakat, hiába magyaráz japánul az oktató, miközben én hátradőlve lehunyt szemmel képzelem el azt, hogy ha nem is otthon, de a mostani, és a között heverünk a homokban, kedvesem fejével a vállamon, kinek hála senki más nincs a tengerparton rajtunk kívül. Néha az elektromos kerítés illúziója is bőven elég ahhoz, hogy gondoskodjon a nyugalomról.
A Hawaii-i naplemente emléke persze megint szertefoszlik, ahogy a nevem hallom. Gabriel-san...hogy én ezt mennyire utálom hallani, még akkor is, amikor nem azt jelenti, hogy rajtam a sor, hogy valaki megmutassa, hogyan kell leszerelni egy késes támadót, mialatt én arra koncentrálok, hogy a ne teleportáljak önvédelemből, és úgy általában ne tegyek kárt szerencsétlenben, aki amúgy csak jót akar nekem.

Az aznapi feladatok végeztével a hotelszobában újabb adag jegyzet vár rám, és három szobatársamra, kik már meg sem lepődnek, hogy nem maradok, hanem telefonnal a kezemben azonnal magukra hagyom őket. Párszor megjegyezték, hogy bár dögös a lány a telefonom képernyővédőjén, de egy vagyonba kerülhet a telefonszámlánk. Nos, igazuk lenne, de szerencsére van egy módszerem, amivel a távolsági hívásból helyit lehet csinálni. Egy gyors körbenézés, és az üres folyosó helyett azon a helyen találom magam, ahol a legkevésbé érdekel bárkit is, hogy a semmiből bukkan fel valaki, aki hunyorog a tűző napon, hisz ahonnan jött még javában éjszaka volt. Egy pillanatra a szökőkút felé sandítok, aminek véletlenül a kellős közepébe teleportáltam egyszer, amikor megpróbáltam gyorsan elhúzódni a gyanúsan hirtelen érkező vihar elől, majd megrázom a fejem, és benyomom a számot. Az első csörgésnél feltűnik, hogy a jól ismert Dallam, ami Tatit figyelmezteti a hívóra számomra is hallható. A készülékkel a kezemben kerülöm meg a szökőkutat, és csak akkor nyomnom ki, amikor már látom is Őt.
-Helyi hívás a javából... - motyogom, aztán hozzá lépek, átkarolva emelem föl, és üdvözlöm őt egy heves csókkal.
-Hát te mit keresel itt? - Kérdem nevetve, meghatározhatatlanul hosszú idő után, az ölelésből viszont nem engedek, hisz nem láttam már vagy.....30 órája...? 32? Valahogy többnek tűnik.