Játékterem

Az, hogy megáll az idő éppen, nem egy kérdéses dolog, vagy ha megy is, én állónak érzem a fényburok közepén, kézen fogva Acel. Sosem láttam még ilyen szépséget, ilyen mesébe illő tüneményt, és közben úgy érzem magam, mintha egy filmben lennék. Ráadásul nekem sosem jutott ki a férfi társaságból igazán, plusz ez az élmény valahogy teljesen más, sokkal közelebb áll hozzám, mint bármelyik másik. Igen, talán a kivel a lényeg. Zavart látok a férfi szemében, amitől én is zavarba jövök, és hirtelen elönt a rettegés, és eszembe jut a sípoló hang. Úristen, nem akarom! Nem itt, nem most, nem vele! Megkönnyebbülök, mikor vége lesz a pillanatnak, mielőtt bármi csúnya is történne a szobában, ami átalakítja a berendezését. Pillanatokig semmit nem látok, ahogy a fényburokból a félhomályos játékterembe találom magam újra, és elengedem Ace kezét, még ha ez némi csalódottsággal is tölt el. Bár az ezután következő szavai sem javítanak a helyzeten. Elmosolyodom.
- Gyönyörű volt. Köszönöm. Tényleg. És akkor. Hát jó éjszakát Ace. Remélem még találkozunk. - majd a fények, és viszlát Ace. Nem értem, miért tűnt el így a romantikus pillanat közepén. Nem, továbbra sem tudom, hogy tanár, így nem is tudom így kezelni a helyzetet. Talán túl fiatal vagyok? Kicsit bolond? Nagyon új? Persze, nem ismerjük egymást annyira, de... Áh lényegtelen. Rosszabb is lehetett volna, sokkal rosszabb. Elmegyek inkább aludni. Fázik a lábam.

Jó érzés. hogy a komoly, nyomasztó témák hamar váltanak nevetésbe. Lehet mégis jó ötlet volt ez a költözés dolog. Igaz, mutánsok vannak mindenhol, és tény, hogy jó pár olyan is akadhat közöttük, aki ugyanolyan közveszélyes, mint amilyen én vagyok, de mégis. Most biztonságban érzem magam, nem úgy, mint otthon. Lassan elfogy a ramen, de a kacagás szerencsére nem. Mikor az utolsó kortyot is kihörpintettem a tányérból, elégedetten sóhajtok egyet, és hátradőlök.
- Na, ez jó volt. - közben játékosan felemelem egy kicsit mezítlábas tappancsaim, és kifejtem, miért nincsen rajtam cipó, ha már így szóba kerültek pőre talpaim. - Igazából sokat járkálok mezítláb. Jobb érzés így. Na meg ha belegondolsz, az éjszaka közepén állítottam be, nem ide terveztem az utam. Azt hittem, hamar visszaérek az ágyamba. Nem mintha panaszkodnék, hogy végül nem így lett. Itt most jobb, mint a szobámban, az egész biztos. - persze visszarakom a lábam a földre, és vissza is dőlök az asztal felé, hogy ne legyek olyan távol, majd érdeklődve figyelem, a fejleményeket. Felcsillan a szemem, mikor meghallom, hogy talán meg tudja mutatni a fényeket, így mikor kézen fognak, nem sokat ellenkezem, és áhítattal lépkedek Ace után, valójában most oda vihetne, ahova akar. Végül megállok a terem közepén a férfival, és kételkedésére biztató mosollyal válaszolok. Majd eltelik a pár másodperc, és tátva marad a szám, ahogy a gyönyörű fények körözni kezdenek, majd egyre gyorsabban, és változik a színük, és elolvadok a látványtól. Csak fogom Ace kezeit, és kék tekintetemben tükröződik a forgó fénycsoda, így bámulok egy idő után már nem is a fényre, hanem a férfira. Azt hiszem most lettem szerelmes. Nem jutok szóhoz, de nem is pirulok. Ez gyönyörű, tényleg gyönyörű szép.

Acel együtt nevetek. Jól esik ez egy kicsit, most, hogy kiszakadtam a hétköznapjaimból, én is más tudok lenni, bár félek, hogy ez csak pár napig tart. Talán Ace tesz akkora benyomást rám, hogy ebben a furcsa állapotomban beeresztem a kis bombabiztos kastélyomban, és akkor úgyis kap kulcsot. Hallgatom egy kicsit, és nézem, ahogy lök, közben pedig válaszolok.
- Irigyellek. Az én képességem csak pusztítani tud. Szívesen megnézném, hogy Te mit látsz miközben így utazol... Amit én látok... - itt elhallgat egy pillanatra, és feljön benne az emlék, még ha csak egy pillanatra is, ahogy a szerencsétlen ember, évekkel ezelőtt cafatokra szakad a szemem előtt. Talán kicsit túl hosszú is ez a csend, de a végén inkább megrázom a fejem, és fájdalmas mosoly kerül az arcomra. - ...az közel sem szép... -inkább nem folytatom. Én nem tudok ilyen dolgokkal senkit elkápráztatni. Esetleg levegőben úszó porszemeket robbanthatnék hangeffekt gyanánt... De ha Ace eszik, én is eszek. Nézzük csak azt a rament, hogy olyan finom-e, mint amennyire jól néz ki. Pálcikával eszem persze, ebben gyakorlott vagyok. És igen, olyan finom... Hmmmm. Hirtelen nem tudom hova tenni a férfi megjegyzését, és furcsán nézek rá, majd elmosolyodom.
- Te néznél ki hülyén? Az én számból lóg ki két kilométer tészta. Bár tény, hogy a gyros is fürdőkádas kaja. Komolyan, nézz csak rám. - és valóban, tészta, tészta mindenhol, na meg persze a mosolyom. Csak lenyelem, és még hozzáteszem. - És rajtad legalább van cipő.

Egy pillanatra nem lehet felismerni rajtam, hogy csak elhúzom a szám, vagy valóban mosolygom is, de lassan tényleg mosolyra húzódnak telt ajkaim, majd pislogok párat gyors egymásutánban, és elpirulok (megint), mikor Ace hozzám lép, és a vállamra teszi a kezét. Huha... Helyes a fenébe is. Majd a meglepettség tovább ugrik értetlenségre, miközben furcsán válaszolok.
- Öhm, persze, megvárlak. - és csak egy pillanat kell, hogy újra a csodálkozás kerüljön a helyére. Ahogy a férfi eltűnik a nem kis fényvarázs közepette, én csak állok ott, és hallgatom inkább a zenét, és ha már úgy is egyedül maradtam, gurítok egyet, ami be is megy, de ugyanezzel lelökök egy telit is, majd megállok, és várok egy keveset. Újabb fények, és Ace már itt is van. És ramen Tokioból. Elismerően bólintok egyet, és az asztal felé sétálok.
- Hát ezt a kiszolgálást meg tudnám szokni. A fényeket is. Talán. - mosolyodom el szélesen, útközben letámasztom a dákót valahova. - Ja amúgy Te jössz. -leülök, és figyelem a férfit egy-két pillanatig.
- Szóval teleportálsz? Bárhova? Hogyan működik? - hirtelen előjön belőlem a tudásszomj, és rengeteg kérdés ötlik fel bennem a képességekkel kapcsolatban, de előbb csak ezek. A rámenemet figyelem. Hmm, finomnak tűnik.

- Igazad lehet. Valójában eddig sosem találkoztam senkivel, aki hasonló hozzám. Xaveir és Lensherr után Te vagy az első mutáns, akivel beszélgetek is. - igazából most egész jól érzem magam. Otthon senki nem értette, milyen saját magától félnie az embernek. Ha jól megnézzük, mindenki olyan dolgoktól fél, ami kívülről jön. A sötéttől, attól, hogy valaki megöli. Sosem saját magától, mert tudja, hogy mit fog cselekedni. Én vagyok annyira más, hogy saját magamtól féljek, attól, hogy egy horrorfilm hatására a levegőbe repítsek egy házat...
- Te nem félsz? Attól, hogy a többiek nem fogadnak be minket. Mi lesz, ha úgy reagálnak, mint mindig? Amit nem ismernek, attól félnek, amitől félnek, azt elpusztítják... -sóhajtok egyet, és elmosolyodom a gyors témaváltásra, mert amúgy is lekezdett nyomasztani ez a téma. Éhes? Igen, tényleg, nem sokat ettem ma...
- Hm, bármit? Nos, akkoooor... - kihívásnak élem meg ezt a kérdést, és bevetem minden fantáziám, hogy kérjek valami finomat, és végül rávágom az egyik kedvencem, aminek csak a kamu verzióját ettem eddig. - ...legyen egy nagy tál gőzölgő rámen! - kíváncsi vagyok a folytatásra, és hogy megkapom-e a rámenem. Az étel témájára el is felejtem a biliárdot, és csak támaszkodom a dákóra, miközben rá sem nézek az asztalra.

Hát én sem vagyok egy nagy biliárdos, dartsban igazából sokkal jobb lennék, de néha-néha azért tudok szépet alakítani így az asztal mellett is. De nem, nekem továbbra sem esik le, hogy egy tanárral játszom, így a mosolyt magaménak ítélem, nem a tegezésemének, és visszamosolygom, és míg a Tanár Úr gurít, csak félig figyelek rá, félig pedig az elrohanó Megre. Vajon minden rendben van vele? Hogy-hogy csak így elfutott? Talán mégis zavarok? Minden esete Ace második lökésére már figyelek, és amúgy is hozzám szól, szóval válaszolok is. Összefonom magam előtt a kezeimet, és a mennyezet irányába nézve, elgondolkodom egy pillanatra, mit is mondjak.
- Fogalmazzunk úgy, hogy a környezetemre káros dühkezelési problémáim vannak, és ezt jó lenne kiküszöbölni... Előbb utóbb. Veszélyes vagyok. Engem is megkerestek. Bár nem tudom, miért csak most. Eddig magam boldogultam. Szép. - fűzöm bele a játékra vonatkozó szót, majd folytatom. - És Te? Mióta vagy itt? Milyen az élet az intézetbe? -kérdezek vissza, miközben elveszem a dákót, és kék szemeim már a lehetőséget keresik. Lökök, egy bemegy, a másodikra nem látok lehetőséget, szóval csak segítek magamnak egy kicsit, és átadom a lehetőséget partneremnek.

Mély levegőt veszek, és arra gondolok, hogy új hely, új szokások, és lehet nyitottabbnak kellene lennem, hiszen itt mindenki olyanféle, mint én. De attól még megölhetem őket egy rossz pillanatban. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy valakinek baja essen miattam... De ezek a gondolatok csak egy pillanat erejéig fordulnak meg a fejemben, és inkább próbálom első itteni ismeretségeimet egy kicsit lazábbra venni, mint eddig a többit. De egy igazságot elárulok. Át sem fut a fejemet, hogy Ace tanár. Miért? Nem tudom. Pedig idősebb, és amúgy is... Cikis lehet majd a helyzet még ettől. Mindenkivel kezet fogok, és bemutatkozom én is.
- Emily vagyok. És persze, végül is miért ne?... - nem vagyok bizonytalan, biliárdoztam már. Igazából egy időben mindent kipróbáltam, amivel Anyámék agyára tudtam menni, így a kocsmasportok nem állnak olyan távol tőlem. A robbanás után volt egy dackorszakom. Talán normális az ilyen lecsúszás egy trauma után. Szóval a felém nyújtott dákót elveszem, és rámosolygok a frissen talált páromra, "akkor te vagy én?" pillantással, és végül úgy döntök, hogy akkor én. Szépen megnézem, hogy mit kéne gurítani.
- Őőő, csíkos? - nézek egy pillanatra kérdőn, gondolom valaki csak megmondja, hogy az, és akkor belökök egy csíkosat, de a másodikat elvétem, de legalább lyukon van. - Te jössz, Ace. - majd hátrébb lépek, és figyelem a férfit.

Nem, egy cseppet sem vagyok fáradt, légies könnyedséggel lépkedek végig a folyosókon. Két napja sem vagyok itt, de nem is olyan rossz ez a hely, mint amilyennek elsőre gondoltam. Farmer és narancssárga póló kombó van rajtam, cipő meg sehol az ég világon. Így sétálok, miközben dúdolok valami dalt, és benyitok a játékterembe. Hogy miért pont ide? Talán mert hangokat hallottam bentről, de lehet, hogy csak úgy, a semmiből jött ötlet miatt. Minden esetre már benn is vagyok, és hopp, a dúdolás egy pillanat alatt eltűnik, sőt, meg is torpanok egy kicsit. Végül csak elmosolyodom, és köszönök.
- Üdv. - majd teszek két lépést befelé, és azon gondolkodom, zavarok-e vajon. Annyira új vagyok itt, hogy nem tudom ki a tanár, ki nem, és gőzöm nincsen, ki milyen képességet birtokol, csak arról tudok, hogy mindenkinek van valami. Furcsa, azt hittem, félni fogok az itteni mutánsoktól. Nem, nem félek, de be kell vallanom, otthon sem érzem magam. Minden esetre pár lépés után mégis megtorpanok, és a magam mögött bezárt ajtóra pislogok, de rögtön vissza is fordulok a társaság felé.
- Öhm. Zavarok? - zavarban érzem magam, el is pirulok, mint mindig, amitől csak még jobban zavarba jövök. Oh atyám, miért pont én? Miért nem lehetek inkább láthatatlan?...

A diákoknak lehetőségük van a lazításra a második emeleti Játékteremben, ahol rengeteg szórakozás várja őket a billiárdasztaltól a csocsó asztalon át a sakkig. A terem egészen nagy, a falak mellett néhány asztal és színes fotel foglal helyet. A szoba közepén egy hatalmas billiárd asztal található kék posztóval, mellette a falon pedig a dákók lógnak játékra készen. A billiárd asztal mögött a falnál két csocsó asztal van, a sarokban pedig két sakk asztal, illetve egy pingpong asztal. A diákoknak szabad bejárásuk van ide, és minden, ami a játékokhoz kell és még néhány társasjáték megtalálható az ajtó melletti szekrényben. A falakon kellemes hangulatvilágítás van a hatalmas ablakok mellett, illetve négy hangfal és egy zenegép szórakoztatja a számos játék mellett a diákokat.

írta Jean Grey