Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Nem állt szándékomban leharapni a fejét, vagy ezt az érzést kelteni benne. Nem vagyok rá mérges, csak igen már túl sokan mondták ezt nekem és mindig csak olyan, aki még ehhez hasonlót sem élt át. Honnan tudják olyan biztosan, hogy minden rendben lesz. Nem vagyok egy kislány, akit könnyen átverhetnek ezzel a betanult szöveggel. Én már nem hiszek a tündérmesékben. Tudom jól, hogy nem valósul meg minden álmunk, akármennyit is gürizel miatta. -Nem igazán rá gondoltam…Inkább arra, hogy nem tudják a professzor nevét. Tudod lehet, hogy tudna nekem segíteni.-Lehet, hogy ez érzéketlenség tőlem, de tudtommal naponta halnak meg emberek a világon, akikről nem is tudok, így miért pont azt az embert kezdem el itt sajnálni? Még a balesetben meghalt fiatal kölyköt sem sajnálom, mert ők voltak a hülyék, inkább a családjára gondolok sokat, mert nekik nagy fájdalmuk lehet, főleg a szülőknek. -Miért olyan sokan vagyunk?-Ha kevesen lennénk még könnyű lenne rejtegetni magunkat, de mondjuk ha tíz emberből már hatan különlegesek akkor az már nehezebb. Vajon mi lesz, ha mind ez kiderül. Nem lepne meg, ha az emberek azonnal be akarnának záratni minket. Általában az emberek azzal, aki kicsit is más, mint az átlag úgy viselkedik, mint valami vírussal, vagy mint a pestissel. És erre számos példa van a történelem során. És végéhez értünk a beszélgetésünknek. Bevallom kissé azért megkönnyebbültem, hogy végre ide is eljutottunk. Már nagyon szeretnék egyedül maradni, átgondolni ezt az egészet, nah meg enni valamit. Az már biztos, hogy rendelni fogok, mert nem állok neki még egyszer a főzésnek. Mikor feláll én is követem őt, majd nagyokat bólogatva jelzem felé, hogy értettem. Viszont van egy baki! -Azért egy névjegykártyát, telefonszámot kérhetek?-Mert különben hogyan tudnám felhívni őt? Ha megkapom gondosan el is rakom, majd szépen elkísérem az ajtóig. -Akkor majd jelentkezem, ha bármit is megtudok, de ne várja mindennap a hívásomat. Ahogy mondtam előbb a saját dolgaimmal szeretnék foglalkozni, de persze ha valamit kiderítek jelentkezem.-Vagyis azt hiszem, hogy így fogok tenni. Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet e ez az egész. -További kellemes napot!-Én is elővarázsolom a mosolyom, majd be is csukom utána az ajtót, hogy fáradtan a kanapéra dőlhessek.
Oké tudom, nem kéne ebbe belepofáznom, a dolgaiba, mert nincs közöm hozzá és mert soha az életben nem éltem át ilyesmit, de nem tudom eldönteni, hogy az a jobb, ha csendben hallgatok, próbálok mondani valami okosat, vagy azt mondom, hogy amúgy minden doki hülye és menjenek a fenébe. Lehet, hogy az utóbbi jött volna be? Mert ami jön, arra inkább összehúznám magam kicsire, de komolyan. Nők... - Jól van, jól van, bocs, hogy beleszóltam, tudom, hogy nem voltam még ilyen helyzetben. - sóhajtok egyet. Komolyan megfordul a fejemben, hogy még a kezemet is felemelem védekezően, mert egy kicsit ez most olyan volt, mint amitől tényleg tartani kell, de végül nem teszem meg. Talán még jót is tesz neki, ha kiadja magából, mert gondolom a dokiknak nem eresztett el eddig ilyen szöveget, habár... ki tudja? - Jah a halott pasas? Öhm... igen, szomorú. - bólogatok, és igyekszem nagyon beleélni magam úgy arcmimika, meg ilyesmi téren. Az a gond, hogy egy ismeretlen pasas, én meg nyomozó vagyok és igazából olyan nagyon nagy törést nem okoz nekem a halála. Az persze le se esik, hogy leginkább azt sajnálja, hogy nem tudjuk a pasi nevét, nem gondolok bele, hogy más is lehet olyan... érzéketlen, mint én? Na jó, ez azért nem az, csak mégis az fontosabb neki, hogy jusson valahová a dolgaival, ez totál érthető. Azt viszont tényleg meg kell magyaráznom, hogy nem teljesen hivatalosan vagyok itt. Bár azt se tudom, hogy ez most jó pontnak számít, vagy esetleg nem? Nehéz ügy ez az egész, és néha jobb, ha őszinte vagy, néha meg még sem és akkor legyél ügyes, találd meg a jó megoldást. Néha megy, néha nem. - Dehogy van hátsószándékom, tényleg csak segíteni szeretnék a nővéremnek, utána járni dolgoknak. Amúgy is idővel tuti, hogy ez az egész mizéria majd kiderül, ezzel a bujkálással inkább csak halogatják azt hiszem. - nem lehet ilyesmit a végtelenségig rejtegetni, idővel lesznek, akik látványosabbak külsőre, vagy a világ elé akarnak lépni, mert elegük van a rejtőzködésből, ez ellen nem hiszem, hogy túl sok mindent tehetnek. És talán jobb, ha közben vannak olyanok, akik mellettük állnak már eleve. Hogy én ilyen lennék-e? Jó kérdés, nagyban függ attól, hogy Moira mire jut, ha találkozik azzal, aki kipucolta a fejét. Ha azt mondja nekem, hogy péppé verhetem az arcát, akkor lelkesen meg fogom tenni, de ha nem... hát akkor majd visszafogom magam valahogy. - Gondolom van mit átgondolnod, szóval... - állok fel szépen a kanapéról, miután az utolsó kortyokat is még felhörpintem a kávémból. - Ha esetleg beszélnél valakivel erről az egész... izéről, el tudsz érni, vagy ha van valami híred. Addig is jobbulást. Hülye duma tudom, de idővel csak megoldódik minden. - egy mosolyt még azért megengedek magamnak, bár sose voltam a legjobb vigasztalásban, vagy bátorításban, de azért nagyon igyekszem. Ha esetleg kikísér, akkor az ajtóban köszönök el a kabátom magamra vétele után, aztán ágyő. Zsákutca, vagy talán nem teljesen, de fel nem adom. Vajon Moira merre jár?
És jön a szokásos szöveg tőle is. Az orvosoktól nem egyszer hallottam ezt és be kell valljam nagyon ki tudnak borítani. Persze tudom, hogy csak jót akarnak vele, de fogalmuk sincs az egészről. -Honnan tudod ezt? Voltál már kómában? Nem érzel semmit, olyan mintha mélyen aludnál…vagy durvább hasonlattal, mintha meghaltál volna. Nincs semmi gondod, nem kell izgulnod semmi miatt. Persze rossz azoknak, akiknek van családja, akikre várnak…De félre ne érts, nem akarok meghalni…Mindegy, hagyjuk is!-Azért nem akarok ennyire mély dolgokba belemenni. A végén aztán eltitulál bolondnak, van öngyilkosra hajlamosnak és bezárat valahová. De attól még nagyon is igaz az, hogy kómában az embernek sokkal nagyobb a békéje. -Értem…Ezt azért szomorúan hallom.-Persze azt is, hogy találtak egy halottat, de leginkább azt, hogy nem tudják ki az a fickó. Így még az a kis apró reménysugár is elveszik, ami volt bennem. Egy hozzám hasonló biztosan tudott volna segíteni, de így…Azt sem tudom mi alapján lehet megkülönböztetni egy sima embert egy ilyentől, mint én. Azt meg nem tehetem meg, hogy mindenkit leállítok ér rákérdezek. Rövid időn belül biztosan a diliházban kötnék ki. Miért ilyen bonyolult minden? Mintha mind ez valami büntetés lenne a múltam miatt. Biztosan egy őrült, dilis nő voltam, akit mindenki utált…Gyerekeket vertem, az időseket fellöketem és…Nem tudom. Fogalmam sincs milyen voltam, de azt igen, hogy most milyen vagyok. Nem érzek semmi késztetést arra, hogy bárkit is bántsak. Ez csak jelent valamit. Egy amnézia csak nem fordítja ki az embert teljesen önmagából. Azért mit ne mondjak igen sok meglepetés van a Nyomozó Úr tarsolyában. Nem hittem volna, hogy ez a látogatása inkább önök érdek. Végül is bevallom így jobban is tetszik. Kedves tőle, hogy ennyire próbál segíteni a testvérének. De vajon biztos, hogy jó lesz neki, ha emlékezni fog? -Nos ez igazán rendes tőled és így kevésbé is feszéjeztet a dolog. Ha tényleg csak a nővéred miatt érdekel ez az egész és megígéred, hogy semmi hátsó szándékod azokkal az emberekkel, hogy nem fogjátok őket rács mögé dugni, vagy egy laboratóriumba vinni, akkor rendben. Értesítelek amint megtudok valami olyat, ami neked is a segítségedre lehet…De nem ígérek semmit. Lehet, hogy önző tőlem, de először szeretnék rendet rakni az én életemben. Persze célom az, hogy visszatérjenek az emlékezeteim, de közben próbálok túllendülni az egészen, hogyha mégse sikerül ne álljon le az életem. Remélem ezt megérted!-Ha nem érti meg akkor sem tennék máshogy. Jelenleg fontosabb a számomra az, hogy velem mi lesz. A nővére ha jól értelmeztem nem veszítette el egy egész élet emlékeit, csak egy bizonyos napét, napokét. Az azért teljesen más dolog.
- Ne mondd ezt, kómában lenni sose jó, csak most így érzed, mert túl bonyolult és zavaros minden. De biztos van esély a gyógyulásra és majd szépen kitisztul minden. - tudom, hogy nem vagyok a legjobb abban, hogyan kell valakiben tartania lelket, de azért tényleg nagyon igyekszem. Nem hiszem, hogy csak úgy helyre jön az élete egyik pillanatról a másikra, de majd idővel biztosan sikerülni fog. Simán lehet, hogy az emlékei is szépen lassan visszaszállingóznak, csak kell egy kis idő hozzá. Gondolom, hogy a dokik is ilyesmiket mondhatnak, szóval én azért inkább nagyon nem hangsúlyozom ki a dolgot. - Sejtettem, hogy nem érünk oda egy kis kocsikázással. - azt hiszem egy francia utat nem fizetne a cég csak azért, hátha segít egy nőnek, aki elvileg mutáns, de lehet hogy nem is nagyon tud segíteni a dolgok előrehaladásában, főleg mert még csak nem is teljesen hivatalosan vagyok itt. Szóval marad az itteni tevékenység, bár megértem azt is, hogy még mindig nincs igazán nagy bizalommal felém. - Ez az FBI, ha tudunk egy nevet, akkor már nem nehéz megtalálni, de sajnos nem. Pont a fontos információk vesztek el, és aki még tudott róla... nos a másik fickót szétplaccsanva találták meg, mintha minimum egy repülőgépből dobták volna le ejtőernyő nélkül. - húzom el a számat. Hiába tudjuk, hogy van valami, de nem tudunk utána járni, mert a nevek, fontosabb helyszínek hiányoznak a nővérem fejéből, ezek nélkül pedig semmire sem megyünk sajnos. Azért annak örülök, hogy végül is leül és már nem az ablakban ácsorog, mint aki minimum azon agyal, hogy ne ugorjon-e inkább ki, a helyett, hogy itt kínlódik a saját eltűnt emlékeivel. - Biztosan kiderül idővel, és valahogy úgy. Nem biztos, hogy ezt most még mindenki könnyen kezelné. - azt viszont látom az arcán, hogy nem tetszik neki a kérésem. Végül is meg tudom érteni, de attól még ezzel is elő kell hozakodnom, hiszen ez itt a lényeg, kellene valami, ami alapján elindulhatunk és van rá esély, hogy idővel őt is megtalálják nem igaz? - Tudod én most igazság szerint... nem teljesen hivatalosan vagyok itt. A nővérem miatt, szeretnék neki segíteni. - az emlékeit visszaszerezni, kitömni a lyukat a fejében stb. Nem az FBI miatt vagyok itt, egyszerűen csak magam miatt, mert fontos ez nekem, Moirának, én pedig neki akarok segíteni. Ennyi. De megértem azt is tökéletesen, hogy neki ez fura, és nem feltétlenül tud vele mit kezdeni?
-Nem…A dokik szeretik azt hajtogatni, hogy teljesen megértik, hogy min megyek most keresztül és, hogy nem kell aggódni…De mégis hogy értenék meg, ha ők maguk nem tapasztalták ezt? No mindegy is…Az orvosokat inkább hagyjuk. Nem nagyon szerettem meg őket az alatt a pár nap alatt. Jobb volt kómában lenni!-És igazából ezt teljesen őszintén is mondom. Akkor semmi gondom nem volt, csak a nyugalom, a béke. Nem kellett azon agyalnom, hogy ki is vagyok én, hogy mi lesz ez után velem. Csak voltam. -Sajnos nem az…Tudja az Franciaországban van, egy picike város. Ott születtem. Még vannak emlékeim onnan.-Kíváncsi vagyok, hogy vajon mi lett az otthonommal, a birtokkal. Remélem egy kedves család lakik benne és ugyan annyira szeretik, mint amennyire én szerettem. Szívesen visszamennék egyszer oda, de azt hiszem erre még várnom kell jó sokáig. Azért felkelti az érdeklődésem ezzel a professzorral kapcsolatban, főleg, hogy ő is olyan mint én, de kár, hogy nem tudja a nevét. Talán majd ha elment utánanézek, hátha találok valamit róla az interneten, vagy aki ismerhetné. Valahol muszáj lesz elkezdeni ezt az egészet. Ha valóban igazat beszél Evan a különleges képességemről kelleni fog valaki, aki segít felfedezni bennem a dolgot, bár fogalmam sincs, hogy hogyan is működnek ezek, de biztosan megvannak már a bevált szokások. Gondolom a balesetem előtt volt valaki, aki elmondta, hogy mi is ez az egész, mi ez a világ. De vajon ki lehetett az és most miért nem jelentkezik? -Még a nevét sem tudjátok?-Bár biztosan elárulta volna, ha igen, de azért inkább rákérdezek a dologra, jobb biztosra menni. Azt elég borzalmas hallani a történetet a nővérével kapcsolatban. Mégis miért töröltél az emlékeit? Lehet, hogy valami olyat látott, amit nem kellett volna? De akkor mi van a többi katonával? Azért egy picit még mindig sántít nekem ez a történet, de a végére remélem minden kitisztul. Idő közben szépen visszasétálok a kanapéhoz és lehuppanok rá, majd kezembe veszem a bögrém és iszok belőle. -Szóval akkor titkolni kell…Csak az a vicc, hogy még azt sem tudom, hogy pontosan mit…De gondolom majd idővel ez is kiderül!-Húzom el a szám sarkát. Bevallom őszintén mikor ma felébredtem nem hittem volna, hogy ennyi minden fog velem történni. Azt terveztem, hogy a mai napom is ugyan olyan unalmas lesz, mint a legutóbbiak. A kérésére összeráncolom a homlokom. Nekem ez a dolog valamiért csöppet sem tetszik. Úgy hangzik, mintha azt kéné tőlem, hogy kémkedjek, hogy eláruljam a hozzám hasonlóakat. De vajon miért akarják ezt ennyire tudni. -Mégis mit akarnak csinálni velük? Gondolom az FBI nem fog mindenkihez kiküldeni egy embert, hogy vizsgálja meg veszélyes e. Ne haragudj, de ez kicsit úgy hangzik, mintha el kellene őket árulnom. Mintha magétól azt kérnénk, hogy minden FBI ügynököt jelentsen. Nekem ez így csöppet sem tetszik. Nem benned nem bízom, csak valahogy nem is tudom…Ez az egész furcsa. Honnan tudja, hogy nem akarnak nekik rosszat, hogy nem kiiktatni szeretnék őket?...Vagy ez csak neked lenne fontos?-Nem akarok bizalmatlan lenni vele, hiszen eddig nagyon is kedves volt velem, de azért érthető a kételkedésem.
Sejtem, hogy nehéz lehet neki, sőt ez még talán enyhe kifejezés is, de sajnos akár mit is teszek nem tudok neki segíteni, pedig igazán szeretnék. Nem jó nézni, amikor egy másik ember szenved, akkor sem, ha nem teljesen ember. Nem mondom én azt, hogy a mutánsok annyival másabbak, mint mi, de azért mégsem vagyunk egyformák. Számunkra csak a hétköznapi gondok vannak meg, a család, vagy egy párkapcsolat, vagy a munka, de nekik még saját magukkal is szembe kell nézni és mindezt úgy megtenni, hogy közben még csak a múltjára sem emlékszik, biztos, hogy rendkívül nehéz lehet, ezt nem tagadok. De kétlem, hogy most bármit is mondanék az segítene neki, tanácsot pedig nem adhatok, hiszen nem voltam még csak hasonló helyzetben sem soha. - Tudom, vagyis inkább sejtem. Idővel majd jobb lesz, minden doki ezt mondaná, - mosolyodom el. Próbálom elviccelni a dolgot naná, bár kétlem, hogy ez most sokat segítene. Nem vagyok egy pszichológus alkat, de annyit megtehetek, hogy legalább meghallgatom őt, ha csak ezzel is segítek neki. Amúgy se hiszem, hogy elmehetne egy normális dokihoz, hogy kiöntse a szívét. A memória gondjairól még csak-csak, de minden másról, amit én zúdítottam rá, nem beszélhet egy szimpla embernek. - Arles? Ha csak nem egy fura nevű kisváros a szomszéd megyében... kétlem, hogy az FBI fizetné a repülőt. - rántom meg a vállam egy apróbb mosollyal. Az tuti, hogy nem mehetnék csak el azért valami idegen országba, mert valakinek megpróbálom ápolgatni a lelkét. Amúgy se hiszem, hogy sokat segítene ez, szóval örülök neki, hogy végül nem akar sehová sem elmenni. De azért a lehetőséget mégis csak úgy éreztem, hogy meg kell adnom neki, ha ettől kicsit is jobban érzi magát. Azt viszont végül megvárom, amíg megnyugszik, és magától fordul meg. Nem akarom sem erőltetni, sem siettetni, főleg hogy még én magam se tudom, hogy mi a célja a beszélgetésnek. Segíteni, válaszokat találni nekem is, neki is, azt hiszem. - Igen tudod, mi vagyunk a majom, ti meg az ember, bár ez így nem a legjobb hasonlat, de sose voltam jó genetikából. Azaz igazából még csak bioszból sem. - na igen a nővérem el tudná magyarázni remekül, érthetően, de nekem még megérteni is nehéz néha, nem hogy tovább adni a tudást. - Valami okostojás pasas, de alig tudunk róla valamit. Ha jól sejtem ő is olyan, mint ti. Őt keressük. Pár éve a nővérem belefolyt egy ügybe, de furcsa módon aztán hónapok tudása tűnt el a fejéből, mintha... agymosták volna, vagy valami. De azt sok katona látta, amikor több tucat rakéta fordult az amerikai és az orosz flotta felé, a levegőben lebegő tengeralattjáróról nem is beszélve. Zavaros egy ügy. - igen, nekünk is, nagyon jó lenne valahogy előszedni a nővérem fejéből a dolgokat. Mintha ott lennének, csak valahogy nem tudnak előbukkanni. A következő kérdésre csak megrázom a fejemet. - Nem, nem tud rólatok senki, csak néhány magas rangú kormányügynök, de nem közismert tény, hogy vagytok. - igen, sejtem, miért kérdezte ezt, ezért is próbálok valamiféle bátorító mosolyt villantani. Nem lehet egyszerű, ha titkolnia kell azt, aki, de abban is biztos vagyok, hogy örökre ez az egész nem marad majd titokban, csak kérdés, hogy az emberek majd hogyan reagálnak. - Azt hiszem egyszerűen csak könnyebb neked, ha valaki elmagyarázza ezt, mintha magadtól jössz rá, és hogy te miben segíthetnél... Ha esetleg felhívnál, ha olyanokkal találkozol, mint te, vagy valaki felkeresne... nem is tudom. Sokat segítenél vele. - ennél többet azt hiszem nem is várhatok el, de majd kiderül, hogy egyáltalán akar-e segíteni. Rávenni nem akarom és nem is tudnám.
Az a belső kis hang, ami Evannak ad igazat egyre erősebbé válik és már lassan tényleg ott tartok, hogy elhiszem mind azt amit mond nekem ez a fickó. Ha csak poén lenne nem hiszem el, hogy ennyit vesződne a dolgon. Azért senki sem ilyen idióta...Bár bevallom őszintén nem ismerem a világot. Pár emlékem marat, hogy mit hogyan kell használni, vagy éppen mi micsoda, de azért a múltamon kívül más információk is elvesztek a balesetnek köszönhetően és most úgy érzem, hogy újra meg kell ismernem ezt a világot, a rendszert, az embereket. Vajon mindenkiben meg lehet bízni, vagy jobb inkább tartani a kellő távolságot? Tényleg úgy érzem magam mint egy kislányt, akit most engedtek ki a nagy világba, hogy boldoguljon egyedül. -Hogy sok?..Nem ez rengeteg...Csak pár napja ébredtem fel és minden új a számomra. Néha úgy érzem mintha fel akarna robbanni a fejem.-Senkinek sem mesélhettem a bent lappangó érzésekről, így igazán örülök most annak, hogy neki mindent kiadhatok. Lehet, hogy csöppet sem érdekli a lelki állapotom, de mivel ő akar tőlem most valamit, így kénytelen mindezt meghallgatni, amit én szépen ki is használok. -Arles megfelel? Az az egy hely jelenleg, amiben bízok, ahol biztonságban, ahol otthon érezném magam Evan, de gondolom nem pont ilyen helyre gondoltál...Nem...nem akarok sehová sem menni.-Semmi kedvem sincs kimozdulni. Csak akkor tenném, ha valami csoda folytán azt mondaná, hogy el tudja intézni, hogy most azonnal elrepüljünk Arlesba. Hiányzik a város, az otthonom, a birtok...De már ez az én otthonom, ezt kell megszoknom és megszeretnem. Azért a szavaira kicsit én is elmosolyodom, de nem sokáig marad az arcomon ez a mosoly. Ennél sokkal komolyabb ez az egész téma és fájdalmas is, nem kicsit. De ő ezt nem fogja tudni megérteni. Nem ő áll itt a helyemen. Nem az ő emlékei tűntek el. Némán hallgatom végig a szavait, végül lassan fordulok meg, hogy ismét rá pillanthassak. -Fejlettebbek vagyunk? Ki ez a professzor? És honnan tudja, hogy mi létezünk? Az egész világ tud rólunk?-Ez eddig még fel sem merült bennem. Titkolnom kell majd azt, amire képes vagyok, vagy nem kell attól félnem, hogy boszorkányság miatt máglya általi halálra ítélnek? -Sajnálom a nővéredet, de én nem félek magamtól, én mind ettől félek, mert nem ismerem. Idegen a számomra...-A kezemmel közben körbe is mutatok, de most nem csak a lakásra gondolok, hanem az egész mindenségre. -De mondd hogy tudnál nekem segíteni, vagy én hogy tudnék segíteni neked? Most kezdjem el próbálgatni, hogy mi is az a különleges képességem? De te azzal mihez kezdesz?-Még mindig nem árulta el pontosan, hogy miért is van itt. Oké elmondta, hogy én más vagyok, és most? Ezzel mihez kezd?
Nem tudom, hogyan bizonyíthatnám neki azt, hogy igazat mondok. Elég nehéz lenne, hiszen nekem nincs képességem és még csak nem ismerek olyat, akit idehívhatnék, hogy ugyan mutasson már valami jó trükköt. Így hát maradnak a szavak, amiket vagy elhisz, vagy nem, aztán majd meglátjuk. Az sajnos tény, hogy Evy-vel kapcsolatban nem fogalmaztam a legjobban, de nem tehetek róla, az a lány félek tőle, hogy nagyon is veszélyes és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó az, ha csak úgy szabadon mászkál az utcán. Vajon mikor kattan be és támad meg valakit csak, mert... csúnyán nézett? - Nem bűnös, de kissé veszélyes. Még mindig fáj néha a lábam, ahol ott hagyta a fogai nyomát. - húzom el a számat, de a kérdésre kénytelen vagyok elmosolyodni. Végül is akár még jó is lenne a megfogalmazás, csak ugye ez tényleg nagyon misztikusan hangzik. - Nincs köze a teliholdhoz, és akármivé változhat, vagy legalábbis én már több alakját is láttam, nem csak... farkassá. - bár úgy harapott meg, no meg lóként, de mást nem akarok kipróbálni. Így is eléggé maradandó sérüléseket szereztem, de mondjuk úgy, hogy ez a munkámmal jár, bár nem állatidomárnak szerződtem, de ha egyszer akadnak olyan mutánsok, akik azzá alakulnak, hát ezt is meg kell tanulni. A macskát viszont lassan tényleg lekaphatná rólam, mert nem akarok még egy harapást összeszedni, az már tényleg röhejes lenne, hogy FBI ügynökként folyton állatharapások miatt kerülök orvoshoz. No meg a tetanusz sem a kedvenc oltásom, nem kérek rövid időn belül még egyet. - Nem gond, megértem, hogy ez az egész kicsit... sok. - próbálok én barátságos mosolyt megejteni, de sose volt a legjobb benne. Remélem legalább az igyekezet értékelhető. Az viszont jogos, hogy szegénynek tök kába az agya, nem tudna mondani egy helyet. Bár igazából erre is van megoldás. - Hát akkor csak válassz egy helyet random, ha szeretnél. - nekem az is megfelel. Nem lehet előre felállítani neki valami átverést, ha csak teszem azt rábök a város térképére nem igaz? Bár az is benne van ebben talán, hogy nem akar csak úgy tesztelgetni, amikor még így sincs igazán jól, én meg pluszban még ki is borítom szegényt. A kérdésre csak megrázom a fejem. - Nem, én egyszerű ember vagyok, maximum különlegesen fanyar a humorom, legalábbis mások szerint, mert szerintem rendkívül vicces tudok lenni. - mosolyodom el, bár nem hiszem, hogy ezzel sokat segíthetek most neki. Ha jól sejtem, még ha hisz is nekem, vagy pont a miatt, leginkább szeretne két lábbal kirúgni innen, hogy hagyjam szépen békén. De épp ezt nem akarom, hiszen ha közelebb visz valamihez... bármihez, akkor szükségem van rá. Nem szólok egy szót sem, amíg feláll, majd az ablaknál köt ki, de azt nagyon jól látom, ami a növénnyel történik. Egyértelmű, hogy ő csinálja, egy pillanatig sem kérdés most már, bár azt hiszem attól még nem fogja sokkal jobban érezni magát. De hogy mégis mit mondhatnék a szavaira... vagy mi lenne most megfelelő cselekedet az nagyon jó kérdés. Ha hajlandó lettem volna végigseggelni azokat a pszichológia órákat... de sose voltam egy tipikus éltanuló. Hezitálok, hogy felálljak-e, és oda menjek hozzá, de nem hiszem, hogy erre lenne most szüksége, meg a végén még beperel, hogy túlzásba vittem a hivatali kötelezettségeimet. - Senki nem mondta, hogy nem vagy normális, csak... más. Sőt egy tudós professzor szerint konkrétan ti fejlettebbek vagytok, egy következő lépése az evolúciónak, vagy valami ilyesmi. - oh, ha Moria itt lenne! Ő jól el tudnál ezt mondani, ő úgy elő tudná adni, hogy értse és tuti, hogy lenne pár okos szava, amivel még meg is nyugtatja a hölgyeményt. Én ebben sosem voltam jó, de mégis csak kettőnk közül az empatikus, én pedig a fejjel a falnak típus. Ezért kergettem annyira őrületbe gyerekkorunkban, de ezért is tudunk együtt dolgozni, ha arra van szükség még az FBI-CIA ellentét ellenére is. - Valahol talán erről is szó van, de részben saját szakállamra is nyomozgatok. Fontos persze, hogy ha valaki veszélyes, akkor ne járjon kint, de nem fogunk bezárni sehova, ezt megígérhetem. Viszont van egy nővérem, aki az utóbbi években eléggé... furcsa dolgokon ment át. Konkrétan kitöröltek dolgokat az agyából, jó eséllyel valaki, aki olyan, mint te és... segíteni szeretnék neki, vagy akár neked is, hogy tudd nem vagy egyedül. Nem kell félned magadtól. - azt hiszem... aztán ez az egész erre is jó. Segíteni másoknak, hogy ne aggódjanak folyton, ne féljenek attól, hogy ártanak maguknak, másoknak, vagy tudom is én. Sejtem, hogy baromira nem lehet egyszerű kezelni, hogy reggel felkelsz és tudom is én... tűzcsóvákat lövellsz a szemedből.
Ahogy figyelem az arcvonásait, ahogy tovább hallgatom őt egyre jobban kezdek meggyőződni arról, hogy valóban nem akar átverni és valóban nem gondolja ezt valami poénnak. A tekintete komoly, ahogy a hangja is. Persze akár meg is játszhatná magát, de valami belül azt suttogja még igen halkan, hogy ez nem színjáték. -Szabadon jár…Ezt úgy mondod mintha bűnös lenne azért amilyen. Különböző állatok alakját tudja felvenni? Mint valami vérfarkasos sztori?-Nem nem tudom elhinni, mert az ilyenek csak a mesékben léteznek. A természetfeletti dolgok nem létezhetnek...Nem létezhetnek…Vagy mégis? Kezdek egyre jobban összezavarodni. Miért pont most, miért pont velem? Elég bajom van már így is e nélkül is. Szeretnék magamra találni, megtudni, hogy ki is vagyok, de ez…ez most nem segít. Ő sem tud rólam semmit…Maga vallotta be, hogy csak tapogatózik. Minek keres fel akkor engem? Abban reménykedett, hogy majd ő előbányássza azokat az emlékeket? Bárcsak így lenne. Annak én is ezerszer jobban örülnék, mint a tapogatózásnak. Amíg nem szól nem is foglalkozom Isával. A gondolataim teljesen lefoglalnak. Még mindig nem tudom, hogy minek higgyek. Az agyam azt mondja, hogy ez egy bődületes nagy baromság, míg ha nem is a szívem, de ott valami belül arra próbál rávenni, hogy higgyek neki. Ahogy ismét a macskára pillantok látom rajta, hogy ideges és nagyon is meg akarja harapni, karmolni a mellette ülő férfit. Csak egy kis késéssel kapcsolok, de most inkább meg se szólalok. Csak felállok a kanapéról odasétálok a macskához a kezembe veszem és óvatosan a földre „dobom”. Ennyi elég is, hogy Isa vissza menjen a helyére és békén hagyja Evant. -Sajnálom!-Fordulok oda hozzá még egy rövidke pillanatra, végül visszaülök a helyemre. A szavaira megint felnevetek. Ez szép, tényleg! -Ott ahol én és ahogyan akarom. Ez igazán vicces, de tényleg…Mégis hol? Nem ismerem a várost. Fogalmam sincs, hogy mi van itt, mi van a környékén. Ez egy idegen hely a számomra, még a lakást sem szoktam meg teljesen. Még most is képes vagyok eltéveszteni dolgokat. És mégis mit csinálhatnék, ha még te sem tudod pontosan, hogy mi ez az egész?...Neked van valami különleges képességed?-Próbálok úgy csinálni, mint aki mindent elhisz. Talán akkor előrébb jutunk, vagy hamarabb eltűnik innen. Szeretnék egyedül lenni, legszívesebben fognám és kidobnám, de van egy olyan érzésem, hogy nem járnék túl nagy sikerrel. A válasz után nem tudok sokáig nyugton maradni a fenekemen. Ismét felállok és az ablakokhoz sétálok. A tekintetemmel a várost kezdem el fürkészni és teljesen elmerülök a gondolataimban, így észre sem veszem, hogy a mellettem lévő virág „mozgolódni” kezd. Mintha kicsit nagyobbra nőne és zöldebbé válna. Hosszú némaság után végül megszólalok, de nem fordulok meg. Végig a hátamat mutogatom. -Tudod milyen rossz az úgy felébredni, hogy a nevedre sem emlékszel? Hogy azt sem tudod hol vagy és miért kerültél oda? A szüleidet keresed, de csak idegen arcok jelennek meg és próbálnak megnyugtatni... Majd azok az idegenek mindent elmondanak neked és te csak hinni tudsz nekik, mert nincs más választásod… Végül beültetnek egy kocsiba, ami hazahoz téged és magadra maradsz a tök üres fejeddel, mert nincs családod…És most még azt is a fejemhez vágják, hogy nem vagyok normális.-Pár könny ki is szökik a szememből, amit azonnal le is törlök az arcomról. A mellettem lévő növény már nem néz ki olyan szépen, mint az előtt. Olyan mintha megbetegedett volna. Nem állt szándékomban érzésekről elkezdeni beszélni, főleg mivel nem is ismerem ezt a fickót és biztosan nem is érdekli az én picsogásom. Őt másért küldték ide. Neki az a feladata, hogy megbizonyosodjon arról, hogy nem vagyok közveszélyes…Vagy gondolom ezért van itt. -Tegyük fel, hogy mind ez igaz…Hogy tényleg van képességem, bármi is legyen az. Mihez akarsz ezzel kezdeni? Meg akarja tudni az FBI, hogy nem vagyok e veszélyes az emberiségre?...Erre még magam sem tudom a választ!-És továbbra sem fordulok vissza. Jó most így nekem.
Végül is teljesen jogos és tetszik is a hozzáállása. Jó dolog az, ha valaki nem hátrál meg a kihívások előtt, legyen az akár tényleg csak egy kis tej is a kávéba, vagy akár valami erőteljesen feladat. Én is ilyen típus vagyok, és ritka, amikor hasonló emberbe botlom. A legtöbben, ha nem tudnak mit kezdeni egy helyzettel megrántják a vállukat, aztán tovább mennek, maximum egy ideig próbálkoznak, hogy aztán tényleg feladják végül. Nincs ezzel gond, nem lehet mindenki egyforma nem igaz? - Jól van, tehát a tejprobléma nem probléma, teljesen világos, de a fő, hogy nem kell szomszédokat zargatni ezzel. - bólintok végül egy megnyerő mosollyal. Aztán jöhet a lényeg, muszáj lesz a közepébe vágnom majd, mert hiába húzom hosszú ideig a dolgokat, annak jelenleg nem sok értelme van és ha jól sejtem úgyse nagyon érdekelné. Nem lep meg, hogy az első reakciója nem a legpozitívabb és ha jól sejtem nem igazán hiszi el ezt az egészet. Jogos, én is így lennék ezzel, hiszen amíg a saját szememmel nem láttam bizonyos dolgokat, addig én is nagyjából így lettem volna ezzel. De már láttam olyat, aki állattá változik és bepillantást nyertem olyan ügyekre, amikre tényleg nincs semmilyen magyarázat. - Ha a Télapó nem is, de pókember... ha nem is szó szerint abban a formában... De csak te voltál abban a kórházban és a te autódat vették körbe a növények, nem az övéket. - a többi pedig... teljesen jogos. Először őszintén szólva nem is tudom, hogy mit mondhatnék rá. Érthető, hogy ennyi mindig mondott el egyszerre, és nekem a gondolataimat is össze kell szednem, nem hogy azonnal válaszoljak. Nehéz kérdés ez, hiszen logikus, ha esetleg el is hisz bármit, akkor félhet. De inkább még mindig úgy érzem, hogy nem hisz ebből egy szót sem, tehát őszintén félnie sem kell semmitől, főleg amíg nem biztos, hogy igaz, amit gondolok. - Tudpd még én is csak bizonytalanul tapogatózom, és nem az a cél, hogy bárkit is begyűjtsünk, vagy bezárjunk, csak ha... tényleg veszélyes. Találkoztam már egy lánnyal, aki állatokká tud alakulni, de még szabadon jár, amíg nem okoz nagy bajt. - bár ha eddig nem hitt nekem, akkor itt már lehet hogy majd tényleg a kinevetésem kerül sorra, amit valahol talán még meg is értenék. - Tudom, hogy elég nehéz ezt elhinni... - nem akarom erőltetni, igazán nem és sajnos példát sem tudok felhozni. Milyen jó is lenne, ha legalább egy valakit találnék, aki segítene ebben, ha valaki nem hisz nekem, vagy tart tőlem, lehetne egy társam, aki mutáns, aki megmutatja, hogy nincs baj, aki a hitetlennek elővillantja a képesség. De én maximum csak ecsetelgethetem ezeket a dolgokat és nem mutathatok konkrét példát, mert nincsenek igazi bizonyítékaink, maximum közvetettek, meg furcsa esetek, de azok annak, aki szkeptikus tudom, hogy nem érnek az ég világon semmit sem. Kicsit meglep, amikor végül is a macskájának szól, de az nem annyira, hogy végül a kis dög tényleg próbál megharapni. Elhúzom persze, és igyekszem arrébb hessegetni a macskát, mert igazán nem akarok ártani neki. - Esetleg... leállítanád? - komolyan minden egyes ügyem végén állatharapással kell távoznom a helyszínről? - Harapott már meg farkas... és ló is, a macskát nem próbálnám ki. - igyekszem távol tartani továbbra is, bár nem egyszer, kissé heves a kis természete, a vége tényleg az lesz, hogy lerúgom magam mellől, azt szerintem Julie sem akarhatja. Azt persze megértem, hogy kissé kiborul, teljesen jogos, és ezért rossz, hogy nincs valami lélekguru társam. Elhozhattam volna Simont, de ő meg annyira belemegy a részletekbe, meg a tudományos magyarázatba, hogy a szöszi előbb ugrik ki az ablakon, mint hogy tényleg felfogja, nem szívatni akarjuk. - Nem átverés, nyugodj meg szépen és gondold át, hogy az miért lenne jó. Nem hiszem, hogy sokat ér, ha nem értesz hozzá, de megnézheted a jelvényemet, nem műanyag és nem úgy nyomtattam otthon. Vagy... tehetünk próbát, ott, ahol te akarod, azzal, amivel te akarod, hogy ne érezd úgy, hogy bárki átvert. - ez is egy lehetőség és más ötletem nincs. Szeretném, hogy a saját szeméve lássa, hogy mire képes, mert a macska számomra most már tényleg egyértelmű bizonyosságot adott. Nekem nem kell több, de tudom, hogy neki igen. Mond egy helyet, én oda viszem, vagy megyek vele, és nem kell majd arra gondolnia, hogy átverés, hiszen előre nem tudhatom, hogy mit talál ki.
-Nos nem azt mondtam, hogy meg is oldanám…Hanem azt, hogy minden megoldható. Az meg már más kérdés, hogy hajlandóak vagyunk e megoldani. Különben meg nem is kell olyan messzire menni. Itt vannak a szomszédok, bár senkit sem ismerek, de egy kis tejjel biztosan kisegítenének, ha rászorulnék!-De igazából erről szó sincs, így már teljesen felesleges is továbbra is erről beszélnünk. Tej általában mindig van nálam, hiszen azt mindennap iszom már csak a kávém miatt is. Nah de ugorjunk is át egy fontosabb témára. Miután elkészülök a kávékkal és át is nyújtom neki már folytatja is a magyarázkodást. Abban reménykedem, hogy végre meg fogom érteni miért is van itt, de ahogy hallgatom őt az a kis fénysugár is kialudni készül. Egyre jobban úgy vélem, hogy valami itt nincs rendben vagy a fickóval, vagy az egész FBI-al ha egyáltalán tényleg ott dolgozik és a jelvénye nem volt hamis. Miután párat kortyoltam a kávémból le is teszem az asztalra. Csendben hallgatom őt végig, de végül elnevetem magam. Nem nem rajta nevetek, inkább a hallottakon. Még hogy különleges képesség. Na ne viccelődjünk már. -Ne haragudj nem téged nevetlek ki, de olyan ez az egész mintha el akarnád hitetni velem, hogy a télapó valós személy…vagy jobbat mondva maga pókember is az. Miért kellene mind ezt elhinnem és miből gondolod, hogy nekem bármi közöm van ehhez? A liánokból? Ha jól tudom rajtam kívül vagy még négy kölyök volt a helyszínen, majd a szemlélődök. Ha tényleg igaz, amit meséltél, akkor mitől vagy annyira biztos, hogy velem van a bibi? És továbbra sem értem, hogy hogyan tudnék segíteni…Feltételezzük azt, hogy tényleg más vagyok az átlagnál…Honnan tudjam mégis mi az a különlegesség, ha nem tudok róla semmit és ezzel az FBI mit akar kezdeni? Be akarnak zárni engem, majd mutogatni, mint egy cirkuszi látványosságot?-Mondjuk talán előbb el kellene hitetnie velem, hogy nem mond őrültségeket, hogy tényleg vannak olyan emberek, mert így bevallom őszintén nem nagyon tudok neki hinni. Szavakkal én is képes vagyok dobálózni. -Szóval, amit eddig kiszűrtem a szavaiból az az, hogy valami furcsa dolog történt a baleset helyszínén, majd a kórház környékén és te, vagyis az FBI azt gondolja, hogy ez a sok furcsaság miattam van…Azt mondtad, hogy különös állatok jelentek meg...Akkor elvileg rájuk is hatással vagyok? Pff…ez nevetséges. Nem vagyok holmi állatidomár!-Ismét elnevetem magam. Kell pár perc, hogy végül lenyugodjak. Ez az egész szituáció kezd nagyon bizarr lenni és lassan már ott tartok, hogy megmutatom neki a kijáratot. Ilyen hülyeségekkel ne pazarolja már az időmet. -Hé Isa! Gyere csak ide és kérlek a kedvemért harapd már meg Evan kezét!-Ezt mind kis gúnnyal, nevetéssel mondom a macskámnak, aki ha minden igaz éppen a szobámban fekszik, ám már nem sokáig. Azt veszem észre, hogy kifut a szobából és már egyenesen oda is rohan Evanhoz, hogy felugorva mellé megpróbáljon beleharapni a közelebbi kezébe. Tátott szájjal figyelem a jelenséget, majd megint felnevetek, de ez már nem olyan jókedvű. -Na jó ez csak valami trükk. Biztosan betanították a macskát…Az sem biztos, hogy ez az én macskám. Azt mondanak nekem, amit csak akarnak…Ha ide állítana egy pasas, hogy ő a férjem még azt is elhinném jelenleg. Tudod nem valami jó poén ilyenekkel viccelődni. Egyáltalán te tényleg az FBItól vagy, vagy az csak egy kamu jelvény és csak unatkoztál otthon és úgy gondoltad, ma megviccelsz valakit…Pontosabban engem?-Érzem, hogy most már azért kezd elfogyni a türelmem. Azért én sem viselem, ha ilyen szinten hülyére vesznek. Tudom jól, hogy mind ez csak valami ostoba tréfa.
Óvatosan kell indítani, ezt már megtanultam és most is ezen vagyok. Nem jó, ha egyből rázúdítod a másikra a lényeget, viszont az se ha ragaszkodsz a hivatalos formához, ezért is jó nekem, ha szimplán Evannak szólít és alapvetően azzal sincs gondom, ha maradunk a szimpla tegeződésnél, így bólintok egy aprót így első körben. - Tökéletes, csak tudja... tudod ezt általában illik a nőknek felajánlani, én pedig nem szoktam annyira erősen ragaszkodni a szabályokhoz, ne aggódjon. - mosolyodom el. Tényleg jóval egyszerűbb lesz tegeződni, és sokkal könnyebben megbeszéljük majd a dolgokat, ha egy kicsit közvetlenebb a hangnem, úgyis meg van rá az esély, hogy ha komolyabban megpróbálom neki kifejteni az elméletemet, és hogy miért jöttem, akkor máris páros lábbal rúg majd ki a lakásából, vagy csak szimplán őrültnek néz. - Azért, ha nincs itthon tej, akkor nem hiszem, hogy csak az én kedvemért szaladna le a boltba nem igaz? - azért minden nem oldható meg, kétlem, hogy tudna nekem tejet teremteni csak úgy a semmiből, mert én most pont arra vágyom a kávéhoz. Amúgy is meg tudom inni nélküle is, ha végül is arra van szükség, de örülök neki, ha megoldható. Hamar rátérek a lényegre, úgy a jobb, max. gyorsan kivág az életéből, de legalább haladunk. - Igen a városban történt és igen indák voltak és... nem azt én sem tudom, hogy miért az ön autója körül. - tudtam, hogy ez a rész határozottan nehézkes lesz majd, de akkor is ki kell mondani majd kerek perec, vagy legalábbis valahogy adagolva, de ezzel megvárom azt, amíg legalább leül és nem a kezében van az én kávém is, mert igazán nem élvezném, ha teszem azt közben öntené rám, mert olyat mondom, ami lesokkolja. Így is remélem, hogy nem kerül rám majd a szájából, mert olyan prüszkölő nevetés lesz úrrá rajta, ha kinyitom a számat. Egyelőre átveszem szépen a saját italomat, és kortyolok belőle, miután leültem a kanapéra. Igen, így azért kényelmesebb, mint az ajtóban ácsorogni, de ő a házigazda, mégis csak így illik. - Nincs szó átverésről, bár az biztos, hogy meg fogják lepni a szavaim... Tudja én az FBI különleges ügyosztályán dolgozom, ahol csupa megmagyarázhatatlan jelenséggel foglalkozunk. - rövid felvezetés az kell, no meg ne hogy azt higgye a végén, hogy valami őrült vagyok, aki szerzett egy FBI-os jelvényt, habár erre még így is meg van az esély, de... csapjunk bele a lecsóba! - Úgy gondolom, hogy önnek is lehet köze ehhez a néhány furcsasághoz. Találkoztam olyanokkal, akik... hogy is fogalmazzak nem átlagosak. Van bennük egy gén, amitől... mások és képesek dolgokra, amikre egy egyszerű ember nem. - nem fogok azonnal példákkal élni, mert ha felhozom, hogy valaki emlékeket töröl, vagy rakétákat fordít a katonai flotta felé, vagy épp állati alakot ölt... azt hiszem akkor előbb a kávét vágja hozzám, aztán egy baseball ütővel kér majd meg szépen, hogy távozzam a lakásáról és menjek vissza az pszichiátriára.
Én aztán bárkit, bármikor szívesen meghallgatok...Na jó ez így nem teljesen igaz. Ha hajnali háromkor csöngetnének be, akkor nagy valószínűséggel ki se kelnék az ágyamból, hogy ajtót nyissak. Meghallom ahogy becsukja az ajtót, így hátra fordulok egy pillanatra és halkan megköszönöm neki. Bár igaz automatikusnak kellett volna lennie, de na. Tudom jól, hogy csak a munkáját végzi és biztosan nagyon is sokan már csak attól, hogy megmutatja a jelvényét jó messzire elküldik. Nem lehet könnyű egy munka. Még milyen szerencse, hogy nem ezt választottam. Nem hiszem, hogy lenne hozzá türelmem, vagy lelki erőm. Igaz elvileg az egész baleset az ő hibájuk, vagy legalább is azé, aki vezetett, de valahol mégis sajnálom azt a gyereket, meg a családját. Nem lehet könnyű elveszíteni a szeretteinket. Állítólag az én szüleim is meghaltak...De semmire sem emlékszem ebből. Hiányozni hiányoznak...viszont könnyeket nem ejtek. Talán a hiányzó emlékek miatt lehet. Nah de megint elkalandoztak a gondolataim. Inkább figyelnem kéne rá, hátha megtudom végre, hogy mit is akar tőlem. -Evan. Rendben! Bár engem a tegeződés sem zavarna. De nem tudom Önöknél mik a szabályok.-Ő is fiatal én is...Persze most nem bájologni, barátkozni jött ide, de attól még ha belefér miért is ne lehetne dobni ezt a magázódást? Legalább nem lenne annyira hivatalos, meg komoly, ami azért kissé megrémít, de persze ezt egy szóval sem fogom neki megemlíteni. -Minden megoldható Evan! Csak meg kell találni a módját!-Egy kis mosoly kúszik arcomra ahogy a szemeibe pillantok, majd ismét hátat fordítok neki, hogy a kávékkal foglalkozzak. Közben Ő természetesen folytatja a mesélést. A homlokomat összeráncolom az indák hallatán. Egy pillanatra megállok és ismét szembefordulok vele. -Indák?...De nekem azt mondták, hogy a városban volt a baleset. Akkor hogy kerültek oda indák és miért az én autóm körül? Nekem ez a rész teljesen homályos. Azt mondták, hogy az ütközéstől annyira bevertem a fejem, hogy rögtön elájultam. Ha emlékeznék is arra a pillanatra sem tudnék erről többet mesélni. Már csak a kórházban ébredtem fel...De mi közöm van nekem azokhoz az állatokhoz?-Kezd egyre furább lenni ez a beszélgetés. Biztos, hogy ő egy igazi FBI ügynök? Nem lehet, hogy ez valami átverés? Csapjuk be az amnéziás szőke libát című műsor? Ismét megfordulok és most már be is fejezem a kávékat. Az egyik bögrét felé nyújtom és miután elvette a fejemmel biccentek, hogy jöjjön utánam a nappaliba. Mégis csak kényelmesebb ott. Le is ülök a kanapéra és ha ebből nem értené meg akkor azért szólok is neki, hogy nyugodtan helyezze kényelembe magát. -Ebből az egészből mit akar kihozni? Pontosan mit akar megtudni tőlem, vagy rólam? Bevallom őszintén kezd egyre furább lenni ez az egész és nem tudom, hogy nem valami átverés e...Indák, furcsa állatok. Vagy én bolondultam meg vagy az FBI.-Mondhatnám, hogy Ő, de a végén még megsérteném és azt végképp nem akarom.
Ha van egy kis esze, akkor persze, hogy egyértelmű neki, hogy nem a kórház adta meg a pontos címet, de ezt egyszerűbb mondani, mert akárhogy is, de a legtöbben nem szeretik azt a választ kapni, hogy a nyilvántartásban ott vannak az adataik. Az ajtó viszont szerencsére annak ellenére, hogy elviharzik nyitva marad, én pedig szépen belépdelek rajta. Azért mégis úgy érzem, hogy egy aprócska kis kérdés, vagy inkább csak kérdés kezdeményre szükség van, talán annyival megnyerőbb leszek majd számára, és nagyobb esély van, hogy nem úgy kell kihúzni belőle a szavakat, hanem a végén még értelmes válaszokat is kapok, vagy... akármit, ami hasznos lehet. Nehéz a munkám, hiszen az ügyek nagyobb része fut végül zsákutcába, jó ha van egy-egy apró kiindulópont, amiből ki lehet hozni valami eredményt is. - Választás mindig van, de örülnék, ha meghallgatna. - nem néz hátra, így hát legalább a felesleges mosolygós köröket nem kell lefutnom. Úgy se vagyok annyira oda az ilyesmiért, csak tudom, hogy néha muszáj. Aztán persze fordulok és becsukom magam mögött az ajtót, ennyire azért vagyok illedelmes, hogy ha már megkért akkor megtegyem és a kabát is lekerül rólam, amit szépen felhelyezek a fogasra. Minden bizonnyal az lesz a megfelelő hely, de aztán mégis talán kissé tétován állok meg az ajtótól nem messze. Az az igazság, hogy még nem kínált hellyel, én pedig nem akarok csak úgy random leülni valahova, ami esetleg nem tetszene neki - Igen, az másik autóban az egyik utas életét vesztette, de tényleg nem ez a furcsa körülménye. - bólintok egy aprót és már épp újra nyitnám szóra a számat, amikor kérdez. Jogos, teljesen jogos, hiszen bár a jelvényen ott volt a nevem, de nem mutogattam annyi ideig, hogy elolvassa, és nem is azzal foglalkozott, hanem az épp leégni készülő ebédjével, bár ha jól sejtem arra már keresztet vethet. - Elnézést, Evan MacTaggert vagyok, de amennyiben önnek úgy egyszerűbb eltekinthetünk a MacTaggert ügynöktől. - nem szeretem annyira a formalitásokat, és nem szoktam ragaszkodni, hogy mindenképpen úgy álljanak hozzám, mint valami hűde nagy valakihez. Én annál sokkal kötetlenebbül kezelek minden ügyet. - Igen, egy kávé jól esne, köszönöm. Egy kevés tejjel, és két cukorral, ha megoldható. - nem szeretem túlságosan erősen, úgy sosem ízlett és a hatást így is el lehet érni vele. Kicsit megköszörülöm a torkom, mert az ilyesmibe mindig határozottan nehéz belekezdeni és biztos vagyok benne, hogy lesz itt még bőven rácsodálkozó tekintet. - Tudja a baleseténél az autóját nem sokkal az ütközés után furcsa módon nem gyenge indák nőtték be. A tűzoltók alig tudták önt kihalászni belőle, és az utóbbi hetekben a kórház környékén is olyan állatok tűntek fel, amik... hát hogy is mondjam, nem igazán oda valók. - érdeklődő tekintettel várom a reakciót, igazán kíváncsi vagyok rá, hogy vajon van-e sejtése, hogy miért történt mindez, vagy ugyanúgy meghökken, mint bármilyen átlagos ember.
A kórház adta volna meg a címemet? Az előbb nem egy FBI-os jelvényt mutatott nekem? Lehet, hogy az emlékeimnek annyi, de a józan paraszti eszem megmaradt és furcsa mód tudod mi az az FBI...Pedig ez aztán egy tök lényegtelen dolog. Jobban örülnék annak, ha mondjuk arra emlékeznék, hogy mi a francot keresek New Yorkban és hogy tanultam meg angolul. Miért van az, hogy az angol itt van a fejemben. Ismerem, megértem a szavakat, de ezzel ellentétben a szüleim nevére nem emlékszem. Nem igazán zavar a dolog, hogy faképnél hagyom őt. Az ajtót nem véletlenül hagytam nyitva. Ha jelezni akartam volna felé, hogy menjen melegebb éghajlatra akkor bizony becsaptam volna az orra előtt és még egyszer ki nem nyitom neki, hiába dolgozik a híres FBI-nak. -Őszintén! Van más választásom?-Gondolom valami iszonyat fontosat akarhatnak tőlem, ha egy ilyen fejest küldenek ki hozzám és gondolom ha nem engedném be vagy előkapná a pisztolyát, vagy jönne a házkutatási paranccsal, vagy mit szokás ilyenkor. Lényegtelen is ezen tovább lovagolni. A lényeg, hogy most itt van és én szeretnék minél előbb túl lenni az egészen. -Kérem becsukná az ajtót!?-Nem szeretném, ha minden szomszéd hallaná miről is beszélgetünk itten, nah meg az sem lenne jó, ha Isa kiszökne. Úgy vettem észre azért nagy kalandvágyó egy macskát sikerült kifognom. A gázt elzárom a serpenyő alatt, majd ott is hagyom az egészet. Erről is lemondhatok most. De jó lett volna nyugisan megebédelni...Azt hittem már lezárhatom ezt az egész balesetes dolgot, hogy végre foglalkozhatom magammal...Erre tessék egy újabb faggatózó, aki azt hiszi bármit is kihúzhat belőle. Hát téved! Nem hiszem, hogy holmi gyerekkori emlékkel kisegíthetném őt. -Furcsa körülmények?...Nem meséltek erről, de mégis milyen furcsa körülményekről beszél? Annyit meséltek az egészről, hogy este történt, késő este és részeg fiatalok hajtottak belém. Ha minden igaz meg is halt valaki...Ez szomorú, lehangoló, de nem furcsa. Nap mint nap történnek balesetek.-Talán ha hagynám szóhoz jutni az urat...Eh szép! Még a nevét sem tudom. Előbb mégis csak ezzel kellene kezdenie nem? Lehet, hogy a szülei nem tanították meg neki ezt az apróságot...Vagy ő is elfelejtette volna? -Megtudhatnám a nevét?-A hangom teljesen nyugodt. Nem vagyok ideges, sértődött vagy bármi más egyszerűen csak belefáradtam már ebbe az egészbe és nem értek semmit. -Megkínálhatom teával vagy kávéval?-Én magamnak mindenképpen készítek egy kávét, így már nem nagy fáradtság neki is összedobni egyet. Közben persze ha mondja a dolgokat figyelek ám rá, mert erre azért még képes vagyok.
Igazán nem akarok rátörni, de attól még fel kell tennem a kérdéseimet és meg kell figyelnem, mire hogy reagál. Evyből már tanultam annyit, hogy tudom előfordulhat, hogy a hirtelen érzelmi reakciók olyasmit váltanak ki, amire az ember nem számít és a végén nagyon rosszul jöhet ki belőle, ezért az nem kérdés, hogy óvatos leszek, de nem foghatom teljesen sem vissza magam. Ezért kerül elő hamar a jelvény és a kérdés, amikor nyílik az ajtó. Persze nagyon igyekszem, hogy a legkedvesebbik arcomat vegyem elő, mert hát nem akarom elriasztani sem. Persze azt tudom, hogy az emlékei elvileg elszálltak, de minden bizonnyal elmondták neki, hogy mi a neve és megvannak az iratai is. Elég kellemetlen dolog lehet mindent újra tanulni magáról és ha jól sejtem még azzal se nagyon van tisztában, hogy a saját lakásában mit hol talál, habár ezzel a legtöbb férfiember megküzd amennyiben van egy felesége, aki mindent jobban tud nála. - Remek, akkor már biztosan nem rossz címet adtak meg a kórházban. - mosolyodom el, habár nem onnan tudom, de az emberek nem szeretik azt hallani, hogy utána néztél a róluk meglévő adatoknak egy számítógépes nyilvántartásban. Végül is totál érthető, hogy nem akarnak tudomást venni a nyilvánvaló tényről, hogy azért sokakról akadnak fontos adatok. A szóáradatra csak bólintok egy aprót és már épp szóra nyitnám a számat, amikor olyan hirtelen fordít nekem hátat, hogy nagyjából minden bent ragad, ami csak a nyelvem hegyére ki mászott, magyarul ott maradok szóra nyitott szájjal. Kellemetlen, de legalább hátat fordítva ez még csak nem is látja. Apró előny. Kissé megköszörülöm a torkom. - Ha megengedi... - csendben mondom, szinte alig hallható, talán csak mert így illik, de annyira nem fontos ez, és közben beljebb is lépek, bár az ajtót nem csukom be magam mögött, nehogy túl rossz benyomást keltsek, hiszen már amúgy sem fogadott nagy lelkesedéssel. - Tudja én nem csak erről szeretnél beszélni önnel. Nem emlékszik ugyan, de nem tudom, hogy elmesélték-e önnek a furcsa körülményeket és azokat, amik ezek után történtek a kórház környezetében is. Hátha kíváncsi rá. - próbálkozom, mert azért általában az emberek, mutánsok, akárkik figyelmét csak fel lehet kelteni azzal, hogy olyasmivel hozakodunk elő, amire kíváncsiak lehetnek. Még csak ne is érezze úgy, hogy én akarok minden áron kérdezni tőle, inkább mesélnék, aztán majd... utána jöhetnek a kérdések.
Ha tudtam volna, hogy mi vár ma rám talán fel sem ébredtek. A kórházban miután végre felébredtem a kómából a rendőrök azonnal letámadtak engem milliónyi kérdésekkel, amikre nem tudtam a választ. Könyörgöm még a saját nevemre sem emlékszem...Akkor miért pont a balesetről tudnék mesélni. De azt hiszem ők ezt nem fogták fel. Többször is feltették ugyan azokat a kérdéseket, csak máshogy megfogalmazva...De úgy sem jártak túl nagy sikerrel. Végül nagy örömömre feladták a dolgot és békén hagytak. Egy cirkuszi majomnak éreztem magam. Mind addig nem tudjuk elképzelni, hogy milyen rossz is lehet emlékek nélkül élni, míg végül magunk nem tapasztaljuk. Nem kívánom senkinek sem...Na jó biztosan van egy két ember akit gyűlölök, csak nem tudok jelenleg róla... Nagyon is benne járok már a főzőcskézésben mikor is halk kopogásra leszek figyelmes. Először azt hiszem, hogy csak hallucináltam, de végül leteszem a fakanalat és az ajtó felé indulok. Mielőtt kinyitnám azt azért megszemlélem, hogy tényleg áll e ott valaki. Aki kitalálta a kukucs-lyukat az egy zseni volt. Egy férfit pillantok meg, de az arca csöppet sem ismerős a számomra. Összeráncolt homlokkal nyúlok a kilincshez és nyitom ki végül az ajtót. Még egy köszönésre sincs időm ő máris a lényegre tőr. -Igen azt hiszem az vagyok!-Legalább is azt mondták, hogy az a nevem én meg elhittem, mert mit tehettem volna? Értetlenül pislogok rá, majd a jelvényére. Mégis mit akarhat tőlem egy FBI-os? Nem volt elég az a sok kihallgatás a rendőrök részéről? Menjen oda, ha tudni akar valamit. -FBI? Mit akar tőlem az FBI? Ha a balesetről akar kérdezni magának is csak azt tudom mondani, hogy nem emlékszem semmire! Nem tudom hogyan történt, hogy mit kerestem ott. Semmit nem tudok, az utolsó emlékem az, hogy kislány vagyok és az anyám mesél nekem valamit...-És hiába próbálok visszaemlékezni az életem további részére nem sikerül, amitől elég hülyének érzem magam alapjáraton is. Nem hiányzik, hogy ezt még holmi FBI-os is erősítse bennem. -A fenébe!-Mondom kissé bosszúsan ahogy megérzem a konyha felől érkező kissé égett kaja illatot. Hátat fordítva a fickónak sétálok vissza a konyhába, de az ajtót nem csukom be. Van egy olyan érzésem, hogy az előbbi kis monológom nem hatja meg és nem fogom megúszni az ostoba kérdéseit.
A furcsa hírek mindig a legérdekesebbek, mi legalábbis ezekre mozdulunk rá minden egyes alkalommal. Persze szokás szerint hozom a formámat és a társamat lepasszoltam valahol félúton egy hozz kávéttal, és ő meg is tette, csak már az nem derül ki számára, hogy hova. Jó tudom, nem szép tőlem, de mégsem avathatom be mindenbe, és azt nem tudhatja, hogy én történetesen a testvéremben is adok le infokat. A CIA és az FBI nem a legjobb puszi pajtások, ezt mindenki tudja, és ha én fogom magam és nyíltan telefonálgatok neki, abból csak rosszul jöhetek ki, tehát jobban kell figyelnem. Nem tehetem meg egyelőre, hogy csak úgy megbízom valakibe, aki még csak pár hete van mellettem, csak fokozatosan, aztán majd meglátjuk. Főleg amilyen kis stréber, képes lenne rá, hogy beköpjön a vezetőségnek, ami meg aztán nagyon ciki lenne. Nem számít, csak az új hírek. Az persze már eleve felkeltette a figyelmemet, hogy volt egy fura baleset. Hónapok teltek el és csak vártam és vártam, hogy végre felébredjen a szöszi. Muszáj beszélnem vele, mert fontos nyom lehet. A baleseténél a hirtelen előbukkant növények, és nem egy alkalommal furcsa állatmegjelenésekről is beszámoltak a kórház környékén, ami szintén rendkívül meglepő. Nekem pedig az a dolgom, hogy mindent kiszúrjak, ami nem szokványos. Ezért vagyok most itt. A címet nem bonyolult megtudni és le volt egyeztetve, hogy azonnal szóljanak, mihelyst magához tért. Csak adtam neki pár napot, hogy hátha emlékszik, mert hogy állítólag az agyára ment ez a kis ütközés. Kellemetlen lehet, ez nem kérdés. Lényeg a lényeg, a megadott címen vagyok és nem sokkal később már az ajtó előtt állok. A név stimmel, az ajtószám is, és bentről is hallani valamiféle halak motoszkálást, tehát itthon lesz. Kicsit várok, amíg a legbarátságosabb mosolyomat előrántom és felvarázsolom az arcorma, aztán már emelem is a kezem a kopogtatásra. A fejemben persze lepörgetem a lehetséges nyitásokat, a szimpla hello lenne pár kérdésem, meg az azonnal a képébe nyomjuk az FBI-os jelvényt, de attól sokan hülyét szoktak kapni, szóval azt hiszem csak akkor lengetem majd meg, ha tényleg szükség lesz rá. Egyelőre csak várok, és amikor nyílik az ajtó azzal az igazán barátságos és lehengerlő mosollyal pillantok rá. - Hello! Juliette Betranche? Lenne néhány gyors kérdésem, ha van egy kis felesleges ideje. - végül mégis csak előkerül a jelvény, csak finoman felmutatom, mert hát az minden bizonnyal bizalmat kelt az emberekben, főleg ha nem úgy indítanak vele, hogy "FBI, beszélnünk kell, most!". De hát lehet nekem ellenállni? Na ugye, hogy nem! Határozottan kedvesnek és megnyerőnek tűnök, még azzal a kis repedéssel is, amit sikerült pár napja összeszednem a szemöldökömre.
Már két napja annak, hogy hazaengedtek a kórházból és próbálok rájönni arra, hogy milyen életem is lehetett. Tegnap meglátogatott egy igen kedves lány, akit elvileg még én vettem fel, hogy segítsen a szállodám ügyeiben. Amíg kómában voltam mindent ő csinált meg helyettem és még a macskámról is gondoskodott. Nah igen kiderült, hogy az is van nekem és Isának hívják. A lány meg aranyos és lelkes, de úgy éreztem, hogy nem kerültünk egymáshoz túl közel ahhoz, hogy barátnak nevezhessem őt. A napjaimat a lakásomban töltöm az emlékeket nézegetve. Hol egy fényképalbum, hol levelek akadnak a kezeimbe. Az orvosom azt mondta van még esély arra, hogy visszatérjenek az emlékezeteim.Tanácsolta, hogy a szállodát is látogassam meg hátha beugrik valami, de egyelőre még nem mertem oda elmenni. Teljesen idegen számomra ez a város. Újra bele kell rázódnom a mindennapi életbe. Emlékeimben még mindig azon a birtokon vagyok, ahol a szüleimmel éltem. Senki sem tudta megmondani, hogy mi történt velük, vagy hogy hogy kerültem az Államokba. Talán sosem fog kiderülni, sosem fogom megtudni ki is voltam ez előtt...De elkezdhetek egy új életet. Csak az a nehéz, hogy mégis mivel kezdjem. Az ébredést ma sem kapkodtam el. Kényelmesen megreggeliztem az egyik régi katalógust lapozgatva, majd felvettem valami kényelmes, otthoni göncöt és folytattam a megkezdett kutatásomat emlékek után. De ezt csak addig folytattam, míg a pocakom nem kopogtatott, hogy ő bizony kér valami ennivalót különben lázadni kezd. Így fogom magam és ki is vonulok a konyhába, hogy végül összedobjak valami egyszerű és gyors ételt. Még nem ismertem ki teljesen magam a lakásban, így vagy ötször ki kell nyitogatnom a szekrényeket mire megtalálom a megfelelő eszközöket, de legalább a főzés is egy nagy kaland.
Kezdőlap 
by 
