Csillagles Nique és Dave

Dave & Nique

♫ Chandelier ♫

- Ott leszek! – mosolygok rá bíztatón. Rövid ismeretségünkből is rájöhetett már arra, hogyha én ezt megígérem, akkor valóban meg is fogom cselekedni, s ha mégsem leszek ott, akkor valami olyan baj ért, ami miatt nem vagyok képes rá.
Picit belepirulok abba, amikor furcsának titulálja a kérdésemet. Tipikus emberi kérdés volt, a mai világ elkorcsosult szemléletét hordozta magában, s bár szégyellem magam miatta, de mégis, ez is én vagyok. Annak ellenére, hogy nem ítélkezem, még nem vagyok vak, tudom én, hogy mennyi rossz, gonosz ember van a világon, ezért is foglalkoztatott az, hogy máshol is ilyenek-e. De azért így a megjegyzése hallatán elég sekélyesnek tűnik a meglátásom.
- Olyan vagy, mint a tiszta vizű hegyi tó. – bukik ki belőlem a dicséretnek ezen ösztönszerű, könnyed formája. Lenyűgöz az, ahogy hozzááll a kérdéshez, az, ahogyan az érzéseikre kíváncsi, s nem érdekli velük kapcsolatosan semmi más. Már egyáltalán nincs bennem a félsz Davet illetően, meg az ő képessége miatt. Azt hiszem, hogy a világ összes emberének az érzései, érzelmei biztonságban lennének nála, s meg merem kockáztatni, hogy amióta itt vagyok, nála igaz lelkűbb személlyel nem hozott még össze a sors.
- Valóban az. – helyeselek a madarat illetőn. Hallottam már arról az állatról, láttam róla képeket, de ilyen magasztosan még nem emlékeztem meg róla soha.
Visszakérdez én pedig megszeppenten hallgatok. Nem olyannak ismertem meg magam, akinek ne lenne mindenre válasza, de most olyan gyerekesnek érzem magam, idő kell, mire összeszedem a gondolataimat.
- Szerintem a különlegesség nem mindig előny. Persze a túléléshez elengedhetetlenül szükséges, de van az a pont, amikor a túlélés másodlagossá válik. Persze nem azt mondom, hogy a madárfajnak nem kellene élnie, egyszerűen csak az a véleményem, hogy annyi különlegesség van már ezen a világon.. – gondolok itt a mutanciával rendelkező emberekre, akik a szememben semmiképpen sem mutánsok – ..hogy az kezd különlegessé lenni, ami nem az. Az a kuriózum.
Nem tudom, hogy érti-e, hogy mire gondolok. Ennél jobban viszont nem akarom ragozni, mert soha véget nem érő történet lenne belőle.
- Félre ne érts! - kezdek sűrű mentegetőzésbe és tessék, megint zavarban vagyok!
- Nem arról van szó, hogy nem szeretek itt lenni. Egyszerűen csak szerintem én is azzal a nagyon is átlagos emberi tulajdonsággal rendelkezem, mely szerint mindenütt jó, de legjobb lenne máshol. Ez az elkeseredettség egy formája. Amióta apa meghalt, sehol sem értem jól magam. Azt gondolom, hogy odakint az űrben talán súlytalanul kiszökkenne lelkemből a fájdalom. De ez.. - sóhajtok beletörődötten - ..nyilván butaság.
A könyvet átveszem, hálás mosolyt virítok Davere, majd gyerekesen magamhoz ölelem a példányt, mint valami párnát. Biztosan el fogom olvasni, s ha nem is holnap adom vissza, de hamarosan visszajuttatom Davidnek. Mindig is gyorsan olvastam, főleg azt, ami nagyon érdekelt.
- Nagyon örülök, hogy találkoztunk, köszönöm a kellemes beszélgetést! - köszönök el tőle, majd amint elindult kifelé, gondolatban még hozzáteszek valamit. Elsuttogom elmémben, hogy a segítségét is köszönöm és mindazt, amit tanított nekem. Mert tanított, ez kétségtelen.
Azért úgy, ahogy elpakolgatok, legalábbis egy helyre rendezem a dolgokat, mert nem akarom, hogy csak egyedül rámolja majd össze. Végül én is távozom, hónom alatt a könyvvel, melynek olvasásába alig várom, hogy belemerülhessek. És a megbeszélt találkozót sem felejteném el semmi esetre sem!

//Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! I love you

//

Az igenlő válaszra bólintok.
-A földszinti társalgóban várlak.
Felfelé bámulok közben én is.
-Ugye? – kapok egyből az akaratlanul kimondott és ezért nagyon is valósnak mondott reakcióból.
-Furcsa, hogy elsőnek a gonoszságra kérdeztél rá. – jegyzem meg csendesen.
-Az foglalkoztat, hogy az érzelmeiket mennyire élik meg. Az emberiség nagyon is jól tart a felé, hogy üres érzelmekkel teli legyen. – jegyzem meg keserűen. – Kíváncsi vagyok, mennyire fontos nekik a szeretet, a nyitottság és mások elfogadása, megértése és tisztelete. Ezek nélkül nem fogja egyik civilizáció sem túlélni.
-Különlegesség nélkül semmi sem éli túl. Ez a természet törvénye. Például van egy olyan madárfajta, akinek keresztbe áll a csőre vége. Különleges, nem igaz? – hallgatok egy keveset. – Azért van, mert a nélkül már rég kipusztult volna. Alkalmazkodott és olyan táplálékra specializálódott, amit csak az ő csőrével lehet kinyitni. Megtalálta azt a rést, amellyel túlélhet. Minden valószínűség szerint nekik is van képességük. Akármilyen.
Kicsit csendben maradok.
-És szerinted?
Csendben hallgatom.
-Nem azért, amik? Miért nem itt szeretnél lenni? – csak ennyit kérdezek.
Felülök, majd felállok, ahogy megkaptam a választ. Az egyik könyvhöz lépek. Kiválasztom az egyik könyvet, amiben elég részletes leírás van a Hattyú csillagképről. Dominique felé nyújtom.
-Elméletileg ez a legfrissebb kiadás.
Azt hiszem, ideje mennem. Eléggé megkavarhattam most és érzem, hogy jobb, ha egy kicsit magára hagyom. Pedig legszívesebben melléülnék és átölelném. De ez most túl bizalmas lenne, első találkozáshoz. Az illemek.
-Úgy vélem, jobb, ha megyek most. Hagyj nyugodtan mindent így, majd reggel elpakolok. Jó éjt. – biztatóan mosolygok rá, de csak intek. Nem lépek közelebb, hanem ha nem akar marasztalni, akkor inkább távozom.
Sok érzés kavarog bennem, főleg mindaz, amit Dominque-ből érzek. Pihennem kell, mert bár tudom irányítani, most hagytam, hogy átérezzem mindazt, ami benne, mint érzelem kavargott.

Dave & Nique

♫ Atlas ♫

Nem úgy értettem, hogy minden délután háromkor rá akarom kényszeríteni a társaságomat, de mindegy így utólag. A lényeg, hogy megkaptam a válaszomat, így hát bólinthatok is, hogy megadjam a válasz válaszát.
- Meg, igen!
Nagyon is érdekel, hogy mi lesz az a titok, amellyel holnap szembesülnöm kell, s nem azért, mert rám kényszerítik, hanem azért, mert szeretnék. Talán végre lesz egy olyan álmom, ami nem a múltamról fog szólni, hanem az izgatottságról a jövőm iránt. Közeli jövő, s nem is nagy lépés – mert igazán nem is lépés – de az most mindegy. Bárminek tudok örülni, ami elűzi apám vérét az éjszakáimból. S a kíváncsiságcsalta izgatottság ilyennek ígérkezik.
Megfogadom a tanácsát, s fekve próbálom meg a távcsövön át vizslatni az ámulatba ejtő csillagvilágot. A kezem remegése valahogy fel sem tűnt eddig, bár tény, hogy nem állt valami biztosan ujjaim között a vizsgálódás segítője.
- Van benne valami! – summázom, megengedve magamnak egy halvány, fénytelen mosolyt a könnyek rejteni próbált árja mögül előbukkanva. A szavai már egy viszonylag nyugodt, csak minimális szinten fásult lelkiállapotban érnek.
- Igaza van.. – vágok a szavába nagyjából a „vétek” szóbál, majd nyomban el is szégyellem magam, s elhallgatok. Figyelő állásra helyezkedem, igyekszem megjegyezni minden olyan momentumot, amihez hozzá szeretnék fűzni valamit, hogy aztán majd egyben reagálhassak mindenre, amire kívánok.
- Úgy érted, hogy gonoszak-e? Hogy tudnak-e szeretni? Hogy képesek-e a fájdalmat érzékelni, hogy van-e különlegességük? – kérdezek rá egyszerre nagyon sok dologra, el is feledve azt, hogy az imént még beszélni akartam és nem kérdezősködni.
Én már csak ilyen vagyok, könnyedén váltakoztatom magamban a prioritásokat.
- A külső nem elhanyagolható dolog, de tulajdonképpen másodlagos. A Napot is szépnek tartom, még úgy is, hogy nem láttam soha, mert elvakít a fénye, ha csak belepillantok. Szerintem akárkik is vannak odakint, mind szépek, ha másért nem, hát amiatt, mert ott vannak, ahol mi nem. – mondok azért valamit én is, kifejezve önmagam. Ezek a szavak megint idealista világszemléletemből töltekeznek, s bár úgy tűnhet, hogy csak okoskodni akarok, mégsem érezhető felőlem ilyesmi feltűnési viszketegségre okot adó érzés, hangulathullám. Komolyabb vagyok a korombelieknél. Nem mindig, csak néha, de akkor lehet, hogy esetenként nem kicsit, hanem sokkal. S azt, hogy ez most egy olyan eset-e vagy sem, nem tisztem éppen nekem eldönteni. És különben meg nem is akarom.

Meglepődve tekintek rá.
-Ezt eddig még nem mondták nekem. – válaszolok szintén halkan és úgy érzem, én is lenyugszom. – Köszönöm.
Halványan megrázom a fejem.
-Nem feltétlenül. Ha nem tudsz feltöltődni, akkor hamar kikészülsz. Mint ahogy én is azért járkálok egyedül az erdőbe, mezőre és ide a csillagokhoz, hogy kikapcsoljak. És utána minden kerekebb lesz. – elmosolyodok. – Ez a képességre is vonatkozik.
A következőkre azonban nem válaszolok. Érzem, hogy tudja, majd később látom is, tisztában van azzal, miként is vélekedek arról, amit mondott. Megértően elmosolyodok. Ehhez nincs szükség szavakra.
Aztán pedig érzem azt is, hogy megkönnyebbül. Ilyet így még nem éreztem, őszinte érdeklődéssel és csodálattal tekintek rá.
-Ühüm. – bólintok ismét. - Áhá, értem. Nekem a holnapodra lenne szükségem csupán, ha megfelel.
Nem erőszakoskodom, sejtem mégis, hogy el fog jönni.
Érzem a vívódását. Nagyon, nagyon szeretném megvigasztalni, hozzáérni. Az érintés kincset ér ilyenkor. Ám mi még csak most ismerjük egymást, semmi jogom nincs így hozzáérni. Helyette azonban adok mást. Szeretet és erőt sugárzok felé, ami felér az öleléssel, megnyugtató simítással. Remélem…
Ma már másodjára lep meg az érzelmével. Nem a mélypont, hanem a hála. Amikor a távcsővel felnéz, töprengve tekintek rá, majd hátratámaszkodva, fel az égre, végül visszafekszek.
-Ha lefekszel, stabilabban tudod tartani, nem leng be a távcső vége annyira. És kényelmesebb is.
Nem a távcső vége miatt mondom. Ha ki vagyok borulva, akkor elég rendesen tud remegni a kezem. Szerintem ezzel más is így van. Hagyom, hogy nézelődjön és elvesszen benne. Szüksége van rá.
-Carl Sagan szerint ennyi emberre egy ekkora univerzumot elpazarolni: vétek. Önzőek is lennénk, ha azt mondanánk, csak a Földön van élet. Intelligens élet. Személy szerint arra lennék kíváncsi, hogy mások milyenek. Nem külsőre értem, az nem érdekel. – mindig is a lélek érdekelt, sosem az, hogy milyen köntösbe van csomagolva.

Dave & Nique

♫ Hangulat ♫

A bólintása valamiért megnyugtat. Nyilván sok köze van érzelmi lecsillapodásomnak ahhoz, hogy nem látok rajta kitörő örömet a képessége kapcsán. Azért az nem rossz, hogyha valaki így áll hozzá. Amit látok rajta, az a szomorúság az valahol azt jelenti számomra, hogy soha nem élne vissza mások érzelmeivel. S ettől hirtelen nagyon közel érzem magamhoz a jellemét.
- Szép tőled, hogy hajlandó vagy minderre! – jegyzem meg csendesen.
A lelkem mélyén tökéletesen lenyűgöz a segítőkészsége. Önzetlennek élem meg, kedvesnek és szeretni valónak. A folyónak erről a partjáról nézve a képessége nem is olyan borzalmas, már nem is tartok tőle annyira.
- Óh, szóval az „itt” az iskolára vonatkozott? – kérdezek vissza kissé zavartan. Ha ez így van, akkor jelentősen félreértelmeztem a szavait, lévén én az itt kapcsán a konkrét helyszínünkre gondoltam, s a kupolába ma éjjel nem azért jöttem fel, hogy a képességem csiszolására szenteljem az időt.
- Bocsáss meg.. – kezdek vele némi hezitálás után - ..de nem értek egyet veled. Ha magamból indulok ki, akkor azért nem foglalkozom az érzelmeimmel, mert nem akarok a múltban ragadni. Hogyha folyamatosan arra figyelnék, mennyire is szeretem az apámat, mennyire hiányzik és mennyire fáj a lelkem, akkor nem lennék képes megélni a jelenemet. Amint az érzéseimet félreteszem, s úgy kezdek működni, mint egy gép, minden sokkal egyszerűbb.
Ahogy így kimondom mindazt, ami a fejemben van, egyre inkább azt érzem, hogy nincs benne semmi reális igazságtartalom. Sutának tűnik az okfejtésem, s már bánom is, hogy belekezdtem. Utólag viszont visszavonni nem tudom, hát marad az érzelmi rácsszerkezetemen a zavar és a szégyen foltja, melyet tudom, hogy Dave úgyis érzékelni fog.
Valahogy könnyebb így. Könnyebb, hogy tisztában vagyok azzal, hogy nem lehetnek előtte titkaim. Hogy tudom, mondhatok akármit, ha közben az ellenkezőjét érzem, úgysem tudom becsapni. És valahogy nem is akarom. Elengedve az örökös színjátszás kényszerét légiesen könnyűnek érzem magam, s amennyiben ez áldás, annyiban átok is.
- Holnap? – kérdezek rá, biztos, ami biztos alapon. Bármilyen nevetségesen is hangzik, nem jutnak eszembe angolul a megfelelő szavak a hét napjaira. Mindig hadilábon álltam velük. Kérdezhetném hát, hogy hétfőre vagy keddre vagy mire gondolt, de inkább a legegyszerűbb időhatározot kapom elő, ami nem anyanyelvemen eszembe jut. - Egyébként olyankor minden nap ráérek.. – teszem még hozzá, hogy megspóroljak magunknak pár újabb, lefutandó kört.
A jelen idő kissé megzavar. Elkezdek rettegni attól, hogy talán szellemeket is lát, s nemsokára azt fogja mondani nekem, hogy apám itt van velem, néz engem, mellettem áll. Nem ez történik viszont, hanem valami sokkal váratlanabb. A magyarázata csak még inkább fokozza legördülő könnyeim mennyiségét. Remegő ajkakkal próbálom visszafogni magam, de nagyon nehezemre esik. Moccanatlanul fekszem, ujjaim ökölbe szorulnak, s ahogy igyekszem megerősíteni magam, összeszorított ököltartásomban körmeim kis félholdakat vájnak a tenyerembe.
- Kicsit belehaltam abba, amit mondtál, de.. – elcsukló hangon nehezen szólalok meg, de mégis úgy érzem, hogy meg kell tegyem. - ..nagyon köszönöm!
Szeretném megölelni őt, odabújni hozzá mint egy riadt gyerek, de sem az ismeretségünk mélysége, sem az illem nem engedi ezt meg nekem. Tudom én, hogy ő nem az apám, s hogy soha nem is lesz az, de olyan mérhetetlen törődés árad felőle irányomba, hogy azt nehezen tudom mozdulatlanul magamba fogadni, viszonzás nélkül. Mindig ahhoz voltam hozzászokva, hogy akivel beszélek, azt nyugodtan, bármikor megölelhetem, a vállgödrébe hajthatom fejemet és kifejezhetem tettekkel is, hogy mennyire szeretem, mennyire hálás vagyok neki. Naná, hogy ehhez szoktam, hisz senki más társaságom nem volt, csak az apám. Az, aki már soha többé nem lesz velem, de akinek a szeretete mindig bennem él.
Felnézek az égboltra újra, igyekszem megint elmerülni a csillagok csodálásában. Elképesztően hálás vagyok neki azért, mert nem érzeleg a kelleténél tovább, s mert nem észrevételezi, hogy összezuhantam előtte, s saját könnytengerembe fúltam. Érzelmi intelligenciájának ezen magas, tapintatos fokozatát nagyon tudom tisztelni.
- Lenyűgöző! – ámulok a látványon, majd amikor a távcsövet nyújtja, én magam is felülök. Mielőtt azonban az eszközt a kezembe venném, lopva letörlöm könnyeim nyomát arcomról a pulóverem ujjával.
Belepillantok a távcsőbe, s azon keresztül még csodálatosabban tárul elém az éjszakai égbolt képe. Hosszú ideig nem szólalok meg, csak próbálok mindent meglesni, amiről beszélt nekem. Iszom magamba a látványt, s közben elhatározom, hogy amint lehetőségem lesz, újra könyvtárba megyek, s ezúttal csillagászati könyvet kölcsönzök ki magamnak. Úgy érzem, hogy messze nem tudok a témáról annyit, mint amennyit szeretnék.
- Biztos nevetségesnek fog hatni a kérdés, de szerinted élnek mások is odakint? Annyi csodát látunk innen a Földről, valahogy lehetetlennek tűnik számomra, hogy minden üres és élettelen azok közül, melyeknek ennyire léleksimogató csodája van.. – ha kinevet, ha nem, egyszerűen ki kellett mondanom. Visszanyújtom neki a távcsövet, majd visszahanyatlom fekvésbe, hogy szabad szemmel nézzek tovább az ég felé.

Az emberek megrettennek, amikor kiderül, ha valaki gondolatolvasó vagy az érzelmeket át tudja érezni. Valahol megértem őket, mert átérzem, milyen az, ha a másik előtt nincs titok és akár rossz kezekbe is kerülhet mindez.
-Igen. – bólintok szomorúan. – Ám nem adom azt tovább senkinek. Az mind titok marad részemről. Mert azok a sajátjuk, senki másé. Nem könnyű ezzel élni. Mintha… mindenki életét átélnéd. – tulajdonképpen bele lehet őrülni, ha valaki nem tudja kezelni. Az érzelmeket kontrollálni a legnehezebb.
-Viszont tudok segíteni nekik. Ha akarják és megérett rá az idő. Nem szeretek erőltetni senkire semmit. Az ő élete, az ő érzései. – folytatom halkan.
Nem érzem magam mártírnak, sosem éreztem annak. És sosem voltam tolakodó sem. Anyám ezt sulykolta legelőször belém. Dühös annál inkább voltam, mert az ember elfojtja az érzéseit, amitől könnyen a rossz irányba tévedhet, vagy saját maga pusztul bele.
És meg is kapom azt a választ, amit érzek benne. Nehéz mindezt kimondani, érzem.
-Nem azért, hogy a képességeid megfelelően tudd használni? – mosolyodok el, majd megértővé válik tekintetem és kifejezésem is.
– Ha nem foglalkozunk az érzelmeinkkel, saját magunkat fosztjuk meg önmagunktól és a múltban ragadunk a helyett, hogy a jelenben élnénk és megosztanák másokkal az örömöt, bánatot. Az érzelmeinket. Én sem voltam kivétel. Sokáig.
Rábízom, hogy mennyire akar most megnyílni. Az ilyenek sosem könnyűek, és van, aki vadidegennek nyílik meg jobban, van, akinél a bizalom szükséges, ami viszont hosszú idő.
-Ühüm, titok. – vágok sejtelmes arcot, félig mosolyogva. – Mit?
Felkuncogok. A pillogás és a tekintet kicsalja belőlem.
-Nem azért, hogy megosszák? – mosolygok most már szélesen. – Éppen azt tervezem majd megosztani veled.
-Akkor délután… három óra? – nézek rá kérdőn.
Nézem az égbolt fehér apró pöttyeit, miközben hallgatom.
-Etienne nagyon szeret téged. – komolyan így érzem. Az érzések, amik átjönnek rajta keresztül, szinte a bőrömön érzem, ahogy körbeölel. Sokkal őszintébb, mint anyámé valaha is lesz.
Felé fordulok, de inkább azért, mert érzem, hogy a könnyek előtörnek belőle. Szeretet és erőt sugárzok felé, de nem nyúlok a szeme felé, hogy letöröljem a könnyeket. Azoknak le kell peregniük, könnyebbséget hozva neki.
-A szeretet nem adható csak úgy. Etiennek a világ vagy. – szólalok meg nagyon halkan. Nem véltetlen, hogy jelen időben fogalmazok.
– Vannak dolgok, amik csak úgy megtörténnek. De a szeretet örök. Etienne ott van benned, mindig is ott lesz, hogy szeressen és vigyázzon rád.
Nem mondok többet. Az önvád, amit érzek, nagyon mély. És ha hirtelen piszkáljuk meg, nagyon, akkor csak rossz vége lesz.
Egy ideig csendben vagyok, visszafordítom a fejem.
-Nézd, ott a Hattyú. Nincs holdfény, ami elnyomná, most szabad szemmel is nagyon jól látni. Az Oriont is nagyon szeretem, a három csillag mindig egyből a szemembe ugrott, akárhányszor néztem fel. De… - felülök, leveszem a kisebb távcsövet a gép mellől, kinyitom. – most látszik igazából a Tejút, a sok apró porával, csillagaival. – átnyújtom neki, hogy ő is megnézhesse.

Talán zavarna, hogyha tudnám: érzelmeimből úgy olvas, mint egy nyitott könyvből. Talán elmenekülnék előle, ahogyan abban a pillanatban akartam, amikor gondolatolvasónak kezdtem hinni őt. Ám könnyen lehet, hogy megnyugtatna: nem kell színleljek tovább. Könnyedén dönteném le lelkem gátját, s önteném Dave elé minden bánatom, minden fájdalmamat és minden reményvesztettségemet, melyek megmérgeznek belül, mosolykosztümöm mögött. Rimánkodnék hangtalanul, hogy vegye el tőlem mindezeket, s adjon a helyükbe valami szépet, mely nem taszít éjjelente rémálmokba, s mely nem szorongatja ennyire szívemet. De nem ismerem a képességét, így hát csak a jelenbe kapaszkodhatom. Maradok hát az, aki eddig is voltam: mosolygó sziget saját bánatának tengerén.

- Úgy érted.. - kezdek bele elképedve, elkerekedő szemeimben születő kérdéseimet mind némán, kimondatlanul lövellve felé. Olyan furcsa itt lenni, hogy itt mindenkinek valamiféle képessége van, s egyik ijesztőbb, mint a másik. Sosem szoktam rákérdezni senkiére, gyakran dugom ezzel kapcsolatban homokba a fejem és teszek úgy, mintha nem létezne semmi a saját furcsaságomon kívül. Mert ha így teszek, nem kezdek el félni, hogy vajon a következő sarkon kivel találkozom. Vajon mennyire csupaszít le testileg vagy lelkileg, mit lát belém olyat, amit nem akarnék láttatni vele. - ..képes vagy.. - fogalmazok direkt így, egyértelművé téve, hogy nem csak az embert kérdezem benne, hanem a képessége érdekel. Érdekel? Nem igazán. Jobb lenne, ha nem tudnám, de nem tudok lakatot tenni a számra. Nyelvem hegyéről megfékeztetetlenül sorjáznak elő a szavak. - ..érezni mások érzelmeit? Mindet?

Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy tudni szeretném, mit válaszol. Azt kívánom, bár hazudna, bár ne árulná el, de a kérdést már vissza nem szívhatom. Gondolok hát egyet, s visszatérek a könnyedségbe, foglalkozom azzal, amiről ezelőtt beszéltünk, s eltemetem magamban az éledő rettegést. Itt lenni ajándék, de átok is egyben. Egyelőre csak ezt tanította nekem az iskola.
A visszakérdezés előcsalja belőlem a gyászt, akármennyire is nem akarom. Próbálnám kalitkába zárni halott apám képét, a miatta éledő rémálmaimmal együtt, de nem vagyok képes rá. S ha már így esett, őszinteségi roham tör rám, hát kimondom azt, ami először eszembe jut.

- Azért vagyok itt, mert nem tudok mit kezdeni az éjjelente mindenemet gúzsba kötő múlttal. Ha alszom, megtámad a lelki kín, az a fajta, amely sikollyal pecsételi le ajkaimat.

Ragozhatnám még, de így is sokat mondtam. Meghallva saját szavaimat olyan szinten rémesnek tűnnek, hogy legszívesebben ezeket is mindet visszaszívnám. Pedig általában nem vagyok ilyen bizonytalan. Talán tudat alatt még mindig az köti le értelmes jellemem, hogy rejtegesse saját érzéseit, s ettől válok olyanná, amilyen most vagyok. Vagy pont, hogy nem. Előfordulhat, hogy én is egy vagyok azok közül, aki nem tudja az érzelmeit irányítani. Na bumm! Ez van, ezt kell szeretni, ahogy szokták mondani.

- Titok? - csillannak fel szemeim, s máris nagyot ugrom a vidámság felé vezető létrán. Lelkességem a titkoknak szól, kíváncsiságom naiv és gyermeki. Ezt ismerem, ez a saját, kedvelt terepem.

- Tudod, hogy mit tanítottak nekem gyerekként? A titkok azért vannak, hogy elárulják őket! - pillogok kedvesen, angyali mosolyommal leplezve a hazugságomat. Nem, sose tanítottak ilyet, de ezt biztos ő is tudni fogja, hisz ilyen mondás nem létezik. Sehol.

- Amikor nincsenek óráim, akkor szabad vagyok. Általában délutánonként. Most nincs sok tanulnivalóm. - nyújtom át ekképpen szavakban a beleegyező nyilatkozatomat a kimondatlan keringőre való felhívásra. Talán hezitálnom kellett volna, hogy ne legyek ilyen titokéhes förmedvény. De én az vagyok, s jelen helyzetben cseppet sem szégyellem magam emiatt.
Kuncogásra késztet a leheveredése, gondolkodás nélkül fekszem mellé, persze tiszteletben tartva a személyes szféráját, nem furakodva bele. Fejem alá vonom párnának behajlított bal karomat, másik kezemmel pedig a csillagok felé nyújtózkodom. Pótcselekvés, játék, abszolút semmi célja nincs. Figyelmemet teljesen lekötik Dave szavai.

- A szobám ablakán kimászva a verandánk tetejére tudtam kimászni, ott hevertem hanyatt a bádogtetőn, figyelve nappal a felhőket, éjszaka meg a csillagokat. Apám pedig hagyta nekem. Mert.. - elcsuklik a hangom, de visszanyelem a könnyeimet. Étienne arca lebeg szemeim előtt, kirajzolódik a csillagképekből mosolya, felém sugárzó, tiszta szeretete simogatja arcomat. - ..szeretett, s tudta, hogy nem eshet semmi bajom. Néha mellém is heveredett, s miközben ott feküdtünk ketten, csendesen, lopva megtanította nekem a világ legérdekesebb dolgait. Ha az égre nézek, mindegy hol vagyok, mindig otthon érzem magam. Mert az égbolt, bárhonnan is nézzünk fel rá, mindig ugyanolyan. Így kerül közel, ami távol van, s távol minden gond.

Talán túl fennköltnek tűnnek a szavaim, de mégis mind igazak. Komolyan gondolom őket, hiszek bennük, lelkemből szólnak. S bár nem akartam sírni, mégis érzem, ahogy szemeim sarkában megszületik egy-egy könnycsepp, majd útnak indul halántékomon. Hívja a föld, lejjebb és lejjebb csalja a gravitáció. Hogy én mennyire utálom ezt! De letörölni nem merem, s csak remélem, hogy Dave nem néz rám, s nem veszi majd észre egyértelműen látható gyengeségemet.

Nem visszakozok, mert az ésszerű magyarázatot, ki is mondom. Ha most visszakozok, akkor az a fal ott lesz közöttünk. Örülök, hogy látom, nem vonul mögé Dominique, hanem inkább hagyja magát egy kicsit sodortatni. Ez bíztató.
-A kacérságot sosem elég korán kezdeni. – nevetek fel halkan. – Ha kellő vidámsággal fűszerezik, szívet melengető tud lenni. – mosolyba vált a nevetésem.
-Köszönöm. – nem szabadkozom, elvégre a dicséret szívből jön. Már tudom, hogy mi lesz a rajzból…
A táncot értem, miért perdül, vagyis… érzem. Elragadtatás élménye, ami áthat.
-Ez is gyönyörű volt. – elismertség van a hangomban. A mozdulatait áthatotta az a finomság, amit a csillagnézés közben érzek.
Egyetértően bólintok. Kikapcsol az ittlét, bár magányosnak tűnnék, mégsem érzem magam annak, ha itt vagyok fenn.
A kérdésre ugyan pislogok, ám a válaszom őszinte.
-Az emberek nem tudják az érzelmeiket irányítani. A gondolataikat talán, de az érzelmek sokkal inkább belülről fakadnak. A lélekből. És itt… ha ide jövök, vagy a természetbe, nem vesznek körbe az érzelmeikkel, itt végre a saját érzelmeimmel lehetek. – aztán elmosolyodok. – De társaságban sokkal jobb csillagokat nézni. – jegyzem meg halkan, mégis érthetően, ránézve, jelzem ezzel, hogy őrá értem a társaságot, és azt is, hogy jó a társaságában lenni.
Nem akarom elriasztani, sem azt, hogy bezárkózzon vissza magába.
-És te? – nem kérdezem tovább, a választ kíváncsian várom. Szeretném, ha ő mondaná el. Tény, hogy nem a szavakat, hanem az érzeteket fogom venni elsőnek.
-És ezzel is szeretnél foglalkozni, vagy inkább a kikapcsolódásra szeretnéd használni? Mármint úgy értem, hogy kiszakadni a hétköznapokból vele? – talán nem trafáltam mellé. Néha nem megy a fogalmazás, ilyenkor annyira szeretnék érzelmeket átadni. Az átérzés, a zenével, tánccal, énekkel való feloldódást szerettem volna kifejezni, de a szavak. Ekkor indulnak érzelmi hullámok ezzel kapcsolatban Dominique felé, melyek talán segíthetnek neki az értelmezésben. Szelíden, lágyan és finoman.
Gondolkodó képet vágok, hogy most mondjam-e.
-Ó, ez titok. - sejtelmes arc, majd mosoly.
- De nagyon szívesen megosztom veled, ha … mikor lesz szabad időd a héten? – tekintek rá.
Lefekszem a földre.
-Szerintem innen jobban látni az éjszakai égboltot. – nem tudom, lefekszik-e mellém. Szeretem így is nézni a csillagokat.
-Amikor kicsi voltam, a garázstetőre vittem fel a távcsőt, vagy csak szabad szemmel néztem az eget. Amikor először megláttam a Szaturnuszt a maga a valójában, és a Holdat, nagyon kicsinek éreztem magam… és ugyanakkor nagyon… - megint nem mennek a szavak. Kicsinek és mégis végtelennek éreztem magam, térben és időben. – méltóságteljesek voltak, ahogy ott láttam őket. Mintha… az örökkévalóságot nézném. Neked milyen volt? Néztél gyerekkorodban csillagokat?
Egészen elmerülök ebben, valóban lényem egy része csillagimádó, amit igyekszek ki is élni. De a nevek, számok, amelyeket kaptak a tudósoktól, csak számok. Nem az érdekelt sosem.

Az lehet, hogy Dave tudja magáról, hogy nem gondolatolvasó, de nekem ez nem jön le a reakciójából. Némiképp zavarba is jövök tőle, s szinte menekülve akarok berohanni elmém várába, hogy magamra zárjam a falakat, betéglázzam az ablakokat, nehogy kiszivárogjon rajtuk minden gondolatom. De persze erre képtelen vagyok, hamar rá is jövök és úgy döntök, hogy inkább lazítok, veszek egy nagy levegőt, s könnyed hangon ereszkedem vissza a normalitások közé. Ebben az iskolában gyakori, hogy olyan dolgok rohannak le, amilyenekkel azelőtt sosem volt dolgom, ideje hát, hogy hozzászokjam: nincsenek titkaim, hiába hiszem, hogy lehetnek bárki előtt.

- Azt bizony! - húzom mosolyba szép formájú ajkaim, miközben magam elé idézem a póló mintáját úgy, hogy egy pillanatra sem kalandozik el figyelmem Dave szavaitól messzire.

- Szeretem a kacérságot, már úgy értem, hogy annak a finom, éteri voltát. Azt, amire apám szerint elég lett volna felnőtt nőként rászoknom. - vallok színt ezzel, fellebbentve fátylat saját jellemhibám előtt, s azelőtt is, hogy ezt mennyire nem tartom hibának. Szeretek játszani a pillantásommal, latba vetve kellemes vonalaimat annak érdekében, hogy elcsavarhassam mások pillantását, megragadva őket egy-egy nevetésemmel, könnyed csípőringásommal és minden közönségességtől mentes, velőbe hatoló pillantásommal. Apám szerint ez is kacérság, s bár én nem tudom, mert nem is érdekel, hajlamos voltam hinni neki. S ha már így témába vágott, nem szégyelltem elmondani sem. Minek? Elvégre még mindig azt hiszem, hogy David a fejembe lát. Akkor meg minden titok olyan lényegtelen.

- Én általában mindenre kíváncsi vagyok! - nevetem el magam halkan, éteri kuncogással töltve meg az éji muzsikával átitatott kupolát egy pillanatra. Szeretek ilyen felszabadult lenni, s már nem bánom, hogy feljöttem ide. Mosolyom is lassan kezd őszintébe hajolni, s ahogy a percek múlnak, éji sikolyom és rémálmom képe is egyre halványodik, kikoptatva ezzel a hamisságot lelkemből. Így sokkal kellemesebb jelenség vagyok, még ha ennek nem is leledzem tudatában.

- Gyönyörű! - ámulok el a rajz láttán, s bár nem vagyok tudatában a mozdulatnak, mégis akaratlanul is felveszem a tánctartást, hogy aztán zene nélkül suhanjak tova egy balettforgás keretei között, majd libbenjek vissza Dave mellé, bocsánatkérő mosolyt ültetve ajkaimra az intermezzo miatt. Francia vagyok, hogyne táncolnék? Szenvedélyes nép az enyém..

- Itt nem is lehet mást, csak megnyugodni. - jegyzem meg alázattal adózva a helynek, s bár valahol sejtem, hogy nem illendő ilyesmibe belemászni, mégis úgy viselkedem, ahogyan apámmal tettem volna, s rákérdezek mindenre, ami a mondatok hallatán az eszembe jut.

- S most mégis mi volt az, mely nem engedte megnyugodni bensőd, s fel kellett jönnöd nyugalomért ide?

Étienne annyiszor megmondta, hogy nem szabad így viselkedni, hogy oda kell figyelnem arra, hogy nem az egész világ a rokonom, nem szabad hát tolakodónak lennem velük. Mégis, olyan nehéz levetkőznöm tizenhat év lazaságát, a tényt, hogy minden napomat úgy éltem, hogy arról beszéltem, amiről akartam és azt kérdeztem, ami csak eszembe jutott, nem mérlegelve, hogy ez a másikban hogyan csapódik le. Talán sosem leszek képes levetkőzni ezt, s talán nem is akarom.

- A tánc, a zene, az éneklés. Nekem ezek a szenvedélyeim. - vallok színt egyrészt, mert kérdezte, másrészt, mert láthatott belőle ízelítőt az előbbi megmozdulásomban, s akkor már jobb, hogyha ilyetén magyarázkodom is. Nem mondom, hogy jól táncolok, hogy jó a hangom, mert bár igaz lenne mindkettő, tudom, hogy a dolgok megítélése erősen szubjektív én pedig nem vagyok öntelt – sem álszerény. Maradok hát a tényeknél, aztán tovább evezek a beszélgetés újabb vizeire.

- S mivel töltöd az idődet, amikor nem marad arra pár röpke órád, hogy felgyere ide?

Szeretek kacifántosan rákérdezni dolgokra, egyrészt, mert így gyakorlom a nyelvet, másrészt pedig, mert így nem érzem olyan egysíkúnak magam, miközben beszélek. A kuszaság az én igaz önmagam, érzelmi színskálám is eléggé vegyes, mint ahogy intellektualitásom is az. Szeretem a színeket, mindet magamban hordozom. S bár az utóbbi hónapokban megszürkített az élet, hiszem, hogy lesz még na, amikor a szivárvány újra lelkemben ragyog.

Nique érzelmei régóta foglalkoztatnak, viszont sosem tolakszom, de amikor kötelességemnek érzem, akkor kérés és engedély nélkül megteszem, ami szükséges. Most azonban nem ez a helyzet. A mosolyok szakértője vagyok, nem csak azért, mert előlem az érzelmeket, amelyek olyan lélekből és mélyről fakadóak, hogy nem olyanok, mint a gondolatok, melyeknek megálljt lehet parancsolni. Anyám kulturájában a mosoly más minősítésben szerepel, mint a nyugati embereknél és a képességem nélkül is tudnám, ez a famosoly. Én is használom, rendszeresen és szinte állandóan. A nyugatiak pedig beveszik, mert egyrészt az ilyenekre vakok, másrészt valóban eltér a mosoly megjelenítése, így nem tudhatják. Remélem, egyszer szívből jövő mosolyt látok majd a lány arcán.
-Valóban? – kérdésem kétkedés nélküli, érdeklődő.
Ismét nem kell gondolatolvasónak lennem, nem is vagyok az. Cinkos mosoly vegyül a kérdéssel.
-A hattyút formázták? Akkor valóban ő választott téged. Van benne valami báj, kecsesség, titokzatosság, ami megfogott. És kacérság. Kacérság, nem ledérség. A függetlenség és a törődés… - elakadok, mert szerintem nem ez a jó szó, rápillantok Niquére, hátha kiegészít. Az ilyen beszélgetések részemről általában irányítottak, most azonban nem a tanár és a lelki segéderő vagyok. Vagyis legalábbis részemről most nem. Bízom abban, hogy Nique is így érzi.
-Melyikre vagy kíváncsi? – kérdezek vissza. Az érdeklődése örömmel tölt el, érzem, ahogy figyelme felém irányul a saját érzelmei felől. Akaratlanul és mégis tudatosan áramoltatom vissza neki mindezt. – Igen, sokan íjnak is látják, a közelében sok csillagtérképen vessző is van rajzolva, ami még inkább kihangsúlyozza ezt.
Közben az egyik mappából zsírpapírt húzok elő és egy közepes hegyű, kék filctollat. A papírt ráterítem a könyv fotójára. Laza vonalakkal kezdem megformálni a képet, az egyiket, amit legelsőként láttam benne. Szárny bontakozik ki belőle, ami elsőként csalóka lehet. Hogy aztán egy emberi váll, alak, lábak, és végül a teljes alak, kecses kéztartással, egy táncmozdulat közben, lebbenő ruhával, előtűnjön. Jól rajzolok, a laktechnikához ez is szükséges.
-Ez volt az első, amit beleláttam. Utána már hiába volt Hattyú, nekem elsőnek mindig ez jut eszembe.
Hagyom, hogy a könyvben böngésszen, elmerüljön benne.
-Ezért szeretek magam is feljönni ide. Megnyugtat. – nyugodt hangon felelek, éreztetve, hogy nem zavar, itt van, nem ezért mondom.
A tegezés nem zavar. A magázás elég, ha otthon, Koreában erőltetik rám. A formális kockafejűség nem igazán az én világom. Ennek ellenére sosem fogom és nem is akarom letagadni, milyen vér is csörgedezik az ereimben.
-Sajnos kevés időm van rá, de akkor egész éjjel lesem az eget. Észre sem veszem és már el is tűnnek a fehér pöttyök az égboltról. – halkan nevetek fel, szinte az is suttogó.
-Neked is van, ami iránt érdeklődsz? Ami… így kikapcsol? Vagy foglalkoztat? – érdeklődve tekintek rá, a gyér csillagfény, a Hold hiányában kevéssé világítaná meg arcomat, ha nem kapcsoltam volna be két halvány égőt, hogy lássak is, s közben ne zavarjon a fény sem.
Érzem a felém irányuló érzést, kissé felé is fordítom az arcom. A keleti vonások szembetűnőek, a nyíltság és érdeklődés szintén ott van közötte. Nem a tanár áll ott, hanem én, Dave, aki éppen csillagokat les, mert van némi ideje.

Szerintem soha, még senki felé nem közeledtem támadó szándékkal. Egyszerűen nem olyan fából lettem faragva, az ártó szándék kése nem karcolt árkokat jellemembe. Ennek lehet valami köze a neveltetésemhez is, ahhoz, hogy soha nem ismertem mást, csak apámat, így soha nem keveredtem olyan szituációkba, melyekben gonosznak kellett volna éreznem magam. Étienne halálakor is egyedül magamban akartam kárt tenni, ahogyan ott ültem az aszfalton, ereimbe infúzió csöpögtetett folyadékot, s én a sokktól félig elaléltan figyeltem, ahogyan kiemelik apám holttestét a kocsiból, melyet én törtem ripityára.
Az intésére mosoly kúszik ajkaimra, már jól ismert, kényelmes ruházatként terülve szét arcomon. Szinte annyira a részem ez az álca is, amennyire a képességem maga, bár a kettőnek egymáshoz semmi köze nincs. Ha most ismerném a másik gondolatait, akkor újfent megállapítanám magamban, hogy nem szeretek gondolatolvasó lenni. Édes kettes. Mi sem áll tőlem távolabb!

- A kedvenc választott engemet. - lépek kicsit közelebb, elvégre úgy érzékelem, hogy a férfinek nem lenne ellenére a társaságom. Érdeklődéssel tekintek a jövőbe, ha már így esett, hogy nem fekhetek egyedül a kupola padlózatán az eget lesve, akkor már vegyem elő a szociális oldalam. Hadd legyen a nevelésére büszke az én drága, édes jó apám.

- Gyerekkoromban kaptam egy pólót, melyen az absztrakt minták a.. - cygnust formázták, hogyha összekötöttem a minta vonalait. ~ folytatom, de csak gondolatban. Attól, amit mond, egy pillanat alatt bennem akad a szó.

Most mondjam neki francia akcentussal, hogy a hattyú csillagképre gondolok? Hogy hangozna már? Utánzásnak, ötlettelenségnek, még ha igaz, akkor is. Úgy döntök hát, hogy egyelőre elnapolom ezt a témát, ha rákérdez, akkor pironkodva bevallom, hogy valójában egyre gondolunk.

- Hanem mit, ha szabad megkérdeznem? - kérdezem csengő suttogással, hangomat eltelítve őszinte kíváncsiságom tüzével. Nekem mindig hattyú jutott eszembe a képről, de apám azt mondta egyszer, hogyha összekötnénk a két legszélső csillagot – a hattyú szárnyainak végpontjait – akkor egy íjat kaphatnánk, melynek nyílvesszője maga a hattyú nyaka. Nem tetszett az elgondolás, de láttam benne a képet, amiről apám mesélt.

A könyvbe belepillantok, bár ismerem a csillagképet, melyről beszélgetünk. Mindennek ellenére viszont érdekel, hogy miket olvashatok esetleg a könyv felütött lapjain.
A kérdésre egy újabb mosoly a válaszom. Nem, nem láttam, hiszen most sem látom, gondolom hozzá, de nem öntöm szavakba mindezen dolgaim. Egyszerű tisztasággal lépek csak még közelebb, s ha engedi, akkor belepillantok a távcsőbe, hogy meg tudjam ítélni, láttam-e a szaturnuszt így valahogy.

- Olyan békés itt fent! - szólalok meg közben, egy pillanatra elrévedve a résnyire nyitott ablakon át beszűrődő neszek zenéjén azelőtt, hogy újra a Szaturnuszra koncentrálnék. Illetőleg a képre, amit láthatok. Csendesen megrázom a fejem, amint felegyenesedtem. Hajkígyóim könnyed ütemre ringatóznak tovább copfba erősítve, miután már abbahagytam a fejrázogatást.

- Nem, még így soha. Sokat foglalkozol ezzel? - kérdezem – picit megint zavartan a tegeződéstől, hisz tulajdonképpen nem kaptam rá engedélyt, de mégis, a helyzet és a kupola meghittsége gondolkodás előtt feljogosított rá, talán tévesen – egyértelműen a csillaglesre értve a dolgokat. Miközben pedig így teszek, elérkezettnek látom az idejét annak is, hogy megszemléljem magamnak beszélgetőtársam vonásait.

Sosem a tudatot érzem, hanem a lélek érzelmeit. Ritkán tud meglepni valaki, hacsak nem ez a képessége, előlem elrejtőzni nem tud. Mivel azonban nem érzem, hogy támadó szándékkal érkezne felém, ezért hagyom, hogy ha észre akarja magát vetetni, csak akkor vegyem észre. Egészen jól megtanultam ezt így kezelni, nem szeretek senkit sem zavarba hozni. Legfőképp magamat nem. Elég kínos úgy fordulni valaki felé, hogy az van az arcomra írva: tudtam, hogy itt vagy. Itt ugyan nem kínos, mégsem szoktam le itt sem erről.
Tartózkodást és egyben felém indulást is érzékelek a lelkéből. Azt is érzem, hogy egyedül szeretne lenni. Mint mindenki, aki éjnek idején a tetőtérbe jön fel. Bár egyedül van, felmerül bennem a kérdés, hátha valakit vár és édes kettesre vágynak. Erről most itt biztosan lekéstek, nem igazán van kedvem elmenni innen. Ritkán van alkalmam csillagokat nézni és néha kell egy kis egészséges önzés.
Amikor felpillantok a szemdörzsölésből, észrevehetem végre az alakját. Elmosolyodva intek vissza, majd kezem magam felé intést mutat, mintegy jelezve, hogy jöjjön nyugodtan. Talán mégsem édes kettest tervezett. Mármint… nem velem, ebben is biztos vagyok.
-Csillagokat nézek. Választottál már kedvencet? – a hangom színe a barna bársonyé, Henriette aggatta rá egyszer ezt a kifejezést. Igaza volt, amikor meghallottam a saját hangom, nekem is ez az érzés bukkant fel bennem. Most pedig még halkra is fogtam, valahogy nem illik ide a hangoskodás.
-A Hattyú a kedvencem. Bár én nem hattyút látok benne. – nyitja ki a könyvet és fordítja az asztalon Nique felé, rátekintve érdeklődőn.
– Most éppen a Szaturnuszra van irányítva a távcső. Láttad már így?
Lerohanni nem akarom, elvenni a kedvét attól, hogy közelebb jöjjön, végképp nem. Ezért úgy vélem, ennyi, nyitásnak talán éppen elég.

Dave

Szeretem az éjszakát épp úgy az udvaron, mint itt a kupolában tölteni. A lényeg az, hogy közel érezhessem magamat a csillagokhoz, s az, hogy ne kelljen aludnom, s ne kelljen a rémálmaimtól rettegnem ekképp. A mai éjjelen sem másért tértem fel ide, hanem azért, hogy lenyugtassam háborgó lelkemet. A kései órára való tekintettel nem viselem a mosolykosztümöm, mint ahogy semmi egyéb cicomát sem. Tökéletesen egyszerű vagyok, hajam lófarokba fogtam, sminkeléssel pedig még véletlenül sem múlattam az időt. Minek tettem volna? Elvégre nem társalogni jöttem, hanem elmerülni az ébrenlétben, távol a sikolyaimtól és apám vérmocskos ajkaitól.
Szürke trikót viselek, mely fölé élénkrózsaszín hosszúujjút vettem, melynek V-nyakkivágását tökéletesen takarja a megint viselt fekete csősálam anyaga. Lábaimra kedvenc, szakadt jobb térdű farmeromat húztam, s lábbeliként egy szintén magenta balerinacipőt választottam sebtiben. Nem nagyon figyeltem oda a részletekre, de valamiért még így is tökéletesen passzolnak egymáshoz a színek, a fazonok. Legalább legyen valami, amiben jó vagyok.
Megdöbbenve tapasztalom, hogy nem vagyok egyedül. Mivel nem vagyok az a fajta lány, aki csak úgy belefurakszik bárki személyes szférájába, így a csillagtérképbe merülő idegen - ebből a távlatból legalábbis mindenképpen az - felé óvakodva, csendesen közeledem, majd úgy másfél méternyire tőle megállok, s mozdulatainak szemlélésébe merülök.
Nem akarom szavakkal felzargatni nyugalmát, így csak abban a pillanatban köszörülöm meg a torkomat, amikor ő szemének dörzsölésébe kezd, ekképpen emelkedve ki az elmélyültség ködéből. Ha rám néz, akkor odaintek neki, udvarias jeleként annak, hogy mivel én vagyok az újonnan érkező, köszönni illenék, ám az alkalmat nem biztosan tartom megfelelőnek arra, hogy szavakkal hidaljam át a kettőnk közti távolságot. Homályba burkolózó, borostyán lélektükreim mélyéről felé lövellem a kérdést, mely magában foglalja a "nem zavarok?", az "egyedül hagyjam?" és a "megengedi, hogy csatlakozzam önhöz?" kérdéseket csak így, kimondatlanul. A kezdő hangadást viszont odabízom, óvatosan ismerkedve a helyzettel, s tenni magamévá a tudatot - melynek jó vagy rossz oldalát egyelőre nem boncolhatom - : magányom oda.

Tárgy: Csillagles Nique és Dave Szer. 7 Május - 22:13

Elmerülten állítgatja a megfelelő pozícióba a távcsövet. Az éjszakai égbolt csak ritkán érdekli, de akkor egész éjjel fennmarad. A csillagnézés gyerekkorból megmaradt szenvedély, a koleszben haverjai kukkolásra használták, így hamar hazakerült a szerkezet.
A nézelődést egy kanna fekete tea társaságában teszi, hogy érzékeit minden téren lefoglalja. Az éjszakai neszt élvezi, de csak egy kisebb ablakot nyitott meg, hogy friss levegő jusson be, a halk neszeken kívül. A nézelődésben ki tudja kapcsolni a gondjait. Egy kisebb asztalt készített maga mellé, amire csillagtérképet terített ki, a kanna és csésze mellé.
Egy idő után azonban hajába túr. Nagyon foglalkoztatja egy újonnan felfedezett vagy újra felfedezett lakktechnika, amit Joanna és Henrik mutatott be a múlt héten. Nem tud szabadulni ettől. Fáradtan dörzsöli meg a bal szemét, miközben a csésze teával a térkép fölé mered, majd visszaáll a távcső elé.
Pár perc nézegetés után újra a térkép felé mered, majd a székre halmozott lexikonokból keresni kezd, majd a térképre téve kinyitja az egyiket és lapozni kezdi serényen. Nem erőssége a csillagászat, sok mindent nem tud, nem figyelt meg az éjszakai égboltból. Az idő kissé hűvös, pólójára egy kötött kardigánt húz, és a farmer is hidegnek tűnik, de most ezzel nem akar törődni.

Tárgy: Re: Csillagles Nique és Dave