Aiden és Amy találkozása

Tárgy: Re: Aiden és Amy találkozása Vas. 3 Nov. - 12:48

Nem gondoltam volna, hogy ilyen sok mindről fogok majd beszélgetni ezzel a férfivel. Idősebb nálam és komoly feladatokat lát el X-men-ként, ezért nem hittem, hogy majd egy diáklány társaságára vágyik, de akadnak még kellemes meglepetések. Viszont én nagyon is kíváncsi szerzet vagyok, ezért bár nem kellene, mégis felteszek néhány kérdést a férfinak, aki továbbra is felel, nem titkolózva, pedig tényleg semmi közöm sincs ahhoz, ami vele történt. Aiden viszont nyílt marad és olyan dolgokat mond el, amikre számat is eltátom kicsit.
- Azta! Tényleg sok mindenen mentél át. Nem is tudom, hogy milyen lehet így örökké élni. Na meg, Ázsiában se jártam még soha, pedig azt hallottam és láttam, hogy szép lehet. – persze nem személyesen, mint már mondtam. De egyszer talán eljutok oda is, meg Európába, jó lenne világot látni. Oly sok minden érdekel és bár van vagyonunk, nem lehet azt csak úgy szórni. Talán jobb is, hogy kellemesebb téma felé evezünk, ami a bálhoz kalauzol el minket. Viszont mint hallom, őt annyira nem érdekli az ilyesmi. Hát persze, elég idős már ahhoz, hogy megunja az ilyen gyerekes dolgokat.
- Oh hát értem. Szerintem bárki szívesen mesélne majd arról, hogy mik a szokások, és ha egyszer azért lejössz, szerintem biztosan jól érzed majd magad. – nem hiszem, hogy bárki hagyná őt egyedül árválkodni, de ha mégis, akkor én biztosan odamennék hozzá legalább egy kicsit beszélgetni. Mivel a kérdést visszakapom, ezért már fel is mutatom neki a könyvemet, amit eddig a kezemben tartogattam.
- Én imádom az ünnepeket, főleg a Halloween-t. Most olvasgatok utána, hogy mivel lehetne kidíszíteni a szobát, amiben itt lakom. – bár Jill-el még nem beszéltem a dologról, talán nem lesz a lány ellenére, hogyha egy kicsit rémesebbé varázsoljuk a dolgokat.
- A bálra pedig elhívtak, szóval én ott leszek. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. – jegyzem is meg mosolyogva, miközben ismét eszembe jut Jeremy. Vajon milyen lesz majd ismét vele találkozni? Előre félek… mert fogalmam sincs, hogy miként álljunk majd egymáshoz. Viszont az idő rohan, nekem pedig sajna tanulnom is kéne még ma, így kelek fel lassan a kényelmes ülőalkalmatosságról.
- Ne haragudj, de nekem most már mennem kell. Örülök, hogy találkoztunk és majd biztos máskor is összefutunk még. – vázolom is fel neki azt, hogy sajnos mennem kell. Tényleg még szívesen dumálnék vele, de ki tudja, hogy Aiden ráér-e még. – Szia. – köszönök még el tőle egy szóval, aztán ez után már távozom is az ajtón át, hogy visszatérjek a szobámba, majd ez után a könyvtárba, ahol némi szakirodalmat a kezembe véve kezdek bele a tanulásba.

/Köszönöm a játékot! /

Elég hosszasan beszélgettem el ezzel a lánnyal, ahhoz képest, hogy mennyivel fiatalabb. A korához képest nagyon érett és okos. Hiába a kora, ha a képessége miatt sok mindenen keresztül ment. Megtanulta, hogy ne bízzon könnyen az emberekbe, legyen mindig óvatos és figyelmes. Ezek mellett, hiába követett el rossz dolgot a képességével, de mégis nagyon nagy hasznát lehet venni. Én például kíváncsi vagyok, hogy X-menként hogy teljesítene. Miután egy pár témát átbeszéltünk, a családnál kötöttünk ki. Nagyon figyelmesen és udvariasan kérdezgetett rá és én szívesen válaszolok neki, mert ezek teljesen természetes kérdések.
-Sajnos az egyik bevetésen történt egy pár dolog, amire nem számítottam és el kellett tűnjek egy elég hosszú időre. Hogy röviden mondjam, mindenki meghalt a bevetésen, a küldetésünk sikeres volt és én pedig túléltem egyedül, úgy hogy a ruháim szét voltak szaggatva golyó sorozat által. Bejárt az egész világot és bujkáltam. Főleg az Ázsiai hegyekben tartózkodtam.-Meséltem el a sztorit tömörítve. Remélem ebből megtudja érteni, hogy miért hagytam el a családomat és nem néz egy utolsó szemétládának, ami amúgy jogos lenne, mert magammal foglalkoztam és a családomnak még csak nem is üzentem. Az ő családját átbeszélve megtudtam, hogy tökéletes családja van és egyke is. Akkor vajon kit ölhetett meg?
-Ezek a bálos dolgok és ünnepségek nem az én világom. Sosem töltöttem társaságban ezeket az ünnepségeket, amióta élek. Furcsa lenne most elkezdeni. Azt sem tudom, hogy mik a szokások. Teljesen más világ vagyok és távol állnak tőlem ezek a dolgok, de talán egyszer lenézek egy eseményre.-Reméltem, hogy megfelelő választ adtam. Sajnos mikor még itthon voltam, akkor a háborúk fontosabbak voltak, az Ázsiai országokban pedig nem divat az ilyen ünnepség.
-Te hogy állsz az ilyenekkel?-Viszonoztam a kérdést. Biztos szereti az ilyenek, főleg hogy itt van a birtokon, mert itt nem kell takargatnia magát. Egyszer azért megnéznék egy ilyen bulit, mert úgy hallottam jók. Azt se tudom, hogy én mit kezdenék magammal. Nem vagyok az a táncolós, poénkodós, partiarc típus. Lemerem fogadni, hogy az egész végig unatkoznám vagy leinnám magam. Jobb nekem egyedül az ilyen eseményeken. Nem csak, hogy nem vagyok hozzászokva, de teljesen más kategória vagyok, minthogy gyerekekkel bulizzak, akiknek a többségével még egy szót sem beszéltem.

Nem vagyok még itt túl régóta, bőven akad még mit tanulnom, de talán jó úton haladok. Most már meg merem mutatni bárkinek itt, a birtokon a szárnyaimat és már egyszer használtam is a képességemet. Na nem túl kellemes módon, hiszen azóta is bánom azt, amit Mike-al tettem, de legalább tettem egy lépést annak érdekében, hogy a jövőben majd teljes életet élhessek. Most viszont, hogyha már lehetőségem van beszélgetni egy X-men-el, akkor meg is teszem, ezért is kérdezek most tőle oly sok mindent, Aiden pedig szerencsére készségesen felel nekem.
- Durva, hogy egyes embereknek milyen céljaik vannak… - húzom el kissé a számat és mindenképpen fontosnak tartom azt, amit ők tesznek a világ egyensúlyának megtartása érdekében. Kemény meló lehet, főleg, mert nem hiszem, hogy csupa gyenge mutáns lenne az, aki mások életére tőr. Én is lehetnék ilyen, ezzel a képességgel, de még a gondolat is kellemetlen. Meg is rázkódom picit, remélem, hogy soha se fogok ilyenekkel találkozni. No de a téma még kellemetlenebb lesz, amikor mesélnem kell magamról, így bár nehezen veszem rá magam, mégis eleget teszek Aiden kérésének, így tudhatja meg azt, ami történt. Bár nem mondom el azt, hogy mit tettem, és hogy miért, de talán sejti, hogy nyomós okom volt rá. Ha ő lett volna a helyemben és két férfi próbálta volna megerőszakolni… örülök, hogy sikerült nagyjából tovább lépnem a történteken.
- Ettől függetlenül engem még bánt az, amire képes vagyok. Lehetne kellemesebb képességem is, na meg olyan, ami nem látszik. – tényleg kezdem úgy érezni, hogy barátkozom a szárnyaimmal, de mégis… túl sok mindenből kellett kimaradnom ez miatt, sokat veszítettem és nem tudom, hogy valaha normális lehet-e az életem. Charles és Eric megígérték, hogy így lesz, de vajon tényleg hihetek nekik? Nemsokára áttérünk Aiden képességeire is, amelyek oly meglepőek a számomra. Sose láttam még ilyesmit és bár egyben undorító is, mégis, valamilyen szinten csodálatos lehet, főleg azért, mert így örök életet élhet. Vajon milyen lehet ez? Hogy valaki mindig középkorú marad és nem öregszik meg? Rengeteg pozitív és egyben negatív dolgot tudnék sorolni, de ő hogy élheti ezt meg? Nem merek túl sok mindent kérdezni, talán túl személyes lenne, így hát inkább szelektálok.
- Akkor jó, ha nem fáj. És én tényleg nem bánom, hogy tegeződünk, csak még szoknom kell. – mosolyodom is el kedvesen, majd ez után akkor már tovább kérdezgetem, most már a családot is említve. Ez mondjuk kényes téma, de mivel ismét felel, ezért kezdem úgy érezni, hogy egy nyitott, teljesen normális férfival akadtam itt össze.
- Oh. Nehéz élet lehetett, de te döntöttél így, bár nem tudom, hogy miért. Még sincs jogom ezt megkérdezni, se erről faggatni, főleg, hogy tényleg sokkal fiatalabb vagyok nálad. – de azért annyira kíváncsi vagyok. Miért hagyta el a családját? És vajon visszatért olykor, megnézve, hogy miként boldogulnak? Halkan felsóhajtok, főleg, ahogy a másik arcát figyelgetem, miként a padlóra mered és csak akkor szólalok meg ismét, amikor engem kérdez.
- Nem rossz róluk beszélni, mivel szerencsére tökéletes családom van. A szüleim mindenben mellettem állnak, testvérem pedig nincs. – ez az én szerencsém. A gyilkosságot is apám tusolta el és ha ők nem lennének mellettem… talán már rég nem élnék. Régen voltak öngyilkossági hajlamaim, mára viszont már szerencsére levetkőztem ezt. Viszont ezek a témák… túl személyesek, talán valami kellemesebbre kéne váltanom. Igen, már meg is van.
- Egyébként mit szólsz a Halloween-i bálhoz? Te is részt veszel majd rajta? – biztosan akad olyan tanár vagy X-men vagy akárki, akivel szívesen táncolna és szórakozna egy jót. Azért, mert felnőtt, igényei ugyanúgy vannak és mivel nem egy ronda pasi, simán lehet, hogy már más is észrevette ezt az iskolából. Kíváncsi vagyok, hogy kit láthatnék mellette azon az estén. Lehet, hogy el se jön, de azért most, hogy felhozom ezt a témát, biztosan eljátszadozik a gondolattal.

Kicsit furcsa, hogy nem annyira van tisztában ezekkel a dolgokkal, pedig szerintem alap dolog lenne, hogy ezt tanítsák meg elsőnek minden diáknak. Ha most nem tanul bele ezekbe, akkor később megüthetik a bokájukat.
-Vannak olyan mutánsok, akik az átlag emberek elpusztítását tartják szem előtt. Nem tudom, hogy miért, mert nem tartozom közéjük, de a lényeg, hogy nekünk ezt meg kell akadályozni.-Magyaráztam el azt, amit én is tudok. Belegondolni se merek, hogy az emberek mit tennének egy mutánssal, ha azt elkapnák. Én is biztos vagyok benne, hogy kísérleteznének rajtunk. A következő válaszát szomorúbb hangnemben mondta. Egy ember akkor tudja meg, hogy mire képes, ha már megtette azt. Ha tudja, hogy mire képes a szárnya, akkor az azt jelenti, hogy már megtörtént.
-Ha önhibádon kívül teszel valamit, attól még nem vagy rossz ember. Te mondtad, hogy még nem tudod irányítani a szárnyaidat ebből a támadás vagy védekezés szempontjából.-Próbáltam megnyugtatni egy kicsit, mert látszik, hogy ez a téma mélyen érinti. Miután átbeszéltük az ő képességeit, az enyém került szóba, ami elterelte az előző gondolatokat a fejéből.
-Egyáltalán nem fáj, csak ilyen bizsergető érést érzek azon a ponton, ahol kiengedem.-Mondtam, miközben visszaeresztettem a tüskéket.
-Attól, hogy sok mindent megéltem, nem érzem magamat öregnek és ahogy mondtam, olyan távolságtartó a magázódás.-Válaszoltam mosolyogva. Rátértünk egy kicsit érzékenyebb témára, de ez annyira nem üt szíven, csak sokszor elgondolkodtat. Szerencsére sosem volt hozzám senki annyira közel, hogy nagyon fájjon az elvesztése.
-Hamarabb szüntettem meg a családommal a kapcsolatot, minthogy elvesztettem őket. Az az igazság, hogy fogalmam sincs milyen érzés elveszteni valaki fontosat. Sose állt hozzám úgy senki közel.-Mondtam, miközben egy kicsit a padlóra nézve próbáltam meg visszaemlékezni a családomra, akiket szinte már el is felejtettem. Nagyon sokszor nem ugrik be anyám vagy a húgom arca se.
-És neked mi van a családoddal? Már ha szeretnél beszélni róla.-Felhoztam egy olyan kérdést, amire nem tudom, hogy hogy reagál. Lehet, hogy az a gyilkosság, amiről beszámolt, családon belül történt, de majd kiderül.

Meglepő a számomra, hogy egy felnőtt leáll velem beszélgetni, nem pedig csak köszönt és foglalkozik tovább a saját dolgával. Eleinte nehezen is megy a társalgás, nem nagyon tudom, hogy mit hogyan kellene mondanom, de mivel szeretné, hogy tegezzem, így élek a lehetőséggel – hülyén is jönne ki, ha ezt vissza merném utasítani -, majd végül megengedem magamnak is a kérdéseket. Mivel Aiden nem tanár, így egyértelművé válik a számomra, hogy egy X-men-el van dolgom, de hogy pontosan ők mit is csinálnak, azt egyelőre nem igazán tudom. A férfi viszont nem rest felvilágosítani, így kíváncsian hallgatom beszámolóját, néha aprót bólintva is szavaira.
- Kik nem értenek egyet ezzel? És miért? Szóval, nekik mi a céljuk az életben? – kíváncsiskodom is egy kicsikét, miközben azért kezd összeállni a fejemben a kép. Ezek szerint a mutánsok között is – akár csak az emberek között -, akadnak negatívabb természetűek, de őket mi hajthatja? Nem hiszem, hogy meg szeretném ismerni a másik oldalt. Azért a beszélgetés nem áll meg, így nem is tudok most túl sokáig ezen merengeni, inkább csak meghallgatom a másik beszámolóját arról, hogy miért is nem tartja magát jó tanárnak, majd ez után én veszem át a beszéd szerepét, így osztva meg az X-men-el, hogy milyen is volt eddig az életem.
- Itt már más a helyzet, de a kinti világban nem mutathatom, hiszen nem tudnak rólunk, mutánsokról. És Isten ments, hogy valami laboratóriumba küldjenek kivizsgálásra. – rázkódom is meg a gondolattól. Így pedig nem lehet büszkén hordani valamit, hogyha rejtenem kell a világ elől, ezt a férfi is beláthatja igazán. Na de a szárnyaim további funkcióját se tudom sokáig titkolni, mivel nagyon kíváncsinak tűnik a másik és bizony rákérdez ismét arra, hogy mit tudok. Mivel nem diák már, talán tényleg válaszolnom kellene neki, mégis csak így tűnik jónak.
- El tudom szívni a szárnyaim segítségével mások életerejét… - kezdek bele, majd nyelek egy aprót. – Testi elváltozást idézhetek elő, tehát ha sokáig van a szárnyaim között valaki, akkor elkezd összeaszalódni, mintha valamiféle savval támadnám meg őt, majd meghal. Én… én nem akartam senkit se bántani, de nem tudom irányítani. – magyarázkodom is rögtön, mivel nem véletlenül tudok arról, hogy mire is vagyok képes. Már egyszer megtörtént, halált osztottam és azóta is kísért az a nap. Kezemet kezdem el tördelni mindezek hatására, mert nem lett könnyebb semmi, hiába mondtam el, hogy mit tudok.
- Ez egy átok. Aki ilyet tesz mással, az nem jó ember. – nézek bele végül a férfi szemeibe, mert szeretném, hogyha ő is rájönne arra, hogy ez tényleg nem jó dolog. Viszont nem szeretném, ha csak rólam beszélnénk, így én is rákérdezek az ő képességére. Amikor lekerül róla a kabát, ösztönösen pillantok végig egy rövidke időre felsőtestén, hiszen elég izmos, de mindezen pillantás rögtön meghökkenésbe vált át, amikor a csonttüskék megjelennek.
- Azta. Ez… ez nem fáj? – kérdezek is rá, miközben hallgatom ez után azt, hogy pontosan mire is képes ezzel az egésszel. Hű, nem hittem volna, hogy ilyesmi is létezik. A 2. világháború említése viszont meglep, így arcom is kérdőre válik, miközben szemöldököm a magasba szökik.
- A világháborúban? De… az már régebben volt és nem tűnsz olyan idősnek. Időutazó is vagy? – nem tudok rá egyelőre most jobb megoldást, még nem áll össze a kép, hogy ez miatt halhatatlan is lenne. A vér viszont kiserken, én pedig ösztönösen fordítom el tekintetem a másik karjától, miközben fel is szisszenek Aiden helyett. Ez után lassan mégis csak visszanézek rá és láthatom, hogy a seb eltűnik.
- Hű… - csak ennyit tudok kinyögni és most már igen, sejtem, hogy mi ez az egész. – Ez nagyon csodálatos képesség. De ha ilyen idős vagy, akkor hogy-hogy megengedted, hogy tegezzelek? – képtelen vagyok levenni a másikról a szemeimet, ez annyira furcsa képesség és bár valamilyen szinten undor is kell hozzá, hogy az ember a csontjait manipulálja, Aiden-nek már volt rá ideje, hogy megtanuljon élni vele. Talán nekem is idővel könnyebb lesz.
- De rossz lehet mondjuk akármeddig élni, mert akik fontossá válnak, megöregednek melletted. – sóhajtok is fel cseppet, majd ez után esik le, hogy talán rossz téma felé tapogatózom. Nem biztos, hogy zavarja a megjegyzésem, de ha igen? Véletlenül se packáznék ezzel a pasassal.

Ahogy zavarban van, mosolyt csalt az arcomra. Először nehezen kezd el beszélni, de aztán nagyobb bátorságot vett magán.
-Sok mindent nem tudok mondani magunkról, de az X-meneknek az a dolga, hogy mindenben támogassa az itt lakókat és azt, hogy az átlagos emberek és a mutánsok harmóniában éljenek. Sajnos vannak, akik ezzel nem értenek egyet és velük szokott gond lenni, de ezt majd biztos te is megtudod később, hogy milyen.-Magyaráztam el röviden, ahogy tudtam. Tömören és érthetően fogalmaztam. Akkora melóval nem jár ez az egész amúgy, de előfordulhat, hogy néha az életünket is kockáztatni kell. Ez inkább nekem való, mint hogy tanár legyek.
-Nekem túl nagy felelősség lenne, hogy ennyi diákra figyeljek egyszerre. Talán idősebbekre figyelnék, mert nekik már jobb az ítélő képességük és jobban tudnak vigyázni magukra, de kisebbekre nem.-Az is lehet, hogy boldogulnék a feladattal, de egyenlőre ez a véleményem. Látszik Amyn, hogy nem szeret más lenni, mint az átlagos ember.
-Nem érezd magad rosszul, amiért az átlag emberek félnek az ismeretlentől. Legalább is én büszkén hordanám ezeket a szárnyakat.-Mondtam el a véleményemet. Sajnos ilyen az emberi természet, hogy amit nem ismer azt megveti, még ha nem is gonosz szándékú.
-Mi másra vagy még képes? Vagy ennyire rossz erről beszélni?-Néztem érdeklődve. Én érdekesnek tartom a mutánsokat és nagyon kíváncsivá tesznek a különböző képességek.
-Hát az én képességem is elég érdekes és szeretem is, mert jól kitudom használni.- Mondtam, miközben levettem a kabátomat és a karomon és az arcomon végig kiengedtem csont tüskéket.
-Másfél méter hosszú tüskéket tudok még csinálni, de képes vagyok kilőni is vagy finoma eltávolítani a testemből. A testem bármely pontjából képes vagyok előhozni ezeket és a sűrűségét is tudom alakítani, ami jó pajzsnak. A második világháborúban elég sokszor mentett ki a bajból.-Részletesen, de a szokásosan tömören magyaráztam el. Miután erről beszámoltam, az egyik tüskét kivettem a bal karomból, majd a jobb kezemmel megmarkolva azt, ejtettem a bal karomon egy vágást, ami egy pár másodperc elteltével el is tűnt.
-Ennek köszönhetem, hogy sok mindent túl éltem és hogy én vagyok az egész birtokon az egyik legidősebb.-Számoltam be a második képességemről, miközben a begyógyult seb helyét néztem.

Charles és Eric óta ő az első felnőtt, akivel összefutok itt a birtokon, így személyesen, nem pedig egy tanóra keretein belül, így nem nagyon tudom egyelőre, hogy miként kellene kezelnem ezt a bizonyos találkozást. Kissé feszült vagyok, de azért próbálok udvariasnak tűnni, így felállva fogadom el a kézfogást és köszöntöm is magázódva a másikat, ahogy azt kell. Amikor viszont meghallom, hogy ez számára barátságtalan, kissé megdöbbenek.
- Én csak nem szerettem volna udvariatlannak tűnni és mivel nem tudom, hogy hány éves… szóval hogy hány éves vagy, ezért magáztalak. – hű de nehezen jön a nyelvemre a tegezés, de azért próbálkozom és a mosolyt is viszonzom, amennyire tőlem telik. Meglepő, hogy engedélyezi a tegezést, de talán így könnyebb lesz a beszélgetés egy idő után. Nem tanár… tehát akkor X-men lehet, nem hiszem, hogy csak úgy idekeveredett volna, olyat nem lehet, vagy mégis?
- Oh értem. Elnézést, ezek szerint X-men. Bár róluk se tudok túl sokat, az az igazság. – ismerem is be kissé homlokomat is ráncolgatva, mert bár valami harcos féléknek hiszem őket, nem nagyon tudom, hogy hol és miként harcolnak vagy hogy mit csinálhatnak. Talán valami olyasmit, amit nekünk is kellett Tyler óráján.
- Hát nem mindenki való tanárnak. Mondjuk ahogy megnézlek, lazábbnak tűnsz, mint egyes tanárok. – már csak ezzel a tegezéssel is. Szimpatikus a viselkedése és oly sok kérdésem lenne, mondjuk, hogy milyen lehet itt két éve, miért nem lenne jó tanárnak, stb, de nem támadhatom le azonnal, így inkább el is hallgatok, ráhagyva a rövidke csönd megtörését. Viszont olyan témával áll elő, ami teljességgel meglep, és nem is vagyok érte oda, de… végülis talán jó, ha beszélek róla.
- Eddig csak kellemetlenséget okozott. Pár hete vagyok itt, az előtt mindig rejtegetnem kellett és ez miatt megtartanom a távolságot az emberektől, nehogy rájöjjenek, hogy más vagyok. Szóval egy átoknak fogtam fel, mostanra pedig kezdek megbarátkozni vele, úgysincs más választásom. – sóhajtok fel cseppet. Bár képes vagyok repülni, ami oly sok ember álma lehet, mégse tudom kiélvezni ennek pillanatait, csak néhány napja, amióta hallgattam Jeremyre és legalább a birtokon nem rejtegettem a szárnyaimat. Úgyis fájtak már azokban a rögzítőkben, így pedig olyan szabad lehetek. Aiden viszont egyre rosszabb irányba tapogatózik, így kissé ajkamba harapok, észre se véve, hogy cseppet vérezni kezd és kerülve pillantását nézek félre.
- Nem szeretek erről beszélni, mivel nem túl szép emlékeket idéz. – nyelek is egy kicsit és talán most már lassan összeáll a másik fejében is a kép, hogy milyen is vagyok valójában, hogy mennyire is félek saját magamtól is. Nem tudom irányítani, de az, hogy kioltottam már egy emberi életet, örök emlék marad a számomra.
- De igen, másra is képes vagyok, nem csak repülni. – nézek lassan végül bele a másik szemeibe és bár szégyellem most gyávaságomat, azért ha tovább faggat, bizonyára kap választ is ezzel kapcsolatban.
- És te mire vagy képes? Már ha nem titok… - oké, ha ő ennyire kíváncsi volt, talán én is lehetek az, legalább egy kicsikét. Nem hiszem, hogy nagyon zavarná a kérdésem, ezt eddig se mutatta ki.

Nagyon udvarias lány, mert magázódik, amivel a koromra tekintve nem lenne baj, mert én vagyok az egész birtokon a legidősebb szerintem, de így olyan, távolság tartó. Egyáltalán nem ellenséges, de egy kicsit visszahúzódó, amit meg is értek, mert még nem ismer.
-A magázódást hagyjuk szerintem, mert az szerintem olyan barátságtalan.-Mondtam neki mosolyogva.
-Tanítani nem tanítok itt semmit, csak jobb itt nekem, ahol átlagosnak számítok.-Válaszoltam a kérdésére.
Nem is tudom, hogy képes lennék-e tanítani és fegyelmezni. Nagy felelősség lenne, hogy több diákra figyeljek.
-Már két éve itt vagyok, de még nem fordult meg a fejemben a tanítás. Azt sem tudom, hogy mit tudnék tanítani. Arról sincs tudomásom, hogy egyáltalán miket tanítanak itt.-Folytattam bővebben az előző válaszomat.
Először kicsit féltem, hogy nem tudunk miről beszélni és kínos csönd lesz a vége, mert hát van egy kis korkülönbség is, de ez az érzés kezd elmúlni. Kicsit fura belegondolni, hogy ez a lány akár az unokám is lehetne.
-Milyen érzés a szárnyakkal élni?-Tettem fel a kérdést, hátha egy kicsit jobban megnyílik, ha magáról kell beszélni.
Biztos jó lehet repülni. Én alapból szeretem a száguldást, de levegőben ez biztos még jobb lehet. És lehet, hogy több helyzetben is jól jöhet.
-Harcra és védekezésre tudod használni?-Csaptam gyorsan hozzá egy másik kérdést is.
Ha esetleg támadni is tud egy ilyennel az elég erős fegyver lehet. Sokszor kíváncsi vagyok, hogy egy másik mutáns ellen vajon én hogy tudnám kihasználni a képességeimet, mert eddig mutánssal nem volt dolgom nagyon.

Én tényleg azt hittem, hogy itt majd egyedül lehetek, mert bár ezt a könyvet bárhol máshol is olvasgathatnám az iskolában, mégis… oly sok kusza gondolat futkározik a fejemben, amelyeket rendbe kellene tenni. Változom, valószínűleg a hely miatt, de nem tudom, hogy jó irányba-e. Érezhetően merészebb vagyok, kevésbé félénk és ez furcsa. Régen is ilyen voltam, ez tény, de azok az idők már elmúltak jó ideje, most pedig nem nagyon találom meg önmagamat. Szerencsére viszont ez a kis katalógus a kezeim között lefoglal, és további gondolatokat szül, lelki szemeim előtt pedig már a bál jelenik meg. Vajon hogy fog kinézni a terem? Sokan lesznek ott? Vajon kíváncsi lesz rám más is, Jer-en kívül? Nem tudok tovább ezeken töprengeni, mivel léptek zaja üti meg füleimet, így lassan felpillantok és legnagyobb meglepetésemre egy férfit szúrnak ki kékségeim. Fogalmam sincs, hogy ki ő, de abban biztos vagyok, hogy nem diák és hogy már láttam valamikor, talán többször is, de nem nagyon foglalkoztam vele. Mégis mit kéne mondanom egy tanár vagy egy X-men jelenlétében? Fogalmam sincs, hogy velük hogy kell viselkedni, így láthatóan zavartan pislogok rá, egyelőre meg se szólalva, amíg végül ki nem böki a kedves szavakat.
~ Szép szárnyak? Ezt tényleg komolyan gondolja? ~ - gondolom is magamban, miközben végül kissé megköszörülöm a torkomat, hogy köszönthessem a másikat. Magázni kell, ugye? Vagy mégse?
- Öhm, jó napot! És köszönöm… - egy felnőttnek mégse jöhetek azzal, amit a szárnyaimmal kapcsolatban érzek és most, hogy egyre többen elfogadnak így, kezd kevésbé zavarni az a két torz kinövés a hátamon. Én tényleg így vagyok teljes, ideje hát el is fogadnom.
- Nem, dehogy zavar, ez nem csak az én helyem, bárki ide jöhet. – ismerem is be, majd összecsukom a könyvet – hiszen mégis csak pofátlanság más jelenlétében olvasgatni -, de ujjam jelölésként benne hagyom.
- Ritkán jár ide bárki is, pedig szép hely. – már majdnem hozzáfűzöm, hogy azért jöttem én is ide, de nem kéne azt hallania, hogy esetleg zavar, mert ez nincs így. Mondjuk, totálisan bizonytalan vagyok azt illetően, hogy miként kéne vele szemben viselkednem, így amikor bemutatkozik és kezét is felém nyújtja, csak lassan csúsztatom le magam mellé a könyvet, most már nem törődve annak lapjaival és kelek fel lassan. Mégis csak fel illik állni, ha valaki kezet nyújt nekünk, így kicsinyke mancsom a férfi kezébe csúsztatom.
- Én Amy Carmack vagyok, örvendek. – biccentek is hozzá egy picikét, ezzel próbálva megadni a tiszteletet ennek a férfinak, aki úgy néz ki, mint valami vagány motoros. Nehéz is most kissé ez a magázódás, meg az, hogy tanárként kezeljem, mert hát szerintem az lehet.
- Tudom, hogy buta kérdés, de megkérdezhetem, hogy mit tanít itt? – ahj, érzem, hogy gáz lesz ez az egész, de talán felengedek majd. Mindenesetre kezem azért kihúzom a másikéból, miközben vissza is ülök a hátsómra, onnan pillantva a másik irányába.
~ Szedd már össze magad, nincs mitől tartanod.~ - bíztatom is magam, és csak reménykedem benne, hogy nem tud Aiden a gondolataimban vizslatni. Egy szolid mosoly azért ott pihen pofimon, hogy ne tűnjek egy picit se barátságtalannak, de az apró feszültséget képtelen vagyok levetkőzni, ez szinte rám van írva, hála testtartásomnak.

Tárgy: Aiden és Amy találkozása Vas. 27 Okt. - 12:28

Mindenhol sokan vannak a házban, én pedig egy kicsit egyedül akartam lenni, hogy gondolkodjak. Sokszor elmélkedek a családomon, hogy mi történhetett velük és hogy éltek, amikor ott hagytam őket. Egy hosszabb motorozgatásból tértem vissza, de az is unalmas volt egy idő után. Lehúztam a bőrdzsekim cipzárját, ami alatt egy fekete ujjatlan póló található. Napszemüvegemet a póló nyakrészére akasztottam és a farmerom szárát is megigazította, mert néha a karamell barna, fehér cipőfűzős cipőm talpa alá csúszott. Miután rendbe szedtem magamat, folytattam utamat a magányra legmegfelelőbb helyre, a padlástérre. A lépcsőn felérve megláttam egy fiatal lányt, akinek nagyon szép fekete szárnyai voltak. Csak látásból ismerem, de még egy szót sem beszéltünk eddig, ugyanis a birtokot leszámítva, semmi nem köt össze minket. Valószínűleg diák lehet, mert még távolról sem tűnik nagykorúnak. A kezében egy könyvet szorongatott.
-Szép szárnyak.-Mondtam, miközben közelítettem hozzá.
-Remélem nem zavarok, de azt hittem nincs itt senki. Amúgy a nevem Aiden Bishop.-Mutatkoztam be, miközben a kezemet nyújtottam.
Nem tűnik barátságtalannak első látásra. Közelebbről jobban megnéztem a kis könyvet és láttam, hogy Halloween-i témája van. Teljesen kiment a fejemből, de így kicsit értettem, hogy miért van mindenki bezsongva. Nem szeretem az ilyen ünnepeket és amúgy sincs ott helyem, úgyhogy amióta itt élek, az ünnepeket általában valami kocsmában töltöm, kirándulok egyet vagy valami lepukkant helyen veszek részt utcai verekedésben. Valahogy az ünneplés nem az én asztalom. Szeretem a csendet és a nyugalmat. Nekem elég volt a hangzavarból, a háború után.

Tárgy: Aiden és Amy találkozása Szomb. 26 Okt. - 21:44

Képtelen vagyok tagadni, hogy mennyire izgatott vagyok a bált illetően. Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy ott a helyem és mivel Jeremy is jön, így táncolnom is lesz kivel. Kicsit furcsa lesz ismét látni, de már alig várom. Illetve… akad még valaki, akivel szívesen táncolnék, mégse hiszem, hogy Mike pont az én társaságomra vágyna. Biztos lesz ott jó pár szép csaj, akik ezerszer jobban néznek ki nálam, és Jer-t se bántanám meg semmi pénzért se. Szóval… inkább ki is verem a fejemből és a kezemben lévő katalógusra koncentrálok. Nem véletlenül jöttem ide, tudtam, hogy itt egyedül lehetek, ritkán látni idefent embereket. Mivel képes vagyok repülni, ezért talán nem meglepő, hogy szeretem az olyan helyeket, ahol látszik az ég, így ez a mai délután pont kapóra jött. Egyébként a fal mellett lévő egyik párnázott padon ücsörgöm, kezemben pedig egy vastagabb Halloween-i katalógus pihen, amelyben akadnak a jelmezektől kezdve kreatív ötletek is a díszítésre. Szándékomban áll kissé rémesebbé varázsolni a szobánkat, így csak remélem, hogy Jillian-t se zavarná a dolog. Jó buli lenne együtt díszítgetni és akkor talán jobban meg is ismerhetnénk majd egymást. Furcsa, hogy a szobatársam és még oly sok mindent nem tudok róla, de ami késik, az nem múlik, ez talán jelen esetben is érvényes. Na tehát haladok az oldalakkal, a különféle cikkekkel, de időnként kékségeim az ég felé emelkednek. Ahogy nézem, eső készülődik… kár, akkor nem fogok odakint repkedni, még a végén vizesek lennének a tollam. Apropó tollak… Nem éppen nézek ki átlagosan, mivel bár a rövid ujjú, fekete póló és a világoskék farmernadrág a fekete sportcipővel normálisnak tűnik, a hátamon lévő két, hatalmas fekete szárny már kevésbé. Gyönyörű tollazattal rendelkezem, és bizony most szépen ki is vannak nyitva az ücsörgésem közben, jelen pillanatban így tűnt kényelmesen. Hajam kibontva, arcomon kevéske smink, tehát ilyen az összkép, ha esetleg valaki erre járna.

Tárgy: Re: Aiden és Amy találkozása