Amy & Shelton

Tárgy: Re: Amy & Shelton Szer. 13 Nov. - 19:04

Amy and Shelton

- Nekem tetszettek a mesékben is... - mondom, miközben megrántom a vállamat, és betuszkolom a számba az utolsó falatot is. Persze megértem a lány álláspontját, hiszen, nem lehet egyszerű olyan mutációval együtt élni, melynek külső látszata is van, azonban ha már lehet megpróbálom felhívni a figyelmét arra, hogy nincs miért sajnálkoznia és kiborulnia. Vannak nála sokkal rosszabb mutációk, és az ő szárnyai tényleg nagyon csodásak, már-már mesébe illők. Legalább is nekem ez jut az eszembe rögtön, mikor meglátom. Angyali...
- Megértem, hiszen még csak most találkoztunk. Én nem szégyellem, vagyis inkább tartok tőle. - mondom, miközben a kezemet kezdem morzsolgatni, és határozottan idegesebbé válok.
- Tudod, mindig is bántottak, és mikor idekerültem, akkor bántottam valakit! Nem akartam, csak a stressz hozta ki belőlem, aztán utána is volt egy alkalom, mikor az idegesség kiváltotta.... nem tudom teljesen kontrollálni... - suttogom, majd pillantásom akkor siklik a kezére, melyből immár ismét vér patakzik. Arcom elsápad, szinte már olyan leszek, mint a fal, úgy tolom hátrébb a széket és próbálok messzebb kerülni a lánytól. Hiszen nem ártott nekem, én pedig nem akarom bántani, egyszerűen csak annyira stresszként ér ez a dolog, hogy valahogy nem tudom lekezelni... megint.
- Sajnálom! Nagyon sajnálom! Nem szándékos! - mondom már-már lányosan vékony hangon, és tolom hátra hirtelen a széket, állok fel, és hátrálok ki az ebédlőből.
Végre talláltam egy rendes lányt, egy lehetséges barátot, és megitn megtörténik! Megint ideges leszek, és megint vért ontok! Beszélnem kell Charles-szal!
Száguldva rohanom ki a teremből, magam mögött hagyva mindent..

•• ©

Tárgy: Re: Amy & Shelton Kedd 29 Okt. - 21:25

Tiszta hülye vagyok, hiszen igen, létezik a törpeség is, csak valahogy én még nem hallottam túl sokat róla, ezért is felejtettem talán el ezt az egészet. Kissé zavartan pislogok a srác felé, majd végül aprókat bólogatok felé.
- Igen, igazad van, tényleg létezik, de én most másfajta törpét képzeltem el. Tudod, mint a mesékben és azokban a fantasy történetekben. – ismerem is be, így pedig talán már kevésbé fog hülyének nézni a szavaim miatt. És hát igen, bizonyára megállnák a helyüket, de én nem nagyon merek belegondolni abba, hogy milyen lenne, ha olyan picike lennék. Akkor már inkább a szárnyak.
- Egyébként szerintem sejted, hogy én pont nem néznék le senkit se, csak azért, mert más. Elég sokszor kellett félnem attól, hogy rájönnek, milyen is az igazi külsőm, szóval jó az, ha befogadnak. – én is kezdem egyre jobban érezni itt magam. Itt tényleg minden annyira más és talán még boldogabb is lehetek, főleg, hogy most már Jeremy is ide fog költözni és egyre több ismerősöm van. Most már csak a szobatársammal kellene valahogy jobban megismerkednem, vajon Jill milyen lehet valójában? Miközben ezen morfondírozom, Shelton ismét visszatér a törpeséghez, így most már én is elmosolyodom azon, amit mond, hiszen végülis hasonló a véleményünk, nagyon úgy tűnik. Ez után viszont kissé átalakul a beszélgetésünk, hála szárnyaimnak, de nemsokára rendeződik mindez, a negatív hangulat elillan és szerencsére a srác se sértődik meg azon, amit mondtam.
- Igen, tényleg van. – bólogatok is aprókat, majd amikor a fiú közelebb hajol, kissé meglepetten pillantok rá, de azért nem hátrálok el, végülis, nem úgy néz ki, mint aki rosszat akarna. Amikor pedig rátér Bestiára, halkan hümmögni is kezdek. – Tiszta hülye vagyok, hogy magamat sajnáltatom, amikor tényleg van, akinek sokkal rosszabb. – sóhajtok is fel egy aprót, mivel bele se merek gondolni abba, hogy milyen rossz lehet Hank-nek. Én pedig inkább örülhetnék ennek az egésznek, ami adatott nekem. Örülök, hogy Shelton egy kicsit most így helyre tesz, ez kellett nekem, hogy érezzem, tényleg lehetne rosszabb is és nem kéne folyamatosan sírdogálnom azért, amim van. Viszont a fiú még nem fejezte be, tovább folytatja az önbizalmam növelését, amely nagyon is jól esik, így végül már láthatóan ragyog fel pofim és mosolyom még szélesebb lesz.
- Megpróbálok majd pozitívan állni ehhez az egészhez, mert… bár van negatív része is, de mégis, jó dolog repülni. – imádok és itt végre tényleg szabad lehetek. Jó azért azt tudni, hogy itt senki se néz majd ki ez miatt, és bár lehet, hogy mégis csak akad majd olyan személy, eddig még szerencsére nem találkoztam ilyen egyénnel. Arról viszont nem szeretnék beszélni, hogy mire vagyok még képes, valahogy túl fájó az, ami történt és láthatóan a másik is megérti ezt, amiért hálás vagyok neki, nem is kicsit.
- Majd talán egyszer elmesélem, ha teljesen elfogadtam azt, aki vagyok. – még csak most találkoztunk, a jövőben nem tudhatom, hogy hányszor futunk még össze, az is lehet, hogy jóbarátok leszünk, én mindenre nyitott vagyok. Mivel neki sincs túl sok barátja, így picit én is próbálom bíztatni őt, hiszen ő is kedves volt eddig velem és ez után térek rá bizonyos kérdésekre, de mintha az egyikre nem akarna válaszolni, valamiért legalábbis túllép rajta, de nem baj, majd rákérdezek kicsit később ismét, ha el nem felejtem. A képessége most amúgy is jobban érdekel, így amikor elkezd beszélni róla, hirtelen dermedek meg.
- Hű, ez nagyon… durva. – buknak ki belőlem a szavak, majd ez után vonom össze kissé szemöldököm. – De hogy érted azt, hogy korlátozva van az erőd? – ezt nem nagyon értem, szóval szeretném, ha elmagyarázná. Ilyen is lehetséges? Látszik, hogy mennyire tudatlan vagyok még ebben a világban.
- Én nem ijedtem meg, rendes srácnak tűnsz… - kezdek bele, de ahogy a bögre mellett pihenő kezemre pillantok, meglepő dolgot veszek észre. A zsepi lassan átázik és mintha vérem egy része is az asztalra kezdene el kiömleni.
- Mi… mit csinálsz? Azt mondtad, hogy nem akarsz ártani senkinek… - pattanok is fel hirtelen, így a szék meglepő gyorsasággal dől el mögöttem, így szépen magunkra is vonjuk a figyelmet. Ujjamra teszem szabad kezem, hogy kissé megszorítva azt állíthassam el a vérzést, de ijedt tekintetem a fiút nézi. Miért… miért teszi mindezt? Én tényleg nem akartam ártani neki.

Tárgy: Re: Amy & Shelton Hétf. 28 Okt. - 18:19

Shelton × Amy

- Biztos akad törpe mutáció is. Bár mondjuk törpeség ugye van a sima emberek között, és ők is ugyanúgy megállják a helyüket az élet minden területén. Szerintem nem kell különbséget tenni, bár szerintem ezt a hozzáállást csak én tanusítom mindenkivel szemben. - húzom el a számat, majd inkább helyet foglalok. Igazából a lány szavai elgondolkodtatnak. Vajon tényleg létezik törpe mutáció? És ha igen, akkor milyen lenne? Kétlem hogy csúcsos sapkát hordanának és Hófehérkét keresnék, viszont szerintem baromi jól értenének a fémekhez, és a fegyverekhez. Egy igazi harcos lenne, akit lehetetlen legyőzni. Mikor ezt végigvezetem magamban elmosolyodom. Milyen jó, hogy ilyeneken általában nem szoktam elgondolkodni, most pedig valahogy mégis lett rá lehetőség.
- Szerintem a törpeség is lehet jó. - mondom a lánynak vigyorogva, majd a számba tömök egy újabb falatot az előttem lévő szendvicsből. A másodikból.
- Ne mentegetőzz, megértem, hogy nehéz. Nekem is nehéz a beilleszkedés. És igen, tetszenek, nem értem mi a gond ezzel. Van néhány mutáció, ami nem túl előnyös, vagy ronda. Mint például… - nézek körbe, majd kicsit közelebb hajolok a lányhoz és suttogásra váltok:
- McCoy professzor sem tartozik a helyes férfiak közé. - fintorodom el, de bocsánatkérően pislogok a lányra. Csak hogy érezze: Hankhez képest ő igazi szépségnek számít.
- Van valami… Varázslatos a szárnyakban. - mosolyodom el.
- Hidd el, itt senki nem fog megszólni azért, mert szárnyaid vannak. Sőt, szerintem sok mindenkinek tetszeni fog. Itt senki nem csúfolja a másikat azért, ahogy kinéz, mert bárkinek bármilyen ronda mutácója lehetne. Te szerintem szerencsés vagy ezekkel a fekete szárnyakkal. - mosolyodom el és bocsánatkérően, kissé pirulva pislogok a lányra, remélve, hogy nem harapja le ismét a fejemet.
- Hát… Így neveltek. Szerintem ez a természetes. - vonom meg a vállamat és tényleg nem s igazán értem, hogy miért nem jutott eszébe másnak is az, hogy ide jöjjön a lányhoz, és segítsen neki.
- Jó, hát ha nem akarod, akkor ne mondd el! Én nem erőltetek semmit. - jelentem ki és határozottan így is gondolom. Én bizony nem fogom kierőszakolni belőle a vallomást, akármit is akarjon bevallani. Mondjuk tény, hogy az én képességem is kényes kérdés, bár úgy gondolom nincs miért elrejtenem előle. Úgyis le vagyok korlátozva, szóval bántani nem tudnám, és nem is akarnám, az biztos.
- képes vagyok minden eddigi sebet felszakítani és pillanatok alatt kivéreztetni bárkit… - suttogom közelebb hajolva, majd mielőbb még gond lenne belőle gyorsan hozzáteszem a mentő mondatot.
- De természetesen az erőm korlátozva van, szóval nem ártanék senkinek sem! - emelem fel a kezemet és kezdek azzal is tiltakozni és hárítani.
- Nem akartalak megijeszteni, szóval csak ne félj, mert nem akarok ártani senkinek sem… - mondom, és a kétségbeesett bizonygatás közepette észre sem veszem, hogy a lány ujjából melyet percekkel ezelőtt vágott meg ismét patakzani kezd a vér…

Tárgy: Re: Amy & Shelton Vas. 27 Okt. - 20:29

Nagyon is jól esik Shelton segítsége, nem gondoltam volna, hogy bárki ide fog majd jönni hozzám és segít eltakarítani ügyetlenségem nyomait. Így amikor hallom a véleményét, csak kissé elmosolyodom kedves szavain, de már nem mondok mást. Mondjuk én nem nevezném kínlódásnak azt, amit tettem, de végülis mindegy, más a véleményünk és felesleges túlragozni ezt az egészet. Viszont ez a takarítás se éppen úgy alakul, ahogy azt én szeretném, mivel vérem is kiserken az egyik darabkának hála. Még jó, hogy nem komoly a gond, így hamar el fog állni a vérzés, de talán lehet abban valami, amit a másik mond.
- Hát nem tudom, remélem, hogy most nem ilyesmi lesz, mert nem szeretnék napokig bénázni. – húzom el kissé a számat, azt pedig csak ő tudhatja, hogy mennyire ügyetlen, de jelen pillanatban úgy tűnik, hogy én vagyok a rosszabb. Mák, hogy ez nem egyfajta verseny. Ez a bögrés dolog viszont tényleg vicces, főleg, hogy Shelton is így nézegeti, és nagyon nem kéne, hogy véletlen ő is leejtse, az lenne aztán a rém ciki.
- Pedig vicces törpe lennél. Tényleg, vajon akad törpe mutáció? – jut is eszembe a kérdés és az végre szintén testi elváltozás lenne, mint amilyen az én képességem. Hű, mik nem jutnak eszembe… de az biztos, hogy az illető nem örülne neki. Jó, nem biztos, de azért megvan rá az esélye. A szemetet azért idő közben sikeresen eltakarítjuk, majd ez után térünk rá a közös étkezésre, mely közben szárnyam is szépen meg lesz nézve. Nem nézem jó szemmel, mert… szóval nehéz ám elhinnem, hogy tényleg szépnek találhatja a másik, így kissé le is korholom ez az egész miatt, és csak ez után esik le, hogy mennyire nem kellett volna. Shelton arca vörössé válik, ahogy lassan az enyém is, annyira kellemetlenül érzem magam hirtelen.
- Bocsi, nem akartam én se bunkó lenni csak… még nehéz megszoknom, hogy itt esetleg elfogadhatnak így, ahogy vagyok. – ismerem is be és ez után most már talán a srác is érti az aggályaimat. – De az tényleg furcsa, hogy tetszenek. – nyelek is egy picit, miközben még jobban elpirulok a dolog miatt. Nem kéne ekkora jelentőséget adnom ennek az egésznek, szóval meg is próbálok tovább lépni, miközben már a második szendvicsemet fogyasztom azzal a bizonyos finom, citromos teával és végül még kibukik belőlem az is, hogy nem vagyok túl jó véleménnyel más miatt se a szárnyaimról. És nem, nem fogom azt elé tárni, egyelőre még nem, hiszen nem is ismerem…
- Mert nem csak repülésre képesek, hanem másra is, de ne haragudj, nem szeretném elmondani, mivel nem vagyok büszke rá. Majd talán egyszer. – remélem, hogy megérti, mert ha nem… hát akkor se tudok mit tenni ez ellen. Ahhoz még meg kell bíznom benne, hogy elmondjam azt, ami történt, mert mégse akarom azt, hogy rögtön kiutáljanak azért, mert megöltem egy embert, sőt, ártottam egy másiknak is. Így is sokszor kísértenek a múlt árnyai álmaimban. Ideje hát Sheltonra terelni a témát, hogy róla is megtudjak néhány dolgot, de kissé meglep az, amit mond. Nem is értem, hogy egy ilyen normálisnak tűnő srácnak miért ilyen rossz az élete.
- Én azért örülök, hogy ide jöttél hozzám. – pillantok rá mosolyogva, próbálva kissé oldani ezt a negatívabbá vált hangulatot. – És szerintem biztosan mások is megkedvelnek majd, szóval csak fel a fejjel. Én se igazán értek a barátkozáshoz, szóval nekem sincsenek… - teszem hozzá csak úgy mellékesen. Jöhet egy újabb harapás a szendvicsbe, miközben azért időnként a másik felé tekintek, próbálva olyan témát keresni, ami egyikünknek se lehet kellemetlen.
- És te egyébként merről jöttél ide, a birtokra? – igen, ez egy tökéletesen átlagos kérdés, amire talán nem lesz túl nehéz válaszolnia és mindjárt jön a következő is. – És ha nem titok, mi a képességed? – kíváncsi vagyok és ez szinte arcomra is van írva. Szóval most nagyon igyekszem más mederbe terelni a beszélgetésünket és úgy érdeklődni a fiú felől, remélhetőleg most már sikerrel.

Tárgy: Re: Amy & Shelton Csüt. 24 Okt. - 14:30

Shelton × Amy

- Persze, hogy nem kötelező segíteni, de akkor is. Miért jobb nézni a másikat, ahogy kínlódik? – teszem fel a költői kérdést, majd mikor a lány elvágja az ujját, tétova mozdulattal nyúlok felé. A mozdulat elakad félúton, hiszen teljesen önálló, és nem szorul a segítségemre. Mondjuk őszintén szólva azt sem tudom, hogy mit csinálhatnék vele, hiszen a vér nem éppen jó barátom. Sőt, ha úgy vesszük, az ellenségem, mivel pont ezzel harcolok. Bár ha így nézem, akkor már meg kellett volna szoknom a látványát… de nem megy. Képtelen vagyok rá, egyszerűen a lelkem nem veszi be ezt a képességet.
- Hát jó, csak Murphy miatt aggodalmaskodom ennyire. Mert ha már eltörsz, kiborítasz valamit és még magadat is megsebzed, akkor általában az olyan szokott lenni, ami lehet hogy több napos gyógyulási időt is igénybe vesz. Legalább is nálam… Bár én valószínűleg bénább vagyok… - mondom, majd kezdek magam előtt rendet rakni, és a szemetet úgy összekaparni, hogy ne legyen feltűnő a zavarom, meg az, hogy milyen negatív véleménnyel vagyok magamról. Még jó, hogy van valami, ami lefoglalhat, így hát egyértelmű, hogy ebbe temetkezem.
- Direkt? Ó hát kikérem magamnak, csak nem az én kezemre méretezték… ugyanis nem vagyok törpe… - mondom mosolyogva, majd szép lassan elfogynak a zsebkendők és a foltok is a földről, én pedig a nagy kupac szeméttel a kukához loholok, majd vissza az asztalunkhoz. Valójában ekkor tűnik fel a lány szárnya, melytől nem érzi magát túl magabiztosnak. Jól meg is bámulom, ami hát nem egy szerencsés ötlet. Mert nem illik csak úgy másokat megbámulni, nem túl jó érzés annak, akin valami furcsa van, és mert itt mindenki különös, miért is lepődök meg azon, hogy szárnya van? Mondjuk azért, mert eddig valahogy fel sem tűnt, és amúgy tényleg semmilyen ellenszenvet, ellenérzést nem vált ki belőlem. Inkább azért nézem, mert szárnya csodálatos, és mert késztetést érzek arra, hogy megfogjam a tollakat, hogy tényleg olyan puhák-e mint amilyennek tűnnek. Nagy mélázásomból szavai szakítanak ki, mire el is vörösödöm. Színem egy főtt rákéval vetekszik.
- Ne haragudj, nem akartam goromba lenni, és őszintén szólva eszembe sem jutott, hogy esetleg torz lennél. Pont azért nézem ennyire a szárnyaidat, mert nagyon szépek, és tetszenek… - sütöm le a szememet és kerülöm a lány tekintetét. Igazán tuskó módon viselkedtem, és ezt beismerem. Nem volt túl hízelgő valószínű, és nem tudom, hogyan is tudnám jóvá tenni.
- Nem származik belőle semmi jó? De hiszen repülhetsz! Szabad lehetsz, akár egy madár…akkor pedig miért nem szereted őket? - mondom csodálkozva, majd biccentve megköszönöm a teát. Sőt, miközben elmeséli miért is nem szereti a szárnyait, én falni kezdek, engedve a gyomrom sürgetésének.
- Tenni ellene? – kérdezek vissza, mikor befejezem a szendvicsem evését.
- Hát őszintén szólva nem igazán érzem azt, hogy én annyira nyitott lennék, és túlzottan barátkozó. Mármint igen, persze neked segítettem, hiszen jól neveltek és megtanultam hogy a nőknek segíteni kell. A szárnyadat pedig tényleg nem akartam megbámulni… de szóval… ha nem szorultál volna segítségre valószínűleg nem mentem volna oda hozzád, és az itteniek nagy része pedig nem ilyen kedves és közvetlen, hogy egy ilyen eset után lehessen vele beszélgetni… szóval…. ez van… - vonom meg a vállamat, majd újabb szendvics felé pislogok, ezzel is próbálva elűzni az előző témával kapcsolatos kellemetlen érzéseimet.

Tárgy: Re: Amy & Shelton Hétf. 21 Okt. - 13:52

Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy csak így, ismeretlenek a segítségemre sietnének, így kellemesen érint Shelton tette. Nem is utasítom vissza, talán nem is hagyná azt, így figyelek szavaira, majd vonom meg cseppet vállaimat is.
- Nem kötelességük segíteni, én bénáztam. Biztosan dolguk van. – nézek is a távozók után, de azért még akad idebent is néhány ember, akik csak időnként pillantanak felénk, de egyébként a saját ételükkel foglalkoznak. Na de a következő ügyetlenség is megtörténik, így vágom meg kissé ujjamat az egyik bögre darabkájával, majd ez után próbálom elállítani a vérzést is.
- Hát próbálok. De csak egy karcolás. – ebbe még nem halok bele és pár nap múlva már csak apró nyoma lesz, ha minden igaz. Viszont a fiú további szavai ismét furcsán hangzanak, mintha csak azt szeretné, hogy ne érezzem ilyen rosszul magam, talán azért mond ilyeneket. Nem tűnik bénának, azt pedig szintén nem szokványos, hogyha az lenne, még be is ismerje. Mégis csak pasiból van, ők pedig mások. Vagy nem? Na mindegy is, majd talán idővel kiderül, hogy tényleg hasonlít-e rám vagy csak jobb kedvre szeretne deríteni, amit valljuk be, nagyon jól csinál, így mosolyodom el még jobban én is, amikor kezébe veszi az egyik még ép bögrét.
- Jó hát tényleg nem nagy, de csak nem ejtenéd el, ahogy én. Az már amúgy is feltűnő lenne, még azt hinnék, hogy direkt csináljuk. – vigyorodom most már el, majd haladok azért a takarítással is, így végül a szemét is összegyűlik és végülis… ha már nincs messze a kuka, oda is kidobhatjuk most, nem kell rá várnunk tovább. Amikor tehát minden a helyére kerül, végre folytathatom ismét az étkezést, ahogy Shelton is elkezdené azt, én mégis, nem szeretném, ha most mellém ülne. Kiskorom óta mindig elzárva tartottam szárnyaimat, most pedig, hogy szabadok, olykor még nehezebben irányíthatóak, néha automatikusan mozgatom meg őket, és nem szívesen kevernék le egyet ennek a kedves fiúnak itt mellettem evés közben. A gondolat is megmosolyogtat kicsit, de ez a mosoly eltűnik azon nyomban, amikor érzékelem, hogy mennyire meg leszek nézve. Nem értem, hogy eddig hogy nem szúrta ki a két hatalmas szárnyat a hátamon… de most látja, én pedig csak cseppet zavartan pillantok felé.
- Nem túl kedves, hogy így nézel… mint valami cirkuszi torzszülöttre, akit mutogatni szoktak. – jegyzem is meg most már kissé ridegen, mert most lett elég. Nem fogom elnézni, hogy a többi mutáns így viselkedjen velem szemben… - Inkább örülj neki, hogy a te mutációd nem látható. – legalábbis én egyelőre így hiszem, mivel nem látok rajta semmi extrát, ami miatt más lenne, mint a többiek. Sőt, senkin se látok, aki ide jár. Talán én vagyok az egyetlen ilyen… szörny? Töltök azért a fiú bögréjébe is, majd amikor végül megszólal, igen csak meglepetten ér a dicséret, amelyet a szárnyaimhoz intéz.
- Lehet, hogy szépek, de semmi jó se származik belőlük. Te is láthattad, mennyire meglepődtél. – nézek is inkább magam elé, hogy lassan folytathassam az evést, bár most már lényegesen csökkent az étvágyam. Az ujjam felé pillantok, majd felnézek lassan a másik szemeibe.
- Megvan. Mondtam, csak egy karcolás, ennél rosszabb is történhetett volna. – mondjuk amit én okoztam… a halált, mely örökké kísérteni fog. Bele se akarok ismét ebbe gondolni és szerencsére a másik gyors étkezése el is vonja a figyelmemet, így most én lesek felé kissé meglepetten. Mint aki napok óta nem evett, úgy viselkedik…
- Öhm, nem probléma, egyél csak, ahogy jól esik. – tolom is be lassan a maradék zsemlémet, hogy ez után már csak a teámat fogyasszam. Nekem talán most ennyi elég volt, de még azért gondolkodom rajta, hogy mi lenne… szóval ha ennék még. Mivel hallom a bemutatkozást, így én is megejtem, de amikor megismétli magát, csak szemöldököm emelkedik feljebb.
- Tudom, az előbb mondtad a neved. És énse hiszem, hogy találkoztunk volna. – ismerem be, majd bizonytalanul még egy zsemle után nyúlok, amit én fel is vágok, majd megkenek vajjal és jöhet a szalámi, majd egy kis paprika is, hogy ez után ismét tovább eszegethessek és próbáljam meg kizárni azt, amit tett. Más is megbámult hát, őket mégse szóltam le, most se szabadna. Nem is értem, hogy lettem hirtelen ilyen határozott… Inkább érdeklődni kezdek Shelton felől és kissé meg is döbbenek a válaszán. Ilyen nyiltan elmondja azt, hogy miként viselkednek vele, egyre nagyobb rejtély ez a fiú.
- Öhm… hát én… ez eléggé szomorú. De, ha ennyire bánt, miért nem teszel ellene? – na tudom, hogy az nem olyan egyszerű, nekem is Jer segítsége kellett, hogy végre kiengedhessem legalább itt a szárnyaimat. Nélküle még mindig elrejtve tartanám, hogy soha, senki se láthassa, és hogy én is egy átlagos lánynak tűnhessek.
- Nekem amúgy nem tűnsz ilyen elveszettnek, most is idejöttél hozzám és tök jó fej vagy, kivéve a megbámulást. – egy aprócska mosoly azért még végigfut pofimon, miközben próbálok bíztató lenni és kékségeimmel a másik szemeit keresni.

Tárgy: Re: Amy & Shelton Hétf. 21 Okt. - 11:37

Shelton × Amy

- Ugyan, nem tesz semmit! Hiszen így gyorsabban megy a dolog, és ha már a többiek nem segítenek, csak távoznak... - mondom, majd a távolodó alakok felé mutatok. Pedig tuti biztos hogy van itt olyan képességű is, aki képes mondjuk a vizet irányítani, ezzel pedig kiszedhetné a folyadékot a padlóból, hogy nekünk kevesebb dolgunk legyen. Egyszerűen hihetetlen a számomra, hogy jelenleg senkibe nem szorult annyi empátia, hogy rajtam kívül idejöjjön, és megtegyen mindent, hogy ne érezze ez a lány magát szánalmasnak. Hát igen, ennyit a szánalomról. Szerintem a probléma nem vele van...
- Hé, vigyázz! - mondom, majd egy félmosolyra szalad a szám, mikor látom vérző ujját, és ahogyan megpróbálja azt elállítani. Na nem azért, mert hogy ki akarom nevetni, hanem azért, mert abszolút önmagamra emlékeztet. Ha bénázok, hát akkor én is bénázok ám! Ott olyankor kő kövön nem marad, sőt, általában saját magamra is veszélyes vagyok. Önmagamra a leginkább.
- Hát, velem is előfordul, ne izgulj! - mondom, majd lesütöm a szememet. Nehéz ám bevallani, hogy tulajdonképpen egy pancser vagyok, akiben abszolút nincs semmi férfias vonás. Ha anyám ezt látná, ő persze örülne, hiszen így nevelt. Esendőnek, olyannak, aki látja és beismeri a hibáit. Én azonban ezt nem teljesen így látom. Szerintem jobb lenne, ha nem lennék ennyire sebezhető, ha úgymond tökös lennék és az életet úgy fognám fel, hogy mit nekem bármilyen akadály! Ehhez képest képes vagyok egy szalmaszálban is megbotlani, arról pedig nem is beszélve, hogy a kiállásom is leginkább mínuszba tendál. Nem vagyok menő srác, és soha nem is leszek az. Engem könnyebb felrúgni, mint egy girhes macskát, és soha nem leszek én az, aki ugyanezt megteszi...
- Hát de nézd csak meg, teljesen apró. Elveszik a kezemben... - mondom, majd felemelem a bögrét a fülénél fogva, és az az aprócska "testrész" szinte eltűnik hosszú ujjaim takarásában. Valójában tényleg nem túl szerencsés ez a fajta megoldás, mert én nem igazán tudom úgy ráhajtogatni a kezemet, hogy azzal biztosan tudjam tartani. Ez pedig egyértelműen balesetekhez vezet. Nem lehet mindenki lebegtető, akinek semmit sem kell megfognia, vagy épp cipelnie.

A kupi szép lassan eltűnik a földről, a folt semmivé lesz, majd a papírzsepi halom is csökkenni kezd. Mondjuk úgy, hogy ki is dobjuk azt, és nem csak gyűjtögetjük, így eléggé könnyű. Természetesen én is teszek egy próbát, majd megpróbálom a legtöbbet belegyömöszölni a kukába, hozzáteszem, most éppen sikeresen. Mosolyom nagy, és az emellett megjelenő halovány pír csak még jobban kiemeli kék lélektükreimet. A pakolás után helyet foglalnék, majd a lány megkér, hogy inkább szembe üljek vele. Először nem is értem, miért kéri, majd pillantásom akkor esik a szárnyaira. Sötét, fekete tollak, és látható tökéletes puhaság. Számat eltátom a látványra! Nem akartam én megbámulni, csak eddig valahogy fel sem tűnt a szárnya, mintha csak ebben a pillanatban növesztette volna oda őket! Hogy nem vettem észre? Hiszen nem túl kicsit, olyanok, melyek csak úgy megbújnak valaki hátán.
Nagyot nyelek, pillantásom találkozik a lány íriszével és még jobban zavarba jövök. Hiszen simán megbámultam, mint egy kéjenc! Holott, tényleg nem akartam sem sértő, sem bántó lenni, "olyan" gondolataim pedig még inkább nem is voltak! Zavartan a kezembe veszem a bögrét, és a lány elé tolom azt, hogy töltsön nekem valamit, és azt hagy kavargassam, ezzel is lefoglalva magam, a kezem, és a gondolataimat.
- Nem akartalak nagyon megbámulni. Csak igazából most tűnt fel, hogy milyen szép szárnyaid vannak! - mondom, majd lesütöm a szememet, és önkéntelenül is nyúlok egy kiskanál után. Sietősen ragadom meg azt, majd kezdem a teámat kavargatni.
- Igazán nincs mit, szívesen segítettem. Szerintem nem volt ciki, bárkivel megeshet. És az ujjad? Hogy van? - kérdezem, majd abbahagyom a kalapálást, már amit a kanállal csinálok meg a bögrével. Először Amy-re pislantok, majd a mellettünk lévő zsömlére. Gyomrom hangosan korogni kezd, én pedig zavartan a pékáru után nyúlok. Lazán feltépem azt, majd a világ legtermészetesebb módja ként tömöm meg felvágottal és kezdek enni két pofára. Hogy nem lehetek valami túl szép látvány, az csak akkor esik le, mikor épp akkora falatot sikerül betuszkolni a számba, hogy az minimum fél órás rágást jelent, hogy le tudjam nyelni.
- Szajnálo - próbálok magamból valami értelmeset kisajtolni tele szájjal.
- Ma mé nem ettem... - mondom, majd nagy nehezen megrágom és lenyelem a falatot. Ekkor jut eszembe az is, hogy a köszöntését nem viszonoztam.
- Shelton vagyok, bár ezt már mondtam, és szerintem még nem találkoztunk! - biccentek kedvesen, majd picit arrébb tolom a szendvicsemet, csak hogy ezzel is próbáljam magam arra rávenni, hogy nem kötelező nekem ennyire nekiesni.
- Beilleszkedni? Hát nem igazán.... Én vagyok a rongybaba, akit kedvükre lökdösnek. Barátok nuku, nem állok ki magamért túlzottan, és nem is vagyok az a típus, aki emberkedik a folyosón. - vállat vonok és úgy folytatom - szóval eléggé siralmas a helyzet...

Tárgy: Re: Amy & Shelton Hétf. 21 Okt. - 1:11

Bár ügyetlen vagyok a bögrével, hála figyelmetlenségemnek, azért egyben szerencsés is, mivel csak a föld lett ragacsos, a ruhám teljesen megúszta a dolgot. Oldalra dőlt az ital, nem pedig konkrétan rám, mivel mozgás közben alakult ki ez az egész, szóval szerencsére a hófehér pulóvert most nem kell félteni. Ha még az is teás lenne, akkor aztán tényleg… na inkább bele se gondolok, hogy mi lenne.
Amikor viszont pont az a srác kezd el közelíteni felém, aki az előbb sétált be az étkezőbe, kissé meglepetten pillantok fel rá, de ez után már mellettem is guggol és jól hallhatóan, na meg láthatóan is segíteni szándékozik.
- Öhm… hát, köszi. De nem kéne ám, én bénáztam. – jegyzem meg kissé zavartan, mert most erre mégis mit kéne mondanom? Természetesen örülök annak, hogy nem nekem kell egyedül rendet tennem, így amúgy is gyorsabb, de most, hogy szerencsésen őt figyelem, és úgy pakolgatom a bögre maradékát, meg is vágom kissé ujjam.
- Áucs. – szisszenek fel halkan, majd ez után szépen be is kapom azt, mintha ettől elállna a vérzés. Na ez már tényleg tök gáz, így csak felé pillantok, majd inkább vissza a bögrék irányába és közben igyekszem úgy fordulni, hogy a szárnyaim ne lökjék fel se az asztalt, se pedig a srácot mellettem. Egy újabb szalvétáért nyúlok, amivel most vérző ujjamat tekerem be, majd nézek is le a teás-kissé véres padlóra.
- Ezt jól megcsináltam. El se hiszem, hogy ilyen béna vagyok. – húzom össze közben hátamon a hatalmas szárnyakat, mivel egy halk nyikorgás jelezte az előbb, hogy a szék ismét néhány centivel arrébb került, én pedig már nem is nézek a srác felé, inkább tovább folytatom a tisztogatást, ami így nagyon is gyorsan halad. Nem is nagyon tudom, hogy mit kéne mondanom neki, de jól hallhatóan a fiú nincs ezzel így, mivel máris a bögrékről kezd el nekem mesélni, én pedig kissé értetlenül pislogok rá. Ez… ez annyira gyenge szöveg, de mégis aranyos és kedves, így egy kisebb mosolyt is kivált belőlem.
- Azért nem hiszem, hogy te is így járnál, mint én. De igen, a bögre hibája volt és most megjárta. – a mosolyom cseppet szélesebbé vált, miközben az utolsó cseppeket is felitatjuk, így most már minden létől és remélhetőleg darabkától mentes lesz a padló, amit én most egy zacskóba óhajtok beletenni. Még jó, hogy akad ilyen is az asztalon, gondolom azért, hogyha valaki csomagolna el magának későbbre, ha esetleg valamiért nem tudja itt elfogyasztani az ételért… vagy csak véletlen van itt. Mindegy, a lényeg, hogy most belepakolok minden darabkát és szemetet, hogy majd később kidobhassam azt.
- Persze, nem foglalom az egész asztalt, szóval nyugodtan ülj le. – tolom is vissza székemet, majd ez után a magam mellett lévőre tekintek és kissé zavartan túrok bele hajamba.
- Nem ülnél velem szembe? Tudod… a szárnyaim miatt kissé kényelmetlen lenne, ha pont mellém ülnél, mert félő, hogy meglöknélek. – az pedig szintén hülyén jönne ki, hogyha pár székkel arrébb foglalna helyett miattam. Talán megérti, hogy miért mondom ezt, hiszen ha a hátam felé figyel, akkor láthatja azt, hogy miről is beszéltem. Tényleg… milyen fura, hogy még csak meg se jegyezte azt, hogy hogyan nézek ki. Ő az első, akit mintha nem is zavarna, mintha természetesnek venné ezt az egészet, semmi meghökkenés… és ez, olyan meglepő és egyben, kellemes érzés is. Talán igaz az, hogy itt tényleg be tudok illeszkedni, nem leszek kinézve a külsőm miatt. Annyira el is kalandoznak gondolataim, hogy fel se tűnik a másik zavartsága, csak az, hogy mintha kerülné tekintetemet. Vajon ez miért van?
- Én Amy vagyok, örülök, hogy megismertelek. És köszönöm a segítséged, így is nagyon ciki volt. – ismerem be, majd ez után óvatosan egy másik, ép bögre után nyúlok, amelybe egy újabb adag teát öntök magamnak, majd ez után Shelton felé pillantok. – Neked is tölthetek? – kérdezek rá kíváncsian, és ha kér, akkor egy bögrét ő is kap, ha pedig nem, akkor a kancsó visszakerül az asztalra, én pedig a maradék szendvicsemet eszegetem tovább, de persze egy „jó étvágyat” elhagyja előtte a számat. Eddig minden rendben volt, de most mégis hogyan tovább? Mit kéne neki mondanom? Milyen témát vessek fel? Zavartan nyammogok még egy picit az étkemen, majd végül lassan arca felé tekintek.
- Te neked sikerült már beilleszkedned itt? Tudom, hülye kérdés, de nekem elég nehezen megy és érdekelne, hogy más hogy boldogul. – azt láttam, hogy akadnak nagyon is határozott egyéniségek itt, akik valószínűleg imádják ezt a helyet, de bizonyára vannak hozzám hasonlóan visszahúzódó alakok is… reménykedem benne. Velük talán könnyebben megérthetem majd magam.

Tárgy: Re: Amy & Shelton Hétf. 21 Okt. - 0:19

Shelton × Amy

Persze elkap a tömeg.
Mikor én befelé készülnék, ők akkor szállingóznak kifelé, és természetesen ezt úgy, hogy eltaposnak. Nem, nem gondolom, hogy olyan nagy lennék, azonban ez nem is jelenti azt, hogy csak úgy el kelljen taposni. Meglökdösnek két oldalról, van aki még morog is néhány keresetlen szót a bajsza alatt, én pedig fülig vörösödve esem be az ajtón, miközben a hátamban érzem a láthatatlan késeket, melyekkel épp most szúrtak le - természetesen csak jelképesen.
Kicsit megigazítom a ruhámat, mely nem más mint egy kék póló, egy fehér ing - melynek az ujját a könyökömig hajtottam fel, valamint a kedvenc farmerom, egy sportcipővel. Nem vagyok túl rikító jelenség, egyszerűen csak én vagyok, a saját, csendes kis magányom.
És éppen ezért leszek én az első, és egyetlen aki segít az ismeretlen lánynak, aki épp most öntötte tele a földet és magát teával, kávéval... vagy valami löttyel.
Udvariasan közeledem, majd a válaszát meg sem várva zsebkendőért nyúlok, és a földre vetem magam.
- Hagy segítsek! - mondom kedvesen, majd gyors mozdulatokkal egy igen jelentős kis halmot tornyozok magam mellé a használt zsebkendőkből. Ha jobban belegondolok, ez már olyan mennyiség, hogy simán várat is lehetne építeni. És milyen jó is lenne, hiszen ketten vagyunk, több segítő kéz már nem tüsténkedik errefelé... szóval az a vár a kettőnkké lenne.
- Nagyon furcsa fülű bögrében adnak inni mostanság. Nehéz megfogni, túl kicsi. Az én kezemből is mindig kicsúszik... - bátorítom a lányt. Igaz, nem láttam hogy borult ki az itala, de ha már valakire fogni kell, akkor kell némi kegyes hazugság, és valaki, aki mellé áll. Hiszen lehet hogy tényleg nem az ő hibája volt, hanem a kezébe nem passzol a bögre füle.
Eközben lassan eltűnik a földről az utolsó csepp is, és ráadásul úgy, hogy mindezt nem látták a konyhás nénik. A lány ruhájához inkább nem nyúlok, hiszen ez már nem az én tisztem, nem nekem kell rendbe szednem.
- Épp kajálni jöttem, ha még találok valamit. Csatlakozhatom? - kérdezem zavartan, amolyan hebegős habogósan. Ha rám néz a lány, azonnal észreveheti, hogy túl sűrűn nem kommunikálhatok, lévén, hogy a szemkontaktus nem az erősségem, és hogy bármelyik pillanatban fülig vörösödhetem ezzel is még jobban felvillantva zavaromat.
- Amúgy Shelton vagyok... - mutatkozom be, és csak reménykedem abban, hogy nem talál túl bunkónak a kései ismerkedésért. Jó hogy anyám ezt nem látta, most biztos nem lenne büszke...

Tárgy: Re: Amy & Shelton Vas. 20 Okt. - 23:58

A napok elég gyorsan telnek egymás után, én pedig egyre magányosabbnak érzem magam. Jeremy azt ígérte, hogy eljön majd ide és meglátogat, de ezt azóta se tette meg. Vajon elfelejtett már engem? Vagy csak akkor mondta, hogy jó fejnek tűnjön? Kezdek mindenben kételkedni, hogy ismét koppanok, így csak szomorúan, kissé magamba fordulva sétálok lefelé a lépcsőn, távolodva a szobámtól és érkezem is meg az étkezőbe. Nincs már itt túl sok ember, majdnem üres az egész, de azért még akad néhány fogás, amelyek közül pár falat az én gyomromba is bekerülhet majd. Lassan hordozom körbe kékségeimet, majd mivel látom, hogy tényleg nem ismerek itt még senkit, így csak lassan sétálok oda az egyik hatalmas asztal széléhez, távol mindenkitől, majd kihúzok egy széket és végül helyet is foglalok rajta.
Egy tányér már előttem van, most már csak rá kell pakolnom, így veszek magamhoz egy zsemlét, majd vajat és kezdem el azt megvajazni, majd csak ez után jöhet valami szalámiféle és esetleg zöldség. Ahogy nézem, akad az is, szóval minden remek, kár, hogy az étvágyam már nem a régi.
Egyébként, csak hogy a külsőmet is említsük, eléggé feltűnő jelenség lehetek, ugyanis bár részben egy átlagos, csinos lánynak nézek ki, a hátamon lévő két, hatalmas, fekete szárny másról árulkodik. Alulról felfelé nézve tehát lábaimon fekete sportcipő van, világoskék farmernadrággal, melyet egy egyszerű, fekete öv tart meg, felsőtestemen pedig egy hófehér pulóver, melynek hátsó része kissé át van alakítva a szárnyaimnak hála, hogy azok kényelmesen kiférhessenek. Szép a varrás, tehát nem olyan, mintha az utcáról jöttem volna. Bár szárnyaimat én démonszárnyaknak nevezem, mégis, tollak tarkítják, nem pedig hártyák, tehát olyan, mint az angyaloké, éppen csak fekete. Hajam egyébként most kissé hullámos, szép szemeim körül pedig kevéske, ezüstös smink található, éppen hogy kiemelve szép íriszeim, semmi több. Nem szoktam túlzásba vinni a dolgokat.
Az emberek lassan szállingózni kezdenek, ki az étkezéből, miközben én még csak a zsemlém felénél tartok, így kissé meglep, amikor egy srác toppan be a terembe. Egy pillanatra kíváncsian felé is tekintek, elmerengve azon, hogy vajon láttam-e már, majd inkább vissza is fordulok az asztal felé, de mindezt kissé hirtelen teszem meg, ennek következtében pedig a teásbögre szépen a földre is pottyan.
- A fenébe! – morgom halkan magam elé, majd nyikorogva kitolom a székemet, melynek hála már el is vörösödöm saját bénaságomon és ez után kelek fel, hogy egy szalvétát fogva kezdjem el belepakolni a bögre maradékát, majd itassam fel további szalvétákkal a kiöntött innivalót. Ezért még kapni fogok a konyhásnénitől, ebben már most biztos vagyok, szóval igyekszem minél gyorsabb lenni… Hát, ez van, béna vagyok, bárkivel előfordulhat az ilyesmi. Körbe se merek nézni, szívem szerint elsüllyednék, mák, hogy nincsenek túl sokan idebent, így talán nem is bámulnak meg annyian, mutogatva az ügyetlen bukott angyalra.

Tárgy: Amy & Shelton Vas. 20 Okt. - 23:40

Shelton × Amy

Gyomrom hangos morgással tudatja hogy enni kíván. Igazából abszolút el is felejtettem, hogy a mai napon az égvilágon még semmit nem ettem. Túlzottan lefoglalt az anyámtól kapott levél, hogy választ írjak neki, és hogy a jelenlegi dolgaimon mélázzak. Igen mélázzak. Hiszen nem igazán vannak barátaim. Most is csak egy lúzer vagyok, egy magányos fiú, aki egyedül eszik, iszik, ténfereg eme hatalmas falak között.
Már egy ideje itt vagyok, azonban valahogy a nagy barátságok elkerültek. Mintha csak én lennék egy vírus, melytől szabadulni kell. Oké, persze egyáltalán nem jellemző ez, mármint hogy egy vírus lennék, azonban baromira így érzem. És ha még ez nem is lenne elegendő, különórákat kell vennem, ami pláne pletykákra ad okot. Nem vagyok én túlzottan különleges, egyszerűen csk nem tudom kezelni a képességem. A sok magamban elzárt érzelem túl sűrűn próbál kirobbanni, és nem kellemes mikor az ember másoknak árt. Legalább is én nem akarok úgy ártani, hogy esetleg olyan embert sebesítsek meg, aki amúgy nem érdemli meg.
Kezem a hasamra téved, majd onnan a levélre, melyet épp most fejeztem be. Cirádás betűimen, ami leginkább egy elolvashatatlan maszlag végigsimítok. Anyám képe felrémlik előttem, majd arca képe láttán elmosolyodom. Imádom mikor nevet, hangosan, szívből jövőn. És hiányzik nekem. Pont úgy, ahogy az apró sárga, kék virágos köténye is, melyet felvett minden főzéshez vasárnaponként.
Lassan elcsomagolom a papírlapot, majd a zsebembe dugom azt, és elindulok az étkező felé. Tudom, nem szokott mindig kaja lenni, azonban ha nem is kapok meleg kaját, talán egy vajas kenyeret kennek nekem, hogy ne haljak éhen.
Reményekkel telve megyek hát le a földszintre, majd nyitok be a hatalmas terembe. Jó lenne valamit enni...

Tárgy: Re: Amy & Shelton

» Jillian & Shelton
» Shelton Davies - készül