Ke & Ke

Keisuke & Keiko

Tényleg jó, hogy itt van, örülök neki. Nem tudtam, hogy neki is van képessége, tényleg sejtelmem sem volt róla. Megpróbálhattam volna megkérdezni, de azért ez levélben nem lett volna az igazi, ezért nem is tettem meg, hogy felpedzegetem óvatosan felé a dolgot, mert a végén még furán jött volna ki, ha kiderül, hogy nagyon nem vagyok átlagos, ő meg igen... Mindegy is ez mostanra már, az a lényeg, hogy itt van és hogy innentől majd jól alakulnak a dolgok, én legalábbis erősen ebben reménykedek.
- Oh, szóval delfinné tudsz... változni? Nagyon menő! - vigyorodom el. Nem esett le, vagy nem figyeltem eléggé, meg annyira még nem vagyok otthon képesség ügyben, hogy evidens legyen számomra minden. De azért az tényleg nem lehet rossz, mert hát ki ne imádná a delfineket, főleg a... - Ugye tudod, hogy ezzel kiválóan lehet csajozni? - nem tűnik el a vigyorom, hiába tudom, hogy ez neki talán kellemetlenebb téma, de attól még szerintem igenis elég sokat elérhetne vele, mert ha ránéz egy csaj egy delfinre minimum sikongatás lesz a következménye, én legalábbis eddig ezt tapasztaltam meg, és a delfinek szerintem is cukik.
- Igen, így legalább jól jött ki a lépés, én is sejtem már, hogy azért kellett ide jönnöm. - talán a képességem tényleg tisztában volt azzal, hogy ha ide jövök, annak ilyen következményei lehetnek, akkor találkozom az öcskössel, szóval nagyon megérte és pont ez a lényeg ebben. Magamtól fel sem merült bennem, hogy felkeressem ezt a sulit, főleg mert nem is tudtam róla, hogy létezik ilyen.
- Oké, bár nem tuti, hogy mindent meg tudok mutatni egyszerre, de van egy csomó időnk! - nevetem el magam, ahogy húzni kezd az épület felé. Hát persze, hogy mindent megmutatok neki ez nem kérdés, a sulit, a... a mindent. Beviszem a jobb társaságokba és egy kicsit megtanítom élni, mert ha jól sejtem a szüleink már épp eleget korlátozták eddig.

Keisuke & Keiko

Csak elmosolyodom. Tudom, én is aggódnék érte, és aggódtam is, amíg távol volt tőlem, de most itt van és ez a fontos. Nem szabhatom meg neki, hogy mit tegyen és tényleg szíve joga aggódni, ha arról van szó, de tényleg vigyázok én magamra, legalábbis amennyire tudok rajta vagyok az ügyön. Annak viszont tényleg nagyon örülök, hogy jól alakultak a dolgai. Tudom én, hogy milyen okos öcsém van és határtalanul büszke is vagyok rá, hogy ilyesmiket ért el. Azért az ösztöndíj nem kis dolog. Amikor viszont újra a nyakamban köt ki szorosan magamhoz ölelem.
- Akkor jó. Muszáj... muszáj volt, képtelen lettem volna ott maradni. - mindazok utána lehetetlen lett volna. Az apámmal képtelen lennék most is meglenni egy légtérben, kizárt! Viszont ő hiányzott, nagyon, de egy gyereket nem vihettem magammal, főleg hogy még én is szinte gyereknek számítottam akkoriban. Neki még ott volt a suli, meg minden, én pedig azért valahogy boldogultam. - Túl fiatal voltál, nem is választhattál volna mást öcskös. - mosolyodom el bátorítóan, amikor kicsit azért elengedem. Nem vártam, hogy utánam jöjjön, hiszen ő mégis csak fiatal, még túl sok minden volt előtte, amit meg kellett tennie, ennyi. Az ő dolga még a tanulás volt és ha ehhez a behódolás kellett, akkor az. Azért tényleg örülök, hogy nem haragszik már rám, mert az rosszul érintene. Nem akartam én direkt szándékosan ártani neki, csak nem volt más választásom.
- Én úgy vagyok ezzel, hogy majd ha jönnie kell valakinek, aki tényleg szeret, akkor jön... addig meg jó nekem az, ami van. - finoman megrántom a vállam, de mosoly játszik az arcomon. Voltak már kapcsolataim persze, de most jó egy kicsit szünetet tartani, egy kicsit egyszerűen csak a magam dolgaival foglalkozni és minden mást valahogy figyelmen kívül hagyni. Nem akarok most pasit, nem akarok belebonyolódni megint valami hülye ügybe, ami lehet hogy újfent nem sül el jól.
- Hát persze! Sosem jártam még ott, és legalább ha bele akarnék fulladni a tengerbe, van aki kiment. - szórakozottan kacsintok egyet, pedig még nem is tudok a delfin alakjáról. Tuti biztos, hogy oda lennék érte, minimum visítva ugrálnék, ha meglátnám, amennyiben ez nem a vízben történik meg, ott ugyanis elég nehézkes ugrálni.
- Én se vagyok még itt annyira régen, szóval.. fogalmam sincs, gondolom el kell kérezkedni, hogy ne legyenek halálra rémülve, hogy az ember csak úgy eltűnik. - a suli felé pillantok kicsit bizonytalanul. Én se tudom, meg hát tényleg nem vagyok valami bennfentes, arról nem is beszélve, hogy mindketten tudjuk, én meg a szabályok betartása az két egymástól rendkívül távol álló dolog.

Keisuke & Keiko

Mosolyogva biccentek és gondolatban fel is írom a listára, hogy majd megkérdezzem ezt. Meglátjuk, hogy a többiek mennyire mennek bele, de szerintem nem lenne rossz, és szeretnék vele még több időt eltölteni, nem kevéset kellene pótolnunk, azt hisze ezzel ő is épp ugyanígy van, vagy legalábbis nagyon remélem. Ha más nem, gyakorolok én vele akár külön is, az épp annyira jó, bár persze szeretném azt is, hogy be tudjon itt illeszkedni és jól érezze magát, az is épp olyan fontos, mint hogy velem töltse az idejét.
Nem tudok visszafogni egy széles vigyort, amikor behúzza a nyakát a hajborzolás miatt. Tudom én, hogy mindig utálta, de nekem jól esik és néha kénytelen elviselni, főleg ennyi idő után, így is sokáig megúszta.
- De nem kell aggódnod, rendben? - látom ám, hogy ökölbe szorul a keze, még ha csak rövid időre is. Az enyémet finoman az övére teszem, hogy megnyugodjon és a mosolyom is azt mutatja, hogy jól vagyok, nem kell aggódnia miattam. Fontos nekem, mindig is az volt és milyen dolog már, hogy ő az öcsém, ő a kisebb és mégis ő az, aki dühös, mert nem a legszebben alakult az életem? Nekem kell óvnom őt, nem pedig fordítva, ez az idősebb testvér dolga. És most, hogy itt van, így is akarok tenni.
- Szóval csak a szörf mindenek felett. - mosolyodom el újra, amikor ezt említi. Örülök neki, hogy itt van, tényleg, nagyon. Nem gondoltam volna, hogy épp itt futok vele össze, de legalább meg volt a jó oka annak, hogy ide kellett jönnöm és ez a fontos. - Remek lehet! Szóval a kisöcsém nem csak egyszerűen okos, hanem kis zsenipalánta igaz? Tudtam én, hogy még nagyon büszke leszek rád. - nehéz elengedni, tényleg így van, ezért is van az ölelés, ezért is van az az egy-egy kósza érintés. Testvéri csupán, de fontos nekem, mert hiányzott, nagyon is. Ő volt az egyedüli, aki miatt rossz volt eljönni, aki miatt bűntudatom volt, hogy ezt tettem. - Tudod ugye, hogy sajnálom, hogy... ott hagytalak? Csak miattad volt nehéz eljönni. - úgy érzem, hogy ezt muszáj kimondanom, egyszerűen muszáj, mert rosszul érezném magam, ha nem teszem meg. túlságosan fontos nekem ahhoz, hogy magamban tartsam ezt, nagyon-nagyon fontos, mégis csak a kisöcsém, akit sokáig nem láthattam. Látom, ahogy a kérdésem miatt elvörösödik, így nem boncolgatom tovább a témát, csak egy megértő mosoly szökik fel az arcomra.
- Most épp nincs. Tudod... nem egyszerű normális pasit találni. Most egy kicsit nem is akarok keresgélni. Annyi minden van, itt a suli, az acapella kör, a demóim szétküldözgetése és most már te is. Minek ide pasi? - persze... nem rossz az, nem tagadom. Volt nem egy futó kapcsolatom az elmúlt években, de valahogy nem sikerült hosszabb távút találnom. Talán miattam, talán a másik miatt, talán is-is, nem számít. Most jó így és kész.

Keisuke & Keiko

- Jól van öcskös, de tényleg kérhetünk akár időlegesen is kölcsön, talán még... gitározhatnál az acapella körben is, mondjuk próbákon, majd megkérdezem a többieket. - milyen jó is lenne! Máris meg lenne a közös elfoglaltság, én aztán örülnék neki, az nem kérdés. A kérdésére csak bólogatok és fejben próbálok számolgatni, de az a baj, hogy többnyire inkább csak a hangokat hallottam a szomszédból, vagy a környékről, szóval sokkal többet ennél nem tudok.
- Hát az tuti, hogy láttam már egy szőke lányt gitározni, de hallottam már zeneszót, szóval tuti, hogy akadnak páran. Én... zongorával próbálkoztam már, de valahogy az ének inkább az én asztalom. - dől belőlem a szó, ami érthető, olyan a téma, amit imádok és az öcsém van itt, akit imádok, ez a kettő legyőzhetetlen kombináció, számomra legalábbis nagyon.
- Dehogy, ne aggódj. - mosolyodom el és szórakozottan összeborzolom kicsit a haját. Tudom ám, hogy ki nem állhatja, de nekem úgyis megbocsát. - De tényleg nem, meg nem is érdekelne, de ez amúgy sem valami verseny, hogy kinek van több és jobb képessége. - rántom meg a vállam finoman. Nem láttam még, hogy bárki is fennakadt volna ezen, vagy hogy ment volna az erőfitogtatás, hogy ki a jobb, meg az erősebb.
- Néha, de nem túl gyakran, mert tudod valahol ez csalás. Segít, ha bizonytalan vagyok, ez vezetett ide. - magyarázom. Végül is olyan, mint egy kis jövőbe látás, vagy valami kis jósgömb, válaszokat ad, ha bizonytalan vagyok, de nem lenne fair mindig alkalmazni, hiszen másoknak nincs ilyen, meg hát néha kell rosszul dönteni, néha kell hibázni is, abból tanul igazán az ember.
- Nem rég jöttem csak és... elég sok felé, bár sok időt töltöttem Hollywoodban. Állati jó hely! Bár túl sokat nem értem el... mééég, de majd menni fog, most hogy meg van a demóm. És veled mi volt? - nem akarok a szüleinkre rákérdezni, sőt nem is akarok túl sokat hallani róluk. Az viszont érdekel, hogy mi a helyzet, hogy mi volt vele a sulival, a barátokkal, járt-e valamerre, ilyesmi. Kicsit sem zavar, hogy megölel, nem érdekeltek régen sem soha a korlátozások, most sem. Elmosolyodom és szorosan magamhoz húzom. - Hiányoztál Kei... na és tapadnak már rád a csajok? - mert a túlságosan nagy érzelgősséggel nem vagyok kibékülve, naná, hogy gyorsan elütöm valami kötetlen témával.

Keisuke & Keiko

Egy családban nőttünk fel, de még sem ugyanabban. Ahol ő élt ott megbecsülték, ott ő alkalmazkodott és ez így megfelelő volt, ahol viszont én éltem ott soha semmi sem volt elég jó, nem tehettem, ami nekem tetszik és nem tehettem úgy, ahogy nekem tetszik. Én akármit tettem volna úgyse elég az apánknak és miután nem akartam azt életet, amit ő szánt nekem... így végképp elvágtam magam. Nem vágyom haza, kicsit sem, nem akarnék újra ott lenni, nem érdekel az sem, hogy mi van velük, ezért nem is kérdezek róluk.
- Ne butáskodj, tök drága lehet, de tuti, hogy van a suliban vagy fél tucat ember minimum, akinek van gitárja, csak találunk egyet, aki mondjuk néha kölcsön adja, amíg nem tudod elhozni. - bár persze szörfcuccokat már nehezebb lenne így szerezni, ebben sajnos egyet kell értenem vele, bár ha a képességét nézem, akkor esetében ez a szörf nem valami fair, hiszen ha akar akkor nem nagyon tud elsüllyedni, nem igaz? Bár gondolom olyankor nem alkalmazza, amúgy sem tudom, hogy az nem fájdalmas-e, ha úgy esik a víz felszínre, hogy az nem nyeli el, hanem kemény, ahogy sétál rajta, vagy tudom is én. Az hamar ki is derül, hogy ő irányítja a dolgot, de azért akkor is nagyon menő, ez látszik is az arcomon.
- Nem, csak egy van, én ilyen... kis egyszerűen nyomom. - mosolyodom el. Igen, hallottam róla, hogy vannak, akiknek több is van, de nekem nem, én elvagyok ezzel az egyel. Van akinek még az egy is rosszabb, kellemetlenebb, mint az enyém, szóval egy szavam sem lehet, jó nekem így.
- Dehogy, ne aggódj, ez amúgy is csak tinta és ha rajtam maradna, akkor egy idő után betelne a bőröm. Csak a rendes tetoválás marad meg. - és persze nem egyszerűen, hiszen amikor készítik, akkor koncentrálnom kell rá, hogy ne kapcsoljon be a képességem. Érdekes is volt, amikor ez először megtörtént, nem csak én lepődtem meg rajta nem is kicsit, hanem a művész is, aki épp próbált alkotni rajtam. Figyelem a képeket, ahogy szépen alakulnak, majd a kérdésére elmosolyodom.
- Olyasmi, de inkább azt hiszem a sorsot mutatja. Nekem legalábbis eddig mindig valamiféle célt vázolt fel. Azért kerültem ide, talán pont a miatt, mert... te is ide jöttél nem sokkal utánam. - próbálom elmagyarázni, de épp ezért jobb ezt megmutatni, mert én magam sem értem még az egészet pontosan, plusz eleve nem olyan ez, ami konkrét válaszokat ad, inkább csak homályos részleteket, amikből megpróbálhatod kivenni a lényeget, aztán vagy sikerül, vagy nem.

Keisuke & Keiko

Tény és való, hogy a kisöcsém már nem is olyan kicsi. Megjött, simán lehagy és ha még így folytatja, akkor nőhet is akár. A végén majd úgy kell felnéznem rá, főleg ha még ki is húzza magát. Úgy fest ő jóval többet örökölt az itteni külső jegyekből, mint én. Irigylem őt, én örülnék, ha minél kevésbé hasonlítanék az apámra, tényleg nagyon! Sejtem én azt is, hogy rosszul esik neki, hogy nem vágytam haza. Persze ő hiányzott nekem, de más nem... anya sem. Hagyta mindazt, amit apa művelt, nem állt le vele vitázni, vagy legalábbis én soha sem láttam. Nem azt mondom, hogy őt ugyanannyira utálom, mint az apámat, de nem tudom úgy szeretni, ahogy gyereknek kéne az anyját, mert nem állt ki mellettem, mert... nem védett meg, amikor szükségem lett volna rá.
- Igen, már ketten vagyunk szabadok! - mosolyodom el. Örülök neki, hogy így fogja ezt fel és nincs letörve, bár talán az is közre játszik ebben, hogy most találkoztunk, mert azért ha jól sejtem neki jó volt otthon, úgy azért nehezebb az elszakadás.
- Köszi! Sokat melóztam vele, csak aztán a volt pasim lenyúlta, de nem rég visszaszereztem, szóval már csak várni kell, hogy lesz-e, aki visszajelez. - nem teszem hozzá,hogy majd akkor eshet le a szüleink álla, ha híres leszek, főleg azért, mert... nem érdekelné őket. Nem, egy kicsit sem hiszem, sőt jó eséllyel az apám még inkább elítélne azért, hogy ilyen züllött életet élek, pedig igazából annyira nem is. Nem szoktam túl gyakran alkoholizálni, csak egészséges mértékben időnként pár buli és még soha nem próbáltam ki a drogokat sem, a cigi pedig elvből tilos, mert csak tönkretenné a hangszálaimat. - De azért a gitártechnikádat megmutathatnád majd. -teszem még hozzá. Érdekel, nem hiszem, hogy olyan rossz lenne benne.
- Akkor a másikat meséld el, de... hű! Király! Neked nem kell attól félni, hogy összevizezed magad, ha belelöknek a tóba. - nevetem el magam, főleg mert látom, hogy milyen lelkes. Még tapsolok is, amikor meghajol. Az én kisöcsém és felettébb ügyes azt meg hall hagyni.
- Pár éve, tizenkilenc voltam, ha jól emlékszem, bár elég lassan ismertem ki. - de kell az a toll, magyarázni nehezebb is, szívesen mutatnám meg neki és igazából kíváncsi is vagyok, hogy mit mutatna neki a tinta. Képtelen vagyok nem vele együtt nevetni. Igen, az üdítő kérdés nálunk mindig sarkalatos kérdés volt, már nem is tudom,hogy ő szerette előbb, vagy én, vagy hogy igazából szeretjük-e mindketten, vagy ez csak afféle csak azért is elven működik. Nem is számít, ez a kis apróság is összeköt minket. Amikor előkerül a toll akkor egyszerűen csak felé nyújtom az alkaromat, olyan felületet, ami tiszta és érintetlen.
- Rajzolj. Mindegy mit, nem is kell sokat, elég egy kevés tinta, a többi már... jön majd magától. - én is kíváncsi vagyok, ez az egész mindig érdekes. Tudom én, hogy nem valami nagy támadó képesség, nem tudok se vízen járni, de tüzet okádni, de attól még izgi, amikor várom, hogy mi az eredmény, mintha csak sorsot húznánk épp.

Keisuke & Keiko

Nem kicsit vagyok meglepve, hogy itt látom, de el sem tudom mondani mennyire örülök neki, ez abból is jól látszik, hogy sikerül majdnem ledöntenem a lábáról. Lehet, hogy egy fokkal hevesebben fejezem ki az örömömet, mint kéne, de nem hiszem, hogy megorrol rám e miatt, sőt amikor visszaölel jó szorosan, akkor már biztos vagyok benne. Az meg végképp nem érdekel, hogy esetleg más mit szól, aki lát minket most, hogy itt visítozok, mint valami malac, akit épp a vágóhídra visznek.
- Basszus kölyök, megnőttél! - nevetem el magam, amikor végre kicsit engedek a szorításon és lendületesen eldobom magam a padra, de persze a kíváncsi pillantások nem maradnak el. Szó se róla, rég láttam, évekkel ezelőtt, amikor leléptem otthonról, akkor még gyerek volt, most pedig már lassan felnőtt és egész magas lett még a mi mércénkkel mérve is. Én amúgy is elég pöttöm vagyok, azért sikerült kihoznia magából a legtöbbet és még akár nőhet is. Persze a lányos pofi még meg van, de vannak olyan csajok, akik erre buknak, szóval nem féltem őt.
- Oh, hát engem nem zavar, hogy itt vagyok, egész jól érzem magam és amúgy is a fene se kívánkozik haza. - rántom meg a vállam. Egyáltalán nem volt honvágyam. Jó persze ő hiányzott, de ennyi és nem több. Nem volt sosem olyan álmatlan éjszakám,amikor azon agyaltam, hogy hiba volt lelépni. Persze voltak húzós időszakok, de... nem izgat, mert otthon rosszabb volt. - Szuperül öcsköcs, szabad mint a madár! Rengeteg felé, a fél országot bejártam és képzeld holnap feladom a demomat pár cégnek... hátha. - mosolyodom el. Remélem, hogy nagyon drukkol majd nekem, mert akármennyire is magabiztosnak mutatom magam, azért nem érzem úgy, hogy tuti minden oké lesz, de persze nem adom ám fel... sosem adom fel!
- Hű, baromi jó! És mit tudsz még? Egyáltalán pontosan mi a képességed? Itt annyi minden van, hogy a füled szétáll mire mindent meglátsz. Elképesztő! - én komolyan imádom a helyet. Amikor belépsz valahova, és azt látod, hogy valaki lusta felállni ezért magához reptet egy pohár vizet... miközben amúgy olvas, annak azért meg van a maga szépsége. Én pedig sosem voltam az a típus, aki valami nagyon meglepődne. Nem, én imádom a különleges dolgokat!
- Hát még emlékszel? Hiányoztál ám öcsi! - nevetem el magam és persze, hogy átveszem tőle a dobozt. Egy hajtásra felhajtom a felét minimum, és csak utána pillantok rá megint, felé tartva a dobozt, hogy nem kér-e esetleg ő is. - Amúgy tényleg jól vagyok, és a képességem is nagyon tuti, van nálad toll, vagy akármi amiben van tinta? - megmutatom, az a legegyszerűbb, mindig az a legegyszerűbb.

Keisuke & Keiko

Itt vagyok már egy ideje, de még mindig nem tudom, hogy miért. Valami oka biztos, hogy van, mert a képességem nem szokott csak úgy véletlenül megmutatni dolgokat. Ez a birtok jó persze, egy élmény itt lenni, csak épp akárhogy is, de akadnak szabályok. Azért más volt a helyzet pl. New Yorkban, ahol teljesen a magam ura voltam, akkor és azt csináltam amikor és amit csak akartam. Itt alkalmazkodni kell másokhoz is, ami azért annyira nem vészes, legalábbis egyelőre, mert esély azért van rá, hogy majd idővel kissé elfáradok a dologtól. Meglátjuk, hogy meddig bírom. Jó lenne még az előtt rájönni, hogy miért vagyok itt, hogy úgy döntött jobb lenne tovább állni. Amúgy is kissé túlkoros vagyok a többséghez képest, hiszen elég sok tini van itt, és vannak még nálam fiatalabb X-menek is, vagy hogy a frászban hívják a menő arcokat, akik nyomatják a világmegmentő projektet, legalábbis azt hiszem nekik ez a dolguk. Én ilyesmit nem szeretnék, inkább csak hírnevet, amihez már meg van a demóm is, szóval nincs más dolgom, mint menni tovább és elérni szépen a céljaimat nem igaz?
Viszont nem tehetem ezt állandóan, először ki kell dolgozni a tervet, és majd utána jöhet a megvalósítás. Nem kell feltétlenül rohanni, bár persze érdemes haladni. Sokat nem fogom húzni az időt, csak mondjuk egy kis fürdés erejéig. Épp a parkon vágok át, a vállamon átvetve egy törölköző, rajtam pedig egy fekete bikini, fehér virágmintákkal, amikor kiszúrom az ismerős alak hátát. Jó a háta nem ismerős, legalábbis nem azonnal, ellenben amikor megfordul, na akkor már úgy istenesen leesik az állam. Az első döbbenettől magamhoz térve úgy indulok meg felé, mint akit nyílból lőttek ki. A törölköző valahol félúton a földön landol, de ez most nem nagyon érdekel. Az is kész csoda, hogy papucsban nem esek itt hirtelen hasra. Egy pillanat múlva már a nyakában kötök ki egy "Öcsiiiii" felkiáltás kíséretében. Istenesen megszorongatom, mielőtt hajlandó lennék elengedni.
- Hát te meg mi a fenét keresel itt öcskös? Anyuék elengedtek mutáns suliba? De amúgy is te is? - lassan sikerül felfognom a tényt, hogy ha itt van, akkor ő is olyan, mint én. Mármint nem teljesen, kétlem, hogy ugyanazt tudja,  de akkor hát van képessége. Kíváncsi vagyok rá, hogy a szüleink ezt mégis hogy kezelték, mert hát nem épp azok a típusok, főleg apu, aki szereti, ha valaki nem szabály hű és ha kilógsz a sorból, akkor aztán nagyon nem vagy az.