Sebastian & Nique - II.

Tárgy: Re: Sebastian & Nique - II. Szer. 4 Jún. - 21:44

Sebastian & Nique

♬ I wanna be last, yeah,
Baby, let me be your,
Let me be your last first kiss,
I wanna be first, yeah,
Wanna be the first to take it all the way like this,
And if you
Only knew. ♬

- Még elmarhatsz. – jegyzem meg tárgyilagosan. Ajkaimon a mosoly nagyon sokat finomít ezen a mondaton, de azért ettől még elég nyers marad. A folytatás viszont már sokkal kedvesebb. - Ám fenntartom a jogot továbbra is arra, hogy ne ítélkezzem feletted ismeretlenül. A múltad a tiéd, ahogy a mocskos lepedőtitkaid is azok. Nem érdekelnek az utóbbiak, főleg nem a nagynénéddel kapcsolatosak. Nem vagyok strucc, de azért ebben az ügyben inkább homokba dugnám a fejemet. Van, ami csak két személyre tartozik. Jelen esetben rád és a mocskos, perverz, undorító – tudnám még tagozni, de úgy érzem már így is elég kifejező voltam. - nénikédre.
Zene füleimnek, ahogyan nevet. Van a nevetésnek egy olyan szintű boldogsághormon-átadási faktora, ami még a legkomorabb napjaimon is ki tud rángatni pár pillanatra a szomorúságból. Ha például Sylvie nevet valamin, akármennyire is sajnálom éppen magam és temetkezem párnámba azzal a játékkal, hogy alszom, önkéntelenül is elmosolyodom. Csak röpke, szívdobbanásnyi mosoly az egész, de ott van, jelzi azt, hogy átadta az érzései egy darabját, s felhőtlensége nem kerülte el fekete lelkemet. Valahogy így érzem magam most Sebastian nevetésének ölelésében is. Képzeletben kitárt karokkal körbefordulok, s hátravetett fejjel, szabadon kacagok közös jókedvünk szélviharában. Mert jó ez így. Ha nem is tart örökké, de jó ez így.
- Förtelmes, sivár élete lehet, de talán megvan arra az oka, hogy miért lett ilyen. Talán őt is megsebezték és a lelkét féltő őrület megszállta az elméjét. Nem ismerem.. – vonok vállat - ..tehát nem tudom. Te biztosan inkább tisztában vagy a dolgaival.
Amilyen könnyen ítélek negatív irányba, olyan könnyen látom mindenkinek a lehetséges jó oldalát is, s mentem fel minden bűne alól. Most is ez történik aliceszel kapcsolatosan. Mondanám még, ragoznám, de megütközöm azon, amit Sebastian mond, ekképpen másodlagossá válik minden, amiről ezelőtt beszéltem. Értetlenül vonom össze a szemöldökömet. Úgy csodálkozom rá, mintha most látnám először. Erre a nézésre szokták éles nyelvek kérdezni, hogy „Mi van, nem láttál még fehér embert?”.
- Összezavarsz. A fontosság nem tudatos érzés. Az a fontos, akihez a lelkedet láthatatlan szálak fűzik, egy olyan pók hálói, aki nem az elmédben, hanem a szívedben születik. Ebből adódóan nem hiszem, hogy tudhattad volna bármikor, hogy valaki lehet-e fontos neked. Érezhetted, esetleg. De amit mondasz, az számomra azt jelenti, hogy nem érezted. Komolyan nem, Seb? - nem akarom lesajnálni, de mégis van hangomnak egy ilyesmi utánérzete. Szégyellem magam miatta, de ez van. Nem tudom megtagadni önmagam. Egyszerűen elképeszt a tudat, hogy úgy tűnik Sebastian számára nem létezett a fontosság érzése soha az életben. De hogy lehet az? Biztosan volt megannyi lány az életében. Sok barátja, haverja, akárkije.. egy csak fontos volt számára. Annak kellett lennie! Nekem csak az apám volt, de ő a világot jelentette számomra. Nincs ebben semmi csoda- Ám abban, hogy valaki nem burokban él és mégsem ismeri meg ezt az érzést.. az fura. De persze bizonyosan én értettem félre. Nem baj, majd kijavít!
- Hiányzik neked?
Újabb nyers kérdés, belevágva a képébe. Semmi közöm hozzá, s nem a csók miatt érzem feljogosítva magam arra, hogy megkérdezzem. Egyszerűen csak tudni szeretném és nem érzem ennek szégyenét. Ha nem akar, nem fog válaszolni. Megvan a joga hozzá. Mint ahogy ahhoz is, hogy faképnél hagyjon. Nem mondom, hogy nem sértődnék meg, de azért inkább esélyes, hogy egymással ordítozó vita lenne belőle. Mert heves vagyok. Még magam sem tudtam, hogy ennyire.
- a múlt elmúlik, de.. – nyelek nagyot - ..maradnak nyomai. Nem szabad előle rejtőzni, nincs mit takargatni abban, ha kellemetlennek érezzük elmmúlt éveinket. A súlyuk alatt egyedül megroppanunk.
Nem akarok célozni semmire. Mondhatnám, hogy velem megoszthatja, majd segítek cipelni a terheit, de nem mondom. Ha így érti, akkor értse, ha pedig nem, hát akkor sem dől össze a világ. Vannak dolgok, amiket nem kell a végtelenségig magyarázni, mert elvesztik értelmüket.
- Akkor ne tedd! – kuncogok bele a kettőnk közé feszülő távolságba. Franc belé, de nehéz ezt tudomásul vennem.. boldognak érzem magam! Kicsit olyan, mintha ezzel megcsúfolnám Étienne emlékét, de szentek az égben, én itt és most akkor is boldog vagyok!
- Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam. – forgatom meg a kést a kapcsoatunkban, ezúttal játékosan, nem komoly méregből fakadón. A csókja meg kéne lepjen, természetellenessé kéne váljon bennem, de nem így történik. Átölelni nem tudom, közelebb húzódni hozzá, lévén a könyveimet még mindig szorongatom, így azok közénk feszülnek. Ez a mostani csók egészen más, mint az előző ügyetlenkedésem. Ha túlgondolnám, akkor most égnék szénné annak fényében, hogy milyen szerencsétlen voltam az előbb.
Ajkaim elnyílnak, átadom magam az ösztönöknek, amelyek minden emberben kódolva vannak, ha csókról, vagy egyéb Ádám-Éva dologról van szó. Hagyom, hogy játsszon velem, mondhatni sodródom, de ez messze nem jelenti azt, hogy passzív lennék. Nyelvemmel érintem az övét, megízlelem a csókjában kódolt szenvedélyt, tökéletesen átadom magam neki. Annak ellenére, hogy életemben nem gyakoroltam ezt a tudományt, meglepő módon tör elő belőlem az ösztönlény. Még csak észre sem veszem, hogy mennyi szikrát pattogtatok közénk.
Amikor gyengéden elemeli ajkait az enyémekről, felpillantok rá. Megkeresem tekintetét az enyémmel, rabommá teszem, ha sikerül. Fontos dolgot szeretnék mondani neki, tekintetem egyszerre játékos és egyszerre nagyon komoly. Még a filmek előtt, a csókok után valamit tudnia kell.
- Én nem leszek a szeretőd!
Rövid mondat, de minden benne van, amit tudatni akarok vele. Nem bántom, nem akaszkodom rá, nem mondom, hogy innentől a páromnak tekintem. Mert nincs is így. Egyszerűen csak arról van szó, hogy nem akarok az lenni, aki ő volt Alicenek. Ha én a szívemet adom neki – mert neki fogom adni, hogyha így folytatjuk – akkor elvárom, hogy becsülje meg. Jó srác, sármos, biztos találna magának olyan lányokat, akik nem akarják komolyan venni. Én nem vagyok az, aki bármit is félvállról vesz az életben. Őt sem akarnám. Tehát még mielőtt bármibe belekezdünk – mondjuk erre gondolhattam volna azelőtt is, hogy letámadtam és falhoz állítottam a dacos csókommal – ha belekezdünk egyáltalán, nem árt meghúzni a határokat.
A filmekre visszatérve pedig – ha egyáltalán előző mondatom után még akar a társaságomban időzni. - vigyorogva teszem fel kérdésemet.
- Ha az előző hármat nem láttam, az rontani fog a filmes élményen?
Ahogy lesz, úgy lesz. Nem mondtam, hogy nem akarok vele időzni, filmet nézni, vagy bármit. Ám ha innentől kezdve soha többé nem csókol meg, tudni fogom, hogy mérlegelte, amit mondtam neki. Nem fogok megorrolni rá, nem ítélem el. Ám ha becsap, ha a mondatom után újra és újra csókot lop majd ajkaimról, majd pedig megtudom, hogy csak játék voltam neki.. ne akarja megtapasztalni a bosszúmat. Némán, de nagyon ajánlom neki.

//Köszönöm a játékot! I love you

//

Tárgy: Re: Sebastian & Nique - II. Szer. 4 Jún. - 20:50

Nique & Seb

- Ezzel tudnék vitatkozni. – Mégsem teszem, csak bólintok. Fura és vicc, amikor végre kivülről tudod nézni magad, félretéve a tündérmeséket, amiket eddig csak gondoltál. Most már vállat sem rántok, tudom, hogy mire gondol. Ami akkor még tökéletesen megfelelt, csak most ébreszt rá, hogy talán pont a lelkem sivárságát erősítette az meg, hogy Alice milyen módon bánt velem. Mint egy apró szexrabszolgával...
- Cöh... volt kitől tanulnom, igen. Ennyi vagyok. Mást nem is ismerek. Ezért is lepődtem meg, hogy tökéletesen máshogy reagáltál, azt hittem, hogy elmarlak magamtól, ha először az életben megunom azt, amivé váltam. – Tényleg hízeleg, de valahol még az üres szívemig is eltalál. Nem a külsőségek, a felvett maszkok érdeklik, csak én. Nem tudom, hogy mit jelent ő nekem, még ha magamban elitélem is a szerelem érzését, de valami történt velem. Az, hogy nem tudtam kiverni a fejemből, sokszor idétlenül elmosolyodtam, furcsán hat rám. Amikor tudatosult, mindig bosszankodva hozzáláttam valamihez, amivel el kellett volna terelnem a gondolataimat. Nem ment. Nem mentem bulizni, csak olvastam, vagy bámultam ki a szobám ablakán. Ha ment a tévé, nem is hallottam, hogy mi szól benne, mindig elkalandozott a tekintetem abba a bizonyos társalgóba. A csókja meglep, ilyen gesztusok után bármi mást el tudtam volna képzelni, csak ezt nem, és nem azért nyúluk utána, mert betanult, ösztönös a mozdulat. Érezni akarom őt, tudatosan, nem csak azért, hogy mint már megannyi lánnyal történjen valami. A testem feletti tökéletes uralmam semmivé lesz, amikor átfogom az arcát, és beszívom az ajkát. Nem nyílik meg teljesen, csak éppenhogy, hogy ne csak egy szájrapuszi legyen. Az ügyetlenségét is bóknak fogom fel. Mással talán még alig lehetett, mégis rám pazarolta magát. Elengedem, de nem teszek úgy, mintha ez csak átvezető lett volna. Nem is nézek félre, csak méregetem egy pár pillanatig. Ő arébb lép, és érzem, hogy még mindig ott pumpál benne a düh. Nem is irántam, hanem ahogyan kezelem mindezt.
- Nem rólad beszéltem, hanem magamról. – A felcsattanása után összenevetünk, talán most először nem is csak kényszeredetten, igazán felkacagok, nevetőráncaim kiújulása is azt mutatja, hogy tudok én jó kedvű lenni, csak az utóbbi időben már okom sem volt rá. Ülünk egymás mellett, és azon tűnödöm, hogy miért ellenkeztem ennyire ellene? Az érzés, hogy tetszik nekem az elejétől, olyan sablonosnak, értéktelennek tűnt. Ez az életem, miért lett volna ő más? Megfordult a fejemben, hogy öleléseink között rátapadok az ajkaira, de akkor úgy éreztem volna, hogy már megint a saját dugámba dőlök, csak erre vagyok képes. Nem, ne legyen ő nekem senki, még a barátom sem, még ha oly jó is ölelni, és megperzseli a szívem a gondolataival. Erre megcsókol. Az ajkam még mindig szikrázik az édes íztől, egyszerűen félredöntötte a korlátaimat, és lépett. Nem látok bele abba, amit érezhet, de én sem szoktam járni senkivel. Futó afférok, semmi több. Az iskolában még ennyi sem, nem akartam gigszert.
- Nekem egyfolytában ezt mondta. Azt hiszem... ezúttal igazad van. Alice csak magát szereti, mindig van egy aktuális lovagja. – Elnémulok, és tűröm, ahogyan szapulja egykori világom központját, mégsem érzem azt, hogy ne lenne rá joga. Azt hiszem én is így látom már, csak kimondani nem megy. Inkább elfelejteném. Csak nemet intve jelzem, hogy tényleg nem kell már nekem ő.
- Nekem már... nem ő a fontos. Nem is tudtam, hogy valaki egyátalán fontos lehet. – Nyögöm ki mélyről jött vallomásomat, nem érdekel a tapintatlansága. Ilyen, mint ahogyan én is az vagyok vele. Az őszinteség talán tapintatlanság? Mondja csak ki, cívódjunk, ha arról van szó, de ami utána jön, az öleléséről nem fogok lemondani.
- Nem tudom, hogy milyen élet lehet nélküle. Lassan egy éve nem láttam, mégis úgy éltem, mintha még itt lenne. Mindegy, a múlt elmúlt. - Sok tekintetben nehéz elfogadnom, hogy valaki ennyire nyersen, természetesen gondolkozik, viselkedik, és nem is álíthatom, hogy nem fogok ellenkezni, üvöltözni még Niquével. De itt és most... azt hiszem belenyugszom. Egyszerűen nem is akarok most Alice-szel foglalkozni, ne rontsa el még ezt a pillanatot is. Felállok, majd ő is velem együtt, a kezünk pedig ismét egymást érintik. Ő még a könyvei után nyúl, így elszakadunk, de a puszija ismét meglep. A kérdésére nem is válaszolok, ráér az még. Amikor felém fordul, határozott erőszakkal fogok rá a csipőjére, ha már az ujjai nem lehetnek az enyémek. Anélkül, hogy fájdalmat okoznék, magamhoz húzom, ahogyan lenézek rá. A dologban van némi intimitás, amelynek valamiért köze sincsen azokhoz, amit „előző életemben” tettem, más lányokkal. Ez valamiért... romantikus.
- Próbálom én félretenni, de nem megy. Hazugság. Nem akarom félretenni. – Tekintetem végigsiklik csillogó tekintetéről szőke tincsein át az egész alaján, hogy aztán révetegen bólintva folytassam. – Kényelmetlen? Őrült vagy. Továbbra sem tudom, hogy miért vagy rám ilyen hatással, hogy egyszer a hajad tépném, máskor pedig... – Felsóhajtok, és a szívdobbanás töredékét sem habozva csókolom meg most már én. Nem dühből, nem azért mert muszáj. A szőke herceg én vagyok, és akarom a királylányt. Ha csak egyszer is, járás nélkül, vagy mindegy, hogyan nevezzük, de vágyom arra, hogy összeforrjunk. Ha nem is próbálta még úgy igazából, akkor most megpróbálhatja. Ha elhúzódik, nem fogom erőltetni. Ajkaim most szétnyílnak, és egyetlen, puhán tapogatózó csókkal fedezem fel a fogai között várakozó édes nyelvét. Végül hátrahúzódok, gyengéden, anélkül, hogy durván szakítanám szét összeforrt kettősünket.
- Tökéletesen nem a helyzethez illik, de mit szólnál a Rocky IV-hez? – Kérdezem pajkos mosollyal, és ha engedi, visszaveszem a könyveit a sajátomba, hogy aztán szabad kezemmel megfogjam az övét, és meginduljunk a szobámba.

Tárgy: Re: Sebastian & Nique - II. Kedd 3 Jún. - 21:19

Sebastian & Nique

♬ Can't run from myself
There's nowhere to hide
Don't make me close one more door ♬

- Férfinak születni kell, azt nem nevelik az emberből! – közlöm vele dacosan. Legszívesebben megpofoznám ezt az Alicet, olyan mélyen felháborít az egész, amit Sebastian ilyen könnyedén vesz, de ami mégis olyan mocskos fertő, hogy te szent ég.
- Ha egész életedben kihasználtak, hát nem csodálkozom azon, hogy csak a mások kihasználását és másokon való átgázolást tudod felmutatni, mint vélt-valós erényt. Szerintem több van benned. És engem nem érdekel, hogy ez a te Alice nénikéd mire nevelt. Ha vak vagy az értékeidre, attól nekem még nem kell annak lennem.
Nem hízelgek neki cirkalmas módon, tárgyilagosan közlöm a véleményemet. Igenis jelent nekem valamit, de nem tudnám megmagyarázni, hogy mit. Nem hiszem azt, hogy barátok lennénk, mint ahogyan azt sem, hogy szerelmesek. Ezek nagy szavak. Az viszont biztos, hogy nem közömbös számomra, s amennyire idegesít némelykor, olyannyira vonz is. Nem is akarok tiltakozni ellene. Nincs ebben semmi szemérmetlen, ami miatt meg kellene tennem.
Talán megérdemelném azt a pofont. Amit cselekszem, az tökéletesen ésszerűtlen és el kellene löknie magától. De ehelyett utánam nyúl, finoman érint meg, s én kicsit belehalok a viszonzásába. Bármilyen határozottan akarok is ellépni tőle, térdeim megroggyannak, s csak kis híja van annak, hogy ez nem látszik meg mozgásomon. Épp csak annyiban mutatkozik meg gyengeségem, hogy kiperdülök mellette a falhoz, hátamat egy pillanatra nekivetem, s leküzdve a késztetést keze megfogására ellököm magam a faltól, ezzel adva meg mozdulataimnak a kezdeti lendületet. Amikor a padon ülök, már lassan összeszedem magam. Röhej. Haragból csókoltam meg, elhallgattatásból, akkor mégis mit állok neki olvadozni, mint hóember a napon? Ennek nincs értelme. Nincs értelmem. Röhejes vagyok, azt hiszem!
- Pofája a lónak van! – közlöm vele csattanó ostorként, amikor már visszanyerem a hangomat, melyet saját magamtól vettem el. Elnevetem magam. A vidámság olyan könnyedén szakad fel belőlem, amilyen könnyen közöltem vele mérges véleményemet. Teljesen kiszámíthatatlanul viselkedem, de már nem is próbálom megfejteni magam.
Nekidőlök az ablaküvegnek, hátamat jólesőn hűti a hideg homokszármazék. Oldalasan fordítom e dőlében fejemet, hogy rálássak Sebastianra. Profilját figyelem, ahogy mellettem ül. Szeretném megérteni, hogy mi zajlik lelke mélyén és bár szégyellem magam, amiért ilyen idegesítően és agresszíven viselkedtem, mégsem magyarázkodom. Mit mondhatnék? Nem tudom, hogy miért csókoltam meg. A velem egykorú lányok akkor csókolóznak, ha „járni akarnak” valakivel. Nekem a járás egészen mást jelent. Én nem tudom, hogy mit akarok. Csak halványan sikolt elmém leghátsó bugyrában a „vele lenni” szókapcsolat. Nincs hát mit kimondanom, ha nem léteznek számomra tudatomban ezek a szavak. A tudatalattim nem beszélget velem.
- Tudja egyáltalán egy ilyen nő, hogy mi az a szerelem? – lángol fel arcbőröm a haragtól, mely megint elönt ismeretlenül is ennek az Alicenek az irányába.
- Biztos most is csak birtokolni akar. Kihasználja a szerelmét. Undorító. Ugye nem sajnálod azt, hogy elhagyott? -kérdezem, majd tapintatlanságomra rádöbbenve riadtan kapom el tekintetem Sebastian arcáról.
- Úgy értem.. – kezdek bele tétován, magyarázva a bizonyítványomat, mert úgy érzem, hogy szükség van rá. - ..hogy nem kellene sajnálnod szerintem. Jobb életet érdemelsz. Mármint.. akárki jobb életet érdemelne egy ilyen helyzetben.
Helyesbítek, de minek? Nem akarom, hogy azt higgye, amit tulajdonképpen hinnie kellene. Hogy túl a dacon, a szocializációs hiányosságaimon és a sebzett múltamon eljutottam odáig, hogy emberileg nagyon fontossá kezd válni számomra. Ami valljuk be igen nevetséges így két találkozás után egy olyan lelket tekintve, aki semmit nem tud a férfiak és nők, fiúk és lányok kapcsolatairól.
Ujjaim finoman, tökéletes természetességgel siklanak övéi közé. Nincs abban semmi zavarbaejtő, ahogyan felhúz, vagy abban, ahogyan közeledem hozzá. Nem lépem túl azt a határt, amit kimondatlanul is de meghúztunk a konyhában történt találkozásunk alkalmával. Az érintések számomra rettentően természetesek, s csak a csók esetében lógott ki a lóláb. Az előtte megtörténő, s az azt követő közeledéseink egymáshoz szerintem teljes mértékben nem félreérthetőek.
- Milyen filmjeid vannak? – kérdezem kíváncsian, s közben picit közelebb húródom hozzá, megállítva őt, ha elindultunk volna már.
- A könyveim.. – magyarázom, visszacsatolva magamat a párkányhoz ismét, annyi időre, amíg felszedem onnan az emlegetett terhemet. Így nem tudom újra megfogni Sebastian kezét, de úgy szeretnék kapni belőle valamit, hogy csak úgy tudatmélyről szalad elő belőlem a cselekvés, mely arra késztet, hogy lábujjhegyre állva puszit nyomjak az arcára.
- Nem kell ám tudomást venned a kitörésemről, ha nem akarsz. – szólok, amikor már újra mellette állok, s arra várok, hogy elinduljunk az említett videónézés irányába.
- Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni. Ha gondolod, elfelejtheted. Ha úgy jobb neked. De azt azért tudnod kell, hogy nem bántam meg és én a magam részéről nem fogok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna.
Jár neki ez a fajta őszinteség. Így a minimum. Gondoljon bármit a történtekről, akarja esetleg elfeledni, én nem fogom. Mert hiszek benne, hogy minden cselekedetnek oka van, akkor is, hogyha momentán nem találom meg. Idővel majd előkerül bennem az igazság. De addig is, nem szabad felejtenem.

Tárgy: Re: Sebastian & Nique - II. Kedd 3 Jún. - 20:28

Nique & Seb

- Megrontott... Így is fogalmazhatsz, én akkor nem éreztem így. Úgy véltem, hogy mindent megad, férfit nevel belőlem. Így utólag valóban... Érdekes felállás, hiszen szinte a születésemtől ő volt mellettem. – Én is őszintén kimondom, valahogy a lánnyal nem tudok máshogyan viselkedni. Előfordul, hogy kitérő választ adok, de a félrebeszélés nem megy. Annál különös módon erősebb szál épül köztünk. Tudom, hogy roppantul ciki ezt így kijelenteni, mert még senkinek nem mondtam. A magabiztosságom nagy része abból táplálkozik, hogy világ életemben azt suttogta a fülembe, hogy én vagyok a legjobb, és bármit megkaphatok. Nehéz ezért így szembesülni vele, kimondani, hogy megrontott. Én nem éreztem annak...
- Nem mocskos, jól látod. Én pedig már ezt a vonalat képviselem, csak az a fontos, hogy mindig legyen valaki. Eddig legalábbis ez érdekelt, de az már nekem is sok, hogy ráébresztenek, hogy mennyit is érek. – Rántom meg a vállamat. Nagyon is szexfüggő vagyok, de amolyan igazi lelki kiegégülés még nem ért, hogy az ölelésen, az aktuson túl valóban rám vágyna valaki. Megkaptam amit akartam, legalábbis amiről azt hittem, hogy akarom, és már rögtön másnap ürességet éreztem, amit azzal magyaráztam, hogy fiatal vagyok, egy csődör, akinek mindezek csak skalpok. Jobb viszont nem lett, bármit is tettem.
Felpattan, ahogy felháborodik, és most már végképp nem tudom, hogy mit csináljak, mit is gondoljak róla. Annyira végletesen nyers, mintha tényleg egy toronyba zárt királylány lenne, akit kiengedtek a nagyvilágba, hogy aztán rácsodálkozzon mindenre. Szemeink összevillannak, nem is tudom, hogy mire készül, egyszerűen csak meglök, provokáló jelleggel. Villámló tekintettel egyenesedem fel a megtántorodásból, még mindig ott tartok, hogy ő hozta ki belőlem, hogy ne csak átgondoljam, át is értékeljem ami velem történt. Mégsem vágom képen, pedig megérdemelné. Nem azért, mert utálom, vagy haragszom rá. A pofont én magam érdemelném, ezért megfeszül az állkapcsom, hogy még le is ugat. Hát jó, akkor befogom. A mozdulata olyan váratlanul ér, hogy csak a kezemet emelem fel, nem védekezően, és nem az arca felé, hanem csak úgy magam mellett. Nem akartam megszólalni, így nem fagy belém a szó, csak a bizsergető érzés jár át. Ütésnek érzem, olyan hirtelen jön, hogy aztán olyan finom érzés legyen, amitől még a lábujjamban is érzem a cirógatást. Behunyom a szememet, és nem hagyom, hogy gyorsan elhúzódjon. A füle alatt fogom át az arcát, és viszonzom. Nem vadul, csak éppenhogy beleharapok az ajkába, hogy érezze, nem csak ő léphet. Most már engedem hátrahőkölni, és kinyílik a szemem, és lehanyatlik a kezem.
- Te aztán tudod, hogyan kell másokra hatni. Durr bele a pofájába, mi... ? – Még mindig izzik az ajkam a csókjától, hirtelen még vitatkozni is elfelejtek. Nem lépek utána, üljön csak le. Maradok a helyemen, átkulcsulom egyik lábamat a másikon, ahogyan hátradőlök a falhoz, oldalt fordítva a tekintetemet, elnézek a folyosó messzességébe. Miért jelentett többet ez a bizonytalan, kezdő kis csók, mint a többi együttvéve? Talán mert nem kellett a randi, a vacsora, a Porsche, egyszerűen csak én magam, még ha nem is tudok semmit nyújtani, tudatta velem, bármilyen negatív is vagyok, érez annyit irántam, hogy ha csak dühből is, de velem van. Egy dologban igaza van, azt verték belém, hogy mindig nekem kell kezdeményezni, most pedig amikor csakazért sem tettem, teljesen más történt. Úgy gondoltam, hogy nem szólhat többé erről az életem, mert csak nevetségessé teszem magam, nem is vesznek komolyan, erre ez a lány, ez az utálni, de mégis inkább imádni való teremtés tökéletesen felzaklat. Magam alatt vagyok, pont hogy hallani sem akarok a gyengébb nemről, ő pedig felpofoz, még ha képletesen is, és ráébreszt, hogy talán éppen itt az ideje változtatni, kiszállni a mókuskerékből. Nem az önsajnálatba, hanem szimplán élni. Nem tudom, még ilyen drasztikus lépések mellett sem lenne egyszerű így döntenem.
Kedvem támadna rákérdezni, hogy miért teszi mindezt. Miért kiabál velem, miért főz rám, miért csókol meg. Kiröhögne, hogy milyen ostba vagyok. Pedig vagy szánalomból, vagy barátságból teszi. Mindkettő önzetlen döntés, kétlem, hogy tetszenék neki. Az ember lány – elképzelésem szerint – a magabiztos, kemény srácokhoz vonzódik, nem a lelki roncsokhoz. Vagy olyan mélyen meg lenne sebezve az édesapja miatt, hogy mindegy is, csak valaki? Ezzel sem lennék kisegítve. Igaza van, túlgondolom.
- Semmit... talán ez lesz a jó megoldás.. – Bólintok, és visszaülök mellé, hogy végre megtudjam, mire emlékszik legélénkebben az édesapjáról. Megfogom a kezét, úgy hallgatom, igazán olyan emlék, amely megérinti az ember lelkét. Talán pont ezért ilyen a szőkeség, hogy továbbvigye ezt, amit Etienne-ről kapott örökségül. A döntésünk súlyát viselni kell. Félszegen bólintok, megköszönve, hogy beavatott, és tudom, hogy most én jövök a válaszadással.
- Mi lett volna? Továbblépett. Leadott ő is. Amikor az év elején idejöttem, többé már nem tudtam elérni. Utazgat. Újévkor kaptam tőle egy lapot, hogy szerelmes. – Rántom meg a vállamat, nem számít már. Komoly tüske, amit szintén nem tudom, hogy mikor fogok tudni kiheverni. Szintén. De hagyjunk most magunk mögött mindent. Felállok, és miután még mindig fogom a kezét, felhúzom őt is.
- Gyere. – Adok szimplán az arcára egy puszit, ebben is van némi meghittség. – A szobámban van videó, megnézhetünk egy filmet, ha van kedved. – Nem is évődő a pillantásom, inkább amolyan bizonytalan, hogy helyes e, hogy mégis rá bízom magam. Jelenleg sokkal határozottabb, mint én, és ha még egy picit együtt maradhatunk ma este, talán nem fog ártani egyikünknek sem.

Tárgy: Re: Sebastian & Nique - II. Hétf. 2 Jún. - 21:38

Sebastian & Nique

♬ That's ancient history – been there, done that! ♬

- Később pedig megrontott téged? – kérdezek rá. Igen, ilyen nyersen, de máshogy egyszerűen nem tudok. El sem tudom képzelni, hogy ilyen van, hogy egy nagynéni, egy rokon ilyesmit megtegyen egy fiúgyermekkel. Egyáltalán hány éves lehetett Sebastian akkor? És egyáltalán akarom-e ezt én tudni? Nem. Remélem, hogy félreértettem, mert ez így annyira gyomorforgató, hogy nem tudom elképzelni, hogy igaz legyen.
Nem Sebastiantól undorodom, hanem a helyzettől. Attól, hogy a nagynénje, ez az Alice komolyan úgy tudott bánni vele, ahogyan gondolom, hogy tette.
- Nyitott népnek tartom a franciákat, így magamat is, de ne haragudj meg azért, amit mondani fogok: ez még nekem is sok. Ugye rosszul gondolom? Ugye csak az én fantáziám volt mocskos és nem úgy van, ahogy hiszem? Ahogy arra rákérdeztem?
Szinte már könyörgésbe megy át a hang, melyet először a felháborodás csak elő belőlem. Haragtól lángol arcom, s bár nem biztos, hogy egyértelmű, én tudom, hogy nem a fiúra haragszom. Hanem a helyzetére. A sorsra, aki meg merte ezt tenni vele.
- Kapaszkodás? – kérdezek vissza. Kicsit olyan érzésem van, mintha felpofozott volna. Lelki tenyere ott vöröslik arcomon, miközben felpattanok a párkányról.
Nem tudom, hogy milyen erő hajt, mi visz rá arra, amit cselekedni akarok. Nem, nem akarok. Ha akarnék, akkor tudatos lenne, de mindez nem az. Egyszerűen csak hagyom a lelkemet életre kelni, s az visz előrébb minden négyzetcentiméteren.
Nekifeszülök két tenyeremmel Sebastian vállainak, s meglököm őt. Nincs olyan messze a folyosó szemközti fala abból a helyzetből, ahol állt az előbb, így nem félek attól, hogy elesne a mozdulatom hatására. A lökéssel együtt lépek is hozzá közelebb, hogy amikor már a falnál áll, egyértelműen belelépjek a személyes zónájába. Lábujjhegyre állva emelkedem meg annyira, hogy arcom az övével kerüljön egy magasságba. Ő beszélhet tovább, de én már nem igazán figyelek arra, amit mond. A kapaszkodásnál elvesztettem a fonalat és a kontrollt a cselekedeteim fölött.
- Basszus, Seb! Csak fogd már be! – dőlök hozzá közelebb, s hogyha még mindig a falnál áll testem és a fal között, akkor megcsókolom őt. Ajkaimat bátran, egyáltalán nem bizonytalanul tapasztom az övéire, simogatóvá szelidítve a vadócságból, méregből született csókot. Nem érdekel, hogy ez életem első csókja. Fel sem fogom, hogy mit múveltem. Szemernyi szégyenérzet nélkül szakadok el ajkaitól, hogy összevont szemöldökeim alól nézhessek a szemébe.
- Nem érdekel, hogy miben hiszel! Miért kell mindent túlgondolni? Nem élhetnél a lelked szerint, s nem a vél-valós gonosz és hideg szíved szerint? – fordítok neki hátat, ellépve tőle. Ha nem állít meg, akkor visszalépek a padhoz, s mintha mi sem történ volna, úgy ülök le. Sylvie biztosan elájulna, ha ezt elmesélném neki, de nincs itt és egyelőre én sem fogtam fel, hogy mit tettem. De erről ennyit! A mesékben úgy szokott lenni, hogy a szőke herceg csókolja meg a királylányt. Hát én nem vagyok királylány és a herceg sem érdekel. Mint ahogy az sem, hogy mennyire volt béna a dolog. Életemben nem csináltam még, ahhoz képest elég ösztönös volt, s nem is tragikus, már ami magát a csókot illeti. Persze a szituáció az már más kérdés.
- Nem tudom, hogy mit kellene kezdened velük. Szerintem semmit. Nem érdemlik meg. De nem szólok bele az életedbe, azt csinálsz, amit akarsz!
Kicsit nehezen megy a beszélgetés úgy, hogy lassan leszáll elmémről a vörös köd és leesik, hogy mit műveltem. Nem kicsit égek, mint a rongy, de igyekszem nem kimutatni, hátha akkor ha nem veszek róla tudomást, meg sem történt. Hallgatom a kérdést és igyekszem inkább apám ügyével elfoglalni magam. Nem, mintha menne, mert folyamatosan azon kattogok, hogy miért kellet mindent elrontanom? Nem vagyok szocializálva, de azért azt még én is tudom, hogy minek tűnik, ha egy lány megcsókol egy fiút. De ennek nem őszinte, tudatos érzelemből kellett volna születnie? Ehhez képest.. mindig mondták, a harag rossz tanácsadó. Vagy mégsem. Megbánás nincs bennem, csak leheletnyi zavar.
- Az ötödik születésnapom, amikor elvitt sétálni és életemben először ehettem egyszerre négy gombóc fagyit. Másnapra úgy megfájdult a torkom, hogy beszélni és nyelni sem bírtam, de mégis, akkor dönthettem először magamtól, s akkor éreztette velem először, hogy a döntéseimnek súlya van. – mosolyodom el az emlék hatására. A jóról beszélni nem fájdalmas, s bár nem tudom, mennyire volt tudatos a kérdése, mégis kedves dolognak tartom tőle. Viszont nem tudok mit kérdezni.. Ez nehezebb, mint a válaszadás?
- Mi lett Aliceszel? – préselek ki mégis magamból egy kérdést. S közben minden erőmmel azon vagyok, hogy elfeledjem a kis sztorit a szemközti fallal. De ahogy odapillantok.. jaj, kínos az egész! A reakcióinak fényében meg pláne az.

Tárgy: Re: Sebastian & Nique - II. Hétf. 2 Jún. - 20:55

Nique & Seb

Nehezen nyílunk meg egymás számára, mindkettőnk életében olyan dolgok történhettek, amely amellett, hogy egymás felé sodort minket, a közvetlen stílus mutatása mellett mégis befelé forduló személyiséget teremtett belőlünk. Nem erőlteti, én pedig azon dilemmázom, hogy ettől csak jobban el akarom mondani. Azt akarom, hogy tudja, legalább lehelletnyit megismerjen. Dobáljuk egymásnak a képzeletbeli labdát, mintha valami cívódó házaspár lennénk. Hosszútávon nem tudok rá haragudni, és nem is gondoltam volna, hogy valakivel nem csak beszélgetni lehet, de úgy meg tudom ölelni, hogy ne akarnék egyből az ágyában kikötni. Balgaság lenne azt mondani, hogy nem jutott eszembe, de akkor az ismét egy kudarc lenne, azt tenném, amiről azt hiszem, hogy jó vagyok benne, értek hozzá. Ha így lenne, nem lennék állandóan egyedül, felszínes kapcsolataimból legalább már egyszer lett volna egy olyan, akiért érdemes mindezt átgondolni. Ő az első, aki ráébreszt arra, hogy a világ nem csak fekete és fehér. Nem csak a csábító, és a halálra vált Sebastian létezhet, van középút is, félre is tehetem a csajozást, de még a gondokat is, ha úgy akarom.
- Alice... Nos ő volt az, akinek a szüleim adtak. A nagynéném... Felnevelt, de nem anyaként. A kezdettől játéknak tekintette az egészet. Én voltam az ő kis apródja. Később pedig... Nos... – Nem fejezem be, de egyértelmű, hogy szeretők lettünk, én még alig voltam tizenkét éves, ő pedig imádta, hogy a képességemmel állandóan felvágok, és kialakult valami perverz módon, hogy nem csak rokoni szálat éreztünk egymás iránt, hanem fizikailag is mindent megadtunk egymásnak. Most már tudom, hogy beteges volt, mert mindent ő jelentett számomra, és még az sem zavarta, amikor mások iránt elkezdtem érdeklődni. Aztán akár a családom, szépen otthagyott. Hiába, anyám és ő igen hasonlóak. Niqué most biztosan megdöbben mindezen, de ha félre akarom tenni azt, aki vagyok, és azzá lenni, akinek igazán születtem, akkor ezen túl kell esnem.
- Talán az, én viszont nagyon is emberinek érzem, hogy melletted még csak az jár az eszemben. Azokon, akik ott hagytak. Mikor nőttem volna fel család nélkül? Hadd legyek már gyerekes. – Rebegem rezzenéstelen arccal, és közben ismét eljátszuk a táncot, hogy felpattanok, majd a karjaimba zárom őt. Dacol, mégis rövid idő alatt fontos lett számomra. Talán hiánypótló? Ha ez kihasználás, akkor fel kéne vállalnom. Egyébként pedig felnőtt nő, nem zaklattam az érzéseimmel, így miért is kéne még rosszabbul éreznem magam?
- Szükségem? Igen, az van. De akkor magamtól kérdezhetném, hogy miért sebezlek meg már sokadszor? Csakhogy egy valamit felejtesz el... Nem hiszek a kötődésben, a barátságban... Ez csak kapaszkodás részemről... – Csóválom meg a fejemet, ismét kemény vagyok, nem tudom, hogy miért akarom ciklikus körökben eldobni magamtól. Talán mert akkor be kéne vallanom, hogy a saját győzködésem mellett csupán az embersége volt szimpatikus, de talán több is ez annál. Inkább leülök hát mellé, és úgy vélem, jobb, ha inkább a családomról beszélünk, mielőtt még elküld a fenébe a hülyeségeim miatt.
- Egyátalán nem. Eltemettem őket. Idegenek. Mit kéne kezdenem velük? Most se kellek. Ha a nyakamba ugranának bocsánatkérésért esedezve, nem tudnék nemet mondani, de így.. – Beleborzongok az érintésébe, de most már túlságosan sablonosnak érezném, ha ismét megölelném, vagy akár oda bújnék. El kéne lassan döntenem, hogy mit is akarok tőle. Akarok-e egyátalán valamit? Vagy csak cívódjunk a végtelenségig? Miért van bennem ez a döntési kényszer, miért nem hagyom, hogy a dolgok csak úgy maguktól történjenek? Egész életemben ezt tettem, ahogy esett úgy puffant, vele viszont képtelen vagyok. Furcsa módon többet gondolkoztam azon, hogy mennyire bénán akartam elkapni a padlizsánt, mint hogy a szüleim mennyire érzéketlenek. A gondolattól néha még fel is nevettem, ami jelen helyzetben egyátalán nem volt indokolt. Egyszerűen jobb lett tőle a kedvem, ahogyan a kacaja ismét a fülembe hatolt. Ellenben az édesapja történettét hallgatnám, mégsem kapok belőle többet, túlságosan mélyre rántottam már a saját múltamba, ahhoz, hogy az övében is elmerüljünk. Tegyük félre hát az enyémet, nem halt meg senki, közel sem olyan tragikus a helyzet. A kőgazdag ficsúr most még főnök is lehet. Dióhéjban ennyi. Ez áll szemben az angyali lélek tragikus halálesetével. Nincsen egy szinten. Annyira nem érzem magam szemétládának, hogy még ezzel is gúnyolódjak. Neki volt apja, de elvették tőle. Nem ő a hibás. Érzem, hogy végtelenül sebzett, ismét szaggatottan sóhajtok fel, bár én is volnék annyira empatikus, hogy engedjek annak, hogy kimondja, mi is érez. Az ölelés immár nem biztos, hogy elég. A rábeszélés viszont oly távol áll tőlem. Talán csak figyelem, annak is lehet a haszna. Elharaom azt, hogy most akkor engem megismerve kap egy tökéletesen rossz példát.
- Szeretett téged. – Bököm ki rekedten. Elmerengek azon, amit mondott, talán burokban nevelte a lány, mert így látta helyesnek. Most viszont, hogy már ő nincsen, bárki kihasználhatja a szőkeséget. Velem az élen. Ez az Carlson, hátha holnap se tudsz a tükörbe nézni... Vállba boxol, lényegében arról biztosít, hogy van még számomra visszaút. Talán... Majd az idő eldönti.
- Jól van. Alkudozzunk. Mi a legkedvesebb emléked róla? – Sablonos kérdés, de tudom, hogy ezt akarta hallani. Ha nekem lenne családom, csak erről akarnék beszélni. Azt, aki miatt azok vagyunk, akik. Egy meghatározó élmény. Felé fordulok, és finoman végighúzom a mutatóujjamat az alsó ajkán. Ez tökéletesen nem fér bele a barátságba, és ha édesapja nem nevelte őt arra, hogy mi a helyes, mi nem, akkor vélhetően nem fogja tudni, hogy mit is tegyen. Én sem.

Tárgy: Re: Sebastian & Nique - II. Vas. 1 Jún. - 22:19

Sebastian & Nique

♬ That's ancient history – been there, done that! ♬

- Kötve hiszem, hogy szánalmasnak hinnélek. De nem akarom erőltetni, ha nem szeretnél beszélni róla, akkor ne tedd! – jegelem a témát egy időre. Valójában nagyon is érdekel az, hogy mi történt vele, de ha tényleg olyan hosszú, azt hiszem nem ronthatok ajtóstul a házba. Majd idővel, talán megtudok mindent, ami érdekel.
Van valami furcsa ebben az egészben. A természetességén felül az egész olyan.. nem is tudom. Egyik pillanatban még megölelem, mert ahhoz van kedvem, úgy simulok hozzá, mintha ő lenne a világom közepe, aztán legszívesebben pár másodperccel később beverném a képét. Nem azért, mert undok velem. Egyszerűen azért, mert nem hajlandó kihúzni a fejét a fenekéből. Szidja magát, de közben pedig minden szava mögött ott virít számomra az a tény, hogy nem lehet olyan rossz, amilyennek beállítja magát. Mert milyenek is a rossz emberek? Vakok. Vakok arra, hogy rosszak lennének, s önteltek ahhoz, hogy jónak higgyék magukat. Én nem tudom, hogy Sebastian milyen kocsival jár, hogy mit keres a lányok bugyijában és hogy hányéban kutakodott már. Én csak azt tudom, hogy valami pimasz erő késztet arra, hogy szinte egy centire se távolodjak el tőle, s amennyire ez a lehetetlen dolog idegesít, annyira szimpatikus is. Apámon kívül soha, senkihez nem kötődtem így, ami azért vicces, mert apa nevelt fel, ezt a srácot pedig csak pár napja ismerem.
- Ki az az Alice? – kérdezek rá. Abból, amilyen szövegkörnyezetben előkerült, sejtem, hogy nem az édesanyja, de élek a gyanúperrel, hogy ő nevelte fel. Nos, örülhet, hogy neki legalább jutott valamicske anyakép, bár talán nem a legjobb. Nem tudom, nem ítélkezem. Nem ismertem ezt az ő Alice-szét, hát rá kell kérdezzek vele kapcsolatosan a dolgokra, hogyha tisztába akarok kerülni mindennel. Bár.. szerintem nem fogok. Valamiért úgy rejtegeti előlem a múltját, mint irigy gyermek a kedvenc játékát. Amennyire ez aranyos, annyira idegesítő is!
- A bosszú gyerekes. – vonom meg a vállamat. Mellettem ül, ez jó jel. Nem menekült el az ölelésemből, hanem még fokozta is, s azzal, amit mond, akaratom ellenére is pírt ültet az arcomra. Vajon miért örülök ennyire annak, hogy nem tud kiverni a fejéből? Ez amolyan megérdemli-dolog lehet? Így hagyom vezekelni amiatt, mert olyan volt velem, amilyen? Tudatosan biztos nem. De azért nem esik rosszul a tényállás, amit felvázol. Jó tudni, hogy valakinek beleettem magam a gondolatai közé.
- Én nem csinálok semmit!- dacolok vele. - Mármint ezek csak szavak és gesztusok feléd, nem akarlak megszerelni, vagy ilyesmi. Ez nem csinálás. Ez csak érzés. Annak az érzése, hogy szerintem szükséged van rám. Nem tudom, hogy miért ítélnek el annyian, amennyiről hiszed, hogy megteszik, de nem is érdekel. Én az tudok lenni, aki meghallgat és nem foglalkozik azzal, hogy mit hiszel magadról. És szerintem ez kell neked.
Nem vagyok öntelt, csak őszinte. Mindig. Fájdalmasan. Vagy éppen röhejesen, ahogy a jelen helyzet áll.
Közelebb húz magához, én pedig nem ellenkezem. Az én haragom olyan, mint a tavaszi időjárás. Változékony. Az előbb még rámorrantam, most meg elviselem a kedvességét, s úgy kezelem, mint a legjobb dolgot, ami valaha történt velem. Mintha nem is bosszantott volna fel. Mert számomra a szeszélyesség így természetes.
- És te kíváncsi vagy rájuk? – kérdezem. Amint a tenyerei zárójelét vonja arca köré, finoman megérintem a hátát. Ujjaimat a tarkójára futtatom, hogy onnan feljebb nyúljak hajvonaláig, hogy aztán el is vegyem róla a kezem. Nem tudom, hogy miért volt erre szükség, hisz tudja, hogy mellette ülök. De mégis.. szerettem volna, ha érzi, hogy nem csak fizikálisan vagyok itt. Hogy az empátiám is az övé. Nem, nem érdemli meg. Őszerinte egyáltalán nem, szerintem néha nem. De kérem én úgy hiszem, hogy kedvelni valakit nem választás kérdése. Az vagy látezik, vagy sem. Ha döntés lenne, akkor rég értelmét vesztené a világ.
- Étiennenek hívták.. – kezdek bele nagy lendülettel, de nem visz rá a lélek, hogy folytassam. Lehajtom fejemet. Az egy dolog, hogy elbeszélgetünk az ő családjáról, meg hogy elárultam, a múltamat nem tudja felhasználni ellenem. De az meg egy másik, hogy ettől nem lesz könnyebb beszélnem róla. Nagy levegőt veszek, lenyelem még ki nem buggyanó könnyeimet, majd folytatom. Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy most nem szeretnék sírni. Sebastian előtt nem akarok megtörtnek látszani. Elvégre én akarok mellette állni bajában, nem az kell, hogy ő legyen mellettem. Az én bajaimmal úgyis mindenkinek tele a puttonya.
- és egyszerű ember volt. Semmi mutáció. Egyedül nevelt, nem engedett el maga mellől. Így tehát nem tudom, hogy milyen az, közösségben létezni. Nincsenek előttem jó vagy rossz példák. Talán emiatt bízom benned annyira, s hiszem olyan vakon, hogy jó lélek vagy. Mert nem ismerem a fajtát, amibe sorolod magad.. – eresztek meg egy viccet, s bátortalanul vállba bokszolom Sebastiant. Persze nem erővel, egyszerűen csak a játékosság a lényeg. S valahol belül nagyon remélem, hogy ez az idétlen gesztus sikerül kilépjek a múltam ketrecéből, s nem fognak tovább fojtogatni a könnyeim.
- Mit szeretnél hallani? Kérdezhetsz egyet apámról, rólam, de utána én kérdezek. Őszinteség. Más nem kell a játékhoz. Úgysincs már óránk, ráérünk szórakozni egy kicsit, nem igaz? – hívom keringőzni zene nélkül, utcai ruhában, szavakkal. Epedve várom, hogy mit reagál. Sok mindent le lehet majd szűrnöm abból is.

Tárgy: Re: Sebastian & Nique - II. Vas. 1 Jún. - 21:32

Nique & Seb

- Nem igazán... Csak amolyan levetett... lányok, akik kétlem, hogy hallani akarnának rólam. Nem erősségem az, hogy valaki fontosnak érezze magát mellettem. – Hát ez van, kimondtam, hogy nem csak, hogy menekülnie kéne előlem, de még baráti szinten sem vagyok egy olyan, akire tudna számítani. Bár tudnám, hogy miért tud belőlem ilyesmiket kihúzni. Talán ez a képessége. Csakis igazat lehet mellette kiejteni, ezért sértegettem annyira...
- Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Túl hosszú, túl sok lenne... Úgy, hogy nem ismered az előzményeket, szánalmasnak érezném. – Rázom meg a fejemet. Igenis ki szeretném magamból adni végre valahára, valakinek, de nem mindegy, hogy kinek. De mindent, egyszerre? Sikítva menekülne előlem. Rémregény, hiába szépíteném. Talán részleteiben esetleg lehet benne fantázia, így viszont már nagyon felvezettem, kínosnak érzem belekezdeni. Ráadásul amiket mondd, abból kiderül, hogy az én történetem sokkal kevésbé lehet érdekes, bármilyen régóta is nyújtom, mint az övé. Elindulunk a szobája felé, én pedig megenyhülve bólintok, van értelme annak, hogy összefutottunk. Mintha őt is foglalkoztatná az, ami köztünk történt, még ha konkrétan semmi nem is történt. Sőt, nem is értem, hogy mi van velem, hiszen ha összehoz a sors egy csinos szőkével, még aznap éjjel lehúzom a bugyiját, legalábbis megpróbálom. Voltam annyira rossz passzban, hogy minden dühömet rajta vezettem le, ő pedig tűrte, bocsánatot kért a nyomulásáért, pedig csak felőlem érdeklődött. Tudtam benne a nőt látni, de sokkal inkább a barátot, embert, még ha ilyesmi fogalmaim korábban nem is voltak. A lelki is fizikai konktaktus, amit adott, megkönnyítette az estémet, és éppen amikor már kezdtem volna kissé felengedne, derült ki, hogy közvetlensége mögött fájdalmas, önmarcangoló törékeny kis lélek rejlik, amit én taposok a földbe. Lelkiismeretfurdalásom nem lett, kiváncsiságom viszont annál jobban feltámadt. Ismét összeborulunk, miközben sétálunk a folyosón, valahogy annyira természetes. Ha bárki meglátna minket, többet is belegondolhatna. Shana biztosan megsértődne, ha megtudná, pedig ő maga mondta, hogy nem vár rám, és én se tegyem vele, mert mi ketten olyanok vagyunk, hogy semmi sem lehet olyan komoly, hogy lekössük magunkat. De most itt... Niqué-vel annyira jó, pedig csak a gondjaink kötnek össze minket, és vajon mi történne, ha mindent félretennénk? Biztosan lekoptatna, én pedig ostobán érezném magam, hogy többet láttam bele... Mindegy, jó ez így, ahogy van. A párbeszédünk megint nehezen indul. Nem nagyon tudok empatikusnak mutatkozni, de talán már megérdemelné, mégis olyan nehéz kimutatnom, hogy más is van a világomban, nem csak én magam a középpontban. A könyvei tőlem a párkányra kerülnek, én pedig az ölelésében találom magam. Ismét. Kissé megrogyasztom a térdem, hogy ne kelljen megint felágaskodnia, magasabb vagyok annyival, hogy a mellkasomba fúrja az arcát, de nem akarom hogy mindig én legyek a kemény, ő pedig a törékeny. Azt akarom, hogy ezúttal egy szintben legyünk, ami a magasságot illeti. Visszaölelem őt, és mélyről jövő sóhaj szakad fel belőlem, ahogyan együtt lélegzem vele. Hülyeség, hogy nem látom benne a nőt, de talán most először, nem akarok kihasználni valakit, aki sajnál, akit megérint a sorsom, még ha az övé borzalmasabb is. Nehéz kikerülni a bűvköre alól, na nem mintha akarnék, de miért is járna ő velem jól? Mármint a barátságommal? Nem tudom, mi az az önzetlen hallgatás, figyelem, vélhetően csak azért vagyok vele, mert lány, hiszen ha fiú lenne, akkor csak beszóltam volna neki a társalgóban, hogy tartsa a pofáját, vagy odacsapok. Vagy.. nem? Hagyom, hogy ő szakítsa meg az ölelést, a zord pillantásom most tényleg a múltté, egyszerűen ez a helyzet túl bensőséges ahhoz, hogy cinikus legyek. Leszek még vele eleget.
- Nekem is csak Alice... – Bólintok, és bátorítóan bíztatom arra, hogy folytassa. Nem akartam én közbevágni, csak van bennem egy fura bizonyítási vágy, hogy mindenkit magam mögé utasítsak. Versenydrukk, ha már mögöttem nem állt senki, akkor magamat tuningoltam.
Ahogy ő sem, én sem szocializálódtam, és ilyen perverz módon közelítem meg a kapcsolatokat, de ha tudnám, hogy ő ha minimális szinten hasonló cipőben jár, nevetnék kínomban, hogy a birtok méltó gyűjtőhelye a magányos szíveknek. Mint valami árvaház. De ennyi erővel csak azért kapaszkodunk egymásba, mert nincsen más.. Akkor ez még csak nem is barátság. Vagy csak a sors akarta így, hogy itt találkozzunk? Nem tudom. A simogatásra enyhén megborzongok, és végül kéz a kézben ülünk le a padra.
- Bármennyire... ostobaságnak tűnik, nem tudtalak kiverni a fejemből. Igazi tapló voltam. Bosszúért kiáltana... Vagy mittudomén. – Visszaveszi a kezét, de nem baj, van egy olyan érzésem, hogy hamarosan szerét fogom ejteni, hogy ismét valahogy hozzáérjek. A függőség miatt persze. Drogként hat a jelenléte. Ismét sikerült odacsapnom, amivel kihozom belőle a sértettséget, talán ez volt a célom. Nem akarom, hogy kötődjön hozzám. Tényleg rossz vagyok, de nem azért, mert az olyan macsós, vagy titokzatos, nem szokásos divatos álarcokat magamra húzni. Eddig azt hittem, hogy én vagyok a szőke herceg tűzpiros Porschéval, de lassan benő a fejem lágya, hogy rájőjjek, ez volt az illúzió, amivel a lányokat, és magamat is hitegettem. Ha kell, hát csattanjon fel, megérdemlem.
- Miért Niqué? Nem volt elég... a rögtönzött bemutató, amit legutóbb kaptál? Csak a felszín volt. A jéghegy csúcsa.. – Szavaim ismét szarkasztikusak, mindegyik jeges tőrként pattan ki belőlem, egyértelmű céljuk, hogy gyilkoljanak. Mindazt, ami kettőnk között van. Hallgatom a kifakadását, és bármennyire is máshogyan akarom, tudom, hogy valahol igaza van. Nem szándékosan voltam az, ami, és érdekel, amit mondani akarna.
- Nem tudom... – Rántom el magam, és felpattanva hátat fordítok, valahogy még ahhoz is kevés vagyok, hogy szembenézzek vele. – Azért... mert magamak sem ismerem be a kudarcot. Azt hittem, hogy jó úgy, ahogy van, és most minden... Áh... egy értelmes mondatot nem tudok befejezni. Ez mind miattad van. – Pördülök meg, és gyilkosnak szánt pillantással méregetem, a valóságban pedig teljesen máshogy nézek rá. Megrándul az ajkam, aztán bólintok, ahogyan ismét magamhoz vonom. Én állok, ő ül, tehát kissé le kell hajolnom, hogy ne az ágyékomhoz nyomjam az arcát, hanem legalább a hasamhoz. Persze csak ha hagyja. A szőke tincseket finoman simítom meg.
- Nem tudom, hogy miért csinálod ezt velem. Hogy miért vagy velem... rendes. De mindegy, ahogy mondtad, állandóan ide lyukadok ki. Sajnálom. – Nagy szó, most én kértem valamilyen szinten bocsánatot, de azt tényleg úgy érzem, hogy a röpke ismeretségünk nagyon is befolyásolta a magamról alkotott képemet. Ha csak szimplán megkapom a rossz hírt, talán másnapra kialszom, jót röhögök, és ugyanúgy folytatok mindent, mint előtte. De ő, Niqué egy új élet reményét kecsegtette meg számomra. De miért, amikor nem is mondtam semmit.
- A családom már a születésemkor leadott, és most is csak a nevem kell, hogy valaki átvegye a céget. Egyébként nem kiváncsiak rám. – Elengedem őt, aztán lehuppanva mellé egy pillanatra a kezembe temetem az arcomat, hogy aztán oldalt pillantva felnézzek rá. Aztán csak megcsóválom a fejemet, és hátradőlök. Hát ez vagyok én. Szőke hercegből bukott hős.
– Mesélj édesapádról. Milyen volt ő? – Kérdezem szinte szelíd erőszakkal a hangomon, hátha ezzel elterelem magamról a figyelmet. Hadd merüljön el a saját múltjában.

Sebastian & Nique

♬ The truth will set you free
You'll have what's meant to be
All in time you'll see ♬

- Attól, mert nekem nem mondtad el, még biztos vannak barátaid, akik meghallgatnának. De ha esetleg nincsenek éppen kéznél.. – fogalmazok óvatosan, mert nem akarom, hogy úgy érezze: azt feltételezem, hogy esetleg ne lennének barátai. Elég extrovertáltnak tűnik ahhoz, hogy lehessenek. Nem is kevesen.
- ..én meghallgatlak szívesen. Feltéve, hogy érdemes lehetek a bizalmadra. – vonom meg a vállamat. Eszemben sincs követelni az igazságot! Egyszerűen csak tudatni szeretném vele, hogy igenis érdekel a sorsa, a múltja, a története. A miértek nem lényegesen és nem is ismeretesek. Szerintem nem kell mindennek a gyökerét keresni ahhoz. Elég egy szikra a bizalomhoz. S ez a szikra kipattant közöttünk nagyjából akkor, amikor odanyújtotta nekem a bögrét, telve kakaóval. Nekem ennyi elég ahhoz, hogy ne riasszon az, amit mondott magáról. Mert ha igaz is, arra nekem kell rájönnöm. Vagy így, vagy úgy. S ha sérülök tőle? Nem baj, az is az én kenyerem lesz, melyet meg kell ennem. Én törtem le magamnak a falatot.
- Egyáltalán nem tartasz fel, gyere nyugodtan! – mosolygok rá kedvesen. Szeretem, ahogyan átkarol. Nem, nem őt szeretem, egyszerűen ezt a fajta közvetlenséget. Megdobogtatja a szívemet még ha nem is úgy, mint egy szerelmes fruskáét a nagy Ő. Nem is tudnám mi az, így nehéz lenne éreznem.
Arról van csak szó, hogy Sebastian mellett valahogy otthon érzem magam. Nem hasonlít semmiben Étiennere, de mégis, olyan ösztönösen nyúl felém és ölel magához, mint amilyen ösztönből az apám viszonozta, hogyha köré fontam karjaim. S tudom, ha ezt elmesélném bárkinek, akkor perverznek tartaná vagy rám sütné, hogy rózsaszín szemüveget vettem fel. Pedig szó sincs ilyesmiről. Ezért is nem szóltam semmit Sylvienek a történtekről. Nem akartam, hogy rossz nyelvek félreértsék azt, ami nincs. Nem kell a bogár a fülembe. Elég nekem a saját tapasztalás.
- Értem. – szólom ugyanazt, amit az imént ő. Kissé üresen koppan ez a szó az ajkaimon, de mégsem tudok mást kipréselni magamból.
Sajnálom őt. Sajnálom, mert nincsen apja, mert árva, ahogy mondta is nekem. Én is árva vagyok, de én emlékszem milyen az, hogyha az apám szeret és soha nem is akarom elfelejteni. Feléled bennem egyfajta védelmezőösztön Sebastian irányába, s ez az, ami kiemeli a kezéből a könyveimet, lehelyezi azokat a mellettünk elnyúló, padszerűen kialakított, széles ablakpárkányra, majd ez az, ami az esti ölelés ikertestvérével zárja karjaiba a fiút. Férfit? Nem érdekes. Inkább csak az embersége, a személye a fontos, nem az, hogy minek tartaná korából adódóan a társadalom.
- Nekem pedig sosem volt anyám. – jegyzem meg végül, amikor elengedtem őt – hacsak előbb nem bújt ki karjaim közül. Nem, mintha fontos lenne a közlendőm, de nem tudtam magamban tartani. Mert ez is jelent valamit, engem jelez az, hogy nem volt előttem egy anyakép. Ha lett volna, ha láttam volna, hogy férfi és nő között az öleléseknek milyen többletjelentései vannak, akkor talán nem művelném mindezt ilyen finoman, ilyen lágy közvetlenséggel. Talán zavarban lennék saját cselekedeteim félreérthetőségétől. De így nem vagyok.
Ahogy az ölelést kibontom, úgy simítok végig Sebastian karján, hogy aztán ujjaiba fonjam az enyémeket, s a párkány felé húzzam őt. Én leülök, neki pedig kéz-a-kézben irányítással jelzem, hogy üljön mellém egy kicsit. Remélem megérti a jeleket, de ha nem, szóban isfinoman életre keltem kívánalmamat.
- Leülsz mellém egy kicsit? A kert megvár, meg a szoba is..
Nem tudom mit mondjak arra, amit szól. Ha leült, ha nem, mindenképpen a tekintetét keresem, s közben észre sem veszem, ahogyan kisiklanak ujjaim az övéi közül. Mint a menekülő kígyók, úgy szaladnak vissza hozzám, lévén ölembe ejtem kezeimet.
- Nem értelek! – csattan ostorként kissé emelt hangom. Nem kiabálok vele, egyszerűen csak odamarok, mint az értetlen vadállat, aki félti saját területét. De mi ebben az én területem? Hol az én táncterem és hol van az övé? Mert ez a csikicsuki, amit játszunk, ez is egyfajta tánc. A nyitottság és a bezárkózás tánca, az eltaszításé és a közelrántásé. Amilyen gyengés, olyan erőszakos is. Tökéletes koreográfia lenne belőle a színpadra, de az életem nem színdarab. Nem egy táncszínház eleme. Így nem tetszik minden momentuma ennek a adok-kapoknak.
- Megmondtam már neked, hogy számomra mindaddig semmit nem jelent, amit rólad állítanak, illetve amivel te ostorozod a jellemedet, amíg magam nem tapasztalom, hogy igaz-e. Olyan nagy baj, hogy hiszek benned? Nincs oka, nem is kell keresni. Egyszerűen csak nem tűnsz pszichopatának és ha az is lennél, akkor is jól elvagyok veled. Miért ne akarnám megosztani veled a múltamat? Ez nem titok.. fájdalmas, de nem titok. Nem tudod felhasználni ellenem, ha át is akarnál gázolni rajtam. De.. – halkulok el kissé, enyhén oldalra döntött fejjel méregetem Sebastian arcát, mielőtt megszülném újabb szavaim.
- ..mielőtt elmondom, árulj már el valamit nekem! Miért félsz megnyílni? Nem lehet, hogy a lelked nem romlott, egyszerűen csak darabokban van, s szégyelled azt, hogy nem vagy képes rendet tenni a szétszóródott darabok között?
Nem akarom, hogy megsértődjön, de meg szeretném érteni. Természetesen szívesebben hallanám, hogy romlott, mert az azt jelentené, hogy nincs baja a világgal és a saját lelkével. A romlottság egy állapot, nem kínból születik. Csak van és kész. Igaz, hogyha az lenne, valóban nem sok keresnivalónk lenne egymás társaságában. De mivel itt van s én is itt vagyok, engedtessék meg nekem a feltételezés, hogy feleannyi szörnyeteg sem szorult belé, mint amennyit magáról állít. Ha meg tévedek? Azzal majd akkor elszámolok, ha megesett. Addig nem érdekel. Elvégre hogy lehetne úgy élni, hogy minden nap attól rettegünk, mikor esik a fejünkre egy zongora? Értelmetlen lenne éppen annyira, mint amennyire balgaság volna, ha nem akarnám megismerni Sebastiant csak azért, mert félő, hogy tönkretesz. Félő, de nem biztos. Akkor meg nosza, nem megyek sehová. Menjen ő, ha úgy kényelmesebb! De engem érdekel a lénye, hát teszek rá, hogy mit hisz rólam: miért van így.

Nique & Seb

Én is így érzem, hogy csak dobáljuk egymásnak a negatív gondolatokat a szőke szépséggel. Az elejétől kezdve a rossz dolgokhoz kapcsoltam őt, ezért is van napok óta kellemetlen szájízem, hogy csak rázúdítottam a bánatomat, mégsem konkrétizáltam semmit, így még segíteni sem tudott. Meghallgatott volna, erre nem volt lehetősége, így csak a társaságát adta nekem, ami a kezdeti vívódást követően igen értékesnek bizonyult, mégsem tudtam számára megnyílni, így kérdésemre nem is várhattam volna viszonzást. Annyira kiderült, hogy roppant jó hallgatóság, a szerelme jól kifoghatta őt, míg nekem továbbra is maradnak az üresfejű fruskák, akiknél abban kimerül a társalgás, hogy hova megyünk, milyen ékszert kapnak tőlem. Én bátorítottam őket erre, úgyhogy egy szavam sem lehet.
- Valahogy... nem akartam senkire rátelepedni ezzel, ha már neked nem mondtam el. – Ingatom a fejemet, és vontottan sóhajtok egyet. Félrenézek, kerülöm a tekintetét, nagyon is el akarom mondani neki, talán már csak neki, mert nem úgy látott meg, hogy a toppon voltam, ahogyan befordultam a disco elé napszemüvegben a Porschéval, hanem tökéletesen magam alatt, mégis érdekeltem, mint ember, nem mint pasi, nem mint pénzeszsák. Megszoktam már, hogy az élet csak úgy sodor magával, mint egy sebes folyású folyó, és nem kell megerőltetnem magam ahhoz, hogy jó tanulmányi eredményeim legyenek. Mégis ez a személyiség, amit Niqué felém közvetít, olyan szinten felvillanyoz, ahogyan már a múlkor is éreztem, valami függőséget vált ki, hogy muszáj volt rajta tűnődnöm. A külseje finom, törékeny, akár egy angyalé, és tökéletes harmóniát látok rajta. Nem mondanám, hogy boldog, biztosan vannak titkai, de a törékenysége nagyon is kemény akarattal párosul. Nem igazán vagyok híve a válsághelyzetekben fűződő kapcsolatokban, mert úgy gondolnék rá, hogy csak azért akarnék beszélgetni vele, mert energivámpírként csüngök rajta, hogy csak azért is hallgasson meg, de az életben nem gondoltam volna hogy én egy lánytól ilyesmit várok majd. Fura... Felszedem a cuccait, és ahogy átkarolom őt, mintha észre sem venné, de lehet, hogy csak teljesen természetes a dolog, ezért nem teszi szóvá. Végül nem derül ki, hogy mit is olvasott, túlságosan lekötött az, amit mond.
- Rendben, ha nem tartalak fel, mehetek veled. – Sosem hittem a fiú-lány barátságban, sőt még a barátságban sem nagyon, Alice a nagynéném volt rá a legjobb példa, hogy ha két ellenkező nemű közel kerül egymáshoz, nem fogják kibírni csak úgy, hogy ne történjen semmi. Ha Niqué ezt megtudná biztosan egy ocsmány szörnyetegnek tartana, egyenlőre bölcsen hallgatok erről. Elindulunk a szobája felé, és mintha szerepet cseréltünk volna. Nem jobb ugyan a kedvem, de a tekintetét keresem, ő pedig össze van zuhanva. Talán miattam, hogy túl közvetlen volt velem, és ezt meg is jegyeztem. Nem akartam, hogy úgy érezze, a terhemre van, mégis ezt sikerült elérnem. Megtorpan valahol félúton, és én is lefékezek. A mondata igen komoly, de nem kerekedik el a tekintetem. Csak állom az övét, ez az egész kifejezés tökéletesen meghatározza az életét. Mit sem számít ezek után, hogy a családom nagyvilági életet él, mégiscsak vannak, nem az én kezemhez tapad a haláluk.
- Értem. – Nem cáfolom meg őt, mert az csak olaj lenne a tűzre. Nem létezik, hogy egy gyerek szándékosan tegyen ilyet, ha pedig baleset volt, nem ő tehet róla. Ilyesmi előfordul. De miért rántsam ki alóla a megröződését? Azzal csak ostobának kiáltanám ki. A félelmünk a sötét oldal felé sodor minket, ahogyan a Birodalom Visszavágban is elhangzott. Őrli magát, ez már látszik egyértelműen. Ezért is oly közvetlen, keresi a társaságot, én pedig durván lekoptattam, jeleztem, hogy cseppet sem vagyok vicces kedvemben. Ez nem változott, és csak keservesen sóhajtok fel, nem voltam sosem egy empatikus alkat, nem volt kitől ezt ellátnom. Zavartan dugom zsebre a kezemet, amely még szabad, sőt most már mindegyik, hiszen amikor megállt, akkor az ölelő karomat is elhúztam róla, sejtve, hogy valami komoly dolog fog történni. Nem tudom, tényleg nem tudom, hogy mit kéne tennem most. A csók most tökéletesen felesleges, közel sem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy indokolt lenne, viszont máshoz nem értek. Sőt, pont ezért alakult ki bennem a gondolat, megundorodva korábbi életemtől, hogy pont a szüleim miatt lettem ilyen hímringyó, mert nem kellettem nekik, most pedig vegyem át a céget? Nagyjából semmi jelentősége nem volt az előző húsz évnek, ahogyan megéltem. Nem szerettem, nem szeretettek. Jártam az utamat, barátok, és ellenségek nélkül csak úgy bele a világba, hogy aztán minden a feje tetejére álljon, mert most itt van valaki, aki átölel ha kell, és a saját bánatát szeretné elviselni. Hogyan mondjam el neki, hogy csak egy ketrecből szabadult vadállat vagyok? Mert az vagyok, aki nem lett megszelídítve, és már késő a változáshoz. Az arcjátéka csupa őszinteségről mesél, én pedig tudom, hogy nem azzal járna jól, ha nekem mesélne, de... Nem, nem tudok hazudni.
- Nem a kedvről van szó. Nem tudom, hogy ez mit jelent... Sosem volt apám.. – Nyögöm ki a nyilvánvaló igazságot, akármilyen ostobán is hangzik. Saját arcomon szintén a kínlódás látszik, nem azért, mert nem akarom hallani, de talán jobb lett volna az, ha gyorsan átölelem, és a barátságomról biztosítom? Netán szerelmet vallok? Egyik sem én lettem volna. Csak érzem a falat, amely emelkedik közénk, és merőn nézem őt. Közelebb lépek, és lepillantok rá. Zordságom át próbálok valami emberi érzést kicsikarni magamból.
- Érdekel....nagyon is, de biztos, hogy pont velem akarod megosztani? Nem győztem hangsúlyozni, hogy átgázolok rajtad... Ha így is... Akkor... – Bólintok, és visszalépek mellé. Nem karolom ismét át, de nem tudnám itt hagyni. Nem szánalomból. Nem is a vágy miatt. Tudni akarom, hogy ki ő, és miért olyan kedves velem, holott romokban az élete. Mit lát bennem, ami miatt még így is képes megnyílni, rám bízni a titkát.

Sebastian & Nique

♬ When you try your best but don't succeed ♬

Nos, az élet nem mindig alakul úgy, ahogyan eltervezzük. Mondjuk úgy, hogy meg nem értett hős lennék, hogyha egy tragédiát főszerepelnénk Sebastiannal kettesben. Főképpen azért, mert a válaszaimban körülbelül annyi a lerázás, mint sündisznó a lelkemben. Egyszerűen nem vagyok az a típus. Viszont mivel nem tudom, hogy miket gondol rólam, így nem is kell elkezdjek magyarázkodni. Reagálhatok arra, amit tesz, illetve, amit mond nekem.
- Ennyire szörnyű a helyzet? Még mindig? – kérdezek vissza. Szöget üt a fejembe, hogy azért nem lehet gyenge a dolog, hogyha nem tud még az órákra sem bejárni miatta. Messze nem vagyok egy stréberek gyöngye, de azért erőteljesen tanulmányorientáltnak számítok, szóval ahhoz valami nagyon eget verő indok kell a szememben, hogy valakit felmentsek az óralátogatás alól magamban. Illetőleg, hogy mentséget találjak neki. S ezen gondolatmenetemből gyökeredzik az is, hogy aggodalom vegyül a hangomba a kérdésem közepette.
Nem tudom, hogy mit vagyok úgy oda. Egyszerűen az a helyzet, hogy valami menthetetlenül vonz ehhez a sráchoz, a társasága már elsőre évszázados ismeretséget sugallt számomra, s bár kurtán-furcsán hagytam ott, most mégis ugyanott folytatódnak bennem a történtek, ahol abbamaradtak. Majdnem meg is ölelem, de végül csak egy futó gondolat marad ez az egész.
Felszedegeti a holmimat, majd magához veszi. Hálás mosolyt küldök felé.
- Igazán kedves tőled! A szobába tartottam, hogy letegyem ezeket mielőtt kimennék egy kicsit olvasni a szabadba. – magyarázom úticélomat, bár tény, hogy nem kérdezte, s különben sem kellene hozzá ennyit beszélnem, elég lenne, hogyha mutatnám az utat.
Felmerül bennem, hogy talán hazudnom kellett volna, de mivel nem vagyok egy magasan szocializált személy, aki bármit is tudjon a férfi-nő konvenciókról, így nem szégyellem el magam amiatt, hogy most aztán meg fogja tudni, hogy melyik szobában lakom. Egyrészt nem gondolom, hogy érdekelné annyira, hogy az információ a megjegyzés fázisába jusson nála, másrészt pedig ha mégis így lesz, abban sincsen semmi rossz. Szerintem legalábbis.
Csendben ballagok mellette, már majdnem ott tartok, hogy le is szegem fejem, de ekkor megroppanok saját bűntudatom súlya alatt. Nem, ezt most nem apám halála miatt érzem, hanem azért, mert úgy bántam Sebastiannal, ahogyan. Amióta beléptem a szobánkba, s a lányokat nem akarva felébreszteni az ágyamig osonkodva végighevertem azon.. na azóta gondolkodom, hogy vajon miképpen kellett volna viselkednem. Gyávának tartom magam, s ez nem olyan érzés, amit szívesen viselek. Egy szép mívű szobor mellett elhaladva tehát megálljt parancsolok lépteimnek, s magaménak érzem a sort, hogy most én nyúljak Seb után.
- Nemsokára egy éve lesz, hogy egy karambollal megöltem az édesapám. – lehelem a semmibe, s bár nehezemre esik, mégsem fordítom el Sebastian arcáról a tekintetem. Valamiért nagyon ki akart törni belőlem ez az egy mondat, s bár arra nagyon figyelek, hogy ne sírjam el magam, mégis nyilvánvaló, hogy nem egy könnyed esti mese ez az egész.
Hozzátehetném, hogy ezt nem mondtam el. Visszacsatolhatnék arra, hogy emiatt hagytam faképnél, mert nem akartam sikítva ébredni megint az éj közepén. Szentimentálisan megköszönhetném neki, hogy legalább egy estére elfeledtette velem a szörnyű múltamat és elűzte a rémálmaimat. De nem mondok ilyesmiket. Elűzném vele.
Állok hát előtte, kiteregetve a pőre igazságot, majd tétován a nála levő holmijaim után nyúlok, kézfejemet egy röpke pillanatig karjára helyezve, rajta nyugtatandó.
- Ha eztán már nem lenne kedved hozni a cuccaimat, hát add csak vissza nyugodtan. Mehetsz, amerre látsz. Nem foglak visszatartani..
Nem tudom, hogy miért, de azt feltételezem, hogy megundorodik majd tőlem. Hogy rémesnek tart és eltűnik a közelemből. De még mindig jobban el fogom tudni azt viselni, mint a tudatot, hogy valamit elrontottam azzal, hogy nem mondtam el az igazat. Sose voltam hazug lány. Nem olyannal szemben akartam elkezdeni, aki még szimpatikus is volt nekem. Hát kimondtam. S innentől rajta áll, mit is kezd mindezzel, meg a helyzettel úgy egyáltalán. Ha kérdezni fog, ezúttal válaszolok. Bár talán csak azért döntöm el ezt ily' biztosan, mert szentül hiszem: nem kérdez majd, hanem örökre elfelejti a társaságomat. Nem akarom ezt, de így gondolom.

Nique & Seb

Nem akartam megijeszteni, csak hirtelen jött szembe, és automatikusan nyúltam utána. Nem mondom, hogy napok óta csak rajta gondolkozom, igaz többször eszembe jutott, és amikor éppen a szemem elé kerül, szinte ösztönös a mozdulat, ami miatt már dől is a kártyavár, ez esetben minden ami a kezében volt. Sikkantást is kapok, amit egy lehelletnyi mosollyal reagálok le. Kapok valami hasonló viszonzást, nem akarom én, hogy rosszul érezze magát, ezért közelebb is lépek.
- Mindegy, akkor nem ragozom túl. – Ő vállat ránt, én karbafonom a kezemet. Részemről ez nem passzivitást, visszautasítást jelent, csak éppen nem tudok mit kezdeni velük. Az éjszaka végén már természetesnek tűntek az ölelések, így napok múltán mégis zavaró a viszontlátás. Nem tudom, hogy miért, de én is így érzem. A nehéz kezdés után végül egész tűrhetően éreztem magam, még ha nem is nyíltunk meg egymásnak, kimondatlanul tartottuk egymásban a lelket, azaz főleg ő bennem. Ez megért volna egy köszönömöt, ami lepattogzik róla. Rajtam ne múljon, az angyalságába vetett hitem lassan elfakult, csak túl magányos voltam akkor, hogy túlértékeljem. Érdeklődőm, és nem kötelezőből. Szerettem volna beszélni vele, elmondani, hogy mindaz, ami történt talán az új énem része immár. Nem csak egy futó rossz kedv volt, át kellett értékelnem, és meg is tettem. Nem tudom, hogy hiheti-e azt, hogy barátok lehetünk, én már semmiben nem vagyok biztos. Talán csak megrántotta a vállát, miután elváltunk, biztosan sok ismerőse van, egyel több, vagy kevesebb, nem rajtam fog múlni a lelki üdve. Kapok egy általános választ, mégsem győz meg. Nem tudom, hogy a saját zavaromon túl ő miért van hasonló cipőben. Többször igen durván letorkoltam, biztosan arról lehet szó, hogy udvarisságból hallgatott meg, de most, hogy túltettem magam, már terhes a társaságom. Semmi gond, továbblépek nélküle. Vagyis nem lépek tovább, de nem fogom traktálni a butaságaimmal.
- Aha. – Nyögöm ki én is hasonlóan vontatottan, azon tűnődök, hogy mégsem lehetek akkora tapló, mint amilyennek tartom magam, mint amilyennek ő festhet rólam általános képet. Felszedem a füzetét, a könyveit, de ahelyett, hogy visszadnám, átsiklik az egyik borítón a tekintetem, kiváncsi vagyok, hogy mi érdekli. Tapintatlanság, tovább szaporítom a rólam kialakított sötét tettek listáját. Nem adom őket vissza, szükség esetén elkísérem, addig hozom őket.
- Azóta nem sok, még az órákhoz sem volt kedvem, szóval... Bármikor kitehetnek ezért... – Két kérdésre is válaszoltam, de amíg időhúztam, addig sikerült kiagyalni, hogy ezúttal talán én is viszonozhatnám a kezdeményezését. Besorolok mellé, irányba fordulok, amerre eredileg tartott, és finom határozottsággal karolom át a vállát.
- Hozom a cuccaid. – Továbbra sem tudunk semmit egymásról, faggatni meg nem akarom, ő is visszavonulót fújt időben. Oldalt pillantok, ha kibújik, hát tegye, nem erőltetem. Ha megindulunk, akkor továbbra is a komor pislogás marad, csak minimális szinten költözik némi érdeklődő szikra a szemembe. Ha van lehetőségem hozzá érni, akkor ismét kontatálom, hogy hihetetlenül tudja magából árasztani azt a függőséget, ami miatt nehéz elszakadni tőle. A múltkor mégis lerázott, miután én akartam ezt megtenni. Most viszont lehet, hogy én fogom megtenni, amint célnál vagyunk.

Sebastian & Nique

♬ Stupid little things ♬

Eléggé belemerültem a saját dolgaimba ahhoz, hogy ne vegyem észre azt, hogy valaki közeledik. Amikor a derekamat érinti egy kéz, ijedtemben kiejtem kezemből az összes cipelt füzetemet és könyvemet – szám szerint hármat. Még fel is sikkantok röviden, de azonnal abba is hagyom, amikor meglátom, hogy nem maga a baltás gyilkos akar táncra kérni fényes nappal, hanem csak Sebastian az. Könnyednek szánt, ám kissé zavart mosolyt villantok rá. Könnyedet, mert igyekszem elrejteni vele a zavaromat, s zavartat, mert azért sikongatni egy szimpla majdnem-összeütközés miatt eléggé kellemetlen, sőt, mi több: vérciki.
- Még el sem mondtam, hogy nem szükséges! - vonom meg a vállamat, nem is annyira a téma fölötti nemtörődömségem, hanem annak okán, mert nem tudok mi mást mondani. Annyira világosan igyekeztem a szájába rágni, hogy nem tartozik köszönettel, egyszerűen csak nekiadtam a jellemem egy részét.. de azért valahol jólesik, hogy bármit meg szeretne köszönni, még akkor is, hogyha nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy mit is. A vacsorát, a beszélgetést vagy azt, hogy végre magára hagytam? Utóbbi amilyen rosszul esne, olyan röhejes is lenne. De persze eszemben sincs rákérdezni.
A következő kérdésre így hirtelen nem tudok mit mondani. Persze, alapvető udvariasság, hogy megkérdezzük: hogy van a másik, de mindig olyan rosszul kezeltem ezeket a kérdéseket. Mi lehet erre a jó válasz? Ha jó a kedvem, akkor azt mondom: jól. Teljesen úgy hangzik, mintha lerázós lenne, ilyen hagyjál-már-a-kérdéssel -féle dolog. Ha rossz a kedvem, s azt mondom, hogy jól, akkor hazudok és védem magam, de ha azt mondom, hogy rosszul, akkor meg sajnáltatom és elrontom a találkozás örömét. Nem tudom tehát, hogy mi a megfelelő. Apám sose kérdezett ilyet, mindig tudta mi játszódik le bennem, s én is tudtam azt, hogy benne mi van. Nem kellettek az efféle kérdéseink. Nem szoktam hát hozzájuk.
- Khm, hát azt hiszem jól. - válaszolok végül kissé nehézkesen. Nem tudom, hogy a pillanatnyi kedvem érdekli-e vagy más. Mert ha általában kérdi, akkor nem vagyok jól, még mindig nem. De mivel nem is hisze, hogy leszek-e valaha, nem akarom savanyítani a hangulatot.
- Helyzet? - kérdezek vissza. Nem olyan régen tanultam ezt a kissé szlenges, laza visszakérdezést, a franciában nem sűrűn volt ilyen. Tetszik, ahogy hangzik, jó benne ez a mizu-csilingelés. És más értelmesebb kérdés elsőre nem jutott eszembe.
- Merre tartasz? Órád lesz még? - próbálok azért valami értelmes, információszerzésre szakosodott érdeklődéssel is előrukkolni. Az persze fel sem tűnik, hogy a holmijaim még mindig a földön hevernek. Valamiért eléggé lekötött ez a találkozás ahhoz, hogy ne foglalkozzam ingóságaimmal. Elég röhejesen festhetnek a földön kettőnk között.

Nique & Seb

Napok teltek el, és én még mindig nem válaszoltam semmit a cég átvételével kapcsolatban. Nem olyan egyszerű dönteni, mert nem értek a dologhoz egyátalán, mellette pedig ott van, hogy talán mégis lehetnék most valaki. Vagy már most is vagyok, mert itt az iskolában van rám szükség? Barátokat nem sikerült szereznem, maradtam a bulizásnál, csajozásnál, nem alakultak ki mélyebb kötődéseim. Ellenben az, ami vele – Niqué-vel történt – nem lebecsülendő dolog. Valaki figyelt rám, meghallgatott, úgy, hogy a saját gondjairól szót sem ejtett, valahol nagyon betalált. Hiába voltam vele oly keserű, mégsem hátrált meg. Bocsánatot kért, ez igaz, pedig nem volt rá szükség, még ha annyira bizonygatta is. A legutolsó kérdésem elől pedig kihátrált, amikor kezdett volna érdekelni. Nem akartam, hogy minden csak rólam szóljon, ám mire erre ráeszméltem, már talán késő is volt. A saját gondjaim annyira elködösítették a látásomat, hogy észre sem vettem, hogy annyira magamba süppedtem, hogy vissza sem kérdeztem. A gondjaim ugyan nem csökkentek, de most már aludtam rá párat ahhoz, hogy legalább a kérdés még foglalkoztasson. Erőltetni nem fogom, de annyit megérdemel, hogy visszatérjünk rá, már ha még látni akar. Az éjszaka végül egy összebújást követően véget ért, aztán elváltunk, mint két idegen. Kissé elhanyagoltam a külsőmet a napokban, ezért a legkevésbé koszolódó sötét vászonnadrág, és az ahhoz színben passzoló fekete ing kombinációját öltöm magamra. Ha egy kicsit melegebb lesz az idő, még megsülök. Borotválkozni mostanság nem sikerült, ezért babás arcom most akár a férfias felé is elmozdulni látszik. A professzor irodalmi fejtegetéseihez nem volt kedvem, Logan pedig úgy látom csak üti vágja a diákjait, így bölcsen elkerültem ma mindenkit. A kocsi a Shanás incidens óta alig lett használva, de fényesre suvickolva áll a birtok mélygarázsában. Teszek egy kósza kisérletet hátha megtalálom őt, ha nem, akkor lemegyek a városba inni valamit. Az egyik keresztfolyosón aztán egy szőke árny suhán át, majdnem beleütközöm, de ennyire nem vagyok vakegér, éppen csak a derekánál érintve fordítom magam felé.
- Még meg sem köszöntem. – Az érintés abba marad, ellenben nem terveztem el, hogy mit mondok, hogyan fogom netán faggatni, úgyhogy most tétován helyezem ujjaimat a tarkómra, és félmosollyal döntöm oldalra a fejem.
- Ööö.. Hogy vagy? – Én egy idióta vagyok.. Jobb lett volna, ha fel sem kelek meg. Amikor az észt osztották, biztos beteg voltam.

Tárgy: Sebastian & Nique - II. Csüt. 29 Május - 19:31

Sebastian & Nique

♬ They tell me: „Your blue skies fade to gray..” ♬

Napok óta rág a gondolat belül, s ez megint egy irodalmi élményemet idézi. Szeretem a költészetet, mindenféle nemzetiségű írótól és költőtől olvastunk apámmal, s jórészt megmaradtak – ha csak foszlányokban is – az emlékek. Most például egy verscím jut eszembe, mely fémjelez engemet. Egy gondolat bánt engemet – de nem, nem az, hogy ágyban, párnák közt haljak meg. Nem akarok kőszirt sem lenni, mit hegyről a völgybe eget-földet rázó mennydörgés dönt le. Egyszerűen csak szeretnék képes lenni arra, hogy visszamenjek az időben egy bizonyos éjszakára, s ne futamodjak meg saját múltam elől. Ám mint ahogyan az a kellemetlen éjszakákkal és az idővel lenni szokott, nem a barátaim. Marad hát nekem az, hogy egyik órámról ténferegjek a másikra, s legalább megpróbáljak másra gondolni azon kívül, hogy vajon agyon tiportam-e egy kezdődő jó ismertséget, vagy sem.
Csősálamat kivételesen fekete, több soros hamis-gyöngy nyakláncra cseréltem, úgy éreztem, hogy a reggel kiválasztott öltözetemhez ez klassziksokkal jobban megy. Fekete farmeromhoz ugyanis fodrozott aljú, lila ujjatlant vettem fel, mely fölé fekete, lila könyékvédő-folttal ellátott blézert húztam. Egész csinos is lehetett volna az összeállítás, mondhatni felnőttes, ha nem húzok hozzá fekete tornacipőt. Valamiért ettől nem tudok megválni, mindig kell, hogy legyen rajtam valami olyan, ami nem passzol a többi viselt ruhámhoz. Így vagyok tudatos, ez az én stílusom.
Momentán céltalanul lődörgök a folyosón, az óráimnak mára vége van, de nem akaródzik eldönteni, hogy merre is folytassam a napom. Füzet- és könyvköteg a kézben, intuíció bekapcs. Majdcsak lesz valahogy.

Tárgy: Re: Sebastian & Nique - II.

» Sebastian & Nique III. - Úszólecke
» Nique Beaulieu
» Leroy és Nique
» Nique & Seb IV - Musical in NY
» Seb & Nique V. - Irány a tó!