Sylvie&Emily

Emily & Sylvie

- Nehogy egyszer a türelem is elfogyjon a polcról a "szia" mellől - kacsintok rá, de csak viccelek persze, és ezt remélhetőleg tudja is, bár nagyon úgy tűnik, hogy nem annyira vesz komolyan, hiszen a "fenyegetésemen" is csak nevet, hál' Istennek.
Bár Sylvie néha egy kicsit fura, de azért bírom. Leül a fűbe, így már egy kicsit közvetlenebbül tudunk kommunikálni.
- Nekem sem volt könnyű napom - válaszolom, és megrántom a vállam. A hajammal játszom.
- És ahogy elnézem - mérem végig kihívóan - a délután sem lesz egyszerű.
Elvigyorodom. Jó, hogy lehet szívni a vérét, és nem hisztivel reagálja le.
Bár azt sem akarom elképzelni, mi lenne, ha túllépném azt a bizonyos határt. Lelki szemeim előtt látom, hogy szikrákat szór a tekintete, és éppen próbál kinyírni.


A kérdés kicsit feszélyez. Beharapom az alsó ajkam.
- Szarul - válaszolom végül nemes egyszerűséggel. Gondolom, ez mindent elárul.
- Az a  baj, hogy nem tudok eléggé koncentrálni, mindig van, ami elvonja a figyelmem - magyarázom. - És ha már egyszer megremeg a hangom, akkor mehet a levesbe az egész, és kezdhetem elölről.
Lehet, hogy látja rajtam, hogy nem annyira szívesen beszélek erről. Persze, annyira nem borulok ki, de azért nem érint túl jól. Régóta itt vagyok, és gyakorlatilag nem haladok semerre, akármennyit gyakorolok. A prof szerint a koncentrációs képességemet kellene fejleszteni, és ezzel természetesen egyet is értek, de valahogy nem megy.
- Azt sem tudom, hol van a probléma góca, nem, hogy el tudjam távolítani - rántom meg a vállam. - Bár kezdek lemondani arról, hogy fejlődni tudjak. Így is szerencsésnek tartom magam, van, akinek annyit sem ér a mutációja, mint nekem. De... tudod. Mutáns, légy büszke!

Néha talán egy kicsit sokat beszélek.

Emily & Sylvie

Valami úgy ránt vissza a valóságba, alfából az éberségbe, mint amikor az orvos rántja ki a bőr alól a kullancsot, határozottan, megmásíthatatlanul, enyhe csípéssel, megölve egy ártatlan teremtményt, aki csak a túlélésért küzd. Szóval most én voltam a kullancs, az alvás pedig a bőr és vér, Sylvie pedig a csipesz, ami kitép az életből. Bár ezt egészen addig nem tudom konstatálni, amíg egy sikkantással és egy "Basszus!" kiáltással fel nem pattanok, harcra készen.
Amikor felismerem, hogy nincs veszély, kifújom magam.
- Ja, csak Te vagy az... Egy "szia" jobban esett volna - törlöm meg a homlokom. Jó, ennyire nem volt ijesztő, de mostanában egy kicsit instabil vagyok. Lehuppanok a fűbe és felnézek rá, hátha leül mellém.

- Ezt még vissza fogod kapni - nézek rá bosszúszomjas vigyorral - , és már azt is tudom, hogy hogyan!
Törökülésbe ülök és körbenézek. Szerencsére nem látták túl sokat ezt a kis incidenst, bár különösebben nem érdekelne, ha igen, folyton ilyeneket csinálok nagyközönség előtt, így ez már nem oszt, nem szoroz.
Viszont legalább most már nem a problémáimon gondolkozom, hála Sylvie-nek.
- Na és, hogy vagy? - teszem fel a kérdést, pusztán kapcsolatfenntartó célzattal. Na jó, nem azt akarom mondani, hogy nem érdekel, hogy hogy van, csak most hirtelen más nem jut eszembe. Ahogy a Nap vándorol az égen, és éppen a szemembe süt, szóval leernyőzöm a tenyeremmel, hogy lássam is Sylvie-t. Azt nem mondanám, hogy barátnők vagyunk, de beszélgettünk már jó néhányszor, így ez most egyáltalán nem kínos.

A földre huppanok a kis tavacska mellett, szinte azonnal, amikor a kertbe érek. Szeretem ezt a helyet, olyan nyugis, még akkor is, amikor nem vagyok egyedül. Lerúgom fekete tornacipőm, a puha fű csiklandozza a talpam. Felfelé bámulok, a karjaim a fejem alatt, és annyira jó a kedvem, hogy legszívesebben teli torokból énekelnék... De nem lehet. Néha attól félek, hogy ha egyszerűen csak mondjuk lalalázok, akkor valaki megzavarodik.
A nap sugarai beszűrődnek az ablakokon, a legtöbb ki is van nyitva, hiszen odakint fantasztikus idő van. Hamar elillant a délelőtt is, szinte fel sem tűnt, hogy órákon ülök, és még fogalmam sincs, mihez kezdjek a délutánnal.
Gyakorolnom kéne, tanulnom, de úgy érzem, nincs ehhez az egészhez energiám, sőt, lassan kezdek beleőrülni, hogy nem énekelhetek, amikor csak akarok. Tök jó, hogy mutáns vagyok, büszke vagyok rá, imádom, de... Néha, amikor csak újra és újra énekelnem kell, újra és újra megpróbálnom, amikor már teljesen kimerültem, és legtöbbször feleslegesnek érzem az egészet... Mióta itt vagyok, alig fejlődtem valamit, pedig elég sokat foglalkoznak velem, de nem tudom, mi a baj.

Mindegy. Nem akarok most ezen gondolkodni, a napjaim legnagyobb részét úgyis az teszi ki, hogy mutánskodok - mutáns diákok között mutáns tanároktól tanulom mutánsságom rejtelmeit. Na jó, meg persze sok minden mást is.
Reggel felhívtam anyut. Azt mondta, minden rendben van velük, és Samnek nagyon hiányzom.
- Majd szünetben hazamegyek - mondtam, de én sem tudtam, mennyire gondolom komolyan. Egy kicsit most is görcsbe rándul a gyomrom, ahogy a barátaimra gondolok. Igazából szó nélkül tűntem el, bár senki nem kérte, hogy csak úgy lépjek le, lett volna elég időm elbúcsúzni, meg kitalálni valamit, hogy miért kell másik iskolába járnom, pláne, miért az állam másik felében, de azt hiszem, már késő bánat.
Egyik lábamat a másikra dobom, és a meleg lassan elnyom. Napsugarak cirógatják az arcom, én pedig szépen lassan belealszok a gondolataimba...