Nathan Jones

"Az élőlények fejlődéséhez vezető valamilyen általános törvény (...) így hangzik: sokasodj, változz, az erős éljen, a gyenge pusztuljon."

Userinfó: Titkos
Név: Nathan Jones
Mutáns név: Zsoldos
Születési dátum: New York 1956.01.01.
Besorolás: Törvényen kívüli
Képességek: Kiválasztódás, Tanulékonyság

Elsődleges képesség: Kiválasztódás
Osztályozás: Béta mutáns
Aktiválódás: születéstől fogva, bár a valós aktiválódás úgy 3 éves korra tehető, mikor már be is szerzett sebeket
Képesség jelenlegi szintje: A képesség az evolúcióra alapszik, miszerint a gyönge elpusztul az erős pedig fejlődik. És ez a fejlődő képesség csúcsosodik ki. A mutáció a regeneráció egyik válfaja. A test a különböző sérülésekre reagál, de nem azonnal, tehát az eltört kar nem gyógyul rögtön, a vágás nem heged azonnal. Viszont a már tapasztalt sérülést a test megjegyzi és egyfajta védekező mechanizmust épít fel magában. Azaz minél gyakrabban ismétlődik egyfajta sérülés, annál nehezebben okoz valódi sebet. Például ha eltörik a kéz az rögtön válaszreakciót vált ki a szervezetből. Ennek hatására az átlagnál gyorsabban regenerálja a sérült testrészt és megkeményíti a csontjait. Kezdetben csak azon az egy pontom, ám sok törést követően ahhoz is alkalmazkodott a szervezet, hogy könnyebb neki mindenütt egyszerre keményíteni. Bőr sérülése esetén a karcolás, vágás is hamar rendbe jön és maga a bőrfelület is sokkalta ellenálóbbá válik. Olyannyira, hogy a korábban sebesülést okozó hatás ezentúl nem lesz képes sérülést okozni, csak nagyobb erővel. Ez a törésekre is igaz. A képesség külsőleg nem látható változásokon keresztül fejlődik. A mutáció lényege, hogy a "gazdaszervezetet" fenntartsa, minden helyzetben keresve a túlélés lehetőségeit. Így ha netán vízbe kerülne és nem jutna levegőhöz a minimális bőrlégzés ami az embereket jellemzi szintén fejlődni kezd. A kis pólusokon belül apró kopoltyúk keletkeznek, amik kiszűrik a vízből a levegőt és elegendő oxigént tudnak biztosítani a szervezet számára egy bizonyoso ideig. Lőtt sebekre való ellenállásra nehezebben képes fejlődni így legalább két lövést kell egyfajta fegyverből kapnia, hogy az többet ne üsse át a bőrét és törje el a csontjait, okozzon zúzódást.
A vírusokat, betegségeket ugyanúgy el tudja kapni és meg tud tőlük betegedni. Ám nagyon gyors a lefojása. Minden tünetet produkál azalatt a pár óra alatt, amíg teste fel nem "találja" az ellenszerét. Ha a betegség új törzse támadja meg az ellen ugyan úgy ki kell fejlődnie az ellenállásnak, bár az már gyorsabban megy. Ha háromnál több halálos betegségtámadja meg, vagy kritikus sérülést szenved el, az meghaladja a test erőforrásait és belehal. Ez ak ritikus érték sérülésektől függően hol kisebb hol nagyobb léptékben feljebb kúszik.
Telepaták ellen is immunitást tud szerezni. Az időtartam függ a mutáns erejétől, és minden egyes telepatára külön kell. Ha az illető Cerebrot használja akkor sokkalta nehezebben tud ellene hangolódni a szervezet de idővel az is sikerülhet.
Képesség távlatai: A képesség folyamatosan fejlődik, hisz mindig van egy újfajta sérülés, újfajta fegyver, újfajta betegség. És mindig vannak új mutánsok.

Másodlagos képesség: Tanulékonyság
Osztályozás: Delta mutáns ?
Aktiválódás: 16 évesen
Képesség jelenlegi szintje: Az átlag, de még a magasabb IQ-val rendelkező emberekhez képest is meglehetősen gyorsan tanul. Eleinte ugyanannyira volt fogékony, mint kortársai, majd az időtartamok egyre rövidülni kezdtek. Persze segítségre szüksége van, például nyelveknél egy nyelvtanár, hanganyag, harcmodornál edző vagy oktatási anyag. De agya, teste gyorsabban jegyzi meg a fontos elemeket, így a hónapokig, évekig tartó tanulási idő nála lerövidülhet hetekre, napokra. És amit megtanult, azt nem felejti el már.
Képesség távlatai: A segítség szükségessége és az időtartam folyamatos rövidülése


Jellem: Talán lehetnék forrófejű vagy kötekedő. Nagyszájú, amolyan úgy is lecsaplak. Lehetnék elzüllött alkoholista. De az évek higgadtságra neveltek. Jópárszor megvertek, jó pár embert én vertem meg. A harc megtanított a türelemre, a nyugodtságra, csak a lelki békém nem találja. Csendes vagyok, magányos, aki csak a munkájának él. Érzéketlen, ahogy a többiek olykor röhögve piszkálnak. Meglehet, igazuk van. Az élet immunissá tett, és nem csak a sérülésekre.

Külső: Magasságom mindig kirítt a sorból, végül 185 cm-nél megálltam. Testalkatom sportos, állandóan edzésben tartom, hol szimpla kézitusával, hogy különböző harcmodorok gyakorlásával. Hajam szőkésbarna, ha engedném megnőni enyhén göndör lenne, de mostanában már-már katonásan rövidre vágva viselem. Szemszínem zöld, arcvonásaim átlagosak. Hacsak nem számítjuk bele a picit meggörbült orrt, amit még 15 éves koromban törtek el egy verekedés során. Szeretem a kényelmes ruhákat, bár munkám miatt gyakran kényszerülök szolidan elegáns öltözékbe.

Előtörténet: Ms. Mary szerint életében nem látott még akkora hóesést, mint azon az éjjelen, mikor letettek az árvaház kapujában. Kicsi, gügyögő kék csomag az új év első napján. Hogy aznap születtem-e vagy korábban nem tudták pontosan megmondani, így hát újévi baba lettem. Talán most, ezekben az években esélyem lenne, hogy valamelyik párocska elgyönyörködjön pufók testemben, a harcias akarásban, ahogy megpróbálom a lábujjaim a számbav enni. De akkortájt nem volt nagy szaladás az árvaházak környékén. Tehát ott maradtam. Mindkét nevem a nevelőnőktől kaptam, ahogy minden szeretetet is. Egészen addig, míg meg nem érkezett Ő. Sose értettem, hogy tud egy család eldobni valakit. Nem mintha engem nem dobtak volna el, de előtte nem neveltek, nem szerettek évekig. Engem egyszerűen nem akartak. De Grace annyira más volt. Olyan csendes, visszahúzódó. Szinte vonzott, kényszeresen éreztem azt, hogy vigyáznom kell rá. Nekem. Nem mintha magányos lettem volna. Régi "szereplőként" szinte mindenkit ismertem már, mondhatni rangidős voltam a magam 10 évével. Persze voltak tőlem idősebbek is, de azokat mind ismertem, sokuk már alig-alig járt be, inkább az utcán csavarogtak vagy megszöktek. Vagy egyszerűen betöltötték a tizennyolcat és elmehettek. Én is ezt a napot vártam, sokszor meséltem Grace-nek, milyen más lesz minden, ha már nagy leszek. Lesz saját házam, igazi szép otthon, tartok majd kutyát. És nem kell másik húsz-harminc gyerekkel osztoznom, minden az enyém lesz. És persze az övé. Mert apránként az évek alatt teljesen hozzá nőttem. El sem tudtam képzelni, hogy nélküle lépjek le innen, hogy ne védjem akkor is. Szinte részemmé vált ez az érzés.
Aztán persze változtunk. Kamaszodni kezdtünk, és immár többnek láttam, mint az a kislány, aki az egyik padon kuporog, akit úgy kell játékba csalni, akivel megfeleztem a nagy ritkán kapott süteményt. Fellángolás? Igen, azt hiszem, ez a legmegfelelőbb szó rá. Tetszett és csak a magaménak akartam, így megpróbáltam mindenkit elmarni mellőle. Olykor megmosolyogta, olykor összevesztünk. Minél idősebb lett, annál többet. Kezdtem félni, hogy  már nincs szüksége a védelmemre, pedig továbbra is a legjobb barátok voltunk. Vele megoszthattam mindent, velem megoszthatott mindent. Neki el mertem mondani, hogy milyen különös a testem, hogy a hintáról leesve eltörtem a karom, de milyen gyorsan gyógyult. És hogy az ebédhez kapott késsel megvágott ujjam is beforrt és legközelebb hiába húztam végig rajta már alig látszott egyhalvány nyom. Aztán semmi.
Megrázó volt a tudat, hogy ő is más, bár nem szerettem, mikor rajtam gyakorolt. De érte mindent. És ez még jobban összekovácsolt minket. Mások voltunk, tudtuk. Ahogy azt is, hogy ezt nem verhetjük nagy dobra. A mi titkunk...
Tizenhat évesen engedélyt kaptam, hogy dolgozni járjak, zsebpénz gyűjtsek. Az egyik gyárba mehettem rakodónak, hisz a fizikális állapotom átlagon felüli volt. Pakolgatás közben mindig figyeltem, ahogy összeszerelik a videómagnókat, amit gyártottunk. Napokig, hetekig figyeltem, az egyik munkásnak fel is tűnt, magához hívott. És megmutatta, hogy kell. Újra és újra ismételtem a mozdulatot, sokszor minden nap, mikor volt egy kis időm, vagy kevesebb árú érkezett. Aztán összejött. Minden hiba nélkül, sorba raktam az apró alkatrészeket, visszakérdezés nélkül állítottam össze az első munkám. Joe még meg is dicsért, szerinte ez egy átlagos betanulónak hónapokig tart. No nem egy-egy rész, hanem az egész. Így hamar felkerültem az összeszerelőbe, a pénzt pedig az utolsó fillérig félreraktam. Közeledett a tizennyolcadik szülinapom, mikor otthagyhatom az árvaházat. Az utolsó hetekben már lázasan kutattam azt a kis odút, amit a félretett pénzből majd kibérelhetek. Másfél szoba, alig lehetett lépni benne, de nekem egy palota volt. Az én otthonom. Tovább güriztem a gyárban, és amikor nem éjjel végeztem, mindig visszamentem a lelencbe. Nem a hely hiányzott, hanem Grace. Minden alkalommal elmeséltem neki, hogy mit akarok venni vagy mit vettem, hogy az egyik szobát neki tartom fenn. Nem zavar a három év, megvárja. Hogy legyen hova mennie, hogy ott is vigyázhassak rá.
Ő viszont valahogy más lett. Változott, egyre többet beszélt a családjáról, hogy meg akarja őket látogatni. Nem értettem, mit akar azoktól, akik eldobták. De nem erőltethettem rá, csak némán támogattam.
És eljött az a nap is. Addigra mindent beszereztem, kényelmes ágyat neki, egy pici használt szekrényt, amit én festettem le. Elmentem érte az árvaházba, de azt mondták, már elment. Tudtam, hova, ő pedig tudta, hol lakom, hát nem mentem utána. Vártam, de a meló nem várt. Mire hazaértem egy cetli volt becsúsztatva az ajtó alatt, rajta, hogy van egy húga. És szeretné megismerni. És hogy majd találkozunk. Megértettem, mindig is hiányzott neki a családja, gondoltam a testvére most pótolja azokat az érzelmeket. Még egyszer-kétszer várt levélke, találkoztunk egy kávézóban. Tudom, hogy akart valamit mondani, de nem merte. Nekem pedig nem volt időm, hívott a munka.
Aztán nem jött több levél, nem várt a kávézóban. Egy hétig bírtam, aztán elmentem a szülei házához. Ott tudtam meg.. elment a húgával együtt. Már néhány napja. Erről akart beszélni. Hogy elmegy, elhagy. Mert én így éreztem. Az addig otthonnak kikiáltott lakás egy poros lyuk lett, a munka, mi a minimális életet adta unalom és nyűg. Otthagytam mindent...
Városról városra, szállóról szállóra éltem. Talán titkon őt kerestem, de ezt már sose vallanám be. A pénzem fogyott, a kedvem egyre pocsékabb lett, kötekedő. Az egyik kocsmai verekedés alkalmával ajánlotta az egyik srác, hogy vegyek részt tiltott bunyókon. Bár lapossá verhetnek, de ha nyerek, jó a pénz. Fedezi a napokat, olykor az orvosi kezelést is. És szinte minden nagyobb városban van buli. Belementem. Hónapról hónapra, bunyóról bunyóra éltem. Csontok törtek, eleinte gyakrabban, aztán egyre ritkábban. Elkezdtem városi edzőtermekbe járni, különböző harcnemeket tanulni. Karate, kickbox, aikido, taekwondo. Egy idő után már célirányosan kerestem a harcművészeti termeket, és lassacskán észrevettem, hogy minden gyorsabban megy, mint a többieknek. Hamarabb ráállt a testem a mozdulatsorra, hamarabb jegyeztem meg a dolgokat. Amint az egyik harcmodort elégnek éreztem, jött a következő. És közben ragadtak rám a kifejezések, majd lassan a nyelvek is. Némely teremben az edző is bevándorló volt, nem csak a tananyag. TŐőe a verekedés mellett megtanultam a nyelvet, így a japánt, ami a többieknek nyelvtörő volt, nekem egy lazább tananyag. És sorban jöttek az újabb és újabb mérkőzések, az újabb városok, majd vissza New York. A nagy város, az "otthon", a folyamatos sorsfordító. Itt lettem árva, kétszer is, innen indultam. És itt találkoztam az új munkaadómmal. Meccsek között suttogták róla, hogy gazdag ember és keresi a különös tehetségeket. Nem tudom, rajtam mi fogta meg először, de fix munkát kínáltak. Nagyjából ugyanazt, mint eddig, verekedni, verni kellett a hívatlan vagy kéretlen embereket. De már vándorlás nélkül jó fizetéssel. Edward Victor Appleton embere lettem.
Úgy négy évig voltam őr, testőrféle nála. Közben megtanultam különböző fegyverekkel bánni, szabadidőm nyelvtanulással töltöttem. Mostanra értek a lőfegyverekhez, beszélek több gyakori nyelvet. Ezer éve nem voltam náthás, a kötelező edzéseken már csak olykor sérülök. A munkám az életem, leszámítva azt a néhány kirúgós estét a haverokkal. Vagy is inkább munkatársakkal. Egy csinos bige, egy jó éj.. de egy sem Grace.
Néhány hónapja Mr. Appleton felhívatott magához. Új személyi testőr kell neki, és engem talált alkalmasnak. Apró bólintással nyugtáztam. Újabb lépcsőfok a ranglétrán, több pénz. A zakóm alatt immár állandó jelleggel lapul egy fegyver. Zsoldos vagyok...