Dave & Asami- Újra itt?

Tárgy: Re: Dave & Asami- Újra itt? Kedd 1 Júl. - 21:00

David & Asami

お会いしましょう！

Egyszerűen csak a tiszta logika vezérel és ezt nagyon sokan képtelenek megérteni. Nem vagyok kifejezetten ellenséges senkivel sem, csak egyszerűen nem nyílok meg, talán nincs is minek megnyílnia, talán nincs is odabent semmi, amit ki lehetne nyitni, vagy legalábbis már egészen jól sikerült ezt elhitetnem önmagammal. Szem számít, nekem tényleg... jó így. Hallom persze a hangján, hogy nem ért velem egyet, bár talán jobb, ha úgy mondom, senki sem szokott e téren egyetérteni velem, így hát meglepne, ha ő lenne a kivétel. Maximum értékelem azt, hogy nem erőltet semmit, hogy nem próbálja meg rám zúdítani az akaratát. Úgyse érne sokat.
- Hm... végül is időm van, nem hangzik rosszul. - mosolyodom el. Nem arról van szó, hogy nem mutatok egyáltalán érzelmeket, nem vagyok komor és fárasztóan konok, egyszerűen csak nem viszem egy határnál jobban túlzásba. Nem nevetek, és nem is sírok, de a mosoly az meg van és persze időnként egy cseppnyi szomorúság is, bár ez utóbbi ritka, mert negatív érzelmeket nem igazán mutatok ki, maximum a pozitívakat alkalmazom időnként, amikor tudom, hogy helyénvaló.
Rendben van, és remélem, hogy ettől tényleg jobban lesz, no meg, hogy hamar rendbe jön majd... teljesen. - teszem még hozzá, mielőtt elkezdenék szöszölni az infúzióval. Csak be kell kötni, és nem kell őt visszavinni az ágyba. Gondolom, ha visszafekszik, ha már jobban van, vagy talán vannak itt ápolók, akik ezt könnyebben meg tudják oldani. Én nem az erőmről vagyok híres, nem is kell feltétlenül egy harcosnak sok izom. A technika a fontosabb, a tudás, nem a nyers erő. Biccentek még egy aprót, amíg még látja, aztán még pár pillanatig figyelem, hogy tényleg nagyjából minden rendben legyen, aztán végül távozom. Hát... érdekes volt.

//Én is köszönöm a játékot, egy élmény volt! ^^//

Tárgy: Re: Dave & Asami- Újra itt? Kedd 1 Júl. - 18:37

有り難う

Úgy érzem magam, mint aki nekifutásból a falnak ugrott. Elfogadom, Asaminak így felel meg, ezen változtatni nem fogok, számára kell eljönnie annak az időnek, hogy nyisson.
-Az élet tele van küzdelemmel. – valamiért Sun Pin jut eszembe erről.
Nem érzem magam felhatalmazva, hogy Asamit arra kényszerítsem, nyíljon meg. Hiszen magam is zárvány vagyok. Vagyis pontosabban nem. Rajtam minden átáramlik, átfolyik. Ellentétei vagyunk egymásnak, mégis ugyanaz az eredménye.
-Addigra biztosan. – muszáj lesz, mert ha nem akkor be fogok dilizni. Papír szerint már az vagyok, de ez a kényelmetlen helyzet engem is kimerít. – Maki-e kiállítás.
Nem tudom megtagadni önmagam, viszont a kiállítás ennél sokkal több. Új és régi találkozik, ezért is vagyok rá kíváncsi. Tőlem is lesz pár tárgy, de ezt nem mondom el.
-Igen, elég lesz. – ezt már én mondom a fotelben, behunyt szemmel.
– Mondhatjuk úgy is, hogy aludni. A tudat egy állapotába jutok el, amivel könnyebben vissza tudok menni…. nem, nem szükséges. – a kivetített énem fejet ráz, miközben én beszélek.
Eltelik jó fél perc, mire hatni kezd, ha beköti. Addigra a kivetített énem is visszaül az ágyra.
-Köszönöm és sajnálom, hogy ilyen rövidre alakult a beszélgetésünk. Élveztem. – mosolyog rá a kivetített énem, és lassanként halványulni kezd, majd eltűnik. A végén a külvilág elsüllyed előlem.

//Köszönöm a játékot, élveztem! ^^//

Tárgy: Re: Dave & Asami- Újra itt? Vas. 29 Jún. - 20:24

David & Asami

私の人生は私のものです

Tényleg jó nekem így, megszoktam már és amúgy sem azért jöttem a birtokra, hogy barátkozzam, másért meg főleg. Nem vagyok az a típus, aki egy könnyen nyit mások felé, főleg azért, mert egyszerűen nem látom túl sok értelmét, mert szeretem, ha magam irányíthatom a dolgokat, az életemet, ha abba már belekavar egy másik személy, akkor már nem csak nekem van befolyásom... felettem. Ez túl sok mindent bonyolít meg. Ha valaki az életed részévé válik, akkor ragaszkodni kezdesz hozzá és honnan tudhatod, hogy nem veszik majd el tőled, honnan tudhatod, hogy... nem nyelik el a tenger hullámai, hogy aztán ne láthasd soha többé a mosolyát, ne érezd soha többé az óvó ölelését?
- Másban bízni veszélyes, bizonytalanságot jelent, mert cserben hagyhat akkor, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá. Ha én védem a saját hátamat tudom, hogy mindent megtettem, de ha más védi... talán ő nem tesz meg mindent, talán egy fontos pillanatban hibázik. - veszélyes, ez a legjobb szó rá, tényleg veszélyes másban bízni. Lehet, hogy van, akinek ez az élete, lehet hogy van akinek ez fontos, de én más vagyok, én egyszerűen csak túlságosan rizikósnak tartom azt, hogy másra támaszkodjam. Ha én hibázom, akkor magamat tehetem felelőssé, de ha más, akkor... vajon felróhatom neki, ha megtett a saját véleménye szerint mindent, de mégsem sült el jól?
Bólintok egy aprót. Igen, mindenki megtalálja idővel az útját, minden bizonnyal még én is, vagy talán én már meg is találtam.
- Milyen kiállítás lesz ez? Talán... érdekelhet, ha addigra jobban leszel. - teszem még hozzá, mert hát na nem mondok itt azonnal igent, de nekem sem. Ahogy már mondtam néha azért tényleg unatkozom, egy kis kikapcsolódás nem árthat, és ha szerinte érdekelhet engem, akkor talán tényleg olyan a téma, ami izgalmas. Az viszont nem jó, hogy így szét van esve. Az infúziós állványra siklik a tekintetem, majd amikor átnyúl rajta már minden világossá válik.
- Szóval elég csak bekötnöm igaz? Akkor aludni fogsz? Visszasegítselek az ágyba előtte? Mármint a másik feledet. - hiszen most a kivetülésével beszélgetek, és így kissé furán veszi ki magát a kérdés. Ha arról van szó tudok annyi erőt kihozni magamból, hogy visszapakoljam az ágyra, mert hát ott kellemesebb aludni és csak aztán kötöm be az infúziót. Minden bizonnyal csak csatlakoztatni kell, a tű már bent van, hiszen ápoló nem vagyok, azt én nem tudnám beszúrni neki, ez a rögzítés talán még megy.

Tárgy: Re: Dave & Asami- Újra itt? Vas. 29 Jún. - 14:11

他の信頼は宝物です

Komolyan tekintek rá. Ilyen választ ritkán kapok.
-Értem és rendben. – bólintok.
Senkinek az életébe nincs jogom belelépni, még akkor is, ha igaz az a mondás, hogy találkozni valakivel, következménye, hogy már egyik élete sem lesz ugyanolyan, mint előtte. Hatunk egymásra.
-Ha így gondolod. – ismét ugyanott lukadunk ki, mint ahogy addig éreztem. De ha azt szeretné érezni, amit mondott, ezen én mit sem változtatok. Ettől még mélyen beszippantódom a lelki világába és átérzem mindazt, amit még maga elől is rejteget vagy nem is tud. Éppen ezért vagyok többnyire óvatos. Érezhetően büszke arra, hogy az ő érzelmeit és gondolatait nem lehet kiolvasni. Csúnya dolog, meghagyom ebben a hitében. Most mindenképp. Nem megy olyan jól a koncentrálás, hogy megkérdőjelezzem az állítását.
-És próbáltad már úgy, hogy nem csak magadra számíthattál? – komolyan kérdezem.
Tiszteletben tartom a véleményét, mert igazat adok neki abban, hogy nem mindenki mester és tanár. Hanem valamiben más, valamiben jobb, amiben mások számára példaképpé válhat. Hogy jó vagy rossz példaképpé, az már ebből a szempontból nekem mindig is lényegtelen volt.
-Előbb-utóbb mindenki megtalálja a saját útját. – biccentek.
A kérdésére megértem, hogy nem véletlen érzem magam jobban. Nagyot sóhajtok.
-Még azt hiszem, nem. – mosolyodok el.
Nem hinném, hogy eljönne, de hátha. Ráakaszkodni nem akarok, a döntést rá bízom.
-New Yorkban lesz egy kiállítás, szerintem, legalábbis remélem, érdekelni fog.
Ahogy becsukom a szemem, már érzem, hogy nem jó ez így. A kérdésére a kivetítésem az ágy melletti infúzió állványra mutat, majd a bal kézfejemre.
-Az segít. Elaltat, de vissza tudok menni. – az állványhoz érve átnyúlok a tárgyon, jelezve, hogy a kivetülésem nem tudja mozgatni.

David & Asami

あなたのプライバシーはただの選択である

Halványan elmosolyodom, amikor szabadkozni kezd. Persze, nem volt a legkedvesebb az, amit mondott, de végül is igaza van, akkor pedig nem kell miatta elnézést kérnie nem igaz?
- Az életben minden csak választás kérdése, van akinek így egyszerűbb, de nem bántottál meg a véleményeddel. - nekem így könnyebb, tartani a távolságot és nem engedni közel magamhoz senkit sem, mert egyszerűen nem úgy működik az életem, mint az átlagé. Egyébként is el tudok választani dolgokat, el tudom választani az érzéseimet önmagamtól, nem olyan bonyolult ez.
- Akkor velem legalább mázlid van, nem érezhetsz túlságosan erős behatást. - finoman emelem meg újra a vállam, aztán ejtem vissza, miközben egy halvány mosoly is táncol az arcomon. Na igen, nekem is vannak érzéseim, mindenkinek vannak, csak épp én el tudom választani őket a gyakorlati teendőktől az esetek nagy részében, így aztán hiába érzi őket, nem hatnak rám annyira, mint másokra.
- Más se tette soha. Ha megtanulod, hogy magadra számíthatsz, akkor nem kell több. - ez ilyen egyszerű. Gyerekkoromban volt csak más, de az apám akkor is felettébb szigorú volt és komolyan vette az életet. Persze anya azért érzelmesebb típus, de aztán ott volt az árvaház is, majd a sok tanulás. Nem ölelte át senki a vállamat, és ez elég ideig tartott ahhoz, hogy már ne is legyen rá szükségem. A szavaira lassan bólintok. Végül is igaza van, minden bizonnyal sokat beszélgetett a mesterrel, azért is gondolkodik ennyire logikusan.
- Ez igaz, de én nem vagyok se tanár, se mester, utóbbihoz még sokat kell tanulnom, előbbi pedig... nem igazán az én asztalom. - csak ekkor veszem észre, hogy közben a fal mellett is megjelenik. Nem valami jó jel, ha jól sejtem, hiszen pont azért van itt, hogy végre egyben maradjon, de láthatóan nem igazán megy neki. Rövid időre eltűnik a másik ő, de aztán újra megjelenik még erősebben, mint előtte. Azt hiszem egy pillanatra aggodalom suhan át az arcomon, de aztán el is tűnik.
- Nem kéne szólnom valakinek? - hogy segítsen, mert úgy látom magától nem tudja ezt megoldani, és nem hiszem, hogy jó, hogy így szét van válva saját magától. Nem tudom, hogy ez pontosan mivel jár, de nem hiszem, hogy jó, ha egyszer e miatt kell itt maradnia.
- Nem hiszem, vagy legalábbis semmi jelentőségteljeset, miért? - nem tervezem, hogy elmegyek hosszú nyaralásra, vagy ilyesmi, csak maximum rövid időre, de az sem lesz majd kifejezetten nyaralás értékű tevékenység. Az viszont tényleg nem jó, hogy megint megjelenik a másik ő is. - Segíthetek neked valahogy? Nem lenne jobb, ha hagynálak pihenni? Vagy hívjam a professzort? - láthatóan nem tud ezzel egyedül megküzdeni, de fogalmam sincs, hogyan segíthetnék neki. Nem ismerem olyan mélyen a képességét sajnos.

あなたがそうであるよう、私は行くことができます

Megrázom a fejem. Éppen azt mondta, amit tennie kéne. Vagyis akkor tudja, hogy mit kéne tennie, de nem meri megtenni?
-Te mindent kizársz magadból, azt is, hogy megoszd az érzéseidet másokkal. Ezzel kizárod a barátokat is. – felsóhajtok. Ez azért egy nagy pofon lehetett neki.
– Sajnálom, ez elég bántónak tűnt, nem akartam… - elbizonytalanodom, elgondolkodom.
– Velem akkor is megosztják, ha nem akarják. És ha én sem akarom, akkor is. – vágok egy arcot, mely inkább szomorú, mint kelletlen. Asami akármennyire rejtegeti az érzelmeit, vannak és érezhetőek.
Töprengve figyelek rá. Nehéz még egy felé koncentrálnom, bár alapvetően sosem tudok egy dologra figyelni, ha csak nem a lélekről van szó.
-A kardod… ölelte már át a vállad? Mosolygott rád bíztatóan és emelt fel a földről, ha elestél?
Csendes a kérdésem, utána elhallgatok egy rövid időre.
-Ilyenekben nem mi döntjük el, mesterek vagyunk-e vagy sem. Tanítani és mesternek lenni… két külön dolog. – nem vitatkozásból mondom. Nem tartom magam mesterembernek lakkművészet terén, mégis jönnek hozzám tanulni. Ettől még nem vagyok mester, csupán egy lakkozással foglalkozó szakember, aki megosztja a tapasztalatát és közben ő is tanul.
A szétcsúszást nem is én veszem észre, hanem Asami. Igyekszek visszarándulni a jelenbe és egyre koncentrálni, de nem megy nagyon, egy pillanatra meredek is rá mire megértem.
-Amint látod, még biztos nem. – mosolyodom el csendesen. Szétforgácsolódnék mások érzelmeiben.
-Még nem megy annyira, hogy huzamosabb ideig ébren legyek. – vagyis sokkal inkább a tudatomnál. A kivetülésem eltűnik, ahogy erőlködöm visszaszuszakolni magam a testembe, de aztán erősebben megjelenik. Nem jó, de nem tudok mit tenni ellene.
-Tervezel a nyárra valamit? – nem tudom, mennyire leszek jól, de egy kiállításra meghívtak és talán Asamit is érdekli. De mire felteszem a kérdést, a szemeim lecsukódnak és a kivetülésem már teljesen látható lesz.
Leülök vele az ágyam szélére. Csak sugallni tudok.
-Nem tudok visszamenni magamba. – megint. Sokkal felszabadultabb lettem hirtelen, a test korlátai eltűntek.

Tárgy: Re: Dave & Asami- Újra itt? Szer. 25 Jún. - 14:02

David & Asami

私は私が誰だ

Mégis mit mondhatnék a szavaira? Talán nem ért velem egyet, de attól még ilyen vagyok, egyszerűbb nekem, ha csak én vagyok, mintha másokkal is meg kell osztanom a gondolataimat, az életemet. Valahogy ezt szoktam meg. Olyan ez, mintha valaki folyton mindent sótlanul eszik, akkor akármennyivel is finomabb sokak szerint sózva, ő már azt szokta meg, nem biztos, hogy képes lenne váltani.
- A fájdalom az öröm magja. Ha mindkettőt kizárod az életedből az egyiket, azzal kizárod a másikat is. - ez elegendő válasz lehet, ha még sem, hát nem tudnám jobban elmagyarázni neki. Érzelemmentesen létezni valahol egyszerűbb. Nincs meg a boldog kacagás, de nincs meg a feje járó fájdalom sem, hiszen a jó dolgokkal kézen fogva járnak a rosszak is, én már csak tudom, és nem vagyok annyira naiv, hogy azt gondoljam az élet valaha is változik és hirtelen, csak jót oszt majd. Az én örömöm a harc, az én örömöm a kardom, és ezt nem kell megosztanom feltétlenül mással, maximum egy-egy edzésen.
- Ha így nézzük, akkor a kardom a társam, vele osztom meg a fájdalmat és az örömöt is. - finoman megrántom a vállam egy halvány mosoly kíséretében. Ha gondom van edzek, levezetem a feszültséget, ha viszont jól vagyok... edzek, mert akkor csak még hatékonyabban tudok működni. Talán egysíkú az életem, de én soha sem éreztem annak, nekem ez a normális.
- Egy mester figyelmes és megértő, jól tanít, én nem hiszem, hogy ebben kiemelkedő tudnék lenni. Nem vagyok tanárnak való. - nem véletlenül itt sem oktatok semmit. Megtehetném, elméletet, filozófiát, önvédelmet, sok a lehetőség, de mégsem gondoltam vele soha. Még a művészetek sem állnak tőlem távol, régebben gyakran ragadtam ecsetet, de nem tudnám azt, amit tudok átadni másoknak, ehhez tudás kell, elhivatottság, bennem pedig ez nincs meg. Azt azért észreveszem, hogy talán elkalandozik, vagy legalábbis nincs teljesen jól, maximum még a falnál álló másik felét nem szúrom ki, az sem biztos, hogy a látóteremben van.
- Ha pihenni szeretnél, akkor szólj rendben? Mikor mehetsz ki innen? - vagy ez előre talán nem meghatározható, mert attól függ, hogy aktuálisan hogy érzi magát? Nem is tudom, hogy megy ez, a környezet hatásai jót tennének neki, vagy épp hogy a túl sok információ csak újfent szétforgácsolná?

Tárgy: Re: Dave & Asami- Újra itt? Kedd 24 Jún. - 20:04

アサミとデビッド
よく見ると、あなたの心透けて見える。

Érdeklődve pillantok rá.
-Valóban? Az örömöt kivel osztod meg? Biztos van, aki ilyenkor eszedbe jut, akinek elmondanád, megosztanád vele. – de ennyiben hagyom. Mindenki úgy érez a világról, ahogy neki jó. Egyedül szeretek lenni. Ők békén hagynak és én sem zavarom őket a jelenlétemmel. Így tökéletes. Ez az érzés most ki is ül az arcomra egy pillanatra.
-Elmélet? Nem. – rázom meg a fejem egy aprót.
– A fegyvered és te egyek vagyok. Csak téged fogad el. Nekem meg sem moccanna. – a tárgyaknak is van lelkük és egy olyan kardnak, mint amelyik Asamit választotta, saját személyisége van.
Elgondolkodok a válaszán. Ismét eltűnik a jelen, hosszan pillantok egyet. Nehéz visszajönni.
-A mester nem attól mester, hogy egy valamiben alkalmazza, amit elsajátított.
Ismét elréved a tekintetem.
-Miért nem érzed azt, hogy mesterré válj? – tekintek rá ismét. – Szerinted… mitől mester valaki?
A kérdéseim ösztönösen törnek elő belőlem. De valahogy nem vagyok itt, erről azonban nem tudok, mintha változna a látószögem. Kezdek fáradni és nem tudom magamat együtt tartani, ismét kezdek szétcsúszni. Az én helyzetemben azonban ez teljesen mást jelent. A másik énem halványan feldereng a falnak támaszkodva. Márpedig most éppen nem a legjobb, ha szétcsúszok, ezért is vagyok még a betegszobában. Viszont annyira Asamira figyelek, hogy jobban átérezzem, tudattalan is így döntöttem, hogy jobban át tudjam úgymond járni.

David & Asami

古くからの友人のようには良いミラーがありません。

Nem hiszem, hogy egy könnyen egyet tudnék érteni a szavaival. Nem sok esélyt látok rá. Egyszerűen én máshogy látom, egyszerűen az én életem más. Minden bizonnyal neki is meg van az oka, hogy zárkózott... volt, vagy van, nem számít, de az én esetemben azért egészen más az ok.
- Talán, de mégis csak úgy a biztos, ha ez ember erős, nem érheti meglepetés akkor sem, ha egyedül van. - hiába mondják, hogy könnyű, ha van valaki melletted, ez nem igaz. Könnyebb hozzászokni a magányhoz és sokkal nehezebb utána újra valakit közel engedni magadhoz. Nem is vagyok benne biztos, hogy nekem ez egyáltalán menne-e. De mivel nem hiszem, hogy meg akarom próbálni, így aztán sokkal könnyebb az életem.
- Akkor az állapotod, ha egyszerűbben akarunk fogalmazni. - visszakúszik egy halvány mosoly az arcomra. Igen, lehet, hogy a sors nem a legjobb szó, bár azt hiszem talán a sorsa is érdekel, hogy mi lesz vele. Nem tudom miért, nem kellene, hogy így legyen, talán az is benne van ebben, hogy egy egész kicsit könnyebb olyan felé nyitni, aki kicsit hasonlít rám? Nem csak külsejében, talán jellemében is, bár persze azért mégis csak sokban más is. Azt pedig végképp nem akarom, hogy sajnáljon. Nem vagyok az a típus, akit sajnálni kell, rég volt, amikor veszteség ért, már alig emlékszem rá. Azóta sok minden történt, sok minden változott. Nem mondhatom, hogy az életem nem alakulhatott volna máshogy, jobban, de jó nekem így. Nem lesz jobb semmi attól, ha az ember siránkozik.
- Ha ő mondta, akkor biztosan így van, de úgy gondolom azért még fejlődhetsz. - újra elmosolyodom és csak elismerően bólintok. Biztosan remek kézműves, ha egy ilyen precíz személy fontosnak tartja a keze munkáját. - Látom, azért az elmélet még megmaradt. - nem tűnik el a mosolyom, ami szokatlan. Magamhoz képest túlságosan sokat is van az arcom ilyen állapotban, a végén még sikerül teljesen belezavarodnia a dologba az arcizmaimnak. Viszont nem vagyok diák, bár nem vagyok idős ez tény, és általában a keleti származású embereket gyakran fiatalabbnak is nézik a koruknál, de attól még nem vagyok diák.
- Igen, de nem gondoltam soha, hogy én magam váljak mesterré, nem hiszem, hogy menne nekem, akkor pedig kell más, amiben a harcművészetet alkalmazhatom. - erre pedig ez a munkakör, vagy minek is nevezzem jó lehet, no meg... De az már egész más tészta, erről nem fogok nyíltan beszélni.

Tárgy: Re: Dave & Asami- Újra itt? Vas. 22 Jún. - 22:33

アサミとデビッド

Jó ideig a szemeibe tekintek, majd ismét le.
-Sokáig így gondoltam… szintén. Itt tanultam meg igazából, hogy ez nem így van. A barátság erősebbé tesz. Még ha tudjuk, hogy akár el is veszíthetjük az illetőt. Nem kell mindig erősnek lenni. – sokkal inkább elgondolkodón mondom ezt.
-A sorsom? – kérdezek vissza csendes mosollyal. – Nem inkább, az állapotom? – miért tűnik el mindig időnként a jelen? Néha be kell csuknom a szemem, akkor könnyebb.
Ám érzek valami mást is, de a mostani állapotomban csak zavarosan fogom fel. Mintha rejtegetne valamit magában. Mások is szoktak, de ez most még így is felkelti az érdeklődésemet, de az is biztos, hogy nem most fogok erre rátapogatni. Mint ahogy nem is szoktam. Mindenki titkát meghagyom maguknak.
Érdeklődve, de némán tekintek rá.
-Sajnálom…
Érzem a veszteség és hiány érzéseit, nem most fogok erre kitérni.
-Igen, ismerem. – halkan felkuncogok. – Azt mondta, hogy túlságosan is… szétfolyok az ujjai között. A munkáimat viszont szereti.
Az állványt ajándékba adtam neki, miután megkeresett a kéréssel. Ezzel tartoztam neki, hiszen vette a fáradtságot, hogy egy olyan emberrel, mint én, egyáltalán szóba állt.
A kard ajándékozására odakapom a tekintetem. Egy ideig figyelemmel nézem, némán.
-A kard választja ki a tulajdonosát, ha arra felkészült. – bólintok. – A kard a tiéd, senki másé. Ha engedi kivonni magát, hogy használd.
A válaszát azonban nem értem, legalábbis nem tudom értelmezni.
-A harcművészet nem az életcélod? Nekem… nem úgy tűnt. És jutottál a válaszban valameddig?
Igazából tényleg nem értem, miért van itt. Főleg diákként. Számomra úgy tűnik, hogy nagyon is tisztában van a képességeivel és tudja irányítani. Ebből a szempontból inkább én vagyok a diák ő mellette.

David & Asami

過去は過去です

Meglep kicsit a kérdése, ezt kár lenne tagadni. Eddig sok esetben úgy tűnt, hogy nem kérdez olyat, amire látja, hogy a másik nem szívesen válaszolna, vagy ha fel is tesz egy kérdést, akkor hamarosan visszakozik is, hogy még sem gondolta ám igazán komolyan, most mégis kicsúszik a száján a kérdés, én pedig pár pillanatig csak azt hiszem hezitálok kicsit, végül pedig halványan elmosolyodom.
- Én csupán nem könnyen kötök barátságokat, mert... egyedül is elég erős vagyok. Nem kell más, akire támaszkodhatok. - talán így könnyebb, nekem legalábbis. Kellő távolságtartással nem is sérülhetsz. Nem veszítettem olyan sokat életemben ez igaz, csak a szüleimet, de az épp elég volt ahhoz, hogy ne akarjak igazán mást veszíteni és persze azt hiszem az élet is erre nevelt rá. Maradj magad, mert akkor vagy igazán erős, ha egyedül is képes vagy átvészelni a nehézségeket. Ha már másra támaszkodsz, akár csak egyszer is, veszítesz, mert talán máskor már képtelen leszel egyedül megoldani, amikor kénytelen leszel.
- Attól, hogy merev vagyok, még érdekelhet az edzőtársam sorsa nem igaz? - arról nem is beszélve, hogy a kíváncsiság is hajtott, hogy pontosan mi is történt és a legegyszerűbb mindig az érintett forrástól megtudni a híreket. Nem feltétlenül csak azért vagyok itt, mert olyan jótét lélek vagyok, még ha talán tényleg érdekelt is azért, hogy hogy van. Azt hiszem a kicsúszott mondat még engem is meglep kicsit, nem volt szándékos.
- Nem sokra, pár villanás, egy utolsó bátorító mosoly. - mielőtt mindent ellepett a víz, mielőtt az erős ütéstől végképp elveszítettem az eszméletemet, a szüleimet pedig ellepték a tenger vad hullámai. Még csak rendes sírhelyük sincs, ahol meglátogathatnám őket. Az árvaház nem gondoskodott ilyesmiről, nem költöttek üres koporsókra, csak mert került hozzájuk egy kislány, aki elveszítette a viharban a szüleit.
- Ismered őt? Kellemes meglepetés. - az első igazán őszinte mosoly fut át az arcomon. Az eddigi halvány kis csekélységekhez képest ez határozottan előrelépésnek számít, de rá nem is tudnék máshogyan gondolni. - Minden bizonnyal, mindenre figyel, hogy méltó helye legyen. A kardom is tőle van, remélem még most is úgy gondolja, hogy nem tévedett, amikor nekem adta. - egyértelműen most beszéltem a leghosszabban eddigi ismeretségünk alatt, de ha a téma olyan, amire még én is kellemesen emlékszem vissza, akkor ez azt hiszem érthető. Mosolyogva bólintok a szavaira. Igen, őt nehéz lenne legyőzni, én sem tudnám a mai napig sem, pedig rengeteget tanultam már tőle, de az még mindig nem elég. Benne meg van az a tökéletes nyugalom, ami bennem talán soha nem lesz, vagy talán csak évek múlva.
- Talán csak életcél miatt... hogy valamit kezdjek magammal. - nem azért vagyok itt, hogy tanuljak, de így van értelme annak, aki vagyok és hát... ezen kívül is meg volt a jó okom rá.

あなたのために同じ

Hálásan mosolygok vissza rá. Kevesen bíztatnak másokat, és bátorítják.
-Bízom benne, köszönöm.
Bólintok. Még annyira nem vagyok egyben, talán annyira nem is leszek. Bár állítólag a csont is erősebb lesz, ha meggyógyul, miután eltörik.
Egy ideig csendben figyelem, amikor rá terelődnek a szavak.
-És… pontosan mi a helyzet? – szinte ösztönösen kérdezem, de most valahogy kimarad a szabadkozás. Egyrészt kíváncsi vagyok, másrészt kihagyok néha a realitásból.
-Te pedig nagyon merevnek. – mosolyodom el halványan. – És mégis itt ülsz velem, beteget látogatni.
Van szíve és törődik másokkal. Más nem számít. Senki sem szeret egyedül lenni, én is így vagyok vele és ezt feltételezem, ezt tapasztalom másokról. Érzelmek nélkül nem lehet élni és érzem, hogy benne is ott van, és előbb-utóbb előbújik belőle.
A vállrántás feltűnik. Hárításnak venné az ember, azonban ez sokkal inkább arra ösztönöz, hogy figyeljek rá.
Most én vágok egy érdeklődő képet, amikor meghallom a köztes mondatot.
-Apámra emlékszem, és… - nem szép emlékek, még akkor is, ha vannak benne valóban kedvesek, amikor az apa a felszínre került. Sárkányeregetésnél például. – mire emlékszel belőle? – tekintek rá, miközben a fejem a fotel támlájának döntöm.
Egy kicsit pihenek, míg Kodamára válaszolok. Még nehezen koordinálom a jelent és a benn maradást. Asami jelenléte gyógyír a mostani egyedüllétre és sokszorosan kitörni akarásra.
-Kodama sensei? – felvillannak a szemeim, mikor rájövök, kiről is van szó. Már tudom, honnan volt ismerős mindaz, amit rövid ideig, de láttam tőle.
– Remélem méltó helyre tette a fegyverállványt.
Ahogy tudom, nem tanít akárkit. Nála reménytelen eset lennék. Anyám stílusa más megközelítést kíván.
-Nem kérdezem, hogy van. Még kétszáz évesen is lehagyna két lépéssel, mielőtt csak egyet lépnék. – halkan nevetek fel.
-Miért mégis az iskolába jöttél? – nem igazán érzi itt jól magát és… nem tudom. A kérdés csak úgy felötlött bennem, a fejemet már nem támasztom a fotel támlájának, eleget pihent.

Tárgy: Re: Dave & Asami- Újra itt? Szer. 18 Jún. - 15:47

David & Asami

あなたはいつも友人を必要とする

Örülök, amikor sikerül olyan valakivel találkoznom, akit nem rettent el a kudarc. Ritka fajta az ilyen, a legtöbben nem viselik túl jól, ha valami nem sikerül, de épp ezért edzem szívesen vele. Valahogy talán már a kezdet kezdetén is éreztem benne azt a plusz erőt, ami megmutatja, hogy érdemes próbálkozni. Arra viszont tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi is volt velük pontosan, ezért figyelmesen hallgatom a szavait. Fontos információ lehet ez... sokaknak. Csak bólogatok időnként, és persze pattanok is le az ágyról, hogy felvegyem a leesett könyvet. Úgy fest azért neki még bőven van mit visszagyógyulnia.
- Majd az is helyre áll, csak még kell egy kis idő és koncentráció. - nem tudom, maximum sejtem, milyen lehet neki, de nem is ez számít. Segíthetek annyit, hogy felveszek egy könyvet és persze annyit is, hogy biztosítom róla, tényleg jobb és könnyebb lesz majd, csak idő kérdése. Visszaülök szépen az ágyra úgy, mint eddig és továbbra is figyelek a szavaira. Az biztos, hogy érdekes lehet a hely, ahol jártak, ennek majd mindenképpen érdemes lenne utána néznem.
- Nem lehetett könnyű helyzet, de az a fő, hogy egyben vagytok, és itt. - halványan elmosolyodom, de mást nem teszek hozzá, mi mást is lehetne? Nem voltam szerves része az ügynek, talán közöm sincs hozzá mélyebben, ez az alapítóktól függ, de az biztos, hogy megpróbálom majd kicsit beleásni magam.
- Te főként azért, mert nem vagy épp a legjobban, nálam azért más a helyzet. - újabb apró vállrántás, nem nagy ügy. Igazából nem zavar vészesen, amúgy sem barátságokat építeni vagyok itt. Sosem voltak igazán barátaim, nem is tartottam úgy, hogy nagy szükségem lenne rájuk.
- Azt hittem te ilyen közvetlen típus vagy, első ránézésre legalábbis úgy tűnt. - döntöm kicsit oldalra a fejem és fürkészőn figyelem pár pillanatig. Zavarba nem jövök, soha sem szoktam, azt hiszem sokkal inkább hasonlítok egy tökéletesen kidolgozott porcelán babára, aki szimplán csak nem tudja, hogy hogyan kell nyitni, vagy hogyan kell igazi érzelmeket kifejezni, megvalósítani. Ezért látni az arcomon ritkán mást azon kívül, amit már ő is látott, egy-gy kisebb félmosoly.
- Nem ismerlek még, nem osztok meg bármit bárkivel. - majdnem újra megrántom a vállam, de félúton abbamarad a mozdulat. A mesterem mondta már párszor régebben, hogy le kéne szoknom róla. Ment is, csak az utóbbi időben jött vissza megint. Azt hiszem mások váltják ki belőlem, a többi ember, ha egyszerűen csak beszélek valakivel. Pedig nem azt jelenti nem érdekel miről van szó, csak... nem is tudom. Ez valamiféle reflex nálam, más gesztusok helyett.
- Nem igazán emlékszem az anyámra. - bököm ki, de továbbra se sok minden változik az arcomon. Csak egy halvány megjegyzés, kivételesen nem a kérdésre válaszolva, de azt sem fogom eltitkolni, nem erről van szó, csak ez valahogy ide kívánkozott. - Egy mester New Yorkban, Kodama. Kiváló kardművész. - meg fogom látogatni majd újra, ha lehetőségem adódik rá, vagyis... bármikor adódna, de nem mehetek vissza hozzá úgy, hogy ne vigyek híreket is, ahhoz pedig idő kell.

Tárgy: Re: Dave & Asami- Újra itt? Kedd 17 Jún. - 20:32

アサミとデビッド

Visszamosolygok. A kitartásra megtanít a harcművészet és az egyensúlyra.
-Igen, ezt észrevettem. – sokan megijednek attól, hogy sosem lesznek képesek arra, amit esetleg a gyakorlottabbak képesek megtenni. A kitartás hiánya sajnos sokakban megvan és az önbecsülésé.
-Igen. – bólintok. – Nem lehetek eléggé hálás nekik ezért.
A ha fokozaton még nem jutottam teljesen végig. Vannak homályos részek és nagyon nem is erőltetem magam vissza oda emlékekben. Charlesnak átadtam minden tapasztalatomat, hogy ezzel is előrébb legyünk, ami ugyan kimerített, de ezért voltunk ott.
A kérdésre elgondolkodok. Nem azért, hogy mit mondhatok el. Jobb, ha minél többen tudják.
-Sikeres volt. – belecsúszok az emlékekbe, igyekszek azonban érzelmileg nem belemerülni.
– Amiért mentünk, megszereztük, a csapdára nem készültünk… készültem fel. Egy régi… gyárterületre mentünk, ami az alagsorban már nem volt olyan régi.
Az emlékek homályosan jönnek, az érzelmek azok, amelyek később vezetnek.
Hosszan pislogok egyet, mert mire a kezem visszahúznám, addigra a könyvemet már fel is vette Asami.
-Köszönöm. A koordináció továbbra sem az erősségem. – nevetek fel zavartan. Hogy aztán komolyra forduljon a tekintetem, elgondolkodóvá. Tudatosan még nehezen megy visszaidézni.
-Lent… kerestünk. Kivetítettem magam az egyik helységbe, de az… érzelmektől nehezen tudtam koncentrálni és … ha valaki képes lett volna átmenni a falakon testileg, akárhogy, ott maradt volna. Talán szerencse is, hogy mi mentünk… Kutatások folynak ott és kísérletek, nem éppen kíméletesek. – nyelek egyet. A látvány sosem borzasztott el. Az érzelmeket éltem át. Az övékét.
Mathis vezetése és figyelme sokat számított, nem tudtam volna koncentrálni.
– Időbe telt, mire kijutottam, de nem tudtam visszamenni a testembe. Utánunk jöttek, de Mathisnak sikerült leráznia őket, bár neki meg a lábát lőtték meg. Információkat sikerült megszereznie az egyik szobából.. helységből.
A vállrántás beszédes, a takaróra kezdek figyelni.
-Akkor már ketten is ráérünk. – mosolyodom el.
Asamira tekintek, a szemeibe, majd a kezeire.
-Nem hinném, hogy mind a ketten könnyen nyitunk. Úgy igazán. – jegyzem meg csendesen, majd félmosolyba vált arcom. Rólam pont ezt nem feltételeznék. De ami nincs, azt nem is tudom megnyitni.
Pislogok párat a kérdésre. Elgondolkodom, hol is tartottam, majd megrázom a fejem.
-Nem tudom.
Jó dolog egy kicsit ismét kifelé figyelni. Nem annyira jó itt most egyedül. És ilyet nagyon ritkán érzek. Figyelmemet teljesen Asamira fordítom, egyre jobban kezdek az itt és mostban élni.
-Csak nem akarod megosztani. – biccentek.
Felhúzom a lábam, átkarolom, félig oldalra döntöm magam.
-Kitől tanultál? – érdeklődőm.
– Anyukám tanított. Szigorúbb, mint akárki. – mosolyodok el.
Néha meg el-el csúszik a jelen, és lépnék ki magamból, de Asami jelenléte a helyére tesz.

David & Asami

Edzéseken azért mégis csak előfordul, hogy az ember megsérül, ezért nem gondolom, hogy e miatt rosszul kellene éreznem magam. Nem is fordult meg a fejemben, hogy önvádak hadával keljek és feküdjek azóta is esetleg, és nem is zártam ki a lehetőségét, hogy máskor is együtt eddzünk.
- Ebben egyet értünk, fejlesztened kell magad. - mosolyodom el, nem lekezelő módon persze. Ha jól sejtem fiatalabb vagyok nála, de jó ideje az életem nagyon fontos része a harcművészet és e téren nem a kor számít, hanem az, hogy mióta csinálod és mennyi időt szánsz rá, én pedig nem épp keveset, arról nem is beszélve, hogy tökéletes mesterem volt.
- Így van, örülök, hogy így látod. Sokaknak inkább elveszi a kedvét a sikertelenség. - én legalábbis találkoztam már olyannal, aki pont hogy azért nem akartam velem edzeni, mert jobb voltam nála, pedig csak úgy fejlődhetsz. Engem sosem zavart, hogy valaki erősebb nálam, az csak arra ösztökélt, hogy még jobb legyek, hogy még jobban elmélyüljek a tudásban, hogy aztán idővel én kerekedhessek felül.
- Akkor szerencse, hogy ők voltak és segítettek igaz? - ennyi, nem is érdemes azon gondolkodni mi lett volna ha. Az számít, hogy mi lett, és hogy most itt van, egy darabban, és majd máskor jobban vigyáz, legalábbis gondolom én. A hibás lépések is abban segítenek, hogy az ember máskor felkészülhessen rá. - De mi történt egyáltalán? Úgy hallottam eléggé félresikerült az akciótok. - nem meséltek sok részletet, bár annyira nem is érdeklődtem utána, ez is igaz, de azért kíváncsi vagyok. Mégis csak X-men vagyok én is, biztos nem titkos információkról van szó. Figyelem, ahogy a könyv leesik a földre, és egy pillanat múlva már el is lököm magam az ágytól. Talán csak egy futó pillanatra teszem a kezem a vállára, hogy maradjon csak a helyén, és szépen felveszem a könyvet, hogy az éjjeli szekrényre tegyem, ahova szánta.
- Ráérek, akkor meg miért ne? - a visszakérdezésre csak megrántom a vállam. Megszoktam a napi edzéseket, most pedig nem marad más csak a futás, itt túl sokan nem űzik a harcművészeteket úgy, mint én. Így azért tényleg unalmas.
- Nem erről van szó, csak még nem találom igazán a helyem. Nem illeszkedem be... jól az új helyeken. - újfent aprót rántok a vállamon, miután visszaültem eddigi helyemre. Amúgy sem lenne okom nagyon beilleszkedni, de valamelyest kell, csak hát tény és való, hogy nem vagyok az a könnyen nyitó típus. - Mit akartál mondani? - ráncolom kissé a homlokomat, amikor félbemarad a mondat. Aztán csak elmosolyodom a kérdésre. - Persze, mindenkit foglalkoztat valami. - engem is sok minden, de annak egy jó része akad, amit nem feltétlenül kötök csak úgy mások orrára.

Tárgy: Re: Dave & Asami- Újra itt? Vas. 15 Jún. - 17:50

Nem lett ezek szerint semmi hátránya neki az esetből, ami azért jó érzéssel tölt el. A kritikáját, bármi is legyen az, elfogadom, elvégre ebben ő a tapasztaltabb.
-Akkor jó. – viszonzom a mosolyt. – Szükségem is lesz gyakorlásra. Köszönöm.
Tudom, hogy jó harcművész vagyok, ez még nem egyenlő azzal, hogy olyanokkal, mint Asami egy súlyban lennék. Másképp építettem az életembe. Legalábbis feltételezésem szerint Asami életében hangsúlyosabb szerepet kap. A feltételezés és a valóság azonban eltérhet egymástól, így ilyen kijelentéseket inkább nem teszek.
-Nem félek a fájdalomtól. Igen… élesben másabb. – majd rátekintek.
– A sérülésekkel tanuljuk meg, hol kell még javítani. – bólintok. – De kellő gyakorlással kivédhető.
Nem tudom, mennyit tud az iskola. Minden másodlagos lett, az idővel együtt.
-Azt sem tudtam, hogy létezek. – a mosolyom bágyadtabb lesz. Nem szokásom sajnáltatni magam, mert a hibáimból eredő sérüléseknek az oka csakis én lehetek.
– Ha nincs Mathis és Charles, már nem is léteznék. Vagy, ha igen, sem vehetné senki a hasznomat. - tulajdonképpen többé már nem. Ebbe azonban nem akarok belegondolni.
A könyvet az éjjeli szekrényre teszem, de a távolságot elszámolom és az ágy valamint az éjjeli szekrény közé esik a könyv. Most már hivatalosan is lukas a kezem.
-Köszönöm, hogy eljöttél meglátogatni.
Meglepve tekintek rá.
-Unatkozol?
Nem fogom megkérdezni, hogy nincsenek barátai, és ezért.
-Nem érzed itt jól magad? Ha… ha gondolod .. bár nem tudom, mikor… - megint ellebegek egy kicsit a valóságtól, az, hogy jött hozzám valaki, ismét nem férek a bőrömbe. Szó szerint.
-Foglalkoztat valami? – előbb inkább megkérdezem, főleg, hogy nem is tudom, mit akartam mondani az előbb.

David & Asami

Nem kapok választ, de nem is nagyon érdekel a dolog, attól még simán benyitok, hiszen ha nincs bent, akkor úgyis mindegy, ha meg alszik, akkor majd felébred. Persze oké pihennie kell, de legyen elég erős ahhoz, hogy összeszedje magát és kész. Én sem várnám el hasonló esetben senkitől sem, hogy kezeljen úgy, mint valami nagy beteget, akire vigyázni kell, nehogy összetörjön. Így is vártam napokat, amíg végül úgy döntöttem, hogy benézek, ennyi idő elég kellett, hogy legyen, hogy nagyjából rendbe szedje magát. Beljebb lépdelek hát és még egy halvány mosolyt is megejtek, csak aztán ülök fel szépen az üres ágy szélére. Nem akarok ácsorogni, egy széken ülni meg kifejezetten kényelmetlen tud lenni, így nekem mindenképpen jobb, de addig azért sose mennék el, hogy tudom is én el is feküdjek. Annyira nem vagyok kényelmes típus. Az viszont meglep, hogy még szabadkozni is kezd itt nekem. Nem azért jöttem, hogy most a sérülésére is kitérjünk, amikor megvágtam és még csak nem is hozott kellemetlen helyzetbe, én legalábbis ezt egyáltalán nem éreztem. Úgyhogy csak finoman megemelem a vállam, aztán vissza is ejtem alapállapotba.
- Miért hoztál volna kellemetlen helyzetbe? És... miért ne szeretnék máskor veled edzeni? Legalább... gyakorolsz. - mosolyodom el. Miért ne, nem csak olyan lehet az ember ellenfele, aki sokkal erősebb nála. Olyan is lehet, aki esetleg nem annyira magas szinten űzi az adott harcművészetet, de attól még fejlődhet. És az is benne van, hogy épp nem volt jó napja, akkor meg miért kéne felrónom neki azt, ami történt? - Nekem is voltak már hasonló sérüléseim, ha élesben harcolsz az sokkal keményebb lehet, legalább a fájdalomra is felkészülsz. - nem ringatom magam olyan buta reményekben, hogy az élet egyszerű és soha nem érhet baj. Nem, az élet nehéz és éles helyzetben az a vágás, amit elszenvedett sokkal keményebb lett volna, de abban az esetben is fel kell állni és tovább menni, mert ha ténylegesen valós támadó állt volna felette miután elájult, egyáltalán nem biztos, hogy eljut a gyengélkedőre, hogy rendbe tegyék.
- Gondoltam megnézem hogy vagy. Túl sokat nem meséltek, de abból, amit hallottam úgy tűnt nem voltál épp a helyzet magaslatán az utóbbi napokban. - válaszolok először az első kérdésre. Az pedig, hogy én hogy vagyok... nem is tudom, nem nagyon számít azt hiszem. Nem is szokták túl gyakran kérdezni. - Jól, néha kissé unatkozom, de végül is jól. - de komolyan itt azért nincs olyan nagy felhajtás és én nem tanár vagyok, hogy diákok oktatásával üssem el az időmet, nem is hiszem, hogy az ilyesmi érdekelne.

Tárgy: Asami és Dave Szomb. 14 Jún. - 14:36

Pár nap kiesett és utána nagyjából jó egy hét. Nem is foglalkozom az idővel jelen pillanatban. Jó pár napig kómában tartott Charles, hogy ne rosszabbodjon a helyzet és egyúttal a kapocs, amit az erőszakolt két részben maradás okozott, visszagyógyuljon. Sokat aludtam utána is, és minden egyes ébredésnél rá kellett jönnöm, hogy a testemben vagyok és nem kint. Nagyon rossz érzés volt, meg akartam ettől szabadulni. Test nélkül sokkal kötetlenebb és függetlenebb minden. De ha megszakad a kapocs, akkor megszűnök létezni. Tiszta pillanataimban Charles igyekezett elmagyarázni a helyzetet, kitartása, míg szó szerint és utána képletesen, magamon kívül voltam, sokat javított az állapotomon. Eljutottam addig a tudatig, hogy azon legyek, nem akarjam kivetíteni magam, tudatosan maradjak a testemben. Nagyon nehezen ment és megy most is. Sokáig hajszálon múlt, hogy ne kattanjak be. Amíg rendbe nem jövök, már csak azért is a betegszoba az otthonom, mert a testemet újra meg kell tanulnom használni. Elég sok, másoknak mókás, számomra elég kínos helyzetek alakultak ebből ki.
Eléggé nyúzottnak látszom, a küzdelem nyomot hagyott rajtam, a sok pihenés és mélyalvás is segített helyrehozni valamennyire.
A fotelban telepedtem le, amit külön kértem, mert nagyon nem tudok már csak úgy feküdni, elég volt a múltkori alkalommal a kényszerfekvés. Törökülésben, ölemben egy könyvvel, igyekszem lefoglalni magam. De már félórája belealudtam, mire kopogást hallok. Csendben nyitom ki a szemem, majd feljebb húzom a pokrócot. Biztos csak képzelődtem. Megint. Ám egyből leveszem magamról, amikor meglátom, ki is nyitott be.
-Szia! – megköszörülöm a torkom.
A valóságot néha még úgy érzem, hogy nem feltétlenül igazi. Ám a kérdés eléggé elevenen érint.
-Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak. Az én hibám volt. – ezt már el szerettem volna mondani neki és megkönnyebbülök, hogy megtettem. Egy kicsit még jobban Asami felé fordulok és úgy tekintek rá.
– Nem hinném, hogy szeretnél velem edzeni a továbbiakban. – elfogadom a döntését, ha valóban nem szeretne velem ismét edzeni. Mégis, szeretnék.
A valóság egy pillanatra elkúszik, majd visszatér. A nővérkés részre nem válaszolok, sejtem, hogy ezt nem azért mondta.
-Mi szél hozott erre? Hogy vagy?
A szokásos csevegőhang hiányával kérdezem. Valóban érdekel Asami hogyléte.

Tárgy: Dave & Asami- Újra itt? Csüt. 12 Jún. - 9:08

David & Asami

Aki egy kicsit is figyelt az utóbbi napokban, az tisztában van a ténnyel, hogy Dave barátunknak már megint sikerült beutalót kapni a betegszobára. Nem is tudom, hogy mi a fenét művel magával ez a pasas, hiszen most még csak nekem sem volt közöm az újabb bravúrhoz. Úgy tűnik, hogy nem megy neki az egy darabban maradás... jelen esetben szó szerint, mert ha nem tévesek a pletykák, amik eljutottak hozzám, akkor valami ilyesmi történt, nem sikerült egyben maradnia. Na igen, elég kellemetlen lehet, ha kint szorulsz a testedből, aztán úgy próbálnak összepasszírozni. Hát ezért nem a legokosabb döntés csak két férfit küldeni egy előre nem látható feladatra, mert a végén még rosszul jönnek ki belőle... kellemetlen. Akár mennyi időt töltök itt a négy fal között, egyre gyakrabban érzem, hogy kissé szedett-vedett a társaság. Az egyik pasas valami diáklánnyal kavar, a másik meg szinte már kontrollálhatatlan a kis fém pengéivel, aztán persze itt van a folyton lesérülő, meg a fickó, akinek tuti, hogy az apja miatt néznek el mindent... Nem az én dolgom, ha ők így vezetik a helyet, akkor így vezetik, végül is semmi közöm hozzá, amíg nem én jövök ki rosszul egy-egy figyelmetlenségből.
De ennek ellenére mégis itt vagyok, talán azért, mert a legutóbbi sérülése után nem látogattam meg, amit mondhatni én okoztam, de igazából ő volt. Nem csak az a hibás, aki bevisz egy ütést, jelen esetben vágást az edzés után, hanem az is, aki nem tudja kivédeni nem igaz? Ő pedig nem tudta, rosszul lépett, elbízta magát, mint a férfiak többsége, ha egy nővel kell küzdenie. Én pedig ahogy tanultam ezt minden esetben fel is használom a magam javára. Nincs értelme soha sem azon gondolkodni miért van valaki számodra nem tetsző véleménnyel rólad, egyszerűen fordítsd úgy, hogy a végén neked kedvezzen a helyzet.
Halk kopogtatás után nyitok be. Azért nem viszem túlzásba és nem fogom megvárni, amíg ki is szól, nem hiszem, hogy olyasmire nyitnék rá, ami kellemetlen lehet bárkinek is. Kissé oldalra döntöm a fejem, ahogy beljebb lépdelek, miután becsuktam magam mögött az ajtót. - Netán tetszik neked valamelyik nővérke, hogy folyton itt kötsz ki és nekem nincs kivel edzenem már napok óta? - szépen felpattanok a mellette lévő ágyra, persze csak ülve a szélére, és keresztbe teszem a lábam a bokáimnál. Kicsit előre hajolva támaszkodom meg a két kezemen az ágy szélén, hogy felmérjem milyen állapotban is van. És igen, nálam ez számít kedves érdeklődésnek, meg egyáltalán maga a tény, hogy itt vagyok. Egyébként, mint mindig most sem öltöztem ki túlzottan, tört fehér egyszínű alig kivágott póló, farmer, és egy kényelmes lapot talpú cipő, amiben szinte érezni a talajt, ahogy az ember léped, annyira vékony a talpa. A hajam lófarokban összefogva hátul, hogy ne zavarjon, hisz melegszik erőteljesen az idő, így kellemesebb viselni.

Tárgy: Re: Dave & Asami- Újra itt?

» Scarlett & Liam - Újra együtt
» Scarlett & Casey - újra együtt
» Jukodo Asami
» Henry & Asami
» Richard & Asami - Rosszkor, rossz helyen?