My beloved lil sis - Rori & Bellsie

- Nem tudom, bárki, azért elég nagy ez a bolygó, hogy több tündér is megférjen rajta. Lehet, hogy nem zöldek, de mondjuk kékek, sárgák, nem tudom. Talán csak nem találkoztál még velük, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek.
A szavaira felsóhajtok, először nem igazán tudok mit mondani a dologra, kezdetben kicsit haragudtam, és nagyon csalódott voltam, de azért annyira bőven ismer már, hogy tudja, nem tudok sokáig mérges lenni, egyszerűen nagyon másként vagyok kódolva.
- Minden rendben van, Bellsie!
Mosolygok végül rá, hogy tudja, valóban így van, azt hiszem, a szemeim nem is csilloghatnának élénkebben, mint most, amikor a szeretett nővéremre nézek. Csak megcsóválom a fejem, jelezvén, nem kell magyarázkodnia, nekem nem, én fenntartások nélkül imádom, és ezen nem változtathat szerintem semmi. Amiatt persze aggódom, hogy vajon mit szólna, ha megtudná, mit tettem a nővérünkkel, de ezt egyelőre nem szeretném elmondani neki. Senkinek sem.
- Nincs is rá szükség, szóval fátylat rá.
Legyintek, de vigyázok, nehogy lecsapjam vele Bellsiet, egy esés éppen elég volt szegénynek egy napra miattam.
- Anya és apa. Csináltam valami rosszat, amiért szerintük ezt érdemeltem, de egyébként én jól éreztem magam, tudod, csend volt és nyugi, az apácák nagyon kedvesek, ha nem jönnek értem, szerintem maradtam volna.
Lehet, hogy ezzel kicsit sokkolni fogom, de most mit tagadjam? Így volt. Békés az a hely, mintha soha semmi rossz nem történhetne, az egyetlen szórakozásom nagyjából a könyvolvasás volt, de mellette megtanultam egy rakás más dolgot, például sokat segédkeztem a konyhán, a kertben, a veteményesben, ezek hasznosabb dolgok sok másnál. Emma nővér egyszer meg is jegyezte, hogy ha eljön az ideje, csodás feleség leszek, szerintem ő tudta, hogy nem maradok ott örökre. Én persze felkacagtam, és mondtam neki, hogy nem tartom valószínűnek ezt a házasság dolgot. Ő meg csak sejtelmesen mosolyogva közölte, hogy sosem tudhatom.
- Szeretnék veled lakni, persze, ne kérdezz már butaságokat. Nem láttalak három éve, ha tudnám, minden percem veled tölteném. A vásárlásban meg benne vagyok, bár bevallom, gőzöm sincs arról, mi mostanság a divat.
A helyes fiúk említése engem igazából nem hoz lázba, nem azért, mert a lányokat szeretném, sokkal inkább azért, mert egyszerűen el voltam zárva a világtól az elmúlt években, és nem találkoztam egyel sem.
- Alig várom, gondolom, hosszú mese lesz.
Jegyzem meg mosolyogva, ez holt biztos, hogy nem változott Bellsieben, annyit bír beszélni, hogy az én szám szárad ki tőle. Eszméletlen.
- Persze, hogy jövök.
Bólintottam, aztán hagytam, hagy vezessen, nekem úgysincs semmi fogalmam arról, hogy mi merre, szóval segítségre szorulok, de nem vagyok az a fajta, akinek derogálna bevallani ezt. A testvérem esetében azonban ez lényegtelen is, tőle bármit szívesen fogadok.

- Jaj, úristen, bocsibocsi!
Hadarom gyorsan, amikor látom, hogy a földről kel fel, hogy én milyen béna vagyok, jesszuska. Komolyan, nem akartam én bántani, az utolsó lenne, akit bántanék a földön, már ha egyáltalán tennék ilyet bárkivel is. Wendyn kívül… de ő megérdemelte. Ezt persze attól még nem hirdetem, mert nem vagyok rá büszke. Viszont nem halt még meg, azt megérezném, nem kötne többé össze vele az erőm. Ellenben, ki tudja, hogyan létezik, mert életnek nem nevezném a három éve tartó alvást.
A gondolataim azonban képtelenek átfordulni komorba, nyilván Bellsie miatt, de nem is szeretném hagyni, hogy bármi elrontsa a viszontlátás örömét. Nehéz is lenne, hiszen nem is bírok felocsúdni a szeretetáradatából, csak az a rossz ebben az alakjában, hogy én így nem tudom megölelni, de ami késik, nem múlik. Helyette kuncogok, mert a sok apró puszi, és szárnyainak rezzenései folyamatosan csiklandoznak, meglehetősen csikis vagyok ugyanis. Idegesítőnek nem tartom, szeretem a csilingelését, és szörnyen régen volt alkalmam már hallgatni.
- Ezek szerint te vagy az.
Kuncogok tovább vidáman. Tény és való, hogy most már minimum ezerszer jobb a napom, mint amilyen eddig volt.
- Én is nagyon szeretlek Bellsie!
Felelem lágy, bájos hangon, és annyi melegség van a szavaimban, amennyi csak lehetséges, talán szavak nélkül, a tekintetemből is értené, ahogy számomra is világos volt a repkedős mutatványból, de olykor bizony nem árt, ha kimondjuk a dolgokat.
- Jesszusom, ennyi kérdést meg sem tudok jegyezni.
Nem bírom ki nevetés nélkül a szóáradatot, szerintem nincs ember, aki nála többet bír csacsogni, ez persze nem baj, én ezzel együtt szerettem mindig is.
- Akkor  lássuk csak szépen sorjában. Ma jöttem, alig pár perce, csak mindenki úgy néz rám, mint valami űrlényre.
Nem mintha ez csoda lenne apácaruhában, de ez még nem igazán jutott el a tudatomig.
- Az a két férfi jött el értem, ha jól emlékszem, Charles  és Eric, és mondták, hogy van ez a suli, itt otthonra találhatnék. Igazából, nem akartam jönni, de aztán közölték, hogy te is itt vagy.
Érthető módon ettől homlokegyenest megváltozott a véleményem, és jöttem is, úgy, mint akit kergetnek.
- Ez meg… az, aminek látszik. Három évig éltem egy zárdában, nincs is más ruhám.
Vonom meg a vállam, mert nem nagyon tudok erre mást mondani. Nem szégyellem magam miatta, de tény, hogy jelenleg inkább csodabogárnak érzem magam.
- Nincs még szobám, és fogalmam sincs, hogy szeretek-e itt, mert ugye csak most jöttem. Hát, szerintem addig maradok, ameddig te.
Vajon kifelejtettem valamit? Ahh, igen, volt még az a makettes fiú.
- Persze, örülnék neki, ha megmutatnád, mert még egyáltalán nem ismerem. Viszont előtte örülnék valami normális ruhának, hogy ne röhögjenek körbe.
Pillogok rá, vélhetőleg van olyan darabja, ami jó rám, és kölcsön tudja adni. Mondjuk, nem tudom, honnan fogok új ruhatárra pénzt szerezni, de majd megpróbálok valahol munkát vállalni.
- Makett? És élethű is? Ez tök érdekes. Na, neki például hasznos képessége van.
A sajátomra nem mondanám, arra mondjuk jó, hogy megvédjem magam, de egyébként nem igazán látom sok hasznát.
- Nincs sok mesélnivalóm, nem igazán történt semmi azóta, hogy elmentél. Mármint… bekerültem a zárdába, és ott éltem eddig.

Meglehetősen friss vagyok ebben a suliban, olyannyira, hogy még ropogok, sőt, az apácagönc helyett sem volt eddig alkalmam bármi normálisa beszerezni. Elég kényelmetlenül érint, hogy mindenki tök zavartan méreget, de nem tudok mit tenni ellene, lehetséges, hogy én is hasonlóképpen tennék. Nem… nem tennék, én nem vagyok ennyire tapintatlan lány.
Állítólag itt van Bellsie, de nem szóltak neki rólam, nem tudom, miért. Lehetséges, hogy meg akarják hagyni a felfedezés örömét? Mondjuk, ki tudja, mennyi öröm lesz abban, hisz a testvérem nem keresett, mióta elment otthonról. Mondhatni, vissza sem nézett, ami az én kis lelkivilágomat meglehetősen rosszul érinti, de nem fogom elítélni érte, hiszen ki tudja, benne mi zajlott le akkor, és mi történt vele azóta. Egyelőre csak az udvaron lébecolok, itt is túl sok a diák, benn bizonyára még inkább, én meg nem szeretném még nagyobb csodabogárnak érezni magam, mint amilyen a pillantásuk nélkül is vagyok.
Inkább maradok még egy kicsit az udvaron. Sóhajtva indulok el találomra az egyik kis úton, ami ki tudja, hova vezet. Vajon Bellsie hol lehet, és mit csinálhat? Szeretném megtalálni minél hamarabb. Sokat oldana a feszültségemen, ha legalább olyasvalaki közelében lehetnék, akit ismerek.
Kisvártatva csilingelés üti meg a fülem, lelkemet hamarabb simogatja a felismerés, minthogy a bizonyosság megszületne a fejemben, s azt sem veszem észre, hogy futni kezdek, majd hamarosan infantilis mosolyomat magamra öltve állok meg egy bokor előtt, és hajtom félre az ágakat, hogy láthassam azt, akit mögötte remélek.
Mikor végre meglelem a zöldben pompázó tündérkét, ha lehetséges, még szélesebb lesz a mosolyosom, és ugrok is egyet tapsikolva örömömben. Ettől persze bezáródnak az ágak, úgyhogy abba is hagyom, és megismétlem a korábbi műveletet.
- Bellsie!
Szólítom meg, bár ki tudja, hogy ebben az iskolában van-e még hozzá hasonló. Remélem, hogy nincsen, mert akkor tuti tökkelütöttnek fog nézni az illető.
- Bellsie… ugye te vagy az?

Az egyik gömb alakúra nyírt sövény ágai közül csilingelő hangot hallhat, aki csak erre jár. Ha idegen, akkor tán csodálkozhat, ám ha ismerős a birtokon, akkor ezt a csörgést ismernie kell. Tündéri csilingelés, nem más, s hozzá csengő kacagás, s olyan földöntúli vidámság társul, mely a bokor két méteres körzetében mindenkire átragad.
Jól elvagyok így, ahogy. Az egyik ágat hintának használva tobzódom a levelek sűrűjében, ki-kilesve onnan, hogy vajon ki közlekedik az udvaron. Amikor látok valakit, vagy léptek zaja üti meg a fülemet, akkor igyekszem elhallgatni, megkapaszkodom egy ágban és abbahagyom szárnyaim rezegtetését, hogy ne legyen jelenlétem hallható. Érdekes dolog ez a figyelés, jól látok, szóval ha valaki morcosan közeledik a messzeségben, akkor azt képes vagyok kiszúrni. És határtalan mosolygásra késztet az, hogy amint belép a képzeletbeli két méteres körzetembe, szinte akárkinek az arcára valamiféle zavart, infantilis mosoly költözik. A legtöbben nem értik, hogy miért önti el őket hirtelen csupa szép gondolat, de persze akadnak olyanok is, akik ismernek már és minden jó gondolatuk közepette pazarolnak rám annyi időt, hogy közöljék:
„Bellsie, gyere elő, tudom, hogy itt vagy valahol!”
Elő szoktam reppenni, ha olyan kedvem van, de általában azért nincs. Csak kikuncogok a bokorból, kidugva a fejem, majd húzódom is vissza kis csengőimmel egyetemben. Nekem ugyan ne parancsolgassanak, még kedvesen se!
Ma is azzal múlatom az időmet, hogy zöld ragyogásomat belefojtom a sövény belső részének magányába. Figyelek. A pár nappal ezelőtt történtek óta szinte csak ebben az alakomban vagyok, mintha szégyellném az emberit. Még mindig kísért a koponya roppanása, de Merci sokat segített abban, hogy feldolgozzam ezt az egészet. És még ki sem rúgtak, pedig a Professzor teljesen biztos, hogy rájött már a tettemre. Nem félek, hogy majd egyszer megkeres és kihajít. Megtette volna, ha akarja. S hogy megkeres-e? Remélem, hogy igen. Tartozom az igazsággal neki, szavakban is, s nem csak elmém szálai között.