The Pavillion Farm

A csendes válaszra megértő mimikát teszek. Heaven valahol mindig is tudta, miként lehet megerősítést kapnom, a nélkül, hogy az sértődött vagy sértő válasz lett volna. Hiába, két elme, amelyeket hasonló cél vezérel.
Nagy családi boldogságban sosem hittem. A problémás kérdések megbeszélésében annál inkább. A szivárványos ábrándokat a naiv lelkeknek hagyom. Heavenre mosolygok. Ebben is egyezik a véleményünk. Felmelegítve csak a leves finom, a házasság, a közös élet már nagyon is más kérdés. Mégis, szeretném, ha már idáig eljutottunk jelen helyzetben, haladjunk is ezen tovább.
-Rendben. – bólintok. Amit általában kimondok a magam részéről, ritkán változtatok, mert ismerem a logikámat és saját magamat. Ebben a helyzetben azonban nem csak én és nem csak Heaven van. Ott vannak még a gyerekek is, akik bár már nagyoknak számítanak, komoly érzelmi megterhelés lesz az elkövetkezendő év, évek. És egyben azt is érzem, hogy Heaven erről nem akar most beszélni. Megértem.
A köszönömre megsimítom a hüvelykujjammal a kézfejét. Érdeklődő figyelemmel és komolyan hallgatom végig. Agyamban kattognak a lehetséges mozaikdarabkák, ide-oda tologatom, hogy a legtisztább képet kapjam.
-Tehát akkor az esetek nagy többségében a változtatás elegendőnek bizonyult, tartósan. – gondolkodom. Felteszem azt a nagy kérdést, ami végig ott motoszkál a fejemben.
-Azzal, hogy ismét együtt leszünk, a gyerekek is, nem fog az beteljesülni, ami miatt szétmentünk? Vagy… az már érvényét vesztette?
Szeretnék gondoskodni róla, és talán, mivel nem úgy jövünk össze megint, mint ahogy előtte szétváltunk, talán annyira nem is ugyanaz az állapot.
-Szintén ugyanígy érzek. – biccentem kicsit félre a fejem, mosollyal. Jó hallani, tudni, nem csak sejteni.
-Ez így teljesen tökéletes megoldás. Rendben. – sokat sejtető arcmimikával tekintek rá, mint aki tudja, hogy tudja. – Ebben bizonyos vagyok. De… ezt már akkor is tudtuk.
Végiggondolom a bürokratikus procedúrát.
-Egy hét elég lesz a suliból kiiratásra, beiratásra és ahhoz, hogy mindent elrendezzünk. – egy hét, ha egy évről van szó, rengeteg idő. A bürokrácia azonban erre sosem volt tekintettel.
-Egy ebéd, szombaton? – az már nem is egy hét, ha úgy vesszük. Egy névjegykártyát veszek elő, nem, mintha nem tudnám, hogy tudja, hol is lakom pontosan.
-A cím és a telefonszám. A munkahelyit már tudod. – csúsztatom az asztalon felé a kártyát. És ezzel ideje távoznom is.
-Bármi van, kérlek… bízom abban, hogy jelentkezel. – feleslegesen sosem aggódom, csupán jelzem, hogy elérhető vagyok a számára bármikor és bárhol.
Egy csókot adok még az arcára, mint régen. Nagy nyalás-falás amúgy sem volt jellemző ránk.
-Jó volt újra látni téged. – simítom meg az arcát. Kibontakozom a kezéből, amit nehéz megtennem, de megteszem.
Nem fogok megfordulni a kijáratnál, de a főpincérnek jelzem, hogy írja a számlámhoz, bármit is fogyasszon még Heaven. Nem nagyzolásból. Mindig is követtem azt az etikettet, hogy a férfi hívja meg a nőt és nem fordítva. Már csak a slusszkulcsot a slotba téve látom, hogy remeg a kezem enyhén. Nem csodálkozom rajta. Veszek egy nagy levegőt és a sztráda irányába fordulok.

//A játékot nagyon-nagyon köszönöm!    //

Hiszem azt, hogy megoldás mindig létezik, az első lépést kell hozzá megtenni és keresni a megoldást. Van viszont, amikor csak várni kell. Kivárni. Miért ilyen a sors? Mert elbírjuk. Ebben bízom. Mert nincs más.
Finoman simítom meg hüvelykujjammal a kezét, ahogy megremegni érzem. Erőt akarok neki adni, nem sajnálkozást. Azt lehet a kamrába tenni, annyit is ér. Egy év… oly rövid idő.
Az okra érdeklődő tekintettel nézek rá.
-Ha van ok, megtaláljuk. – tényként és nem üres biztatásként hangoztatom. Nem hiszek a csodákban, de attól még létezhetnek. Heaven párszor erre rámutatott és Clara is.
A szavaiért, a logikájáért, az előrelátásáért szerettem bele.
-Az én életem is, van némi jogom ebben dönteni. – lehet, hogy kemény szavaknak tűnhetnek, de ezek mind a mérlegeléshez tartoztak, hogy elmondom, miként látom a helyzetet. Van, mikor hallgatok. Most nem ez az eset áll fenn.
-Erős vagy. – mosolygok rá. – Szeretném, ha hozzánk költöznél. Caesyvel. Nem a nagy családi ábrándos kép, amit szeretnék, hanem azt, hogy megismerhessük egymást, öten. Elvégre közös az életünk. – majd egy rövid hallgatás után folytatom.
– Abba viszont nincs jogom beleszólni, hogy miként szeretnéd, ha már úgy tűnik, nem tudsz magadról gondoskodni. Szeretnék én rólad gondoskodni. – és magam mellett tudni. Ez nem a nagy, újból fellángoló szerelem. Ez az az érzés, amit a szeretet adhat annak, aki az életünkben és a szívünkben fontos helyet kapott.
– Nem akarom hagyni, hogy olyanok között legyél, akik semmit sem tudnak rólad. Engedd, hogy gondoskodjak rólad akkor is. – a szemeibe tekintek.
-Megtehetjük. Gyertek hozzám. – valahogy úgy érzem, hogy muszáj lesz „otthon” találkozni. Vadidegen helyen más lehet akár a vége is.
Az nem érdekel, hogy utána Clara mennyire harapja le a fejem. Amikor elfogadtam Heaven döntését, tisztában voltam azzal, hogy ez előbb-vagy utóbb be fog következni.
A válasza őszinte melegséggel tölti el a tekintetemet, mert ez van a szívemben is. Szerettem, szeretem. Még ha nem is éltünk együtt ennyi ideig. Az nem számít. Sosem számít. A válaszom még késik, mert látom, hogy folytatni akarja. A válasz nem lep meg. Valahonnan kellett ennek jönni, az isteni adományokban sosem hittem. Bólintok, hogy értem.
Az egyik rossz tulajdonságom, hogy kevés dolog tud meglepni és a gondolataim még Heaven állapota körül forognak. Követem a tekintetemet egy ideig a pincéren, de nem fogja hallani, ami ezek után következik.
A várakozás gyümölcse mindig beérik előbb vagy utóbb. Most az is beért, amire eddig csak sanda gyanúm, következtetés ide vagy oda. A logikám bekapcsol egyből.
-És most a te esetedben is látta? Mit lehet változtatni a moston, hogy ne történjen meg? – a burkolt érzelem szavakká válik ebben a kérdésben. Akarom, hogy éljen, nem fogom feladni, még ha bele is szakadok. Nem fogom feltenni azt a kérdést, hogy akkor miért nem mondta mindezt el. Talán… mert sejtettem? – Ne törődj bele. – teszem hozzá halkan.
A visszakérdezésre, mely felett úgy tűnik, elsiklott a szavak áradata, nem így van, halkan felnevetek, finoman. Mindketten tudjuk, hogy emlékszünk mindarra, amit mondtunk, tettünk, vagy láttunk-hallottunk.
-A logikád az, amiért beléd szerettem. És ha a logikád azt mondja, hogy most el kell válnunk, főleg úgy, hogy egy-egy ikret vigyünk magunkkal, az komoly döntés, valami történhetett a háttér mögött. Nem mondtad el, tudtam, hogy egyszer el fogod mondani. És… mert anya vagy. Ha szétválasztod a gyerekeket, szintén komoly oka van. És az nem az, hogy már nem szeretsz többé.
Egy ideig hallgatok. Nehéz megemészteni mindezt, mégsem akarom elhagyni magam. Mert támasza akarok lenni Heavennek.
-Legyünk mindezen túl minél előbb. Már csak az a kérdés, hol találkozzanak. Az egyik lehetséges helyszín, hogy eljöttök hozzánk.
Nem irányítani, csupán lehetőséget felvázolni szeretnék. Az élet hirtelen rántotta ki a megszokott életemet, kezdve azzal, hogy Clara képessége megnyilvánult.

Egyszerűen tisztelem azért, amit még erején felül is próbál tenni és már sejtem, hogy miért lett belőle orvos, de sajnos a becsület és a kitartás, nem mindig segíti át olyan helyzeteken, mint ez a mai is, és hiába tudom, hogy elszántan fogja védeni a családját, az olyan emberekkel szemben, mint az apja, nincs esélye. Nathaniel nem tudja mire képes egy minden hájjal megkent, tisztességtelen eszközökkel játszó ember.
- A megbízásomnak vége volt már akkor, mikor önkényesen módosította azt az apád. És bár a munkám időnként halálos, az nem jelenti azt, hogy itt hagylak elvérezni. – válaszolom a kérdésére reális tömörséggel.
Mikor végeztem és megköszönte, csak biccentettem egyet, aztán nekiálltam a többi dolgomnak, a hullák átkutatásának és a pénzem megkeresésének, amit hülye lettem volna itt hagyni.
Majdnem kinyíratott az a nyomorult, ennyi fájdalomdíj minimum járt.
Mikor visszatérek Nathanile-hez azért látom, hogy a halottak csak rátettek egy lapáttal, pedig azt hittem egy orvost nem sokkol le pár hull látványa. Viszont szinte sejtem mi járhat a fejében.
- Én öltem meg őket Nathaniel. Önvédelemből, hiszen ha parancsot kapnak, minden szívfájdalom nélkül megöltek volna téged is és engem is. Hidd el, nem kell könnyet hullatnod értük. Biztos vagyok benne, hogy jó pár ember halála szárd már e lelkükön. – magyarázom neki, kivételesen hosszú lére engedve a mondanivalóm, hogy kicsit felrázzam.
Segítek neki felállni és úgy fordulok, hogy ne lássa a halott testőröket, sokáig úgy sem lesznek itt, jönnek az apja emberei és valahol megszabadulnak a tetemektől. Soha nem fognak előkerülni.
- Hát, ha akarod. – vontam meg a vállam, miután besegítettem az anyósülésbe. – Ott is kitehetlek.
Aztán én is beülök, az egyik fegyvert a kesztyűtartóba teszem, a másikat a derekamhoz, hogy ha kell kéznél legyen, aztán indítok és lassan elhagyjuk a helyszínt.
Egész úton csendben vagyunk, láthatóan Nathaniel eléggé magába roskadt és gondolom most értékeli át az egész életét.
Csak akkor emeli fel a tekintetét, mikor megállok, jelezve, hogy megérkeztünk a házához.
- Légy észnél Nathaniel. – válaszolom halkan. – Tartsd észben, amit a háznál is mondtam és ne az érzelmeid vezéreljenek. – aztán intek egyet és elgurulok.
Ha majd átnézi a ruháit, találni fog egy névjegykártyát, aminek sarkában egy fekete párduc látható és csak egy telefonszám van rajta, semmi más.

//Én is nagyon köszönöm, remek kis játék volt. //

Engem nem nagyon hatnak meg a hullák, bár nem kéne majd elfelejteni átnézni őket, mert soha nem lehet tudni, milyen információt találhat így az ember, és egyáltalán nem bánnám ha lenne majd valamilyen nyoma annak, hogy Mr. Nathaniel apja mit művelt itt. Mivel ezek után nekem sem árt egy ideig a hátam mögé nézegetni, hátha zokon vette két gorillája halálát.
De most nem foglalkozom a két pojácával, hanem inkább Narhaniel-be igyekszem lelket és életet lehelni, aki úgy látszik legalább gyorsan lehiggadt.
Mikor nekiállnék, hogy legalább tamponáljam a sebét, mert valamennyi elsősegély elsajátítását a kiképzésen is belénk vertek, szóval nekiállnék, de ekkor előbújik a doktor bácsi és egyszerűen nem hagyja magát, míg le nem ápol, én meg nem fogok vele vitatkozni, mert csak megy vele a drága idő.
Persze gyorsan és szakszerűen ellát, pedig először kicsit remeg a keze, amin nem is csodálkozom, inkább azon, hogy még egyáltalán magánál van.
- Hát te vagy a doki, találj egy kollégát, aki nem jelenti, de ezt orvos nélkül nem bírod ki. – ingatom meg a fejem, mert nem tudja még mivel jár egy lőtt seb. – És csak mondom, hogy bele lehet halni, de feltételezem ez nem újdonság, csak még nem tapasztaltad.
Nagyon nem kell azonban figyelmeztetnem, hiszen ő is tudja, ahogy azt is, hogy a golyókat el kell távolítani, ezért is mondtam neki, hogy kórházba kell mennie.
Csak, hogy, mint kiderül nem egészen egyre gondoltunk a golyókiszedésről. Komolyan mondom elképedtem, milyen ereje volt. A golyó kifelé vezető útja legalább annyira fájdalmas lehetett, mint amikor bement, így egyáltalán nem csodálkoztam, hogy a végére teljesen kikészült és elájult.
Az ordítást meg úgy is csak én hallottam.
- Csak maradj nyugton, Nathaniel, kapsz egy nyomókötést, de nem ártana azért összevarrni majd és persze alaposabban fertőtleníteni. – mondom neki, miközben bekötözöm, aztán még fel is kötöm a nyakába a kezét. – De gondolom ezt sem kell mondanom.
Aztán kicsit meglepődök az udvariassági gesztuson, de néhány pillanat múlva, megszorítom a kezét.
- Shenna Lawson.
- Azt hiszem , most már nem ártana elhúzni innen, mielőtt apád ideküldi a takarítóit. – intek a hullák felé, miközben próbálom megkeresni a pénzes táskát, ami úgy néz ki az egyik sarokban sikeresen túlélte a megpróbáltatást.
Még átkutatom a két testőrt és találok némi pénzt náluk, ami nem érdekel, de a belépő kártyájukat, amivel a Megbízó cégéhez köthetők, azt elteszem.
- Elviszlek a városba és egy telefon fülkénél, vagy egy taxiállomásnál kiteszlek, ha gondolod. – ajánlom fel.
A motorját most úgy sem tudná vezetni, azért később is visszamehet.

Nem nagyon van más választásom, mint, hogy kivárjam azt a pillanatot, amikor épp nem akar letarolni semmi a helyiségben Nathaniel képességéből kifolyólag, így aztán tudom, hogy a volt megbízóm minden valószínűség szerint már bőven elérte a helikopter, amivel jött, és bár vesztett két embert, akik nem hiszem, hogy bármilyen lelkiismereti problémát jelentenének neki, de mégis csak győztesen távozott az aláírt papírokkal. Hogy ez mennyiben befolyásolja majd a továbbiakban a srác életét, hát ezt majd ő eldönti, de félek, hogy túl becsületes ahhoz, hogy komoly kihívást jelentene egy ilyen minden hájjal megkent gazemberrel szemben, mint a drága apukája.
Ez a fékezhetetlen képesség használat azt is jelzi, hogy nem igazán gyakorlott ebben Nathaniel, de, hogy még soha nem engedte így szabadjára magát, az biztos és félő, hogy magától nem is fog tudni leállni, csak, ha magában is kárt tesz.
Ezért döntök úgy, hogy mivel a hangomat talán meg sem hallja, a tettek mezejére lépek és egy ugrással lesodrom a lábáról. Mivel pont a meglőtt vállára sikerül esni, így bízom benne, hogy a fájdalom olyan sokként éri, hogy magához tér.
És igen! A számítás bejön és hirtelen olyan csend lesz, hogy csak a kettőnk zihálása hallatszik, meg egy-két elguruló, leeső darab végső sóhaja.
- Lehet, de ennek itt vége. – ismétlem meg, miközben lemászok róla, majd mikor látom, hogy nem igazán képes felállni, segítek neki, ha hagyja és felhúzom a kanapéra. – Ez csak egy karcolás, viszont a te sebed elég rosszul néz ki. – nézem meg közelebbről a két golyó helyét. – Annyiban úgy látom mákod volt, hogy csontot nem ért, de ehhez orvos kell. Még jó, hogy behoztam az elsősegély dobozt, bár most meg kéne találnom. – néztem körül a darabokban lévő szobában, aztán a konyha kövén megláttam a dobozt. – Heuréka! Egyben van.
- Ideiglenesen el tudom látni, de ezzel kórházba kell menni. Nincs kimeneti seb, a golyó még benned van.

//Niclas, én is köszönöm, remek kis játék volt és remélem még összefutunk.   //

Nem érdekli, minek tartja a fiú. Sosem fog elfogadni valójában fiának egy fattyút. Egy szégyenfoltot. Felmarkolja a mappát, a hóna alá csapja.
Az egyáltalán nem tölti el örömmel, ami utána alakul ki. A fiú túl erős. Muszáj lesz majd taktikát váltania. Két embere is elhullik, most nem lenne tanácsos velük bajlódni, elvégre már nem tudnak mit tenni. Azt is átlátja, hogy itt nincs már esélye. Viszont elégtétel neki, hogy a fiú annyira nem is józan gondolkodású. Adott neki most pár fogódzkodót.
Mikor az asztal felemelkedik, addigra már a bejáratnál van a lába. Távozik. Nem is figyel a fiú szavaira, a testőr pedig inkább Sheenára figyel, ne okozzon nekik galibát.
Az asztal az ajtónál koppan, de azt már kint hallja. Hamarosan a helikopterben lesz, a többit majd elrendezi. Ha eljutnak a gépig, már fentről figyeli, nem jönnek-e utánuk, de nem hinné. Hazafelé veszik az irányt.

//Köszönöm a játékot, élvezet volt! //

Az események nagyon felgyorsulnak, ahogy a mozdulataim is, mire a fotel mögött landolok, már egyik kés sincs a kezemben, és mikor egy fél pillanatra kilesek a fedezékem mögül látom, hogy elég jó eredménnyel használtam őket. Az egyik gorilla halott, bár a lövést nem tudtam megakadályozni vele sajnos, a másik azonban csak a vállán sérült meg, ami jó is lenne, ha nem markolna már ő is fegyvert.
~ A rohadt életbe! Máskor nem teszem le a pisztolyomat az tuti! ~ szitkozódom magamban, mert kimerültek a készleteim.
Szerencsére vagy szerencsétlenségre ez majd a jövő zenéje Nathaniel begorombul és elszabadul a képessége, és csak remélni merem, hogy most az egyszer felméri, hogy kinek az oldalán kedvezőbb állni a mostani szituban, ezért is kiáltok felé, hátha még sem kell kockáztatnom a bundámat és a kezembe kaphatok egy pisztolyt.
Az is egy jó hír, hogy a testőrök úgy látszik nem mutánsok, így velük csak normál emberi léptékkel kell számolni, bár mivel egyikünk sem golyóálló, így ez sem elhanyagolható veszély.
Azonban úgy néz ki, hogy Nathaniel a sebesülése és a dühe ellenére is megértette mit akarok, és legnagyobb örömömre nem is egy, hanem mindjárt két lőfegyver is az ölembe hullik, amit rögtön ki is használok.
Persze nem én vagyok a szobában az egyetlen, aki tudja, hogy kell lőni, így mikor kihajolok, hogy eltakarítsam az útból az öreg fegyvereseit, egy golyó csúnyán végigszántja a bal alkaromat, így az egyik pisztolyt felszisszenve el is ejtem. Még jó, hogy jobbkezes vagyok!
Szinte érzem a levegőben, ahogy a mentális képességek összecsapnak, és sajnos a legyengült Nathaniel nem áll nyerésre, főleg mikor újabb golyó röppen felé.
Én már csak annyit tehetek, hogy kiiktatom a sebesült testőrt, aki már nem fog senkire lövöldözni többet és reménykedem, hogy tényleg nem akarja megölni ez az őrült a fiát, vagy, hogy az embere jól tud célozni.
Már fordítanám a fegyverem csövét a megmaradt gorilla és a megbízó felé, mikor elröppen előttem az asztal, meg még jó pár vadul libegő bútor és inkább a falhoz húzódom, hogy ne zúzzák be a fejem, így aztán nem látom, hogy a fiú apjával mi van, de sejtem, hogy ez időt adott neki a menekülésre.
- Nathaniel, állj le! – kiáltok a srácra, mert szinte üveges tekintetéből úgy nézem, nem igazán van magánál. – Elmentek! Vége! Hagyd abba! A francba! Elmenekülnek!
Ha nem reagál rám, akkor egyszerűen rávetem magam, hogy a földre taszítsam, remélve, hogy ez kizökkenti a révületből.
- Vége! hallod! Vége!

Közömbösen tekint rá a szeretettel kapcsolatban. A szeretet egy olyan emberi tulajdonság véleménye szerint, ami gyengévé és sebezhetővé tesz bárkit. Egy kisfiú sírását látja benne, amit előnyére kovácsolhat. Nem fogja neki eljátszani a nagy, megbocsátó apucit, mert nem fog a létezéséért megbocsátani neki soha. Létezése folyton az orra alá fogja dörgölni azt, hogy egyszer hibázott.
-Belátni az szokott, kedvesem, aki hibázik. – nyomatékosan adja a szót az akire. Márpedig ő nem akárki.
Látja a nő vetődését, de azt a harmadikra bízza. Hogy aztán meglepődve álljon meg egy pillanatra, amikor sok minden történik egyszerre. Az egyik testőre már holtan ér a padlóra és a tárgyak, amik vannak, megmozdulnak. Megfordul és érdeklődve tekint a nőre, majd a fiúra. Tetszik neki ez a dühödt kép. Az acsargó vadat a legkönnyebb megtörni. Mert túl vad és azt hiszi, hogy senki sem fogja tudni betörni. Micsoda tévedés!
Az imént még pisztolyt fogó már nem tényező, a másodikba is beletalált a kés, de csak a vállába, erre már ő is fegyvert fog. A harmadik, aki mellette van, az pedig szintén fegyvert rántva elő, Sheenára céloz, takarva őt, hogy ne találhassa el semmi, az ellen azonban nem tud tenni, hogy röpködnek a tárgyak. Egyik testőrnek sincs képessége, nem véletlenül alkalmazza őket. Bár tudnak ennek a létezéséről, most mégis össze vannak zavarodva. Ellenben őt nem zavarja, sőt, csodálattal nézi egy pillanatig.
-Amatőrök. – sziszegi a fogai között a testőröknek, majd a fia felé fordul. Ahogy sejtette, van még egy képessége.
-Szép. De már ezt sem tudod elrejteni előlem. – Sheenáról teljesen elfeledkezik, őt meghagyja a másik testőrnek.
Arra fókuszál, hogy kiüsse tudatilag a fiút, hogy legalább ki tudjanak menni. Ez ellen is muszáj lesz valamit tenni. Nem nyilváníttathatja hülyének, mert akkor nem vezethetné a céget. De ki fogja gondolni, hogyan tudja majd ezt kordában tartani benne.
-Még egy golyó a válladba, meg fog nyugtatni. – nem acsarog. Uralni akar. – Már mondtam, hogy felettem nem győzhetsz. Az apád vagyok.
A kettő együtt már csak hatni fog a fiúra, miközben a testőr már lő is, igyekezve pontosan célozni.
-A lányt hagyjátok élve. Egy kis ajándékot neki is adhatsz. Hozd inkább azt a szerencsétlent. – bök az állával a halott testőr felé. Nem akar nyomozást, inkább elsimítja. Csak azután fordul vissza, a bejárat felé, ha minden elcsitult.