Evelyn Jones

A boldog ember túlontúl elégedett a jelennel ahhoz, hogy sokat gondoljon a jövőre."

Userinfó: Főkarakter

Név: Evelyn Jones
Mutáns név: Migrén
Születési dátum: 1968. 08. 20. Phoenix
Besorolás: Diák
Képességek: Pszichikai csapás

Elsődleges képesség: Pszichikai csapás
Osztályozás: Béta
Aktiválódás: 12 éves kor
Képesség jelenlegi szintje: Képes eszméletvesztést, fájdalmat okozni ellenfelének a tudatával. Még nem nagyon tudja irányítani, gyakran befolyásolják önnön érzelmei, ha feldühítik. vagy valamitől nagyon ideges lesz //ami az ő esetében nem ritka dolog//, akkor akaratán kívül fájdalmat okoz bárkinek, csak rá kell néznie az illetőre. A képessége használata után legyengül, attól függően mennyire volt erős a pszichikai csapás, akár még az eszméletét is elveszítheti.
Képesség távlatai: Képes lesz teljes irányítása alá venni a képességét, s az érzelmei sem fogják befolyásolni. Emellett képes lesz arra, hogy az ellenfele legnagyobb félelmét használja, hogy nagyobb fájdalmat okozzon, ritka esetben akár az áldozat halálát is.

Jellem: Anyu mindig azt mondta, hogy egy energiabomba vagyok. Mindig pörgök, és szaladgálok, látszólag sosem fogy ki az energiám. Egy-egy csúnyább megjegyzésre hajlamos vagyok megsértődni, és akkor levegőnek nézem az illetőt, aki megbántott. Viszont ez nem tart sokáig, általában öt perc múlva már el is felejtem, hogy mit mondott, miért sértődtem meg, és ugyanúgy beszélek vele, mintha mi sem történt volna. Apu szerint nagyon gyerekes vagyok, és sosem fogok felnőni, amiért néha dühös is szokott lenni. Szerinte a koromhoz méltóan kéne már viselkednem. De nekem az nem megy. Szeretek gyerek lenni, és senki nem tud megváltoztatni. Talán örökre ilyen maradok. Életfelfogásom leginkább a béke és a szeretet jellemzi, s ehhez hozzátartozik az is, hogy szerintem nincs gonosz ember, csak olyan, akinek épp rossz napja van.
Fontos megjegyezni, hogy rendkívül szelektív a memóriám. Képes vagyok elfelejteni szinte mindent, így gyakorta előfordul, hogy elkésem egy megbeszélt időpontról, vagy egyáltalán nem is megyek el rá, sőt, még olyan is előfordult, hogy azt sem tudtam, milyen nap van. Nagyon közvetlen ember vagyok, belemászok mindenki aurájába, egyesek szerint pedig nem tudom, mi a személyes tér fogalma. Pedig tudom, csak olyan jó ölelgetni az embereket, és elmondani nekik mindent, ami a fejemben lejátszódik, ha tehetném, akkor egész nap csak beszélnék, be nem állna a szám.
Egyesek szerint nagyon naiv vagyok, és sok mindent elhiszek az embereknek, viszont ha kell, meg tudom magam védeni, mindenre van egy frappáns válaszom.
Ja és még végezetül annyit érdemes még tudni rólam, hogy ön- és közveszélyes vagyok, képes vagyok bárkiben kárt tenni. Persze nem szándékosan, önszántamból nem bántanék senkit.

Külső: A szüleim Törpillának szoktak becézni, ugyanis 18 éves létemre még csak 158 centi vagyok, amihez 45 kg társul. Szerintem nem vagyok egy szépség alkat, hisz nézzétek meg milyen fakó bőröm van, pálcika lábaim, és szerintem a zöld szemem se szép.
Ami viszont először feltűnik mindenkinek az a hajam. Egy nagy, vörös szénaboglya, ami mindig úgy áll, mintha csak most keltem volna fel az ágyból. Szinte önálló életet él, hiába fésülöm, mindig így áll.
Öltözködésem igen sokrétű, ruhatáramban a szivárvány összes színében pompázó ruhák találhatóak, minél színesebb. és feltűnőbb, annál jobb. Szeretem a vicces, és vidám ruhadarabokat, és bármennyire nem úgy látszik, nagy gonddal választom ki az aznapi öltözetem. Kivéve, ha késésben vagyok, mert akkor nem. Nagy mániám a cipők gyűjtése, mindig, mikor meglátok egy nekem tetsző darabot, azt általában anyuéknál kikönyörgöm, mert az nekem KELL!!
Arcom mindig tükrözi az akkori érzelmeim, egy nyitott könyv vagyok, bárki aki rám néz, egyből tudni fogja, hogy milyen kedvem van, de a legjellemzőbb a hatalmas vigyor, ami szinte már teljesen odanőtt az arcomhoz.

Előtörténet: Kedves naplóm!

Hol is kezdjem? Ja igen! Először is szeretném megegyszer megköszönni anyunak, hogy vett nekem ilyen kis csinos naplót. Mindig is akartam egyet, de eddig még sosem kaptam. Na szóval... ide az elejére kéne valami szép kis történet, az én történetem. De hogy is kezdjem?

Hol volt, hol nem volt. Igen, ez így jó lesz, úgyis szeretem a meséket...

Volt egyszer egy szép, daliás király - mármint Phoenix város polgármestere, de nekem ő a király! - Magas volt, és jóképű, biztos minden nő oda volt érte. Na szóval, volt az én papám, aki épp akkor, pár hete kapta meg a királyságot - vagyis lett polgármester -, és egy bálra volt meghívója. Ott találkozott a majdani királynéval, vagyis az én drága anyukámmal. Szerelem volt első látásra mindkettejük részéről, pár hónap múlva már össze is házasodtak, és a szerelmük gyümölcse egy kis vörös leányzó lett, aki nem más, mint én. Viszont a születésem nem volt teljesen zökkenőmentes, már akkor nagyon izgága voltam, és a köldökzsinór a nyakam köré tekeredett. Anyu azt mondta, hogy fél percig nem is vettem levegőt, azt hitték, hogy meghaltam, de aztán valami csoda folytán levegőt vettem, és felsírtam.
Teltek múltak az évek, békésen, minden gond nélkül, szerető családban, sok baráttal nőttem fel. Anyu szerint már egész kicsi koromban nagyon virgonc, és élettel teli voltam, és mindig mosolyogtam. A ház falait is gyakran kellett átfesteni, mert szokásommá vált, hogy étellel - általában gyümölcsel -, meg színesceruzákkal, zsírkrétával, és festékkel a falra fessem csodálatos műveim. Ezt a mai napig nem tudtam amúgy kinőni, csak a rajzeszköz csak a festékre korlátozódott, és persze már annyira nem zavarja anyát, ha valami szépet festek a falra. Sőt, még néha örül is neki.
Jaj, de már megint eltértem a témától... Szóval... Ott tartottam, hogy szép, és boldog életünk volt, aput azóta többször is újra választották királynak, akarom mondani polgármesternek - úgy látszik szerették az emberek. Viszont minden történetben van valami rossz, valami szomorú, és az én történetemben sincs ez másképp. 12 éves voltam, és valamilyen előadásra kellett elmennünk, asszem a phoenix-i színjátszókör első előadására, és éjszaka, mikor mentünk haza, csak mi hárman, mint egy boldog család, megtörtént a baj. Egy sötét ruhás férfi jött velünk szembe, s mikor élénk ért, egy kést rántott elő, és leszúrta aput. Annyira mérges még sosem voltam, mint akkor, és hirtelen felindulásból a menekülni próbáló férfi után szaladtam, felugrottam a hátára, és ott ütöttem, ahol csak tudtam. Nem tudtam akkor még, hogy pontosan mit is érzek, a fejemben csak az járt, csak arra tudtam gondolni, hogy fájjon a férfinak. És ekkor, mintha tőrt döftek volna a férfibe, úgy esett össze a fájdalomtól, és pedig egy sikítás kíséretében elugrottam a férfi közeléből. Tudtam, hogy én voltam az, én tettem ezt, mert pont arra gondoltam, hogy ugyanazt élje át, mint apu, aki a súlyos vérveszteség miatt meghalt. Akkor még nem tudtam, hogy ezt mégis hogyan csináltam, csak próbáltam elfelejteni, elfelejteni ezt az egész éjszakát, és ugyanúgy élni, mint azelőtt, csak apa nélkül. A következő néhány évben próbáltunk úgy élni, mint régen, ami nekem könnyebben ment, ugyanúgy viselkedtem, mint mindig is, viszont könnyebben kihoztak a sodromból, hamarabb sértődtem meg, és ilyenkor akaratlanul is fájdalmat okoztam az embereknek. Néha még anyának is, de ezeket mindig megbántam, és bocsánatot kértem, de ezek után már nem nagyon akartak barátkozni velem a többiek.
Aztán egy szép napon, jött két bácsi, akik tudták, hogy mire vagyok képes, és azt mondták, hogy elvisznek egy olyan helyre, ahol megtanulom uralni az erőm. Ennek nagyon örültem, és anya is, bár ő egy kicsit félt engem - vagy az itt lévő embereket? ki tudja... - De azért elengedett, és egyfajta "Jó utat!" ajándékképp megkaptalak téged, a naplóm, és egy borzas nyuszikát, akinek a Borzas nevet adtam.

Így kerültem hát ide, de most mennem kell Kedves Naplóm, meg kell fésülnöm Borzas szőrét!