Scarlett és Liam

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Vas. 16 Márc. - 16:29

Emlékszem, hogy mikor a képességem megmutatkozott, mennyire másnak éreztem magam. Nem volt rá okom, de így éreztem. Naplót vezetem, de ez nem volt igazi napló. Mintha egy távoli barátnak irogattam volna benne. Elmeséltem a napomat benne, hogy milyen érzés mikor kihunynak körülöttem a fények és magamban tartom az energiájukat. Az utolsó vizsgákon sokszor töltöttem így fel magamat, hogy sokáig ébren tudjak maradni és magolni. Amolyan képzeletbeli barát volt és nem zavart, hogy nem ír vissza. Voltak dolgok amit nem mondhattam el anyámnak, mert nem az anya-fiú kapcsolat határai között mozogtak, ilyenkor pedig jóérzés volt magamból kiírni ezeket a dolgokat. Aztán mikor nagyobb lettem, már abbahagytam az írogatást. Komoly tini voltam, intellektuálisan előrébb voltam, mint a korombeliek, de engem is csábított a vad bulik világa, meg persze a csajok. Néhány estére átvedlettem átlagos tinibe, és milyen jóérzés volt akkor, hogy a legnagyobb bajom az volt, hogyan szedjek fel egy-két jó csajt. Aztán beütött az élet és keményen arcul csapott. Mikor pedig magamhoz tértem, már egy egészen másik világot láttam, nem azt amiben addig éltem. A technikai és az egyéb dolgok fejlődése napról-napra változtatja meg a világot, egyre nehezebb lépést tartani a fejlődéssel, hogy ne tűnj elmaradottnak. Mondom ezt én 22 évesen, de ez van. A mai tizenöt-tizenhat évesek merőben mások, mint én voltam. Nem tudom ezt igazán jól elmagyarázni, de hozzájuk képest én egy szelíd kis bárány voltam.
- Nem hinném, hogy olyan nagy cirkuszt csapnának, elvégre éles helyzetekben lehet a legjobbban gyakorolni nem? Ha meg mégis rossz szemmel néznek ránk, megússzuk egy kisebb szóbeli figyelmeztetéssel. - mondom neki mosolyogva. Nem tudom, hogy Charlesék miként várnának minket, ha mondjuk fél év múlva térünk vissza. Charles lenne az aki megdorgálna minket, hogy miként pattanhatott ki ilyen a fejünkből, Eric pedig talán meg is dicsérne az önállóságunkért, hisz kettejük közül ő a cselekvő típus. Kirúgni pedig, nem rúgnának ki minket, maximum, ha valami oltári nagy baklövést követünk el, és veszélybe sodorjuk a mutánsokat. Akkor meg is érteném, de Scarletett kirúgni igazságtalan lenne, hiszen alig tette még be a lábát a birtokra. A felelősséget magamra vállalnám, de a dolgok nem fajulhatnak el idáig, Charlesék pedig nem ilyen szőrös szívűek, hogy csak úgy kidobjanak minket. Tehát megyünk, ez nem kérdéses. Össze kéne csomagolnunk, de valahogy nekem ez nem olyan fontos. Majd ott helyben veszek valami gatyát és pólót magamnak, ha szükségem van rá, de Scarlettnek azért el kéne mennie összepakolni. Kissé elbizonytalanodom az útlevél kérdésben, hiszen belföldön fogunk mozogni, és elég kicsi annak is az esélye, hogy ránk találnak, akik fogva tartották őt. Meg amúgy is, miért keresnék? Amíg ott volt, biztos rájöttek, nem lehet őt kényszeríteni, hogy használja a képességét, inkább nem fecsérelnek több időt a keresésére, de az ember híres arról, hogy milyen rövidlátó és büszke. Ha valami lehetetlen, csak azért is tovább csinálja amíg el nem bukik, hogy ne mondhassák, feladta.
- Tudom, nekem is fura volt, de csak egy-két órára kell másnak kiadnod magad. - mondom neki biztatóan. Tudom, hogy elégé kényelmetlen ez neki, de nem szabad kockáztatnunk. Ha megpróbálnák őt elkapni, megvédeném, de nyilvános repülőtéren emberek árammal való agyoncsapása elég feltűnő lenne. Elmegyünk a nyaralóba, felvesszük a pénzt, ami elég lesz a repülőútra és egy olcsóbb szállásra is, ha sokáig ott kéne időznünk, majd irány Atlanta! Mire visszaérünk valószínűleg egy vasam se lesz, tehát el kell majd mennem dolgozni, hogy rendbe szedjem magam, de ezért most megéri elkölteni minden pénzem.
- Oké, akkor addig itt lent megvárlak! - mondom neki mosolyogva, aztán amint eltűnik rágyújtok egy cigarettára. A nyaralóban majd összedobom a cuccaim legfeljebb, hogy ne érezze magát kényelmetlenül miattam Scarlett. Örülök, hogy nem akart itt maradni reggelig, de megértettem volna. Gyorsan elszívom a cigarettát és a füstöt ellegyezem. Fura, dohányzok, de ki nem állhatom a cigifüstöt. Mosolyogva nézem, ahogy Scarlett megérkezik és bepattan a kocsiba. Titkon attól féltem, hogy hat bőrönddel fog visszatérni, mint a filmekben szokás a nőknél, de kellemeset csalódok.
- Igenis, főnök! - mondom neki mosolyogva és beülök a volán mögé, beindítva az autót, majd elindulok a nyaraló felé.. Végre úton, és remélhetőleg még ma oda is érünk Atlantába. Életem legfontosabb utazása lesz ez, és még csak nem is egyedül kell megtennem!

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Szomb. 15 Márc. - 21:30

Liam & Scarlett

Egyelőre nem is nagyon gondolok arra, hogy esetleg bajom is lehet ebből az egészből. Túl erős az izgatottság és a vágy, hogy minél előbb elinduljunk, pedig igaz, hogy nem tudom megvédeni magam. Ha bajba kerülnénk, akkor fogalmam sincs, hogy mit tennék. Valahol azt hiszem a sikítozás és a teljesen pánik és leblokkolás között lavíroznék mondjuk egy életveszélyes helyzetben. Az a helyzet, hogy olyankor nem nagyon pörög úgy az agyam, mint máskor, főleg mert soha sem kerültem még igazán húzós helyzetekbe. Most sem szeretnék, de akkor is el akarok menni vele, mert kedves volt és én igenis szeretnék segíteni akkor is, ha ez veszélyes lehet. Az anyukája fontos és ha nekem élnének a szüleim és lehetőségem lenne megtalálni őket, biztos vagyok benne, hogy rendkívül hálás lennék, ha segítene nekem és nem utasítana el. Ezért nem merül fel bennem ilyesmi egy pillanatig sem. Az viszont biztos, hogy vele kell mennem, mert nem biztos, hogy az édesanyja ott marad Atlantában és azon belül sem tudom, hol lehet. Majd ha megérkezünk, akkor újra próbálkozom és talán kapunk egy pontosan címet. Remélem, hogy nem kell tovább utazni, fogalmam sincs, hogy abból mekkora baj lenne, ha hosszabb időre eltűnnénk szó nélkül a birtokról.
- Jól van, de... szerinted nem lesz nagy baj, ha nagyon hosszú időre eltűnünk, ha nem találjuk meg? - nem bizonytalanodom el és nem fogok meghátrálni, talán csak egy kicsit félek tőle, hogy mi is lesz majd ebből. Szeretném, hogy azért ne kerüljünk nagy bajba, főleg hogy Charlesék rendesek voltak velem és fogalmam sincs, hova mehetnék, ha végül azt mondanák, hogy ilyet tettem, nincs helyem többé az iskolában. De ezt most inkább elhessegetem, nem akarok elbizonytalanodni, menjünk most azonnal! Csak később jut eszembe, hogy kelleni fognak ruhák és pár személyes holmi, csak úgy nem lehet elindulni, főleg nem egy lánynak. Nekem azért vannak szükségleteim, kezdve olyan apróságokkal, mint a saját hajkefém, ami neki jó eséllyel a rövid haj miatt annyira nem fontos, mint nekem. Arra viszont végképp nem gondoltam, hogy hamis iratokra is szükség lesz, hiszen csak nem megyünk külföldre. Vagy még erre is van esély? És van egyáltalán annyi pénz, hogy mindent finanszírozzunk? Hiszen nem lehet mindent elszórni egy talán reménytelen útra nem? Vagy... az édesanyjáról van szó és érte bármit megtenne és bármennyi pénzt beáldozna? Őszintén szólva nem is gondolok arra, amire rávilágít aztán, hogy rám is találhatnak, hogy veszélyes lehet az, hogy azokba botlom, akiktől elszöktem.
- Oh... igazad van, megtalálhatnak. Furcsa lenne egy... másik név, akár még időlegesen is. - nem akarom, hogy elültesse bennem a bogarat, hogy attól féljek, mi van, ha valaki felismer és esetleg megint magával visz. Egyre több bennem a kétely és eszem ágában sincs megvárni, amíg ezek sokasodni kezdenek. Akkor pedig, ha itt maradnék éjszakára, akkor ez lenne a vége. Akkor aggódnék, amíg aztán rá nem jövök reggelre, hogy ez egy buta ötlet volt és nem vagyok rá képes, hogy csak úgy elszökjem. Nem vagyok én olyan bátor, és kalandvágyó... vagy igen? A szavaira viszont azonnal megtorpanok, hiszen félre értett teljesen.
- Nem, én csak azt hittem, hogy messze van, vagy hogy éjszaka nem jó repülni, de... menjünk, csak összeszedek pár cuccot és jövök is vissza. - menni akarok, most vagy... azt hiszem soha, mert ha a szobámban maradnék egyedül, akkor félő, hogy simán megfutamodnék, azt pedig nem akarok. Szeretnék menni vele, mert ha ezek után csalódnia kéne, akkor már nem tudnék a szemébe nézni, és mégis csak egy iskolába járunk. Vagy ha egyedül menne el, aztán nem találná meg az anyukáját, és visszajönne csalódottan... nem bírnám ki. Menni kell, most! Megvárom még, hogy reagál-e valamit, de aztán el is tűnik és talán egy negyed óra, mire egy kisebb kisebb kézi táskával térek vissza. Nem kell sok minden, csak az alap tisztálkodó szerek, meg persze pár ruha, fehérnemű, ilyesmi. És persze egy-egy személyes tárgy, mint a szüleim fényképe. - Mehetünk! - mosolyodom el, de már szinte inkább felszólítás, hogy menjünk azonnal! És már pattanok is be a kocsiba, ahol előzőleg a térképet vizsgáltam olyan bőszen.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Szomb. 15 Márc. - 17:40

A szívem a torkomban dobog. Soha nem voltam ilyen közel ahhoz, hogy megtaláljam anyámat. A fejemben a tervek már felsorakoztak, de egyik sem elég jó. Mi van, ha harcra kerül a sor? Scarlettet meg kell majd védenem, hiszen az ő képessége nem igazán arra van kihegyezve, hogy szétcsapjon az ellenség között, míg enyém inkább alkalmasabb erre a célra. A fene tudja mi lesz itt! Nem kell, nem szabad előre gondolkodni. Atlantában is bőven ráér a tervet tökéletesíteni. Még mindig alig tudom elhinni, hogy sikerült, megyünk Atlantába. Ezek után, legyen sikeres, vagy sikertelen az utunk, segítek Scarlettnek mindenben. Amit csak kér, megteszem. Egy életre lekötelezett, talán még kettőre is. Segítek neki beilleszkedni, megismerni az életet, megtalálni bármit, amit elvesztet. Lehet, hogy nincs tisztában vele, de ezzel most örökre magához láncolt. Nem lesz olyan nap, hogy ne köszönném meg neki, nem lesz olyan, hogy nem kér valamit, de én elhajtom. Amúgy is úgy érzem, hogy nélküle minden nehezebb lenne, de most már tudom, hogy nem fogom őt hagyni a múltba veszni. Scarlett mostantól a jelenem és a jövőm örök darabja lett. Fontos része az életemnek, pedig alig ismerem. Tudom róla, amit elmondott magáról, meg amit én látok benne, de ezen kívül nem igazán ismerem. Talán nem is kell ennél jobban. Nem mindenki akarja, hogy ismerjék az életének minden egyes pillanatát. Mindenkinek titka, amit csak ő maga ismer, senkinek nem mondta el és nem is fogja. Scarlettnek is, nekem is, mindenkinek.
- Igen, nem lehet pontosan megmondani mikor érünk oda. Akkor...követjük. - mondom neki, és most jut csak eszembe, hogy van arra is magyarázat, hogy miért van anyám ilyen messze. Üldözik. Egyre távolabb és távolabb megy, tipikus cselekedet ilyenkor, de anyám a CIA-nál dolgozott, biztos, hogy tanítottak valamit neki ilyen helyzetekben. Bár, ha a CIA üldözi, akkor pont azokat nem szabad alkalmazni. Hülyeség ilyeneken gondolkodnom. Lehet, hogy csak szimplán minél messzebb akart menni. Mindegy már, mert befészkelte magát a fejembe a gondolat, hogy üldözik. Ez esetben én megszabadíthatnám tőlük. Milyen büszke lesz rám, mikor látja, hogy mennyit fejlődtem! De most az útra kell koncentrálni. Repülővel kéne mennünk, mert gyorsabb és sokkal higiénikusabb megoldás is lenne. Elég kényelmetlen lenne több napon át egy kocsiban lakni, ezt pedig szeretném elkerülni. Repülővel az út mindössze pár óra, így jobban megéri. Szeretek repülni, bár mindössze egyszer voltam repülőn. Az a kedvenc részem mikor felszállunk. Nagyon féltem, emlékszem még, hogy egy helyben ültem egész végig, mert rettegtem attól, hogy esetleg lezuhan a gépünk.
Nekitámaszkodom az ajtónak és úgy hallgatom végig Scarlettet. Igaza van, nem feltétlen kell neki hamis útlevél, de azért jobb, ha van nála. Akár külföldre is vezethet az utunk, vagy csak jobb, ha mondjuk nem a saját neve alatt utazik, kitudja mennyire keresik őt arról a támaszpontról. Nekitámaszkodom az ajtónak és úgy hallgatom végig Scarlettet. Igaza van, nem feltétlen kell neki hamis útlevél, de azért jobb, ha van nála. Akár külföldre is vezethet az utunk, vagy csak jobb, ha mondjuk nem a saját neve alatt utazik, kitudja mennyire keresik őt arról a támaszpontról, és kik. A repülőteret is figyelhetik, de ez így elég abszurd, jobban belegondolva. Mennyi az esélye annak, hogy éppen azt a repülőteret figyelik a több százból, ahova mi megyünk? - Hát, ha esetleg külföldre kéne mennünk, vagy, ha nem akarod, hogy megtaláljanak. Nem tudom mennyire kereshetnek arról a támaszpontról, lehet, hogy hülyeség amit mondok, de szerintem azért egy nem ártana. Persze, akkor később is elintézhetjük, hiszen országon belül utazunk.- végül is, miért ne kísérthetnénk a szerencsénket? - Egy olyan fél óra a nyaraló, de akkor induljunk holnap, ha úgy jobb neked, pihend ki magad!- mondom neki mosolyogva és leülök a kocsiban a székre. - Holnap reggel találkozunk itt oké? - én legszívesebben indulnék, de nem hagyhatom figyelmen kívül Scarlettet. Inkább pihenje ki magát és majd holnap elindulok. Erre várok 3 éve, kibírok még egy napot. Atlantában amúgy is többre megyünk, ha reggel érkezünk majd meg. Én lent maradok és rágyújtok majd egy cigire, ha Scarlett felment már, én nem tudok aludni.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Pént. 14 Márc. - 18:53

Liam & Scarlett

Persze, hogy izgatott vagyok, mégis csak életemben először csinálok ilyesmit. Azt, amit nem szabad, olyat, amit amúgy tilos lenne. Csak úgy el fogunk szökni és én határozottan oda vagyok az ötletért, épp annyira, amennyire az elején tartottam tőle. Azt hiszem egy kicsit még most is tartok tőle, de pont ezért is izgulok olyan nagyon. Fura, hogy ez a kétféle érzés kavarog bennem egyszerre, de a kutatással kapcsolatban is így érzek. Szeretnék neki segíteni, szeretném megtalálni az anyukáját, de közben félek is attól, hogy mi lesz a vége, hogy ha megtaláljuk és kiderül, hogy ő ment el saját döntéséből... Nem ismerem még annyira Liamet, de nem akarok én lenni az, aki megmutatja neki ezt a csúf igazságot. Annyira remélem, hogy nem kerül erre sor, bár azt se tudom, hogy jó-e, ha teszem azt kiderül, hogy elrabolták. Hogy fogjuk megmenteni, vagy... kiszabadítani? Én nem vagyok valami harcos alkat, az is valami, hogy kiszabadultam onnan, de nem őriztek olyan vészesen és biztos, hogy nem bántottak volna, de a jelen helyzet egész más is lehet. Arra is van esély, hogy bajba kerülünk és én nem tudom, hogy akkor mit tennék. Liam képessége erősebb, de... Áh nem szabad előre ezen gondolkodnom, hogy mi lenne ha. Majd meglátjuk, most az a legfőbb, hogy megtegyem, amit tudok, és majd kiderül, hogy mi lesz ebből az egészből. Apró lépések, először csak elindulunk és majd jöhet a többi. Persze az ölelés meglep, de közben határozottan jól is esik, ezt kár lenne tagadni.
- Hű, ez tényleg jó nagy távolság, autóval gondolom akár napokba, vagy hetekbe is telhet? Addig mi van, ha elmegy onnan? - igen, talán a repülő az jobb megoldás, bár sosem ültem még ilyesmin. Nekem már kocsival eljutni valahova is nagy dolog. De az meg sem fordul a fejemben, hogy fellógjunk egy gépre. Azt hiszem ez ennél sokkal bonyolultabb, nem lehet csak úgy megtenni. Azt viszont tudom, hogy a repülés nem lehet olcsó mulatság, sőt, és nekem éppenséggel még arra se lenne pénzem, hogy elmenjek a vidámparkba, nem hogy jegyet vegyek egy repülőre. Ezen kívül viszont újabb gond, hogy kellenek nekem ruhák is. Én azért nem bírom ki ugyanabban hosszabb ideig és mégis csak vannak az embernek szükségletei, amikhez kell néhány saját cucc. Én pl. megszoktam már a saját fésűmet, bár tudom ez neki szintén egyszerűbb. De ha én egy napig nem fésülöm ki a hajamat, vagy nem mosom meg, akkor a végén lehet nullás géppel levinni, mert egy nagy gubanc halom lesz belőle, amit azért nagyon nem szeretnék. Határozottan szeretem a saját hajam, nem akarok megszabadulni tőle.
- Igen, az lesz, de sietek vissza! - bólintok egy aprót és már kászálódom is ki az ülésről, ahonnan eddig még nem sikerül. Viszont igaza van, tényleg meg kell beszélni, hogy mivel is megyünk, főleg mert délután van, nem lenne okos döntés most elindulni, ha pár óra múlva már alhatunk valami motelben, vagy a kocsiban... na az rém kényelmetlen lenne. - De miért kell hamis? Vagyis... nem jó a saját igazolványom? Amúgy is az országban maradunk, nem? - vagy arra gondol, hogy ha anyukája közben elmegy, akkor talán még külföldre is el kell mennünk, vagy útlevél mindig kell a reptéren, akkor is, ha csak helyközi járattal mész? Annyira nem értek én ezekhez, hogy ihaj, és ez még most is határozottan zavar. - De, ha szerinted úgy jobb, akkor legyen így, akkor menjünk előbb a nyaralóba, és aztán keresünk egy gépet. Az milyen messze van, ma megyünk, vagy...? - ez jó kérdés, mert ha már majdnem este lesz, akkor lehet, hogy több értelme van az egész repülést holnap reggel indítani, hogy ne most este kelljen még ezzel foglalkozni. Arról nem is beszélve, hogy ha pár óra múlva este érünk oda, vagy éjszaka Atlantába, az megint már elég necces, hogy akkor keressük meg anyukáját. De teljesen rábízom magam, hiszen az ő anyjáról van szó. Csak akkor indulok meg felfelé, ha már válaszolt.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Pént. 14 Márc. - 16:41

Fura, mennyire izgatott. Én is ilyen voltam, mikor először szöktem el a suliból, vagy mentem első randira. Mindenki átesik azon, hogy valami helytelent művel és ez az alól Scarlett sem lehet kivétel. Ha nem is most, előbb, vagy utóbb biztos tett volna valami rosszat, talán így jobb, hogy ott vagyok mellette. A kaszinó is elég nagy ugrás így elsőre, de úgy tűnik ezt most egyelőre szüneteltetni kell. Meglesz, elviszem, ezek után minden úgy lesz, ahogy ő mondja. Hasogat a fejem, de nem kibírhatatlanul, gondolom az izgalomtól és feszültségtől van. Túl sok kérdés van a fejemben, amire nem tudok válaszolni. Van bennem kétely is. Mi van, ha anyám új életet kezdett, csak éppen nélkülem? Nem hinném, hogy elhagyott,de ilyen közel a célhoz, már minden lehetőséget számba kell vennem. Megeshet, hogy egy Charleshoz hasonló mutáns törölte az emlékezetét, nem tudom. Biztos vannak még olyanok, mint ő, vagy legalábbis hasonlóak hozzá. Lehet még az is, hogy elrabolták, de mégis kinek lenne szándékában ilyet tenni? Talán a CIA a ludas az egészben? Biztos vagyok benne, hogy sok kis sötét titkot rejtegetnek, talán anyám rátalált egyre régebben és most elkapták? Miattam biztos, hogy rabolták el. Akkor engem is elkaptak volna, vagy megpróbáltak volna csapdába csalni, de 3 évig biztos, hogy nem tervezgetnek. Akárhogy is, most kiderítem mi folyik itt! Az életem legfontosabb részévé vált, mert nem tudtam elengedni anyámat, de az élet engem igazol, úgy tűnik. Elképesztő az, amit Scarlett művel. Megtalálni egyetlen embert több milliárd közül....ez fantasztikus. Megbabonázva nézem, ahogyan a tű köröz, majd belefúródik a térképbe. Lehet, hogy nem kellett volna megölelnem, de nem bírtam magammal. Legszívesebben megcsókoltam volna, de az ölelésig jutottam el végül, bár nem bánom. Végre felbátorodtam, végre tudom hova kell menjek. Atlantába.
- Hát....- odahajolok hozzá és belelapozok a térképbe. - New York, Virgina, Észak-Carolina és Dél-Carolina választ el minket Atlantától. Lehet szerencsésebb, ha repülővel próbálnánk megtenni az utat. - gondolkodom hangosan. Viszonylag sok helyen jártam, de Virginiánál messzebb soha. Elég hosszú az út, autóval több nap, akár egy hét is lehet mire elérünk oda. Kétségkívül élvezném Scarlettel a bezártságot egy autóba több napig, de mi van, ha odaérünk Atlantába és anyám mondjuk már Washingtonban jár? Viszont repülőre nincs nálam pénz. Anyám bankkártyáin sincs most annyi, hogy mindketten felülhessünk egy gépre. Akkor oda is lógjunk fel? Azt még én sem csináltam, de biztos, hogy izgalmas, és jobban belegondolva még veszélyes is. Esetleg....a nyaraló! Ott van pénz, kaja és hamis személyik meg útlevelek, Scarlettnek is tudnék egyet gyártani pár óra alatt, abban biztos vagyok. Nem vagyok profi, de elég sokat néztem anyámat a készítésük közben, hogy összetudjak egyet dobni én is. A nyaraló amúgy sincs innen messze, alig félóra autóval. A repülőre fellógást inkább elvettem magamban, szinte lehetetlen, egész jól őrzik a gépeket mostanság. Scarlett pedig még csak nem is repülőn nem igaz? Egy igazi élmény az biztos, bár lehet nem fog neki tetszeni. Én szeretek repülni kár, hogy nem tudok. Pénzszűkében vagyok, de a tartalékaimat feltudom áldozni Scarlettre és rám. Aztán Scarlett rávilágít egy újabb gondunkra. Csomagok. Nekem speciál nincs szükségem váltás ruhára, fiú vagyok, hetekig elvagyok a saját mocskomban. A nyaralóban amúgy is van ruha, nekem és Scarlettnek is odatudom adni anyám cuccait. Ha nem akarja, amit valahol megértek, elvégre kiakar a másik anyjának cuccaiban lenni, beugrunk gyorsan valahova ruhát venni és el van intézve a dolog. Scarlett nem tűnik annak a finnyás lánynak, de nem szívesen hoznám őt kínos helyzetbe.
- Azt én is remélem! Hát, ha kell valami, akkor ugorj felérte, én itt megvárlak a kocsinál! - mondom neki mosolyogva, aztán eszembe jut, hogy meg kéne vitatni akkor azt is, hogy mivel menjünk. - Viszont akkor gyorsan döntsük el mivel menjünk. Kocsival az út több napos, akár egy hét is lehet, ha lassan haladunk. Tudunk motelekben és az autóban enni meg aludni. Repülővel pár óra az út és kényelmesebb lenne, de jóval drágább is. Ebben az esetben menjünk el anyám régi nyaralójába, ott van pénz és tudok neked eszkábálni egy hamis útlevelet is, mert gondolom olyanod még nincs.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Csüt. 13 Márc. - 20:55

Liam & Scarlett

Örülök neki, hogy végül hallgat rám, és megérti, amit mondtam, az érveket. Nem lenne jó bolygatni az időt, a múltat, azt, ami már megtörtént, mert annak mindig csak rossz vége lehet. És egyébként is, ha mindig változtatni akarunk dolgokon, akkor soha sem fogadunk el semmit. Sokan vannak, akik mindig csak a hibát látják másokban, magukban, a világban és nem tudnak pozitívan szemlélődni. Én sokkal több értelmét látom annak, hogy a jót keressem, mint hogy folyton a negatívat. A jó boldoggá tesz és ha megtalálom azt a pici kellemeset, akkor már minden remek, viszont ha a jó között is a rosszat kutatja az ember az folyton csak egyre boldogtalanabbá teszi és ennek mi értelme lenne mégis? Ezért jó, ha elfogadja, hogy így is szép az élet, akkor is, ha történtek rossz dolgok, ha nincs meg az édesanyja. Szerintem majd idővel változni fog ez, én biztos vagyok benne, hogy minden jól alakul majd, és ha segíteni tudok neki, akkor meg fogom tenni, vagy legalábbis mindent megteszek azért, hogy sikerüljön.
Már csak azért is hálás vagyok neki, hogy foglalkozik velem, hogy a segítségemre szeretne lenni, ezért nem kérdés, hogy ezt én is viszonozom neki gondolkodás nélkül. És végül is így is ugyanúgy meglógunk a suliból, tehát számomra a nagy tett máris végre van hajtva már így is. Izgatott vagyok, főleg amikor elérjük a garázst és lekerül a kulcs is az akasztóról. Szinte már bizseregnek az ujjaim, amikor hozzáérek a kocsi üléshuzatához. Tudom, hogy nem életem legokosabb döntése ezt tenni, de... még sem tudok nemet mondani rá, egyszerűen úgy érzem, hogy meg kell tennem, mert ha most nem... talán máskor nem merem majd. Annyira kevés érdekességet élhettem át eddig és most már szeretném ezt pótolni végre, muszáj pótolnom!
Végül lehuppanok és neki kezdek az egésznek. Félek, hiszen nem túlságosan van ebben gyakorlatom, de minden erőmmel koncentrálok. Érzem, már az elején jelezne a képességem, ha nem lenne sehol, de nem ez jön le, hanem hogy lapoznom kell. Csak úgy megy a kezem. Az a jó, hogy kikapcsol annyira a külvilág, hogy ne érezzek semmit, hogy ne legyek zavarban, mert minden bizonnyal épp engem néz, amíg keresek. Végül a tű a helyére kerül, én pedig leolvashatom a város nevét. Nem tudom, hogy azon belül pontosan hol van, de ha már ott leszünk, talán be tudom lőni részletesebben is. Attól már viszont persze zavarba jövök kissé, amikor megölel, de viszonozom és a végén bár halvány pírral az arcomon, de mosolyogni is sikerül.
- Atlanta nagyon messze van? - kérdezem kissé bizonytalanul, hiszen őszintén szólva eléggé foghíjasan ismerem az országot. Nem volt annyira sok lehetőségem, hogy erre-arra utazzak és nem tudnám fejből megmondani, hogy mi merre van, most pedig inkább csak vitt a kezem, de ha ő tudja, akkor nem kell lapozgatnom, hogy pontosan meghatározzam. No meg ez egy térkép, nem mondja meg egyből, hogy hány óra, vagy... nap, amíg odaérünk kocsival. - Szívesen és remélem, hogy megtaláljuk anyukádat és jól van. - abban nem is merek belegondolni, mi van, ha direkt ment el, ha nem azért, mert elrabolták, hanem mert elhagyta a saját fiát.
- Rendben, a kocsi jó lesz és a kaja is. De nem kellene elcsomagolni valamit? Nem is tudom... - nem nagyon mentem én hosszú utazásra, és délután van, lehet hogy holnap lesz mire oda érünk. Aludni is kell valahol és akkor kell váltás ruha, és... huh komolyan már ott tartok gondolatban, hogy egy egész nagy utazás lesz ebből. Igazából még örülök is neki, olyan sokat voltam egy helyben az utóbbi években, hogy rendkívüli boldogsággal tölt el az, hogy ezen most változtathatok, hogy elmehetek valahova, ha nem is az a cél, hogy világot lássak, de végül is valahol ez most ezzel jár.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Csüt. 13 Márc. - 16:28

Már kész tervek sorakoznak a fejemben. Mit hogyan, miként és a többi kérdés csak úgy kavarog a fejemben és szép lassan összeállnak. Van tervem, kész vagyok megint állattá válni, ha szükséges. Mert vannak olyan, és lesznek olyan helyzetek, mikor az emberségünk és az önérzetünk háttérbe szorul, és más, erősebb érzelmek kerülnek előtérbe. Ha muszáj, akkor készen állok és most nincsen de. Csak a cél lebeg előttem. Már nem tekerném vissza az időt. Szeretem a jelent és, bár hiányzik a múlt, nem változtatnék rajta. A múltunk miatt vagyunk, akik vagyunk. Mikor pedig a múlt csak rossz emlék, akkor általában a jövő csodás szokott lenni. Inkább élek egy szép jövőt meg, rossz dolgokkal a hátam mögött, minthogy a jövőben csalódjak.
- Azt hiszem nyertél! - mondom neki mosolyogva. Túl veszélyes lenne az időutazás és nem is lennénk képesek beérni egy-két változtatással. Az ember mindig többet akar és ezt már a történelemből is megtanulhattuk, itt az ideje, hogy okoljunk a múltból. Nem állunk és valószínűleg nem is fogunk soha készen állni ilyen fajta tudásra és lehetőségre. Nekünk kell élni az életet annak minden bajával és szépségével együtt, nem mehetünk vissza az időben percenként, hogy minden szép legyen. Fura, hogy még keveset használta ezt a képességét. Szerencsés, hogy van második képessége is, bárcsak nekem is lenne! Viszont valahol érhető, hogy nem próbálgatott embereket megtalálni. Kicsit ijesztő, hogy bármikor tudhatja hol az ember, bárki körmére ránézhet, de ez most inkább ajándék. Amit mi mutánsok kaptunk, az ajándék, legyen bármilyen természetű is a mutációnk. Az atomgyermekei vagyunk, mondják. Bár a mutánsok létrejötte nem világos előttem igazán, talán egyszer rákérdezek Charlesnál, úgyis ez a szakterülete. Mindig is érdekelt a téma, de az a sok szakszó és a számomra érhetetlen szövegek letörték a kezdeti lelkesedésem, beértem már csak azzal, hogy : azért mert. Nem kell feltétlen megmagyarázni a csodákat, mert akkor már nem is igazán csodák.
Együtt mosolygok Scarlettel. Kivételes lány, már csak miatta se mennék vissza az időbe. Ő ilyennek jó, ez az igazi Scarlett. A mindig vidám és segítőkész lány, akinek pedig nem lenne oka rá, hogy ilyen boldog legyen, és mégis. Tanulok tőle minden egyes pillanatban. Lehet, hogy nem nagy dolgokat, de amit ő mutat a külvilágnak az fantasztikus. Nem élhetet igazi életet, a mának kéne annak a napnak lennie, amitől tegnap rettegett, de ő erre fittyet hány. Hisz benned, pedig nem ismer, segít, pedig alig ismer. Sokat jelent nekem, hogy Scarlett mellettem van. A sötétben tapogatóznék nélküle. Az alatt a rövid idő alatt mióta ismerem, máris más ember lettem. Egy életen át lennék vele, de az idő mindig elfogy végül.
Ezt mindannyiunknak meg kell tanulnunk. Az idő elfogy, de ez nem jelenti azt, hogy nem fordíthatod meg a homokórát. Lehet, hogy az időm Scarlettel most elfogyott, de folytatódik. Nem állhatunk meg, nem szállhatunk ki az életből, csak azért mert túl gyors. Hozzá kell szokni, hogy bármi megtörténhet, és nem a következményektől félni. Nem szabad sajnáltatni magad, nem szabad feladni a reményt, mert az élet a legváratlanabb pillanatokban képes a feje tetejére állítani mindent. Ezért nem fordulnék magamba megint, ha esetleg Scarlettnek nem sikerül megtalálni anyámat. Egy újabb pofon, ami után fel kell állnom és átkoznom mindent, ami csak eszembe jut. Most így visszagondolva nem volt jó ötlet elfutni a garázsig. Pár perc alatt odasétálhatunk volna, ilyet még egyszer szerencsésebb, ha nem csinálnék. Felírtam magamban ezt is.
Bólintok, és feszengve nézem, ahogyan összeszedi a holmikat, amik kellenek neki. Mindjárt kiderül, hogy megérte-e ilyen sokáig hajszolni anyámat. Rátámaszkodom a kocsi tetejére és megbabonázva nézem, ahogyan lecsukott szemmel lapoz, miközben a tű ott kering. Mintha valami megszállta volna, kissé olyan. Nézem, ahogy lapoz. Egyre távolabbi városok nevét olvasom le, de aztán végül elfordítom a fejem. Inkább ő mondja meg. Az ő szájából, az ő hangján szeretném hallani. A kezemben a slusszkulcsot babrálom, hogy valahogy levezessem a feszültségem. Meglepődök a név hallatán. Atlanta. Nem éppen a közelben van, még soha nem jártam ott. De elmondhatatlanul örülök is. Ez azt jelenti, hogy él! Megtalálhatom. Nem hiába kerestem eddig. Atlanta nem éppen az a tipikus nagyváros, nem tudom mit keres ott anyám. Önszántából ment-e el, vagy elkapták, nem tudom, de már van célom.
- Atlanta. - ízlelem még kicsit a nevet, de aztán rámosolygok Scarlettre. Talán soha életemben nem voltam még ilyen boldog, még meg is ölelem, bár lehet ez nem volt olyan jó ötlet, de most teljesen megfeledkezek magamról. - Köszönöm! Hát, nem éppen a szomszédban van. Mehetnénk ezzel az autóval, motoron elég kényelmetlen lenne az utazás. Útközben pedig, majd benézünk egy boltba és veszünk valami kaját.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Szer. 12 Márc. - 20:19

Liam & Scarlett

Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne az, ha a múltba tudnánk menni és elkezdenénk csak úgy megváltoztatni a dolgokat, mert akkor a végén jó eséllyel mindig lenne valami, ami nem jó úgy. Ez egy túlságosan nagy lehetőség az embernek, és őszintén szólva én nem is akarok időgépet építeni, hogy bárkinek is megadjam ezt. Még magamnak sem, nem hogy másnak, aki esetleg még a következményekkel se számolna. A kérdésre tehát csak bólintok egy aprót. Nem akarom lelombozni, ha már ilyen lelkes a témával kapcsolatban, de azt hiszem akkor is nagyon veszélyes lenne ez az egész.
- Igen és azt hiszem még jóval károsabb is lenne, mint bármi más, mert túl sokat árthat nem is csak annak, aki megteszi. - a barátok, vagy akár a vadidegenekre is hatással lehetne, akár az egész világra. Sosem tudjuk, hogy a pillangóhatás mit vált ki a jövőben, vagyis a jelenben. A múlt megbolygatása beláthatatlan hullámokat idézhet az idő fonalán, ami veszélyes változásokat okozhat. Nem merném kockáztatni, hogy rossz történik. Másban viszont segíthetek neki. Ha a régi eseményeket nem is változtathatom meg, de attól még megpróbálhatom megtalálni az édesanyját. Nem vagyok benne biztos, hogy sikerülne, mert nem uralom még olyan jól ezt a képességet, de az a lényeg, hogy legalább tegyek ért, ha pici esély is van a sikerre. Az pedig már nem kérdés, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy felleljem azt, aki neki fontos. Ennyivel tartozom, hiszen kedves velem és be akar avatni az élet nagy dolgaiba, amik eddig számomra kimaradtak. Én is lehetek vele kedve. No meg az ő egyik szülője legalább menthető talán, az enyémeket úgyse lehetne megkeresni, hiszen már nincsenek ezen a világon.
- Jól van, én... remélem, akkor mindenképpen megpróbálom! - bólintok még egy utolsót egy szélesebb mosollyal. Ha ő mondja, akkor biztos így van, de nagyon remélem, hogy nem lesz neki rosszabb, ha most csak reményt adok, de aztán mégsem sikerül. És végképp nem akarom, hogy az derüljön ki, hogy esetleg az édesanyja már meghalt. Na az végképp rémesen fájna, és akkor talán én is visszapörgetném az idő kerekét csak, hogy inkább el se mondjam neki mit tudok. Bár nem tudom, hogy az a jobb, ha reménykedsz egész életedben, vagy ha fájdalommal ér a halál tudta, de legalább már tudod, hogy mi a helyzet és megpróbálhatsz megbarátkozni vele.
Az már kicsit sem érdekel, hogy most e miatt mit is napolunk el, csak menjünk! Nekem már az is nagy dolog, hogy csak úgy meglógunk innen, csak úgy fogjuk magunkat és elmegyünk egy elkötött járgánnyal. Nem számít a cél, bár mondjuk fogalmam sincs, hogy milyen messze van az, amit majd a tű mutatni fog. Az is lehet, hogy először csak egy nagyobb terep derül ki és akkor mindenképpen vele kell, hogy menjek, hogy ha már közelebb vagyok, akkor jobban meg tudjam határozni a pontos célt. De akár arra is lehet esély, hogy a végén semmi sem lesz belőle, és ha most csalódik, kétlem, hogy még el akar majd jönni velem kaszinózni, meg szórakozni. Én legalábbis tuti, hogy inkább a szobámban gubbasztanék, megpróbálva elfogadni a kudarcot. El is magyarázom szépen, hogy mire lesz szükség, kel az a térkép és én ilyesmit nem tartok magamnál. És nagy kell, mert sejtelmünk sincs, hogy hol lehet. Újra megragadja a kezemet én pedig igyekszem tartani a lépést és szedni a lábaimat. Nem mondom, hogy könnyű, mert nem vagyok edzett és még égimeszelő típus sem, de azért nem lihegek vészesen, amikor elérjük a garázst.
- Ennyi elég, remélem. - apró bólintással veszem át tőle a térképet, aztán huppanok le az anyósülésre, hogy az ölembe tegyem először a térképet, majd pedig az ujjaim közé csípjem a tűt is, majd a markomba kerül a gyűrű. Félek, hogy nem fog sikerülni, pedig nagyon szeretnék segíteni neki. - Elég csak, ha csendben maradsz. - látom, hogy milyen izgatott és ettől csak még nagyobb rajtam a nyomás. Ki tudja, hogy mióta vagyok én az egyetlen, aki reményt adok neki. Annyira szeretném, ha sikerülne, muszáj! Lecsukom a szemem és koncentrálok a kezemben tartott gyűrűre, a tűre, a térképre. Egyszerűen ilyenkor csak magától működik minden, a kezem lapoz, a tű pedig köröz, amíg el nem érek a célig. Előfordult már egyszer, amikor elég közeli célt tűztem ki magamnak, még gyakorlásnak, hogy megkeresem egy pizzéria tulajdonosát, hogy konkrétan láttam az ajtót, az utcát, mindent. Teljesen be lehet lőni akkor, ha nem túl nagy a távolság. De most, mintha csak felülről érzékelnék egy nagy várost, és semmi több, minden más valahogy ködösnek hat, végül a tűt tartó kezem is eléri a célt, a térképet, és egyértelműen...
- Atlanta. Anyukád azt hiszem Atlantában van. - nem merem azt mondani, hogy tudom, hogy biztos vagyok benne, mert mi van, ha mégis csak tévedek? Mi van, ha odamegyünk és nem lesz ott? Azért ez nem épp a legközelebbi cél.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Szer. 12 Márc. - 17:58

Mindig van valami hiba, amit találunk az életben, vagy magunkban. Bármi, ami miatt nem vagyunk elégedettek magunkkal. Van akinek a haja zsíros, más túlsúlyos. Ha úgy néz ki minden rendben, akkor valami elkerülte a figyelmed. Mindig vannak gondok, de így is kell lennie, hogy legyen mit megoldani. Egy kis plusz adalék az élethez. A hősök is úgy születnek, hogy megteszik ami szükséges, szembenézve a következményekkel. A hibákkal meg kell tanulnunk együtt élni. Amerikát is egy tévedés miatt fedezték fel nem igaz? Vannak olyan hibák, amik hatása pozitív, nem szabad mindig arra törekedni, hogy minden tökéletes legyen, nem szabad egy dobozban élnünk, ahol megtervezhetjük az életünk minden mozzanatát.
- Szerinted erre rá lehet szokni? Mint mondjuk a cigire, vagy a piára? - olyan hihetetlenül hangzik, de valójában megeshet. Az alkoholra is azért szoksz rá, hogy jobban érezd magad, akkor az időutazás kétszer olyan veszélyes, mert, akkor tényleg megváltoztathatod a sorskerekének menetét a számodra jó irányba. De ez most mellékes. Újra a fejembe fészkelte magát az anyám gondolata. Viszont ez most más. Régebben rosszfiúkat vertem pár apró információ morzsáért, de Scarlett képes lehet meghatározni anyám helyét. Ha sikerülne...bele se merek gondolni, nehogy valami közbeszóljon, mert túlságosan elbíztam magam. Tanultam a múltból, semmi nem biztos, minden változik. Megfogadtam, hogy nem fogom újra ugyanazokat a hibákat elkövetni, amiket régen. Ha megvan, hogy hol van anyám, akkor már csak percek kérdése lenne, hogy motorra pattanjak és elinduljak érte. Talán még Scarlettet is elvinném magammal, bár...nem akarom, hogy lássa, mit kell tennem, ha meg kell. Nem akarok ölni és bántani senkit sem, de ez most különleges alkalom. Semmi sem bántja úgy a szívet, mint az üresség, ha valamit, valakit elveszítünk, de még nem állunk készen arra, hogy nélküle éljünk.
- Legalább gyakorlod, ez így mindkettőnknek jó! Akkor okoztál volna csalódást, ha továbbmész, mikor megláttál azon a padon. Már nem okozhatsz csalódást! - mondom neki kedvesen mosolyogva. Fájna persze, ha ez egy újabb kudarc lenne, de legalább próbálkozom és már ez is valami. Amit pedig Scarlettnek mondtam igaz, ha visszamehetnék az idő, biztos visszatekerném, hogy még több időt tölthessek el vele. Jóérzés mikor valaki megért és segít neked, pedig nem lenne rá különösebb oka. Vannak olyanok, akik jobbak a többségnél, és ez megnyugtató. Scarlett meg segít ahelyett, hogy az életét élné. Nem tudnám neki elégszer megköszönni már azt sem, hogy hozzám szólt. Hát még, ha megtalálja anyámat! Talán visszasüllyedek oda, ahonnét még nem is olyan régen kimásztam, de ennyit megérne ez. Most már van, akire elég, ha gondolok és mosolyogni tudok. Akinek a hangját bármikor letudom játszani a fejemben és jobb kedvre derülök. Nem kell egyedül megtennem, mert ha Scarlett még fizikailag nincs is velem, a fejemben ott lesz.
Csak mosolyogni tudok látva az izgatottságát. Elmenni innen, más járgányával egy kaszinóba háromszoros vétség lehet neki. Titkon remélem, hogy motorral tudunk menni, mert azt jobban is szeretem meg....szerintem mindenki érti, mire gondolok. Már megint elmegyek, elég kevés időt töltök itt, nem csodálnám, ha Eric, vagy Charles megkeresne és kirúgna innen. Mióta itt vagyok, csak a szobámban és itt lent a kertben töltöttem el időt. Nem szeretek egy helyen sokáig lenni, de gondolom ezzel mindenki így van, aki kissé izgága teremtés. Sok dolog van a világon, amit nem foghatunk, nem ízlelhetünk és nem élhetünk át, de ez nem jelenti azt, hogy meg se próbálhatjuk megszerezni ezeket az élményeket magunknak. Nem is beszélve arról, hogy milyen jóérzéssel tölt el az, hogy odamész ahova akarsz, mint egy madár szállsz szabadon. Jó úton lenni, főleg ha olyasvalakivel teszed meg akit kedvelsz. Nem csak Scarlettnek élmény, nekem is. Jóérzés hallani, hogy fontos neki, hogy megtaláljam anyám, de elég rosszul is érzem magam, hogy emiatt el kell napolnia az élet megismerését.
- Köszönöm! - nem hiszem, hogy kell ennél több szó. Sajnálom őt, de talán önző vagyok, jobban örülök annak, hogy meglehet anyám, mint ahogy őt sajnálom. Ha megtalálom anyám, visszajövök Scarlettért ez nem kérdéses. Kissé kezd olyan érzésem lenni, hogy meg se tudnék lenni nélküle, vagy legalábbis nehezen. Nem tudom ezt megmagyarázni, ez amolyan...megérzés. Ha van női megérzés, kell lennie férfi megérzésnek is.
- Térkép? Gyere velem! - mondom neki és a kezét fogva futok el vele a garázshoz. Lehet, hogy nem kellett volna futni, de nem tehetek róla, izgatott vagyok. Eldőlhet sok minden most, vagy maradhat titokban. Nem csalódok, a garázsban rengetek jármű van, és még egy kisebb akasztó is van a kulcsoknak. Odamegyek, leakasztok egy kulcsot és kinyitom vele a piros Fordot. A kesztyűtartóból előveszem a térképet, remélem az megfelel. Leveszem a gyűrűt is a kezemről és odaadom neki. - Kell még valami? Csinálnom kell valamit? Álljak hátrébb, vagy....maradjak csendben gondolom.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Kedd 11 Márc. - 21:08

Liam & Scarlett

Nem vagyok én abban biztos, hogy igaza van ebben, hogy jó érzés belegondolni, hogy valami máshogy is lehetne. Én egyáltalán nem veszem ezt olyan biztosra, igenis félek, hogy túl sok minden változna és akkor is ugyanúgy lehetnének olyan következmények, amikkel nem tudok mit kezdeni, amin nem tudok javítani. Az a baj a múlt módosításával, hogy félő, olyanná válhat, mint egy függőség. Egy idő után már mindent meg akarsz majd változtatni, ha valamit sikerült, akkor ha újabb gond lesz, akkor majd találsz mást, amin alakítani lehetne, ezt pedig végképp nem szeretném. Nem szabad az emlékek rabjává válni és folyton azon agyalni, hogy hogyan is lehetne az élet még sokkal jobb és jobb.
- Az a baj Liam, hogy ha egy valamit megváltoztatsz, akkor mi a garancia rá, hogy nem bátorodsz fel, ha más rossz történik, akkor azt is akard. Félek tőle, hogy aztán... nem lehet leállni. - mintha csak az időutazás is függőséggé válhatna, mert miért ne? Nem szeretném kipróbálni, még ha jó is lenne a szüleimmel lenni. Velük felnőni biztosan sokkal csodásabb lett volna, mint az, ami nekem így jutott. Fogalmam sincs, hogy akkor hogy alakul a jellemem, vagy az életem, de nem is akarok ezen gondolkodni. Sose járt az eszem azon, hogy mi lehetne más, mert csak fájna tőle a szívem és direkt nem kínzom szándékosan önmagamat, annak aztán semmi értelme sincs. Azt viszont talán megtehetem érte, hogy segítek megtalálni az édesanyját. Nem biztos, hogy sikerülne, egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy erre van esély, de akkor is mindent megpróbálnék, ha ezzel segíthetek neki. Ennyi viszonzás jár, ha egyszer kedves velem és még azt is felajánlotta, hogy segít megismernem kicsit az életet. Persze van rá esély, hogy akkor már nem akarná, mert nem kéne itt lennie, de... nem számít. Szeretnék segíteni, csak nem tudom, hogy képes lennék-e rá.
- Nem tudom, nem merem megígérni, de megpróbálhatom. Csak nem akarom, hogy csalódj, mert ez még nagyon új nekem. - látom a reményt a szemében és a könyörgést is hallom a hangjában. Ha más nem, hát ez biztosan ösztönözni fog, hogy mindent megtegyek azért, hogy sikerüljön. De annyira nem akarom, hogy felesleges illúziókat tápláljon, attól félek, hogy esetleg a végén csalódik, és akárhogy is, de én okoznám ezt, amit nem akarok. Csalódni rossz, és ha miattam lenne... azt még nehezebben viselném. Már most biztos vagyok benne, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy a segítségére legyek. Nehéz most ezek után a kaszinóra figyelni, de megpróbálok. Mégis inkább azon jár az eszem, hogy mire lenne szükség ahhoz, hogy felleljem az édesanyját és hogy mennyire lenne ez veszélyes, hiszen veszélyt mindig minden cselekvés rejt, csak a mértéke változó.
- Jól van, elcsenjük. Annyira... izgulok! - azt hiszem ez látszik is rajtam, még az se tűnik fel igazán, hogy fogja a kezem, amikor elindulunk, annyira felvillanyoz a tény és izgatottá tesz, hogy mi történik majd. El fogunk szökni, ellógunk! És a tetejében egy olyan járgánnyal, ami nem a miénk. Akár még baj is lehet belőle, de azért remélem, hogy komolyabban nem lesz majd. Mégis furcsán izgalommal tölt el az a tény is, hogy akár még meg is szidhatnak miatta. Miért ilyen kellemes érzés rosszat tenni? Őszintén sejtelmem sincs, de nem is ezen akarok most gondolkodni. Az pedig már csak hab a tortán, hogy szerencsejátékot fogok játszani. Bár már nem vagyok benne biztos, hogy most fog erre sor kerülni, ezért torpanok meg végül a kezét el sem engedve. Nem tudom, hogy neki az lenne-e a legjobb, hogy elültettem benne a remény kis csíráját, aztán pedig mégis eljöhet velem szórakozni, amikor mélyen legbelül nem is azt akar. Kicsit még kis is húzom magam és mintha magammal beszélném meg előtte bólintok egy nagyot.
- Segíteni szeretnék először. Eddig vártam mindenféle szórakozással, akkor tudok még várni egy kicsit. Ez sokkal fontosabb! - nem hiszem, hogy meg tud győzni az ellenkezőjéről, akármilyen jó beszédet mondott is. Szeretnék segíteni neki mindenképpen és előbb ezt, mint bármi mást. Az sem biztos, hogy menni fog, akkor pedig inkább előbb jöjjünk rá erre, mint utóbb. Minél tovább reménykedik, annál fájdalmasabb lenne a csalódás.
- Kell egy térkép, egy olyan, amiben szinte minden benne van, akár lapozható is lehet. Talán van a könyvtárban és... egy tű, bár azt hiszem... - beletúrok a táskámba, most már felfogva, hogy eddig a kezét fogtam, és kissé zavartam húzom el, hogy kutathassak rendesen két kézzel. Végül elő is kerül egy kisebb tok pár nagyobb gombostűvel. - Igen az van nálam. Szóval térkép kell és valami, ami anyukádé volt. - újra a kezére siklik a tekintetem. A gyűrű az minden bizonnyal tökéletes lesz erre a célra.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Hétf. 10 Márc. - 18:27

Véletlenek nem léteznek. Mindig ezt mondta anyám, szerinte okkal kaptam ajándékba képességem, és ha él még, azt mondanám okkal történt, ami megtörtént. Nem volt vallásos, nem hitt Istenben. Magában, bennem és a sorsban hitt. Kezdek hinni most már én is benne. Nem lehet véletlen, hogy pont akkor találkozom Scarlettel, mikor a legnagyobb szükségem van rá. Lehet, hogy kissé összeszedetlen és néha nem érteni mit mond, de szép, kedves és megért. Tudok mosolyogni vele, nem érzem tehernek a magam mögött hagyott éveket, olyan mintha ezekkel a pillanatokkal kövezték volna ki az utam egészen idáig. Szeretem, hogy Scarlett mellett nem a bosszún jár az agyam egyfolytában és nem érzem, hogy komolynak kéne lennem. Szabadnak és átlagosnak érzem magam. Nem hajszolom az életem nagy titkát, nem kergetek szellemeket, egyszerűen csak a pillanatnak élek, nem kell előre megterveznek a következő percek eseményeit. A birtokot a világ legjobb iskolájának hívom magamban. Félreértés ne essen, szeretem ezt a helyet és hálás vagyok az alapítóknak amiért esélyt kaptam tőlük, de én már kijártam az iskolát és akkor se szerettem. Itt elsősorban a képességeim fejlesztem, ami a legnagyszerűbb az egészben, de nincs kedvem ismét végigvenni a történelmet, vagy a matekot.
- Csak jó érzés belegondolni, hogy másként lehetne minden, hogy nem kell oda figyelni az apró, de annál fontosabb dolgokra. - mondom neki mosolyogva, de nem valami lelkes mosollyal. Sok minden miatt nem variálnám a múltat, de legalább annyi dolog van, amiért az egészet újraírnám. Az életem nem olyan szörnyű, mint amilyennek képzelem, és ezzel tisztában vagyok. Én együtt élhetem anyámmal, támaszkodhattam valakire, és pont a ragaszkodás hirtelen megszűnése az, ami annyira bántott.
Scarlettnek viszont kicsiként elvesztette a szüleit. Akkor most kinek a rosszabb? Akinek alig adatott meg, vagy akinek igen? Apámmal ha jóban lennék, akkor még az életemet is átlagosnak mondhatnám, de mivel én utálom, ő pedig fél tőlem....nem vagyunk puszipajtások, és amit anyámmal művelt még kiskoromban...megérdemelné, hogy egy villámot vezessek bele abba a kopasz fejébe. Nem magam miatt mennék vissza a múltba. Ebben az esetben a legkevésbé sem érdekelne az életem. Anyám miatt. Ő jó ember, nem ilyen sorsot érdemelt volna, és ha tudnám, megkímélném ettől. Az egyetlen ember a világon, akiért bármit megteszek és szerintem vannak még egy páran így rajtam kívül. Az emberi természet megköveteli tőlünk, hogy megvédjük a családunkat, vagy azt ami maradt belőle. Mint mikor az anya tigris megvédi gyermekét, úgy kell a kölyöknek gondoskodnia az anyjáról. Megvédeni és biztosítani az életet neki, tehát megpróbálni visszaadni azt, amit nem lehet. De ha nem próbálod meg, az olyan, mintha már a harc elején meghaltál volna.
Hidegzuhanyként ér a hír, pár másodpercig némán állok és próbálom megemészteni a hallottakat. Charles valószínűleg tudta, hogy van itt olyan, aki segíthet nekem. De ő küldte volna Scarletett? Nem, ez baromság, megint próbálok összeesküvést látni mindenhol, hogy könnyebb legyen nekem. Viszont most...mintha a pislákoló remény, hirtelen futótűzzé vált volna a szívemben. Körülbelül így tudom leírni, amit érzek. Már kezdtem beletörődni a sorsomba, erre most újabb reményt kapok az élettől. Mi ez, ha nem a sors? Legszívesebben kérdésekkel bombáznám, de nem szabad elsietnem, nyugalomra intem magam. És ha Scarlett nem találja meg? Vagy a képessége nem fejlődött ki, vagy.....meghalt. Nem, akárhogy, de tudni akarom mi történt. Inkább tudjam, hogy halott, minthogy abban a hitben éljek, hogy elhagyott. - Képes lennél rá? - nézek rá komoly arccal. Vagy inkább a remény az, ami leolvasható az arcomról? -Nem baj, ha nem találod, de...megpróbálnád? Ha nem is most, akkor majd később. - könyörgés az, amit meghallok a saját hangomban? Soha életemben senkinek nem adtam meg az örömöt, hogy így lásson, de ez most más. Nem hiszem, hogy könyörögnöm kéne, hogy segítsen, elég ha megkérem, de nem tehetek róla. Meg se fordul a fejemben, hogy esetleg nem sikerülne. Nem szabad negatívan hozzáállni a dologhoz, mert akkor nem fog sikerülni. Scarlett régi sebeket tépett fel, de nem bánom, sőt inkább köszönöm neki. A remény mindig él, csalódni pedig már sokszor csalódtam. Ha talál valamit, ugrok, ha nem, akkor pedig tovább keresem őt, és élek a démonjaimmal együtt.
- Mondjuk annyira nem tűnik fel az embernek, ahogy egy kis gyerek összerak dolgokat. - mondom neki mosollyal az arcomon. Nekem biztos, hogy nem tűnne fel, amint egy kisgyerek összerak különféle dolgokat. Az ő képessége nem olyan látványos, hogy kiskorában kiszúrják, de ez nem védte meg szegényt. Nekem pedig, akinek elég látványos, soha nem kaptak el, vagy találkoztam olyanokkal, akik fogva akartak volna tartani a képességem miatt. Mondjuk engem inkább pusztításra lehetne használni, mint segítségnyújtásra, míg Scarlett képessége....lehet, hogy összerak egy gépet, ami segít a tudósoknak megteremteni a gyógyszert, amivel immúnisak lehetünk mindenféle vírusra.
- Elcsenjük és majd visszahozzuk. Senkinek sem fog feltűnni a hiánya, a többi járgány között. - mondom neki, biztató hangon. Remélhetőleg a kulcsok az autóban vannak, vagy valahova felakasztva a közelben. Szerzünk egy motort, vagy autót, amihez kedve van, aztán irány....New York? Már nem vagyok benne olyan biztos, hogy odamennék, ha tudnám, hol van anyám. Megígértem Scarlettnek, hogy segítek neki, és tartom is magam ehhez, csak...vannak dolgok, amiket minél előbb el kell intézni. Ha megtalálnám anyámat, nem maradnék vele. Nem illene a mostani Liamhez. Nem, ott folytatom ahol abbahagytam, csak éppen már sokkal boldogabb emberként. De ezen ráért akkor gondolkodni majd, ha sikerül egyáltalán.
- Szerencsejátékról van szó, tehát bármi megtörténhet, de én biztos vagyok benne, hogy nyersz! - biztatom őt. A kezdők szerencséje, és varázsa. Tarolni fog, nemegyszer kaptam ki amiatt, hogy a lánnyal voltam elfoglalva és nem a játékkal. Scarlettből profi lesz, mire odaérünk. - Imádni fogod, csak úgy pezseg ott az élet! A Szabadság-szobor, az Empire State Building és még egy csomó látnivaló van ott. New York az élet és a lehetőségek városa. - mondom neki befejezve a rögtönzött bemutatót. Imádom New Yorkot. Ott éltem az életem azon szakaszát ami anyám és Charlesék között történt. Szeretem azt a várost, minden gondjával és hibájával együtt.
Megállunk kéz a kézben. Úgy látom, hogy most nem figyel annyira oda, amiért hálás vagyok. Jóérzés már csak hozzáérni is. - De, nagyon is megakarom találni, de nem várhatom el tőled, hogy csak úgy megtedd ezt értem. Ha megteszed, köszönöm, és ha sikerül, megfogom őt keresni és visszajövök. Ha nem találod, akkor pedig egy újabb kudarc lesz az osztályrészem mindössze. A te életed, azt teszel benne, és úgy teszed, ahogy te szeretnéd! - mondom neki mosolyogva. Remélem, hogy ez elég jó kis beszéd volt. Komolyan gondoltam. Megakarom találni anyámat, de ígértem, és mondtam valamit Scarlettnek. Az ő élete, nem fogom kényszeríteni, hogy segítsen nekem, és nem haragszom, ha nem segít. Talán majd később. Azt kell tennie, amit ő akar, szabadnak kell éreznie magát, nem kell szem előtt tartania mindig mások érdekét, bármennyire is reménykednek azok benne.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Hétf. 10 Márc. - 15:49

Liam & Scarlett

Nem gondoltam volna, amikor elindultam egy egyszerű sétára, hogy ez lesz a vége. Megismertem egy kedves srácot és még segít is nekem, hogy egy kicsit elinduljak az életben, ami most még olyan bonyolultnak tűnik. És még csak ki sem nevet, nem veszi zokon, hogy időnként hadarok, én miért tenném, ha épp kilövi majdnem a szökőkutat? Fel sem merült bennem ilyesmi és nem tenném meg most sem. Az az igazság, hogy élvezem a társaságát és jó dolog, hogy gondtalanul tudok mosolyogni. Nem kell törnöm a fejem, nem kell olyan dolgokat csinálnom, amiket nem akarok. Egyszerűen csak önmagam lehet és kikapcsolódhatok, ha épp arra vágyom. Tudom-tudom itt is lesznek majd tanórák és minden más, de az most annyira nem tűnik vészesnek, és még az sem lepne meg, ha még ott is jól érezném magam. nem hiszem, hogy itt majd bárki arra kényszerítene, hogy gondolkozzam, itt akkor teszem, ha épp kedvem van hozzá. Aprót bólintok arra, hogy akkor majd beugrunk a bankba. Nem ismerem a szomszéd várost, szóval teljes mértékben rá fogok hagyatkozni, sőt igazából alig ismerek valamit valahol is, szóval nagy segítség ő nekem, hogy itt van velem.
- De elhiszem, hogy vannak dolgok, amiket jó lenne megváltoztatni. Ha következmények nélkül megtehetném, akkor azt hiszem én is e mellett döntenék. - de mivel ez nem lehetséges, ezért nem teszem. Vagy ha ki lehetne próbálni, hogy mi lenne, akkor sem lenne ellenemre, de amíg ez nem lehetséges addig erre nem látok semmi esélyt sem. Addig marad ez, ami van, ami jutott és kész. Próbálom a jelenlegi helyzetből a legtöbbet kihozni és nem visszatekinteni a fájdalmas múltra. Nem akarok azon gondolkodni mi lenne, ha a szüleim nem halnak meg, vagy ha önként adnak oda azoknak az emberekre, amikor még szépen kérték. A sok ha csak ugyanúgy fájdalmat okoz az embernek, egyszerűbb elfogadni, ami jutott. sőt talán megpróbálhatunk úgy hozzáállni, hogy ez kellett nekünk... az életünkhöz, hogy mindennek oka van és ha másképp lenne, akkor talán még rosszabb is lehetne. Fogalmam sincs, hogy neki milyen élete volt, de miért ne történhetett volna minden máshogy, akár tényleg még negatívabban is, mint ahogy most áll a helyzet? Viszont arról a három évvel ezelőtti történésről tényleg nem akarom őt faggatni, szóval csak csendben várok, amíg úgy nem dönt, hogy mégis csak vállalja, hogy elmondja. Azt hiszem láthatja, ahogy kiül az arcorma a meglepettség, amikor elmeséli nekem ezt az egészet. Kissé bizonytalanul pillantok rá, hiszen rossz dolog hiú reményt ébreszteni valakiben, ha aztán mégsem tudsz segíteni, de... a hiú remény is remény nem igaz?
- Tudod én... én meg tudok találni embereket. Nem vagyok még benne igazán profi, mert ez még elég új nekem, szóval nem biztos, hogy sikerülne, és nem akarom, hogy e miatt még rosszabb legyen neked. Nem is érzékelem még túl messzire, bár azt mondták, hogy ez még fejlődhet. De ha tudok... szívesen segítek. - nem tehetek róla, hogy bizonytalan kissé a hangom még most is. Amúgy sem vagyok a magabiztosság mintapéldánya, de így meg főleg, hogy tényleg sejtelmem sincs, hogy egyáltalán sikerülne-e segítenem neki. Nagyon szeretnék, hiszen látom, hogy ez mennyire fájdalmas pont számára. De eddig még a saját húgomat sem mertem felkutatni és mi van, ha az anyja tényleg elment és nem elrabolták? Ha csak fájdalmasabb lesz számára, ha aztán olyasmit kell megtudnia, ami rémesen érinti. És mi van akkor, ha nem érzem majd... egyáltalán?
- Az enyém nem is tudom igazából. Azt hiszem egészen kis koromban, mert már akkor is folyton mindenfélét építettem. - apró mosoly jelenik meg az arcomon a kellemes emlékek hatására. Még a mai napig is előttem van a szüleim értetlenkedő arca, amikor sikerült valamit összeraknom olyasmiből, amire sose gondoltak volna, de fogalmam sincs, hogy mióta csinálom ezt. Nem annyira látványos, mint mondjuk esetében. Egy ideig simán azt is hiteti az ember, hogy egyszerűen csak jól el van a gyereke a játékaival és ennyi. Nem arra gondol azonnal, hogy minden bizonnyal épp valami nagy dolgot talál fel. Abban viszont tényleg biztos vagyok, hogy ő is még sokat fejlődhet ebben az energia dologban és ha úgy hozza a sors, akkor biztosan segíteni fogok majd neki.
- Elcsenjünk? - újra elkerekedik a szemem, hiszen nekem már az is nagy dolog, hogy egyszerűen csak meglógunk, de hogy még el is csenjünk egy járgányt. Nem fogunk ezért kikapni, nem lesz belőle baj? Igyekszem elnyomni az aggodalmaskodó kérdéseket magamban és végül sikerül is, így maradok állva és az eddigi izgatottságom is hamar visszatér. Fogalmam sincs, hogy milyen lehet egy kaszinó, de ha szerinte jó, és ha oda menjünk először akkor én nem fogok beleszólni. Alig ismerem, de mégis képes lennék teljes mértékben rá hagyatkozni. Naiv lennék?
- Gondolod? Szerintem akár veszíthetek is, ki tudja, hogy tényleg nyernék-e. - egy kicsit elbizonytalanodom, de meg nem állok. Most már akkor is irány az a garázs, hogy szerezzünk valamilyen járgányt. Nem fogok meghátrálni, most már egyszerűen nem lehet! - Még sose voltam New Yorkban. - ennyit sikerül megjegyezni, amikor már elindultunk és én arra eszmélek, hogy most ő fogta meg a kezem és húz maga után, bár annyira még csak nem is kell ösztönözni, mert megyek én vele gond nélkül. De végül bólintok, legyen úgy, ahogy ő szeretné, hiszen ő ismeri jobban a várost, a világot nem igaz? Aztán hirtelen mégis csak megtorpanok. A nagy izgatottságban szinte el is felejtettem azt, amiről az elején beszéltünk. A kezét viszont nem engedem el, de mázli, hogy most lekötnek a saját gondolataim, mert így legalább nem pirulok el megint. - De nem szeretnéd, ha inkább... ha megpróbálnánk megkeresni édesanyádat? - lehet, hogy az fontosabb lenne, mint hogy én kaszinóba menjek. Megtehetem még máskor is, bár valahol ott motoszkál bennem az a buta lehetőség is, hogy ha Liam megtalálja az édesanyját, akkor talán már nem is kell, hogy itt legyen ebben az iskolában, akkor lehet, hogy vele akar majd lenni, és... mást kell majd keresnem, aki megmutatja, hogy milyen is a világ úgy, hogy nem vagy bezárva valahova, és azt teheted, amit akarsz és nem azt kell tenned, amit mások akarnak.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Vas. 9 Márc. - 18:57

Van, hogy az élet választást kínál nekünk. Láttunk több utat magunkat előtt és valamelyiken el kell indulnunk. Nem mehetünk vissza, csak előre mehetünk a következő elágazást kutatva. Mindenkinek van ilyen. Scarlett is választhatott mikor elszökött abból a katonai létesítményből. Kockáztatott és nyert. Én talán többször választhattam, de úgy érzem, hogy a rosszabb utat fogom ki mindig. Például mikor elmentem arra a házibulira. Nem tudtam, hogy mi a következménye, de elmentem és túl későn értem vissza. Az életemnek talán ez a választóvonala. Ekkor tört el valami bennem, ekkor értettem meg, hogy bármikor elveszthetünk mindent. Öt évig éltem hamis személyazonosság alatt, más embernek kiadva magam, és mikor sokáig viselünk egy álarcot, lassan elfelejtjük, hogy ki is van alatta. Bulizós, hülye, bunkó tininek mutattam magam, mert az idő és a hely ezt követelte és elfelejtettem milyen is voltam. Mikor pedig a függöny leszállt, örökre lezárta az életem azon szakaszát. Soha többet nem leszek az, aki régen voltam. Új ember született akkor, árnyéka régi önmagamnak.
Csak mosolyogni tudok, válaszolni nem. Nem tudom miért, egyszerűen csak nem tudok. Nem az a baj, hogy nem találom a szavakat. Szeretem őt nézni és mosolyogni rá. Lehet, hogy nyálas és elcsépelt szöveg, de úgy érzem, hogy visszahozott az életbe. Mentőövet dobott egy fuldoklónak. Azzal, hogy segítek neki megismerni a világot kicsit magamnak is segítek. Muszáj hibáznia az életben, de nem kell akkorát, mint nekem, megkímélhetem a szenvedéstől. Vele együtt pedig én is újra járhatom az egészet, elfeledkezhetek a gondjaimról, megélhetem másodjára a kamaszéveket. - Jól van, akkor majd gyorsan be kell ugranunk a bankba. - csak sikerült válaszolni. Szerencsére minden igazolványom és iratom nálam van, így nem kell visszamenni értük. Talán majd, ha már úgyis a bankba vagyunk, nyithatnánk Scarlettnek egy számlát, arra úgyis szüksége lesz.
- Igazad van, biztos, hogy másként alakultak volna a dolgaink és mi is mások lennénk. - igaza van, de akkor is jó belegondolni, hogy meglehetne változtatni a múltat. Viszont az is igaz, hogy mások élete mennyiben változna ennek hatására, hiszen olyanok vagyunk, mint a mozgórészecskék, egyfolytában ütközünk egymással és kitudja milyen irányba mozgunk tovább. Ha megváltoztatnám a múltat sok ember biztos kevesebbet szenvedne, de én más lennék. Vágyom arra, hogy olyan legyek, mint régen, de szeretem a mostani önmagamat. Az élet legtöbb nehézségével szembenéztem. Éheztem, betegeskedtem, éltem az utcán, elvesztettem mindent, magányos és csalódott voltam, de túléltem. Keménynek formált az élet, megacélozta a szívemet. Keveseknek adatik meg, hogy ne féljenek az élettől, ha az nem nekik kedvez. Engem most már nem érdekelne az, hogy nincs munkám, vagy otthonom, mert egyszer már túléltem, menni fog ismét. Viszont az nagyon is bántana, hogy megint egyedül maradnék a világ ellen. Abból egy életre elég. Sok dologgal szembenéztem már, de még mindig itt vagyok. Ami nem öl meg, az erősít. Emlékszem, mikor az utcán éltem semmim nem volt, csak a méltóságom. Könnyű róla megfeledkezni, pedig pont ez tesz minket emberré, ez az, amit soha nem szabad elengednünk, mert ha megfosztanak tőle, az emberséged veszik el. Bármennyire is nyomnak el, a méltóságod szabaddá tesz.
- Nem titok, de annyira nem szeretek róla beszélni, de te is elmondtad mi történt veled nem? - kicsit elhallgatok és elgondolkodom mit is mondjak. Nem fogom részletezni az életem, bár ő konkrétan csak a három évvel ezelőttre kérdezett rá. Nem azért nem mesélném el minden részletét, mert nem akarom. Nagyon is akarom, de...maradjon ez még az enyém, az én titkom. - 3 évvel ezelőtt elmentem egy házibuliba. Megígértem anyámnak, hogy visszaérek még éjfél előtt. Másnap reggel mentem haza, őt pedig sehol se találtam. Kihívtam a rendőröket, de nem találták meg soha. - előveszem a gyűrűt a zsebemből és visszarakom az ujjamra. - Ez a gyűrű az övé volt, a jegygyűrűje volt. Megtartotta, de nem tudom miért. Ennyi maradt utána. - nagyot sóhajtok és beleharapok az ajkamba. Stephenen kívül még senkinek sem beszéltem erről. Charleséknak is csak egy keveset, de gondolom ők tudták már még mielőtt elmondtam volna nekik.
- Én is remélem, hogy idővel fejlődök majd! 14 éves voltam, mikor előjött. Te mennyi voltál? - Fura belegondolni, hogy kb 8 éve élek együtt ezzel, de már mennyi mindenre használtam. Mikor izgultam mindig előjött, aztán mikor dühös voltam, de annyira nem zavart a hétköznapokban. Anyám csodabogárnak látott, apám pedig utált. Pedig ő orvosnak készült, igazán érthette volna a mutációm. Mindig is gyáva volt, még csak a szemembe sem mert nézni. Nem is keresett mikor eltűnt anyám, de én sem őt. Nem akarom látni, és semmi szükségem arra, hogy felidegesítsem magam és kórházba juttassam, bármennyire is úgy érzem, hogy megérdemelné.
- Oké, ennél már csak jobb lehetek. - mosolygok rá. Nem akartam, hogy úgy tűnjön, mintha ezt elvárnám tőle vagy hasonló. Nem is szabályzóra, inkább valami generátorra lenne szükségem akkor már. Látom rajta, hogy mennyire izgatott, és azt is, mikor elpirul. Még, ha pillanatokra is, de elfeledkezik magáról, ez pedig nagyon jó. Nem kell gondolkodnia azon mit tesz, főként ha hozzámér, mert az nekem csakis jó lehet. Sok lehetősége van, hogy megbánja majd később néhány tettét, de ez nem az, mikor így kéne tennie. Ha nem próbál semmi újat, nem fog hibázni, az élet pedig csupa újdonság, úgyhogy hibázhat majd kénye-kedvére.
- Garázs biztos van, ott pedig motornak, vagy autónak akadnia kell. Elcsenjük a kulcsokat és mehetünk is! Mindkettőt tudom vezetni, úgyhogy ezzel nem lesz gond! - mondom neki mosolyogva. Lehet, hogy kicsit megrémisztette a kaszinó, de nincs mitől félni. A veszélyes emberekkel általában csak az alvilági lepukkadt kis szobák vannak tele, ahol pókereznek. A város szívében lévő helyeken ilyentől nem kell félni, persze ott is van egy-két zűrös alak, de miért kötnének belénk? Ha esetleg mégis megtörténne, akkor mi van? Mutánsok vagyunk, nem kell félnünk tőlük.
- Jó kis hely pedig! Egyszer mindenkinek el kell látogatni egybe. Könnyű, majd útközben elmagyarázom a szabályokat. Persze, a gatyájukat is el fogod nyerni! - mondom neki széles mosollyal. Már csak egy gond van. North Salemben nem hiszem, hogy van kaszinó. A fenébe, még egy rendes sztriptízbárjuk sincsen, akkor hogy lehetne kaszinójuk? Peeksillben talán van egy, de New York az mégis csak New York! Vegas lenne az igazi, de az egy mellkasdöngető férfi város, legalábbis szerintem. Feltűnik, hogy kissé elgondolkodik, mint aki érveket hozna fel magában, de aztán végül csak kimondja. - Na, akkor North Salem kilőve, Peeksill és New York játszik. Ha nagyon repesztünk, akkor egész gyorsan odatudunk érni mindkét helyre. Na melyik legyen? Én New Yorkra voksolok, de csak azért, mert ott több az élet és a pörgés, mint Peeksillben. - mondom neki mosolyogva, és megfogom a kezét, gyengéden húzva magam után, mert én már indulok is a garázs felé. Végre, újra mozgásban!

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Vas. 9 Márc. - 10:05

Liam & Scarlett

Nem hiszem, hogy rosszul érintene, netán féltékeny lennék azért, mert neki jobb élete volt, mint nekem. Az enyém is lehetett volna rosszabb. Végül is nem bántottak és a gyerekkorom jó volt. Nem vagyok az a típus, aki folyton azon akar keseregni, hogy milyen rossz neki. Egyszerűen csak előfordul, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kéne. Az a lényeg, hogy most itt vagyok és hogy talán majd felfelé fog ívelni az életem. Ennek akarok örülni és nem azon keseregni, ami volt. Ezért nem zavarna, ha mesélne az életéről, sőt remélem, hogy majd fog is, hiszen igazán szívesen megismerném majd, persze ha neki is van kedve megismerni engem. Bár én olyan sok mindent nem tudok mesélni és jó eséllyel, ha felhozom a múltamat, akkor majd eszembe fog jutni, hogy meg kéne keresnem a húgomat, már ha merem egyáltalán. Fogalmam sincs, hogy mi van vele, hogy hol van, hogy utál-e, amiért nem voltam vele. Igyekeztem felfogni előle minden csapást, de aztán elvittek és onnantól már nem tudtam megvédeni.
- Jól van, ez jól hangzik és tényleg köszönöm. Nem is gondoltam volna, hogy csak úgy belebotlom valakibe, aki ilyen kedves. - nehezen tudom visszafogni a mosolyomat, de amúgy is nagyon szeretek mosolyogni. Az nagyon jó dolog és igazából régen sem volt ez gond nekem, maximum okom volt rá jóval kevesebb, mint most. De jelenleg nagyon is jól érzem magam és minden okom meg van rá, hogy jó kedvem legyen. Az idő is szép, találkoztam egy rendes sráccal és tényleg úgy néz ki, hogy ez az iskola tetszeni fog nekem. Szeretek itt lenni már most is, pedig még csak alig pár napja érkeztem.
- Imádom az időutazást, az egyik kedvenc témám! De nem tudom Liam... akkor is túl veszélyes és valahol az élet dolgai alakítanak minket olyanná, amilyenek vagyunk. Ha megváltoztatnám az életemben azt, ami miatt ilyen lett akkor... nem lennék most itt, nem lennék ilyen. Minden egész máshogy alakult volna és már megszoktam a jelenlegi életemet. Arról nem is beszélve, hogy ki tudja hány ember életét befolyásoltam, vagy épp te az utóbbi három évben, és mennyi minden változna számukra is, ha változtatsz. - megrázom a fejem a kissé megint csak hosszúra sikerült kifejtés után. Tényleg úgy gondolom, hogy ez olyasmi, ami nagyon veszélyes, amit nem szabad bolygatni. A múltat megváltoztatni, akár csak pár nappal ezelőtti eseményeket is sok olyasmit elindíthat, amire még csak nem is számítunk. Én biztos, hogy nem merném ezt megkockáztatni. Talán nem vagyok elég bátor hozzá, nem tudom, de akkor is... Az viszont persze, hogy érdekel, hogy vajon mi lehetett vele három éve, amit annyira meg szeretne változtatni, csak nem merek azonnal rákérdezni, hiszen ha olyan fontos, akkor rossz élmény lehet. Jót nincs értelme átalakítani igaz? - De miért... mi történt három éve? Akarom mondani, persze csak ha nem titok, mert nem biztos, hogy rám tartozik, vagy akarsz beszélni róla. - újra jön a hadarás, amikor rájövök, hogy talán mégis magamban kellett volna tartani a kérdést. De most már mindegy, nem fogok tudni ezen változtatni, kicsúszott és kész. Majd maximum, ha nem akar, hát nem válaszol. Az viszont tény, hogy egész jól együtt tudnánk dolgozni, bár nem minden szokott elektromosságot követelni, ami kikerül a kezeim közül, de van rá példa időnként. És szerintem egyáltalán nem olyan rossz a képessége, ahogy ő gondolja, mert látom rajta, hogy nincs igazán oda érte. Szerintem mindennek meg van a maga szépsége, csak van amiben esetleg nehezebb megtalálni, de én mindig azon vagyok, hogy addig keressem, amíg meg nem lelem.
- Igazi villámhárító lehetnél, és akár másokat is megvédhetnél a villámtól. Szerintem jó képesség ez és biztosan tudod fejleszteni is idővel, csak sokat kell hozzá gyakorolni. Neked mióta van? - én már gyerekkorom óta ezzel élek együtt, így igazából viszonylag könnyű, hiszen bőven volt időm fejleszteni rajta, no meg gyerekként még csak fel se tűnt senkinek, hogy más vagyok, hiszen egyszerűen csak szerettem azzal foglalkozni, hogy szétszedek és összerakok dolgokat, ami egy gyereknél azért nem annyira látványosan furcsa. Egy idő után tűnt csak fel a szüleimnek, hogy talán olyasmik is kikerülnek a kezeim közül, amik furcsák és egy ekkora gyereknek azt se kéne tudnia, hogy mi az.
Az viszont tényleg túlzott izgalommal tölt el, hogy ellógjunk. Nekem ez nagy dolog, hiszen soha sem voltam egy renitens gyerek. Mindig is azt tettem, amit kellett, csak egyszer szálltam szembe másokkal, amikor meglógtam a támaszpontról és kb. ennyi. De most mégis teljesen sikerül bezsonganom már csak a lehetőségtől is. Az sem zavar, hogy kilövi majdnem a szökőkutat. Végül is nem lett baj és nekem eszembe sem jut az, hogy esetleg engem is eltalálhatott volna.
- Oh, hát azt úgy nem tudom. Általában csak jönnek az ötletek és nem konkrétan az lesz, amit akarok. Ezt nem értették meg ott sem, ahol voltam. De szerintem egyszerűen csak próbálj meg koncentrálni és akkor menni fog. - apró vállrántás, de aztán meg is jelenik egy mosoly az arcomon. De, ha arra kerül sor, akkor biztosan eszembe fog jutni azonnal. De most nem tudok csak erre koncentrálni, vagy elsősorban erre. Túlságosan ezen az ellógáson jár az agyam és nem sokára már fel is pattanok. Most akarok menni, amíg még erős az elhatározás, mert lehet hogy pár nap, vagy óra múlva már nem merném megtenni. Most viszont nagyon akarom. Mindegy hova, csak... csináljunk valami rosszat. Mintha ez lenne életem legnagyobb bűne, de valahol így is van. Amikor rájövök, hogy a kezét szorongatom gyorsan el is engedem és zavart mosoly és persze egy kis szolid pír jelenik meg az arcomon.
- Jó! És mivel megyünk? Busszal? Van egy garázs, esetleg biciklivel? Még nem néztem körül nagyon. - gyalog azt hiszem messze lenne a város, engem legalábbis kocsival hoztak és az alapján eltartana egy ideig, mire eljutnánk North Salembe csak úgy gyalog. A felvetése viszont meglep, hogy kaszinóba menjünk. Sose jártam még ilyen helyen és alig ismerem az ottani játékokat és valahogy az ilyesmiről mindig valami rossz jut eszembe. Veszélyes alakok és... de ez egy kisváros, ami a közelben van, csak nincsenek ott veszélyes alakok.
- Kaszinó... ha segítesz, akkor miért ne. Még nem jártam olyan helyen és nem is ismerem a játékokat. Szerinted tényleg nyernék? - talán igaza van és rá kell bíznom magam, hiszen ő ismeri az életet, meg a világot és nem én. Végül bólintok egy egész nagyot, mint aki még most is hadilábon állt saját magával és csak most jutott oda, hogy tényleg meggyőzze önmagát arról, hogy ez tényleg így lesz jó. Kihúzom magam, és csak egy pillanatra harapom be az alsó ajkamat. - Menjünk akkor kaszinóba most azonnal! - már tényleg csak az a kérdés, hogy mivel megyünk majd oda, mert azért a város nem egy ugrásra van. És vajon van ott kaszinó? Egy álmos kisvárosban? Mert úgy tudom, hogy New York még vonattal talán órákba is telik, Peekskill pedig buszozás és az is távolabb van.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Szomb. 8 Márc. - 20:02

Megfordul a fejemben, hogy elkezdjek neki mesélni az életemről. Az első emlékemtől egészen az utolsóig, ha már ő is elmondta mi történt vele. De jobban látom inkább csendben maradni, mert lehet nem esne jól neki, ha elmesélném a teljesen normális életem, ami neki nem adatot meg. Legalábbis addig normális és idilli életem, amíg egyik napról a másikra fel nem kellett nőnöm. Az éveken át tartó szenvedést és problémát, amit okoztam másoknak. Van mentségem: a világ kegyetlen. Alkalmazkodsz vagy elnyel a világ. Nem akartam alkalmazkodni, saját szabályok szerint éltem, aminek a következménye közel másfél év vér és kín volt. A kiszállás volt a legnehezebb, de az iskola és az, akkor még két idegen férfi megmentett. Akkor találtak rám, mikor már kiszálltam mindenből, de azt soha nem tudtam, hogy mennyit tudnak a múltamból. Remélhetőleg semmit, nincs benne semmi méltóságteljes, de legalább megtanított élni és elfogadni, hogy kegyetlen dolog az élet. Nem is az emberek, sokkal inkább a saját magam miatt volt olyan az életem, amilyen. Az emberek pusztán csak még elviselhetetlenebbé tették.
- Van ruhám és kajám is, meg amúgy se szoktam sokat költekezni, csak nagy ritkán megyek el bevásárolni magamnak, bulizni meg nem szoktam mostanában, úgyhogy nincs olyan nagy szükségem a pénzre. Tekints rá, akkor úgy, mint induló tőkére az életedhez egy kedves idegentől! - mosolygok rá, és már észre se veszem, hogy úgy hadar, mintha bármelyik szó lehetne az utolsó dolog amit mondott. Fura dolog lehet, egy számára idegen ember pénzt ajánl neki, de nincs ebben semmi különös. Nem vagyok jó emberismerő, többet foglalkoztam azzal, hogy szenvedjenek, mintsem, hogy kiismerjem őket. Scarletten azonban meglátszik a természete. Nem hinném, hogy csak úgy lelépne a pénzemmel vagy kiakarna fosztani, bár nem is érdekelne. Nincs olyan sok pénzem, hogy ne lehetne pótolható és nem tudnék haragudni sem Scarlettre. De ez lehetetlen, látszik rajta, hogy képtelen lenne bárkinek ártani. Nem szabad őt elrontani, bár nem tudom mennyire alakult ki a személyisége, elvégre a kamaszéveink alatt alakul ki, de mivel ő nem igazán tudott olyat élni....kitudja. Bár ebben nem igazán hiszek, hiszen ha egy csecsemőt már születésétől mondjuk katonának nevelünk, nem fog harminc évesen akciófigurákkal játszani. Nem vagyok lélekdonor, saját magamat is képtelen vagyok meggyógyítani, nemhogy más valakit. Olvastam egy könyvben, hogy egymás lelkét megtudjuk gyógyítani, de a sajátunkat nem. Tehát, akkor mégiscsak jó lélekdonor lehetnék?
- Látom nagyon érdekel a téma. De biztos van valami, amit mindezek ellenére megváltoztatnál nem? Én mondjuk szívesen visszamennék 3 évvel ezelőttre, hogy otthon maradjak, egy házibuli helyett . - és akkor talán megtudom akadályozni anyám eltűnését. Ha a saját elhatározásából ment el, akkor megállítom, vagy vele megyek. Ha nem, akkor pedig megvédhetem volna. Akkor most egyetemre járnék és valahol Washingtonban élnék, eszembe se jutna, hogy háborúzzak. Viszont sok minden kimaradt volna az életemből. A felnőtté válás rögös útja, a halálközeli élmény és Scarlett. Kellett a sok hiba és szenvedés, hogy megértsem mit jelent önállónak és felnőttnek lenni. Kellett az, hogy kis híján megölt Evy, mert akkor megértettem, hogy mennyire is akarok élni, hogy mikor azt mondom, meghalnék valamiért, valójában élni akarok, mert minél a közelebb van a halál, annál inkább érzed, hogy élsz.
- Jó kis csapat lennénk. A villámos dolgot köszönöm, eszembe se jutott eddig, hogy felfogjak egy villámot. Majd kipróbálom! Generálni viszont, csak kis energiákat vagyok még képes. - mondom kissé talán túl szomorúan. Egyszer próbáltam csak, de az csak annyira volt elég, hogy felkapcsoljon egy lámpát. Talán azóta fejlődtem. Viszont a villámos ötlete nagyon tetszik Scarlettnek. Ahogyan meglátok egy villámot legközelebb ki is próbálom mit tudok. Villámokkal lövöldözve azért végre veszélyes ellenfél lehetnék bárkinek nem? Ha meg nem sikerül, gondolom túlélném a villámcsapást, hiszen az eddig engem ért energiákat meg se érzem, mintha lepattannának rólam. Talán a sok felgyülemlő energia miatt szeretek annyira viharban lenni. Mindig is fittnek és erősnek éreztem magam, ha vihar tombolt a városban.
Mosolyoghatnékom van, hogy milyen komolyan veszi az ellógást, mintha éppen készülnénk bankot rabolni vagy hasonló, pedig csak arról van szó, hogy elugrunk szórakozni. Biztos amiatt van, hogy abban katonai létesítményben nem lóghatott az óráiról, de azért megmosolyogtató, milyen izgatott. Örömmel nyugtázom, hogy kinevet, mire nekem is sikerül elmosolyodnom. Ha másvalakinek a társaságában történik lehet, hogy megsértődnék, amiért kinevet, de most még csak rosszul sem érzem magam. Jóérzés, hogy nem kell magamat erősnek mutatnom, hogy ezzel kimutassam: velem nem szórakozhatnak. Nem, egyszerűen csak magad adom, az ilyen béna hibákkal együtt.
- Akkor aztán pucolás lett volna innen! - mondom nevetve. - Ki kéne találnod nekem valami erőszabályzó féleséget! Akkor nem kéne félnem, hogy lerombolok egy fél utcát, ha nem figyelek oda! - mondom neki mosolyogva. Nagy szerencse, hogy nem őt találtam el, és remélem, nem az jött le neki, hogy ha megérint vagy közel hajol hozzám, elszabadul a pokol. Pont, hogy arra ösztönöz, hogy egyre jobb legyek, bár ez nem látszott az előbb. Csak meglepett a közeledése és megfeledkeztem magamról, de ez még egyszer nem fog előfordulni remélhetőleg. Felállok, ahogy belekarol a kezembe és végig őt nézem mosolyogva, ahogy éppen készül elkövetni élete legnagyszabásúbb bűnét. Gyorsan el is engedi a kezem és zavartan mosolyog rám, biztos a pillanathevébe tette mindezt és rájött, hogy mit tett. Vagy fél, hogy felrobbantom a szökőkutat. - Oké, mint a nindzsák kisurranunk, észre sem veszik és már messze járunk! - mondom neki, felvázolva a tervet. De hova menjünk? Vidámpark, mozi vagy máshova? Vagy csak menjünk amerre jólesik? Végül is így kötöttem ki itt, ahol Scarlettel is találkoztam. Talán elsőként vehetnék valami kabátot, mert hirtelen elkezdtem kissé fázni, a mostani kabátom pedig elégé elhasznált már, de magam miatt mégse menjünk be vásárolni valahova.
- Elmehetnénk egy kaszinóba. Gondolom még nem játszottál és a kezdők szerencséje is veled lenne. Szerintem kaszálnál! - mondom neki mosolyogva. Saját magának kell majd pénzt szereznie. Sokkal jobb érzés is, és nem jó, ha mások tartják el, de nem kell még ma elkezdeni dolgozni. Amit mondtam a kaszinóról komolyan gondoltam. Nyer majd egy csomó pénzt, ami évekre elég lesz, mert mindenki őt fogja nézni, és senki nem fog odafigyelni a játékra. Kitudja, talán ha szépen megkéri, még hagynák is, hogy nyerjen. Az élet túl gyorsan elszáll, neki pedig sok év kimaradt belőle.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Szomb. 8 Márc. - 10:54

Liam & Scarlett

Tudom én, hogy sok naiv és talán buta kérdésem van, de nem tehetek róla. A szüleimnek nem volt elég ideje, hogy igazán rendesen felneveljenek. Kénytelen voltam sok mindenre egyedül rájönni, már amennyire ez lehetséges akkor, ha nem nagyon dughatod ki az orrod a nagyvilágba és nem ismerheted meg, hogy milyen is a valódi élet. E nélkül most is csak tapogatózom és próbálok valahogy eligazodni ebben a kinti valóságban. Majd csak sikerülni fog, legalábbis ebben bízom, akkor pedig biztosan, ha még segítségem is van és Liam elég szimpatikusnak tűnik ahhoz, hogy vállalja ezt a szerepet. Ha pedig sikerül nem sokszor leégnem előtte, akkor talán még számára is kellemes lesz ez az oktatói feladat, nem csak nekem. Az viszont tényleg tuti, hogy egy fillér sincs nálam, bár itt igaz, hogy nincs is rá szükség helyben, mert mindent megkapunk, ami kell. Gondolom a legtöbb diáknak a szülei fizeti a tandíjat, és akadhatnak páran olyanok is, mint én, akik számára ez a kúria egy menedék a veszélyek elől.
- Neked nincs? Jó persze itt nincs, de amúgy biztosan van és az olyan... furcsa lenne. Mármint tudod az embernek a szülei adnak pénzt, a rokonai ünnepekre, vagy az igazán közeli barátok, ha bajban van, netán a párja csak úgy ok nélkül. - darálom el megint így hirtelen. Ő pedig egyik kategóriába se sorolható nem igaz? Egyszerűen csak meglepő nekem, hogy ennyire kedves, hiszen nem is ismer. Lehetnék valami alávaló perszóna is, aki egyébként csak kihasználni akarja, vagy ártani neki. Miért ne lehetne erre is esély nem igaz? Lehet, hogy nem is csak én vagyok itt a naiv, ha nem ő is! Vagy csak jó emberismerő és simán leszűrte rólam, hogy a légynek se tudnék ártani, még jó eséllyel akkor sem, ha az életem múlna rajta, bár persze fogalmam sincs, hogy ha az életem forogna kockán, akkor hogyan reagálnék. Ezt mindenki csak akkor tudja, amikor már benne van egy húzós helyzetben, előbb véletlenül sem. Egyelőre még csak nem is tudom, hogy mire kéne nekem pénz. Van pár ruhám, amiket elhoztam és itt enni kapok, szóval maximum a szórakozásra, vagy idővel egy-két plusz ruhára, de ebben lehet, hogy az alapítók is tudnak segíteni. Azt hiszem egyszer majd erőt kell vennem magamon, hogy ezt megkérdezzem.
- Azon még én is meglepődnék hidd el. Bár egy időgép azért nem lenne rossz, csak tudod ez bonyolult, mert a jövőbe előre utazni veszélyes, viszont a múltban ha megváltoztatunk valami egészen apró dolgot, az kihathat a jelenre teljesen. Az is előfordulhat, hogy akkor soha nem is találkozunk, vagy meg se születünk, vagy az egész világ teljesen átalakulna mire visszatérnénk. - tudom, túl sokat beszélek, de az időutazás az egyik olyan téma, amit egyszerűen mindig is imádtam. Szeretem az ilyen könyveket, de épp ezért tudom is, hogy nagyon veszélyes és rengeteg a hátulütője. Nem is akarnék időgépet építeni. Ez inkább olyasmi, ami jó ha megmarad az ember képzeletének szintjén és soha nem jön létre. Egyébként is, ahogy egy nagy tudós mondta egyszer, ha létezne időutazás, akkor már biztosan visszajött volna valaki, hogy elmondja. A képességére viszont kíváncsi vagyok, ezért feszülten figyelek, hogy vajon mi fog történni.
- Hű! Azért ez nem semmi. Én megépítek valamit, te pedig adsz neki energiát. És akkor be tudod szívni a villámot is, vagy tudsz generálni. Nagyon szép! - valahogy meg kéne tanulnom nem hadarni. Nem egyszerre kimondani mindent, ami eszembe jut, hanem valahogy lassan fokozatosan adagolni, de nem nagyon megy. Főleg, mert tetszik, amit láttam és fel sem merül bennem elsőre az, hogy ez olyan veszélyes lenne, csak amikor ki is mondja, hogy az anyját is megrázta már párszor. Végül is jogos, egy nagyobb áramütésbe bele is lehet halni, de ha már tudja irányítani, akkor akár életeket is menthet vele, vagy újraindíthatja a lefulladt autót, vagy bármilyen gépet. Azért ez szerintem nagyon jó dolog, bár én miben nem a pozitívumot látom?
Az viszont egy picit akkor is meglep, amit ezek után mond, hogy lógjunk el. Én nem vagyok ennyire bátor. Bár persze megszöktem a támaszpontról, mert muszáj volt, és nem szerettem ott lenni, de az, hogy meglógja a suliból... Sosem voltam egy renitens diák. De most mégis valahogy izgalommal tölt el a lehetőség, ezért is hajolok közel, mintha csak már most félnék, hogy valaki meghallja, amiről beszélünk és már előre lebukunk, pedig még semmi rosszat nem is tettünk. Akkor persze megrezzenek, amikor hirtelen a szökőkút szélének csapódik az energia. Elkerekedik a szeme, aztán amikor ránézek és a riadt ábrázatára nem tehetek róla, de egy röpke kuncogás tör ki belőlem.
- Semmi gond, csak kicsit... hirtelen történt. Még jó, hogy nem romboltad le a fél kertet. - valahogy az eszembe sem jut, hogy esetleg engem is eltalálhatott volna és akkor nagyobb baj lett volna ebből az egészből. De egy kicsit sem zavar, ami történt. Előfordul. Végül is ez olyan, mint amikor én faképnél hagyok valakit, csak az egy fokkal kevésbé veszélyes. Legalább megnyugtató, hogy itt még sokan kezdők és nem teljesen tudják irányítani azt, amire képesek. Nem csak én vagyok még ebben új és bizonytalan, hanem igenis mások is. - Jó, lógjunk el! - a szám elé kapom a kezem, és komolyan még körbe is nézek, hátha valaki meglátta. Úgy érzem magam, mint aki élete legnagyobb bűnét készülne most elkövetni, de mégis széles mosoly játszik az arcomon és persze hevesen kalapál a szívem, pedig még nem is tettünk semmit. Végül leengedem a kezem, és valahogy automatikusan jön a késztetés, hogy megfogjam az övét és felálljak, majd felhúzzam őt is a padról. - Menjünk most! Valahova, a városba, úgy hogy... hogy nem kéredzkedtünk el. - egy kicsit érzem, hogy megremeg a hangom és amikor rájövök, hogy mit is csináltam gyorsan elengedem a kezét, és zavartan mosolyodom el. Nem is tudom, hogy mi ütött belém hirtelen, de jó lenne megtenni! Ha nem is a vidámparkba, mert az talán még nincs is nyitva, hiszen még alig értük el a tavasz elejét, de csak úgy akárhova. Még sose tettem ilyesmit és most csak úgy feszít az izgalom, hogy megfordult a fejemben.
- Nem is tudom, van biztos olyan munka is, ami érdekes, vagy... végül is ez is segít megismerni a világot meg a embereket. Kereshetnénk most nekem munkát! - tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű, nem fogok azonnal találni valamit, de azért meg lehet próbálni. Engem pedig igazán nem zavarna, ha tudom is én felszolgáló lennék, vagy valami hasonló. Akkor legalább emberekkel beszélhetek és egy nap hosszú, beleférhet pár órás munka, plusz az iskola és akkor még hétvégén, vagy este ugyanúgy lehet mással is foglalkozni. Abban úgy is biztos vagyok, hogy nem fogok én sokat aludni naponta. Az alvás csak felesleges időpocsékolás, és nekem már annyi időm ment el eddig, hogy szeretnék kiélvezni minél több szabad percet.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Pént. 7 Márc. - 20:16

Csak akkor értjük meg, mennyire fontos nekünk valaki, mikor már elvesztettük. Addig gondtalanul élünk és, ha idegesek vagyunk, a fejükhöz vágjuk minden hibájukat, majd mintha győztünk volna elmegyünk. Pár perccel később rádöbbenünk mit tettünk, de azt mondogatjuk magunkban: Majd holnap bocsánatot kérek. De holnap már nem tudunk bocsánatot kérni, mert nincs kitől. Összeomlunk, és rájövünk, hogy valójában mi vagyunk minden, amit az ő fejéhez vágtunk. Úgy éljük meg, mintha mi haltunk volna meg. Iszunk, mindent megteszünk, hogy elfelejtsük mit tettünk, teljesen kifordulunk magunkból. Aztán jön a segítség. A család, barátok, vagy akárki más, és leszokunk. Ettől fogva az életünk arról szól, hogy bocsánatot nyerjünk, hogy példát mutassunk. Túl sokszor láttam ezt, és szerencsére csak részben éltem át. Az is szörnyű volt és szánalmas is, így visszanézve. Én csak a veszteség miatt törtem le, nem kellett bocsánatot nyerjen, vagy bárkinek is példát mutatni.
- Nem, nem baj. Itt semmi szükséged rá, de ha kell, szívesen adok! Nekem nincs rá szükségem. - mosolygok rá. Ennyit arról, hogy milliomos leszek. Gyerekkoromban sokat képzelődtem arról, hogy gazdag leszek, lesz vagy száz sportautóm és egy tengerparti villában sütetem majd a hasam. Visszagondolva erre, most már úgy érzem szerencsés vagyok amiért ez nem következett be. Beérem annyival, hogy hébe-hóba elmegyek vásárolni pár pólót vagy nadrágot és veszek valami nassolni valót, hogy legyen mit enni meccsnézés közbe. Ami megmarad, pedig ott porosodik a széfemben. Még a pénz is jobban örülne, ha végre elkölteném, vagy Scarlett elköltené. Ha mégiscsak pénzszűkében lennék hirtelen, csak el kell utaznom a régi családi nyaralóba, ahova anyám rejtette a tartalékokat, ha esetleg ránk találnának. Van ott konzerves kaja, pénz, fegyverek, képek és szerintem még a Plymouth GTX-szem is ott áll. Az első autóm volt, de otthagytam mert anyám túlságosan is erősködött, hogy kell egy menekülő jármű. El kéne mennem, és ellenőrizni megvan-e még, és ha ott vagyok, akkor már meg is szerelhetném, mert valószínű, hogy ennyi idő után már nem szuperál a járgány.
- Hát, ha nem tudnám mi a képességed, én is meglepődtem volna, hacsak felállsz és elmész összerakni egy időgépet. - irigylem őt, amiért ilyen természetű a képessége. Tud vele ártani, de nyilván segíteni akar vele, és tud is. Kitudja, talán pár év múlva, már a Marson fogunk beszélgetni! Én meg mit tudok? Főként ártani, ha segíteni akarok, használhatnak defibrillátorként, de még talán azt is elrontanám. Sokat szenvedtem a képességemtől, főként azért, mert hangulatfüggő. Dühömben, csak úgy kitör és rombol, ami sok fejfájást okozott már, de mindent összevetve, nem bánom, hogy ezzel kell élnem. Talán jobban örülnék, ha tudnék gyógyítani például, de az nem illene annyira a jellememhez. Harcos vagyok, olyan képességemnek kell lennie, ami árt másoknak. Szomorú, de ez van.
- Én az energiát tudom irányítani. - a bal kezemet a farmerem zsebébe süllyesztem és megfogom az elemet, amiből mindig van nálam. A belőle kinyert energiát pedig a jobb tenyerembe irányítom, és hagyom, hogy a tenyeremben szikrázzon, hogy Scarlett is láthassa. - Mindenfajta energiával megy, csak a nagysága szab gátat egyelőre, és sajnos elégé hangulatfüggő is, anyám sokat is panaszkodott, mert sokszor megráztam szegényt. - legalábbis remélem, hogy fejlődni fog a képességem. Vicces lenne, ha tudnám ki be kapcsolgatni egy egész várom energiaellátását, vagy kitudnám nyerni az energiát egy atombombából. Na, az fergeteges lenne! Még mikor egyedül voltam rájöttem, hogy tudok elektromos tüzet létrehozni. Pocsolyába, vagy például a buszon a kapaszkodó csövekbe áramot vezetem, ezzel "tréfáltam" meg az embereket. A képességem sok mindenre használható, csak kell egy ötlet és egy jó kivitelezés.
- Nem foglak. - mosolyodom el. Nem is kérdezhet butaságot, hiszen, ha kérdezel valamit, amit nem tudsz az nem butaság nem? Scarlett kihagyta az élet legjobb időszakát és kétséges, hogy betudja-e hozni, vagy nem megy-e az ő kárára ennek a hajszolása. Bárcsak átlehetne adni az életed minden eddigi percét a másiknak! Nem az igazi, hisz nem élheti át, de láthatja, érezheti, ahelyett, hogy másoktól tudja meg.
Meglep, ahogy közel hajol hozzám, aztán vissza húzódik, mintha szégyellné magát. De már késő, mert hiába történt gyorsan, sikerült zavarba hoznia, aminek a következménye, hogy a kezemben lévő energia kilő és hangos csattanással eltalálja a szökőkút szélét. Érzem, hogy ég az arcom, de nem bánom. Jóérzés volt, ahogy elszabadult az kevéske energia amit irányítottam, mintha megszabadultam volna minden terhemtől. Viszont rosszul is elsülhetett volna, ha mondjuk őt találom el. Ránézek és nem tudom, nevessek-e kínomban. Van, aki hülyeségeket beszél, vagy a könyvét, mikor zavarban van, én pedig árammal lövöldözök. Viszont nem gyulladt fel semmi, amiért hálát adok a szerencsémnek. - Bocs, nem figyeltem oda! - elég béna védekezés, de jobb nem jutott hirtelen az eszembe. - Igen, lógjunk el! Észre sem vennék, hogy nem vagyunk itt! - halkítom le a hangomat és próbálom elterelni a témát a bénázásromról.
- Van, viszonylag sok, de az évek pótlását nem munkával kéne kezdeni nem? - mosolygok rá. Biztos van valami megoldás. Rokonok, akiktől pénzt szerezhet, bár ez nem olyan jó ötlet, annak fényében amit mesélt az életéről. Mondjuk felcsaphatna jósnak. Az ilyenekért mindenki egy csomó pénzt fizet, teljesen feleslegesen.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Csüt. 6 Márc. - 20:29

Liam & Scarlett

Az, hogy mit mondanak, vagy gondolnak mások sosem érdekelt úgy igazán, de végül is nem is volt túl sok lehetőségem véleményeket kérni, de az most tényleg érdekes kérdés, hogy szerinte se számít annyit a pénz, vagy csak azért mondja, mert mások így gondolják, de ő nem. Nekem eddig nem sokat jelentett, hiszen nem is volt sajátom, de az is lehet, hogy ez változna, ha nem lenne. Akkor tudjuk igazán, hogy valami mennyire fontos, ha elveszítjük, jó eséllyel addig még nem sok fogalmunk van róla, ez már csak általában így szokott lenni. Mindig szerettem a szüleimet, de amikor meghaltak, akkor jöttem rá csak igazán, hogy mennyire kötődtem hozzájuk. És mégis muszáj volt nagyjából erősnek maradnom, hiszen ott volt a húgom, aki mellett nekem kellett legalább viszonylag erősnek lennem és én igyekeztem is mindent megtenni.
- Ebben végül is van valami, bár nálam most se nagyon van pénz, az baj? - egy kicsit el is bizonytalanodom, hiszen tényleg nem tudom, hogy ez most akkor így gond-e, hogy nálam tényleg nincs egy árva fillére sem jelenleg. Sőt igazából máskor sem, hiszen eleve nem nagyon van pénzem, amit magamnál hordhatnék. Néha pedig jó lenne, saját magamra költeni. Volt már olyan, emlékszem régen kiskoromból, amikor vásárolni mentünk, de az utóbbi években erre már nem volt lehetőség, és eléggé el is feledkeztem róla, hogy milyen is ez. Aztán kicsit hezitálok, de végül mégis úgy döntök, hogy elmondom neki hol is voltam eddig és mi történt velem. Persze nem fogom részletesen elmesélni, arra nincs szükség, remélem, hogy nem is várja el, de egy kis mesélés igenis azt hiszem belefér, vagy inkább mondjuk magyarázatnak, hiszen nem értheti feltétlenül, hogy miért ennyire furcsa a viselkedésem. Elég bizonytalan vagyok magammal és másokkal szemben is, és így már ezt majd ő is érteni fogja.
- Örülök neki, hogy tetszik neked. Igazából tényleg jó érzés, csak nem mindenki veszi jó néven, amikor ez... hogy is fogalmazzak csak úgy bekapcsol. - mert hát így van. Kiskoromban volt már rá példa párszor, hogy csak út faképnél hagytam valakit és nem is értette, bár akkor még gyerekkori hóborként is tudták kezelni, és úgy azért könnyebb volt. De igaza van, jó dolog ez, és szeretem is, mert mindig még számomra is érdekes dolgok keverednek ki a kezeim közül. Csak néha rossz, ha bizonyos tárgyakban nem azt látom, amit kéne. Volt már olyan, hogy kaptam még gyerekként valamilyen ajándékot és én szétszereltem az egészet, aminek azért a szüleim annyira nem örültek. Főleg, hogy még csak nem is értették, hogy mit csináltam belőle. - És e mit tudsz? Neked mi a képességed? - most már én is kíváncsi vagyok. Végül is ez gondolom itt így megy, nem csak bemutatkozunk, hanem az is alapvető info a másikról, hogy mire képes. A felajánlás viszont tényleg nagyon kedves dolog tőle. Igaza lehet, hogy itt tényleg kedvesem az emberek, vagy mutánsok. Nem tudom megszokni ezt a szót, hiszen mi is ugyanúgy emberek vagyunk, csak egy kicsit mások igaz?
- Köszönöm, biztos lesz miben segítened, mert sok minden új még, csak... majd ne nevess ki, ha butaságot kérdezek jó? - bizonytalanul pillantok rá egy kicsit, de valahogy úgy érzem, hogy nem lenne olyan velem, hogy kinevet, hiszen most sem tette, pedig nem épp szokványos témákat hozok fel és nem is szokványos módon. Fogalmam sincs, hogy az elmaradt gyerekkoromat egyáltalán lehetséges-e pótolni, hiszen az ember minden életszakaszában van valami olyan, ami akkor és ott fontos, ha most elkezdenék úgy élni, mint egy tini, akkor meg a húszas éveim maradnának ki, vagy akkor minden eltolódna. Bár lélekben kétlem, hogy hirtelen igazi felnőtt tudnék lenni, nem látok rá sok esélyt.
- Úgy érted, hogy... lógjunk el? - egészen lehalkítom a hangom és még kicsit közel is hajolok. Csak pár pillanat múlva fogom fel, hogy ez talán még zavarba ejtő is lehet számára, vagy inkább számomra? Ezért húzódom vissza, csak hát most olyan volt ez, mint valami hatalmas titok, amit nem mertem volna csak úgy nyíltan és főleg nem hangosan kimondani. Sosem voltam az a renitens diák, sőt még a támaszpontról is csak azért szöktem el, mert az úgy szörnyű volt, nem azért, mert jellemzően valami kis vadóc vagyok. - Oh, hát én... akkor köszönöm, de majd megpróbálok keresni valami munkát a városban. Csak van rá lehetőség. - a fene tudja, részmunkaidő. Nem értek sok mindenhez, de biztos el tudok vinni egy tálcát mondjuk pincérnőként, vagy lehetnék a rendőrségnél az, aki megtalálja az eltűnt személyeket. Jó tudom... ezt nem lehet, hiszen azzal egyértelművé válna, hogy mutáns vagyok. Pedig olyan jó lenne, ha egyszer a képességeinket jóra tudnánk használni, és nem kellene bujkálni, mert félhetnek tőlünk. Az én tudásom pedig még csak nem is veszélyes, bár tény, hogy akár titkos kormányprogramban rejtegetett személyeket is megtudnék találni, vagy építhetnék lézerpisztolyt, ami már veszélyes... Jó lehet, hogy jogos az emberek félelme tőlünk, de szándékosan én nem ártanék senkinek.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Szer. 5 Márc. - 20:50

Érdekes, hogy mennyire elmentem a képessége mellett. Régebben, ha találkoztam egy mutánssal, az volt az első dolgom, hogy megkérdezem mit tud, hogy megtervezem, mire lehet felhasználni őt a háborúban. Most már…másképp gondolkodom. Nem akarok senkit sem irányítani már, sem feláldozni. Nem akarok előre gondolkodni ennyire, főleg nem egy ilyen sötét jövőn gondolkodni. A gyűrűt sikerül úgy eltennem, és megnyugtat, hogy ha észre is vette, nem mutatta jelét. Kell valami ami emlékeztet arra, mit kell tennem, de jó érzés most megszabadulni ettől a gondolattól. Szabadnak érzem magam, mintha bármit megtehetnék következmények nélkül. Egész jól kezeli a helyzetet, de azért meglátszik rajta, hogy sikerült zavarba hoznom, mikor a szokásánál is jobban hadarja el a mondatokat. Az viszont érdekes, hogy mennyire nincs tisztában az adottságaival. Soha nem tartoztam az álompasik közé, átlagos embernek mondom magam, de sokak szerint jól nézek ki. Ez akkor a világot jelentette, ha lányok szájából hallottam. Fura, mennyire naiv és gyermeteg voltam. Ma már, ha azt mondják, hogy jól nézek ki, megköszönöm és ennyi. Nem verem a mellkasom büszkén, hogy igen, én jól nézek ki. Szerény vagyok, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fitogtattam az erőm sosem. Gondolkodtam azon is, hogy elmegyek valamelyik távoli keleti országba és az ottani mélyen hívő embereknek megmutatott mit tudok. Biztos Istenként tiszteltek volna, ételt és pénzt adományoztak volna és a többi. A tankönyvekbe meg mint Isten, kerülök bele.
- Szerintem se olyan fontos, hogy gazdag legyél, de azért legyen nálad mindig pár dollár. - azért meg még csak meg sem éri kirabolni az embert, bár valószínű, hogy nem is tudnának. A pénzzel pedig nem igazán foglalkozom. Persze, szeretném ha lenne, de nem szoktam elkölteni. Most is ott nyugszik a banki széfemben az, amit még az ide kerülésem előtt megkerestem. A pénzzel mindig anyám foglalkozott, ha meg éppen szükségem volt, hogy elmenjek moziba, vagy buliba, kértem és kaptam. Apámtól a pénz meg természetesen tabu volt. Soha nem adott, én meg végszükség esetében is, inkább koldultam volna az utcán, minthogy attól a baromtól kérjek pénzt. Utánaolvastam a génmutációnak, és ha hinni lehet ezeknek az írásoknak, akkor ez az apai génekből öröklődik, így pedig külön örültem, hogy ő tett olyanná, amilyen vagyok. Szörnyszülötté, vagy hogy is hívott. Még a saját apám is fél tőlem, akkor mit várjak másoktól?
- Ez szuper képesség! Egyszer lehet, hogy feltalálsz egy időgépet, vagy valami hasonlót! Jó érzés lehet, mikor ilyenkor csak a célra koncentrálsz és megszűnik a világ körülötted. - mondom neki vidáman, de hamar le is kerül a mosoly az arcomról, mikor azt mondja, hogy egy katonai támaszponton tartották fogva. Alig tudom elhinni....és így már minden érthető. A gyerekkorát elvették tőle és a képességét is lehet megutáltatták vele, bár ezt butaságnak tartom. Áldás amit kaptunk. Dühös vagyok, ahogy megtudom mit tettek vele. Talán velem is hasonló történhetett volna, de én megúsztam. Ő viszont nem és kitudja mennyire mélyek a sebek a lelkében, úgyhogy úgy döntök inkább nem kérdezem erről. Vajon Charles tudja, hogy mit élt át ez a lány? Ilyenkor, hogy tudja védeni őket? El kéne menni oda és porig rombolni a létesítményt, megbüntetni azokat, akik így bántak vele. Miattuk nem lehetett rendes gyerekkora, pedig kivételesen sikeres lett volna, ebben biztos vagyok. De talán valahol ebben is van jó, nem? Hisz minden rosszban van valami jó. Az, hogy kihagyta a legjobb éveit, szomorú, de ez is formálta olyanná, amilyen. Lenyűgöző és csodálatos. Az, hogy megrándítja a vállát, csak még tovább erősíti azon érzésem, hogy ne feszegessem a témát. Megakar tőle szabadulni, nem gondolni rá, ami érthető.
- Csak szólj, ha bármire szükséged van, szívesen segítek!- mosolygok rá. Be kell pótolnia, ami kimaradt az életéből, ez természetes, hiszen akkor, hogyan érthetné igazán az életet? Hibáznia kell, újra és újra, felállni a padlóról, szerelmesnek lenni, csalódni és szeretni és a többi kis apróság, ami elengedhetetlen egy ember életéből, hisz ezek formálnak minket, ahogyan ezeket a dolgokat kezeljük. Legyen dühös, érezze milyen jó érzés tombolni, aztán nyugodjon meg, és szégyellje el magát és rakjon helyre mindent. Tiniként az a dolgunk, hogy kipróbáljuk magunkat mindenben. Cserélgessük a személyiségeket, hogy tudjuk melyik áll a legközelebb hozzánk, aztán alakítsunk olyanná, amilyenek vagyunk. Melózunk a McDonald's-ban pár dollárért, menjünk bulizni, igyuk le magunkat, aztán sétáljunk ki a rendőrségről komás, fájó fejjel. Életünk legszebb évei ezek, ilyenkor törhetjük és tehetjük tönkre az életünket, mert a végén, mindent újrakezdhetünk. Neki pont ez maradt ki, de segíteni fogok neki, hogy érezze: Semmi sincsen veszve.
- Hát persze! Bármikor ráérünk, akkor megyünk el mikor kedvünk tartja, ha meg nem szabad....belefér is egy kis rosszaság, nem kell mindig az iskolapad mögött ülni. - mosolygok rá biztatóan. - Ne hülyéskedj, nem fogom hagyni, hogy fizesd a belépőd! Tekintsd ezt fajta utószületésnapi ajándéknak, amiért eddig egyszer sem tudtalak felköszönteni! - Fura, hogy azt hiszi mindent ki kell fizetnie. A vendégem, ha kell, akkor adok neki pénzt, nekem úgysincs rá akkora szükségem. Nehéz lehet így pénz nélkül, de valahogy megoldjuk.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Kedd 4 Márc. - 20:41

Liam & Scarlett

Én tényleg nagyon igyekszem, de mivel nem tudom, hogyan kéne viselkedni, hogyan kéne ismerkedni így azért nehéz és persze hogy egyből a legrosszabbra gondolok. Nem arra, hogy szép vagyok, hanem hogy valami gond van velem, rajtam és azért nézett ennyire sokáig. Persze nem kéne azonnal rosszat feltételezni, de nem rendelkezem én olyan nagy önbizalommal, mint amire esetleg a külsőm okot adna. Nem is igazán vagyok tisztában az adottságaimmal, hiszen nem mondta senki, max. persze anno a szüleim, de az azért nem a legmérvadóbb, ha azok dicsérnek, akiknek mondjuk úgy, hogy ez a dolguk. Azt észre sem veszem, hogy elpakolja azt a gyűrűt. Simán lehet, hogy ki se szúrtam volna, mert nálam két opció van. Van nagyon figyelek, vagy nagyon nem és eléggé változó, hogy épp melyik működik aktuálisan. De legalább olyan téren megnyugodhatok, hogy nem a lenyúlt muffin állt rajtam bosszút. Ez azért jó dolog, bár amit e helyett kapok persze zavarba hoz és sikerül kissé kis is pirosodnom tőle. Jól esik, azt nem mondom, hogy nem egy szóval sem, csak hát nehezen kezelem a helyzetet, de bocsánatot biztosan nem kell kérnie, sőt nagy nehezen végül csak meg is köszönöm a bókot, mert ennyit még én is tudok, hogy illik. Azért kell egy kis torokköszörülés mire meg tudok szólalni megint normálisan, hogy még az átlagosnál is jobban hadarjak zavaromban.
- Sokan mondják... te nem így gondolod? - őszintén szólva én még csak nem is nagyon tudom, hogy a pénz mennyit számít, mert eddig meg volt mindenem ami e téren kellett. Nem én osztottam be a pénzt, nem is volt sajátom soha, gyerekkoromban pedig ugye erről a szüleim gondoskodtak. Azt viszont tényleg nem tudom, hogy befejezzem-e a mondatot. Kéne, de... talán ez most csak elrontana mindent és az se lenne jó, de nem indíthatok már az elején azzal egy ismeretséget, hogy mondatokat nyelek le a felénél. Hezitálok kicsit, aztán megrázom a fejem, mintha csak saját magammal vitáznék, hogy mit is tegyek most. Végig a kezemet nézem, mintha lenne benne valami érdekes, de aztán mégis felpillantok rá. Bizalomgerjesztő a mosolya és nem akarja, hogy rossz legyen nekem azzal, hogy a múltra emlékszem. Nagy levegőt veszek, egyszerűen felkészülök csak.
- Tudod én belelátok a dolgokba más dolgokat. Hogy is mondjam... feltalálok ezt-azt. Ezért mondtam, hogy átérzem, ha elkalandoznak a gondolataid, mert nálam ez tényleg így van, ha valami eszembe jut, akkor valahogy megszűnik a külvilág. Csak e miatt az utóbbi jó pár évben egy... egy katonai támaszponton voltam. Nem értették, hogy ez nem megy parancsra. - elhúzom a számat, de aztán megrántom a vállam, mintha nem is számítana ez az egész. Persze számít, de nem akarok folyton szomorkodni csak azért, mert volt az életemnek egy nem tökéletes időszaka. Nem bántottak különösképpen, csak épp nem tehettem meg bármit, amit egy hozzám hasonló korú. Viszont így esélyem volt legalább arra, hogy eltűnjek onnan. Ha nem ez a képességem, akkor sosem jutok ki, viszont ha nem talál meg ez a két fickó, akkor azt hiszem már rég visszavittek volna, és most nem lehetnék itt. De nem számít a mi lett volna, ha... az számít, hogy mi van most. És itt most tényleg úgy érzem, hogy jó lehet nekem, biztonságban lehetek és nyugalomban.
- Jól van, igyekszem majd és köszönöm. Jó, hogy már elsőre olyan valakivel találkozom, aki kedves és segítőkész. - visszatér a mosolyom, bár nem olyan erősen, mint a legelején, de menni fog ez. Nem engedtem sosem és nem is fogom engedni a múltamnak, hogy bármitől is elvegye a kedvemet. Az nem lehetséges. Én élni akarok és szeretnék most már tényleg egy fiatal tiniként funkcionálni. Szörnyű, hogy lassan felnőttnek számítok, csak épp kimaradt az életemből az a gyerekkor, ami sokaknak megadatott. Bár végül is valószínű, hogy pont e miatt maradta jellemem ennyire gyermekien naiv. Ezért is jut eszembe az első dologként a vidámpark. Sosem voltam még ott. Gyerekkoromban egyszer azt hiszem, de már csak halványan emlékszem és azt hiszem az is inkább csak valami felvonulás volt és nem konkrét vidámpark hullámvasúttal, meg mindennel.
- Tényleg megmutatnád? Persze csak, ha ráérsz és nem tudom, hogy mikor lehet elmenni innen és... nekem nem nagyon van pénzem belépőre azt hiszem. Ez is elég bonyolult. - hát igen, az addig rendben van, hogy itt lakhatok, de sejtelmem sincs honnan lesznek ruháim, bár jó nekem bármi, ami mástól marad nekem, vagy nem is tudom. A szüleimtől nem örököltem semmit, hiszen úgy tudom minden a nagybátyám kapott meg utánunk, mint gyám, őt pedig nem kereshetem fel, hiszen akkor megtalálnának ők is, azt pedig még kockáztatni sem merem. Kopogjak be Charleshoz, hogy pénzt kérjek szórakozásra? Az hogy venné ki magát?

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Kedd 4 Márc. - 18:46

Kezdek belejönni, megszűnt az a zavaró első randis érzés, aminek kifejezetten örülök, maradjon is csak így. Egy barátságot meg kell alapozni és ezt nem segíti, ha már az elején elhasalsz. Bár nem látszik rajta, én úgy gondolom, hogy elég intenzíven hatott rá, ahogy az elején bámultam. Legszívesebben a falba verném a a fejem. A régi Liam ezt könnyedén intézte el. Fura, hogy mennyire másként látom magam, így az idő múlásával. Megértem, hogy alig voltak barátaim, csak egy megtébolyodott kölyök voltam, aki dühös volt a világra. Megakartam találni anyámat, erre tettem fel az életem, de úgy tűnik szépen lassan tönkretettem magam. Mindig azt hajtogattam magamnak: Mi a rosszabb? Elveszteni valakit, vagy vissza sem kapni? Egyszer sem válaszoltam meg, azt akartam, hogy ez a kérdés hajtson előre, ha belefáradok a rögeszmémbe. Most meg itt ülök és az egész nem érdekel.
- Akkor megértesz! - mosolygok rá. Nem tudom, hogy értette, hogy néha megszűnik körülötte a világ. Talán, csak könnyen elbambul, vagy a képessége, vagy mit tudom én. Én sajnos nem tudom könnyen figyelmen kívül hagyni a világot, de csodás érzés. Mikor, csak a lényeget látod, nem rondít bele semmi, csodás dolog elvarázsolva lenni, mintha pár pillanatig egy saját kis álomvilágban élhetnél. Már csak ezért is megérte Scarlettel találkozni. Senki nem volt még ilyen hatással rám, nem is tudom hova rakni az egészet. Gondolom idővel, talán sikerül, ha meg nem, akkor sincs itt a világvége. Majd a szívemre hallgatok, eddig úgy tűnik igazat mondtak, mikor azt hajtogatták nekem, hogy ami a szíveden, az a szádon.
Megnyugodok kissé, mikor észreveszem, hogy nem rontottam el mindent azzal, hogy megmondtam neki a nyilvánvalót, de a szívem mélyén örülök, hogy elpirul. Végül is, ha bókolsz, akkor ennek kell következnie nem igaz? Hajrá Liam, menni fog ez! Csak tartsd magad a megbeszéltekhez. Abbahagyom a gyűrűm csavargatását, és zsebre vágom. Ez maradt csak anyám után, ezért hordtam, és bár soha nem okozott még félreértést, nem akarom kísérteni a sorsot, inkább elrakom, hogy véletlenül se okozzon gondot. Évek óta először vettem le. Scarlett miatt. Ez egy jel, vagy mi? Piszok nehéz ezeket a dolgokat rendesen átlátni, és elfogadható választ találni magadnak. Maradjunk annál, hogy...nem maradunk semminél. Sodródjunk az árral és lesz, ami lesz. Nem akarok túl sokat gondolkodni, mindent úgy akarok tenni, ahogyan az először eszembe jut. Sajnos túl sokszor esett meg velem, hogy egyetlen pillanatig hezitáltam és elrontottam vele mindent. Ez itt nem történhet meg, nagyon dühös lennék érte magamra. Már megint azon kapom magam, hogy a következő mondatomon gondolkodom. Talán, csak mert, úgy érzem, hogy bocsánatot kéne kérnem tőle, de milyen hülyén venné ki magát, ha egy bókért kérek bocsánatot? Az, hogy így elpirult azt jelenti, hogy nem kaphatott valami sok bókot eddig, amit egyenes lehetetlennek tartok. Ha csak az utcán mennék is el mellette, adnék neki egy virágot, vagy valamit. Vakok között nőhetett fel, vagy hülyék között. Ezerből egy lány, aki olyan normális, mint ő, ellenére annak, hogy simán ellehetne szállva magától. Végül, csak rámosolygok és remélem, hogy nem fogom elijeszteni. A következő mondatot, úgy elhadarta, hogy alig értettem, ami csak tovább erősíti bennem az érzetet, hogy valamit nagyon elrontottam. Lehet azt kellett volna mondanom, hogy néha szellemeket láttok.
- Igen, sokan is mondják, hogy nem minden a pénz. - mosolygok, és jobban belegondolva, most már igaznak érzem. Régen, ha ezt mondta volna nekem valaki, kinevettem. Viszont Scarlett a példa rá. Másodpercek alatt változom meg és ez remek érzés....izgalmas és kiszámíthatatlan. Nekem mindig is kevés pénzem volt, ezért is vágytam a gazdagságra, de Scarlettre nézve akaratlanul is felnyitottam a saját szemem. Minek a pénz, ha nem boldogít? Ha nem éreztetik veled, hogy fontos vagy, akkor mégis mit érsz velük? Meg amúgy is, mikor majd az utad véget ér, nem számít mennyi pénzed volt.
- Nem kell befejezned a mondatot, ha már csak az emlékek is bántanak, jobb ha elfelejtetted az egészet! - megértem őt, mindannyiunk életét felkavarta, hogy mire vagyunk képesek. Van akit rosszul érintett, és van akinek jobb lett tőle az élete. Érdekel, hogy Scarlett mire képes, de ha nem akarja, nem kell elmondania. Remélem, hogy őt a múltja nem tartja úgy fogságban, ahogy engem. Bár Scarlett társaságában, úgy érzem nincs múltam, csak jövőm lehet. - Kedvelni fognak! Csak magad adjad, itt mindannyian ezt tesszük! - rámosolygok biztatóan. Nem kell, hogy úgy érezze, egyetlen szóval elronthat mindent, mert nem így van. Azért vagyunk ilyen jól meg itt, mert magunkat adjuk, nem próbálunk mások lenni, kimondjuk amit ki akarunk. Kicsit fura a kérdése, el is nevetem magam rajta. Emlékszem, hogy régen, még kiskoromban ültem körhintán egy vidámparkban, de többre nem.
- Hát, egyszer régen, talán 4-5 éves koromban ültem körhintán egy vidámparkban, de nem mesélek róla. - kicsit kivárok, aztán széles rámosolygok. - Az ilyet nem lehet elmesélni, inkább megmutatnám! - Ha tényleg itt van a közelben, akkor még csak men is kéne sokat utazni. Elképesztő, hogy bármit kérdezhet erre ő a vidámparkot kapja elő a cilinderből. Egy csiszolatlan gyémántra találtam, akinek semmi szüksége arra, hogy csiszolgassák, mert a különcségében rejlik a varázsa.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Hétf. 3 Márc. - 21:14

Liam & Scarlett

Rendben van, nem volt túl sok lehetőségem az ismerkedésre az utóbbi időben, de azt akkor is tudom, hogy ha ennyi ideig néz valaki, még ha nem is percekről van szó, hanem csak pár másodpercről, az is fura. Nem arról van szó, hogy furcsán fura, csak... zavarba ejtően fura. Ennek van egyáltalán értelme? Persze egyből azon pörög az agyam, hogy mi lehet az oka, hogy van valami esetleg rajtam, ami nem jó és azért nézett ennyire? Lehet, hogy az a muffin, biztos a muffin! Nem kellett volna megennem és most így áll bosszút rajtam. Simán látok rá esélyt. Az pedig nagyon ciki, mert nem akarom már most az elején elvágni magam. Valahogy meg kéne néznem, de nem rohanhatok el azonnal a szökőkúthoz, az végképp feltűnő lenne. Bár mintha ő sem lenne a helyzet magaslatán, én pedig nem tehetek róla, de azonnal elmosolyodom az újabb szavakon.
- Az egyáltalán nem rossz, nekem is sokszor kattog az agyam és tudom milyen, amikor gondolkodsz és közben megszűnik körülötted minden más. Én nagyon tudom! - bólintok is egy egész nagyot mellé. Tényleg tisztában vagyok vele, olyankor tényleg olyan vagyok, mint akit teljesen elvarázsoltak. Nem tudok semmi másra figyelni és senki másra sem. Szerencsére itt most ennek talán nem áll fenn az esélye. Itt nem nagyon vannak olyan tárgyak, amiktől beindulhat ez az egész, az ötlet özön a fejemben. Ezért nem félek, hogy valami gond lesz. Nem akarok már az első találkozás alkalmával furán viselkedni. Oké tudom, hogy ez az iskola eleve olyanokkal van megtömve, mint amilyen én is vagyok, de akkor sem akarok még a furák közül is kilógni, mert hát erre is simán meg van az esély.
Az megnyugtat, hogy minden hadarásom ellenére is visszamosolyog, így én is egy fokkal könnyebben kezelem az egész helyzetet. A társas kommunikáció nem az én asztalom egyelőre, de talán ez majd még változhat. Remélem, hogy jobban fog menni majd tényleg idővel. De most még az a fontos, hogy végre megnézzem magam. Nehogy a végén tényleg valami hab legyen a hajamban, vagy krém, az állati ciki lenne! Ezért pályázok el végül a vízhez, hogy a tükrében megnézzem magam. Azért nagyon nem tudok körbe fordulni, az túl feltűnő lenne, de hirtelen nem látok semmit, aztán egy kis kevergetés, csak, hogy úgy tegyek, mintha nem azt tettem volna, amit. Végül visszatérek hozzá és lehuppanok a padra, szépen eligazítva a szoknyámat, és próbálom először elmagyarázni, miért is csináltam az előbb ezt az egészet, de végül... maradok az őszinte válaszadásnál. Maximum kinevet, vagy elmondja, hogy tényleg (k)rémes a hajam, csak nem akarta mondani, hogy ne érezzem magam e miatt rosszul. Az ő szavaira viszont nem is tudom, hogy mit mondjak először. Érzem, hogy kissé lángolni kezd az arcom, és biztos vagyok benne, hogy ez kívülről is látszik elég erős pír formájában.
- Én... öhm... köszi! - hiába van, hogy néha rémesen sokat beszélek, most valahogy nem sikerül ezt hozni és ezt a pár akadozó szót is rendkívül nehezen nyögöm ki. Ilyenkor mit kell mondani? Még nem mondta nekem soha senki, hogy gyönyörű vagyok, még csak azt sem, hogy szép, de ez azért annál sokkal több. elég nehéz leküzdenem a zavaromat és persze e miatt most még a megszokottnál is jobban sikerül hadarnom, ami azért nagy szó.
- Az biztos, bár nagyon szép hely és gondolom mindene meg volt ami fizikailag kellhet, csak... csak ugye az nem elég. - hát igen, nekem meg aztán van összehasonlítási alapom. Tudom milyen volt a családommal és azt is, hogy milyen volt aztán velük. Mindent megkaptam, ami kellett, kaját, ruhákat, de ezen kívül semmi mást. Egy jó szót, egy barátot, szórakozást, mindezek hiányoztak és pont e miatt szeretnék most egyszerre mindent bepótolni, hiába, hogy ez lehetetlen küldetésnek tűnik.
- Nem igazán, de ez... ez elég bonyolult. Tudod a képességem miatt kicsit megkavarodott az életem és... - elharapom a mondatot és lesütöm a szemem. Nem tudom, hogy ezt hogy is kéne elmagyarázni. Hogy éveken át egy katonai támaszponton voltam kutatókkal és nem volt lehetőségem barátkozni, megismerni másokat és máshogy élni az életem? És csak nem rég szöktem meg és nem is tudom, mi lenne velem, ha nem találnak meg Ericék. Végül visszatér a mosolyom a következő szavakra. - Igen, ez megnyugtató és akkor biztosan sikerül majd még másokat is megismernem. - ha ő azt mondja, akkor biztos úgy van. Végül is azt én is láttam, hogy rendesek itt az emberek, vagy mutánsok, vagy hogy is van ez. Csak nem vagyok mindig biztos abban, hogy amit mondok az jó-e úgy, hogy nem kéne-e máshogy, netán visszafogni magam, csak mert úgy elfogadottabb.
- Lehet, hogy buta kérdés, de... de te voltál már vidámparkban? Azt mondta az egyik szobatársam, hogy nincs olyan messze egy és én még sose voltam, de ha te igen, akkor mesélnél nekem róla? - tényleg érdekel, és ő mondta, hogy mondjam, ami jól esik és nekem annyira sok kérdésem van! Majd a végén biztosan rájön, hogy buta ötlet volt engedélyt adnia nekem arra, hogy tényleg azt mondjak, amit csak akarok, azt kérdezzem, ami érdekel.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Hétf. 3 Márc. - 17:39

Kicsit úgy érzem magamat, mint a filmekbe. Mikor megáll az idő, majd szép lassan elindul, hogy láthassuk és kiélvezhessük a pillanat varázsát. Nem tudom miért érzek így, talán csak kijöttem a gyakorlatból, rég beszéltem nőkkel. Jobban belegondolva elég szomorú dolog ez. Régen sokat beszéltem és szórakoztam együtt nőkkel, most meg semmi. Egy újabb dolgot kell magamnak feljegyeznem. Kicsit furán érezem magam, szégyellem, hogy szegényt olyan sokáig bámultam meg, látszott rajta, hogy zavarba esett, pedig nem állt szándékomban. Feltűnik az is, hogy ideges lett tőle, és a haját túrja, amitől pedig még jobban el lettem varázsolva, és még jobban bambultam. Na, ez remek, másodpercek alatt, így kell hülyét csinálni magadból! Szép volt Liam! Kéne vennem egy könyvet, Hogyan ne viselkedj első találkozáskor címmel.
- Igen, mostanában mindenféle dolgon kattog az agyam, de...próbálok tenni ellene. - ez szörnyű. Mit csinálok? Próbálok tenni ellene? Az ellen, hogy gondolkodjam? Talán jobb lenne, ha befognám a szám, és csendben mosolyogva bólogatnék. Kár, hogy nehezen kivitelezhető és rontana is a helyzeten. Úgy látszik olyan nagyon nem zavarta az, hogy ilyen csúnyán leblokkoltam. Kicsit ideges vagyok és feszült. Egyre inkább átitat az az érzés, amit az első randimon éreztem. Remélem, hogy abbamarad, mert az első randim egy természeti katasztrófával ért fel. Szegény lány megráztam, mikor hozzáértem, annyira ideges voltam. Már azt is kisebb sikerként könyvelem el, hogy őt nem ráztam meg. Bár....kitudja lehet, hogy mégis, de akkor biztos elrántotta volna a kezét nem? Tehát, akkor az első csata magam ellen megnyerve. Király.
Ahogy rám mosolyog, akaratlanul is visszamosolygok. Érdekes, de a mosoly a legegyszerűbb válasz mindenre, hisz mindenki maga dönti el mit jelent. Szerintem Scarlett mosolya őszinte. Hány olyan emberrel találkoztam már, akinek mondtam egy viccet és próbáltak úgy tenni, mintha értenék és egy jót nevetnének rajta, de igazából látszott rajtuk, hogy fogalmuk sincsen mit mondtam. Ne, ezt hessegessük is el! Már csak az hiányzik, hogy béna faviccekkel traktáljam szegényt. Na, akkor lehet lefordulnék a székemről. Tanulva a hibámból, próbálom kevesebb ideig legeltetni Scarletten a szemem, nem szeretném, ha újra lefagynék, ő meg kellemetlenül érezné magát, csak mert gyönyörű.
Már le is ültem, mikor észreveszem, hogy a kút vize fölé hajol és bámul bele, majd megkavarja a vizet és leül mellém. Ezt most nem igazán tudom mire vélni, lehet, hogy odament és nevetett esetlenségemen. Fura, de annyira nem zavarna. Örülnék neki, hogy nevet, hogy mosolyt csalok más arcára. Régen ezt szinte hobbi szinten csináltam, most pedig....keveset mosolyogtam az elmúlt időben. Míg a vizet nézte, gyorsan leporoltam magam, bár az okát nem tudom, talán csak szimplán ideges vagyok. Fekete póló van rajtam és egy kék farmer. Semmi különleges, ékszer is, csak egy aranyjegygyűrű van az ujjamon. Basszus, lehet le kéne vennem, a végén még azt hiszi, hogy házas vagyok, vagy valami. Már éppen nyúlok, hogy levegyem, de akkor visszafordul felém, és lehuppan a padra, így pedig a mozdulatomból annyi lett, hogy megdörzsöltem az ujjam. Nem mondom, Scarlett elég érdekesen öltözködik, de tetszik. Van stílusa, egyedi. Én is szeretem az egyedi dolgokat, ha ez most nem is látszik. Gondolkodom azon is, hogy tetoválok magamra valamit. Mondjuk az nem valami egyedi, manapság már sok embernek van tetoválása, de olyan, mint nekem senkinek nem lesz.
- Ja, nem, a hajad tökéletes! Tudod én... - most mit mondjak? Hogy soha életemben nem láttam ilyen szépet? Igaz, de milyen csöpögős szöveg lenne ez? - Na jó, én sem próbálok akkor füllenteni. - mosolygok rá, nem igazán tudom mit csináljak, nem találom a szavakat. Úgy látom, hogy kissé kipirosodik. Ez jó jel nem? - Azért bámultalak úgy meg az előbb, mert....gyönyörű vagy, és megfeledkeztem magamról. - hát nagyon remélem, hogy ezzel nem követtem el hibát. Lehetőleg mosolyog majd rajta, nem pedig megijed tőlem. Úgy döntöttem kimondom amit először eszembe jut, úgyis mindenki azt mondja, hogy beszélj a szívedből! Megint hadar, de valami iszonyatosan aranyos módon csinálja. Úgy látszik ő sem valami gyakorlott, vagy csak szórakozik velem. Idegesen forgatom az ujjamon a gyűrűt, és szívom magamba, mint egy szivacs, minden szavát.
- Állítólag igen, az biztos, hogy elég rossz lehetett szegények. Én még most is félnék esténként egy, ekkora házban egyedül. - Charlesnak sokkal rosszabb gyerekkora volt, mint nekem. Nekem volt állandó támaszom, vele pedig valószínűleg alig foglalkoztak a szülei. Scarlettel nem tudom mi volt, szívesen megkérdezném, de....elég bunkósság lenne, nem? És mi van, ha ő nem akar beszélni róla? Az ő dolga, én nem sürgettem.
- Nem volt rá lehetőséged? - kissé furcsállom, nem is a tényt, inkább, ahogy mondta. Fájdalom csengett a hangjában. - Ha ez megnyugtat, engem máris megnyertél magadnak. - mosolygok rá biztatóan. - Talán egy hónapja lehetek itt, de szinte többet voltam távol, mint itt. Pár embert ismerek jobban, a többieket pedig, csak látszat alapján ítéltem meg, de amúgy mindenki nagyon kedves, megértenek és foglalkoznak veled. - nem is tudom, mi többet mondhatnék. Nem igazán jártam be a birtokot én sem, mert keveset voltam itt. Charleson és Stephen kívül alig beszéltem mással. - Nyugodtan kérdez, nem zavarsz, annyit beszélsz amennyit, csak akarsz! Add ki magadból! - mosolygok rá. Úgy érzem, hogy szüksége van rá, hogy beszéljen. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy Scarlett is egy olyan lány, aki tele van önbizalommal, de fura, hogy ilyen....más. Más, mint azok a lányok, akikkel eddig találkoztam. Kedvesebb, aranyosabb, szebb és van valami különleges benne. Lehet, hogy azt hiszi, nehezen barátkozik, de valójában, azonnal megnyert magának.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Vas. 2 Márc. - 20:27

Liam & Scarlett

Az már biztos, hogy nagyon el van itt varázsolva valaki és most pont nem én vagyok az, bár tudom, hogy ez milyen. Amikor eszembe jut valami, amikor ránézek néhány apró kacatra és a fejemben azonnal elkezd összeállni egy kép, amit senki más nem lát, akkor valahogy minden más eltűnik a képből és nem hallom sem azt, ha beszélnek hozzám, sem azt, ha akár a torkukat köszörülik. E téren ő még jobban csinálja, mert legalább felnéz, amikor igyekszem magamra vonni a figyelmét. Az viszont már elsőre egy kissé zavarba ejt, amikor mintha csak befagyna, vagy én nem is tudom. Pár pillanatig még képes vagyok rá, hogy a szemébe nézzek, de aztán kénytelen vagyok elszakadni nagy pislogások közepette. Most vagy szellemet látott, vagy... lehet hogy belekenődött a hajamba mégis csak annak a muffinnak a habja, amit a konyhában oroztam el a hűtőből? De nem volt ráírva, hogy valakié lenne. Komolyan nem tudom, hogy mit nézett ennyire, ezért akaratlanul is a beletúrok a hajamba, hátha mégis csak van benne valami ragacs, de semmit sem érzek. Végül csak feláll, én pedig elfogadom a nyújtott kezet, hogy finoman megrázzam.
- Ennek örülök, csak annyira el voltál gondolkodva, hogy... szóval nagyon. - nekem pedig még most is azon jár az eszem, hogy rendben van-e a hajam. Be kellett volna mennem a mosdóba és megnézni, mert tiszta ciki, ha mégis összekentem. Ő pedig nem szól, de lehet hogy csak egyszerűen kedvességből, de azért, mert úgy nézett már így is bennem van a feszkó. Közelebb kéne jutni a szökőkút vizéhez és mondjuk abban megnézni, de most csak nem szaladhatok oda hirtelen. Az még furább lenne.
- Köszönöm! - mosolyodom el újra. Szeretek mosolyogni, eddig is szerettem, csak nem volt túl sok lehetőségem rá. De majd most! A mosoly jó dolog, és én nem is akarok leszokni róla soha, akkor sem, ha épp nem állnak olyan jól a dolgok. A vidámság még a sötétbe is fényt hozhat. Ezt még régen anya mondta mindig és én azóta sem felejtettem el. Furcsa, de már alig emlékszem a szüleim arcára, de anya nevetése még a mai napig is meg van. Időnként előjön, álmomban fel tudom idézni gond nélkül, és olyankor mindig mosolyogva ébredek.
- Leülhetünk persze, csak először... egy pillanat! - el is suhanok mellette, hogy megcélozzam a szökőkutat. Van benne víz éljen! Nincs hideg szerencsére. Fölé hajolok és pár pillanatig csak megnézem magam, de semmi. Se egy süti darab, se a krém, semmi! Oh, hál' istennek! Végül megkeverem a vizet, csak úgy, hogy legyen valami ok, ami miatt ide jöttem. Csak utána sietek vissza és huppanok le a padra. Ügyesen igazítom el a rajtam lévő szoknyát, mert egyébként egy napraforgó sárga szoknyát vettem fel, ami a térdem alatt ér, hozzá egy fekete harisnyát, egy szimpla sárga-fehér edző cipőt, felül pedig egy garbó van rajtam, történetesen halvány kék, felette pedig egy nem túl vastag farmer dzseki, de szép az idő. Tény és való, hogy már a ruhám is kirí a tömegből, de gyakran előfordul, hogy el vagyok annyira varázsolva, hogy nem nagyon figyelek arra, hogy mit veszem fel. Most kivételesen nem annyira hangsúlyosan ütnek el egymástól a dolgaim, lehetne ez sokkal durvább is. - Tudod ez csak megszokás, amit még... jó nem tudok igazán jól füllenteni. Attól féltem, hogy azért néztél, mert bent megettem egy muffint és hátha a hajam beleért a habba, mert volt rá esély. - újra sikerül egy szuszra ledarálni mindent és csak a végén jelenik meg egy kis halvány pír az arcomon. Nem biztos, hogy ezt tényleg ki kellett volna így mondani, de ha már ki jött, akkor mégis mit tehettem volna? Kissé zavartan kulcsolom össze az ölemben a kezeimet és próbálok inkább a kérdésére koncentrálni.
- Szép nagyon. Ez a birtok valami hatalmas! Fogalmam sincs, hogy milyen lehetett itt felnőni. Az a pasas, az a Xavier tényleg egy akkora kúriában élt gyerekkorában? - alig tudok még valamit a két pasiról, akik segítettek. Nem is tudom, felnőttek és hiába nem annyival idősebbek, főleg a fiatalabb, de mégis, valahogy nem tudnék odamenni és elbeszélgetni, hogy na milyen volt egy ekkora hodályban tölteni a gyerekkorát. - Barátok még nem nagyon, eddig inkább felfedeztem és berendezkedtem és nem is barátkozom túl könnyen. Vagyis nem is tudom, hogy könnyen barátkozom-e, csak nem volt rá eddig túl sok lehetőségem, de ez elég bonyolult. És te? Te régóta vagy már itt? Mesélsz nekem a helyről, meg a többiekről és... És szólj rám, ha úgy érzed, hogy túl sokat beszélek. - intem le magam végül, mert már megint nem tudom befogni a szám. A végén túl sok lesz ez neki egyszerre és már is kiderül, hogy tényleg nem megy nekem ez a barátkozás dolog.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam Vas. 2 Márc. - 19:22

Úgy magamba merülök, hogy észre se veszem a lányt, aki mellettem ácsingózik, csak mikor a torkát köszörüli. Felnézek rá, szólni akarok, de nem jön ki hang a torkomból. Mi van velem? A lány talán huszonéves lehet, gyönyörű és életvidám. Embert kértem és kaptam egy mosolygós, gyönyörű lányt. De nem tudok megszólalni, csak nézem hosszan pár, talán két-három másodpercig a szemeit. Jó hülyének nézhetek ki, képzelem most mit gondol rólam! Nyelek egyet és végre megszólalok.
- Szia, Scarlett! - felállok, és átfut az agyamon, hogy kezet csókoljak, ahogy a filmekben szokás, de gyorsan el is hessegetem ezt, mert vagy pofon vágna, vagy komplett idiótának nézne. Inkább felé nyújtom a kezem.- Nem, dehogyis, egyáltalán nem zavarsz! Örülök, hogy erre tévedtél! Én Liam vagyok és...- nem bírom mosolygás nélkül megállni. Ahogyan ezt a néhány mondatot ledarálta az bámulatos. - üdvözöllek a Birodalmunkban! - Örülök, hogy végre mosolygok. Nem is emlékszem, mikor nevetem utoljára. Tény, hogy láttam szebb napokat már, de jó tudni, hogy nem rozsdásodtam be, még ha csak egy olyan kis dologról van is szó, mint a mosolygás. Kicsit olyan érzésem van, hogy a Scarlett csak most kezdett el élni. Nem tudom miért, de így érzem. Vagy csak simán szórakozott és gyorsan beszél. Nem zavar, aranyos és ez hozzáad még a bájához.
- Le szeretnél ülni, vagy inkább álljunk? - kérdezem tőle a padra mutatva. Végre érzek valamit. Hiányzott már, hogy a fájdalmon és csalódottságon kívül érezzek valamit. Most boldog vagyok. Boldog, mert mosolyogtam és összeakadtam Scarlettel. Fura, hogy az élet kis apróságai milyen fontosak lettek, miután nem hajszoltam őket. Igaza van azoknak az embereknek, akik szerint az élet az ilyen apróságok miatt gyönyörű, hogy ilyenkor áll össze a kép, és kezdesz el élni. Nem akarok többet magányosan ülni a padon, arról gondolkodva, hogyan rontom el az életem, és vesztek el mindent. Most csak azt akarom, hogy hallgassam Scarlettet, beszéljek vele, és egyfolytában mosolyogjak. Visszahozott az életbe, csak azzal, hogy hozzám szólt, és ő ezt még csak nem is tudja. Nem úgy értem, hogy elfelejtettem volna mindent. Anyámat, ezt az egész elméleti háborút, az élet összes gondját. Nem, csak egyszerűen nem érdekelnek most. Ebben a pillanatban, csak Scarlett számít. Ha el múlik majd a pillanat, mert úgyis elfog, ebben rejlik a szépsége, akkor majd foglalkozom a gondjaimmal. De most én is megérdemlem, hogy éljek. Hogy beszéljek, hogy visszazökkenjek az életbe. Lehet, hogy ezzel most elárulom anyámat, de....sajnálom. Ember vagyok, a vágyaim vezérelnek. Amúgy sem tudok magammal mit kezdeni. Üljek itt egyedül és elmélkedjek a világ gondjain, vagy üssem el az időt Scarlettel? Mondanom sem kell melyik érdekel jobban. Anyám várhat, de Scarlett most van itt. Ki tudja, lehet, hogy most beszélek utoljára valakivel egy jót, aztán megint a komor és magányos Liam leszek. Azt akarom, hogy, ha ez bekövetkezik, akkor Scarlett hangja ott csengjen fülemben, mint a kedvenc dalom, hogy felidézhessem, milyen érzés mosolyogni és fittyet hányni az bajokra, hogy kijussak a gödörből, hogy ne süllyedjek odáig, ahonnét már nem tudnék visszakapaszkodni. Baj ez? Nem, nem az. Ki kell tölteni az űrt magamban. Anyám eltűnése, egy...vákuumot hozott létre benne, ezt pedig ki kell töltenem, és ez most jött el.
- Amúgy mi újság veled? Hogy tetszik a hely, vannak már barátaid? - mosolygok rá. Remélem nem idegesíti, hogy kérdésekkel bombázom. - Bocsáss meg, ha tolakodó vagyok, csak örülök, hogy beszélhetek valakivel.

Tárgy: Re: Scarlett és Liam

» Scarlett & Liam
» Liam & Scarlett szobája
» Scarlett & Liam - A nagy hír
» Liam & Scarlett - Egy aprócska áramütés
» Scarlett & Liam - New York-i kiruccanás