Tatjana és Gabriel

- Azért csak csínján az ilyen szórakozással. Jóból is megárt a sok - mosolyodom el, és bár poénkodok, teljesen komolyan gondolom. Még jól tartom magam, ezt Gabriel dicsérete is megerősíti. De ki tudja, meddig. Lehet a következőnél már csőd lenne, és az sem kizárt, hogy ha bármit eszek is, onnantól kezdve a napom egy lavór felett töltöm.
- Már öt perce? Kizárt - rázom meg nevetve a fejem, de kétségtelen hogy tetszetős a felvetett ötlet. Közelebb húzódom, ha van még közelebb, és hagyom, hogy újra elterelje a figyelmem a dolgokról.
- Ez egy sajátos képesség - suttogom az ajkaira még utolsó szó jogán...

Talán újabb öt perc, talán tíz, lehet egy óra, mire kibontakozom az ölelésből és sajnálkozva bár, de pát intek. Azért még sem alhatok itt. De emléket hagytam, még ha nem is szándékosan. Égő ajkak, lyukas agy.. És a végeredmény egy otthagyott notesz...


//szintén köszönöm, roppant érdekes, fordulatos volt //

Nem mondom, azért szükség van egy kolostorra való önuralomra, hogy nyugton maradjak, amíg lemászik rólam egy ilyen hihetetlenül szép lány, de végül csak sikerül, és aztán egy mosollyal nyugtázom, hogy amúgy sem akart messzire menni.A kérdésre, hogy különlegesnek érezze-e magát, rákacsintok. Lehet valami a dologban. Kicsit furcsa is...sosem randiztam még olyannal, aki tudta rólam, mire vagyok képes, és ez most egészen...felszabadító érzés.
-Minden oké? - Kérdem összeráncolt homlokkal, és figyelem, mit húz elő maga alól. Esküdni mernék, hogy takarítottam, szóval elképzelésem sincs, mire ülhetett rá, de aztán megkönnyebbülten mosolyodom el, amikor csak a füzete kerül elő. A következő témát inkább nem feszegetem tovább, ami viszont a kaját, és a teleportációt illeti:
-Ó? Saját lábon? Pedig már azt hittem, kezdesz rákapni a dologra. - Mondom aztán előre hajolok, és homlokom az övéhez érintem.
-Megjegyzem, sokkal jobban nézel ki, mint mások szoktak ennyi teleportálás után...már úgy értem, nem semmi, milyen jól bírod. Elsőre még én sem voltam ennyire vagány.
Ami a kaját illeti, gondolkodva hümmögök egy kicsit, az ajtó felé sandítok, de aztán megvonom a vállam.
-Á, nem érdekes...viszont nem csókolóztunk már vagy 5 perce és ez...tarthatatlan...
Nem is vesztegetem az időt sokáig. Az igazat megvallva, ha repülőgépeket túlüvöltve is korogna a gyomrom, akkor sem hiszem, hogy bármi máshoz lenne kedvem, mint itt ülni vele egész délután és elfelejteni, hogy létezik bármi más is azon a mennyei érzésen kívül, amit akkor érzek, ha vele vagyok.

//Köszönöm a játékot, remek volt @->>--//

- Azért némiképp megnyugtató, hogy nem mozogsz otthonosan a lányok szobáiban - mosolyodom el, miközben óvatosan, de mászok lefelé az öléből. Szerencsére menekülésem nem torkollik birkózásba, nem huzavonázik Gabriel, bár kezem nem engedi. Igaz, ez nem is zavar.
Így hamarosan már mellette ülök, igaz, a közelséget, vagy inkább szorosságot tartom, hisz vállam vállához, lábam lábához simul, mit előbb felhúzok, majd zavartan nyújtok ki. Mégis csak az ágyán vagyunk, én meg cipőben. Bár nem valami iszapos területen járkáltunk, azért mégse.
- Akkor érezzem magam különlegesnek? - kérdem nevetve, mikor bevallja, én vagyok az első, akit oda vitt. Pedig ahányszor már járt ott, úgy tűnik, különleges számára. Márpedig különleges helyeket nem mutogatunk mindenkinek.
- Ilyen vagánnyal tuti nem - kacsintok rá pajkosan, miközben szabad kezem némi tapogatózásba kezd. A vizes flakont tuti, hogy a vonaton hagytuk, de remélhetőleg a füzetem és a lapok közé rejtett virágot nem.
- Au - nyüsszentek fel, majd csípőmet megemelve húzom elő a bűnöst, aki a fészkelődésem közben alám szorult.
- Megvan! - emelem diadalittasan a zsákmányt, óvón szorítva mellkasomhoz. Mégis csak a fél fantáziám benne van.
- Nem veszem célzásnak - szögezem le, és bár mosolygok, azért most valóban komoly minden szavam. Sejtem, hogy akár az én képességemnek, neki is vannak korlátai. És inkább landoljunk itt, puhán, ismerős terepen, mint valahol ismeretlenbe, csak mert nem akar zavarba hozni.
- Éhes? Örülök, hogy a reggeli bent maradt - fintorodom el játékosan, és a füzetem magam mellé téve keresi fel szabad kezem az övét, hogy immár mind a tíz ujjunk összefonódhasson. Kissé fura nekem ilyen bizalmas közelségben lenni egy fiúval, hogy ennyire tetszen az érintése, hogy magam kezdeményezzem. De hát.. fura ez az egész iskola, fura az életem, mióta megszülettem. Min csodálkozom?
- De ha a te gyomrom bírja, felőlem leugorhatunk a konyhába, vagy ahova gondolod. De most saját lábon! - teszem még hozzá kacagva...

Tovább cirógatom az arcát, amíg selymes hangja ott duruzsol a fülembe, és édesen kacag kissé ellentétes szavaimon.
-Na igen...és a harmadik, meg a negyedik alkalommal. Eltartott egy darabig, amíg jól belőttem. Ó, és ötödszörre kiesett valami a zsebemből a vonaton, de már csak otthon vettem észre. Minden esetre, most nem hoztam magammal semmit...csak téged.
Erre a végszóra szorosabban ölelem magamhoz. Pont jó, mert közben ő is édesen simul hozzám. Ha minden utazás ilyen lenne, még az is lehet, hogy rászoknék a tömegközlekedésre.
-Ez esetben megpróbálnál kevésbé jól csókolni? Így nagyon nehéz nem biztató dolgokra gondolni... - Mondom nevetve, aztán a sötétben újra megkeresem az ajkait. Nem, ezúttal sem jön össze a dolog...megint túl jó.
-Ó, és merre jártatok? - Kérdem érdeklődve, aztán ujjaim hegyét végighúzom a hátán. - Felkészülni? Így is tökéletes vagy.
~Sőt, annyira elképesztően gyönyörű így "civilben" is, hogy szinte hihetetlen, hogy szóba állt velem...mázli, hogy épp annyira aranyos, mint dögös...~
-Vigyázok rád - suttogom a fülébe aztán...

-Nem, tényleg nem tudom - ismerem be rosszul játszott csalódottsággal - és ha tudnám sem tudtam volna garantálni, hogy oda érkezünk amíg nem jártam ott, és nem mondjuk az igazgatói irodába.
Megnézném mondjuk, milyen arcot vágna, ha így jelennénk meg az íróasztalán, de na...lehet nem lenne őszinte a mosolya. Közben viszont a kezem megindul a lány oldala felé, és kicsit megcsiklandozom az oldalát a következő beszólása hallatán.
-Arra célzol, hogy eddig nem randiztam egy vagány lánnyal sem? - Kérdem nevetve, de aztán megrázom a fejem - Amúgy nem járt velem ott senki más.
Valamiért megint elpirul szegény, most még jobban is, mint szokott. Először nem egészen értem, miért, de amikor megpróbál kimászni az ölemből, ah lassan is, de leesik, honnan fúj a szél.
-Hoppá...
El is eresztem gyorsan, kivéve a kezét, azt már túl furcsa lenne nem fogni.
-Nem célzás akart lenni csak...hát tudod, kényelmesebb nem jutott eszembe ahova eshetünk a környéken... - na erre már én is lehajtom a fejem - úgy értem...nem vagy éhes?

Bár nem sokat, de azért épp eleget utaztam már vonaton ahhoz hogy tudjam, mennyire ingatagon lehet csak állni, főképp egy sötét kocsiban, ahol azt sem látod, hirtelen esésnél mibe kapaszkodhatsz vagy épp mire esel. Így nem ellenkezem, ahogy Gabriel magával húz, majd az ölébe ültet, bár kétségtelen, elsőnapos ismerettség és mondhatni elsőrandis helyzethez képest elég.. merészek vagyunk..
- Sose buktál le... Csak először meg másodjára, mi? - nevetek fel szavain, mik eléggé ellentétesek, eléggé ütik egymást. De sebaj, egy mutánsnál jobb a kettő, baj esetén megoldjuk, nem kételkedek benne. A lényeg, hogy háborút ne robbantsunk ki, mert azért már nagy dorgálást kapnánk otthon.
- Nevezzük egy erős talánnak. Még túlzottan elbízod magad - mosolyodom el, hozzábújva, simulva, mintha csak egy macska lennék, mint Kormos, mikor a kertben dörgölőzött hozzá. Talán mégis van valami közös bennem és a macskában.
- Nem - rázom a fejem Disney Land hallatán, persze csak finoman, nem akarok összekoccanni vele.
- Bár elég sok helyen jártam, de ez valahogy nem szerepelt apám útvonalán. De azért legközelebb szólj, ah kiruccanunk, akkor felkészülök - teszem még hozzá. Azért egy randin az ember lánya kiöltözik, sminkel, dögös cuccot húz. Még Disney Landbe is.
Közben beköszön az első fénysugár, szinte már bántó élességgel, noha tényleg csak egy aprócska csík, de lassan követi őt a többi is, egyre több fénnyel töltve meg a kocsit, láttatva minket és a rengeteg dobozt, melyekből épp az egyiken ülünk.
- Azt hiszem - súgom kábán, hisz Gabriel újfent cselez, eltereli a figyelmem arról, amire készül valami sokkal kellemesebbre. És csak fokozza bókjával, ismét arcomba tolul a vér, pedig azt hittem, az első sokk után ez már nem fordul elő. De reagálni nincs időm, kezem a derekáról ismét a mellkasára szökik, újfent belemarva ingébe, mintha attól tartanék, valahol útközben lepottyant. És ismét az a fura, gyomorforgató érzés, miközben nekem csak egy dolog zakatol a fejembe: Csak most ne legyek rosszul!

Puhára érkezünk, bár nekem így is úgy is az jutott volna, hisz Gabriel ölel, így ha ő oda is veri magát, engem megvéd teste. Még pár percig lehunyva tartom szemem, zsolozmázom az igét, hisz csúnya lenne most kidobni a taccsot. Sokat rontana az első alkalom emlékén.
Szavai terelik figyelmem, vonják magára, és ekkor engedem csak el a ruháját és pislantok fel, illetve körbe. Megannyi könyv hirdeti a szoba tulajának olvasói kedvét, de egyébként minden fiús. Persze mit is várhatnék egy fiúszobától? Tán rózsaszín tüllpárnákat?
- Azt se tudod, melyik szobában lakom - vigyorodom el, élvezve előnyöm a tudás okán. És persze kissé meg is nyugszom. Elég kínos helyzetekbe kerülhettünk volna, ha az ötösbe teleportál. Vagy Leaht riasztjuk halálra, jobbik esetben, vagy épp Erwan borotválkozik újfent. Nos, a elég kellemetlen szitu lett volna.
- Egy alagút, aztán egy sötét vagon, most meg a szobád... Kezdem azt hinni, nem csak a teleportálás utáni rosszullét az oka, hogy ritka a második randid - mosolyodom el, miközben óvatosan megpróbálok azért lekecmeregni az öléből. Ez még is csak a szobája, az ágya, én meg... Én meg.. én meg megint vörösödöm...

-Ó, ne aggódj - mondom még mindig mosolyogva, és újra megsimogatom az arcát. Közben a sarkammal végre találok egy dobozt, amire le is ülök, őt pedig magammal húzom az ölembe. Így máris sokkal kényelmesebb tovább csókolni őt ennek a rázkódó masinának a fedélzetén.
-Engem még egyszer sem vettek észre...leszámítva az első alkalmat, amikor kibotorkáltam, megkérdezni hol vagyok...meg a másodikat, amikor a mozdonyba kerültem. Elképzelhető, hogy ha a professzor tudna oroszul, lenne mit megmagyaráznom...
Arra inkább nem térek ki, hogy ha rossz kedve van a bevodkázott macisapkásoknak, akkor a suliban való magyarázkodás lenne a legkisebb gondunk, de arra úgysem kerül sok. Úgy értem, a barlang kijáratától simán hazaviszem magunkat, ő pedig el tudja hitetni velük, hogy Napóleon és Hitler feltámadtak, és egyesített erővel próbálják meg újra elfoglalni az országukat, szóval lesz mi lefoglalja őket arra a hét és fél ezredmásodpercre, amíg eltűnünk innen, ha baj van.
-Ez most egy igen lett volna? - Kérdem nevetve, és kap egy újabb puszit, igaz most az arcára...mellé ment na. Gyorsan korrigálom is a dolgot, ebben a sötétben nem könnyű.
-Úgy hangzott, mint egy igen. Egyébként, annyira azért nem durva a fantáziám, mint egyeseknek itt az ölemben, nekem nem kell kitalálni ezeket a helyeket, csak megtalálni őket. És ha már így témában vagyunk...jártál már Disney Land-ben?
Közben a fény apró sugarai beszűrődnek a vagon résein át, jelezve, hogy csak kijutottunk az alagútból. Lassan itt az ideje ugrani, csak még meg kell várni, amíg elérjük a hidat. Még fél perc. Szerencsére tudom, mivel üssük el addig az időt...
-Oké, felkészültél? - Mondom, miután ajkaink egy újabb cuppanással válnak el, én pedig most már eltávolodva tőle megint láthatom a gyér fényben.
-Istenem, de gyönyörű vagy... - bukik ki a számon, aztán megköszörülöm a torkom, és szorosabban ölelem magamhoz. - Kapaszkodj.
Érzem az első bukkanót, ahogy a hídra érünk, és hirtelen két potyautassal kevesebb lesz. Az ágyam nyikorogva rugózik, ahogy mindketten ráhuppanunk, én meg hátradőlök a falig, Tatjana-val a karjaimban a lendülettől. Gyorsan körbenézek, hogy tényleg az én szobám-e, de aztán megnyugszom. Ennél több könyv legfeljebb a könyvtárban lehetne, vagy Charles szobájában, és egyikre sem jellemző a Queen poszter a falon.
-Üdv a fiú lakrészben egyébként. Bocs, hogy nem rögtön haza vittelek, de hiszed vagy sem, oda még sosem teleportáltam...

Egy újabb puszi, apró, játékos, engem még is elbambít. Mint egy marionett bábu, olyan vagyok most, mintha Gabriel nélkül még a lábamat se tudnám odébb mozdítani. És talán így is van, hisz ölel és újra az a különös semmis-lebegő érzés. Szerencsére a szemem lehunyom, így nem kavarodik fel újra annyira a gyomrom, bár lehet hogy kábaságom még a csók számlájára írható. Talán ez a trükk. Eltereli a figyelmem, egészen más miatt liftezik most a gyomrom, így időm sincs az ugrásra és a rosszullétre gondolni...

Az érkezés most kevésbé stabil, megingok, de bal lábam reflexszerűen rakom hátrébb és Gabriel is szorosan tart, így nem esek el. Úgy tűnik, nélküle már sose állok majd stabilan a saját lábaimon. Kíváncsian nyitom a szemem és pislognék körbe, ha tudnék. De koromsötét van, csak a hangját hallom, kezének óvatos simogatását érzem.
- Nem... - lehelem válaszként, hisz nagyon szóhoz jutni nem hagy, lefoglaljam szám én pedig nem bánom. Furán bizsergető egy koromsötét helyen egy fiút ölelni, csókolózni vele. Izgalmas...
- Reméljük nem lesz lebukás - nevetek fel halkan, bár a falak még így is visszaverik a hangom.
- Nem szeretnék magyarázkodni a suliban - teszem még hozzá, és bár arcom nem láthatja, hangomon érezheti, csak kötekedem. Most valahogy még az sem érdekelne, ha Charles és Eric előtt kellene bevallanom mindent. Bár mindent azért nem, igaz.. Charles előtt nem sok mindent titkolhatnék. De talán diszkrét lenne...
- Másodikra? - kérdezek vissza kacéran, miközben most az én ujjaim futnak fel a karján, játékosan megcsiklandozva nyakának érzékeny bőrét, majd visszacsúszik a csípőjére, hogy így simulhassak hozzá. És kissé mozdítom fejem, elhúzódva homlokától, nehogy összekoccanjunk, csak úgy a megszokás kedvéért, és most én lopok egy puszit, mint amilyet tőle is kaptam még a síneken.
- Roppant felcsigáz, vajon mit rántasz ki a tarsolyodból második alkalomra, ha már az elsőn egy koromsötét, elzárt zugba hozol?

-Én gondolatolvasó? Ugyan miért? - Kérdem nevetve, bár valamivel később sikerül valóban kitalálnom, hogy mit szeretne tőlem, igaz nem olyan nehéz, mert szerencsére én is pont erre vágyom. Elképesztően könnyű belefeledkezni ajkának bódító puhaságába, és csókjának ízébe, amit semmi máshoz sem tudnék hasonlítani, ezért maradjunk annyiban, hogy Tatjana íze van, ennél szebbre úgysem tudnék gondolni. Aztán a csók után még mindig magamhoz ölelem őt, amikor egyszerre fordulunk a zaj irányába.
-Tudom - mondom, aztán vissza fordulok felé, és gyorsan szájon puszilom.
-Nyugi, elhiszem neked, viszont most kapaszkodj.
Utassal még sosem ugrottam fel egy mozgó vonatra, de természetesen nem kockáztatnám az életét, ha nem lennék biztos magamban.
-És...most!
Kámforrá válunk mind a ketten, de csupán egy pillanatra.

Amikor megjelenünk a zakatoló vonat egyik kocsijának belsejében, nem sokon múlik, hogy ma már sokadszorra esünk el. Ezúttal is sikerül megtartanom őt, ha nem is könnyen, igaz cserébe jól beütöm a vállam az egyik falba. Annyi baj legyen, nem eresztem el csak azért sem!
-Nem ütötted meg magad? - Kérdem, aztán a koromsötétben óvatosan kitapogatom az arcát, és újabb csókot kap, mert...az utóbbi olyan rég volt, és nem lehet betelni.
-Valami faüzembe visz ez a vonat. Igazán sosem néztem meg mert...hát, nem sok jót hallottam a szovjet vendégszeretetről. Minden esetre, az alagútból eddig mindig szívesen kivittek, ez zokszó nélkül, és gondolom, ha most sem bukunk le, megint így lesz.
Újra megsimogatom az arcát, és a homlokom az ő homlokának döntöm. Bár lenne itt valami fény...és ekkor döbbenek rá, hogy valami nem stimmel. Ez az ugrás olyan...könnyű volt. Mintha nem is tudom...tényleg csak szökkentem volna, mindenféle természetfeletti humbug helyett. Fura...kicsit sem érzem magam fáradtabbnak tőle...és mintha Tatjana sem lenne rosszul tőle, legalábbis nem látványosan, bár lehet ezt jobb nem elkiabálni.
-Szóval, mit gondolsz, van esélyem egy második randira, vagy inkább a medúza látogatására készüljek?

Párizs felemlegetésére kicsit megemelkedik az egyik szemöldököm. Hihetetlen. Ha tényleg olvas a gondolataimban, akkor roppantul vigyáznom kell mellette.
- Ugyanerre gyanakszom veled kapcsolatban - mosolyodom el játékos szavait hallva, majd szinte arcomra olvad a mosoly és csak pislogok rá. Zavarban vagyok, immár le sem tagadhatom, és csak csodálkozom, hogy még nem vizionáltam ide semmit. Talán túlságosan elvonja a figyelmem, ahogy keze a karomon szánkázik végig, apró libabőrt keltve, majd arcomhoz tér, mi felforrósodik tenyere alatt. Én meg csak állok, megbabonázottan, mint első nap az iskolában, mikor minden olyan nagy, olyan különleges és legfőképp, olyan titokzatos volt.
Aztán elhomályosodnak vonásai, ahogy közelebb hajol, majd már semmit sem látok, hisz lecsukódnak szemeim az első, óvatos érintés okán. Aprót szusszanok, ujjaim, mik ujjaiba fonódnak finoman rászorítanak, mintha csak biztatnám. És él is vele, az első tapogatózót második hevesebb követi. Felszabadult kezem nyakára siklik, és hagyom, hogy egy pillanatra most ő babonázzon meg, kábítson el, mint ahogy én tenném.
De mindennek vége kell hogy legyen, sajnos, levegőt még én se tudok a tüdőnkbe csinálni, így kénytelenek vagyunk elválni, legalább is ajkain, hogy levegő után kaphassunk. És belemosolygok a pillanatba, szólni nem nagyon tudnék. Mit is mondhatnék most?
- Mit? - pislogok értetlen, majd immár próbálom a külvilágot is befogni, befogadni.
- Nem én vagyok, eskü - nevetek fel vidáman, felszabadultan, majd feldobottan bólintok a kérdésre.
- Ha már idáig jöttünk - nevetek fel, majd egy röpke pillanatra közelebb hajolok.
- Egyébként az, hogy én is hallom, még nem garancia semmire. De ezt most tényleg nem én csinálom...

Valahogy nincs kedvem nagyon a volt barátnőimről társalogni, akik ha látnák, mire vagyok képes, biztos egyszerre hívnák az ördögűzőt, az FBI-t, és a szuper csapatot. Minek is foglalkoznék velük, amikor itt van előttem ez a gyönyörű, és elképesztően aranyos lány, aki továbbra is hatalmas, csodálkozó szemekkel kémleli a tájat, amiről csak most tudta meg, milyen messze van otthontól.
-Momentán rád hoztam vele a frászt a birtokról – mondom nevetve, minden komolyságot mellőzve, majd még gyorsan hozzáteszem: - De cserébe legközelebb Párizsba megyünk, már persze, ha addig odatalálok valahogy…
A következő, elképesztő feltételezésére, miszerint a vonat alá lökném, csodálkozva pislogok rá, aztán félre húzom a szám, és rosszul játszott komolysággal kérdem:
-Már olvasol is a gondolataimban, vagy mi?
Aztán most sem bírom ki nevetés nélkül 10 másodpercnél tovább.
-Pontosan, fő a biztonság!
Ami a vonatfüttyöt illeti, szinte már meglep, hogy nem idézte meg magától, mozdonnyal együtt, de…azért örülök neki, hogy nem tette. Szemeimmel lepillantok másik kezem irányába, amit most ő érint meg, aztán azt a kezem megmozdítom, és ujjaim finoman végighúzom a bőrén, felfelé haladva így a karján, amíg az arcához nem érek.
-Igen, megérdemelné… - Jegyzem meg suttogva, mialatt a tenyerem végigsimít az arcán, s eddigre számomra a zöld feledésbe merült, s csak gyönyörű mélybarna szemeit látom magam előtt, s ahogy ott csillognak benne a lenyugvó nap utolsó sugarai. Közelebb hajolok, hogy eltüntessem azt a kis távolságot, ami még fennáll közöttünk, és ajkaimmal finoman ízlelem meg ajkait. Nem tart sokáig, épp csak egyetlen édes pillanatig, amit még ennél is rövidebbnek érzek, de ha neki sincs ellenére, ezt már követi is a második, jóval szenvedélyesebb csók, amit legszívesebben abba sem hagynék, ha nem kéne levegőt vennem előbb utóbb. Inkább utóbb. Még a szemeim is nevetnek, amikor arcom kissé eltávolodik tőle ezek után.  Annyira fel vagyok dobva, hogy más nem is érdekel, még az sem, ahogy a közönségünk kifütyül minket…
-Várjunk…ezt te is hallod? – Kérdem, összeráncolt homlokkal, és oldalra pillantok. A vonat még nagyon-nagyon messze van, de azért illett már észrevenni. Csak tudnám, mi a fenét keres itt ilyen korán…vagy már megint elvesztettem volna az időérzékem? Meglehet?
-Van kedved felülni rá?

Kicsit irigylem, hogy ilyen edzett a gyomra már, bár igazából nem tudom, hány rókáztatás után. Ki tudja, az első alkalmakkor ő miként viselte. De iagzából most épp nem érdekel. Valami egyéb téma kell, mintsem a gyomorjátékunk, különben még újra elkap az inger.
- Frászt? Ki kapna tőle frászt a birtokon? - pislogok rá értetlen. Nem, az fel sem merült bennem, hogy "egyszerű" emberekkel szórakozzon így. De ki tudja, mióta él már a házban, bőven lehetett ideje így elsőrandizni. Mert ugye mint korábbi szavaiól leszűrtem, ő már nem diák. Legalább is nem hiszem, hogy az lenne.
- Határnál? - pislogok újfent értetlen és kezd nemtetszeni a szitu. No nem az, hogy vele vagyok, hanem hogy most folyamatosan én értetlenkedem. De azt hiszem, ez így fair. Még ha nem is tetszik.
- Ukrajnában? - sikkantok fel rémülten, majd mind egy szökött rab pislogok körbe. Nemhogy városokat ugrottunk, amennyire földrajzi tudásom összekaparom, óceánt ugrottunk. Ha már óceán.. lehetett volna Párizs. Bár kétségtelen, ez a zöld alagút is igen, khm.. nos.. romantikus.
- Vonat? Valld be, elé akarsz lökni - vigyorodom el, hagyva, hogy engedjen bennem a feszültség és a sokk okozta merevség. És lazulásom ára, hogy nem figyelek a lábam elé, megbotlok, és esnék is, ha Gabriel nem lép épp közelebb és nem kap el. Elpirulva nézek arcába, és noha tetszik a helyzet, azért nem élek vissza a pillanatnyi bizalommal és visszatalálok a saját két lábamra. De úgy tűnik, neki sincs ellenére a közelségem, ujjai ujjaimra fonódnak, némi erőltetett magyarázattal.
- Aha, hogy hirtelen eltűnhessünk, mi? - nevetek rá halkan, mintha félnék megtörni a hely különös csendjét, az ő némaságát. Aztán csak állunk, mint két.. szobor talán? Mintha megbabonáztuk volna egymást és idedermedtünk volna a sínekre, várva a végzetet. Csak kérdés, az vajon mi is? A halál, vagy valami más? Én a másra szavazok...
- Mit szólnál most egy vonatfüttyhöz? - mosolyodom el, épphogy csak suttogva a szavakat. De közelebb is lépek úgy, mint mikor a kertben magához fogott teleportálás előtt. Csak most nem hunyom le a szemeim, nem szorítom az ingét. Csak nézek fel rá, ahogy ő is csak néz engem.
- De inkább nem.. Félek, hirtelen zsigerből ugranál - mosolyodom el, miközben másik kezemmel most én nyúlok az övé után, és bár a teljes összefonódás megoldhatatlan a palack és egyéb kézben lévő tárgyak okán, de azért még is egy újabb lépés felé.
- Márpedig ez a hely megérdemli, hogy még elgyönyörködjünk benne kicsit...

Morgással egybekötött kuncogással felelek nagylelkű ajánlatára.
-Köszi, de van még nálam, egyébként is, az én gyomrom már edzett, nem lesz itt baj. - Aztán kezem a vállára teszem, és én is felegyenesedem. Ahogy látom, vele sem lesz baj. A következő kérdése hallatán viszont a plafont kezdem kémlelni. Milyen szép zöld...
-Igen, csak téged...nem nagyon szoktam reklámozni a dolgot, mert a legtöbb emberre a frászt hoznám, de gondoltam nálad nem lesz ilyen probléma.
Lehet nem kéne ennyit mosolyognom azon, ahogy rémüldözik, nem mintha nem érdemelné meg a tüskés húzása után, de na...szép lányokra frászt hozni nem szép dolog, még akkor sem, ha ilyen édesen csillog a szemük közben.
-Ha szeretnél, mehetünk gyalog is, de készülj fel, hogy a határnál lesz pár kellemetlen kérdés, és elképzelhető, hogy le fogod késni a következő néhány tanítási napot. Egyébként Ukrajnában vagyunk, egy alagútban, amit ilyenkor le szoktak zárni, mert a napi három kanyarból amit megtesz itt a vonat, az utolsó már nagyon közel van. Erről jut eszembe...
Közelebb lépek hozzá, és így épp időben tudom elkapni őt, mielőtt megint hanyatt esne. Bal karom átfuttatom hátul a derekánál, hogy megtámasszam, amíg visszanyeri az egyensúlyát, aztán, ha ez sikerül, elengedem, de aztán egyik kezem ujjait átkulcsolom az ő ujjai között, hogy így fogjam meg a kezét, aztán végtelenül ártatlan képet vágva nézek rá.
-Biztos ami biztos, ha esetleg előbb jönne a vonat, el tudjunk tűnni, még mielőtt utolér minket. Na meg, ahogy látom még mindig nem heverted ki, hogy levettelek a lábadról.
Rá kacsintok, aztán...aztán csak állok ott a csendes alagútban, és a szemébe nézek, egészen közelről. Egyenlőre nem hallok semmi mást, csak az ő szuszogását.

Fogalmam sincs, mi a hátam mögött keletkező légmozgás oka, most valahogy nincs erőm gondolkodni rajta, összefüggésbe hozni Gabriel képességével. Inkább csak örülök neki, felhevült arcomnak kifejezetten jót tesz a simítás, csillapít, nyugtató. Aztán még egy, erősebb és újfent hallom a hangját.
~ Itt hagyott egy kicsit? ~ Döbbenek rá, aprót sóhajtva. Szólhatott volna előre, akkor talán nyugodtan dobom a taccsot. De így újfent csak nyelek, ám ahogy felém nyújtja a vizes palackot gyanakodva kezdem méregetni. Ha gondolatolvasó is, marha nagy gázban vagyok.
- Adjam kölcsön a tasit? - vigyorodom el némi kényszerrel, látva, h ogy ő is zihál kissé, majd óvatosan felegyenesedem és letekerem a kupakot. AZ első korty víz ismét felbolygatja a gyomrom, érzem, ahogy kesernyés íz tolul a számba, így a következő korttyal inkább kiöblítem a számat, majd lehetőleg nőiesen kiköpöm azt. Hát nah.. ennyi talán belefér.
- Tehát csak engem túráztatsz? - mosolyodom el immár kissé könnyedebben az első randis témával kapcsolatban. Azért annak kicsit örülök, hogy nem kezdte el feszegetni, hogy akkor ez most randi-e, és még csak mentegetőzni se kezdett, hogy nem az. Vette a lapot, elviccelte és kész. Bár lehet csak tartott attól, ha elkezd szekálni viheti a ruháját a mosodába.
- Haza is így megyünk? - esnek le utolsó szavai, némi riadalommal markolva a palackra, és ha esetleg elvette volna a zacskót, most visszaorozom egy gyors mozdulattal.
- Akkor ez jobb, ha nálam marad - vigyorodom el, majd megint kortyolok a vízből. Szerencsére ezt se köpni nem kell, se a gyomrom nem fordul fel tőle, bár finoman tiltakozik a bevitel ellen.
- Haza... Ácsi.. hol vagyunk? - eszmélek a helyre, kíváncsian pislantva körbe a zöldel futtatott alagútba, majd egyet lépve valami keménynek ütközik a lábam, mint orv támadó buktatva meg léptem, fenyegetve a veszéllyel, hogy talán ismét seggre ülök Gabriel előtt.

A kérdésre nem kap választ, tartok tőle hamarosan úgy is megtudja. Szegény lány, furcsa látni rajta a félelmet, de azért jól esik, hogy ennek ellenére is bízik bennem, legalább erre a fél pillanatra, amíg átkerülünk egy óceánnal, meg egy kontinenssel arrébb.

Amíg ő küszködve a mellékhatásokkal elfordul tőlem, érezheti, hogy egy lágy szellő simít végig az arcán, aztán úgy 10 másodperccel később egy jóval erőteljesebb is követi azt. Nem olyan durva, hogy ledöntse a lábáról, csak épp jelentőségteljes, de egy alagútban ez azt hiszem nem olyan meglepő.
-Mondhatni, bár eddig egyszer sem teleportáltam senkit az első randin - vágok vissza, aztán felé nyújtom a vizes palackot, amit a konyháról csentem el, durván fél perccel ezelőtt. A testtartásom egyébként eléggé hasonlít a lányéhoz, én is előre görnyedve támaszkodom egyik kezemmel a térdemen, és nem sok hiányzik, hogy ziháljak. Hiába na, ez a táv háromszor azért még nekem is durva.
-Tessék, ez jót fog tenni. Ne aggódj, hazafelé már nem lesz ilyen vészes, pláne, hogy átlag felettien bírod a dolgot.
Óvatosan megcirógatom a feje búbját, miközben várok. A vonat elvileg vagy 20 percig még nem jön erre, szóval van időm kivárni, amíg összeszedi magát.

- Ez minek? - pislogok a felém nyújtott papírzacskóra. Eddig vajon hol dugdosta?
De mielőtt megkérdezhetném közelebb invitál magához. Meglepetten pislogok rá, de már nincs visszakozási lehetőségem. Közelebb lépek, és ugyanezt teszi ő is. Zavartan sütöm le a szemem, ahogy átölel, ujjaim ösztönösen marnak ingére, és még a szemhéjam is összeszorítom. Félnék? Meglehet. Végül is valami olyanra készülünk, amit én nem tudok kontrollálni. Igen, ez a legnagyobb félelem!

Igen fura, különös, és.. gyomorforgató. Kétségtelen. Hogy egy pillanat az egész vagy több? Fogalmam sincs. Csak ujjaim markolják görcsösen a szövetet, miközben a gyomrom igen kellemetlen liftezésbe kezd. Ahogy újra fix talajt érzek a lábam alatt azonnal hátrébb lépek, hagyom, hogy kikapja a kezemből a füzetem, hisz már szorítom is szám elé mancsaim, miközben bekönnyező szemekkel próbálom visszanyelni a reggelim.
~Lisa, francba a sajtburival~
A gyönyörű zöld környezettel nem is tudok még foglalkozni, csak nyeldekelek, elmarva Gabrieltől a zacskót, majd hátat fordítok neki és a szám elé tartom a tasit. De nem! Akkor se kezdek rókázni előtte! Még mit nem!
Újabb nagy nyelések, ökölbe szorult kezeim a combomra támasztva hajolok előre, mint aki a maratont futotta.
- Ritkán van második randid, ugye? - szűröm a fogaim között, majd újfent nyeldekelek egy párat. A francba, legalább vizem lenne!

-Nem akarok nagyon részletekbe bocsátkozni de...
Kitartom az öklöm, aztán hirtelen szétnyitom az ujjaim, ezzel egy robbanást imitálva.
-Ennyire persze nem lett látványos vége a cuccnak, de nagyot szólt és füstölt, apám pedig majdnem kiugrott az ablakon, szóval azért volt para na.
Nem tudom miért, de egy pillanatra nagyon izgultam, pedig sejtettem, hogy végül úgyis velem tart. Nem tudom, talán hihetetlen, hogy egy ilyen szép lány lógna a suliból, hogy velem lehessen? Kicsit tényleg az, de nem fogok panaszkodni. Kár, hogy a teleportáció elég rázós lesz.
-Na jó, először is...ezt fogd meg... - és ezzel átnyújtok neki egy papírzacskót. Egy ideje rájöttem, hogy egyszerűbb egy ilyet hordani magamnál, mint állandóan a tisztítóba járni a ruháimmal, ha baj van, és sürgősen kellett kihozni valakit valahonnan.
-Most pedig, gyere közelebb.
Az utasítással egy időben én magam is közelebb lépek hozzá, hogy fél úton találkozzunk. Szorosan magamhoz ölelem, mintha legalábbis egy repülőből készülnék kiugrani ketten, és egészen közelről a fülébe súgom:
-Bízz bennem.
Aztán huss, és nyomunk sem marad a kertben, kivéve egy aprócska légörvényt, de az gyorsan elhal.

Sajnos összesen két wc van, ahova tudom hogyan kell ugrani a suliból, de az egyik épp a  suliban van, a másik pedig New York-ban, a házunkban, de azt hiszem szegény lánynak elég sokk mára a családomból engem megismerni. talán majd később.
Így aztán egy egészen más helyre kerülünk. Ez is zöld, csak kicsit nagyobb, és messzebb is van. Egészen pontosan Ukrajnában, a helyi idő pedig olyan 6 körül lehet délután. A nap még nem hagyta el az eget, de azért már megindult lefelé, és nincs is messze...hát onnan, ahonnan jöttünk ugye. Gyorsan elveszem tőle a cuccait, aztán várok, hogy viseli az első térugrását. A zacsit persze a kezében hagyom.

Még szerencse, hogy nem érzem azt, amit Kormos, különben bajban lennék. Már a gondolat is bajt hoz a fejemre, ahogy nézem, miként dögönyözi végig Gabriel a macska hasát és hátát egyszerre.
Szerencsére nem mélyedhetek bele, a társalgás halad, a figyelmem el-elterelődik.
- Megszerelte? Mármint elrontatta, mi? - mosolyodom el. Gondolom egy testvér olykor rengeteg bosszúság is, de.. mégis csak a testvére, és szavaiból is úgy érzem, szereti. Minden "megszerelés" ellenére is.
De ebbe a témába se mélyedünk bele, ahogy ő, úgy én is hallom az egyre erősebb zajokat, és sejtem, hamarosan itt is felbukkan majd egy-két diák, megtörve ezt a kellemes kettest. Nem mintha bárki szándékosan is belerondítana a dologba, most valamiért úgy érzem, mégis bármely harmadik személy azzá válna akaratlan. Zavaró tényező. Így bár meglepődöm, mégis örömmel fogadom Gabriel kérdését.
- Remek ötlet - mosolyodom el, jobb kezembe fogva a füzetem és a ceruzát, míg balom az övébe fűzöm. És közben csitítgatom a fejembe kiabáló hangot.
~ Mi a fenét csinálsz? Mit csinálsz? ~
Fogalmam sincs.. De legalább megnyugodhatok, immár sose leszek egyedül. Valaki mindig kopácsol majd a fejembe. Bár nem indul túl jól a barátságunk. Rögtön lehülyéz...
- Merre? - emelem inkább tekintetem Gabrielre, próbálván a figyelmem is inkább rá irányítani.
- Tudod mit, rád bízom magam - vonom meg a vállam, majd nevetve hozzáteszem:
- De ha teleportálunk, akkor elsőre egy mosdóba!

Kissé sejtelmesen vigyorodom el, és előre is dőlök a macsek fölé, mielőtt újra megcirógatnám a hátát, másik kezemmel pedig a hasát egyszerre.
-Igen, úgy értem...hirtelen beugrott, hogy lehet fura lenne, na de akkor mindegy ezek szerint.
Azt mondjuk a dorombolásából én is meg tudom állapítani, hogy ez tettszik a cicának. A következő válaszon viszont csodálkozom egy picit, de végül is, kiscica, nem vérszomjas bengáli tigris, és gondolom amíg Tatiana jól lakik, ő sem éhes, szóval mi oka lenne vadászni? Így viszont nincs sok értelme meghajtanom a papírdarut, és abban reménykedni, hogy utána ered, és megpróbálja levadászni.
-Jaja, akad. Jó fej a kis srác...igaz most már 19, de nem tudok nem úgy gondolni rá, mint a tökmagra, aki "megszerelte" a magnót.
Aztán megelevenedik az iskola, és a neszekből ítélve sokáig már nem leszünk magunk ezen a helyen. Más kérdés, hogy a létszám egyenlőre csökkenőben van, hisz kormos is felszívódik, de ez sajnos nem marad így sokáig, hamarosan biztosan akad majd itt néhány gyerek, és oda az idill. Annak mondjuk örülök, hogy nem kell sietnie sehova, és ezt nem is titkolom.
-Remek!
Aztán az épület felé tekintek, és felpattanok a padról. Egyre közelebbről jön a sok apró láb léptei által keltett zaj. A kezem nyújtom Tatjana felé.
-Mit szólnál, ha lelépnénk innen?

~ Aranyos ~ Azért kaptam már ennél hízelkedőbb bókot is, és most mégis újfent zavarba jövök ettől a kis semmitől. És csak dübörög a fejembe az őszinte, értetlen kérdés: Mi a fene?
- Annyi bizony. És egy napot nem öregedett azóta. Azt hiszem, ez az igazi rekord - húzom ki magam büszkén, teniszmeccset játszva pillantásommal, hisz egyik percben Kormost lese, a másikban Gabriel arcát. Muszáj váltogatni, mert egyszerre mindkettő esetén bekancsulnék. Az pedig sokat rontana dicsért szépségemen.
- Mármint úgy érted, olyan, mintha az én hátamat simogatnád? - kérdem, felboncolva a nehezen fogalmazott kérdést. És persze reménykedem, hogy valóban így gondolna, különben azonnal rájön, hogy nekem éppen ez járt a fejemben.
- Nem, hisz ő nem belőlem egy darab, legalább is nem abban az értelemben. A teremtményeim irányítom, de nem érzem. Bár Kormos ez alól kivétel, talán az állandósága okán. De csak azt tudom, hogy valami tetszik-e neki vagy sem. Konkrétan ugyanazt nem érzem - rázom a fejem határozottan. Tehát hiába kezdi el csikizni a hasát és nem fogok kacarászni. Még szerencse, mert különben ki tudja, mit csinálna vele. Jesszusom, mikre nem gondolok?!
- Ha én akarom, akkor igen - rántom meg a vállam nevetve - De nehogy azt hidd, hogy egértanyákon laktunk. Anyám sikítófrászt is kapott volna.
Persze a palotáktól messze voltunk, de azért minden egyes lakás, amiben éltünk takaros volt és tiszta. Erről anyám gondoskodott.
- Van tesód? Én is szerettem volna - meresztem rá kissé tán irigykedve a szemeim. Jó lett volna, ha van velem valaki, nagyjából korombeli, aki állandó, aki minden városban ott van. Talán nem csak testvérem, de barátom is lett volna.
- Az óra? - kapom fel a fejem meglepetten a csengőszóra, majd az egyre erősödő zajra, ahogy a diákok kezdenek kivonulni. Egy pillanatnyi zavar, és Kormos eltűnik Gabriel öléből, mint ami sosem volt. Se egy szőrszál, se egy tappancsnyom nem igazolja, hogy az előbb még ott volt, tán a férfi keze is a levegőbe dermed.
- Nincs több órám ma - vágom ki magam a kérdés hallatán. Ha dorgálna, ha nem lenne a végén az a nekem reménykedőnek tűnő "ugye", akkor lehet belenéznék az órarendembe. De így.. Nincs ma több órám...

-Azért ez érdekes...az én első ugrásom a frászt hozta rám, a te első mutatványod pedig majdnem olyan aranyos, mint te magad...
~Ugyanakkor, sokkal gonoszabb, ha azt vesszük, hogyan tud időzíteni ez a kis bolyhos. Mázlija, hogy ilyen selymes, és simogatni való a szőre ennek a kis bajkeverőnek...~
-15 éves a cicád? Ez biztosan valami rekord!
Aztán elgondolkodom, és ujjaim végighúzom a macsek hátán óvatosan és gyengéden.
-És érzed is amit érez, vagy csak úgy...van? Hát ezt jól megfogalmaztam, de érted.
Aztán gondolkodom egy kicsit, Kormosra nézek, aztán megint a lányra, majd elgondolkodva kérdem:
-Mond, egerészni szokott?
Aztán én is mosolygok megint. Nem tehetek róla, ez a nap már ilyen, és egyébként is, úgy tűnik ilyen hatással vagyunk egymásra. Bár, őt nem tudom elképzelni nem nevetve az eddigiek alapján.
-Frappáns megoldás, és takarítani sem kell utána. Nekem csak az origami békáim voltak, igaz azok sem három évesen...mondjuk akkor meg ott volt az öcsém. Nem épp pézsmapocok...de majdnem.
És akkor meghallom a csengőt a távolban, ami az óra végét jelzi.
-Mi a...máris eltelt egy óra? - Kérdem, és úgy kapom a fejem az épület felé, mintha az iskola hátba akarna támadni, vagy ilyesmi.
-Mond, a következő órád is lukas ugye?

Hogy zavart lennék? Az nem kifejezés. Életemben nem voltam talán még ilyen zavarban, pedig okom sincs rá. Mégis.. Ah, a fene se érti ezt...
Inkább Gabrielre és Kormosra irányítom a figyelmem, mosolyogva lesem, miképp hízelkedik a kis cicus, és szinte már bocsánatkérőn húzom be a nyakam az újabb "varázslatért".
- Kormos volt az első vízióm. Úgy három éves lehettem és anyukám esti mesére egy fekete cicáról olvasott. Aztán megláttam Őt - bökök ujjammal a macska felé, aki azonnal dugja is nedves nóziját az orromhoz. Halkan felnevetek két ujjam közé csípem a kis rózsaszín foltot, mire prüszkölve húzódik hátrébb Gabriel ölébe.
- Ennek már lassan tizenöt éve. Azóta velem van. Azt hiszem, már annyira régóta és olyan sokszor idéztem fel, hogy rá már nem is kell koncentrálnom. Az elmúlt évek megannyi különböző helyzete okán talán az agyam már egy külön részt avatott fel a számára, így Kormos sokszor tényleg olyan, mint egy valós élőlény. Persze tudom kontrollálni, ha kell - védekezem rögtön. Úgy értem, azért nem mászik fel az asztalra és nem piszkít senki cipőjébe. Mégis csak szobatiszta legyen, ha már csak képzelet.
- Hát igazi állatom nekem se lehetett, mert folyton költöztünk. De rá sose panaszkodtak a szüleim - nevetek fel vidáman, kissé hátradőlve, hagyva, hogy Gabriel elszórakozzon a cicámmal.

Egy ideig még figyelem azokat a telt ajkakat, ám sajnos fájó szívvel ugyan, de bele kell törődnöm, hogy a pillanat varázsa egyenlőre elmúlt. Mélyet sóhajtok, és újra megsimogatom a szőrös bajkeverőt.
-Ő a gazdád kormos? Biztos vagy benne? Tati valamiért mintha kissé zavart lenne.
Megvakargatom a cica füle tövét aztán megint felnézek a leány szépséges, kipirult arcára.
-Pedig hát...? - Kérdem értetlenül, de aztán láthatja a szememben a pillanatot, amikor leesik a tantusz.
-Ó, úgy érted őt is...hűha...
Na itt már alaposan szemügyre veszem a cicát.  Sosem mondanám meg, hogy nem élőlény, még a lábam is ott mélyed be, ahova lép, és esküdni mernék, hogy szőrös lett a nadrágom, amerre járt.
-Elképesztő...és a saját feje után megy? Mintha...tényleg élő lenne...úgy értem...született macsek..nem vízió...kezdek kicsit belezavarodni.
Újabb mély levegő, újabb határozott simogatás a szőrös kobakon. Vajon ha hajtogatnék neki egy origami egeret, elszaladna, hogy üldözze? Eszik egyáltalán egy ilyen lény?
-Tudod, otthon nekem is csak képzeletbeli háziállatot engedélyeztek, de ez azért nem semmi...

Bár akaratlan, de azért egy pici sajnálat kel életre bennem. Akikkel eddig jobban szóba elegyedtem, azok mind titkolják otthon, kik is ők, mire képesek. Azt hiszem, én pokoli szerencsés vagyok, és talán a képességem is azért fejlődött olyan könnyen. Mert legalább a szüleim előtt nem kellett rejtegetni, otthon szabad lehettem. persze csak bizonyos határokon belül.
- Azért akarni kell. Többnyire... - szúrom közbe szinte már dadogósan, ahogy Gabriel még egy fokkal közelebb hajol hozzám. És nem, nem múlik az a fránya pír, inkább csak erősödik közelségétől. Nem mintha egy Mel Gibson lenne, vagy tudom is én.. Vagy mintha sose lett volna srác ilyen közel hozzám, csak hát.. mégis fura és zavarba ejtő. Mert azért másabb a a dolog, hisz Egymás előtt tényleg önmagunkat adhatjuk, legalább is abban az értelemben, hogy képességünket nem kell rejtegetni. És ez talán felszabadultabbá tesz minket.
És még közelebb araszol, nekem meg eláll a lélegzetem, de a helyzet mentésére újabb szereplő lép színre. És most már tényleg nem tudom eldönteni, én akartam-e vagy sem.
- Velem? Velem - bólintok kissé összezavarodottan, majd egy hálás szusszanás kíséretében nyújtom a kezem a macska felé, aki rögtön előrébb merészkedik, kicsiny buksiját tolva az ujjaimnak.
- Ő Kormos - emelem arcom mosolyogva Gabrielre. Közben ujjaim végigszántanak a selymes bundán, majd hagyom, hogy Gabrielnek kellesse magát a kis dög.
- Vicces, de őt még én is szoktam simogatni, pedig hát ... - vonom meg a vállam halkan kuncogva és bár nem fejeztem be mindketten tudjuk, mire gondoltam. Pedig hát ő is csak egy vízió...

-Nem, nem  kimondottan - jegyzem meg vidáman, mint aki nagyon próbálja játszani a sértődöttet, és valószínűleg jobban menne neki, ha abbahagyná a kuncogást egy fél percre. Sok esélyem erre nincs, mert aztán még ő is rátesz egy lapáttal, meg még egyel, és még egyel, ahogy szokta.
-Ha te mondod...bepiálva még sosem sikerült ezt összehoznom, úgyhogy inkább hiszek neked, hogy úgy is lehet máshol ébredni. - Mondom gonoszul, annak ellenére, hogy valahogy nem hiszem, tényleg sok ilyen tapasztalata lenne, ahhoz valahogy...túl biztosan fogja azt a ceruzát és egyébként is, azt leszámítva, hogy gonoszsága szinte már filmekbe illő, valamiért rendes lánynak tűnik. Ha valaki a gondolatolvasók közül ki tudja gubózni, ezt mégis hogy értettem, keressen fel nyugodtan, mert nekem fogalmam sincs.
-Önként amúgy sem vállaltam volna, de nem volt választásom. Nem mondom, a "félek Brazíliában kötök ki" jó kifogás lett volna de...azóta sem igazán tudja rólam otthon senki, miért nincs buszbérletem, hogy úgy mondjam...
Aztán, apró örömök az életben. A jelek szerint örül a művemnek, és végre láthatom azt is, milyen elpirulva. Nem csalódom. Ahogy abban sem, mennyire egy hullámhosszon vagyunk, aztán pedig boldogan figyelem, milyen mutatványt hajt végre. Lehet, mellettem a  tömegközlekedés fölösleges, de vele meg moziba menni pazarlás.
-Tudsz bizony - mondom halkan, kissé előre dőlve. - Nagyon is, és általában akarnod sem kell, hogy sikerüljön.
Mielőtt azonban még közelebb hajolhatnék az amúgy sem messze lévő lányhoz, valami apró és szőrös támad rám...a legfurcsább taktikával. Ha halálra akar dörgölőzni, és nézni rám a cuki tekintetével, ellesz itt egy darabig a kis szőrcsomó.
-Azt hiszem társaságunk akadt... - mondom még mindig halkan, nehogy elijesszem, és óvatosan megsimogatom az apróság fejét.
-Veled van?

- Hát ha szereted, ha így becéznek... - tartom a vigyorom, de azért kíváncsian várom, miképp is élte meg ő a mutáns létét. Ám az első magyarázat. Nos.. elég félreérthető, de mire ez neki is feltűnik, én már a hasamat fogva kacagok.
- Valóban rémisztő lehet egy csomó idegen között ébredni pucéran. De ehhez nem kell teleportálás, elég egy jól átmulatott éj is - teszem hozzá kötekedőn. persze nem saját tapasztalat, azért annyira megneveltek a szülei, hogy ne igyam magam tajtrészegre sose.
- Azért gondolom egy ideig nem vállaltad be, hogy te mész le a piacra - teszem még hozzá, immár nagy nehezen visszafogva a nevetésem. Nekem mulatságos a leírt helyzet, persze. De ha belegondolok Gabriel helyzetébe, meglehet engem is roppant rosszul érint a dolog. Azt hiszem, mindannyiunknak a legnagyobb rémálma, hogy nem tudja kontrollálni magát. Hoppá!
Ám mielőtt a meglelt irányba kalandozhatnék Gabriel elkészül az origamijával és felém nyújtja. Meglepetten pislogok a szép virágra, mert hiába papír, szép, látszik, hogy nem először próbálkozik vele.
- Oh, köszönöm - fogom meg zavartan, és dühösen észlelem, hogy ég az arc, azaz.. nagy valószínűséggel pirulok. Francba.
- Nem kell az élőt bántani, nézd - terelem figyelmét lehetőleg minél hamarabb el, nehogy észrevegye elpiruló arcom. Csak pár pillanatra van szükségem, még feldolgozom a helyzetet, míg arcom visszanyeri természetes színét. És ebben a pár percben a kezembe fogott papírvirág színt ölt, szára, levele élénkzölddé válik, míg bomló szirmai napsárga színt öltenek magukra.
- Azért tudok én szépeket is - jegyzem meg még mindig zavarban, úgy tűnik, nem múlik ez olyan gyorsan. Múlik helyette a vízió, a virág újfent papírrá fakul, de az én szemembe semmit sem veszít szépségéből. És újfent változik valami, úgy tűnik az, hogy zavarba hozott felélénkíti agyam, minden módszerrel próbálva elterelni a figyelmet rólam. A következő pillanatban Gabriel érezheti, hogy valami a derekának simul, valami kicsi, puha és szőrös. És aztán egy fekete fejecske bukkan fel mellette, egy gyönyörű fekete cica simul hozzá, aranyló pillantásával bűvölgetve az új idegent.