Honnan ered vajon a késztetés, a vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. Amikor a még a legegyszerűbb kérdésekre se tudjuk a választ. Miért vagyunk itt? Mi a lélek? Miért álmodunk? Okosabb lenne talán, ha nem kérdeznénk. Nem kutatnánk. Nem sóvárognánk, de az ember természete nem ilyen, sem a szíve. Nem ezért vagyunk itt... Ez hát a késztetés. A vágy, hogy megfejtsük az élet nagy titkait. De végül is mit számít mindez, ha az emberi szív csak legapróbb pillanatok értelmét képes felfogni. Itt vannak. Közöttünk, az árnyékban a fényben. Mindenütt. Vajon ők tudják már?
Az oldal alapítása: 2013. szeptember (A játéktéren 1988-ban járunk.)
Belépés
chatbox
promónk
Kukkants be az általunk fenntartott két másik oldalra is, ha egy másik világra is kíváncsi vagy, amit szintén mi igazgatunk. :)
Az a rosszabb, ha félnek tőled, vagy az, ha félsz önmagadtól?
Főkarakter: Charles Xavier
Név: Jean Grey Mutáns név: Csodalány (Főnix) Születési dátum és hely: 1968. október 18. Annandale-on-Hudson, New York, USA Besorolás: Diák
Képesség(ek):
Elsődleges képesség: Telepátia Osztályozás: Alfa mutáns Aktiválódás: 10 éves kor Képesség jelenlegi szintje: Képes olvasni mások gondolataiban, egyszerűen csak belépve a fejükbe. Látja az emlékeiket, de nem mindent, egyelőre még nem tud tökéletesen ráhangolódni bárkire, hiába gyakorolt már annyit. A benne lévő gát a képességét is időnként enyhén blokkolja. Képes átadni a gondolatait, érzéseit másoknak, átvetíteni a fejükbe, de ezt még nem igazán tudja irányítani és kontrollálni, néha csak úgy megtörténik. Képesség távlatai: Idővel képes lesz majd emlékeket célzatosan megkeresni valakiben és akár minden gondolatot hallhat és láthat áthatolva a gyengébb védelmi vonalakat is. Emlékeket tud visszahozni, amik el vannak zárva, vagy amik törölve lettek, de még megmaradt valamiféle halovány lenyomatuk és képes emlékeket elültetni mások fejében. Átadhatja a saját gondolatait érzéseit is szándékosan.
Másodlagos képesség: Telekinézis Osztályozás: Alfa mutáns Aktiválódás: 13 éves kor Képesség jelenlegi szintje: Tárgyakat mozgat az akaratával. Egyelőre a határ maximum egy autó nehézségű tárgy 1000-1500 kg körül, de ebben az esetben is már nagyon erősen kell koncentrálnia, hogy sikerüljön. Kisebb tárgyakat már gond nélkül mozgat. Képesség távlatai: A súlykorlát tolódik ki, de persze nem a végtelenségig, ebben a formájában legalábbis nem. Képes lesz megállítani nagy sebességgel száguldó tárgyakat is, rakétákat, felemelni egy repülőgépet, egy kisebb hajót, de ennél durvább behatásra csak akkor lenne képes, ha Főnix ereje is szabad lenne.
(Eredeti képesség: Főnix erő Osztályozás: Omega mutáns Aktiválódás: 10 éves kor Képesség jelenlegi szintje: Blokkolva Charles Xavier által. Ez az oldala teljes mértékben el van zárva az elméjében, az ösztön lény, a Főnix rab a saját testében minden képességével együtt. Képesség távlatai: Ha elszabadul lényegében bármire képes. Nincs semmi, ami megállíthatja, és nincsenek korlátai, határainak. Egyszerűen csak azt tehet, amit akar, lebonthatja a saját környezetét, megállít bármit és bárkit, aki az életére tör. Pusztít, dühöng, szórakozik... csak az ösztönök irányítják semmi más.)
Jellem: Világ életemben nyitott és vidám lány voltam egészen addig az ominózus napig. Szerettem a társaságot, szerettem ha mindig van körülöttem valaki és úgy gondolom, hogy mások is értékelték, ha velem lehetnek, aztán Anniet elütötte az az autó. Csak tíz voltam, bizonyos részletekre nem is igazán emlékszem, de elég nagyot fordult akkor velem a világ. Más lettem miután magamhoz tértem a kómából, sokkal óvatosabb, befelé fordulóbb, a barátaimmal se beszéltem vagy két hétig, pedig ő a legjobb barátnőm. Azt hiszem az utóbbi három évben sikerült kicsit megint feloldódni, legalábbis már fokozatosan egyre jobb a helyzet. Azért itt a suliban is volt időszak és van a mai napig is néha, hogy inkább egyedül vagyok és inkább töltöm az időt mondjuk a tó mellett nyugalomban, de mégis csak vágyom a társaságra és már egyre jobban sikerül újra kinyílni és annak lenni, aki régen voltam. Nem zavar már, ha valaki van velem, sőt egyre gyakrabban hiányolom a társaságot, jobb napokon pedig kifejezetten sokat beszélek. Persze hiányzik a család, és a régi barátok, de már sikerült megbirkóznom azzal a ténnyel, hogy számomra és mindenki másnak is az a jobb, ha itt vagyok, mert nem vagyok átlagos. Mutáns vagyok és ahogy Raven mondja mindig... Mutáns légy büszke! Igyekszem büszkének lenni.
Kinézet, megjelenés: Nem nőttem túl magasra, de elvileg még adódhat hozzá pár centi a jelenlegi magasságomhoz, ha minden igaz. 168 centi vagyok, végül is az sem annyira kicsi. A hajam sötétbarna, gödörkés, nyáron előfordul, hogy ha eléggé megszívja a nap, kissé vörösesen csillan meg rajta a fény, mintha csak lenne egy másik hajszínem is, bármennyire is bután hangzik ez. A szemem mélybarna, sötéten csillogó, érdeklődéssel teli. Az arcom kissé kerek és emlékszem még anya mesélte, hogy az oviban sokat csúfoltak, hogy picit malac orrom van. Sírtam is miatta eleget, de mára már nem olyan vészes a helyzet, hiszen alakult az arcformám elég sokat. Vékony metszésű halvány rózsaszín ajkaim vannak, és manapság egyre gyakrabban konyul felfelé a szám széle. Szeretem az átlagos ruhákat, nem igazán vagyok a kihívó cuccokért oda. Egyszerű felső, nem túlságosan kivágott, a medál, amit Annie anyukájától kaptam, amikor a suliba jöttem, sima farmer, lapos talpú cipő. A hajam általában kiengedve hordom, maximum néha fogom össze, ha fúj a szél, vagy aktív mozgást végzek.
Előtörténet: A New York állambeli Annandale-on-Hudsonban születtem, és ott is éltem tizennégy éves koromig a szüleimmel és a húgommal. Apukám Dr. John Gray, a Bard College elismert professzora, és kiváló tanár. Nekem is nagyon sokat segített miután kiderült, hogy cseppet sem vagyok átlagos. Bár ő inkább a kémia területén mozog és mondhatni a matematika a hobbija, de attól még mindig nagyon megértő és segítő kész volt velem. Anyu Elaine, a húgom pedig Sara, akivel sokáig elég jó volt a kapcsolatom, legalábbis én erre emlékszem, aztán persze soha semmi nem megy olyan egyszerűen, mint ahogy várnád. Tíz éves voltam, amikor minden eddigi csodálatos kis nyugalmam felborult. Egyedül én vagyok mutáns a családomból, és ez sem csak úgy egyszerűen derült ám ki, mert miért is lett volna így? A képességeink gyakran a stressz hatására kapcsolódnak be, ahogy a professzor mondja mindig, és ez nálam is pontosan így esett meg. Annie Richards... a legjobb barátnőm volt még kis koromban és a mai napig is nagyon hiányzik nekem. Hazafelé mentem a suliból, ő pedig aznap nem volt bent, mert el kellett mennie a szüleivel valami izére... nem is emlékszem már, hogy mi volt az, de megbeszéltük, hogy suli után találkozunk, átjön, elmondom mi volt bent és persze odaadom neki a házikat is, vagy inkább megcsináljuk együtt, mert az sokkal izgalmasabb. Csak arra figyeltem fel, hogy hangos csikorgással fékez le egy autó. Rossz érzésem volt, nagyon rossz. Azonnal futólépésre váltottam, és amikor befordultam a házunk előtt a sarkon már láttam, hogy nagy a baj. Annie a földön, a nő pedig már a kocsi mellett állva a mentőket hívja. Az első pillanatban nem tudtam, hogy mit tegyek, de aztán már mellette is teremtem. Emlékszem a sós könnyekre, ahogy az arcomat mossák és a fájdalomra is, ami a szívemet járta át, és... még valami másra is. Nem tudtam megmagyarázni, hogy mi történik, akkor legalábbis még nem, csak arra emlékszem, hogy végül egyszerűen elsötétült minden és ájultan zuhantam az összetört és immár halott barátnőm teste mellé az aszfaltra. Nem hallottam a talán egy pillanat múlva Annieék házából kirohanó édesanyja sikítását és apa szavait sem, ahogy próbált életet lehelni belém, hiszen nekem semmi bajom sem volt elvileg. Több, mint két hónapig voltam kómában. A szüleim mindent megtettek azért, hogy végre magamhoz térjek, főleg, hogy az orvosoknak egyszerűen fogalmuk sem volt, hogy mi a bajom, hiszen elvileg teljesen egészséges voltam. Senki sem értette, hogy miért történik ez az egész, Sara pedig... Azt hiszem akkor kezdett el kissé megorrolni rám. Nem értette, nyolc éves volt, és persze nem sok figyelmet kapott ezekben az időkben, hiszen anya éjjel-nappal szinte a kórházban volt, apa váltotta le néha, aki még az egyemen is hosszú szabadságot vett ki e miatt. Sorra járta az orvosokat és rengeteg pénzünk ment rá el, hogy találjanak végre valakit, aki rájön, hogy mégis mi a bajom. Végül eljött ő, egy fiatal fickó, Charles Xavier, aki akkor még csak az egyetemi tanulmányai elején járt, de már akkor is olyan publikációkat adott ki, hogy felkeltette a figyelmet tudományos berkekben. Anya őrültségnek tartotta az egészet, de apa már nem látott más lehetőséget, hiszen annyi mindent kipróbáltak. Igen, magamhoz tértem végül és igen kiderült, hogy az égész miért történt. Ez a pasas elmagyarázta nekem is és a szüleimnek is, egyedül a húgom nem tudott az egészről semmit. Mint kiderült képes vagyok mások gondolataiban olvasni és akkor amikor a legjobb barátnőm haldoklott én csak úgy ösztönösen rákapcsolódtam az elméjére és abban a pillanatban is összeköttetésben álltam vele, amikor meghalt. Rémes volt megtudni, hogy Annie halott, a szüleimnek meg azt, hogy nem sokon múlt, hogy magával ne rántson. Sejthetitek, hogy ezek után mennyire óvtak engem mindentől, én pedig nem kicsit voltam magam alatt a történeknek hála. Arról pedig még csak sejtelmem sincs, hogy ez a Xavier pontosan milyen gátat helyezett el az elmémben, amikor visszahozott a kómából. Halvány sejtelmem sincs róla, hogy igazából mennyire veszélyes az erőm, már így is épp eléggé félek tőle.
A következő évek fogjuk rá, hogy egészen nyugodtan teltek. Időnként találkoznom kellett ezzel a fickóval, pár havonta utazott ide Londonból, hogy... elbeszélgessünk, miközben persze nem erről volt szó, csak megnézte, hogy minden rendben van-e azzal, amit velem csinált, ahogy kordában tartja a bennem szunnyadó erőt. Tizenhárom voltam, amikor megjelent a másodlagos képességem, a telekinézis. Sara addigra már nagyon sokat piszkált, pedig tényleg soha nem akartam ártani neki, de... akármit tettem, mintha minden rossz lett volna. Egyik reggel olyan mérges lettem, miután nem szólt hozzám, hogy egyszerűen egy laza intéssel a falhoz kentem a kakaóját bögréstül. Nem kicsit lepődtem meg én is és ő is, de azt hiszem azért ő jobban, hiszen nem tudott semmiről, nem értette miért figyelnek annyival jobban rám, mint rá. Persze a szüleim megpróbálták megmagyarázni neki, hogy mindezt csak képzelte, mert még korán volt, de a húgom azért nem volt hülye tizenegy évesen, kétlem, hogy bevette, mégis mindenki úgy tett, mintha képzelődött volna. Innentől csak még rosszabb lett vele a kapcsolatom, és akármennyire is nem akartam a szüleimtől és a barátaimtól távol lenni, amikor egy nap megcsörrent a telefon, hogy Charles alapított egy iskolát nem volt kérdés, hogy nekem mennem kell. Nem volt könnyű, főleg az elején, de eltelt három év... végül is megszoktam már a környezetet és így a különóráinkat is könnyebb megoldani helyben, arról már nem is beszélve, hogy nem kell azon aggódnom, ha úgy reptetem a kezembe reggel a pohár vizet a fürdőszobából. Nem akad ezen fenn senki sem.
A hozzászólást Jean Grey összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. 28 Aug. - 12:07-kor.
Már tegnap is olvasgattam, és nagyon örülünk Jean, hogy megjelentél a porondon. A PB választásod telitalálat, igazán gyönyörű a kiscsaj, a sztorid pedig szépen felépített, néhol megdöbbentő, szóval összességében le vagyok nyűgözve!
Kezdőlap 
by 
