|  Tárgy: Shana Crawford  Hétf. 21 Okt. - 12:56 | |
| Userinfó: Amy Carmack multija
Név: Shana Crawford
Mutáns név: Boszi
Születési dátum: 1966 augusztus 22.
Besorolás: Független
Képesség: Vudu
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: 10 éves kor
A képességről: A teste olyan, mintha egy élő vudu baba lenne. Ha megsérül (akár szándékosan, akár véletlenül), képes a sebeit, betegségeit (legyen az akármilyen testi sérülés) átadni azt annak a személynek, akinek csak akarja. Természetesen, ha rögtön halált mérnek rá, akkor nincs ideje aktiválni a képességét és meghal, de az egyszerű karcolásoktól, a megfázáson át, a halálos sérülésekig mindent képes átadni a célszemélynek. Tehát nem képes csak úgy megsebesíteni valakit, ahhoz előbb neki is meg kell sérülnie, de Shana nem érzi a fájdalmat, csak az, akire kivetíti annak hatását. Így úgymond halhatatlan, hiszen a rákot is akár másnak adhatja, és így csak az öregedés végezhet vele.
Csak emberre képes kivetíteni a sérüléseket, így ha úgy történik vele valamilyen baleset, hogy nincs a közelében emberi lény, akinek átadhatná a sebét, akkor ő is meg fogja érezni a fájdalmat, mivel nem tudja tovább adni. Ha túléli, akkor később átadhatja a sérülést és a fájdalom érzése is elmúlik.
A képesség távlatai: Idővel képes lehet akár állatoknak is valamilyen szinten átadni a fájdalmát, ha nem is teljesen (mert mondjuk kis méretű az állat), akkor csak részben tud megszabadulni a sérüléstől és annak fájdalmától, ha nincs ember a közelben.
Jellem: Számomra én jelentem a világ közepét, tehát csak magam érdekel, a többi ember pusztán báb, akik segítenek elérni a céljaimat. Mivel nem tudok róla, hogy létezne más, különleges képességű ember is a Földön, így amolyan szuperembernek tartom magam, akinek megvan ahhoz a hatalma, hogy mindenkinél jobb legyen. Önző vagyok és kétszínű, kihasználom azt, aki a közelemben van, mindenből igyekszek csak hasznot húzni és a saját javamra alakítani. Akaratosságom és céltudatosságom olykor ijesztő és zavaró másokkal szemben, de általában elnézik ezt nekem, mivel ha akarok, akkor tudok nagyon is normálisan viselkedi és a megnyerő külsőmmel együtt ez vonzó tud lenni, még akár a nők számára is. Ha nem kapok meg valamit, amit akarok, akkor kész hisztérika is válhat belőlem, és ha ez megtörténik, akkor a képességem bevetve bárkinek okozhatok néhány kellemetlen órát vagy napot, akár éveket is… mert hát igen, imádom használni a képességem, szinte tökélyre fejlesztettem az évek alatt. Amikor alkalmam van rá, szívesen ártok az emberiségnek, és én döntöm el, hogy ki mit érdemel, ki szenvedést, ki pedig normális életet. Tisztára, mintha valami Istennő lennék…
Imádok egyébként bulizni és azokkal lenni, akiket megtűrök magam mellett – mondjuk az egyetemista társaimat -, jól érezni magam és egy-egy férfi karjaiba kerülni. Nem vagyok se prűd, se pedig visszafogott, így simán előfordulhat, hogy rámászok arra, aki hirtelen megtetszik nekem. Nem tartom ezt kurvaságnak, végtére is, a pasik is ezt csinálják, őket mégse hívják így… én pedig csak élvezem azt, hogy egyetemista vagyok. Most kell még élni, mert ez után már csak a kőkemény élet marad, én pedig azt szeretném rendesen megalapozni.
Külső: Nagyjából 170 cm vagyok, vékony és rettenetesen nőies. Testem formás és egyben izmos is a folyamatos edzések miatt – hiszen a pompont az egyetemen is folytatom -, így nincsen sehol se felesleges zsírréteg rajtam. Hajam szőke, jelen pillanatban a lapockámig ér és az esetek nagy többségében kibontva hordom. Szemeim kék színűek, melyeket mindig keretez némi smink, csak a csinos összhatás miatt, ahogy szép pofim is szokott olykor némi alapozást kapni. Szeretem a különféle ékszereket, főleg az ezüstöket, így mindig viselek néhányat magamon, olyanokat, amelyek passzolnak éppen akkori viseletemhez. Ruhákban szeretem a csinos, egyedi darabokat, de olykor mégis kedvem lelem abba, hogyha a nagy tömeghez hasonlóan nézek ki. Tehát változatos az, hogy éppen mi van rajtam, a kedvem határozza meg, amely eléggé változatos szokott lenni. Nincsen kedvenc színem se, szerintem minden remekül áll rajtam, ezért nem ragaszkodom se konkrétan a világos színekhez, se pedig a sötétekhez, ezt is az aktuális hangulatom szerint válogatom. Tehát a külsőm megnyerő, ha rám nézel, eszedbe se jut szerintem, hogy ilyen őrült jellemmel áldott meg a sors, de néha ha úgy van kedvem, el is titkolom igazi énemet előled. Aki nem ismeri az aranyszabályt, hogy soha se ítélj külső alapján, az már csak ezt érdemli.
Előtörténet: Ki az, akit ne érdekelne egy ilyen csaj élete, mint amilyen én vagyok? Na ná, hogy tudom, hogy kíváncsi vagy rám, de egye-fene, elmesélem neked, hogy mi minden történt velem azóta, hogy azon a bizonyos nyári éjszakán megszülettem.
1966 augusztus 22-ét írtunk, amikor kiadtam életem első hangjait abban a kicsinyke kórházban. Sajnos nem adatott meg nekem az, hogy egy hatalmas, élettől nyüzsgő városban szülessek, de legalább a halálom helyét majd én döntöm el. Hogy miért vagyok ebben ennyire biztos? Na, majd nemsokára azt is megtudod. Tehát Peekskill az a hely, ahol megláttam a napvilágot, miután kibújtam anyukám, Susan pocakjából. Már régóta vártak rám az apámmal, Adam-el, és több éves próbálkozás után végre sikeresen jött el a nagy nap, hogy a család velem bővülhessen.
Az első néhány évem nem volt valami érdekfeszítő, őszintén szólva semmire se emlékszem belőle, ahogy a többi csecsemő sem, ha minden igaz. Tehát megszülettem, és elkezdtem felcseperedni a város szélén lévő családi házunkban. Mivel már én is nagyon nehezen fogantam meg, így talán nem meglepő az sem, hogy testvérem nincs és soha nem is lehet már, de nem bánom. Ki akarna versenyezgetni a szülői szeretetért és azért, hogy jobb legyen a másiknál? Én aztán nem, örülök, hogy egyke vagyok és minden figyelem felém irányul.
Elérkezett hamar az általános iskola ideje is, amelynek hála végre elkezdhettem fejlődni, barátokat szereztem és végre beindult az életem. Azokból az időkből se emlékszem mindenre, csak anyám szavai azok, amelyek olykor felelevenítenek néhány dolgot, de a lényeg az, hogy boldog voltam. Jól éreztem magam és amolyan igazi menő csaj voltam. Jó életem volt, nem piszkáltak és a lányokon kívül a fiúk is keresték a társaságomat, tehát sikerem volt, megúsztam a szürke kisegér szerepét és talán ez indított el igazán az életbe.
Ahogy teltek az idők és egyre feljebb jutottam az osztályokban, úgy értem el a 10 éves kort is, amikor megtörtént életem első igazán meglepő történése: megjelent a képességem. Ahogy azt mindannyian tudjuk, aki más, mint a többség, azt kinézik és különccé válik, én pedig bár még csak 10 voltam, ennek a dolognak tökéletesen a tudatában éltem, így nem engedhettem meg azt, hogy bárki is rájöjjön erre, hogy ki vagy mi vagyok, még a szeretett szüleim sem. Nem akartam orvosokhoz meg pszichiáterekhez járni… Na de ne rohanjunk ennyire előre… Szóval éppen a 10. életévemben történt, amikor egy nap a barátaimmal játszottunk az iskola udvarán. Mint minden fiatal, úgy mi is elvetemültek és figyelmetlenek voltunk, nem hallgattunk tanáraink intő szavára, így amikor túl merészen másztam fel a nagyobbak számára épített mászókára, lábam megcsúszott, én pedig zuhanni kezdtem… és zuhantam és zuhantam, egészen addig, amíg talajt nem értem, de oly szerencsétlen módon, hogy a bal lábam csúnyán eltörött, még hófehér csontom is kis időre kitüremkedett húsom alól… Az ijedtség és a sokk azonnal a közelembe férkőzött, ahogy ordítva sírtam fel én, a suli egyik legmenőbb, legszebb kis katicája. Akadtak persze olyanok, akik nem bírtak, a féltékenység sok mindenre képes, hangom pedig oda is vonzotta az egyik ilyen csajt. Ő idősebb volt nálam és egykor őt is úgy kedvelték, mint engem, de sajnálatos módon túltettem rajta… áh, dehogy sajnálom. A lényeg viszont az, hogy a helyett, hogy segített volna, nevetni kezdett és gúnyolódni, főleg, amikor tudatosította bennem, hogy addig aranyos, szép pofim is karcolást szenvedett, ez pedig szerinte örökre elcsúfítana. Éreztem, hogy itt a vég, így remegő kézzel nyúltam vérző arcomhoz, majd pillantottam rá arra a banyára is… és ekkor történt meg először, hogy használtam a képességemet. A lány felüvöltött fájdalmában, majd a földre rogyott, nem túl messze tőlem, én pedig éreztem, ahogy a fájdalom elillan testemből. Bár piszkos voltam és véres, a testem makulátlan volt. Az arcom szép, a csontom a helyén, de e helyett… a másik lányé nagyon nem. Hirtelen ledermedtem, miközben közelebb mentem hozzá, hogy testközelből láthassam azt, ami történt és ekkor jöttem rá arra, hogy pusztán az akaratommal képes voltam átadni neki saját sérüléseimet. A tanárok is megjelentek, majd nemsokára a mentők és természetesen mindenki nekem hitt. Ki hinné el egy 11-12 éves kislány meséjét az igazságról? Azt mondtam, hogy ő esett le, én pedig csak segíteni akartam neki, így elhitték a mesémet és a rajtam lévő vért senki se vizsgálta meg, feleslegesen nem rángattak bele ebbe még jobban egy kislányt.
Az első alkalom után viszont még nem voltam teljesen biztos abban, hogy ez a dolog még egyszer megtörténhet, kissé összezavart, hogy mi történt azon a délutánon az iskola udvarán, így végül próbálkozni kezdtem. Na nem nagy dolgokkal, nem akartam komoly kárt tenni magamban, így csak egy villát nyomtam a kezembe, amíg az vérezni nem kezdett, majd a sebet egy hozzám közel ülőnek adtam át, máskor egy kis karcolást ejtettem saját magamon a körmöm segítségével és ez után jöttek a keményebb dolgok, mivel minden egyes próbálkozásom sikert aratott. Egy idő után többet akartam, így a középiskolában már merészebb voltam, már csontjaimat törtem és egy idő után felfedeztem, hogy nem érzem a fájdalmat. Persze mindig hamar megszabadultam saját sérüléseimtől, úgy figyelve meg mások szenvedését, de egy pillanatra se volt lelkiismeret-furdalásom. Imádtam a hatalmamat, és azt, hogy így bárkit tönkre tehetek, hogy így én lehetek az egyik legerősebb, legnagyobb ember a világon, azt pedig ne felejtsük el, hogy továbbra is amolyan kiskirálynői életem volt. Az emberek imádtak vagy éppen féltek tőlem, attól, hogy a bosszúm általában utoléri azt, aki ellen irányul, és ahogy szépségem is egyre jobban kibontakozott, úgy a fiúk körében is egyre elterjedtebb voltam. Nem kerestem a szerelmet, a mai napig kerülöm ezt az érzést, így csak kihasználtam az erősebbik nemet, szórakoztam velük, addig, amíg jónak tartottam és ez a mai napig így van. Gonosz lennék? Lehet, de egyszerűbb csak az igényeknek élni, mint ragaszkodni valakihez, aki aztán megsebezhet. Minderről persze a szüleim semmit se tudtak, bár olykor furcsálták, hogy még egy egyszerű megfázás se jön ki rajtam, mégis, büszkék voltak rám és örültek annak, hogy egy szem gyermekük egy kész csoda. A középiskolás éveim alatt pomponozni kezdtem, és hála annak, hogy tisztában voltam „sebezhetetlen” énemnek, így a legmerészebb trükköket is bátran kipróbáltam, így nem egy díjat szereztem be a csapatunknak. Mák, hogy nem éreztem a fájdalmat, bármi is történt, de az néha sajnálatos volt, hogy a csapattársaim viszont annál inkább. Na de tovább léptem rajta, nem akartam megsajnálni senkit, így legjobb barátaim se voltak soha, csak egyszerű barátok, akik addig voltak jók, amíg kellettek nekem.
Elérkezett az egyetem ideje is, én pedig további babérokra akartam törni. A tanulmányi átlagom jó volt, ahogy a testem kondija is, mégis, én meg akartam ismerni az emberi elme legrejtettebb zugait is, tudni azt, hogy mire lehetünk képesek bizonyos kísérleteknek hála, hogy volt-e ilyesmi már a múltban vagy van-e a jelenben, hogy mi az, amivel jobb lehetek, mitől fél a fajom, stb. Tehát talán nem leplek meg, ha azt mondom, hogy a pszichológia szak lett az, amire beiratkoztam nem is olyan régen és jelen pillanatban már 1 éve a White Plains-i egyetemen tanulok, nem is olyan messze otthonomtól. Lehetnék kollégista is, próbáltam már, de… valahogy mégis jobban vonzott az otthoni lét, így fél év után inkább az utazgatást választottam, bár nem tagadom, hogy akadnak olyan idők, amikor az éjszakát a másik városban töltöm, mondjuk egy-egy buli alkalmával. Barátaim bőven vannak, tehát az éjszakát kényelmesen eltölthetem ott, ahol szeretném, és amikor hazatérek, akkor nyugodtan folytathatom kissé talán őrültnek tűnő kutatásaimat az emberi viselkedést érintően.
|
|
Kezdőlap 
